Az osztályharctól az osztályok nélküli harcig

A társadalomfilozófiai elemzés az osztályok létének megkérdőjelezéséből indul ki. Megkülönbözteti és szembesíti egymással az osztályviszonyok „gazdasági" és „politikai" elemzés módját, s elemzi azt a hibás alternatívát, amely az ökonomista (szociáldemokrata) és a túlpolitizált (leninista) hagyomány kettősségében jött létre. Azt a marxi tételt újrafogalmazva, hogy az osztály csak mint viszony értelmes kategória, megállapítja, hogy a munkásosztály fogalma elválaszthatatlan a munkásmozgalom jelenlététől. Ebből vezeti le azt a tételt, hogy az „osztálypárt" önellentmondás. A modern kapitalizmus lényegének ő is a világrendszerként való létezést tartja, hiszen a különböző társadalmak fejlettségbeli megosztottsága a tőke újratermelésének alapfeltétele. Ebből következően tagadja viszont a „világburzsoázia" és „világproletariátus" létet, hiszen a világ rendszerbeli érdekküzdelmek is nemzetek küzdelmeinek formájában zajlanak.

A marxizmus (vagy legalábbis egy bizonyos marxizmus) hirdette és hitte magáról, hogy „a szocialista forradalmakban” és „a szocializmus fölépí­tése során” megvalósult – s ezt a priori nem vethetjük el. Az elmélet és az „átmenet” bármely eltorzulását tapasztaltuk és még tapasztaljuk is a „létező szocializmus” társadalmaiban, ezek mégiscsak a marxizmusra támaszkodtak, amikor magukat hivatalosan „osztály nélküli” vagy leg­alábbis „osztályharc nélküli” társadalmaknak tekintik. A marxizmus egyes elemei, mindenekelőtt ezen a normatív módon, megmásíthatatlanul beépültek a fennálló intézményekbe. De hogy ezeknek a társadal­maknak a második világháborút követően is van története, hogy politika­ilag nem statikusak, ennek elsősorban az az oka, hogy e térségben időnként a legklasszikusabb értelemben vett osztályharcokra került sor (munkásfelkelésekre), sőt forradalmi osztályharcokra (Lengyelországban és Kínában), ahol is ezek összekapcsolódtak a monopolisztikus állam­párt elleni demokratikus harcokkal. A marxizmus itt úgy jelenik meg – és ez egy újabb paradoxon – mint a társadalmi ellentéteknek egy olyan tematizálása, amely tulajdon „megvalósulását” mindig megelőzni látszik.

A marxizmus egészen sajátságosan kapcsolódik mai történelmünk szociális ellentéteihez és társadalmi formáihoz; egyrészt még mindig kettéosztani látszik a világot, másrészt azonban az osztályharcok, ame­lyeknek „törvényszerűségeit” posztulálja, amelyeket a történelem ma­gyarázó elvévé tesz, sohasem ott törnek ki, ahol szerinte ki kellene tör­niük…

Ehhez a döntő fontosságú kérdéshez még vissza kell térnünk. Rövi­den szólva: világos, hogy a marxizmus identitása teljesen az osztályok­ról és osztályharcokról adott definíciójától, ennek érvényességétől és ter­jedelmétől függ. E nélkül az elemzés nélkül nincs többé marxizmus, sem a társadalmi viszonyok egy specifikus, elméleti áttöréseként, sem pedig egy politikai-történeti „stratégia” kifejeződéseként. És megfordítva, mind­addig legalábbis a marxizmus néhány elemét nem lehet ad acta tenni, amíg az osztályharc olyan magyarázó elv marad, amely értelmezhetővé teszi a társadalmi változásokat – ha nem is ez bizonyul a történelmi mozgalmak egyetlen „alapvető meghatározójának” vagy motorjának -, mert mindenképpen kifejezésre juttat egy kibékíthetetlen, univerzális el­lent etet, amelyre minden politikának reagálnia kell. Ez az elv tehát érvé­nyes, függetlenül azoktól a korrekcióktól, amelyekkel ki kell egészíte­nünk az osztályharcok és tendenciaszerű törvényszerűségeik leírásakor.

Ma azonban éppen ez az elv várt vitatottá, és ezen tört meg a mar­xizmus tényeken alapuló evidenciája. Az általa kidolgozott fogalmak kö­zül egyesek, amelyek koherens tömböt képeztek, a végletekig banálissá váltak: például a forradalom, és mindenekelőtt a válság. Az osztályharc ezzel szemben – legalábbis a „kapitalista” országokban – egyszerűen le­került a napirendről. Talán azért, mert azok, akik hivatkoztak rá, mind jobban elszakadtak a társadalmi élet komplexitásától, talán mert – s ez az előbbivel együtt jár – az emberek többségének gyakorlatában és a politikailag fontosabb intézményekben az osztályok elvesztették látható identitásukat. Ez az identitás egyre inkább mítosszá válik; egy elmélet-teremtette mítosszá, amelyet szervezetek (elsősorban a mun­káspártok) ideológiája vetített a történelemre, és amelyet heterogén tár­sadalmi csoportok ideológiája csaknem teljesen „kisajátított”, mégpedig olyan – mára már többnyire eltűnt – feltételek között, ahol e mítosz le­hetővé tette számukra, hogy jogok és kötelességek hordozóinak tekint­sék magukat. De ha ezeknek az osztályoknak már csak mitikus identitá­sa van, nem kellene-e akkor az osztályharcnak is elveszítenie minden realitását?

Erre a következtetésre többféleképpen juthatunk. A fönti kérdésre adandó legradikálisabb igenlő válasz az utóbbi kétszáz év történelmé­nek olyan átértékelése, amely szerint a társadalom két (vagy három) osztályra polarizálódása mindig is pusztán mítosz volt; ez esetben csak az imaginárius politikai konstrukciók történeti és pszichológiai vonatko­zása marad meg.

El lehet azonban azt is ismerni, hogy az osztályellentétek sémája leg­alábbis megközelítőleg megfelelt az „ipari társadalmak” XIX. század végi realitásának, bizonyos változások miatt azonban ma már nem, vagy egyre kevésbé. Gondoljunk csak egyrészt a bérmunka általá­nossá válására, a munka intellektualizálódására, a szolgáltató szektor fejlődésére, amely folyamatok a „proletariátus” eltűnéséhez vezettek; másrészt a vezetői és tulajdonosi funkciók csaknem teljes szétválására, a gazdaság fölötti társadalmi (azaz állami) kontroll kiszélesedésére, ami a „burzsoázia” felbomlásához vezet. Ha a „középosztályok”, a „kispol­gárság”, a „bürokrácia”, az „új, bérből élő rétegek” – a marxizmus eme elméleti és politikai „botránykövei” – egyszer csak a társadalom többsé­gét alkotják, és mellékszereplővé fokozzák le a munkás meg a kapitalis­ta vállalkozó típusát, az osztályok és az osztályharc politikai mítosszá, a marxizmus pedig mitológiává válik, még ha ezáltal a kizsákmányolt mun­ka és a pénztőke nem tűnik is el.

Mégis, akadhat valaki, aki megkérdezi, vajon nem végzetes hiba-e az osztályok eltűnését egy olyan pillanatban meghirdetni (a hetvenes és nyolcvanas években) és egy olyan kontextusban (a világgazdasági vál­ság közepette, amelyet a közgazdászok a harmincas évek válságához hasonlítanak), amikor számos olyan társadalmi jelenség tapasztalható, amelyet a marxizmus a kizsákmányolással és az osztályharccal kapcsol össze: jelentős elszegényedés, munkanélküliség, a kapitalista termelés régi ipari fellegvárainak megszüntetése – vagyis akkor, amikor a tőke megsemmisítése egybeesik a vadul burjánzó pénz-, és valutaspekuláció­val. Eközben az állam olyan politikát folytat, amely a nem marxista meg­figyelő szemében is szükségképpen „osztálypolitikaként” jelenik meg, amelynek hangosan propagált célja immár nem a közjó (mint össztársa­dalmi érdek), hanem az egészséges vállalkozás, a gazdasági harc, az „emberi töke” rentabilitása, az emberek mobilitása stb. Nem vegytiszta osztályharc ez?

Hiányzik azonban (joggal mutattak rá többen is,) a szociális, a politi­kai és az elméleti szempontok összekapcsolása. E nélkül a látható osz­tályellentétek ködbe vesznek. A neoliberális és neokonzervatív politikai áramlatok, bár tendenciájukban kormányozhatatlansághoz és a nemzet­közi kapcsolatok instabilitásához vezetnek, és saját populizmusuk (és moralizálásuk) ellentmondásaiba gabalyodnak, mégis eredményesek voltak, ha negatíve is: sikerült fölbomlasztaniuk a munkásmozgalmat, és bizonytalanná tenniük intézményi formáinak, a szervezett osztályharc­nak a legitimitását. Hogy ez tudatos és kitartó fáradozást igényei, annak is lehetne a jele, hogy a mítosz ellenállást fejt ki. De ezeket a sikereket akkor érték el, amikor a munkásmozgalom a legtöbb kapitalista ország­ban évtizedes szervezeteket, tapasztalatokat és elméleti vitákat tudott már maga mögött. A legszívósabb és legkitartóbb munkásfelkelések kö­zül több (az angol bányászoké, a francia vasmunkásoké és vasutasoké) ágazati („rendi”) és ténylegesen defenzív harcként jelenik meg, becsület­beli ügyben esett pengevágásként, amelynek a kollektív jövő számára nincs jelentősége. A társadalmi konfliktusok ezzel egyidejűleg más for­mákat öltenek, amelyek közül némely – intézményi instabilitása ellenére vagy éppen emiatt – nyilvánvalóan sokkal jelentősebb. A konfliktusok formái a generációk közöttiektől a környezet technológiai fenyegeté­séből eredőkön át az „etnikai” (vagy „vallási”) konfliktusokig, a háborúk és a nemzetközi terrorizmus szüntelen dúlásáig terjednek.

Az „osztályharc eltűnésének” nem az a legradikálisabb módja, ha egyszerűen megszűnnek a szociális-gazdasági harcok és a bennük ki­fejeződő érdekek, hanem ha veszítve központi politikai jelentőségükből, föloldódnak a sokoldalú konfliktusok szövevényében, amelyben a kon­fliktusok jelenléte nem jár együtt hierarchizálódással, a társadalom éle­sen két táborra szakadásával, egy „végső instanciával”, amely meghatá­rozza a viszonyokat és további fejlődésüket, és amely konfliktusokban nincs a változásoknak semmilyen más forrása, mint a technológiai kény­szereké, az állam ideológiai passzióié és érdekeié. Egyszóval, ez inkább egy á la Hobbes mint á la Marx szituáció volna, ami visszatükröződik a politikai filozófia új irányzataiban.

Ha ezen a helyzeten eltöprengünk, nézetem szerint nem a marxiz­mus teoretikus posztulátumainak érvényességére vonatkozó „ítéletet kell fölfüggesztenünk”, hanem az idősíkokat kell egymástól világosan elhatá­rolnunk: a fogalmak és történeti formák elemzésének valamint a progra­mok és jelszavak meghirdetésének idősíkjait. Mert jó okunk van föltenni, hogy „egybemosásuk” mindenkor befolyásolta a marxizmus alkalmazá­sát, posztulátumainak „univerzalitását” és „objektivitását”, azáltal, hogy kezdettől a gyakorlati igazságok státuszát adományozta nekik. Ha fölad­juk ezt az „egybemosást”, ez nem jelenti azt, hogy a „tiszta” elméletbe menekülünk, hanem hogy ezzel egy szükséges – ha nem is elégséges – föltételnek teszünk eleget annak érdekében, hogy elgondolhassuk el­mélet és gyakorlat egybekapcsolódását, amely nem a spekulatív empi­rizmusnak, hanem a stratégiai gondolkodásnak köszönhető.

*

Végkövetkeztetésként – Rosa Luxemburggal – azt vonhatnánk le, hogy a proletariátus identitása csak magában a forradalmi aktusban áll fönn. De ezek a pontosítások pusztán az identitás elvét igazolják, amely az azonosságban lehetőség szerint már adva van: a munkásosztály objek­tív egysége, amelyet a kapitalizmus fejlődése hoz létre, és szubjektív egysége, amely helyzetének radikális negativitásából fakad, azaz abból, hogy egzisztenciája és érdekei összeegyeztethetetlenek azzal a fejlődéssel, amelynek ő az eredménye. Vagy a munkásosztály objektív individualitása (amelynek minden olyan ember részese, aki a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helye alapján ehhez az osztályhoz tarto­zik) és egy társadalmi átalakulás autonóm terve közötti diszkrepancia, amelyet csak ezen egyének közvetlen érdekeinek védelme és a kizsák­mányolás véget érése (azaz az osztály nélküli társadalom, a szocializ­mus vagy kommunizmus) tesz elgondolhatóvá és végrehajthatóvá.

Az a mód, ahogy a marxizmus az osztályharcok történelmileg meg­határozott jellegét bemutatja, és az a mód, ahogyan ezen osztályok (mindenekelőtt a proletariátus) szubjektív és objektív identitását elképze­li, kölcsönösen feltételezik egymást. Ugyanez vonatkozik a történelmi változások irányára és az osztályok – amelyek a történelem színpadán saját drámájuk szerzőiként jelennek meg – folyamatos egzisztenciájára és identitására vonatkozó elképzelésére.

Ennek a körforgásnak a premisszái, mint már említettem, magánál Marxnál adottak – a forradalmi szubjektivitás eszméjében, mint a radiká­lis negativitás egyszerű megismerésében, amit a kizsákmányolási hely­zet implikál; és abban az elképzelésben, hogy ez a helyzet, fokozatosan és különböző szakaszokban, egy egységes proletarizálódási folyamatot hív életre, amelynek elemei kivétel nélkül egyazon logikának felelnek meg. Így nem csodálkozhatunk, ha a kibékíthetetlen ellentét strukturális fogalmát szakadatlanul az osztálykapcsolatok leegyszerűsítésének törté­nelmi fikciójára vetítik, amelynek végén az emberiség kalandjának lét­kérdései (kizsákmányolás vagy felszabadulás) világméretekben tisztán jelennek meg.

E kör megszakításához – és az elméleti kifejtés valamint ama chilia­sztikus ideológiai elemek szétválasztásához, amelyek a marxizmus el­lentmondásos egységében összeolvadtak – elegendő, ha ábrázoljuk a proletarizálódás különböző szempontjai között megállapítható empirikus diszkrepanciát, amely nem esetleges, hanem a „történelmi kapitalizmus”

(Wallerstein) konkrét feltételeiben adott. A burzsoázia Engels és Kautsky illúziójával szemben természetesen nem gondolható el „fölösleges osz­tályként”; társadalmi funkciója ugyanis nem korlátozódik arra, hogy a tőke gazdasági funkcióinak „hordozója” legyen. Más szóval: „burzsoá­zia” és „kapitalista osztály” nem fölcserélhető kifejezések, a meghatáro­zó frakció tekintetében sem. Végül – és nem ez a legcsekélyebb aka­dály – a forradalmi (vagy ellenforradalmi) ideológia történetileg nem egy egyértelmű és egyetemes öntudat számára van, hanem a külső körül­mények, kulturális formák és specifikus intézmények aktív terméke.

Mindezek a korrekciók és torzítások a történelmi tapasztalatok és a történészek munkái révén váltak láthatóvá, és ezek vezettek az eredeti marxista elmélet szabályszerű lebontásához. De azt jelenti-e ez, hogy ezzel a marxizmus elemző elveit is el kellene vetnünk? Okkal kérdezhet­jük, hogy nem éppenséggel ezáltal nyílik-e meg ezen elmélet alapos át­dolgozásának lehetősége; az ideológiai előfeltevések radikális kritikája nyomán, hiszen ezek az előfeltevések vezettek ahhoz az elképzeléshez, hogy a kapitalizmus fejlődése kiváltja „az osztályellentétek leegy­szerűsödését” (és „magában” hordja az osztály nélküli társadalom szük­ségességét). Ehelyett a fogalmak most egy előre adott cél nélküli transz­formációs folyamatot jelölnének, más szóval a társadalmi osztályok foly­tonosan változó identitásának felelnének meg. Ilyen feltételek mellett egy marxista mégis azonosulhatna az osztályok megszűnésének elmé­letével, s elhatárolhatná magát attól az eredeti felfogástól, amely az osz­tályokat olyan cselekvő szerzőknek tekinti, amelyek mitikus identitással és folytonossággal rendelkeznek. Egyszóval fölállíthatná az „osztályok nélküli osztályharc” történeti s egyben strukturális hipotézisét.

Marxot Marxszal meghaladva

Térjünk vissza még egyszer az osztályharc „gazdasági” és „politikai” in­terpretációjának marxista váltakozására. A történelmi komplexitást mind­kettő leegyszerűsíti. Kialakulásuk jól ismert, így egyikükből részben re­konstruálhatjuk a másik valóságát.

A kommunista hagyomány (Lenintől, Gramscin, Maón át Althusserig) azt az álláspontot képviselte, hogy az „ortodox” marxizmus, gazdasági evolucionizmusa okán, félreismerte az állam szerepét a kizsákmányolás föltételeinek újratermelésében, amely a munkásosztály szervezeteinek integrációja révén az államapparátus rendszeréhez kapcsolódik (vagy, Gramsci kifejezésével élve, alárendelt a polgári hegemóniának). Más­részt ez a tradíció – imperializmus-elemzésében – összekapcsolta ezt a kizsákmányoltak megosztottságával, ami a nemzetközi munkameg­osztás eredménye. Ez a kritika azonban, a voluntarista „hatalom­megragadás” és a „politika primátusának” voluntarista gyakorlata révén, olyan államapparátusokhoz vezetett, amelyek kevésbé de­mokratikusak, mint azon országokéi, amelyekben a szociáldemok­rata munkásmozgalom fejlődött. Egy vezető párt monopóliuma, amely maga lépett az osztály helyébe, kapcsolódott itt össze a termelékenység fetisizmusával és a nacionalizmussal.

Ezeket a jelenségeket (ellentétben a „totalitarizmus” elméletekkel) nem valamilyen eleve adott logikából vezetem le, mégis úgy szeretnék néhány tanulságos elemet kiemelni, hogy a marxista elmélet problémái­val szembesítem őket, Megpróbálom megmutatni, hogyan teheti ez a szembesítés lehetővé számunkra, hogy „Marxot meghaladjuk”, mégpe­dig saját fogalmai segítségével (hogy Negri e szép kifejezését hasz­náljam).

A gazdasági és politikai kifejtés többértelműsége Marxnál nem rejtheti el előlünk azt a szakítást, amelyet Marx végrehajt. E többértelműség, bi­zonyos értelemben, csak az érte fizetett ár. A fölfedezés révén, hogy ti. a munkaviszonyok szférája nem .privát” szféra, hanem közvetlenül konstitutív a modern társadalom számára, Marx nemcsak véglegesen szakított a politikai tér – mint a jog, a „közigazgatás”, a „közvélemény” szféráinak liberális fölfogásával, hanem anticipálta az állam szociális át­alakulását is, amely visszafordíthatatlannak bizonyult. Egyúttal arra is rá­mutatott, hogy politikai eszközökkel – akár autoriter eszközökkel, akár szerződések révén – lehetetlen megszüntetni a termelés ellentmondásait vagy az érdekek stabil egyensúlyát, elérni a „hatalom” társadalmi erők közötti „megosztását” a kapitalizmusban. Így nem hagy mást az állam­mal szemben támasztott várakozásokból, mint hogy az végső soron „szabad és egyenlő” egyének közössége legyen, ami elsősorban a nem­zeti államra érvényes. Itt említendő meg, hogy a tizenkilencedik és a hu­szadik század valamennyi „szociális állama” (a „szocialista”állam is) nem pusztán nemzeti, de nacionalista is. Ebben az értelemben helyezi Marx e rejtélyes eszmét történeti bázisra, mert az, ami összeköti egymással a tár­sadalmi csoportokat és egyéneket, az nem valamilyen közjó vagy azt szol­gáló jogrend, hanem egy állandóan továbbfejlődő konfliktus. Innen van az, hogy az osztályharc és az osztályok mint „gazdasági” fogalmak éppenség­gel és mindenekelőtt mindig eminensen politikai fogalmak, ami azonban potenciálisan a politika hivatalos fölfogásának teljes megváltozását jelenti. Ezt a szakítást azonban mind az „ortodox” ökonomizmus és evolucioniz­mus, mind pedig a forradalmi etatizmus elfedi, és csaknem teljesen igno­rálja; így az osztályharc fogalma végül szervezeti technikák és állami dikta­túrák sztereotip hivatkozási alapjává válik. Ez annak a viszonynak közeleb­bi vizsgálatára késztet, ami az osztályidentitások, szervezeti formák és az állam között szervezetileg fönnáll.

Ehhez állítom fel először is az első tézist: azt, ami a tizenkilencedik és a huszadik században relatíve autonóm „proletár identitásként” jelent meg, úgy kell felfognunk, mint egy „objektív ideológiai effektust”. Egy ideológiai effektus nem mítosz, legalábbis nem redukálható arra. Éppily kevéssé lehet egy társadalmi erő politikai jelenlétét egy mítoszra redu­kálni, amely erő magát „munkásosztályként” definiálja, és ekként is jele­nik meg – bármilyen ingadozásokat mutasson is fogalmi megragadható­ságát, egységét és széttagolódását illetően. Éneikül a jelenlét nélkül ért­hetetlen a szociális kérdés tartós, meghatározó jelentősége és szerepe az állam átalakulásaiban. Ezzel szemben – a történészek munkái nyo­mán – tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy ez az ideológiai effektus nem spontán, automatikus és változatlan, hanem a munkások tevékeny­ségi és szervezeti formái közötti permanens dialektikából származik, amelyekben nemcsak az „élet- és munkafeltételek” és a „gazdaság kon­junkturális változásai” játszanak közre, hanem azok a forrnák is, amelye­ket a nemzeti politika az állam kereti között vesz föl (például az általános választójog, a nemzeti egység, a háború, az állam és az egyház kérdé­se stb.). Vagyis egy folyamatosan túldeterminált dialektikáról van szó, amelynek eredményeként egy relatíve individualizált osztály pusztán azon kapcsolatok révén konstituálódik, amelyek őt – intézmények szöve­dékébe ágyazva – a többi osztályhoz fűzik.

A nézőpont e megfordítása arra a megállapításra utal vissza, hogy – a dolgok felszínén történetileg megfigyelhető jelenségeknek megfelelően – a „munkásosztály” nincs eleve adva egy többé-kevésbé homogén szociális helyzet bázisán, hanem csak ott jön létre, ahol munkás-mozgalom van, és ezen túlmenően munkásmozgalom csak ott van, ahol munkásszervezetek (pártok, szakszervezetek, munkatőzsdék és szövetkezetek) vannak.

És éppen ezen a ponton válik a dolog nehézzé és érdekessé. Ne kö­vessük el azt a hibát, hogy a redukcionizmus révén – amely egyszerűen csak megfordítja azt a viszonyt, amelyen az osztály „szubjektumként” értelmezése alapul – a munkásmozgalmat azonosítjuk a munkásszerve­zetekkel, és az osztály egységét (ha csak megközelítőleg is) a munkás­mozgalommal. E három momentum között mindig szükségképpen van­nak átfedések, amelyekből ellentmondások fejlődtek ki, és amelyek az osztályharc valóságos politikai és társadalomtörténetét alkotják. A mun­kásszervezetek (megkülönböztetetten: az osztálypártok) így nem­csak sohasem „képviselték” a munkásság egészét, hanem ezzel rendszeresen és szükségképpen kerültek ellentétbe; egyfelől, mert fellépésük az „összmunkásság” egyes olyan csoportjainak ideali­zálására támaszkodott, amelyeknek központi szerepük az ipari for­radalomnak csak egy meghatározott szakaszában volt, másfelől ez az ellentét az állammal kötött kompromisszum következménye. Így mindig adódtak időszakok, amelyekben a munkásmozgalomnak a fenn­álló tevékenységi és szervezeti formákkal szemben kellett újjáalakulnia. A széttagolódás, az ideológiai konfliktusok (reformizmus vagy forradalmi szakítás) és a „spontaneitás” vagy „fegyelem” mindig visszatérő dilem­mája nem tekinthető véletlen kisiklásnak, ezek e viszony tulajdonképpe­ni lényegét fejezik ki.

Éppígy nem fejezte és nem merítette ki a munkásmozgalom sem az osztály gyakorlatának egészét (azt, amit a munkások társadalmi érintke­zési formáinak nevezhetnénk), mindazt, ami az élet- és a munkafeltéte­lekhez kötődik, ahogyan azok a gyárban, a családban, a lakóterületen, a szakmai szolidaritásban kibontakoznak. Ennek oka nem az öntudat el­maradottsága, hanem az érdekek, az életkifejtési formák összeegyeztet­hetetlen különbsége, amely a proletarizált egyéneket jellemzi, s amelyet nem közömbösít a kizsákmányolás rájuk egyaránt nehezedő súlya (nem is szólva arról, hogy a kizsákmányolásnak is különböző formái vannak).

Másrészt éppen az osztály különböző tevékenységi formái azok – szak­mai szokások, kollektív ellenállási stratégiák, kulturális szimbolikák -, amiknek szervezőereje a mozgalomba és a szervezetekbe ment át.

De menjünk még tovább. Nemcsak állandó diszkrepancia van a tevé­kenységi formák, a mozgalmak és a szervezetek között, ami relatív tör­téneti folyamatosságában az „osztályt” alkotja, de még csak e momentu­mok egyike sem lép föl tisztán. Egyetlen osztályszervezet (elsősorban egyetlen tömegpárt) sem volt soha „tisztán munkásszervezet”, még ha kidolgozott is egy kezdetleges ideológiát. Éppen ellenkezőleg, egy ilyen szervezet mindig egyes „avantgárdé” munkás- és értelmiségi cso­portok összejöveteleiből, többnyire konfliktusokkal terhes összeolvadá­sából ered, s ezek az értelmiségi csoportok vagy kívülről csapódtak eh­hez, vagy pedig magából a szervezetből emelkedtek ki mint „organikus értelmiség”. Éppígy nem fogalmazott meg egyetlen jelentós társadalmi mozgalom sem (még ha kimondottan proletár jellege volt is) tisztán anti­kapitalista célokat és követeléseket, hanem mindig csak antikapitalista és demokratikus vagy nemzeti, pacifista, kulturális célok tágabb értelem­ben vett kombinációját. És éppen így volt az alapvető szolidaritás – mi­liőtől és történelmi korszakoktól függően – mindig szakmákhoz és gene­rációkhoz kötve, az osztály tevékenységi formáinak, az ellenállásnak és a szociális utópiának jegyében; meghatározták a nemek, a nemzeti ho­vatartozás, a szomszédsági viszony városon és falun, a katonai bajtársi közösség. (Az 1914 utáni európai munkásmozgalom formái nem volná­nak érthetők a „régi harcosok” tapasztalatai nélkül.)

A történelem ebben az értelemben mutatja tehát meg nekünk, hogy a szociális kapcsolatok nem zárt osztályok között fejlődnek, hanem át­hatolnak ezeken az osztályokon – így a munkásosztályon is – illetőleg, hogy az osztályharc zajlik magukban az osztályokban is. De abban az értelemben is, hogy az állam (intézményei, közvetítő funkciói, ideáljai és megnyilvánulási formái révén) az osztályok képződésében mindig is részt vesz.

Ez érvényes először is a „burzsoáziára”, ami különös nehézséget okozott a marxizmusnak. Ez utóbbi ugyanis az államapparátust a „pol­gári társadalomtól” idegen organizmusnak vagy „gépnek” – majd az ural­kodó osztály szolgálatába állított eszköznek vagy egyszerűen parazitá­nak – tekinti; ez a koncepció (egy, a liberális ideológiától kölcsönzött, de a közjó eszméjétől megfosztott felfogás) lehetetlenné teszi az állam konstitutív szerepének meglátását.

Az én nézetem szerint minden „burzsoázia” lényegét tekintve ál­lami burzsoázia. Ez azt jelenti, hogy a polgári osztály nem magával hozza az állami hatalmat, miután magát gazdaságilag uralkodó osztály­ként már konstruálta, hanem éppen ellenkezőleg, csak abban a mérték­ben válik gazdaságilag (társadalmilag és kulturálisan) uralkodóvá, aho­gyan az államapparátust kialakítja, fölhasználja és ellenőrzi. Éppen ezért alakul át és terjed ki, vagy kapcsolódik össze olyan más társadalmi cso­portokkal, amelyek az állam működését biztosítják – így a katonasággal, az értelmiséggel -, hogy erre képes legyen. Ez a Gramsci alkotta hege­mónia-fölfogás egy lehetséges értelmezése, konzekvensen végiggon­dolva. így tehát, a szó szűkebb értelmében, nincs kapitalista osztály”, csupán különböző kapitalisták (gyárosok, kereskedők, pénztőkések, já­radékosok stb.) vannak, akik csak abban az esetben képeznek osztályt, ha olyan más társadalmi csoportokkal egyesülnek, amelyek kívül állnak „az alapvető társadalmi viszonyon”: értelmiségiekkel, hivatalnokokkal, káderekkel, földbirtokosokkal stb. A modern történelem jórészt ennek az „egyesülésnek” a változásait tükrözi vissza. Ami nem jelenti azt, hogy a burzsoázia a tőke vagy a kapitalista vállalkozó nélkül konstituálódna, ha­nem azt jelenti, hogy maga a kapitalisták egysége, érdekeik kiegyen­lítődése, „szociális” funkcióik gyakorlása – mindaz tehát, ami nélkül a ki­zsákmányolható munkaerő nem lenne megszerezhető és fönntartható – lehetetlen lenne az állam folytonos közvetítő tevékenysége nélkül (aho­gyan ez abban az esetben is meghiúsulna, ha a kapitalisták nem lenné­nek képesek – és nem mindig azok – az állam „hordozóivá” válni, és a nem-kapitalista burzsoáziával az állam igazgatásában és fölhasználásá­ban osztozni).

Határesetként azt látjuk, hogy egy történelmi burzsoázia saját (eset­legesen erőszakos) átalakulásaiért időnként új államformák létrehozásá­val fizet. Így például csak a „keynesiánus” állam segítségével lehetett a pénztőke profitja és a vállalkozói funkció közötti ellentmondásokat kibé­kíteni. És éppen ez az állam teremtette meg azokat a „strukturális tormá­kat” (Aglietta), amelyek lehetővé tették a munkaerő újratermelése fölötti polgári uralmat, eljutva a tizenkilencedik század paternalizmusától a hu­szadik század szociálpolitikájáig. így jobban megmagyarázható, hogy a polgári osztályon belüli óriási jövedelmi, életstílusbeli és presztízskülönb­ségek, vagy a gazdasági es technikai irányítás elválása a tulajdontól (amit „technostruktúrának” neveznek), vagy pedig a privát és az állami tulajdon közötti fluktuáció – noha az uralkodó osztályon belüli ellentétek­hez vezethetnek – ha a politikai szféra ténylegesen él szabályozó funk­ciójával, mégsem veszélyeztetik az osztály egzisztenciáját.

De ami a burzsoáziára érvényes, érvényes a kizsákmányolt osztályra is, ha nem is úgy, ahogyan azt a marxista ortodoxia tételezi föl. Ez az osztály is az „államban” van, ha szívesebben mondanánk is, hogy az ál­lam van „benne”. Mindenesetre kiindulhatunk a tényből, hogy bár a pro­letarizálódás Marx elemezte három jellemzője jelen van minden kapita­lista formációban, mégsem képesek a modern korszak kezdete („az ere­deti felhalmozás”) óta állami közvetítés nélkül összekapcsolódni egy­mással. És nemcsak abban az értelemben, hogy ehhez a társadalmi rendet külsőleg biztosító rendőrállam vagy az „elnyomó apparátus” köz­reműködésére volt szükségük, hanem abban az értelemben is, hogy igényeltek egy belső közvetítést is. Ez a közvetítés a proletarizálódás va­lamennyi összetevője számára valóban szükséges (a bérnormák és a munkajog megállapításához, a munkaerő behozatalához és kiviteléhez, tehát a munkásosztály mobilizálásához és területi elosztásához), és szükséges mindenekelőtt ahhoz, hogy ezek, mindenkori fejlődésük meg­határozott pontján, egymással összekapcsolódhassanak (a munkaerőpi­ac, a munkanélküliség, a szociális biztonság, az egészség- és iskolaügy, a szakképzés szabályozásában); éneikül nem volna állandóan újrater­melt és a piac rendelkezésére álló „munkaerő-áru”. Az állam nélkül a munkaerő nem lenne áru. Másfelől viszont a munkaerőnek egy áru stá­tuszára redukálhatatlansága — függetlenül attól, hogy ez lázadásban, válságban vagy mind a kettőben fejeződik-e ki – arra kényszeríti ezt az államot, hogy folytonosan átalakuljon.

A kezdettől fogva meglévő állami beavatkozások a szociális állam fejlődésével csupán szervezettebb és bürokratikusabb formát öltöttek, tervekbe integrálódtak, amik révén legalábbis megkísérlik a lakosság, a pénz és az áruk áramlását nemzeti keretekben összehangolni és szabá­lyozni. A szociális állam és a szociális kapcsolatok rendszere ugyanak­kor az osztályharc olyan terepévé válik, ahol a „válság” gazdasági és po­litikai hatásai közvetlenül csapódnak le. Annál inkább ez az eset, ha a termelési viszonyok növekvő államosodása (Henri Lefebvre odáig megy, hogy „állami termelési módról” beszél) együtt jár a bérviszonyok ugyan­ilyen irányú változásaival; a bérmunka formálisan átterjed a társadalmi funkciók túlnyomó többségére, a pályaválasztási tanácsadás mind köz­vetlenebbül az oktatástól függ (ami azt jelenti, hogy az iskola mint intéz­mény nemcsak hogy reprodukálja, hanem maga is termeli az osztály­egyenlőtlenségeket); a közvetlen bér (amelyet személyre szólóan a „munka” és a „kvalifikáció” alapján állapítottak meg) tendenciájában köz­vetett bérré változik (amelyet kollektíve, az „igények” és a „státusz” alap­ján határoznak meg), végül a nem-termelői feladatok felparcellázása és mechanizálása (a szolgáltatások, kereskedelem, tudományos kutatás, felnőttképzés, tömegkommunikáció területén), ami lehetővé teszi, hogy ezek egy olyan folyamatba rendeződjenek, amelyben az állam és a ma­gántőke invesztálta értékek egy generalizált gazdaság keretei között ér­tékesülnek. Mindezek a változások a liberalizmus halálát jelzik – vagy, job­ban mondva, második halálát és politikai mítosszá válását -, mivel a nö­vekvő állami és a növekvő áru-jelleg már nem választhatók el egymástól.

Ez a leírás, amit még pontosíthatnánk, egy nyilvánvaló hiányosság­ban szenved, „kifelejtettünk” belőle ugyanis egy semmi esetre sem mel­lékes körülményt, aminek figyelembe vétele nélkül meghiúsulna minden olyan elemzés és kísérlet, amely politikai konzekvenciákat akarna levon­ni belőle. Nevezetesen az iménti gondolatmenetet hallgatólagosan (aho­gyan ezt a társadalmi formákról szórva, majdnem mindig, Marx is teszi) a nemzeti keretekre korlátoztam, az osztályharc terepét és az osztályok képződését nemzeti keretekben tárgyaltam. Más szóval eltekintettem attól, hogy a kapitalista társadalmi viszonyok egyszerre nemzeti keretek között (a nemzeti államokban) és világméretekben bontakoznak ki.

Hogyan lehetne mármost pótolni ezt a hiányosságot? Nem volna elég, ha egyszerűen „nemzetközi” termelési és kommunikációs viszo­nyokról beszélnénk. Egy olyan fogalomra van szükségünk, amely jobban kifejezi a gazdasági-politikai folyamatok eredendően nemzetek fölötti jellegét, amelytől az osztályharc képződményei függenek. Erre a célra veszem kölcsön Braudeltól és Wallersteintől a világgazdaság fogalmát – anélkül azonban, hogy ezzel azt akarnám mondani, hogy a nemzeti for­mációkat egyoldalúan a világgazdaság struktúrái határozzák meg, vagy fordítva. Az előbbi leíráshoz, a leglényegesebbre szorítkozva, csupán két kiegészítést fűzök, ezek azonban lehetővé teszik, hogy megnevezzem azokat az ellentmondásokat, amelyek részt vesznek az osztályellentétek konstruálódásában, és amelyeket a klasszikus marxizmus nem vett fi­gyelembe (még az imperializmus tárgyalásakor sem). Ha a kapitalizmust mint „világgazdaságot” vizsgáljuk, fölvetődik a kérdés, hogy létezik-e olyasvalami is, amit világ-burzsoáziának nevezhetnénk. És ezzel eljutottunk az első ellentmondáshoz, s nemcsak azért, mert a burzsoáziát világméretekben mindig olyan konfliktusok osztják meg, amelyek többé-kevésbé a nemzeti határokkal esnek egybe – hiszen a nemzeti burzsoázián belül is állnak fönn végső soron érdekkonfliktusok -, hanem egy sokkal fontosabb szempontból is.

Az a térség, amelyben a modern kapitalizmus kezdetei óta érték halmozódik föl, mindig világméretű térség. Braudel mutatott rá, hogy a pénzprofit gazdasága a pénz és az áruk nemzetek vagy még inkább különböző civilizációk és termelési módok közötti forgalmát tételez föl, mégpedig nem csupán „előtörténete” és az „eredeti felhalmozás” időszakában (ahogyan azt Marx leírta), hanem összfejlődése egészében. E forgalom sajátos társadalmi csoportoknak köszönhetően megnö­vekszik, és kiváltja a termelőközpontok specializálódását, amelyek mindig számtalan „terméknek” és „igénynek” felelnek meg. Wallerstein rész­letes történelmi elemzésben fejtette ki, hogyan egyesítette ez a forgalom lassanként az összes termelési ágat, történjék ez a centrum bérviszonyaiban vagy a periféria tőkeviszonyaiban (de nem a bérviszonyaiban Ez a folyamat a pénzgazdaságoknak a nem pénzgazdaságok fölötti, . centrumnak a periféria fölötti hatalomra kerülését hozza magával. És ezek között a keretek között vártak a nemzeti államok stabil individualitásokká, amelyek közül a legrégebbiek az újabb politikai-gazdasági köz­pontok kialakulását akadályozzák. Ebben az értelemben valóban azt mondhatjuk, hogy az imperializmus a kapitalizmus kortársa, még akkor is, ha a termelés egésze csak az ipari forradalmat követően irányul a világpiacra.

Mármost megfigyelhető egy fordulat a kapitalisták társadalmi funkció­ját illetően. Kezdetben egy „nemzetek fölötti” csoportot képeztek (a pénztőkések, illetőleg az uralkodó és az elnyomott nemzetek közötti közvetítők továbbra is ide sorolandók). Megállapíthatjuk, hogy azok, akik világméretekben érvényesültek, azonosak azokkal, akiknek sikerült más „polgári” csoportokat tartósan maguk köré gyűjteni, az államhatalmat el­lenőrizni, és a nacionalizmust életre kelteni (ha nem éppenséggel fordít­va igaz, mármint hogy az állam segítette dó a kapitalista burzsoázia ki­alakulását, hogy helyt tudjon állni a nemzetközi politikai harcok küzdőte­rén). A burzsoázia társadalmon belüli funkciói és részvétele a külső kon­kurenciában kiegészítették egymást. Ideiglenes végkövetkeztetésként ebből egy – már kezdetben meglévő – ellentmondás kiéleződése adó­dik. A nagyvállalkozók multinacionálissá válnak, az iparosítás alapvető jegyei bukkannak fel szétszórtan az egész világon, a munkaerő vándor­lása intenzívebbé válik, más szóval már nemcsak a pénztőke áramlása nemzetközi, de a termelőtőke áramlása is azzá válik. Ennek megfe­lelően közvetlenül világméretekben zajlik mind a finánctőke forgása, mind pedig a pénztőke újratermelése (ez a tendencia érvényesül – a komputerizáció, a tőzsde és a legfontosabb bankok összekapcsolódása révén – a közeljövőben, ahogyan az „előre látható” távolabbi jövőben is).

Mégsem jöhet létre azonban sem egy világállam, sem pedig egy nemzetközi fizetőeszköz. A tőke nemzetközivé válása nem vezet egy egységes, szociális és politikai „hegemóniához”; legföljebb egyes nemzeti burzsoáziák azon hagyományos próbálkozásaihoz, hogy maguknak nemzetközi uralmat biztosítsanak, azáltal, hogy kapitalis­tákat, gazdaságpolitikát és kommunikációs rendszereket saját stratégiá­juknak rendelnek alá, azáltal, hogy az állam gazdasági és katonai funk­cióit mindinkább összekapcsolják (amit a „szuperhatalmak” kialakulása­ként tárgyal a szakirodalom, és amit magam a szuperimperializmus ki­alakulásaként írtam le). Ezek a stratégiák azonban megtartják tisztán nemzeti jellegüket, még akkor is, ha olyan ellentmondásos próbálkozá­sokat foglalnak magukban, amelyek a nemzeti állam egyes jellegzetes­ségeit csak nagyobb léptékben rekonstruálnák (az egyetlen gyakorlati példa: Európa). De ezek nem tekinthetők azonosnak a mai korszakra jellemző, még csak kezdetleges politikai formák kialakulásával, amelyek magukat csaknem teljesen kivonják a nemzeti állam monopóliuma alól.

A burzsoázia társadalmi (vagy „hegemoniális”) funkciói jelenlegi formáikban nemzeti vagy kvázi-nemzeti intézményekhez kötődnek. A régi paternalista struktúrák modern ekvivalensei (például az állami vagy privát nemzetközi humanitárius szervezetek tevékenysége) csak csekély mértékben látják el a társadalmi konfliktusszabályozás feladatát, amelyet a jóléti állam magára vállalt. Ugyanez érvényes a lakosság és a pénz áramlásának tervezésére, amely a „szupranacionális” intézmények növekvő száma ellenére nem szervezhető és valósítható meg világmé­retekben, így az a látszat keletkezik, mintha a tőke nemzetközivé válása, legalábbis tendenciájában, nem egy magasabb szervezettségi szinthez vezetne, hanem a burzsoázia relatív fölbomlásához. Az iparilag elmara­dott és az „új ipari országok” kapitalista osztályai már nem tudnak egy protekcionista és kolonialista belső piac vagy állam védelmében „szociá­lis”, „hegemoniális” burzsoáziává szerveződni. A „régi ipari országok” ka­pitalista osztályai pedig (a leghatalmasabbakéi sem) nem tudják a társa­dalmi konfliktusokat világméretekben megoldani. Ami a „szocialista” or­szágok állami burzsoáziáját illeti, ezeket gazdaságaiknak a világpiachoz kötődő növekvő integrálódása és a szuperimperializmus dinamikája arra kényszerítette, hogy „modernizálódjanak”, azaz igazi kapitalista orszá­gokká alakuljanak át; egységük és hegemóniájuk azonban éppen ezáltal vált veszélyeztetetté (legyen ez a hegemónia represszív vagy ideológia­ilag megalapozott, gyakorlatilag mégis e kettő kombinációja, a legitimi­tásnak ama foka szerint, amelyet a forradalmi esemény ruházott rájuk).

És most egy második kiigazításnak kell következnie. A tőke nemzet­közivé válása kezdettől fogva együtt él az uralmi és kizsákmányolási stratégiák feloldhatatlan sokszínűségével. A hegemónia formái közvetle­nül ettől függnek. Sartre-ral szólva: minden burzsoázia a kizsákmá­nyolási stratégiák terméke, legalább abban a mértékben, vagy még in­kább, mint amennyire ezek a stratégiák a burzsoázia „termékei”. Mert minden kizsákmányolási stratégia egy gazdaságpolitika kifejeződése, amely technikák, finanszírozási lehetőségek, többletmunkára kénysze­rítő eszközök egy meghatározott kombinációjához kötődik, és egy szoci­álpolitikához, amely a lakosság intézményi igazgatására és ellenőrzésé­re irányul. A kapitalizmus fejlődése azonban nem szünteti meg a kizsák­mányolási formák sokféleségét, hanem éppen ellenkezőleg, serkenti azokat, azáltal, hogy folytonosan „új típusú” technológiai felépítményeket és vállalkozásokat teremt. Ahogy másutt már kifejtettem, a kapitalista termelés ismérve nem az egyszerű kizsákmányolás, hanem a többletki­zsákmányolás tartós tendenciája, amely nélkül nem lehet sikerrel szem­beszállni a profitráta csökkenésének tendenciájával, illetve egy adott ter­melési alakzat „csökkenő jövedelmezőségével”, azaz a kizsákmányolás költségeinek növekedésével. De a többletkizsákmányolás nem kapcsol­ható össze mindenütt azonos módon magával a kizsákmányolás racio­nális szervezetével; például ha ez azt követeli meg, hogy munkások tö­megei egy igen alacsony életszínvonalon és szakképzettségi szinten maradjanak, vagy hogy ne legyen semmiféle szociális törvényhozás, sem demokratikus jogok, amelyek pedig másutt szerves feltételeivé let­tek a munkaerő újratermelésének és alkalmazásának (ha ugyan nem éppen az állampolgári jogok egyszerű megtagadása a gyakorlat, mint az apartheid esetében).

Ezért a világgazdaság „centruma” és „perifériája” megkülönböztetés a kizsákmányolási stratégiák földrajzi és politikai, „kulturális” felosztásá­nak is megfelel. A „fejlődés” politikai illúzióival szemben, amelyek abból indultak ki, hogy az egyenlőtlenség és az elmaradottság je­gyeinek megszűnése pusztán idő kérdése, a tőke értékesülése a vi­lággazdaságban azt implikálja, hogy gyakorlatilag az összes törté­neti kizsákmányolási formát egyidejűleg alkalmazzák, az archaikus­tól (a megfizetetlen gyermekmunkától a marokkói vagy a török szőnyeggyárakban) a „legmodernebbekig” (a számítógépes adatfeldolgozó rend­szerek alapján dolgozó csúcsiparágak „egységesített” munkamódjáig), a legerőszakosabbtól (a napszámtól a brazil ültetvényeken) a legcivilizál­tabbig (a tarifa-szerződésig, a tőkerészesedésig, az állami szindikaliz­musig stb.). Ezeknek a (kulturális, politikai, technikai szempontból) több­ségükben összeegyeztethetetlen formáknak elkülönülten kell maradniuk, vagy legfeljebb oly mértékben kapcsolódhatnak egybe, terjedhetnek el, hogy ne vezessenek „duális társadalmak” kialakulásához, amelyekben nem kortárs szociális tömbök robbanásveszélyesen szemben állnak egy­mással. Ha a fogalomnak wallersteini jelentését kissé módosítjuk, azt mondhatjuk, hogy a „félperiféria” éppen a nem-kortárs kizsákmányo­lási formák ugyanazon állami térségben lezajló konjunkturális talál­kozásának felel meg. Egy ilyen konstelláció hosszú ideig (évszázado­kig) fönnállhat, mégis bizonytalan marad (talán ezért a félperiféria az a terület, ahol kiváltképpen történik az, amit „politikának” nevezünk).

Nem vezet-e azonban a munkaerő vándorlása, a tőketranszfer, a munkanélküliség exportjának a politikája ahhoz, hogy ez a helyzet las­sanként általánossá váljék – a „régi” nemzeti államokban is, amelyek nemzeti szociális államokká vártak? A duális társadalmak proletariátu­sa is „duális”, ami azt jelenti, hogy nincs a klasszikus értelemben vett proletariátusuk. Függetlenül attól, hogy csatlakozunk-e olyan szerzők véleményéhez (mint például Claude Meillasoux), akik szerint a dél-afri­kai apartheid az általános helyzet paradigmája, be kell vallanunk, hogy a kizsákmányolási stratégiák és formák, legalábbis tendenciájukban, egy­beesnek a munkaerő újratermelésének globálisan két módozatra hasa­dásával. Az egyik ezek közül integrálva van a kapitalista termelési mód­ba, s a tömegfogyasztáson, az általános iskolakötelezettségen, a közve­tett bér különböző formáin és a munkanélküli segélyen alapul, még ha ez utóbbi hiányos és bizonytalan is (de mindezek a jegyek bár intézmé­nyi, mégis megváltoztatható erőviszonyoktól függnek). A másik teljesen vagy részben átengedi ezt a reprodukciót (mindenekelőtt az „életkorok” szerintit) a kapitalizmus előtti termelési módoknak (vagy jobban mondva azoknak, amelyeket ugyan a kapitalizmus határoz meg és old el eredeti struktúrájuktól, de mégsem a szabad bérmunkán alapulnak), és közvet­len kapcsolatban áll az „abszolút túlnépesedéssel”, a destruktív kizsák­mányolással és a faji diszkriminációval.

E két újratermelési mód manapság ugyanazon nemzeti formációk je­lentós részében együtt van jelen. A választóvonal nem egyszer s min­denkorra meghatározott. Egyfelől terjed az „új szegénység”, másfelől az „egyenjogúságot” követelik. Az egyik fajta proletariátust tendenciájá­ban a másik kizsákmányolása termeli újra (ami persze nem zárja ki, hogy mégis ez a proletariátus válik dominánssá). A gazdasági válság (a kérdés tulajdonképpen az, milyen értelemben van szó válságról, és hogy ez kinek a számára jelent válságot) nem mintegy a munkásosztály újraképződéséhez vezet, hanem a proletarizálódás különböző össze­tevőinek még radikálisabb szétválásához a földrajzi, etnikai, generációs, nemek szerinti különbségek mentén. Jóllehet a világgazdaság az osz­tályharc valódi terepe, még sincs (csak „eszmeileg”) világproletari­átus, és még kevésbé van világburzsoázia.

Próbáljuk meg mármost összekötni az egyes szálakat, és vonjunk le egy időleges végkövetkeztetést. Az általam fölvázolt kép komplexebb annál, mint amit a marxisták régóta képviselnek, és mindenáron védel­meznek. Amennyiben a leegyszerűsítés programja áthatja a marxista történetfelfogást (teleológiai), kijelenthetjük, hogy egy ilyen kép nem-marxista, hogy általa a marxizmus tulajdonképpen megszűnt. Eközben azt is látnunk kell, hogy ez a program a dolgoknak csak egy aspektusát fejezi ki, még ha ez Marxnál (aki soha nem mondott le róla) mindenütt jelen volt is. Azoknak, akik emlékeznek még a „történeti” és a „strukturá­lis” marxizmus közötti vitákra a hatvanas és hetvenes években, azt mon­danám, hogy a valódi alternatíva nem a struktúra és a történelem között van, hanem a teleológia (legyen az szubjektív vagy objektív) és a struk­turális történelem között. Ezért, és a történelem jobb megértése kedvé­ért próbáltam meg az eredeti marxizmus néhány strukturális fogalmát annak implikációival és konzekvenciáival együtt ábrázolni.

Ebben a képben egy lényeges ponton korrigáltam a marxizmust. Egyáltalában nincs (tendenciaszerűen sem) határozott választóvo­nal a társadalmi osztályok között, ellentétüket már nem lehet a „két tábor” katonai vagy vallási metaforájában ábrázolni (éppígy nincs már meg a „polgárháború” vagy „konszenzus” alternatívája sem). Az osztályharc csak kivételes esetekben ölti a polgárháború alakját – eszmei vagy fizikai értelemben -, és ezt is csak abban az esetben, ha az osztályharc vallási vagy etnikai konfliktusokkal terhes, vagy országok közötti háborúval kapcsolódik össze. De olyan más alakokat is ölt, ame­lyek sokasága a priori nem határolható el egymástól, és amelyek nem kevésbé lényegesek, mint ó maga — azon jó oknál fogva, hogy az osz­tályharcnak nincs „esszenciája” (többek között ezért nem tartom kielé­gítőnek Gramsci megkülönböztetését a mozgó- és állóháború között, ez még mindig az előbbi metaforához kapcsolódik). Szabaduljunk meg egy­szer s mindenkorra attól az elképzeléstől, hogy az osztályok objektu­mok, és szubjektumokként társadalmi szuperindividualitások. Más szó­val, lássuk be, hogy nincsenek kasztok. Az osztályok, legalábbis rész­ben, strukturálisan és történetileg összefonódnak, de legalább érintkez­nek egymással. Ahogyan szükségképpen van polgárosodott proletár, ugyanúgy kell lennie proletarizálódott polgárnak is. Ez az érintkezés ugyanis mindig materiális megosztottsággal jár együtt. Tehát a relatíve homogén „osztályidentitások” nem eleve elrendeltek, hanem mindenkor a külső körülményekből fakadnak.

Az osztályok megjelenési formája konjunkturális adottságokra vezet­hető vissza, ami természetesen nem jelenti azt, hogy érvénytelennek nyilvánítjuk az antagonizmust. Ha elválunk is a „két tábor” metaforától (amely egyébként szorosan kötődik ahhoz a fölfogáshoz, hogy az állam és a civil társadalom egymástól elkülönült szférát képeznek, amiért is a Marx gondolkodásában megmaradó liberalizmus hibáztatható, jóllehet forradalom-fölfogása összekapcsolja egymással a gazdaságot és a poli­tikát), ez az elválás nem jelentheti azt, hogy átvesszük egy szociális kontinuum, egy egyszerű „rétegzettség” vagy agy „általános mobilitás” képét. Az, hogy a proletarizálódást részben független, részben ellent­mondásos folyamatok határozzák meg, nem jelenti azt, hogy meg­szűnik. A modern társadalmak tagjai kevésbé egyenlőek, mint valaha, mind a munka nehézségét, az autonómiát és függetlenséget, az élet biz­tonságát és a halál méltóságát, mind pedig a fogyasztást és a képzést (tehát a tudást) illetően. A társadalom tagjainak ezek a különböző „szo­ciális” dimenziói egy minden eddiginél teljesebb kollektív egyenlőtlen­séghez kapcsolódnak a hatalomgyakorlás és a döntési szabadság terü­letén, függetlenül attól, hogy a közigazgatás, a gazdasági szervezet, a nemzetközi kapcsolatok vagy a háború és béke kérdésérői van-e szó. Mindezek az egyenlőtlenségek az értékforma kiterjedésének olyan köz­vetett formái, amelyek a fölhalmozás végtelen folyamatához kapcsolód­nak, éppen úgy, ahogyan a politikai elidegenedés újratermeléséhez is, ahhoz a módhoz, ahogyan az osztályharc formái – a szociális konfliktu­sok szabályozásának keretében, az állam révén – a tömegek hatalom­nélküliségébe fordíthatók.

Ezt a helyzetet kettős kötésnek nevezhetnénk, amelyben az egyéni és a kollektív praxist az árutermelés (beleértve az „immateriális” árukat is) és az állami szocializáció ejti foglyul: a kizsákmányolással szembeni ellenállás lehetővé teszi ennek kiszélesítését, a biztonság és az autonó­mia követelése pedig elősegíti a kollektív bizonytalanságot és az ural­mat, legalábbis „válságos” időszakokban. Nem szabad megfeledkez­nünk róla, hogy ez a körforgás nem „helyben jár”, ellenkezőleg, elmoz­dul az előre nem látható mozgások befolyására, amelyek nem redukál­hatok az általános gazdasági logikára, és amelyek aláaknázzák azt a nemzeti és nemzetközi rendet, melyet maga ez a körforgás teremt. Ez következésképp nem esik a determinizmus hatókörébe, nem zár ki ugyanis sem tömegharcokat, sem pedig forradalmakat, bármilyen politi­kai formát öltsenek is.

Az „osztályok eltűnése”, szubsztancia- és identitásvesztésük, alapjá­ban véve egyszerre realitás és illúzió. Realitás, mert az antagonizmus tényleges univerzalitása eloszlatja egy univerzális osztály mítoszát, azál­tal hogy széttöri azokat a helyi intézményi formákat, amelyekben egy­részt a munkásmozgalom, másrészt a polgári állam majd egy évszázad alatt relatív egységekké olvasztotta össze a nemzeti burzsoáziát és a nemzeti proletariátust. És mégis illúzió is, mert az osztályok szubsztan­ciális identitása mindig is pusztán társadalmi praxisuk visszahatásának eredménye volt, és mert ebből a szempontból semmi sem változott; ha elveszítjük ezeket az „osztályokat”, tulajdonképpen semmit nem veszí­tünk. A jelenlegi „válság” az osztályharc adott megjelenítési formá­inak és praxisának válsága; ekként jelentékeny történelmi hatást gyakorolhat. Mindez azonban nem jelenti magának az antagonizmus­nak az eltűnését, illetőleg az osztályharc antagonisztikus formáinak megszűntét.

De ez a válság kedvező az elmélet számára, mert megteremti annak a lehetőségét, hogy a kizsákmányolásmentes társadalomba történő át­menetet vagy a kapitalizmussal történő szakítást végre elválaszthassuk a kapitalista termelési mód határainak kérdésétől. Ha egyáltalában van­nak ilyen határok – ami legalábbis kétséges, mert mint láttuk, a munká­sok és proletarizálódásuk társadalmi integrációjának formái, a technoló­giai újítások és a többletmunka intenzifikálása közötti dialektika szaka­datlan -, akkor sincs közvetlenül közük ehhez a szakításhoz, amely csak akkor következhet be, ha az osztályviszonyok maguk – vagyis a gazda­sági-állami komplexum instabillá válása – kedvező politikai alkalmat te­remtenek e változásokhoz. így újra föl kell tennünk a kérdést: kinek a számára van „válság”, és miben áll a „válság”?

A múlt forradalmai valójában mindig egyszerre függtek a társadalmi egyenlőtlenségektől, a polgári jogok követelésétől és a nemzeti állam történelmi sorskérdéseitől. Az az ellentmondás váltotta ki őket, amely a nemzeti állam „közösséget” alkotni akaró törekvése, és az ebből a kö­zösségből való kirekesztés különböző formáinak realitása között feszült. A marxista kritika egyik legmélyebb, legáttörőbb vonatkozása az, hogy az emberi társadalmakat nem olyasvalamikként ragadja meg, mint amik a közjón, hanem mint amik az antagonizmus szabályozásán alapulnak. Mint már mondtam, Marx antropológiája az ember „lényegét” a munká­ból, a fundamentális praxist pedig a társadalmi viszonyokból vezette le, s ez határozza meg egyedül az antagonizmust. Éneikül a redukció nél­kül nem lehetett volna radikálisan kétségbe vonni a liberális ideológiát, amely a szabadságot a magántulajdonnal azonosítja. Vajon el tudunk-e szakadni ma ettől a fölfogástól anélkül, hogy azt képzelnénk, a munka és a munkamegosztás eltűnik, miközben ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk: új és új tevékenységi formákat kerítenek hatalmukba, olya­nokat is, amilyeneket hagyományosan nem a „termeléshez”, hanem a „fogyasztáshoz” sorolunk. Kétségtelen, hogy a munkamegosztás érint­kezik a társadalom más megosztottságaival – anélkül, hogy velük egy­beesne -, s ezek hatásai egymástól pusztán az absztrakció szférájában választhatók el. Az „etnikai” konfliktusok (pontosabban a rasszizmus ha­tásai) épp annyira univerzálisak, mint a néhány civilizációban meglévő azon antagonizmus, amely a nemek különbségén alapul (ahol is ez a megosztás a szervezet egészének alapeleme, egy szociális csoport alapszabályzatának egészéé – beleértve a munkásosztályt is, ha elfo­gadjuk F. Duroux elemzését). Az osztályharcot egy meghatározó struktúraként lehet és kell elgondolnunk, amely átfogja valamennyi társadalmi praxisformát, anélkül azonban, hogy ez volna az egyet­len struktúra. Jobban mondva éppen csak annyiban fogja át az össze­sét, amennyiben szükségképpen más struktúrák univerzalitásával talál­kozik. Az univerzalitás nem azonos az egyszeriséggel, ahogyan a túldetermináltság sem azonos az indetermináltsággal.

Talán most kezdünk eltávolodni attól, amit marxizmusnak neveznek. Azzal, hogy mégis megfogalmazzuk az antagonizmus univerzalitásának tótelét, rámutatunk egyidejűleg arra is, hogy a marxista problémafölve­tés minden eddiginél kevésbé ignorálható. Ezt, nézetem szerint, semmi sem mutatja jobban, mint az a mód, ahogyan ma az osztályok és a na­cionalizmus problémái újraképződnek. Bebizonyosodott, hogy a nacio­nalizmusnak mind liberális-demokratikus, mind pedig populisztikus-autoriter válfaja éppúgy összeegyeztethető a gazdasági individualiz­mussal, mint az állami tervezéssel, vagy e kettő különböző kombináció­ival. Ez a kulcsa a partikuláris életmódok és ideológiák egyetlen domi­náns ideológiává olvadásának, amely képes volt fönnmaradni, elfogad­tatni magát a „domináns” csoportokkal is, és politikailag neutralizálni a gazdasági „törvények” destruktív hatásait. A burzsoázia nélküle sem a gazdaságot, sem pedig az államot nem tudta volna megszilárdítani. Á rendszerelemzés terminológiájává! úgy fogalmazhatnánk, hogy a mo­dern történelemben a „komplexitás redukciójának legfontosabb té­nyezője” a nemzeti és nacionalista állam lett Innen ered a nacionaliz­musnak az a tendenciája, hogy „totális” világnézetnek adja ki magát (és saját, akár hazug jelenlétét, mindenhol, ahol ilyen világnézetek válnak hivatalos doktrínává). De, mint már rámutattam, kevéssé valószínű, hogy az itt-ott mutatkozó szupranacionális nacionalizmusok épp ilyen to­tális jelleget öltsenek (függetlenül attól, mire hivatkoznak: „Európára”, a „Nyugatra”, a „szocialista közösségre”, a „harmadik világra” stb.). Meg kell jegyeznünk másrészt, hogy az osztályok és az osztályharc szocialis­ta ideológiája, amely a nacionalizmussal szembeni konfrontációban fejlődött ki, egy történelmi utolérési effektus folytán mégis ehhez idomult. Így ez is a „komplexitás redukciójának tényezőjévé” vált; a társadalmi praxis sokrétű formáinak összefoglalásában (amely az „osztályállam” föl­fogásává forrott egybe) az állam kritériumát egyszerűen az osztály {sőt, az osztályszármazás) kritériumával helyettesítették. Ebben áll a jelenlegi helyzet bizonytalansága: hogy a nacionalizmus válsága ne vezessen ex­cesszív nacionalizmushoz és ennek bővített újratermeléséhez, az osz­tályharcnak el kell foglalnia az őt megillető helyet a társadalmiság leírá­sában, de egy irreduktibilis más(ik)ként; az osztályok ideológiájának és harcának tehát, bárhogy nevezzék is őket, vissza kell szerezniük auto­nómiájukat, azáltal, hogy minden „utolérési effektustól” megszabadul­nak. „Merre tart a marxizmus?” Semerre. Elégedjünk meg annyival, hogy e paradoxont minden implikációjával együtt ábrázoljuk.

(Ford.: Seress L. Attila)

A tanulmány eredetileg a New School for Social Research által New Yorkban szervezett Hannah Arendt Memorial Symposion in Political Philosophy című konferencián hangzott el (1987. április 15-16.), majd megjelent E. Balibar és I. Wallerstein: Race, Nation, Class – les identités ambiguës című kötetében, a La Découverte kiadásában, 1988-ban. Mi itt a gondolatmenet két hosszabb, össze­függő részletét közöljük. (A szerk.)