Immanuel Wallerstein, miközben hangsúlyozza, hogy minden gondo­latnak, minden irányzatnak meg lehet találni az előzményeit a történe­lemben, alapjában véve az ötvenes-hatvanas évek történeti vitáihoz köti a világrendszer-elmélet genezisét. Ezek: 1. harmadik világbeli tudósok nézetcseréje a centrum-periféria viszonyról, az „egyenlőtlen cseréről” és a „dependencia-elméletről”. 2. A Szovjetunióban és Európában folytatott vita a Marx által elemzett ázsiai termelési módról. 3. A Maurice Dobb és Paul Sweezy nevével fémjelezhető összecsapás az elmaradottság bel­ső és külső tényezőinek jelentőségéről. 4. A francia Annales csoport és Fernand Braudel hatása, melyek nyomán megerősödött a meggyőződés az angolszász szakirodalomban a minden társadalmi szférára (gazdaság­ra, társadalomra) kiterjedő vizsgálat módszertani jelentőségéről, mégpe­dig a történetírás leíró, eseménytörténeti formája ellenében (Wallerstein 2010, 35-43). (Ahol külön nem jelölöm, a hivatkozott oldalszámok mindig Wallerstein e művére vonatkoznak.)

Ezen túlmenően Wallerstein a világrendszer-elméletet „új elméleti perspektívának” nevezi, mely a hetvenes években jelent meg. Igaz, hozzáteszi: „Az elmélet bizonyos fogalmai régóta használatosak, míg mások újak voltak” (15). Másutt ezt írja: „ A korábbi standard elemzési keret, a nemzetállam helyett most egy új keret, a »világrendszer« vált kiindulóponttá” (44).

Wallerstein tehát lényegében véve, vagy szinte új történeti-társadalmi tudományos diszciplínaként határozza meg a világrendszer-szemléletet. Semmi esetre sem szeretném kisebbíteni azt a fontos érdemet, mellyel a világrendszer-elmélet hozzájárult a történeti-társadalmi és holisztikus szemlélet terjesztéséhez, a mai globális kapitalizmus egységes rend­szerként való értelmezéséhez az elmúlt 40 év folyamán. Ugyanakkor hangsúlyozni akarom, hogy az elméleti folyamatosság és megszakítottság tekintetében én más arányokat látok, függetlenül attól, hogy a világ­rendszer-elmélet képviselői hogyan értékelik az elméleti előzményeket, illetve mennyire vállalják azokat.

Az igazság ugyanis szerintem az, hogy a Marx és Engels által kidol­gozott kapitalizmuselmélet már egyértelműen és világosan „világrend­szer-elmélet” volt. Egyrészt, módszertanilag a történeti hosszú távú ten­denciákra, a „strukturális időkre” koncentrált (mint Braudel longue durée koncepciója, melyre Wallerstein hivatkozik).³ Másodszor, a gazdasági folyamatokat széles társadalmi és kulturális (mai divatos kifejezéssel kulturális antropológiai) összefüggésében elemezte és ezek alapján vont le általános következtetéseket, akárcsak az ugyancsak hivatkozott Annales-iskola és követői – gondoljunk pl. Marxnak az indiai viszonyokról írt tanulmányaira. Harmadszor, és talán ez a legfontosabb: már Marxnál és Engelsnél „a »világrendszer« vált kiindulóponttá”, még ha nem is ezt a terminológiát használták. Ez utóbbi állításomat konkrét elemzéseikkel, tőlük vett idézetekkel támasztom alá.

Az elméletileg legáltalánosabb, legfilozofikusabb megfogalmazás talán a Grundissében szerepel. Itt Marx az árucsere logikai és történeti lépcső­fokait tárgyalja a feleslegek egyszerű cseréjétől a rendszeres árucserén keresztül az állami keretekig, majd a „nemzetközi viszonyokig”, mely alatt Marx az akkori terminológiának megfelelően elsősorban a nemzetközi kereskedelmet érti. E négy lépcsővel azonban nem zárul le a (logikai) sor. „A világpiac jelenti a lezárást, amelyben a termelés mint totalitás van tételezve és éppígy mint mindegyik mozzanata; ebben azonban egyszer­smind az összes ellentmondások folyamatba lépnek. A világpiac azután megint éppúgy az előfeltétele és hordozója az egésznek” (Marx 1972b, II:135, kiemelés tőlem – F. P.). A szöveg világosan bizonyítja, hogy a formállogikai sorrendben utolsó helyre került „világpiac”, egyáltalán nem az utolsó, hanem „előfeltétel”, legalábbis a kapitalista árutermelés tekin­tetében. Világpiacon persze nem azt értette Marx, mint amit ma értünk alatta, hanem a világpiaci termelés és munkamegosztás összességét, amelynek keretében világméretű tőkefelhalmozás zajlik. A világpiac nála a termelési (tulajdoni és osztály-) viszonyok globális összessége.

Hogy ez utóbbi nem belemagyarázás, azt bizonyítsák további idézetek! A kapitalizmus genezisében valóban előfeltétel-e a marxi értelemben vett világpiac? A modern világrendszer-elmélet ugyanis nagy hangsúlyt fektet annak bizonyítására, hogy a kapitalizmus genezise hosszú távú nemzetköziesedési folyamatokhoz kapcsolódik. Ahogy Wallerstein fogalmazza: „a hosszú tizenhatodik század, amely során a kapitalista világgazdaság formájában a modern világrendszer létrejött” (11). És mit olvashatunk Marxnál? „A XVI. és részben még a XVII. században is a kereskedelem hirtelen tágulása s egy új világpiac megteremtése döntő befolyást gyakorolt a régi termelési mód pusztulására […] Maga a világ­piac a bázisa ennek a termelési módnak” (Marx 1978, III:314). Tehát a kapitalista termelési mód Marxnál is – lényegét tekintve – mint világrend­szer van tételezve. Most nem részletezhetjük azt, hogy a nemzetközi méretekben értelmezett termelési mód fogalom mennyire azonosítható a wallersteini világrendszerrel, de az azért világos, hogy a marxi világpiac és a wallersteini világgazdaság fogalom sok tekintetben egybehajlik.⁴ Az­zal sem tudunk részletesebben foglakozni, csak felvillantjuk, hogy Marx nem áll meg a nemzetköziesedés mozzanatánál, mint egyetlen mozgató tényezőnél, hanem egyidejűleg a kapitalista termelési mód belső haj­tóerőiből (pl. ipari expanzióból) is magyarázza a világpiac folyamatos tágulását, tehát felmutatja a folyamat kettős dialektikáját is (Marx 1978, III:314). Ez a második mozzanat a világrendszer szemléletben gyakran elhomályosul.⁵ S vegyünk még egy fontos idézetet, mely egyszerre mutatja fel és hangsúlyozza a totalitást, az egységet, a világméretet, egyben a nemzeti és a világléptékű kölcsönös, de aszimmetrikus megha­tározottságot: „Az ipari tőkés előtt mindig a világpiac áll, saját költségárait nemcsak hazája, hanem az egész világ piaci áraival hasonlítja össze és kell állandóan összehasonlítania” (Marx 1978, III:317). Hol volt még a világpiac egységesülése a maihoz képest, s Marx már látta a világpiaci árat, sőt termelési árat!

Nézzünk még olyan rövid idézeteket, melyek a világrendszer-szemlélet leggyakrabban hangoztatott, legfontosabb gondolatatihoz kapcsolhatók, azok szellemi előzményének tekinthetők!

Rendkívül fontos elem a világgazdaság (és a világbirodalmak) egysé­ges mozgástörvényeinek hangsúlyozása Wallersteinnél és a világrend­szer-iskola más követőinél. A Kommunista Kiáltványban ugyanerről ez áll: „A burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára ki­húzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. Az ősi nemzeti iparok elpusztultak és napról napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket […], amelyeknek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják […] (A burzsoázia – F. P.) minden nemzetet rákény­szerít, hogy, hacsak nem akarnak tönkremenni, elsajátítsák a burzsoázia termelési módját; rákényszeríti őket, hogy meghonosítsák maguknál az úgynevezett civilizációt, azaz váljanak burzsoává. Egyszóval: a burzso­ázia a saját képmására formált világot teremt magának” (Marx 1848). 160 év múltán a máról (is) szól ez az értékelés! Marx egyik Engelshez írt levelében pedig ezt olvashatjuk: „A polgári társadalom tulajdonképpeni feladata, hogy létrehozza, legalábbis körvonalaiban a világpiacot és egy ennek bázisán nyugvó termelést” (Marx 1972a, 339). Még elméletibb általánosításban ezt írta a világpiaci-világgazdasági törvények egységes­ségéről: „A tőke centralizációjának romboló hatása a világpiacra csupán óriási arányokban fedi fel a politikai gazdaságtan azon organikus belső törvényeit, amelyek ma minden civilizált városban hatnak” (Marx 1964, 213-214). A világrendszer-elmélet nagy hangsúlyt fektet az egyenlőtlen csere mozzanatára, az értéktöbbletek nemzetközi lecsapolására. Az egyenlőtlen cseréről ez olvasható A tőke III. kötetében, egy hosszabb elemzést követően: „A kedvezőbb helyzetben lévő ország a cserében több munkát kap vissza kevesebb munkáért, ámbár ezt a különbséget, ezt a többletet, mint egyáltalán a tőke és a munka közötti cserénél, egy bizonyos osztály zsebeli be” (Marx 1978, III:227). A filozófia nyomorában pedig ez áll: „Ma is van néhány iparág, amely valamennyi felett uralkodik, és leginkább ebben az iparágban tevékenykedő népeknek biztosítja az uralmat a világpiacon.” Majd hozzáteszi: „Ha a szabadkereskedelem hívei nem tudják megérteni, hogy hogyan gazdagodhat meg egy ország a másik rovására, nem csodálkozhatunk azon, hogy ugyanezek az urak még kevésbé akarják megérteni, hogyan gazdagodhat meg egy adott országon belül egyik osztály a másik rovására” (Marx 1952, 193-194).

Bár a világrendszer koncepció képviselői a közvetlen tőkebefektetések jövedelemlecsapoló hatását kevésbé állítják előtérbe, mint ahogy ez a marxi szövegekben szerepel, azért ezt is figyelembe veszik. Wallerstein például most tárgyalt írásában hangsúlyozza a „nyerészkedést”, „a tőke vég nélküli felhalmozását”, s hogy „a tőkések a lehető legnagyobb profitot akarják” (58 és 158).⁶ Erről A tőkében ez szerepel: „Ami a gyarmatokon stb. befektetett tőkéket illeti, ezek magasabb profitrátát hozhatnak, mert ott egyáltalában az alacsony fejlettség miatt magasabb a profitráta […], magasabb a munka kizsákmányolása” (Marx 1978, III:226). Nagy kár, hogy Marx már nem tudta megírni A tőke IV. és V. kötetét, ezekben a „világpiac”, azaz a világgazdaság viszonyait részletesen is ki akarta fejteni.

Központi fontosságú minden Második Világháború utáni dependencia- és világrendszer-szemléletű elemzésben az egyenlőtlen fejlődés kérdése. E tekintetben Leninnek az imperializmusról írt művét idézem. Kautsky ultraimperializmus nézeteit bírálva írja, hogy az „tápot ad annak a gyökerében hibás és az imperializmus apologétáinak kezére játszó gondolatnak, hogy a finánctőke uralma enyhíti a világgazdaságon belül fennálló egyenlőtlenségeket és ellentmondásokat, holott a valóságban fokozza azokat”. Másutt megerősíti: „A finánctőke és a trösztök nem eny­hítik, hanem fokozzák a világ különböző részeinek fejlődési üteme közötti különbséget” (Lenin 1972, 129 és 132). Mára világos, hogy a neoliberális finánctőkés korszak mind az országokon belül, mind világméretekben gyorsan tovább növelte a már korábban kialakult jövedelmi különbsé­geket. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy Lenin a legfejlettebb országok közötti tőkeáramlás nivelláló erejét is felmutatta (Lenin 1972, 132).

Az eddigiekkel azt akartam szemléltetni, hogy a szellemi folyamatosság a marxizmus és a világrendszer-elmélet között erős. Azt sugallom, hogy a világrendszer-elméletet megtestesítő irodalmat elsajátítva érdemes visszaolvasni, visszaásni az évszázaddal korábban született elméleti megalapozáshoz.

Maga Immanuel Wallerstein „Marx és az alulfejlettség” című írásában vázolta talán legmélyebben a viszonyát a marxi koncepcióhoz (lásd az Eszmélet 35. számát). Nem könnyű e hozzáállás értelmezése, mert ma­gának Wallersteinnek a Marx-percepciója is bonyolult. Tulajdonképpen azt állítja, hogy a marxi mű nem egyértelmű. Ezt írja: „Mindaddig, amíg Marx elméletét olyan folyamatokra értjük, amelyek főként országhatá­rokon belül játszódnak le, és főként városi ipari bérmunkásokra vonat­koznak, akik ipari magántőkéseknek dolgoznak, nos mindaddig ez az elmélet könnyen bizonyulhat hamisnak, félrevezetőnek és érdektelennek, továbbá a politikai cselekvés számára használhatatlannak. Ha viszont ezt az elméletet egy történelmi világrendszerre vonatkoztatjuk, amelynek fejlődése az »alulfejlettség« jelenségét is tartalmazza, sőt ezen alapszik, akkor a fenti tézisek nemcsak érvényesnek, de forradalminak fognak mutatkozni” (Wallerstein 1997,160).

Wallerstein Marxszal kapcsolatos fenntartásai vagy bizonytalanságai a citátum és az egész tanulmánya alapján kétirányúak. Egyrészt az idézet mondat első felében szereplő értelmezés felé hajlik, miszerint Marx inkább és alapjában véve nemzeti keretekben gondolkodott. A másik fenntartása az, hogy Marx túlságosan az ipari munkásságra, és a burzsoá-proletár el­lentétre élezi ki vizsgálatát, a világrendszeren belüli alulfejlettség szerves jelenlétét nem integrálta gondolati rendszerébe. Szerinte csak ez utóbbival együtt válik/válna jelentőssé a marxi elmélet.

Ami az első dilemmát illeti, arra vonatkozóan fentebb már bőven hoztam érveket és idézeteket, melyek szerintem egyértelműen azt bizo­nyítják, hogy a marxi kapitalizmuselmélet a mai értelemben véve eleve világrendszer-elmélet. Szerintem a marxi „világpiac” lényegileg a mai világrendszer-elméletben értelmezett világgazdaság, a későbbi imperi­alizmuselmélet pedig a világbirodalom fogalom szellemi előzménye.

Még ide, az első wallersteini fenntartáshoz vagy óvatossághoz kap­csolódik, hogy ebben a „Marx és az alulfejlettség” című írásában a marxi életmű fő tartalmát hat, illetve hét pontban foglalja össze. A következőket említi: a dialektikus ellentétek fontosságát; a tőkefelhalmozást; az érték­többlet elsajátítását és burzsoá felhalmozását; a polgárság és proleta­riátus osztályát és utóbbi nyomorát; a tőkés állam elnyomó jellegét; a szocialista átmenet forradalmiságát. Később a szövegben elővezet egy szerinte egyértelműen helytelen 7. tézist, nevezetesen, hogy Marx szerint „a kapitalizmus haladást jelent valamennyi megelőző formációhoz képest, és egykoron törvényszerűen az osztályok nélküli társadalom rózsaszín hajnalába fog torkollni”. Ebben az összefoglalásban az a legfurcsább számomra, hogy semmi sem utal a marxi kapitalizmus-fogalom „világ­rendszer”, azaz nemzetközi jellegére (továbbá itt lényegében utópiának tartja az osztály nélküli perspektívát). (Lásd Wallerstein 1997, 165)

Wallerstein a marxi nézetekkel kapcsolatos második fenntartásának alátámasztására, szociológusként – mind a folyóiratcikkben, mind pedig új kiadású könyvében – hosszan ecseteli, hogy a kapitalizmus és főleg az alulfejlettség viszonyai között milyen jelentős szerepe van az egyéb, nem-bérjellegű munkaformáknak a piacra termelésben, például a pa­raszti munkának. Nagy fontosságot ad a háztartási tevékenységeknek, a családi munkamegosztásnak és jövedelemtranszfereknek stb. Ezek is befolyásolják ugyanis a munkások és a vállalkozók béralkuját, jövede­lemmegoszlását. Továbbá, közvetve hiányolja a nők és a kisebbségek helyzetének elemzését, a kliensrendszert, az illegális letelepedést, az etnikai konfliktusokat, a felfúvódott szolgáltató szektort, a korrupciót és az elnyomó államapparátusokat stb.

„Mi köze van mindennek az alulfejlettséghez?” – tesz fel a kérdést. „A válasz igen egyszerű […] Csak ha (mindezen említettek – F. P.) nem rendellenességek és nem maradványok, hanem a tőkés termelési mód következményei, amelyek szerves részét képezik a termelési mód mű­ködésének; csak ha ezt tudatosítjuk tehát, akkor leszünk képesek a kapi­talizmus történelmi rendszeréről olyan találó leírásokat adni, ahol a fenti hat marxi tézis ma is érvényesnek bizonyul” (Wallerstein 1997, 159-160). Tehát Wallerstein a fejlettségen belüli alulfejlettség szerves viszonyaival, azok elemzésével tartja szükségesnek kiegészíteni Marx tanait.

Úgy gondolom, hogy teljesen megalapozott és fontos Immanuel Wallerstein részéről a kapitalizmuson belüli prekapitalista és torzított társadalmi viszonyok meglétének hangsúlyozása. Teljesen világos, hogy ezek kihasználása a vállalkozók létérdeke, mert általuk tudják leszorítani a béreket, mert így tudják egymás ellen kijátszani a társadalmi rétegeket, mert a munkabérek leszorítása és pl. a tercier (szolgáltató) szektor me­nekülési irány a profitráta csökkenő tendenciája ellenében. Különösen fontosak az alulfejlettség különböző jegyei korunkban a globális térben. A transznacionális kapitalizmus korszakában pl. a termelés félperifériás országokba telepítésének lehetőségét elsősorban éppen ez, az olcsó munkaerő teremtette meg. A világrendszer-szemléletű közgazdászok az elmúlt időkben erősen hangsúlyozták, hogy a kapitalista centrumok nagyon is érdekeltek a jelentős munkaerő-utánpótlással rendelkező paraszti vagy félparaszti országok/területek bevonásában, a fejlettségi különbségek kihasználásában, a kapitalizmushoz képest archaikus vi­szonyok fenntartásában.

Ugyanakkor azonban számomra teljesen világos, hogy Marx is számot vetett a kapitalizmuson belüli nemkapitalista viszonyokkal, alulfejlett­séggel. Számára az alulfejlettség a modellalkotás szempontjából van előtérben: elsősorban mint a kapitalista és prekapitalista termelési módok harca és együttélése (egysége) merül fel.

Többek között azt elemezte, hogy a régi viszonyok a relatív túlnépe­sedés formájában, a bérek leszorítása révén növelik a profltot, fékezik a profitráta süllyedő tendenciáját. Szó szerint ezt írta: „E túlnépesedés viszont oka annak […], hogy sok termelési ágban tovább tart a munka többé-kevésbé nem teljes alávetése a tőkének […] Ez a rendelkezésre álló vagy szabaddá tett bérmunkások olcsóságának és tömegének, valamint annak a nagyobb ellenállásnak a következménye, amit némely termelési ág természeténél fogva kifejt a kézi munkának gépi munkával való átváltoztatásával szemben.” Ráadásul itt nem is a gyengébben fejlett országokról ír, sőt, dialektikusan azt állítja, hogy „a viszonylagos túlné­pesedés annál feltűnőbben mutatkozik meg valamely országban, minél fejlettebb ott a tőkés termelési mód” (Marx 1978, III:225). Közvetlenül ezután tér ki a külkereskedelemre, azon belül a fejletlen országokra, ahol „az alacsonyabb fejlettség miatt magasabb a profitráta és rabszolgák, kulik stb. alkalmazása mellett ugyancsak magasabb a kizsákmányolási ráta” (Marx 1978, III:226).

E működési módok a marxi modell szerves részét képezik. Az áruk értéke kapcsán például azt írja, hogy annak kialakulásában a kapitaliz­musban is van szerepe nemkapitalista viszonyoknak: „Ez érvényes olyan állapotokra, amikor a termelési eszközök a munkáséi, és ez az állapot található, mind az ókorban, mind a modern világban, a földdel bíró, maga dolgozó parasztnál és a kézművesnél. Ez megegyezik korábban kifeje­zésre juttatott nézetünkkel is, mely szerint a termékek árukká fejlődése a különböző közösségek közötti cseréből ered, nem egyazon közösség tagjai közötti cseréből” (Marx 1978, III:171, kiemelés tőlem – F. P.).

Marx tehát saját korának legfontosabb vonatkozásaiban nagyon is tisztában volt azzal a szereppel, amit a prekapitalista maradványok az uralkodó kapitalista termelési módban betöltenek.

Ráadásul – akárcsak Immanuel Wallerstein -, arra is kitér, hogy a kapitalizmus előtti maradványok megléte „a történelmi fejlettségi fok­tól és az ezzel adott körülményektől függ”, s a vele kapcsolatba lépő tőkésnek (itt uzsorásnak) érdeke is e helyzet fenntartása. „Valóban a közvetlen termelők (termelési eszközökkel rendelkező önálló kistermelők F. P.) egész többletmunkáját elsajátítja, anélkül, hogy a termelési módot megváltoztatná [.], megörökíti ezeket a siralmas állapotokat, amelyek között a munka társadalmi termelékenysége nem fejlődik, mint a tőkés termelésben, magának a munkának a rovására [.] A termelési módot nem változtatja meg, hanem mint élősdi rátapad és nyomorúságossá teszi” (Marx 1978, III:566-568, kiemelés tőlem – F. P.). Másutt az írja, hogy a kapitalista viszonyok alakulása „nagyobb akadályokba ütközik, ha a kapitalista üzemek közé nagyszámú és tömeges, nem kapitalista módon űzött termelési szféra (például kisparaszti földművelés) ékelődik be és fonódik össze a tőkés üzemekkel” (Marx 1978, III:188).

Az érem (a dialektikus kapcsolat) másik oldala volt Marxnál, hogy a nemkapitalista maradványok problematikája, mint a különböző termelési módok harca volt előtérben – hiszen az akkori helyzetnek megfelelően pl. Németországban, Oroszországban, Írországban még a feudális, sőt utóbbiaknál még sok tekintetben a prefeudális viszonyokkal való küzdelem volt napirenden. Ezért több helyen azt is hangsúlyozza, hogy a kapitalista módon felhalmozó ipari integrátor, közvetítő, kereskedő vagy pénztőkés pl. az uzsora révén hogyan fojtja meg a kisparasztot, a családi gazdaságot, a kisárutermelőt, a termelőeszközökkel még rendelkező, de alapanyagot vásárolni nem tudó takácsot, tímárt, bútorasztalost.

Egyébként A tőke különböző oldalain az „alulfejlettség” különböző prob­lémái merülnek fel: az uzsorásnak önkéntes ingyenmunkát végző kispa­rasztról, akivel munkabért spórol és ugyanakkor „egyre jobban befonja az uzsora pókhálójával”; a nők végtelen kizsákmányolásáról és a varrónők otthon végzett bedolgozói munkája során az önkizsákmányolásról; a női és gyermekmunkáról; a földjáradék naturális formájáról, mely „az egye­sült mezőgazdasági-ipari családi munkának a terméke”, s ugyancsak konzerválja a prekapitalista termelési formát; az angliai és franciaországi textilipari, takács és bútor kisárutermelő bedolgozókról (kistermelőkről), akik „rosszabb körülmények között dolgoznak, mint a közvetlenül a tőke alá soroltak, többletmunkájukat a régi termelési mód bázisán sajátítják el”; arról, hogy Kínában és Indiában a földközösségi formák, a kisüzemű földművelés és a háziipar ellenáll a nagyipari termékeknek, csak lassan bomlanak és lassan adnak teret a kapitalista termelési módnak, stb. (Marx 1978, III: 41, 94, 222, 315-316, 749).

Valóban sok olyan vonatkozása van az elmaradottságnak, amely Marx idején még nem, vagy csak nagyon általánosan volt tárgyalható, s csak a nemzetközi munkamegosztás kiteljesedése, a neoliberális világrend kialakulása, a termelési viszonyok nemzetköziesedése után vált kon-túrossá. Marx sokat foglalkozott a nem bérjellegű munkaformákkal, a paraszti munkával, de nem láthatta a családi jövedelemtranszferek mai jelentőségét, a legális és illegális migrációt, a kisebbségi problémák és konfliktusok mai kiterjedtségét, a tercier szektor megnövekedett szerepét a profitráta süllyedése elleni harcban, az állam megváltozott elnyomó szerepét – hogy néhányat említsek a Wallerstein által említettekből. Ezek egy része a marxi újratermelési modell szempontjából csak közvetett hatású, de mindegyik olyan fontos vonatkozás, melyekkel napjainkban valóban mélyrehatóan kell foglalkozni.

Végül egy olyan idézet Wallersteintől, amely a Marxhoz való ambi­valens viszonyát oldhatja. Megítélésem szerint ellentmondva a fentebb idézett fenntartásának „az osztályok nélküli társadalom rózsaszín haj­nalával” kapcsolatban, egy olyan kívánatos jövőképet vázol fel, amely egybehajlik Marx víziójával: „Az alternatíva egy szocialista világrendszer létrehozása lehet a következő évszázadban; egy olyan világrendszeré, ahol a termelés a szükségletek alapján folyik, ahol elhalnak az államok és az államrendszerek, amely biztosítja az erőforrások, az idő, a tér és a társadalmi szerepek józan, egalitárius elosztását. Egy ilyen rendszer nem utópia, és nem is valami történelmen túli dolog, viszont konkrét in­tézményi formáit ma még nem lehet megjósolni. Ez az alternatíva viszont valódi haladást jelentene” (Wallerstein 1997, 166).

Jegyzetek

¹ E tanok szerint minden ország ugyanabban az irányban fejlődik, csak időben vannak egymáshoz képest a fejlettség magasabb vagy alacsonyabb stádiumá­ban. Ezen irányzat leghíresebb képviselője W. W. Rostow volt, aki főművének A gazdasági növekedés stádiumai címet adta. S hogy ne legyen kétség aziránt, hogy milyen elmélettel szemben hadakozik, művének alcíme: Egy nem-kom­munista manifesztum. E mű lényegi üzenete az, hogy csak kezdeti lökés kell a szegény országoknak („hagyományos társadalmaknak”) ahhoz, hogy elindul­janak a modernizáció útján a magasan fejlettség („érettség”) felé vezető három közbülső stádiumon keresztül. Tehát a fejlettség és alulfejlettség között nincs oksági-történeti kapcsolat, nincs kizsákmányolás, nincs nemzetközi jövedelem-lecsapolás, tehát nincs miért küzdeni…

² Wallerstein szűkebben értelmezi a tudományok helyzetét e korszakban meg­változtató „kihívásokat”. Szerinte ezek: 1. az Egyesült Államok a világrendszer hegemón szereplője lett; 2. a „harmadik világ” önálló geopolitikai tényezővé vált; 3. az erőteljes gazdasági növekedés és a demokratizálódás folytán az egyetemi oktatás példátlanul kibővült (Wallerstein 2010, 31).

³ Az más kérdés, hogy Braudel értelmezésében csak a monopólium kapitalista. Ez vitatható, de ma nem kardinális szempont, mert valóban a monopolizáltság a jellemző és uralkodó (de azért ma sem kizárólagos).

⁴ A világrendszer-elmélet szerint a világrendszerek típusai a világgazdaságok és a világbirodalmak.

⁵ Leegyszerűsítve: Marx ma főleg Sweezynek adna inkább igazat, a fejlődés külső tényezőinek dominanciáját hangsúlyozva, de Dobb gondolatait sem vetné el a fejlődés belső tényezőiről (lásd feljebb). És tudná, hogy a világgazdasági hierarchiában elfoglalt hely is meghatározza a külső és nemzetközi tényezők hatásának arányát.

⁶ Samir Amin és André Gunder Frank külön dolgozatokat szenteltek a világméretű tőkeakkumulációnak.

Hivatkozások

Lenin, Vlagyimir Iljics 1972: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka.

Budapest, Kossuth Könyvkiadó Marx, Karl 1848: A Kommunista Párt kiáltványa. I. fejezet: Burzsoák és proletárok. Lásd: http://www.marxists.org/magyar/archive/marx/1848/communist-manifesto/ch01.htm#s1

Marx, Karl 1952: A filozófia nyomora. Budapest, Szikra Marx, Karl 1964: Az indiai brit uralom.  MEM, 9. k. Budapest, Kossuth Könyv­kiadó

Marx, Karl 1972a: Levél Engelsnek, 1858. okt. MEM, 29. k. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1972b: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. II. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1978: A tőke III . Budapest, Kossuth Könyvkiadó Wallerstein, Immanuel 1997: Marx és az alulfejlettség. Eszmélet 35 (1997. ősz) 149-168.

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Eszmélet kiskönyvtár. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány