Rózsa György: Ante-equilibrium. Vitairat a fejlődő országok esélyegyenlőségéről, Argumentum, 2004 könyvéről

2004. május 1-jén Magyarországot beljebb eresztették a fejlett országok klubjába, igaz, inkább a hátsó udvarába. S máris lelkiismeret-furdalásunk legyen? Miért éppen most nézzünk szembe a világ egyenlőtlenségeivel, nyomorával, melyet az információs technika egyenlőtlen terjedése is gerjeszt? Hát éppen ezért! Mert a törésvonalaktól, szakadékoktól szabdalt világunkról, a mi Világunkról van szó! Mert baloldali ember csak a totalitásban gondolkodhat! "A történelem tanulsága szerint valamennyi jelentős társadalmi vagy tudományos és műszaki változás többnyire az egészből és nem a részekből áll össze" (20. o.).

Rózsa György, az MTA Központi Könyvtárának és az ENSZ genfi könyvtárának volt főigazgatója, éppen most látta szükségesnek, hogy elénk tegye ezt a kis, de súlyos tartalmú kötetet. Címe: Ante-equilibrium. Vitairat a fejlődő országok esélyegyenlőségéről (Argumentum, 2004).

Ha ante-equlibrium, akkor – mivel ez egyensúly előtti állapotot jelent – távlatosan lehetséges a kiegyensúlyozottság. Mármint a fejlődő országok esélyegyenlősége. Rózsa György ugyanis az egyensúlyi helyzetet az esélyegyenlőséggel azonosítja.

Fejtő Ferenc írja Rózsa könyvének előszavában: "Az »esélyegyenlőség« – vagy inkább azt kellene mondani, hogy esélyegyenlőtlenség – a világ jövőjének egyik legfontosabb és legsürgetőbb megoldásra váró problémája, hiszen tudjuk, hogy az egyre jobban terjedő globalizáció hatására a világ népességének többségét alkotó »fejlődő«, illetve a fejlett országokkal szemben elmaradott országok közötti, elsősorban az életszínvonalban és a termelésben meglévő különbségek annyira elmélyültek, hogy szinte utópiává vált a szakadék áthidalásának lehetősége" (9. o.). Magam a téma kutatójaként ennél is egyértelműbben fogalmazok: a transznacionális kapitalizmus jelenlegi világrendje – szükségszerűen és végzetszerűen – soha nem látott mértékben felnagyítja a fejlett és az elmaradott világ közötti fejlődési-fejlettségi szakadékot. Tulajdonképpen erre Rózsa György maga is utal, amikor a mefisztói "eladó az egész világ"-ra, a pénzügyi érdekekre hivatkozva kijelenti: "az alapvetőnek tekintett értékek-érdekek között nem tapasztalható közeledés. Ez jelenleg és még hosszú ideig nem fog változni". S a megoldás: "talán belátható, hogy a helyesen értelmezett önérdek is a mások érdekeivel való összebékítés lehet, ez utóbbinak azonban nem érkezett el az ideje… Sok megrázkódtatásnak kell még a világban bekövetkeznie ahhoz, hogy az ésszerű pénzügyi profit hatásának korlátozása gyakorlatilag felmerüljön" (53-54. o.). Ez a könyv legmélyebb világértékelése, mellyel magam is szimpatizálok. Szimpatizálok, mert láttatja, hogy ez nem mehet sokáig így tovább. Az azonban kétséges, hogy a már úgyis alacsony profitszintek mellett (hiszen a fejlett országokban is napirenden van a dolgozók jólétének leépítése) a "fejlett világ", azaz a transznacionális tőke érdeke – akár hosszabb távon – összebékíthető, kompromisszumra, önérdekű felismerésre szorítható lenne a fejlődő országok vonatkozásában. Én nemmel válaszolok arra a lehetőségre, mely szerint "ha egyáltalán létezhet »történeti kompromisszum« (Gramsci) nemzetközileg a gazdagok és a szegények között, ebben minden bizonnyal a munkalehetőség, az erre való többoldalú késztetés, támogatás, döntő szerephez jut" (50. o). A "társadalmi béke megvásárlásának" (52. o.) késztetése a mai gazdasági helyzetben bizony nagyon gyenge, éppen ellenkezőleg, a globális tőke a korábbiaknál nagyobb globális konfrontációra készül!

Ennek ellenére, mégsem utópikusak Rózsa György víziói, mivel nem kívánnak ilyen nemzetközi "osztálykompromisszumot". Javaslatai megalapozottak, mert saját élettapasztalatából, a felismert lehetőségekből, a segélyezés jelenlegi anomáliáinak felismeréséből fakadnak. Rózsa több fejlődő országban is szakértőként tevékenykedett, ugyanakkor belülről ismeri a nemzetközi szervezetek, mindenekelőtt az ENSZ szakosított szervezeteinek tevékenységét. Olyan új modellt javasol a "technikai segítségnyújtás" reformjára, mely a jelenlegi körülmények között is kiindulópontul szolgálhat. Célja mindezzel pedig az, hogy az elmaradott országokat, ha nem is a felzárkózás, de legalább a bekapcsolódás útjára segítse, lakóikat felemelje "a nyomorból a fenntartható szegénységbe". Ezt azonban nem karitatív tevékenységnek tekinti.

A koncepció lényege, hogy komplex integrált információs, általános ismereteket és gyakorlati képzést egyszerre nyújtó központokat kellene létrehozni a segélyalapokból a fejlődő országokban. Ezt nevezi MAMA-rendszerű (Multifunkcionális Alkalmazott Munkakészségi Alap) képzésnek.

Ez a modell a könyvtári funkciót, a könyv- és újságkiadást, a levéltárat, a hagyományos és a gyakorlati oktatást integrálná. Fő küldetése az olvasás- és munkavégzési készség növelése (multifunkcionális képzés), mely javíthatja az elmaradott országok esélyeit a gazdasági fejlesztésre. Továbbá ingyenessége révén biztosítaná az egyébként fizetésképtelen tömegek keresletét a kulturális javak iránt. Ez a globális kulturális intézményrendszer egyben a globalizáció újfajta értelmezését jelenti a fejlődő országokra (60. o.).

Tisztában van ugyanakkor Rózsa György a megvalósítás nehézségeivel is. Utal az ENSZ segélytevékenységének (a szakosított szervek) párhuzamosságaira, sőt a segélyben részesülő országok nehézségeire is. "Az »egy fedél alatti« átszervezés, átstrukturálódás ugyanis mind a kezdeményező, mind pedig a »kedvezményezettek« bizonyos anyagi, szervezési és személyi veszteségével járhat a bejáratott út elhagyásával" (61-62. o.). Mégsem reménytelen a javaslat jövője! Az ENSZ 2005. évi közgyűlésén fog szembenézni a millenniumon elfogadott, a fejlődő országok helyzetét 2015-ig javítani hivatott célkitűzései időarányos megvalósulásának elmaradásával. Rózsa György neve ismert az ENSZ-ben, van rá esély, hogy javaslatait komolyan vegyék. Csak remélni lehet, hogy röpiratának üzenete bekerül a jövő évi közgyűlés előkészítésének szellemi folyamatába! Csak biztatni lehet arra, hogy keresse meg az ehhez szükséges csatornákat!

Rózsa könyvének üzenete tehát, mint maga is frappánsan megfogalmazza: "alternatív és gyökeresen más szemlélete a globalizációnak. Másfajta realizálása egy több évtizedes nemzetközi modellváltásnak. Nem piacgazdasági verseny ez, de verseny a világ többségének népessége szerény, fokozatos felemelkedéséért". Hát ezért állítom, hogy nagyon tisztességes ez a vitairat! S csak remélni lehet, hogy a Rózsa György által is ellenérdekeltnek bemutatott "piac", továbbá az intézményi és lokális érdekszövevény hálóján nem akad fenn egy elvileg ma is megvalósítható, a segélyeszközök felhasználásának hatékonyságát bizonyosan javító kezdeményezés. A "Rózsa-modell" – mint a Tobin-adó – akár a világméretű globalizációkritikus mozgalmak egyik célkitűzé­sévé válhat.

A vitairat fő mondandójának ismertetése nem olyan poéngyilkosság, mint egy izgalmas krimi végkifejletének kifecsegése. A könyvecskét azonban sok más gondolatáért és gondolatébresztő okfejtéséért is érdemes kézbe venni. Szó esik az "információs társadalomról" és arról, hogy annak előnyeit főleg a fejlett országok élvezik, tehát a tudományos-technikai és a társadalmi fejlődés között ellentmondás feszül. Külön részt szentel az esélyegyenlőség statisztikai mérhetőségének. Állást foglal amellett, hogy a munka döntő jelentőségű a fejlődő országokban. Szóba hozza az ENSZ-szervezetek bürokratizmusát. Foglalkozik a toleranciával és szolidaritással mint társadalmi értékkel. Elmélkedik a kulturális és gazdasági fejlődés viszonyáról a fejlődő országokban, továbbá a kulturális és gazdasági esélyegyenlőség szoros kapcsolatáról.

Mostanában nem divat a fejlődő (pontosabban elmaradott és elmaradó) országok helyzetének elemzése. Talán az egy kezemen meg tudom számlálni, hogy a rendszerváltás óta hány könyv jelent meg társadalmi-gazdasági fejlődésükről. Fentebb, a recenzió elején szinte teátrálisan tettem fel a kérdést: miért éppen most állt elő ezzel a témával Rózsa György? Pedig magyar szempontból is éppen aktuális ez a hiánypótló röpirat! Hazánk az EU tagjaként a segélyező mechanizmus részesévé lett: az elmúlt hónapokban alapították meg a magyar segélyszervezetet. A MAMA-modell üzenetét ennek tevékenységében is hasznosítani kellene, ezzel is nemzetközileg lehetne terjeszteni a hírét. Maga Rózsa is így gondolja: "Amire lehetősége van egy kis vagy közepesen fejlett országnak, az a gazdaságilag kis forrásértékű technikai segítségnyújtás… bizonyos területein lehetséges". (65. o.)