Kádár János politikai pályafutásának egyik legszebb nyara két­ségtelenül az 1963-as volt. A kemény és kíméletlen esztendők után lendületbe jött a gazdaság, a parasztok – már akik falun maradtak – aláírták a belépési nyilatkozatot a termelőszövetke­zetekbe, beindult a lakásépítési program, mind többen kezdtek hinni az életszínvonal emelkedésének perspektívájában. Egy éve sem volt, hogy a személyi kultusz bűneinek napirendre tüze­sével Kádár elszámolhatott fogvatartóival. Rákosi, Gerő és né­hány társa kizáratott a pártból, Kiss Károly eltűnt a sül­lyesztőben. Egy-két hónap múlva egy másik riválisnak, a „Kína-barát" Marosánnak is „fel kellett állnia". Hamarosan új emberek tűntek fel a kormányban. A régiek, Csergő János, Czottner Sán­dor és mások érdemeik elismerése mellett távoztak, a miniszter­tanács elnökhelyettese Fehér Lajos, a pénzügyminiszter Tímár Mátyás lett. A szociáldemokrata múltú új ember, Nyers Rezső a gazdaságpolitikai titkári funkció mellé megkapta az Államgazda­sági Bizottság elnöki tisztét is.

Az 1962. novemberi pártkongresszus ünnepi körülmények között zajlott le. A küldöttek szerint „új időszámítás kezdődött az ország életében". Az alapok elkészültek, a határozat szerint a kapitalizmus visszaállításának társadalmi és gazdasági feltételei megszűntek, megindulhatott a szocializmus felépítésének gran­diózus vállalkozása. Először csak a pártoktatásban, később a történeti munkákban is szakaszhatárként emlegették az 1962-es esztendőt Magyarország történetében.

1963. április 2-án megszűnt az egyetemi felvételinél a szár­mazás szerinti megkülönböztetés, és április 4-e alkalmából Ká­dár és vezetőtársai megkegyelmeztek az 1956 utáni megtorlás szinte minden élő elítéltjének – a sztálinistáknak is. Ezzel meg­nyílt a lehetőség a nyugati országokkal és az Egyesült Államok­kal való viszony rendezésére, amire a magyar vezetés 1960-tól koncepciózusán, bár sikertelenül törekedett. Ennek egyik lé­péseként került sor U Thant 1961 végi magyarországi meghívá­sára, amit az akkor még ügyvezető főtitkár el is fogadott. A kongresszus után Kádár János 1963 januárjában legfelső szintű találkozót javasolt a szovjeteknek. Február 18-án kedvező vá­lasz érkezett, ami egyben azt jelentette, hogy a magyarok nem­zetközi nyitásra irányuló politikája egybeesett a hruscsovi veze­tés szándékaival. Szabad utat kapott az amnesztia ügye és U Thant ígéretének beváltása.

Ezzel 1963 júliusához érkeztünk. Július 8-án magyar párt- és kormányküldöttség utazik Moszkvába, miután néhány nappal előtte eredményes látogatás után elégedetten búcsúztathatta Kádár János a Ferihegyi Repülőtéren az ENSZ főtitkárát. Hrus­csov szinte a tenyerén hordja a magyarokat. Parádé pará­dét követ, végigutaztatja őket a fél országon, aztán nem kevés diplomáciai ravaszsággal többször látványosan összehozza a magyar delegációt a Moszkvában tartózkodó amerikai és angol vezető diplomatákkal. Hogy milyen körülmények között? Erről érdemes Kádár János beszámolóját elolvasni.

Az MSZMP első titkára egyébként húsz napot töltött a Szov­jetunióban. A többiek- Todor Zsivkov, Gomulka, Gheorghiu-Dej, Ulbricht, Novotny és Cedenbal – csak három napra, a július 25-27-ei KGST-csúcs idejére csatlakoztak Hruscsov és Kádár tár­saságához. 1957 márciusa óta a magyar vezetés nem részesült ilyen rendkívüli figyelemben az SZKP részéről. Nem túlzás azt állítani, hogy Hruscsov személyes ügyének tekintette, hogy a Kádár-adminisztráció nyugati elfogadása felgyorsuljon. A ma­gyarázatot természetesen nem kettejük személyes viszonyában kell keresni, de azért attól mégsem választható el teljes mértékben. Kádárt első embernek ugyan nem Hruscsov találta ki, de ő tartotta meg. Támogatta a Nagy Imrével, híveivel és politikájával szembeni fellépésben és megvédte Rákosi Mátyás és társai visszatérési kísérleteivel szemben. Természetesen kemény el­várásai voltak, 1958-ban mégis felajánlotta a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Anyagi tekintetben sem volt szűkmarkú. A gyors talpraállást 1957-ben nem utolsósorban az a több mint 1 milliárd rubel hitel biztosította, amelynek visszafize­tését 1961-től tíz év alatt 2%-os kamattal kellett teljesíteni. A ma­gyar politika esetleges kudarcai mindig lehetőséget adtak Moszkvában Hruscsov politikájának bírálatára, másfelől Kádár minden sikere Hruscsov sikerévé válhatott. A Kínával való szakí­tás után különösen fontossá vált a „magyar kérdésben" rejlő kockázati tényező megszüntetése és a nyugattal szembeni konfliktusmező beszűkítése, illetve ezen belül a magyar kérdés vég­leges rendezése a nemzetközi diplomácia színterén. Kádárt te­hát szalonképessé kellett tenni…

Az atomcsendegyezmény aláírásának időszaka meghozta ezt az eredményt. A diplomáciai elismerés folyamatát ezután nem lehetett megállítani. A hatvanas évek közepére az előző évtizedhez képest megkétszereződött azoknak az országoknak a száma, amelyekkel Magyarország diplomáciai kapcsolatba lé­pett.

Kádár és Hruscsov személyes kapcsolata tovább erősödött, politikai világlátásuk tovább közeledett egymáshoz. Hogy Kádár volt-e hruscsovista vagy Hruscsov kádárista – ekkorra már értel­metlen kérdéssé vált. Persze a Kádárt ért benyomások voltak mélyebbek. Ha a bratszki vízi erőműnél szerzett élményeiről szóló beszámolót olvassuk, alig kétséges, hogy ha a kommuniz­mus belátható időn belül való felépítésében nem is, a szovjet csodában valóban hitt.

Az átélt sikerek hangulata hatja át az alább olvasható – a Központi Bizottság előtt 1963. augusztus 2-án elmondott, publi­kálásra először most kerülő – Kádár-beszédet is. A szerző ele­mében van: magabiztos, szinte sugárzik belőle a lelkesedés; könnyed, árasztja magából a jókedvet. Nehéz eldönteni, mi az, ami személyiségének, és mi az, amit a történelmi pillanat hatá­sának tulajdonítsunk. Talán humora tipikus, amelyet sokat emle­gettek évtizedekig; mert a fölényesség közel sem volt sajátja. Sokkal inkább az ellenfelei iránti kezelhetetlenség, ami ezúttal, 1963 nyarán, politikájának balos bírálói tekintetében mutatkozott meg.

A jellemrajz, az emberi tulajdonságok sora még folytatható lenne, de nem tesszük. Elvégre egyetlen felszólalásról van szó, egy több mint fél évszázados politikai pályafutás apró epizódjá­ról. A következtetéseket ezért az olvasóra bízzuk.

Néhány megjegyzést azonban mégis tennénk, hiszen a korábban publi­kálatlan szöveg azért ráirányítja Kádár néhány olyan vonására is a fi­gyelmet, amelyek az elmúlt évtizedekben kialakított Kádár-imázsban egyáltalán nem kaptak hangsúlyt.

Figyeljünk a stílusra, a szóhasználatra. Minden politikai sikernél vagy kudarcnál mélyebben jellemezhet egy történelmi szereplőt, hogy mi tetszik neki és mi nem; mit tart fontosnak, mit értékel és mivel szemben nyilvánítja ki fölényét. A nyilvános beszédekben hatásosan adagolt humor a diplomácia bemutatott közegében bárdolatlannak hat, ugyanakkor a vele kapcsolatban sokszor felhánytorgatott műveletlenséget enyhíti, ha valaki Kádár módján önironikusan rájátszik erre.

Mai szemmel furcsán hat, amikor a nép nagy többségének a rend­szerrel való elégedettségéről beszél (bár egyes történelmi pillanatokban ez valamilyen mértékben igaz is volt), de amikor erről úgy szól, hogy az emberek kritikáját Ítéli a rendszer melletti szavazásnak, az két irány­ban minősíthető: egyfelől a megszépítő propaganda, a mindent maga alá szelídíteni próbáló hatalom mechanizmusa fejeződik ki benne, más­felől azonban az sem feledhető, hogy a kommunista párt néphez való viszonyában ez milyen elmozdulást jelentett a „9 millió fasiszta" kép­zetéhez képest.

Árulkodó a művészet, az irodalom „mennyiségi" kezelése: e né­hány mondat sok mindent megértet rendszerének a kultúrához való egész viszonyából, a kultúra szerepe iránti értetlenségéből. Ugyancsak megdöbbentő, hogy egy ország vezetőjének szemléletében a valóságos társadalmi viszonyokat miként fedheti el a propaganda átértelmezése, miként festheti át a rózsaszín szemüveg (lásd a turkesztáni tapasztala­tokról tett megjegyzéseit). A legkülönösebb benyomás azonban talán az, hogy a professzionalistának feltételezett nagypolitika mennyire esetleges mozzanatokon nyugszik: mennyire ki van szolgáltatva egy-egy ember képességeinek és képességhiányainak, fanatizmusának vagy józanságának, koncepciózusságának vagy szűklátókörűségének, egyé­nisége történelmi partikularitásának. Hogy Kádár élete személyes tra­gédiába torkollott s hogy ő maga milyen drámai vétségekkel volt oko­zója bukásának (vagy milyen pozitív részeredményekkel hagyta ott nyomát a történelemben), jóval kevésbé aktuális tanulság, mint az a mindenkor érvényes – és a szereplők képzettségétől, tehetségétől is független – tény, hogy mindannyiunk életének alakulását, egy-egy nemzet sorsát a tudatosság milyen szintjén, a tudatosság mennyire eset­leges jelenléte mellett hozott döntések befolyásolják. (A szerk.)