Szociomentális töprengések egy németországi történeti kiállítás kapcsán.

Tanulságos képet fest Hannes Heer és munkatársai – viszontagságoktól, rosszindulatú félremagyarázásoktól sem mentes – úttörő jelentőségű kiállításrendező vállalkozásáról, a Wermacht 1941 és 1945 közötti bűntetteinek bemutatásáról Samson Madievski németországi történész az Eszmélet 55. számában. Valódi mentálhigiénés missziót teljesítenek ők, hiszen a nemzeti önazonosság dimenziójában az egyéni lelkiismeret és a közös(ségi) felelősség kérdéseivel szembesítik honfitársaikat (és nyilván saját magukat). Nagyon okosan lényegében a látogatókra bízzák annak eldöntését, hogy számon kérhetők-e (s ha igen, mennyiben) a III. Birodalom hadseregének katonáin a náci háborús bűncselekmények. Az óvatosság indokolt, a javasolt-sugallt megközelítés pedig árnyalt, hiszen a "tiszta Wermacht" legendája mögött ott húzódik a – diktatórikus módon – visszaállított általános hadkötelezettség Németországa, amelyben természetszerűen nem tudakolták meg az akkori felnőtt korú, alkalmasnak ítélt férfiaktól (mint ahogy a többi sorozó államban sem), óhajtanak-e mundért ölteni. A válaszadás nem könnyű, de a mai német valóságban fontosnak számít, hogy ki-ki önmaga kínlódja ki az általa elhordozható feleletet. Ugyanis, legalábbis az uralkodó vélekedés szerint, az ekként megszerezhető sok-sok individuális hitelesség egy olyan társadalmi mentális fedezetben összegződik, amely talán némi garanciát nyújt a totalitarizmus, az önkény esetleges jövőbeli felülkerekedésével szemben. Mindezek miatt vállalták a szervezők a vesszőfutást, aztán az átmeneti visszavonulást (a kiállítás ideiglenes szüneteltetését és átszerkesztését) meg az újraindítást, elviselve az azóta sem mindig "építő" kritikát. Szerencsére azonban a bejegyzett látogatói visszhangok túlnyomó többsége támogató-helyeslő, számuk felülmúlja az utcákon randalírozva tiltakozókét. Levonható a következtetés: e tudatgondozói tett Németországban mindenképpen hasznosnak és eredményesnek bizonyult. És ez az a pont, ahol bennünk, magukat magyarnak (és magyarnak is) tartó emberekben felmerül a gondolat (főleg az első magyar irodalmi Nobel-díjat fogadó honi hadonászás láttán): nálunk, a mi hazánkban, mi a helyzet az ugyanezen, illetve hasonló problémák terén?

A választ a csatlakozó érzések rejtik magukban. Legtöbb polgártársunk, ha eszébe jut (pláne, ha eszébe juttatják!), hogy vajon miként élték meg szülei-nagyszülei (és az őket körbeölelő rokonok) a Nagy Történelmet, hogy ki mit csinált egy-egy éles kanyar (szebben mondva: sorsforduló, rendszerváltás stb.) idején, hát igencsak zavarba jön. És úgyszintén, ha a saját életútját futja újra képzeletben ebből a szempontból. Az első komoly zökkenő a nemtudás. Mert a leggyakrabban arra jövünk rá, hogy fogalmunk sincs, mit tett a nagyapa, nagymama, mit "léptek" a szülők ekkor vagy akkor, s miként teltek hétköznapjaik. Nem keveseket egyszerűen zavarba hoz a nagyszüleik foglalkozására történő rákérdezés! De az is kényelmetlenséget jelent, ha tudunk valamiről. Ugyanis az éppen regnált hatalomtól/kurzustól függően, hol az I. világháborús tűzkeresztes ősünktől feszengünk, hol a valamikori Tanácsköztársaságot védő vöröskatona nagyapát tüsténkedjük eldugni. Nem beszélve arról, amikor az derül ki, hogy mindkettő a mi nagypapink (dédpapink stb.). Ki, mi volt a Horthy-rendszerben? – ez a következő akadálypálya az emlékezésben. Ezután pedig jönnek sorra a legkeményebb lenyomatai a már egyre gyászosabb Történelmi Időknek. Az átéléshez, a "szemléltetéshez" elegendő néhány jól irányzott kérdés: Hogyan értékelték az akkor felnőtt korú őseink a zsidótörvényeket? Mit gondoltak elődeink Hitlerről? Irigykedtek-e a zsidókra (ha nem voltak azok)? Amennyiben zsidónak minősültek, miként vélekedtek a gojokról? Beengedték-e tudatukba, figyelmükbe a városok-falvak szegényeit? Volt-e fogalmuk a proletárlétről? Ki hogyan létezett a fronton, a munkaszolgálatban, a gyűjtőtáborban, avagy deportáltként, illetve keretlegényként? Vagy (többféle sorsba helyezve magunkat): "Miért ne sajogna, hogy apámat elkergették szülőföldjéről, s ennélfogva unokatestvéreimtől az államhatár választ el? – holott arrafelé szintén magyarul szólnak! Emberek azok egyáltalán, akik röhögve álltak sorfalat, amikor a gettóba hajtottak bennünket? – pedig némelyik, ez meg az a ‘néni' és ‘bácsi', születésem óta ismerte családunkat, s korábban szeretetet, tiszteletet, megbecsülést mutatott irántunk! Milyen alapon sirassam Pozsonyt, Kassát, Kolozsvárt? – amikor a lembergi hős nagyapámat, akit a vasgárdisták se voltak képesek eltántorítani magyarságától, a Szentkorona jegyében lökték az auschwitzi marhavagonba! Hogy hagyhatták a nagymamámék, hogy mint a birkákat a mészárszékre, úgy tereljék őket a gázba? Szégyellem, hogy ilyen gyáva őseim voltak, hogy ennyire gyáva családba születtem! Hogy tudott apám vakon hinni Rákosiban és társaiban? Nem undorodtak a szüleim 1956 után engedelmeskedni Kádár hatalmának? Szégyellnem kell-e, hogy jót is láttam/látok a szocializmusban? Miért baj, hogy magyar vagyok? Jaj, mit tegyek, ha mások is megtudják, hogy egyik-másik elődöm nácibarát/nyilas/ávós/pufajkás/háromperhármas volt? Mi lesz, ha barátaim előtt kiderül, hogy a családunk felmenői között zsidó található? Hogy hallgassam el, hogy a kedvesem/feleségem, barátom/férjem, bár nem látszik rajta, cigány/magyar/paraszt/proli? Sorjáznának ám a kérdések, pedig még csak fel se térképeztük rendesen a közeltörténelmet, a maga lelket szaggató, gerincet próbáló szubjektív dilemmáival. Megkockáztatom (egyetértve Buda Bélával, Hankiss Elemérrel, Popper Péterrel, Veér Andrással stb., akik korábban már felvetették): országunkban a történelem egyéni megtapasztalását kísérő érzések zöme valószínűsíthetően negatív, s azok gyakorta elbizonytalanító gondolatokkal társulnak. Ezek az érzések és gondolatok ahelyett, hogy büszkeséggel, örömmel töltenének el, zavart, kételyt keltenek, titkolni késztetnek. Nem gazdagítanak, nem feltöltenek, hanem pusztítanak, kisebbítenek. Nem kisimítják a lelket, hanem őrlik. Folyamatosan, eltagadottan, sokszor a tudat leghátsó sarkába űzve, de őrlik. Feldarálják a személyiséget – ha megengedjük. Ha nem vesszük fel a kesztyűt addigi önmagunkkal szemben (vö. – témánk legaktuálisabb irodalmát véve – Kertész Imre munkái).

Meggyőződésem, olyannyira közös ügyünk ez és olyannyira ágas-bogas ez az egész hóbelevanc, továbbá olyannyira aktuális, vagyis olyannyira cselekvésigényes, hogy érdemes tételszerű koncepció megfogalmazásába vágni. Az alábbiakban tehát tisztelettel közreadom a fenti dolgokkal kapcsolatos álmomat, egyfajta munkamemorandum formájában.

*** 

 

 

"Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele?"
(Ezékiel 18, 2.)

"Az emlékezet visszaigénylése – felelősséggel és gyásszal"
című nemzetbékülési program

(tematika és metodika)

 

Néhány esztendősre tervezett, civil, ám az állam, a parlamenti pártok és a bejegyzett egyházak által támogatott nekibuzdulásról van szó (az állampolgári nemzetkép szociomentális javításáért), kiemelt figyelemmel kinek-kinek elődei közül a holokauszt mártírjaira, valamint e borzalom hóhérjaira, továbbá "csendestársaira" és eltűrőire, de nem megfeledkezve egyetlen magyar család egyetlen XX. századi tragikus veszteségéről – így a doni katasztrófa és az ÁVO-önkény halottairól – sem; s mivel még az elgonoszult emberős is veszteség, e program mindenkit vár…

1. Magyarország egyik legidegesítőbb megoldatlansága a legutóbbi száz év meghatározó eseményeinek, folyamatainak és időszakainak – különösen a holokausztnak – értékzavaros, sőt adott esetben-tárgyban civilizációt roncsoló értelmezése az egyénenként birtokolt nemzeti emlékezetben, meg az ezeket érintő részleges vagy szinte teljes nemzeti emlékezetvesztés, illetve emlékezéshiány (és nemritkán tagadás, emlékezettörlés).

2. A történelem, a társadalmi környezet, a hatalmi-életmódbeli-létfenntartási-kulturális viszonyok megéléséből fakadó alapérzések nagyrészt rosszak, s – főleg a zsidó-nemzsidó/"idegenlelkű"-magyar (és még cigány-nem-cigány, pesti-vidéki, városi-falusi, úr-szegény, burzsuj-proli, urbánus-népi, hazaffyas-cucilista, nemzeti-komcsi stb.) keresztmetszetben – polarizálódtak, majd beállítódássá-előítéletté merevedtek aszerint, hogy az ősök áldozatok vagy tettesek voltak (pontosabban, amelyiknek minősültek-minősülnek).

3. E rossz alapérzések rögzülése torz, alkalmatlan személyiségműködéseket és csoportmagatartásokat állandósít, elrekesztve ekként – a negatív-destruktív hárítások felülkerekedésével – a múlt és jelen tényleges valóságának megismerését.

4. A torz személyiségműködések és a kényszerközösségi elvárások hozzájárulnak a testi-lelki megbetegedésekhez és az emberek közötti mindennapi konfliktusok keletkezéséhez-kiéleződéséhez (a szükségtelen indulatok és hamis általánosítások bármikori eluralkodása révén), végkövetkezményként pedig rombolják a nemzeten belüli szolidaritást és ezzel magát a nemzetet.

5. Kivezető út: az emlékezés pszichikai képességének visszaszerzése érzéskulturális (ön)beavatkozással; konkrét megoldási mód: szégyenoldás és az elhagyásérzés megszüntetése, elsősorban elmondással, fájdalom-kitárulkozással és (meg)hallgatással, alkalmasint – moderátori irányítás mentén – külön érzéstudatosítással és mentálpedagógia¹ – az ún. bűnbakkereső cseretechnika – elemeinek felhasználásával; közvetlen cél: a holokauszttal való egyéni-társadalmi szembenézés ösztönzése; közvetett/távolabbi cél: érett ("felnőtt") nemzettudat megteremtése (amely nem nacionalista, hanem patrióta, vagyis kooperatív, nem pedig agresszív, valamint megengedi a többes közösségi – akár etnikai-kulturális-vallási-nemzeti! – önazonosságtudatot, tehát nem kirekesztő, hanem befogadó jellegű).

6. Specifikus magyar nehézség: a nácizmust túlélt vagy az azután született németekéhez képest feltételezhetően nagyobb – és jelentősebb mértékben tagadott – bűntudat lappangása a tudati mélyrétegekben (mert például nálunk korlátozott parlamentarizmusban ágyaztak meg a népirtásnak!).

7. Módszerbeli alapelv: ítélkezésmentességet, de ne állásfoglalás-nélküliséget tanúsítsunk!

8. Forma, megvalósítási keretek: közös, civil egyesületek kezdeményezte zsidó-nemzsidó (roma-nemroma) beszélgetések, emlékezések – fórumonként, 2-3 pártatlan (értsd: nem szélsőséges mentalitású-temperamentumú és nem hivatásos politikus), bölcsnek ismert, tekintélyes ember "elnöklésével" (a laikusság e tekintetben ne legyen kizáró körülmény!) és 1 fő szakértő (önismereti tréningvezetésben jártas andragógus, műsorvezető, pedagógus, pszichiáter, pszichológus, szociális munkás stb.) moderátorral; s természetesen különböző kulturális-művelődési-művészeti rendezvények.

 

 

Jegyzet

 

1 Erről az új – a szerző által kreált – szubdiszciplínáról áttekintően lásd Felnőttoktatási és -képzési lexikon A-Z-ig. Főszerkesztők: Benedek András, Csoma Gyula és Harangi László. Magyar Pedagógiai Társaság, OKI Kiadóház, Budapest, 2002.