A szocialista országokban ma már elfogadott nézet az, hogy nem a rendszer hibáit és hiányosságait kell kijavítani, hanem magát a rendszert. A nekilendülő reform-elképzelések az öni­gazgatást jelölik meg a változások végcéljaként. Ez azt jelenti tehát, hogy a két társadalmi rendszer kérdései egymáshoz közelednének? Nem egészen így van: a kapitalista orszá­gokban az önkormányzatot propagálók figyelmének kö­zéppontjában az egyén-közösség kérdése állott, s így van ez most is, míg a szocialista rendszerekben az állam-tár­sadalom kérdésére koncentrálnak. Az önigazgatás problé­májának e kétféle megközelítése a két társadalomtípus kü­lönböző történeti fejlődéséből következik. (…)

A szocialista országokban a reformelképzelések lényegi­leg gazdasági jellegűek. Elsősorban a piacra és a vállalkozói tevékenységekre vonatkoznak. A legfőbb cél az állam vissza­vonulása a gazdaságból; megszüntetni az árak és a termelési szabályo(zó)k adminisztratív befolyását; tehát „bevezetni" a vállalatok közötti versenyt, megadni ezeknek a működési au­tonómiát.

És itt jelenik meg az önigazgatás képzete, a reformok két, egymással összefüggő dimenziójával kapcsolatosan: a válla­latok önállósága és a vállalati vezetőknek az alkalmazottak által történő kiválasztása. Magától értetődően ez az önigazga­tás maga is a piaci verseny (ki)fejlődésének velejárója, a ver­senynek, s az ezzel kapcsolatos jelenségeknek, melyek az árak és a foglalkoztatás területén megjelennek.

(…)

Önigazgatási perspektívák a szocializmusban

Az átalakítás mellett szóló legfőbb érv az, hogy ezáltal a szocialista társadalmak vitálisabbá válhatnak, elkerülhetik a tragikus regressziót, sőt a szocializmus történelmi kudarcát.

A szovjet reformerek valódi problémákat vetnek fel, s bátran közelítik meg e kérdéseket.

De azért ez még önmagában nem elég. E problémának marxista vizsgálata elvezet a szovjet társadalom osztályvi­szonyainak és erőviszonyainak tanulmányozásához. Legtisz­tábban az ellenerők látszanak: nemcsak a bürokratikus appa­rátus számít annak, hanem a fennálló rendszer egésze. Né­hány momentum rávilágított arra, hogy a munkásosztály álta­lában várakozó álláspontot foglal el, és hogy ennek legalábbis egy részét a konzervatív erők könnyen manipulálhatják. Ezzel kapcsolatban hivatkozhatunk Maurice Descaillot azon tanul­mányára, melyben a szovjet társadalom osztályviszonyainak kérdéseit tárgyalja. (A Szovjetunió és mi, Éditions sociales, 1978.) De túl a szovjet munkásosztály esetleges politikai „gyengeségén", a kérdés az, hogy lehet-e őket olyan terv végrehajtására mozgósítani, amely a következőkön alapul: piacgazdaság, (szabad) vezetőségválasztás, áremelés(ek). Ez a legkevésbé sem evidens. A peresztrojka e pillanatban egy olyan szép karosszériához hasonlít, amelyhez még nem találtak motort. A munkásosztályból még hiányzik az az erős motiváció, mely az átalakítás hívévé tenné.

Az alapkérdés az, hogy van-e értelme egy olyan vegyes szabályozásnak (piac-tervezés), ahol az önigazgatás csak valamiféle „kenőolaj" lenne a gépezetben? Ahogy a dolgok most állnak, az önigazgatás eszméje ma még nem olyan szi­lárd, hogy „hitelesítse" az átalakítást, hogy az ellenállás erő­ivel szemben hasonló erejű mozgalommá növekedjék. A perspektívák világosak: vagy sikerül a bürokráciának még azelőtt leszerelni a mozgalmat, mielőtt az meggyökeresedne a társadalomban, vagy az ellentmondások olyannyira kiéle­ződnek, az önigazgatás eszméje annyira tért hódít, hogy szé­les körű mozgósító erővé válik (ebben áll a glasznoszty jelen­tősége is).

A Szovjetunióban (és máshol) sem hiányoznak azok az emberek, akik tapsolnak a peresztrojkának, s közben azt vár­ják, hogy zátonyra fusson. Legfőbb ütőkártyájuk az, hogy az átalakítási tervnek súlyos hiányossága a társadalmi szabá­lyozórendszer tisztázatlansága; még mindig nem született meg a dinamikus szocializmus globális koncepciója, egy olyan modell, amelyik nem vész el a Terv(ezés)-Piac di­lemmájának útvesztőjében. Az önigazgatás nem egy kész recept, hanem egy (kísérleti) műhely, ahol a „lényeget" még most kell kidolgozni. Mindent összevetve ez a hiány egyál­talán nem meglepő: a marxista gondolkodás történeti hiá­nyosságaiból következik. Az „alapító atya" elképzeléseivel, szándékával ellentétesen, a marxizmus „marxista-leninista" variánsát jelentősen megcsonkították. Leegyszerűsödött a gazdaság és a politika színterére. A politika szorosan hozzákapcsolódott a gazdasághoz, miközben a társa­dalmi formációkról s azok működési szabályairól szóló gondolatok háttérbe szorultak. A marxizmus „közgazda­sági" redukciója – mely különösen a sztálini évtizedek alatt „virult" – súlyos teherként jelentkezik ma: sterilizálta a mai szocializmus fejlődéséhez leginkább szükséges területet. És ez nemcsak a Szovjetunióra vonatkozik – mi is hasonló cipő­ben járunk.

Szabályozás

Az önigazgatás fogalmát könnyen manipulálhatják, át­alakíthatják, mintegy mágikus eszközzé bűvölhetik. Különö­sen az az utópia lett károssá, melyet „társadalmi irenizmusnak" nevezhetünk. Volt egy olyan elképzelés, hit, hogy a tár­sadalom szabályozása biztosítható azzal, hogy egyszerűen összekombinálják, szintetizálják a különböző érdekeket, tö­rekvéseket, és ezzel kényelmesen el lehet jutni a (társadalom­fejlődési) csúcsra. Ez az irenikus koncepció egy ideális, el­lentmondásoktól és feszültségektől mentes társadalom képét rajzolja meg.

Veszélyes az effajta utópia. Magával a fejlődés fogalmá­val áll ellentétben. Nincs haladás – és különösen nem tech­nológiai haladás – a társadalmi formáción belül ható haj­tóerők, feszültségek nélkül. Emlékezzük csak Marxnak az angliai ipari forradalom kezdeteiről és a technikai fejlődés lo­gikájáról szóló elemzéseire: ennek „kifutása" a gőzgép – s ez ugyancsak a feszültség logikájára épül. Minden társadalom csak akkor fejlődhet, ha annak minden alkotórészére – termelékenységének növelése érdekében – nyomást gya­korol a közösség; különben a társadalom „önkonzerválásba", stagnálásba, általános hanyatlásba süllyed.

A kapitalizmus bizonyította, hogy elég félelmetes haté­konyságra képes abban a tekintetben, hogy a társadalmat a termelékenység növekedéséhez szükséges feszültségben tartsa – másfelől ma megmutatja, hogy képes ugyanezt a feladatot továbbra is ellátni a technológiai fejlődéssel kapcso­latban. S mindezt a piac közvetítésével teszi, melynek műkö­dési törvényei közül a maximális profitra való törekvés a leg­főbb – az állam csak akkor avatkozik be a folyamatokba, Ha feltétlenül szükséges. Ez a szabályozás a fenyegetés és az erőszak alapján működik: a munkanélküliség veszélye, az elidegenedés és a kizsákmányolás erőszakossága jellemzi. Mindez jelentős mértékű társadalmi zűrzavarral jár együtt: a válságperiódusok a szélsőségességig fokozzák ezt a zűrza­vart és erőszakot.

A szocialista gondolat az ember „felszabadításának" eszméjén alapul. A szocializmus nem más, mint egy, a tőkelogikával együtt járó erőszaktól, a maximális profit el­véből következő zűrzavartól megszabadított és – minde­nekelőtt – humánus társadalom.

De az erőszak felszámolását (mint célt) gyakran azonosí­tották a társadalmi szerkezetben létező (pozitív) feszültségek eltüntetésével. És így az államszocializmus (az elméletben) olyan rendszerként jelent meg, mely lehetővé teszi az összes társadalmi feszültségek megszüntetését, a tervezésnek és a szocialista demokráciának „köszönhetően". A valóságban minden létező feszültséget igyekeztek elfojtani vagy az állam gondjaira bízni, s ez az erőszak egy új formájának kialakulá­sához vezetett. Ezen erőszak sztálini formája semmiben sem maradt el a kapitalizmus legvadabb időszakától, a sztálini idő­szak utáni formái pedig – köztudomásúlag – csődbe jutottak: a zűrzavar hihetetlen méreteket öltött ebben a (fejlődéshez nélkülözhetetlen belső hajtóerőktől megfosztott) rendszer­ben; egy kisebbség privilégiumainak fenntartását szolgálva általános szabállyá lett a konzervativizmus.

Az államszocializmus eme. válsága nyomán – keleten és nyugaton egyaránt – előtérbe került az önigazgató szocializ­mus eszméje – de úgy tűnik, túl sok utópisztikus vonás keve­redik ezekbe az elképzelésekbe. Az önigazgatás francia hir­detői az önigazgatás „irenikus" („békevágyó") változatának hívei; a nagyobb társadalmi feszültségek kiküszöbölésére irá­nyul programjuk, míg a szovjet reformerek – úgy látszik – abban a hitben élnek, hogy a rendszer hibáit lehetséges pusztán azzal korrigálni, ha a piacnak nagyobb teret, sze­repet adnak. És (mi lenne) ha az önigazgatást nem csupán úgy tekintenék, mint a problémák kezelésének „békés" esz­közét, hanem egy olyan gyakorlórendszernek, mely a fejlő­déshez szükséges feszültségek „megtanulásának" iskolája lenne?

A tőke-logikában gondolkodók az effajta feszültséget nem tudják másképpen elképzelni, csak erőszakkal; ahhoz, hogy el tudjanak képzelni egy hatékony társadalmat, szüksé­gük van olyan fogalmakra, mint a fenyegetés és az alkalma­zással való zsarolás. Elegendő meghallgatni ez ügyben Minc urat és társait, amint az alkalmazáshoz (munkához) való jogot támadják, hogy megérthessük e primitív gondolkodás műkö­dési mechanizmusát. A szükséges társadalmi feszültséget számukra az emberekkel szembeni erőszak egy bizonyos mennyisége testesíti meg. Pedig nem éppen az-e a probléma, hogy miképpen lehetne egy új szabályozó rendszert létrehoz­ni? A feszültség alatt tartás úgy is megvalósulhatna, hogy ezt a gazdasági közeg folyamatos hatékonysági kontrollja szolgáltatná, kiegészítve a minden termelőegységen be­lül működő önellenőrzéssel. A kockázat fogalmát csak egy olyan társadalom tudja integrálni, melyet fejlődés s az ezzel járó változatosság jellemez, s ezt a kockázatot kollektíván kell vállalni, a társadalom egészét, az alrendszereket is átható szolidaritás eszméje alapján.

A varázsos csodaszerként elképzelt – minden problémát egy csapásra megszüntető – önigazgatás, illetve a másik, a „kenőolaj" funkciót betöltő, a terv(ezés) és a piac összehan­golására szánt önigazgatás képzete helyett, azt hiszem, fel­vázolhatunk egy reálisabb fejlődési utat, mely hármas szabá­lyozásra alapulna: terv-önigazgatás-piac, ahol az öni­gazgatás központi helyet foglalna el.

Két dimenzió

Kétdimenziós vetületben lehetne elképzelni ezt az ön­igazgatást: szakmai (ágazati) és regionális (területi) vonatko­zásban, a hangsúlyt arra helyezve, hogy elsődleges funkciója a földrajzi és a (piaci) versenylogika szükségszerű ellentmon­dásainak egyidejű megjelenítése lenne. Az alapegységeknek elégséges autonómiával kell rendelkezniük ahhoz, hogy e két logika között manőverezhessenek. Az általános terv és a piac közé ékelődve, az önigazgatás működésének az a feltétele, hogy a termelő- és szolgáltatóegységek ne legyenek be­zárva egy kizárólagosan vertikális logikába; ez csak ugyanazokat a hatásokat (eredményeket) tudná produkálni, mint a központi irányítás vagy a lobbyk. Épp ellenkezőleg, egy olyan nyitott, szerződéses kapcsolatrendszert kell kiala­kítani, amelyben a különféle társadalmi „logikák" szaba­don konfrontálódhatnak. Másfelől ügyelni kell arra is, ne­hogy a rendszer csak a következő két (alap)logikának érvé­nyesülésére szorítkozzon: a gazdasági hatékonyság szűrő­jére és az ágazati keretekben megjelenő társadalmi szükség­letekre gondolok. Épp ellenkezőleg, keresztezni kell e terüle­teket oly módon, hogy a versenyben megjelenjék a társadalmi felelősség, az egyes régiók és közösségek esetében pedig a gazdasági kompetencia.

A szerződéses forma azonban önmagában még nem je­lenti az önigazgatást. Szükséges még az is, hogy a vállalat­közi megállapodások egy olyan egyezkedési folyamat vége­redményeként szülessenek meg, melynek keretében az érin­tett felek az anyagi és emberi kapacitások felhasználásának megfelelő módozatait meghatározzák. És ez már valódi plu­ralitást feltételez. Nehéz elképzelni, hogy egy olyan ország, mint a Szovjetunió, lemondjon az egypártrendszerről. Viszont akkor a szakszervezeti rendszer alapvető átalakítását, új szervezeti formák megjelenését kell elképzelni: az alkalma­zottak olyan munkahelyi egyesületeket hozhatnak létre, me­lyek egy valódi önigazgatás egyezkedési folyamatainak adná­nak színteret, mivel ezek nélkül az önigazgatás nem lenne más, csak egy újabb haszontalan fogaskerék a gépezetben. Az átalakítás csak akkor lehet sikeres, ha a demokrácia és az áttekinthetőség a termelési rendszer alapjait is áthatja, motiválja és kompetenciával ruházza fel a tömegeket – e nélkül nem születhet semmi más, csak konzervativizmus és erőszak.

Még néhány szó erejéig visszatérnék a kapitalizmusra. Közhelynek számít az a megállapítás, hogy ezek a társadal­mak a profit törvényeinek érvényesülése miatt képesek „ter­mékeny" feszültségben működni. Innen csak egy (gondolati) lépést kell tenni ahhoz – és sokan meg is teszik -, hogy tech­nikai és gazdasági hatékonyságáról kiállítsák a diplomát – megjegyezve ugyanakkor, hogy igen magas társadalmi árat kell fizetni ezért. Ugyanilyen természetességgel következik az újabb „lépés", miszerint a fejlődés érdekében ezt az árat óhatatlanul meg kell fizetni. A japánok példája mutatja legjobban a kapitalizmus hatékonyságát a technikai fejődés terén, sőt megvilágítja a társadalmon belüli feszültségek és a gazdasági eredmények közötti összefüggést is.

Érdemes ezt egy kissé közelebbről is megvizsgálni. A japán eset egészen különleges abban a tekintetben, hogy az ottani kapitalizmus sikeresen használja fel azokat a magatar­tásformákat, értékeket és szabályokat, melyek egy prekapitalista társadalmi formációból öröklődtek át. A japán kapitaliz­mus hatalmas profitra tett szert azáltal, hogy a közösségi szel­lem drákói rendszabályait „vállalati szellemmé" tudta transz­ponálni.

Az igazán szignifikáns példát az Egyesült Államok esete adja, ahol a kapitalizmus valóban a társadalom egészét áthat­ja; az individuális és közösségi értékeket is ez közvetíti. Érde­mes lenne megvizsgálni az amerikai válság jellegét, a külke­reskedelmi és költségvetési deficit rekordméretűvé növeke­désének okait. Vajon csak egyszerű ipari visszaesésről van itt szó, melyet a reagani politika okozott? Nem inkább egy olyan társadalom hanyatlásának vagyunk tanúi, mely a legszélsőségesebb individualizmusra alapul, s mely mára addig jutott, hogy a közösségi elv legelemibb meg­nyilvánulását, az adózást is elutasítja? Nem arról van-e szó, hogy a rendszer megközelítette, elérte saját kiterjedési (terjeszkedési) határait? Elgondolkodtató az a tény, hogy a kapitalizmus eme „tiszta" formája komoly gazdasági nehézségekkel szembesül éppen azon fiatalabb konkuren­seknek köszönhetően, „akik" a társadalmi szabályozás múlt­ból örökölt formáira alapozták rendszereiket. Arra gondolha­tunk mindezek alapján, hogy az amerikai deficitet nem pusz­tán gazdasági okokkal kell magyarázni: inkább annak a jele ez, hogy a kapitalista szabályozórendszerrel van gond. És a reaganizmust nem lehet felelőssé tenni a gazdasági válsá­gért; a reaganizmus inkább az amerikai társadalom strukturá­lis válságának kifejeződése, magának a társadalomszabályo­zásnak a válságába kerülése.

Az amerikai imperializmus azonban rendelkezik azokkal az eszközökkel, melyek lehetővé teszik, hogy a válságot ex­portálva annak hatásait másokra hárítsa – elsősorban a har­madik világ országaira, másrészt az olyan országokra, mint amilyen például Franciaország – de ez már egy másik történet.

MMM – 1988. február, pp. 36-39.

(Ford.: Takács József)