Amikor „digitális közjavakról" beszélünk, olyan jószágokra gondolunk, amelyeket biztosítani kívánunk mindenki számára. Az információs vagy más néven tudástermékek fogyasztásából senkit sem kívánunk kirekeszteni. Különösen manapság, afnikor az információ egyre fontosabb erőforrássá válik, a tudástőke jelentősége vetekszik a materiális tőke jelentőségével. Az írás arra keresi választ, hogy a „korlátlan rendelkezésre álláson" kívül milyen társadalmi, gazdasági és jogi feltételek kellenek a digitális közjavak kialakulásához.

Volt idő, amikor a közjavak fogalmába csak a „természettől adott" jószágok tartoztak bele: legelők, erdők, vizek stb., illetve amelyek szoros kapcsolatban voltak a természettel, és nem igényeltek folyamatos újra-előállítást: mint például az utak, kikötők stb. A közjószág fogalma később kiterjedt bizonyos „termelt" javakra, közös szolgáltatásokra (igaz­ság­szolgáltatás, védelem, óvoda, iskola), illetve a közös tulaj­donú építményekre és alkotásokra (középületek, múzeumok, közgyűjte­mények).

Általában is jellemző, hogy a közös jószágok többnyire közös tulajdont képviselnek. Tekintve, hogy a „tulajdonosi közösség" ezekben az esetekben az egész ország, az „állam" – még abban az esetben is, ha a jószág „gazdája", üzemeltetője, fenntartója az állam képviseletében egy önkormányzat vagy egy intézmény -, ezeket a közjavakat „állami közjavaknak" is nevezhetjük, megkülönböztetésül azokkal a közjavakkal szemben, amelyek magántulajdonban (esetleg civil tulajdonban) vannak, s amelyeket ennek megfelelően „civil közjavaknak" is nevezhetnénk.

A tulajdonforma egyébiránt nem követelmény a közjószág fogalom meghatározásában. A közjószág, mint közgazdaságtani fogalom, csak annyit jelent, hogy olyan hasznos dologról (innen a jószág elnevezés) van szó, amelynek a fogyasztásából senki sem rekeszthető ki, amelyet bárki fogyaszthat anélkül, hogy saját fogyasztásával másokat korlátozna a fogyasztásban. Tehát sem versengés, sem kirekesztés nincs. Pontosabban a „tiszta közjavak" esetében beszélhetünk erről, mivel vannak olyan közjavak is, amelyek esetében a kritériumok egyike vagy másika nem (mindig) érvényesül. Az ilyen jószágokat vegyes jószágoknak vagy másként kvázi-közjavaknak is nevezik (klubjószág, közös jószág). A tulajdonhoz való jognak, a tulajdon védelmének a kirekesztés szempontjából van jelentősége. Magántulajdonú jószágok esetében a kirekesztésmentesség nehezebben biztosítható, mint közös tulajdonoknál.

Érdemes megvizsgálni közelebbről is a közjószágok két legfontosabb tulajdonságát, a nem kirekesztő és nem versengő „viselkedést".

Egyes javak esetében az látható, hogy a jószág belső adottsága biztosítja a korlátozásmentes hozzáférést vagy a párhuzamos igénybevételt. Vagy legalábbis ilyennek tekinthető némi közelítéssel. A tenger vize olyan tömegben áll rendelkezésre és olyan roppant kiterjedésű, hogy mindenki számára lehetővé teszi a hajózást, akár egyidejűleg is. Igaz előfordul, hogy két hajó összeütközik, ezt az eseményt azonban inkább balesetnek tekintjük, mintsem arra mutató jelnek, hogy az óceánt mégsem kellene közjószágnak tekinteni.

Más közjavak esetében viszont az említett, „belsőnek" nevezett adottságok a legkevésbé sem teszik automatikussá a szabad (mindenki számára történő) hozzáférést, s nem csak az egyidejű hozzáférést korlátozzák, de néha komoly erőfeszítések szükségesek a közjószág-természet fenntartására. Szomorú fejlemény, hogy mind több esetben igaz ez egyes – korábban korlátlannak hitt – természetes közjavakra is.

A közjavak, illetve a közjavakhoz történő, mindenki számára egyenlő esélyű hozzáférés biztosítása mind komolyabb feladatot jelent a társadalmak számára. Nem meglepő tehát, hogy egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés: mit tekintsünk közjószágnak, s milyen módon történjen a közjószág megvalósítása? Ezek a kérdések nem új keletűek. A történelem folyamán e kérdésekre változó, a gazdasági és társadalmi fejlettségnek megfelelő válaszok születtek.

A közjavak fogalma időben változó tartalmú. Olyan javakat jelent, amelyek az emberek többsége számára annyira fontosak, hogy azokat „mindenkinek" – a társadalom minden tagja számára – biztosítani kívánják. Méghozzá olyan bőségben, hogy rivalizálás nélkül juthasson hozzá bárki. Termelt javak esetében ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a közjavak előállítása gazdaságilag lehetséges és ésszerű kell legyen. Ez utóbbi feltételt még tovább szükséges pontosítani avval, hogy a termelt közjószágok előállításhoz történő hozzájárulás mértéke és aránya társadalmilag elfogadott kell legyen.

Számos példát találunk arra, hogy korábban közjószágnak tekintett dolgok váltak magánjószággá, azaz piaci áruvá. Akár azért, mert szűkössé váltak, akár azért, mert (újra)előállításuk költsége jelentősen megemelkedett. De találunk példát arra is, hogy a közjószág-jelleg a „potyautas-probléma" miatt szűnik meg, amikor a társadalom nem tolerálja a közjószág előállításához történő hozzájárulás elmaradását vagy túl alacsony mértékét. Habár az előállítás költségei nem egyénileg merülnek fel, egyfajta „társadalmi igazságosság" jegyében – nem kis mértékben az egyéni érdekeknek megfelelően – fogalmazódik meg az igénybevétellel arányos hozzájárulás elve. Eszerint a közjószágot igénybe vevők a hozzáférés díjában (esetleg árában) kötelesek megtéríteni az előállítás költségeit, vagy legalábbis hozzájárulni ahhoz. „Potyautas" az, aki a közjószágból nem az annak előállításához történő hozzájárulással arányosan, hanem annál nagyobb mértékben részesedik. Ez különösen azon javak esetében érzékeny kérdés, amelyek esetében a költségek arányosak a közjószág igénybevételével, használatával.

Általános tendencia, hogy mind kevesebb „természetes közjószág" létezik, vagyis a közjavak jellemzően termelt javak. E helyen azért nem a „termelt áruk" kifejezést használjuk, mert a közjószágok sajátossága, hogy újraelőállításuk és elosztásuk nem a piaci modell alapján történik. Ez jut kifejezésre abban is, hogy a közjavak esetében nem beszélhetünk árról, csupán ráfordításokról, avagy költségekről. Még pontosabban: társadalmi ráfordításokról, illetve társadalmi költségekről, miután a költségek nem egyénileg jelentkeznek. A piaci modell egyéb tekintetben is ellentmondásban van a közjószág fogalommal. A piaci modell elengedhetetlen eleme, hogy a hozzáférést fizetés ellenében teszi lehetővé. A piaci ár megfizetése azonban nemcsak a ráfordítások megtérítését szolgálja, hanem a kirekesztés egyik – jóllehet akaratlan – eszköze is.

Nem ellentmondás, hogy a közjószág előállításához szükséges ráfordítások társadalmilag jelentkeznek, miközben a költségek arányosíthatók a fogyasztással. Számos olyan közjószágot ismerünk, amelynek esetében a létrehozás (előállítás) nem a tényleges vagy várható fogyasztásra (fogyasztók számára, igényeire) van méretezve, hanem a műszaki vagy társadalmi szükségletek és lehetőségek által meghatározott. Gondoljunk akár az utakra, hidakra, akár az igazságszolgáltatásra, közigazgatásra vagy akár az egészségügyre.

Más oldalról nézve, a felsorolt példákra az az állítás is igaz, hogy jellemzően olyan dolgokról van szó, amelyeknek az induló (fix) költségei igen magasak, a változó (fogyasztással arányos) költségei pedig ehhez viszonyítva alacsonyak. Igaz az is, hogy az említett javak csak szűk tartományban „hangolhatók" a fogyasztáshoz, vagyis meglehetősen rugalmatlanok a kereslet-kínálat változásaival szemben. Ugyanakkor meglehetősen nehéz a fogyasztás egységének a meghatározása is, ami pedig feltétele volna a költségek fogyasztással történő arányosításának.

Az eddigiekben a közjószágok hagyományos értelmezéséből kiindulva, a fogalom pontosítása mellett, megemlítettünk néhány tipikus közjószág-problémát. Mindez azért fontos, mert a továbbiakban, a „digitális közjavak" vizsgálata során, ezek segítségével még szembeötlőbben mutathatók be az információs kor közjószágai, azok sajátosságai.

Nem túlzás ugyanis azt mondani, hogy a technikai fejlődés nyomán egyre újabb és újabb dolgokkal kapcsolatban vetődik fel az a bevezetőben feltett kérdés, hogy mit tekintsünk közjószágnak. Kiegészítve akár mindjárt a kérdés második felével: hogyan történjen e közjavak előállítása, a hozzáférés biztosítása? Merthogy a digitális közjavak is termelt javak, tehát valakiknek elő kell állítani azokat, és ez természetesen ráfordításokkal jár.

Először – ha nem is a teljesség igényével – nézzük meg, milyen javakra kell gondolnunk, amikor a digitális közjavakat említjük. Igaz-e ezekre, hogy olyan „jószágokról" van szó, amelyet mindenki számára biztosítani kívánunk A válasz kétségtelenül igen, s ehhez elegendő ezeknek a javaknak a lassan mindenki által ismert és használt elnevezését használni. Az információs vagy más néven tudástermékekről beszélve vitathatatlan, hogy olyan dolgokról van szó (információ, tudás), amelyek mindenki számára fontosak, mindenki számára értéket jelentenek, s amelyekből senkit sem kívánunk kirekeszteni. Fokozottan igaz ez a „mai világban", ahol szinte közhelyszerű, hogy az információ egyre fontosabb erőforrássá válik, illetve a tudástőke jelentősége mindinkább vetekszik a materiális tőke jelentőségével.

Az információ vagy a tudás persze túl általános fogalom ahhoz, hogy akár csak a bevezetőben megemlített néhány közjószághoz (utak, hidak, igazságszolgáltatás, közigazgatás stb.) hasonlíthassuk. Ha azonban hírportálként, online tv-ként vagy rádióként, jogtárként, elektronikus könyvként, digitális lexikonként említjük, kézzelfoghatóbbá válik, milyen termékekről is van szó. Néhány kivételtől eltekintve csupa olyan dologról van szó, amely hagyományos (materiális) formájában magánjószágként ismeretes. Lassan kialakulnak az új technológiák által „kitermelt" új javakat azonosító fogalmakat. Blog, wiki, podcast, tagging, vlogs: új szavak – legtöbb esetben még magyar megfelelő nélkül -, amelyek a digitális javak előállításának, elosztásának és hozzáférésének újabb és újabb formáit jelölik, jelezve az infokommunikációs technológia popularizálódását. A mindenki által elérhető olcsó személyi számítógépek, a professzionális szoftverek és elsősorban a világháló lehetővé teszi, hogy bárki passzív fogyasztóból aktív alkotóvá, a digitális javak előállítójává váljon.

A professzionális kutatóknak, tudósoknak is kialakultak a sajátos „e-argó" kifejezései: digitális könyvtár, digitális sajtó, e-nyomat, e-könyv, repository és különösen az Open Access (nyílt hozzáférésű) folyóiratok. Ezek a kifejezések mind ugyanannak a változásoknak a kifejezői: a digitális technológia alkalmazása demokratizálja a médiát, a nyilvános közlést.

A kérdés azonban továbbra is kérdés marad: mi váljon ezekből a magánjavakból közjószággá? Elegendő ehhez a könnyen és olcsón elérhető technika és az internet nyilvánossága? A közjószággá válást biztosítja-e a digitális javak „korlátlansága"? Avagy az egyéni érdekek bizonyulnak erősebbnek, és a szerzői és szomszédos jogok intézményére támaszkodva a digitális javakkal kapcsolatban a szellemi tulajdon és annak védelme lesz jellemző? Egyre erősebb a törekvés a digitális javak kisajátítására. Az, ahogyan a szabályozó hatóságok, a bíróságok, illetve a piac képviselői kezelni fogják ezt a kérdést, meghatározó lesz arra nézve, hogy a digitális információk digitális javakká válhatnak-e.

Két, egymással ellentétes szemlélet és törekvés figyelhető meg a digitális javakkal kapcsolatban. A digitális javakra vonatkozó jogi szabályozás (DRM) – amelynek tartalomban, időben mindinkább kiterjedő és a szigorodó, szankcionáló jellege veszélyeztetheti a net szabadságát is – a digitális javak magánjószág-jellegéből indul ki. A szellemi tulajdon védelmére építve, a törvény erejével teszi kirekesztővé az információs termékeket. A mindinkább anakronisztikussá váló „copyright"-szabályozásnak az immateriális jószágokra történő kiterjesztése eredményezi többek között azt a furcsaságot, hogy egyedi sorszámmal azonosított digitális jószágok jelennek meg, mintha valóban értelmezhető volna a példány vagy a példányszám fogalma. A szellemi (magán)tulajdon által kirekesztő, a copyright-szabályozás hatásaként versenyt folytató digitális javak nagyon is alkalmasak a piaci áru szerepre, ugyanakkor teljességgel nélkülözik a közjavak jellegzetességeit.

A másik irányzat – amelyet a Creative Commons (CC), illetve a copyleftnek becézett Általános Közreadási Feltételek (General Public License, GPL) fémjeleznek – éppen ellentétes hatású. A két szabályozás közös pontja a szerzői jog feltétlen védelme. A szerző(k)nek mindkét jogvédelmi rendszerben vitathatatlan joguk van saját szellemi termékükhöz és ahhoz, hogy egy adott szellemi termékre vonatkozóan ezt mindenkivel tudathassák. Egyik változat sem teszi azonban erre hivatkozva kirekesztővé a digitális javakat, azokat a jószágokat, amelyek az adott szellemi termékből „készülnek". Nem véletlen, hogy mindkét szabályozás neve tartalmaz egy-egy ebből a szempontból fontos kulcsszót: az egyikben a public, a másikban a commons szerepel. Az egyik nyilvános vagy szabad hozzáférésre, a másik a közös jószág jellegre utal. A szerzői jog mellett – amelyet tehát a jog ezekben a rendszerekben is véd – van egy másik fontos fogalom: a használat joga. A szabad használat szabad vagy – másként kifejezve – nyílt hozzáférést (Open Access) jelent. A nyílt hozzáférés pedig kirekesztésmentességet eredményez, vagyis a javak közjószág-jellegének egyik alapvető feltételét garantálja.

Kicsit büszkék lehetünk rá, hogy ennek a változásnak az egyik mérföldköve magyar vonatkozású. 2002. február 14-én született meg a Budapesti Nyílt Hozzáférés Kezdeményezés (Budapest Open Access Initiative, BOAI), az első azoknak a nemzetközi megállapodásoknak a sorában, amelyek a tudományos művek és kutatási eredmények (mint a digitális javak egy fontos csoportja) nyilvános és szabad terjesztését és hozzáférést kívánják biztosítani.

Sokan tekintik a nyílt és szabad hozzáférésű termékeket „ingyen jószágoknak". Ezzel kapcsolatban egy dolgot feltétlenül meg kell jegyezni. Sem a GPL, sem a CC nem tiltja, hogy a szellemi termékekkel – ha tetszik, digitális javakkal – kapcsolatban bárki is díjat szedjen vagy bevételre tegyen szert.¹

Minthogy semmi sincs ingyen, természetesen megoldást kell keresni arra, hogy akár a szerzőnek magának, akár azoknak, akik a termék továbbfejlesztésében, terjesztésében, alkalmazhatóságának javításában közreműködnek, jövedelmük származzon az elvégzett munkájuk alapján. Gondosan kell azonban arra ügyelni, hogy a fizetség, amelyből ez a jövedelem származik, s amelyet végső soron a digitális jószágért kell fizetni, ne tegye kirekesztővé azt, ami eredetileg és a jog szándéka szerint sem az. Ezért fontos, hogy a szellemi javak előállítása és elosztása olyan üzleti modell szerint történjen, amely ezt biztosítani tudja.

Ilyen üzleti modell ma már több is kialakult. Elsősorban a szoftvereknek – a digitális közjavak másik fontos csoportjának – az előállításával kapcsolatban. Az egyik a közvetlen adomány, amelyet a szabad szoftver letöltője és használója önkéntesen fizethet. A másik az alapítványi modell, amelyben a forrásgyűjtő szervezet részben szintén adományokból, részben pályázati és más támogatási csatornákból, továbbá egyéb módokon – például különféle használati tárgyak értékesítésének bevételéből – gyűjti össze a digitális javak előállításának ellenértékét, és abból finanszírozza a fejlesztési projekteket. Az utóbbi megoldás a termelési és az elosztási oldal megfelelő szétválasztásával sikerrel oldja meg a minden tekintetben „valódi" közjószágok előállítását és mindenki számára való elérhetőségét. Ez egyben a források felhasználásának különösen magas hatékonyságát is biztosítja (az össztársadalmi ráfordítások minimalizálása által), ami viszont erősen indokolttá teszi a rendelkezésre álló szűkös közösségi források ilyen módon történő felhasználásának előtérbe helyezését.

Jegyzet

¹ Ezt a jogot egyébként az 1948-ban megfogalmazott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 27. cikke is garantálja, amely szerint:

1. Mindenkinek joga, hogy szabadon részt vegyen a közösség kulturális életében, élvezze a művészetet, és részesedjen a tudományos eredményekből, illetve azok hasznaiból.
2. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy megvédje bármely tudományos, irodalmi vagy művészi alkotásból származó erkölcsi és anyagi érdekeit, amelyeknek ő maga az alkotója.