Történetírói körökben szokás a spanyolországi demokratikus átalakulást a későfrancóista elit érdemeként beállítani. Valójában azonban a voltaképpeni politikai átmenetet közel két évtizedes alulról szerveződő mozgalom előzte meg, és a társadalom mélyrétegeiben végbement radikális demokratizálódás, az autoriter rezsimmel szembeni egyre hangosabb és szervezettebb tiltakozás kényszerítette ki. A létrejövő mozgalmak fontos kötőanyaga volt a Franco-rezsim áldozataként való önazonosítás – ez teremtette meg a szükséges erkölcsi fölényt és szolidaritást a rezsimmel szembeni harc során.

Histográfiai kontextus

Napjainkban folyamatban van annak újraértékelése, hogy milyen szere­pet játszottak a spanyolországi demokratizálódás során végbement tár­sadalmi és politikai változások különféle szereplői Katalónia- és Spanyolország szerte. E cikkel ehhez az újraértékeléshez kívánok hozzájárulni. Egyes elemzők összemossák a társadalom demokratizációját, a politikai átalakulást, illetőleg az intézményi változásokat. Az általam itt bemutatan­dó barcelonai Franco-ellenes mozgalmak semmilyen újdonságot nem je­lentenek a késő francóista korszak és a spanyolországi demokratizációs folyamat kutatói számára.¹ A cikk a modern kori spanyol történelem jelenleg folyó átértékelésének szélesebb kontextusában olvasandó. A szóban forgó átértékelésnek részét képezi ama történeti narratíva megkérdőjelezése, amely a társadalmi-politikai elitek megegyezésre való képességét,² a külföldi szereplők közreműködését,³ illetőleg magának a rezsimnek (versengő frakcióival, így a Movimiento-bürokratákkal⁴ és az Opus Dei⁵ holdudvarába tartozó politikusokkal egyetemben) a szerepét⁶ hangsúlyozza. Mindezek a szereplők a spanyol politikai rendszer demok­ratizálódásához vezető történelmi eseményekben vettek részt, de amikor az új társadalmi kultúra és hagyományrendszer kiépülésének evolúciós folyamatát vizsgáljuk, nem szabad eltúlozni az elitek szerepét.⁷ Az első demokratizálódási folyamat, amely közel két évtizeddel megelőzte a voltaképpeni politikai átmenetet, alulról szerveződő jelenség volt, amely az első általános választásokkal ért véget, hogy átadja helyét a felülről irányított demokratizálódásnak. Ez utóbbi egy sokkal inkább képviseleti jellegű demokráciafogalmat tolt előtérbe, szemben a választásokat meg­előző időszak demokratikus mozgalmának participatív és önszerveződő jellegével.⁸ A jelen cikk csak a társadalom demokratizálódásának első hullámával foglalkozik, és tekinthető úgy, mint ama kérdéssel kapcsola­tos állásfoglalás, hogy kik építették fel a demokratikus civil társadalmat és a demokratikus konszenzust Barcelonában, a Francisco Franco autoritariánus rezsimje ellen és a demokráciáért folytatott népi küzdelem kulcsfontosságú színterén. A továbbiakban kifejtett álláspontom szerint ez a Franco-ellenes mozgalmak fegyverténye volt. Sokrétű áldozati identitásra alapozva, e mozgalmak olyan kognitív cselekvési kereteket munkáltak ki, amelyek nem csupán a civil társadalom demokratizációját segítették elő, de általuk a civil társadalmi aktivitás szintje a közel zérusról a tiltakozás, szolidaritás és önszerveződés előrehaladott fokáig fejlődött. A civil (azaz aktív és önszerveződő) társadalomnak e demokratizálódása idézte elő a politikai szféra demokratizálódását,⁹ és nem fordítva, mint azt oly sokszor állítják.

Mindmáig akadnak olyanok a spanyolországi politikai átmenet kutatói között, akik érvelése szerint a Suarez-kormány demokratikus reformjai előtt a civil társadalom általánosságban véve nagyon gyenge volt (pél­dául Sastre García 1997). Mások nem tagadják az erős civil társadalom létezését, de összekeverik a civil társadalmat a Movimiento helyi szer­veződéseivel, és időnként úgy érvelnek, hogy a rezsim maga hozta létre a demokratikus civil társadalmat (Radcliff 2011). Ám a Franco-korszak egypártjának helyi szerveződései azt a célt szolgálták volna, hogy a Movimiento által irányított tömegmozgalmat kezdeményezzenek. Elő­ször is, hiányzott belőlük a demokratikus elkötelezettség. Másodszor, miután a rezsimtől függtek, definíció szerint nem képezhették részét a civil társadalomnak, amelynek szervezetileg függetlennek kell lennie a kormányzattól. Ezzel együtt e szervezetek/társulások némelyike valóban a demokratikus civil társadalom kollektív ágensévé vált, de csak attól a pillanattól kezdve, hogy pozíciójuk veszélybe került a demokratikus antifrancóisták ténykedése miatt. Olyan kutatók is akadnak, akik szerint a civil társadalom felemelkedése az 1960-as évek Spanyolországában a gazdasági liberalizáció, valamint a piaci társadalomban végbement kognitív átalakulás, majd ennek folyományaként a társadalmi struktú­rában végbement változások eredménye volt.¹⁰ Amint erre Huntington rámutatott, a liberális piacgazdaság és a demokratizálódás távolról sem jár együtt szükségképpen, mivel a társadalom demokratizálódása a társa­dalom kultúrájában és tradícióiban végbemenő evolúciós folyamat, nem pedig a gazdasági fejlődés függeléke.¹¹ A demokrácia stabilizálódásához elengedhetetlen a széles értelemben vett szabadságjogok követelése.

Fordítsuk figyelmünket ismét a jelen tanulmány címében foglalt tézisre: „Franco-ellenes társadalmi mozgalmak Barcelonában: Hogyan váltak a rezsim szociális és politikai áldozatai az új demokratikus civil társadalom megalapítóivá a diktatórikus rendszer uralma idején." E tézis magyará­zataképpen a következő három fő kérdést szeretném megválaszolni:

• Először, miért van olyan nagy jelentősége az áldozati identitásnak?

• Másodszor, melyek voltak a különféle Franco-ellenes társadalmi mozgalmak?

• Harmadszor, miképpen alapozták meg e mozgalmak a demokratikus civil társadalmat?

A felhasznált források és az alkalmazott módszerek

A tanulmány elkészítéséhez a szóban forgó társadalmi mozgalmak résztvevőivel készített interjúkat és archívumi forrásokat egyaránt fel­használtam. Én magam 22 mélyinterjút készítettem a legkülönfélébb antifrancóista csoportok tagjaival – ezek során mindenekelőtt a kollektív cselekvésben való részvételük motívumai felől tudakozódtam. Később sikerült hozzáférnem 50 további interjúhoz, amelyet az Universitat Autónoma de Barcelona keretében működő Centre d'Estudis sobre les Époques Franquista i Democrática készített a diákmozgalmak, valamint a lakókerületekben szerveződő mozgalmak tagjaival.

A projekthez felhasznált archív anyagok közül a barcelonai Brigada Politico Social által készített rendőri jelentések szolgáltatták a legfon­tosabb forrást. A mozgalmak nézőpontjából elsősorban azt elemeztem, ahogyan akcióikat az általuk készített újságok és röplapok interpretálták és illusztrálták.

Az elemzés során főként a „framing" megközelítést és annak kogni­tív cselekvési kereteit (frame-jeit) használtam, habár az új társadalmi mozgalmak elméletével, az erőforrás-mobilizációs megközelítéssel és részben a politikailehetőség-struktúra megközelítéssel is dolgoztam.¹²

Miért olyan fontos az áldozat szerepével való azonosulás?

Kezdjük a kulcskérdéssel: miért olyan fontos az áldozati identitás? E kérdés megválaszolásához idézek egy részletet a Monserrat Fernández Garridóval, egykori feminista aktivistával készült interjúból:

1954-ben születtem, olyan baloldali aktivisták, pontosabban kommu­nista párttagok gyermekeként és unokájaként, akiknek a polgárhá­borút követően kínzást, börtönt, súlyos nélkülözést és száműzetést kellett elszenvedniük, részben külföldön, részben Spanyolországban. A szüleimnek például Granadából (Andalúzia) Katalóniába kellett költözniük a túléléshez, illetve ahhoz, hogy a folyamatos rendőri üldözéstől megszabaduljanak. A nagyszüleim a Casa Blancára, ké­sőbb pedig Belgiumba menekültek. A családban mindenki aktivista volt, én pedig egy barakkban nőttem fel Barcelona külvárosában, víz, áram és telefon nélkül. Minden nap a kúthoz kellett mennem vízért. És egy katolikus apácaiskolába kellett járnom, noha szüleim és nagyszüleim egyaránt ateisták, nem-hívők.

Ez az interjú különösen illusztratív, megtaláljuk benne az egykori aktivisták tipikus áldozatnarratívájának legtöbb elemét. A többi áldozat narratíva nem ennyire karakterisztikus, de interjúalanyaim többsége olyan családokban nőtt fel, amelyek társadalmi igazságtalanságot és elnyomást szenvedtek el a Franco-rezsim alatt. A megelőző polgár­háborúban a vesztes oldalhoz tartozó családba beleszületni – ez az interjúk minduntalan visszatérő motívuma volt. A győztes rezsimmel való politikai szembenállás miatt e családok a polgárháború alatt és után az elnyomás szenvedő alanyaivá váltak. Az elszenvedett igazságtalansá­gokat összekapcsolták munkásosztálybeli hovatartozásukkal, illetőleg katalonista meggyőződésükkel. A burzsoá családokba született aktivis­tákat esetenként republikánus szellemben nevelték fel, vagy a katolikus együttérzés szellemében, ez késztette őket arra, hogy elítéljék a lakosság szegényebb rétegeinek kizsákmányolását, és harcba szálljanak ellene.

Most fordítsuk figyelmünket a barcelonai aktivisták áldozatnarratíváinak továbbfejlődésére a kései Franco-korszak és a demokratikus átmenet időszaka alatt. E narratívák igen közkeletűek voltak Barcelonában; ez megalapozta az egymáshoz közeli beállítottságok közti rezonanciát a város lakosságának nagy részében, amely a Franco-ellenes mozgal­mak kollektív cselekvési kereteinek alapjául szolgált, és amely alapvető feltétele volt e mozgalmak széles körű külső támogatottságának (Snow et al. 1986, 464-481).

Az 1930-as évekre Barcelona már erősen iparosodott területnek szá­mított, magas munkásnépességgel, valamint ez a város volt a katalán etnikai kisebbség fővárosa. Ezért Barcelona volt valaha a köztársaság – illetőleg az általa biztosított regionális jogok és szociális reformok – védelmének legfontosabb bástyája. Így aztán a város erős köztársasági, jórészt baloldali bázissal rendelkezett, és e bázis szükségképpen a polgárháború veszteseként tekintett magára. A francóisták nem tudták eltörölni őket a föld színéről, de kemény elnyomással sikerült évtizede­ken keresztül elhallgattatni őket. Ez illusztrálja a mozgalomelméletnek azt az általános tézisét, hogy a következetesen alkalmazott erőszakos elnyomás bármilyen ellenzéket képes elhallgattatni (Raschke 1988).

A katalán nyelvet szintén keményen elnyomták a rezsim első évtizedei­ben. Emiatt a közép- és felső osztályok katalanista csoportjai szintén áldozatnak tudták magukat, noha egyesek közülük korábban támogatták a katonai puccsot. Nekik is csendben kellett maradniuk, ha túl akarták élni a polgárháborút követő, dühödt katalánellenes elnyomással fémjelzett első évtizedet (Ferrer Gironés 1986, Vallverdú 1981, valamint Termes 1999).

E csendes sokaságok egyre növekedtek az 1950-es és 1960-as évek­ben, a régió gazdasági sikereinek köszönhetően. Barcelona külvárosai robbanásszerűen megnövekedtek a Dél-Spanyolországból és Aragóniá­ból kiinduló bevándorlásnak köszönhetően. A régió legfőbb vonzerejét a magasabb foglalkoztatottsági szint jelentette, valamint a nagyváros által kínált anonimitás. Ha megvizsgáljuk a Spanyolország rurális terü­leteiről való elvándorlás motívumait, érthetővé válik az anonimitás iránti szükséglet: vidéken, illetőleg a kisebb városokban a köztársaságiak az agrárelit és a munkáltatók folyamatos zaklatásának voltak kitéve, és az 1950-es évek közepéig sosem tudhatták, nem kerülnek-e börtönbe, kényszermunkatáborba vagy kivégzőosztag elé (Preston 2011, valamint Cazorla Sánchez 2009).

Általában a polgárháborút követő időszak áldozatainak elege volt a po­litikából, de csendben fenntartották politikai tudatosságukat. Gyermekeik­be az államétól eltérő értékeket plántáltak, de legalábbis viselkedésükkel kommunikálták feléjük a rezsimmel és a hatóságokkal kapcsolatos ellen­érzéseiket. A rendszerrel szembeni elégedetlenség és az áldozatidentitás ily módon való generációs átörökítését gyakran tagadják a történészek, arra hivatkozva, hogy a szülők generációja nem beszélt tapasztalatairól, de amint azt az általam lefolytatott interjúk megmutatták, a gyermekek számára cseppet sem volt nehéz kitalálni, honnan ered ez a csend. A polgárháborús és polgárháború utáni generáció áldozatidentitása újra­termelődött a következő generáció egyes szegmenseiben az 1960-as és 1970-es években, mint – fogalmazzunk így – egyfajta csoportidentitás.

Az 1960-as évek óriási gazdasági növekedése új negatív hatásokkal járt a robbanásszerűen terjeszkedő munkáskerületekre nézve. Annak ér­dekében, hogy megszabaduljanak a külvárosokban terjeszkedő undorító és óriási bádogvárosoktól, a Movimiento nagyszabású lakásépítési prog­ramot kezdeményezett, amelynek keretében új városnegyedek épültek a munkásosztály számára, lakástulajdonosokká téve őket. Eredetileg az volt a cél, hogy tulajdonossá válva, a munkások levetkőzzék munkásosztályi identitásukat, de az adekvát oktatás, egészségügyi ellátás, folyóvíz, elektromosság, infrastrukturális kiegészítők hiánya, valamint az ingatlanspekuláció és az újonnan épült munkáslakások gyenge minősége csak újabb indokokat adott számukra, hogy a rendszer áldozataiként tekintsenek magukra, és megszilárdította munkásosztály-identitásukat (Molinero et al. 2010).

E ponton valami nagyon fontos történt. A rendszer haszonélvezőinek új generációján belül feltűntek olyan csoportok, amelyek szolidaritásukat fejezték ki az úgynevezett classes populares iránt, és társadalmi igazsá­gosságot követeltek. Egy részüket, így a diákokat, az ifjúság hatvanas évekbeli globális felkelése késztette erre. Másokat – mint például egyes katolikus papokat – a II. Vatikáni Zsinat inspirált azáltal, hogy felerősítette társadalmi érzékenységüket. E klerikusok és néhány katolikus szervezet meglehetősen fontos szerepet játszott a társadalmi- és politikaiáldozat­-identitás megerősítésében a munkáskerületekben. Az aktivistáknak mind­ezek az új csoportjai politikai elnyomás célpontjaivá, következésképpen maguk is áldozattá váltak.

Egyes szociológusok úgy vélekednek, hogy minden alulról jövő moz­galom létrejöttének legfőbb magyarázata egy bizonyos identitásérzés, amely egyesíti a résztvevőket, és olyan kollektív cselekvésre ösztönzi őket, amelynek célja bizonyos társadalmi változások elérése (Neveu 2002, 119-137, valamint Polletta­-Jasper 2001, 283-305). Barcelona esetében azt mondanám, hogy a rezsim áldozataként való önazonosítás volt ez az egyesítő identitás. Az áldozatnarratívák sokrétűek voltak: a társadalmi igazságtalanságok, az elvesztett polgárháború és a nem­zeti elnyomás felettébb általános elemei voltak e narratíváknak szerte Barcelonában. Ezek önmeghatározások, és természetesen nem leté­teményesei a történelmi valóságnak. Amint azt nem nehéz elképzelni, a polgárháborús bűntettek elkövetőjeként vagy a rezsim kiszolgálójaként való önmegbélyegzés ritka, mint a fehér holló; a narratívákkal való azono­sulás nem mindig felelt meg az egykori tényleges szituációnak, de haté­konyan elősegítette a kollektív cselekvési keretek összehangolását más csoportokkal, illetőleg a saját életút és családtörténet újraértelmezését.

Egy lépés előre: az áldozatidentitástól a kollektív akciókeret létrehozásáig

A Franco-ellenes aktivistákat kollektív cselekvésre sarkalló érvrend­szer, valamint a nyilvánosság, illetve az illegális félnyilvános szféra támogatásának és megértésének elnyerését célzó érvek elemzéséhez az ún. framing-analízis eszköztárát alkalmazom (Snow-Benford 2000, 615-618). A kollektív cselekvési-értelmezési keretek szolgálnak a moz­galmak érvelésének, ösztönzőinek és identitásstruktúráinak leírására. A módszer bemutatásához gyakorlati példaként a továbbiakban a neves dalszerző, Raimon „Jo vinc d'un silenci" című híres Franco-ellenes dalára alkalmazom a framing-analízis eszköztárának egy részét. A dal minden Franco-ellenes érzületű spanyol közkincsévé vált, habár az énekes ere­detileg Valenciából származik, és a dal katalán nyelven íródott. Raimon koncertjei gyakran végződtek spontán demonstrációkkal. A katalán nyelv az 1970-es években Spanyolország-szerte a tiltakozás és a demokratikus szabadságjogok szimbólumává vált. Figyelembe kell vennünk, hogy a nyelvhasználati jogokért és az autonómiáért folytatott harc egyáltalán nem nacionalista követelés volt – az eljövendő spanyol állam demokra­tikus alkotmányának szinonimájaként használták, és a Spanyolországtól való különválást azokban az években csupán egy kisebbség szorgalmaz­ta. De térjünk vissza a framing-analízishez és gyakorlati példánkhoz, a „Jo vinc d'un silenci"-hez. A bal oldalon a dal egyes részletei találhatóak:

Framing-analízis

Raimon Pelegero Sanchis: „Oly csendből jövök" („Jo vinc d'un silenci")¹³

Oly csendből jövök, mely vén és nagyon hosszú, mely azok csendje, akik az évszázadok kezdete óta újra s újra felállnak, azoké, akiket alávetett osztályoknak hívnak […]	Diagnosztizáló frame:    Egész osztályok alávetése/elnyomása
Oly harcból jövök, mely süket és állandó, oly csendből jövök, amit azok törnek meg, akik szabadok akarnak lenni, akik szeretik az életet, akik azt követelik, amit tőlük megtagadtak […]		Prognosztizáló frame: Szabadság és jobb élet követelése
		Motivációs frame: Szabadság, jobb élet és saját identitás megőrzése
		Emlékezet-frame: Osztályharc sok évszázados történelme/ az ellenzék történelmi felelőssége
aki elveszíti eredetét, az elveszíti önmagát […]		→ Franco-ellenes mozgalom vezérlő frame-je

A kognitív keretek (frame-ek) analízise a következőképpen fest:

– A diagnosztizáló értelmezési keret tudatossá teszi a lakosság nagy részének alávetett állapotát.

– A prognosztizáló frame, amelynek feladata, hogy megoldásokkal szolgáljon a felmutatott problémára, felveti a csend megtörésének lehe­tőségét azáltal, hogy pontosan azt követeli, amit a hatalom megtagad: a szabadságot és a jobb életet.

– A motivációs értelmezési keret, amelynek feladata kollektív cselek­vésre mobilizálni és irányítani az embereket, ugyanezeket az ösztönző­ket használja: a szabadságot és a jobb életet, egyben sugallja, hogy itt a résztvevők identitása forog kockán.

– Az emlékezet-frame, amely az önidentitás alapvető építőköve, meg­teremti az ellenállás évszázadokon keresztülnyúló történetét, létrehozza a folytonosságot azokkal, akik a múltban fellázadtak az alávetettség ellen, akik sosem nyugodtak bele a fennállóba. A mostani harcot a régóta folyamatosan zajló osztályharc részeként értelmezi, és ezzel történelmi felelősséget ruház az ellenzékre (Kern 2008, 141-151).

E dal nagymértékben reprezentálja a Franco-ellenes mozgalmak úgy­nevezett vezérlő keretét. A framing-analízis fogalomtárában a vezérlő keret (master frame) valami olyasmi, mint az ellenállás paradigmája, míg az egyes mozgalmak kollektív cselekvési keretei a konkrétabb tár­sadalmi problémákkal foglalkozó specifikus elméleteknek felelnek meg (Kern 2008, 149-151).

Milyen Franco-ellenes mozgalmak működtek Barcelonában?

Melyek voltak az antifrancóista társadalmi mozgalmak?
Társadalmi mozgalmak	+ ellenzéki pártok
• munkásmozgalom • lakóhelyi mozgalom • diákmozgalom • oktatási reformmozgalom • szolidaritási mozgalom • pacifisták • feministák	→ Assemblea de Catalunya a katalán nép illegális parlamentje

Ezzel eljutottunk a következő kulcskérdésig: melyek voltak ezek a Franco-ellenes mozgalmak Barcelonában? Nem kívánok e helyütt a különféle mozgalmak részletes elemzésébe, kifejlődésük, mobilizációs erejük és a társadalmi penetrációjuk vizsgálatába belemélyedni, de szükséges legalább egy rövid áttekintést adni azok számára, akik nem otthonosak e témában.

A munkásmozgalom – ez idő tájt a három legfontosabb mozgalom egyike – az 1960-as évek közepén jelent meg Spanyolország-szerte, méghozzá egy újfajta szervezeti formával, az úgynevezett munkásbi­zottságokkal, Ez utóbbiak olyan kis bizottságokból nőtték ki magukat, amelyeket az alkalmazottak azért választottak meg, hogy azok tárgyal­janak a vállalatok tulajdonosaival a kollektív szerződésekről, és amelyek aláásták a hivatalos hierarchikus szakszervezet pozícióit. A munkásbi­zottságok kapcsolatban álltak egymással, és életre hívtak egy illegális, de demokratikus szakszervezetet, amely jelentős tömegeket bírt meg­mozgatni politikai jellegű, illetőleg az elnyomással szembehelyezkedő szolidaritási akciókhoz. A katalán munkásbizottságokat az elsők között alapították meg. Rövidesen katalanista arculatot öltöttek, noha tagjaik jelentős hányada spanyol ajkú bevándorló volt. Ily módon a bizottságok hidat képeztek a katalanista és a munkásosztályi áldozatidentitás között, és előmozdították a spanyol bevándorlók integrációját a katalán társada­lomba (Balfour 1994, valamint Molinero-Ysás 1998).

Az 1960-as évek végére a munkásbizottságok átterjedtek a mun­káskerületekre, és ennek nyomán lakóhelyi bizottságok és társulások alakultak. Ez utóbbiak harcot indítottak a jobb közszolgáltatásokért és infrastruktúráért, saját kezdeményezésből felújították és bővítették az infrastruktúrát. E bizottságok által kiadott újságok alkották az egyedüli cenzúrázatlan legális sajtót a kései Franco-korszakban, mivel túl sok volt belőlük ahhoz, hogy cenzúrázhassák őket. A lakóhelyi bizottságok által kidolgozott kerületi fejlesztési tervek később a demokráciában fontos forrásmunkákként szolgáltak a városmenedzsment számára, miután aktivistáik fontos helyi politikai pozíciókhoz jutottak (Blakeley 2004).

Az egyetemek az 1960-as években a diákfelkelések színterévé váltak. A diákok Barcelonából kiindulva, majd rövidesen Spanyolország-szerte létrehoztak egy demokratikus és egységes diákszakszervezetet, harcot hirdettek a francóista társadalom társadalmi igazságtalanságaival szem­ben, és követelték az egyetemi vezetés demokratizálását. Ez a demokra­tikus szakszervezet válságba taszította a hivatalos diákszakszervezetet, és a rezsimet saját diákszervezetének feloszlatására késztette. 1968-ban a rezsim még egyszer az elnyomás eszközéhez folyamodott: a rendőrség erőszakkal feloszlatta a demokratikus diákszakszervezetet. Az 1970-es években a mozgalom elveszítette szervezeti egységét, radikalizálódott és autoriter baloldali álláspontot vett fel, amely hátrányosan hatott tö­megmozgósító erejére a diákok körében. Barcelona elveszítette vezető szerepét. Madridban, Valenciában és néhány más spanyol városban a diákok komolyabb szerepet játszottak. Ám az 1960-as évek egykori egyetemistái, akik ekkorra megkezdték szakmai karrierjüket, más társa­dalmi mozgalmak elkötelezett támogatóivá váltak, munkajogászként vagy a lakóhelyi bizottságok számára dolgozó építészként. A demokratikus rendszerben számos korábbi aktivistából országos szintű pártpolitikus lett: parlamenti képviselők, szenátorok és miniszterek kerültek ki közülük – konzervatív és szocialista kormányokban egyaránt (Colomer 1978).

Sok kisebb mozgalom is alakult, mint például az oktatás megújulásáért küzdő mozgalom, a politikai foglyok támogatására létrejött szolidaritási mozgalom, a pacifista és a feminista mozgalmak.

1971-től mindezek a mozgalmak – a legtöbb ellenzéki párthoz ha­sonlóan – képviselőket küldtek az Assemblea de Catalunyába, amely a katalán nép egyfajta titkos parlamentjeként működött, és Katalónia-szerte helyi gyűléseket hozott létre a városi kerületekben és a falvakban. Négy programpontot hirdettek meg a nyilvánosság előtt:

– a demokratikus jogokért és szabadságjogokért folytatott harcot;
– amnesztiát a politikai foglyok számára;
– a demokratikus Estatut d'Autonomia, a diktatúrát megelőző köztár­sasági korszakban hatályos katalán regionális alkotmány visszaállítását;
– a Spanyolország egyéb részeiben működő összes demokratikus szer­vezet támogatását, illetve a velük való együttműködést (Colomer 1976).

Miért ezek a mozgalmak váltak a demokratikus civil társadalom megalapítóivá?

Elérkeztünk tézisem harmadik kulcskérdéséhez: miként váltak e moz­galmak a demokratikus civil társadalom megalapítóivá? Először is tisz­táznám, mit is értek a civil társadalom fogalmán, miután a történészek időnként összemossák a társadalom fogalmát a civil társadalom szocio­lógiai fogalmával, és amikor én a civil társadalom terminust használom, nem az egész társadalmat kívánom leírni vele. Amint arra Hall rámutat, a civil társadalom egyfajta társadalmi értékrendszer, de egyszersmind társadalmi intézmények egyfajta rendszere is (Hall 1996, 2). A tudomá­nyos diskurzusban azt a gazdasági, a politikai és a magánszférák közti teret is értik rajta, ahol a politikai és kulturális vitákat és küzdelmeket lefolytatják, de Halls definíciója szerint bizonyos szabályok betartásá­val. Gosewinkel és szerzőtársai közös cikkükben a civil társadalmat a társadalmi cselekvés specifikus formájaként definiálták. E cselekvés független és önszerveződő, a nyilvánosság szféráján belül zajlik, mindig fegyvertelen, és fókuszában a közjó áll (Gosewinkel et al. 2004, 11-12). A civil társadalom nem minden szereplője sorolható szükségképpen a demokrácia híveinek táborába, de ahogy arra Kern rámutat a dél-koreai demokratikus átmenettel foglalkozó tanulmányában, a demokráciáért küzdő mozgalmak általában a civil társadalom minden irányzata számára elősegítik a politikai szféra hozzáférhetőségét, és az egész társadalom demokratizációját (Kern 2005).

A továbbiakban bemutatom, hogy a Franco-ellenes mozgalmak nem csupán fokozták a politikai szféra hozzáférhetőségét Spanyolországban a demokrácia kivívása érdekében folytatott harcukkal, de egyben elő­mozdították a nyilvánosság szférájában a demokrácia kultúráját is, olyan kollektív cselekvési keretek kifejlesztésével, amelyek erős visszhangra találtak a népesség passzív rétegeiben is. Összehasonlítva ezeket a kollektív cselekvési kereteket a demokratikus alapértékekkel – ahogyan azokat a demokráciaelmélet vezető teoretikusai kifejtették -, látni fogjuk, hogy e társadalmi mozgalmak számára a demokrácia nem csupán egy politikai rendszert jelentett, hanem meghatározott értékeknek az önszer­veződésnél alkalmazott kulturális rendszerét is:

– Közösségi részvétel a mindenkt érintő döntéseknek a meghoza­talában – erre az ismertetőjegyre Cohen utal (Cohen 1971, 7): vala­mennyi Franco-ellenes társadalmi mozgalom szervezeti felépítésének a tengelyében a közgyűlés állt: a közgyűlés választotta meg például a munkásbizottságok tagjait, a közgyűléseken vitatták meg a közös akció­kat és követeléseket. Hasonlóképpen a lakóhelyi társulások lakóterületi gyűlésein vitatkoztak és döntöttek, egyebek mellett akár a lakóterületet érintő infrastruktúra-fejlesztési tervekről is.

– A kisebbségi jogok védelme, ahogy azt Madison posztulálta (idézi: de Leon 1995, 890). A Franco-ellenes mozgalmak Barcelonában a kata­lán nép önrendelkezéshez való jogát követelték, csakúgy, mint a nők, a munkanélküliek és a bevándorlók jogainak érvényesítését.

– Az egyéni felelősségvállalásnak mint a személyi szabadságjogok feltételének a hangsúlyozása (idézi: de Leon 1995, 891), Tocqueville érvelésének megfelelően. Ahogy az antifrancóista „vezérlő keret" kimond­ta, a szabadságjogok csak úgy nyerhetők el, ha az emberek mozgásba lendülnek és küzdenek értük, még ha ezzel azt kockáztatják is, hogy durva elnyomást kell elszenvedniük.

– Végül, a demokratikus politikai nevelés fejlesztése, amely minde­nekelőtt a polgári jogok gyakorlását foglalja magában¹⁴ – ennek szüksé­gességét Kourse és Tocqueville posztulálta. A Franco-ellenes aktivisták már azelőtt tudatos állampolgárként cselekedtek, mielőtt ténylegesen egy demokratikus állam polgáraivá váltak volna, követelve, gyakorolva, kikényszerítve a demokratikus jogokat: a sajtó- és véleményszabadságot, a gyülekezés és társulás szabadságát, illetőleg (pl. a munkajogászok esetében) a jogbiztonságot.

Következtetések

Ennek az írásnak nem az volt a célja, hogy egy heroikus narratívát te­remtsen, hanem hogy bemutassa, hogyan demokratizálódott a spanyol társadalom egésze saját társadalmilag aktív szegmense, az úgynevezett civil társadalom révén. Ennek az új demokratikus civil társadalomnak a diktatúra uralma alatt végbement kifejlődésében a meghatározó tudati elem a rezsim áldozataként való önazonosítás volt. E meggyőződés eredményeképpen vert gyökeret a tömegekben a vágy, hogy elnyerjék a demokratikus szabadságokat és jogokat, annak érdekében, hogy ké­pessé váljanak mindennapi életük jobb berendezésére. E meggyőződés megteremtette az erkölcsi fölénynek azt az érzését, amely alapul szolgált a demokratikus jogokért – békés mozgósítás és polgári engedetlenség révén, az összes érintett mozgalom között létrejött szolidaritási hálózat keretében – folytatott harchoz. Nem minden kutató osztja e nézőpontot. A „politikai lehetőségstruktúrák" elméletének hívei úgy érvelnek, hogy a kibontakozó demokratikus civil társadalom főként a rezsim 1960-as években véghezvitt politikai és gazdasági liberalizációjának az eredmé­nye volt.

A jelen tanulmány rávilágít arra, hogy ha netán az alkalom szüli is a tolvajt, az alkalom nem szül demokratát. Az arab tavasz esetében is láthatjuk, hogy az elnyomó uralom viszonyai közé szorított társadalmi szükségletek képesek létrehozni a demokratikus meggyőződéseket. Habár az új politikailehetőség-struktúra kifejezetten kedvező feltételeket teremtett az antifrancóisták számára a demokratikus tudatosság megte­remtéséhez, nem ez a lehetőségstruktúra volt a demokratikus tudatosság forrása. Más szavakkal, az 1960-as és 1970-es években az elnyomás nem volt kellően brutális ahhoz, hogy elfojtsa a demokratikus-köztársa­sági követeléseket. Az új demokratikus civil társadalom felemelkedése olyan fejlemény volt, amelyet a rezsim kritikusan szemlélt, de amelyre ez alkalommal már nem reagált kemény elnyomással. A rezsim távolról sem provokálta ki szándékosan ezt a demokratikus civil társadalmat, de kénytelen volt a nyugati világba való gazdasági és politikai integráció szélesebb kontextusán belül elboldogulni vele.

Fordította: Matheika Zoltán

A szerző által az Eszmélet részére publikálásra engedélyezett ta­nulmány; alapjául a Societies in Change: Spain and Portugal in the Seventies c. konferencián – Barcelona, 2012. november 15. – elhangzott előadás szolgált.

Jegyzetek

¹ Az egyik első munkát, amely a Franco-ellenes társadalmi mozgalmakról szólt, és röviddel az első választásokat követően publikáltak, José Maria Maravall írta, aki később parlamenti képviselő lett (Maravall 1978). Újabban több szerző exp­licit módon hangsúlyozza, hogy a társadalmi mozgalmak taszították válságba a rezsimet. Megemlítendő mindenekelőtt Pere Ysás, Carme Molinero és Xavier Doménech számtalan publikációja.

² Kétségtelen, hogy nem volt még egy olyan politikai átmenet, ahol ilyen hang­súlyos szerepe lett volna a jól képzett és innovatív vezetésnek. E tény Juan Linzet és Alfred Stepant arra a kijelentésre készteti a demokratikus átmeneteket globálisan összehasonlító tanulmányukban, hogy: „Nem lehet figyelmen kívül hagyni a strukturálisan kedvező feltételek meglétét Spanyolországban, de […] kétségtelen, hogy a különösen sikeres átmenetet nagyban a folyamat résztve­vőinek tulajdoníthatjuk." (Linz-Stepan 1997, 92) Lásd még: Sastre García 1997, valamint Gunther 1995.

³ Ezt az álláspontot példázza: Munoz Sánchez 2012.

⁴ Movimiento Nacional, a francóista állampárt. (A ford.)

⁵ Jobboldali és szélsőjobboldali rezsimek támogatásáról elhíresült katolikus egyházi szervezet. (A ford.)

⁶ Ennek az álláspontnak egyik legradikálisabb példáját adja Moa 2010. Moa általánosságban úgy érvel könyveiben, hogy a rezsim fegyelemre szoktatta a spanyol népet, vagyis az csak a második spanyol köztársaság elbukott kísérletét követően vált képessé a demokratikus rendszer működtetésére.

⁷ Blakely summázata szerint: „Mind Bermeo, mind Tarrow egyetért abban, hogy a demokratizálódás szakirodalmának nagy részénél hibás a temporális fókusz, és emiatt nem fordítanak kellő figyelmet a civil társadalmon belül lét­rejött csoportosulásokra. Tarrow szerint, ha a kutatók nem az 1970-es évek elitpaktumainak felettébb szűk és korlátozott processzusára koncentrálnának, hanem inkább szemügyre vennék a civil társadalmi csoportok elhúzódó harcát az átmenetet megelőző periódusban, »sokkal gazdagabb és szélesebb bá­zisú folyamat« rajzolódna ki a szemük előtt. A tömegek kollektív cselekvése, mondja Tarrow, »alapvető fontosságú, amennyiben előkészíti az utat az elitek számára a demokrácia kimunkálásához« (Tarrow 1995, 208). Ugyanezt az érvet visszhangozza Bermeo, aki szerint a szakirodalomban oly elterjedt hibás fókusz nagyrészt annak tudható be, hogy a narratívákat általában a »liberali-záció időszakával, vagy annak kezdetéhez közeli időponttól« indítják, emiatt pedig »ezek a kronológiák a munkás- és civil szerveződéseket szükségképpen olyképpen ábrázolják, mint amelyek reagáltak az eseményekre, nem pedig kezdeményezték azokat«. (Bermeo 1997, 10). Következésképpen Bermeo és Tarrow amellett érvelnek, hogy az elitek által nyélbeütött alkukat át kell értékelni: nem a demokratizálódási folyamat kiindulópontját, hanem annak kulminációját jelentették." (Blakeley 2004) Összehasonlításképpen: Tarrow 1995, valamint Bermeo 1997.

⁸ Giner és Sevilla például úgy véli, hogy a spanyolországi politikai átmenet definiálható a domináns eliteknek a demokrácia körülményeihez való újraalkal-mazkodásaként, hegemóniájuk megőrzése érdekében (Giner-Sevilla 1980).

⁹ Úgy fogalmaznék, hogy a civil társadalom mutatta meg a rezsimhez hű fiatal carreristas számára, hogy a szociális és szabadságjogi követelésekkel csak a rendszer képviseleti demokráciává alakításával lehet megbirkózni. A társadalmi mozgalmak elősegítették a politikai rendszer bizonyos fokú demokratizálódását, de ezek a politikusok, immár a kormányzat vezető posztjain, az első, 1977-es választási kampánytól kezdve visszanyerték a hegemóniát.

¹⁰ Ma ezzel találkozhatunk mint a jelenkori domináns értelmezéssel. Néhány példa: Díaz-Miguel 1993, Tezanos 1989, Santos 1990.

¹¹ A nemzetközi demokratizálódási folyamattal kapcsolatos vitát e strukturális és gazdasági nézőpontból megközelítő elemzők közül Francis Fukuyama (1989) a legközismertebb, A történelem vége? című cikkével. De ezt az ál­láspontot heves kritikák érték, Samuel P. Huntingtonnal az élen (Huntington 2003). Huntington bírálata általános paradigmaváltást kezdeményezett a transzformációkutatásban, a gazdasági tényezőktől a kulturális tényezők felé terelte a figyelmet. Ennek nyomán ma már egy puszta intézményi átalakítást fenntarthatatlannak tekintenek, ha az adott társadalom kultúrája nem tart ugyan­abba az irányba, mint amerre a szóban forgó intézményi változás mutat.

¹² Precízebb kifejtéséhez lásd: Musil 2011a, illetve Musil 2011b

¹³ Gyukics Gábor fordítása.

¹⁴ Tocqueville szerint: „Nehéz egy embert kiragadni a maga köréből, s érdekeltté tenni az egész állam sorsának alakításában, mert nem fogja föl, hogy az állam sorsa mekkora befolyást gyakorolhat az övére. De elég egy utat elvezetni a birtoka szélén, s azonnal belátja, hogy igenis van kapcsolat e csekély közügy és az ő fontos magánügye között, és különösebb magyarázat nélkül fölfedezi a magánérdek és a közérdek szoros összekapcsolódását." Idézi: de Leon, Peter 1995, 892.

Irodalomjegyzék

Balfour, Sebastian 1994: La dictadura, los trabajadores y la ciudad. El movimiento obrero en la área Metropolitana de Barcelona. Valencia, Ediciones Alfonso el Magnánim

Benford, Robert – Snow, David 2000: Framing Processes and Social Movements. An Overview and Assessment. Annual Review of Sociology, No. 26.

Bermeo, Nancy 1997: The Power of the People. Working Paper, No. 97, Madrid, Juan March Institute

Blakeley, Georgina 2004: Building local democracy in Barcelona. Lewiston, New York, Edwin Mellen Press

Cazorla Sánchez, Antonio 2009: Fear and progress. Ordinary lives in Franco's Spain, 1939-1975. Oxford, Wiley-Blackwell

Cohen, Carl 1971: Democracy. Athens, University of Georgia Press

Colomer, Josep Maria 1976: Assemblea de Catalunya. Barcelona, Editorial Avance

Colomer, Josep Maria 1978: Els estudiants de Barcelona sota el franquisme. Barcelona, Curial

Doménech, Xavier 2008: Clase obrera, antifranquismo y cambio político. Pequeños grandes cambios, 1956-1969. Madrid Los Libros de la Catarata

Ferrer i Girones, Francesc 1986: La persecució política de la llengua catalana. História de la mesures preses contra el seu ús des de la Nova Planta fins avui. Barcelona, Edicions 62.

Fukuyama, Francis 1989: The End of History? The National Interest, No.16. Summer

Giner, Salvador – Sevilla, Eduardo 1980: From Despotism to Parliamentarianism. Class Domination and political Order in the Spanish State. In Scase, Richard (ed.): The state in Western Europe. London, Croom Helm (Social analysis), 1980

Gosewinkel, Dieter – Rucht, Dieter – Daele, Wolfgang van den – Kocka, Jürgen 2004: Zivilgesellschaft – national und transnational. In Gosewinkel, Dieter (Hrsg.): Zivilgesellschaft – national und transnational. Berlin, Edition Sigma

Gunther, Richard 1995: Spain. the very model of the modern elite settlement. In Higley, John (ed.): Elites and democratic consolidation in Latin America and Southern Europe. Cambridge, Cambridge University Press

Hall, John A. 1996: Civil society. Theory, history, comparison. Cambridge, Polity Press

Huntington, Samuel P. 2003: The clash of civilizations and the remaking of world order. New York, Simon & Schuster

Kern, Thomas 2005: Südkoreas Pfad zur Demokratie. Modernisierung, Protest, Regimewechsel. Frankfurt am Main, Campus Verlag

Kern, Thomas 2008: Soziale Bewegungen. Ursachen, Wirkungen, Mechanismen. Wiesbaden VS Verlag für Sozialwissenschaften

Leon, Peter de 1995: Democratic Values and the Policy Sciences. American Journal of Political Science, No. 4.

Linz, Juan J. – Stepan, Alfred 1997: Problems of democratic transition and consolidation. Southern Europe, South America, and post-communist Europe. Baltimore, Johns Hopkins University Press

Maravall, José Maria 1978: Dictadura y disentimiento político. Obreros y estudiantes bajo el franquismo. Madrid, Alfaguara

Moa, Pío 2010: La transición de cristal. Franquismo y democracia. Madrid, Libroslibres

Molinero, Carme – Ysás, Pere 1998: Productores disciplinados y minorías subversivas. Clase obrera y conflictividad laboral en la España franquista. Madrid, Siglo XXI de España

Molinero, Carme – Ysás, Pere – Bordetas Jiménez, Ivan (eds.) 2010: Construint la ciutat democrática. El moviment venal durant el tardofranquisme i la transició. Barcelona, Icaria Editorial

Muñoz Sánchez, Antonio 2012: El amigo alemán. El SPD y el PSOE de la dictadura a la democracia. Barcelona, RBA Libros

Musil, Florian 2011: La Transición Democrática en España desde abajo: el ejemplo del Movimiento Estudiantil en Barcelona. A 2011 augusztusában az argentinai Catamarcában megtartott Las XIII Jornadas Interesculares Departamentos de Historia konferenciára készített tanulmány, http://univie.academia.edu/ florianmusil/Papers/1656356/La_Transicion_Democratica_en_Espana_desde_ abajo_el_ejemplo_del_Movimiento_Estudiantil_en_Barcelona

Musil, Florian 2011: . A tanulmány a III Encuentro de Jóvenes Investigadores de la Asociación de Historia Contemporánea (AHC) konferencián került előadás­ra a spanyolországi Vitoria-Gasteizben, 2011 szeptemberében http://univie. academia.edu/florianmusil/Papers/1687416/Los_movimientos_antifranquistas_de_Barcelona_al_final_de_la_dictadura_Propuesta_para_un_esquema_analitico_de_movimientos_sociales_contemporaneos

Neveu, Erik (2002): Sociología de los movimientos sociales. Barcelona,

Hacer Pérez-Díaz, Víctor 1993: La primacía de la sociedad civil. El proceso de formación de la España democrática. Madrid, Alianza Editorial

Polletta, Francesca – Jasper, James M. 2001: Collective Identity and Social Movements. Annual Review of Sociology, 27.

Preston, Paul 2011: El holocausto español. Odio y exterminio en la Guerra Civil y después. Barcelona, Debate

Radcliff, Pamela Beth 2011: Making democratic citizens in Spain. Civil society and the popular origins of the transition, 1960-78. Basingstoke, Hampshire England, New York, Palgrave Macmillan

Raschke, Joachim 1988: Soziale Bewegungen. Ein historisch-systematischer GrundriE. Frankfurt/Main, Campus-Verlag

Santos, Juliá 1990: Obreros y sacerdotes. cultura democrática y movimientos sociales de oposición. In Tusell, Javier – Alted Vigil, Alicia – Mateos, Abdón (eds.): La oposición al régimen de Franco. Estado de la cuestión y metodología de la investigación; actas del congreso internacional que, organizado por el Departamento de Historia Contemporánea de la UNED, tuvo lugar en Madrid, del 19 al 22 de octubre de 1988. Madrid, UNED Departamento de Historia Contemporánea

Sastre García, Cayo 1997: Transición y desmovilización política en España (1975-1978). Valladolid, Secretariado de Publicaciones e Intercambio Científico Universidad de Valladolid

Snow, David – Rochford, Burke – Worden, Steven – Benford, Robert 1986: Frame Alignment Processes, Micromobilization, and Movement Participation. American Sociological Review, No. 51.

Tarrow, Sidney 1995: Mass Mobilisation and Regime Change. Pacts, Reform and Popular Power in Italy (1918-1922) and Spain (1975-1978). In Gunther, Richard – Diamandouros, P. Nikiforos – Puhle, Hans-Jürgen (eds.): The Politics of Democratic Consolidation. Baltimore, John Hopkins University Press

Termes, Josep 1999: Les arrels populars del catalanisme. Barcelona, Editorial Empúries.

Tezanos, José Félix 1989: La crisis del franquismo y Ia transición democrática en España. In Tezanos, José Felix – Cotarelo, Ramon – Blas, Andres de (eds.): La transición democrática española. Madrid, Editorial Sistema

Vallverdú, Francesc 1981: El conflicto lingüístico en Cataluña. Historia y presente. Barcelona, Península