Az 1960 és 1990 közötti évtizedekben a fejlődő országok sokaságában nemcsak a gazdasági fejlődés dinamikájában és perspektívájában következett be korszakváltás, hanem az ezekkel szorosan összefüggő társadalmi konfliktusok struk­túrájára és következményeire nézve is. Azt a fordulatot, amely a – nemzetközi pénzügyi intézmények által „támoga­tott" – gazdasági neoliberalizmus bevezetését kísérő vagy követő társadalmi-politikai átformálódásban öltött formát, a nyolcvanas évek közepén a nemzetközi sajtó – és ezen belül a baloldali sajtó is – az „új demokratizálódás" jelszavában foglalta össze. A politikai rendszerek átstrukturálása révén és a „lakossági érdekek szabad megnyilvánulása" címszó alatt sikerült az új elszegényedésre és kirekesztésre reagáló meg­mozdulásokat és tiltakozásokat a „hivatalos" politika hadszín­teréről kiszorítani, „civil társadalmi" és „önszerveződési" te­vékenységre korlátozni, és megfosztani őket a hatalmi pozí­ciókat célzó, az uralkodó elitekkel szembeni politikai irányult­ságtól. Emellett természetesen a nyílt represszió szükség esetén történő alkalmazása sem szűnt meg.

A Dominikai Köztársaságban és Jamaicában – melyeket e tanulmányban például veszünk – a szociálisan, illetve gaz­daságilag meghatározott konfliktusok megjelenésének moz­gástere az 1960 és 1990 közötti három évtized folyamán pontosan körülhatárolható volt. Mindkettőben kimutatható az adott időszakon belül néhány világosan elkülöníthető korszak vagy fázis, méghozzá oly módon, hogy az összehasonlítás révén szembetűnővé válnak bizonyos strukturális hasonlósá­gok mind e szakaszok jellegzetességeire, mind egymásra kö­vetkezésük szabályszerűségére nézve. El kell persze tekin­teni bizonyos időbeli eltolódásoktól a megfelelő szakaszok kezdeteit illetően – amelyek országonként különbözőek -, és a szakaszok konkrét kifejeződési formáitól is, amelyek esetről esetre más politikai folyamatok keretében adtak lehetőséget a szóban forgó konfliktusok megvívására.

A konfliktusok megnyilvánulási módjainak és a szakaszok egymásutánjának e hasonlóságai csak akkor magyarázhatók, ha figyelembe vesszük e két – a világgazdasági összefüg­gésekbe is hasonló módon beágyazódó – ország strukturálisan összevethető gazdasági fejlődését. A szociális összeüt­közések formáinak és lefolyásának „törvényszerűsége" ugyanis annak következménye, hogy a fejlődés a tőkés vi­lágrendszer kereteiben folyik, amely egyfelől fenyegeti és le­rombolja a lakosság széles tömegeinek alapvető egziszten­ciális érdekeit és létalapját, másfelől viszont – rend­szerspecifikus okokból – a periferikus tőkés nemzetgazdasá­gok döntő többsége számára lehetetlenné teszi egy átfogó kapitalista modernizáció beindulását, miközben korántsem vezet az uralkodó erők és érdekek rendszeres leépítéséhez. Pedig ez utóbbi mindenképpen előfeltétele lenne annak, hogy az alulról jövő szociális tiltakozás dinamizáló vagy tár­sadalomátalakító jelleget öltsön.

Ellentétben tehát a dinamikus tőkés fejlődést átélő kevés számú kiugró országgal (főleg Kelet-Ázsiában és talán még néhány minigazdaság esetében), ezekre az országokra biz­tosan hosszú ideig jellemző lesz a szociális és gazdasági okokból előálló fokozott konfliktuspotenciál. Semmi jele nem mutatkozik ugyanis annak, hogy egy ipari-tőkés társadalom kialakulása révén fokozatosan eltolódhassanak a szociális érdekütközések határvonalai, és ezzel lehetőség nyíljék e konfliktusoknak a rendszer keretein belüli tompítására vagy megoldására.

1. A társadalmi átalakulás akadályai

Ha eltekintünk a csekély számú – egyébként külön-külön megmagyarázható – ellenpéldától, és látjuk, hogy hiányoznak bizonyos döntő feltételek, melyek egy-két – adott szempont­ból valóban sikeresnek mutatkozó – kelet-ázsiai országban fennállnak (mindenekelőtt a hegemón hatalom geopolitikailag motivált nyomása a szociális modernizáció irányában, átfogó polgári agrárreform, és egy erős, kifejezetten az iparosítást szorgalmazó állami adminisztráció), akkor úgy tűnik, hogy a harmadik világ országaiban általában aligha reális" az a kilá­tás, hogy a meglévő magas fokú konfliktuspotenciál megje­lenési és levezetődési formái integrálódhassanak valamiféle „demokratikus-kapitalista" perspektívába.¹

Egy, a nemzetközi munkamegosztásban periferikus pozíci­ót elfoglaló állam nem rendelkezik – legalább bizonyos mér­tékben – komplex gazdasági struktúrával, és olyan mecha­nizmusokkal sem, amelyek lehetővé tennék számára az erőforrás-átszivattyúzást a belső vagy külső perifériákról. Ezért nem tudhat olyan gazdasági többletre szert tenni, amely ké­pessé tenné egy legalább részben „befelé" irányuló iparosí­tási folyamat kiváltására és huzamos ösztönzésére, s ugyan­akkor arra is, hogy „az uralkodó osztály szükségletein kívül" – legalább részben – „kielégíthesse az elnyomott osztályokéit is".² A szociális-gazdasági egyenlőtlenségből és az anyagi létbiztonság problémáiból fakadó konfliktusok gyökeres átfor­málása olyan munkaügyi harcokká és vitákká, amelyek a rendszeren belül maradó módon konstruktívan hozzájárulhat­nának az ipari fejlődés dinamizálásához, ilyen körülmények között lehetetlen. „A függő típusú kapitalizmus és a politikai demokrácia – amelyet ráadásul sokan hajlamosak összeté­veszteni a tényleges demokráciával – hosszú távon össze­egyeztethetetlennek látszik."³

A harmadik világ olyan országaiban tehát, mint a Dominikai Köztársaság és Jamaica – melyeknek gazdasági és társa­dalmi viszonyaira éppen a fentiek jellemzők -, a lakosság tömegeinek, illetve az uralkodó osztályoknak az érdekei ki­békíthetetlen ellentétben állnak egymással. Ennek ellenére mégsem mondhatjuk, hogy ezekben az országokban a törté­nelem napirendre tűzte volna a periferikus kapitalizmus mint alaphelyzet felszámolását.

Azt, hogy a magas fokú konfliktuspotenciál széleskörűen és nyílt ellentétek formájában megnyilvánulhasson, minden rendelkezésre álló elnyomó mechanizmussal útját állja egy hosszú távra lehorgonyzott hatalmi apparátus, amely a helyi és országos elitek legkülönbözőbb összefonódásainak kö­szönheti hatalmát, valamint annak a ténynek, hogy a lokális érdekellentétek belefonódnak a globális gazdasági és politi­kai struktúrába. Az állam ily módon – függetlenül a minden­kori államformától – egyfajta „permanens, rendkívüli vagy szükségállapot államként" működik.⁴ Tömegesen szervezett, hatékony társadalmi mozgalmakkal így az uralkodó tömbnek sem a termelőfolyamatba közvetlenül bevontak részéről nem kell szembenéznie (ugyan mit is lehetne munkakonfliktusok révén elérni?), sem azok részéről, akik ki vannak rekesztve a tőkés ipari fejlődés folyamatából.

Az antagonisztikus érdekek megnyilvánulására törekvő kezdeményezések ilyenképpen sem tömegmozgalmak formá­ját nem ölthetik, sem az uralkodó rendszert nem veszélyez­tethetik komolyan (hacsak nem több különböző destabilizáló tényező – ide értve a világgazdasági sokkhatásokat is – me­rőben valószínűtlen és megjósolhatatlan egybeesése ese­tén).

Másfelől a potenciális szociális-gazdasági konfliktusok ke­zelése rendszerint mellékútra terelődik, mégpedig többé-ke­vésbé rendszeren belüli torzítások révén. Itt a kulcsszavak: a korrupció, patrónusi-kliensi viszonyok, töredékérdekek összeütközése a lakosságon belül, a legkülönbözőbb egyéni túlélési stratégiák stb., stb. E minták mindenkori megjelenése és kombinációja emellett természetesen az éppen adott tár­sadalmi-gazdasági helyzettől, a történelmileg létrejött uralmi struktúráktól függ, meg az elitek általános orientációjától, ti. hogy érdekeik alapján a globális, illetve helyi gazdasági és politikai konstellációban inkább „befelé" vagy „kifelé" húz­nak.⁵

Így aztán az olyan országokban, mint a Dominikai Köztár­saság és Jamaica, strukturális gátjai vannak mind egy „de­mokratikus tőkés" átalakulásnak, mind pedig annak, hogy egy alulról kiküzdött folyamatban kiküszöbölődjék egyáltalában a társadalom kapitalista alapjellege. Következésképpen hiá­nyoznak az elemi feltételek ahhoz, hogy a szociális konflik­tusokat a tömegek legégetőbb anyagi szükségleteinek kielé­gítésével tompítsák.

2. Fogyatékos fejlődés, torz konfliktuskihordás

A fentiekben körvonalazott strukturális kereten belül a két or­szágban – a szóban forgó három évtizedben – a fejlődés három világosan kirajzolódó gazdaságtörténeti szakaszra ta­golódik, melyeknek mindegyikére eltolódások jellemzők a konfliktuskezelés fő formáit illetően.

A 70-es évek elejéig Jamaicában, illetve egészen az évti­zed derekáig a Dominikai Köztársaságban a gazdasági fej­lődésre bizonyos mértékű prosperitás és magas növekedési ráták voltak jellemzők. Míg a Dominikai Köztársaságban az 1956 után ismét virágzó cukorágazat mellé – növekedési im­pulzusait tekintve – felsorakozott a nikkel- és az építőipar is, addig Jamaicában a bauxitipar és ennek révén ugyancsak az építőipar volt – az 50-es évek óta a cukorgyártás mellett, később azt még meg is előzve – a növekedés és a gazda­sági prosperitás bázisa.

Az egyébként kizárólag exportorientált nyersanyag-verti­kum létrehozása és kiépítése, az agrárexport bővítésének ki­tartó szorgalmazása, az idegenforgalmi ágazat létesítése, va­lamint az „importhelyettesítő" ipar megteremtésére való tö­rekvés (korábban és rendszeresebben inkább Jamaicában) ebben az időszakban kétféle lényeges hatással volt a szo­ciális konfliktusok alakulására: a gazdasági fejlődés egyfelől folyamatos és masszív módon megnyirbálta a lakosság tö­megeinek hagyományos egzisztenciális lehetőségeit (különö­sen vidéken, a megművelhető föld koncentrációja és fogyat­kozása, a hazai kistermelés fölé terpeszkedő konkurencia stb. miatt), míg másfelől csak kevés új munka- és létlehető­ség nyílott, akár magukat a tőkeerős gyarapodó szektorokat tekintjük, akár a hazai szükségletekre irányuló ipari terme­lést, amely a fennálló munkaerőpiaci és jövedelmi viszonyok mellett csak csekély bővülésre volt képes. A lakosság széles rétegeinek anyagi létbiztonságát ily módon egyre inkább ki­kezdő feszültségek a szociális és gazdasági jellegű potenci­ális konfliktusok szintjének emelkedéséhez vezettek (különös élességgel ismét csak Jamaicában).

E konfliktuspotenciál megnyilvánulási formái, továbbá ezek politikai levezetési és kezelési formái döntően ugyancsak a gazdasági fejlődés szociálstrukturális következményei felől nézve érthetők. Nem csekély szerepet játszottak az Egyesült Államok stratégiai érdekei is, hiszen a „hátsó udvaráról" volt szó, valamint a politikai rendszerek történetileg kialakult struktúrái, az uralkodó erők adott konstellációja. A tömegek – más lehetőség híján – egyre közvetlenebbül magával a politikai rendszerrel szemben fogalmazták meg anyagi szük­ségleteiket. Ugyanakkor egyre nagyobb teret nyertek a kö­zéprétegek is, amelyek anyagilag érdekeltek voltak a politikai intézményrendszer kereteinek tágításában. A politikai rend­szer mindkét országban egyfelől folytatólagos és részben nö­vekvő elnyomással válaszolt, másfelől azonban populisztikus retorikához folyamodott, sőt a materiális populizmus eszkö­zeit is felvonultatta, amennyiben létrejött az anyagi források csoportspecifikusan korlátozott és társadalmilag vertikálisan szerveződő adagolása, bizonyos csoportok és egyének kö­tődésének biztosítása céljából. A társadalmi-gazdasági ala­pon létrejött konfliktuspotenciál kezelésének ezt a mintáját a két országban a legkülönbözőbb formákban alkalmazták.

A Dominikai Köztársaságban az Egyesült Államok 1965-ben világossá tette, hogy a kubai forradalom után stratégiai érdekeit bármi áron és minden eszközzel kész érvényesíteni. Egyfelől a Balaguer-rezsim hatalomra jutásával masszív rep­resszió útján korlátok közé szorították azt a nyílt konfliktus-potenciált, amely a brutálisan elnyomó jellegű, ám – különö­sen a cukorágazatban – modernizációs dinamikát produkáló Trujillo-diktatúra korszakának vége felé már-már mozgásba lendült. Másfelől ez a fellendülés, melyet a döntően straté­giailag motivált észak-amerikai gazdasági segély alapozott meg, az uralkodó erők populisztikus retorikájának felerősíté­sén túl lehetővé tett egy nem kevésbé populisztikusan tálalt konzervatív szociális és agrárreformot is, és egyúttal a kor­rupciós és kliensi viszonyok kiszélesedését. 1975 után pe­dig az erőre kapott városi közép- és alsó rétegek – minden represszió ellenére – egyre hangosabban kezdtek részt kö­vetelni maguknak a fellendülés gyümölcseiből.

Egyrészt az iparosodás nekilendülése következtében, más­részt az agrárproletariátus ellenállása miatt – amit már a leg­halványabb szerkezeti változtatási igény is kiváltott a mező­gazdaságban – fokozódni kezdtek az uralkodó csoportok kö­zötti feszültségek. Ekkor azonban már a dominikai gazdaság növekvő problémáiban is érezhetővé vált a globális dep­resszió, a világgazdasági újrarendeződés, és az USA gazda­ságpolitikai irányváltásának hatása. Az USA meghatározó erői számára célszerűnek tűnt, hogy támogassanak egy po­litikai rendszerváltást az országban, ami azután bizonyos vál­tozásokat eredményezett a társadalmi konfliktusok megnyil­vánulásaiban is.

Az erőteljes fellendülés, amely Jamaicában először – és elég korán – a bauxitiparban, később pedig az idegenforga­lomban kezdődött meg, s amely az Egyesült Államokkal való, mértéken felüli gazdasági összefonódás jele volt, az alig mo­dernizált cukorágazat pangásával együtt oda vezetett, hogy bomlásnak indultak a hagyományos társadalmi struktúrák, és egyre nagyobb jelentőségre tettek szert a gyarapodó közép-és privilegizált munkásrétegek érdekei. Másfelől a brit gyar­mati uralom kedvező feltételeket teremtett a közvetlenül stra­tégiailag motivált USA-befolyás korlátozásához is; megaka­dályozta, hogy az országon belül hatalmi-politikai krízisek áll­janak elő, és hozzájárult egy stabil parlamentáris kétpártrend­szer kialakulásához. A függetlenség elnyerése után – fel­használva az adott politikai berendezkedés lehetőségeit – a középrétegek egyre erősebben törekedtek érdekeik érvénye­sítésére. A pártok ez idő tájt politikai jelentőségük tekinteté­ben még gyarapodtak. Miközben ideológiailag kevés alapvető különbséget mutathattak fel, folyamatos és közvetlen konku­renciát jelentettek egymás számára. Rákényszerültek, hogy a különösen a főváros szegénynegyedeiben robbanással fe­nyegető társadalmi feszültségek láttán egyre hatékonyabban megteremtsék egy kétpólusú patrónusi típusú támogatási for­ma már-már intézményesített hálózatát. A mindenkori támo­gatási hálózatok érdekeltjei közötti „politikai háború" a társa­dalmi konfliktusok egy részét populisztikus eszközökkel tom­pítani tudta. A 60-as és a 70-es évek fordulóján azonban mégis megerősödött a nyílt mozgolódás a lakosság körében, s különösen a középrétegek egyébként is radikalizálódó cso­portjaiban. Egyszersmind végéhez közeledett a gazdasági konjunktúra, melynek meghosszabbítása érdekében az USA nem avatkozott be Jamaicában. Ez a fokozódó rendőri-ka­tonai represszióval kombinált populisztikus konfliktuskezelés lehetőségeinek kimerülését jelentette.

A végső soron a 70-es évek világgazdasági fordulatában gyökerező gazdasági fordulat mindkét országban – ha külön­böző intenzitással és egymástól eltérő jelentőségű körben is – egyértelműen azt eredményezte, hogy fokozatosan megje­lentek a gazdasági befelé fordulás és az állami gazdaság­élénkítő intézkedések kezdeményei, majd a kibontakozás. A kiéleződő szociális feszültségek talaján ez az átorientálódás kedvező lehetőségeket teremtett, hogy a konfliktusok a for­mális demokrácia legitim kereteiben nyilvánuljanak meg. Hogy az érdekek ilyen demokratikusan legitimált artikulációja a befelé fordulási folyamat körülményei között kibontakozha­tott, az nem egyedül az alulról jövő nyomásnak tulajdonítha­tó, hanem egyszersmind a fordulatot jelentő gazdaságpoliti­kai kísérlet funkcionális követelménye is volt. A „gazdasági nacionalizmus" átfogó érvényesítésének ugyanis előfeltétele, hogy legalább valamelyest előmozdítsák a lakosság egyre nagyobb hányadának átcsoportosítását a korszerű ipari és szolgáltatási szektorba.

Tekintettel az öröklött gazdasági struktúrára és a nemzet­gazdasági dinamizálás lehetőségeinek hiányára, valamint ar­ra a tényre, hogy mind a külső nyomás, mind a belső hatalmi csoportok az ország egyre nagyobb világgazdasági nyitott­ságára törekedtek, az efféle gazdasági nacionalizmusnak kezdettől fogva szinte megoldhatatlan problémákkal kellett szembenéznie. Ennek megfelelően azok az eszközök, ame­lyek demokratikus keretek között a konfliktusok akár csak részleges kezelésére szolgáltak, hamarosan újra diszfunkcionálissá váltak, és vagy teljesen visszafejlődtek, vagy a rend­szernek megfelelő új típusú konfliktuskezelési formákká ido­multak. Ezért hát – visszapillantva – nem csodálkozhatunk azon, ha a „demokratikus kapitalista perspektíva" megvalósí­tására irányuló nekibuzdulások, melyeket a háború utáni kon­junktúra befejeződése meg az általa mindkét országban ge­nerált társadalomszerkezeti átalakulások váltottak ki, hama­rosan kudarcot vallottak, illetve kényszerűen megszakadtak.

A Dominikai Köztársaságban – ahol az expanziós gazda­ságpolitika (a viszonylag liberális Guzmán-kormányzat ide­jén) meglehetősen későn kezdődött, csak kismértékben bon­takozott ki és rövid ideig tartott – ez az ellentmondásosság már eleve nyílt és kiélezett formában mutatkozott meg. A for­mális demokrácia által ez idő tájt eltűrt, a tömegérdekek alul­ról kifejlődő nyílt és egységes megnyilvánulása beleütközött a gazdasági hanyatlás folyamatába, amelyet még átmeneti­leg sem sikerült leplezni az olyasfajta elszigetelt intézkedé­sekkel, mint a szórványos államosítások, az államháztartás expanziója és az iparosítási program. Az agrároligarchiától az IMF-ig terjedő belső és külső hatalmi központok adott konstellációjában – a hatalommegtartás kényszerpályáján mozogva, és az ország gazdasági szerkezetének a gazda­sági nacionalizmus számára végtelenül kedvezőtlen adottsá­gai következtében – Guzmán gazdaságpolitikája hamarosan a legkülönbözőbb érdekekre való kérészéletű, összehango­latlan, ellentmondásokkal terhes, ad hoc reagálások konglo­merátumává fajult. Egyre több eleme emlékeztetett egy lep­lezetlen neoliberális politikára. Ha a legcsekélyebb kísérlet történt arra, hogy a formális demokráciából eredő jogokat fel­használják bizonyos anyagi érdekek érvényesítésére, a vá­lasz azonnal a nyílt represszió volt. A lakosság túlnyomó többségének soraiban ilyen körülmények között minden szer­veződési kísérlet felmorzsolódott, jelentéktelenné vált. A po­litikai rendszert érintően pedig a reformkezdeményezések pusztán a kliensi viszonyok, a korrupt kedvezményezések ki­terjesztésére és egy új ideológiai populizmus kialakítására szolgáltattak ürügyet (ez pedig már formális demokratikus jo­gokat is zászlajára tűzött).

Jamaicában Michael Manley 1972-es kormányra kerülése és az 1977-es – az IMF által kikényszerített, megszorító gaz­daságpolitika felé vezető – fordulat közötti időszakban egy sokkal átfogóbb és tudatosabb kísérletre került sor a gazda­sági nacionalizmus jegyében. A lakosság széles tömegeibe is behatoló, s az osztályhatárokat átmetsző két politikai tábor szilárdan lehorgonyzott hegemóniája olyan alaphelyzetet te­remtett, melyben a kiszámíthatatlan következményekkel fe­nyegető szociális feszültségek láttán egy ideig még az ural­kodó rétegek egy része is, különösen pedig a középrétegek többsége támogatott – a kétpártrendszerű demokrácia logi­kája keretében – egy olyan hatalomváltást, amely nemcsak újradikális, populisztikus demokrácia-retorikát tudott felmutat­ni, hanem igen konkrét szociális reformokat is előirányzott. Ezzel páratlanul széles alapok jöttek létre egy politikai for­dulat számára.

A Jamaicán belüli alapvető hatalom- vagy éppen tulajdon­viszonyokhoz persze ekkor sem lehetett hozzányúlni. A „de­mokratikus szocializmus" égisze alatt azonban újraintegrálták a radikalizálódott értelmiséget, és garantálták vagy emelték a tömegek életszínvonalát. A gazdasági problémák láttán egyúttal megerősödött a burzsoázia egyes részeinek nemzeti (kapitalista) érdekeltsége. Ilyen előfeltételek között 1974-ben megtörtént a gazdasági nacionalizmus szellemében a kor­mány programjának radikalizálása. Ám ezt követően az 1977-ig tartó időszakban nagymértékben felerősödött a külső politikai és gazdasági nyomás, és az országon belül az el­maradt gazdasági dinamizálás és az életszínvonal minden­áron való fenntartásának politikája közötti ellentmondás gaz­daságilag egyre kilátástalanabb helyzetet eredményezett. A burzsoázia eredetileg szimpatizáns csoportjai elfordultak a kormánytól, s az Canossa-járásra kényszerült az IMF-nél.

Ugyanekkor ezek a gazdasági és politikai tendenciák ter­mészetesen leképeződtek a konfliktusok megvívásának szint­jén is. A munkahelyi konfliktusokat a „nemzeti" érdek nevé­ben féken tartották; a politika és különösen az „újraelosztó" szociális és agrárreform – melynek most egyre inkább a po­litikai rendszerbe integrálódott középosztályok voltak a támo­gatói – a tömegek feletti dominanciát szolgáló, egymással versenyző kliensi rendszerek kiterjesztésévé torzult; s a két­pólusú „politikai háború" a „demokratikus szocializmus" ha­nyatlásával még inkább felerősödött.

Utólag megállapítható, hogy a felemás demokratizálás első látásra oly különböző szakaszai e két országban pusztán va­riánsai voltak egy átmenet enyhítésének; a háború utáni kon­junktúra befejeződésével jelentkező, új típusú és kiéleződő társadalmi konfliktusok kibontakozásától a szociális konflik­tusok megnyilvánulásának újfajta eltorzításához és elfojtásá­hoz vezetett.

3. Társadalmi konfliktusok neoliberális kezelése

A megszorító gazdaságpolitika következtében a társadalmi konfliktusok a 70-es és 80-as évek fordulóján összetorlódtak, és új megjelenési formát öltöttek. Először is mivel mindkét ország rákényszerült az IMF által diktált receptek és „keserű orvosságok" alkalmazására, beindult a – ma már közhelyes­nek számító – strukturális változás a lakosság többségének anyagi helyzetében: a reáljövedelmek csökkenése és egy sor létfontosságú szociális és infrastrukturális szolgáltatás meg­nyirbálása egyre inkább kikezdte a mindennapi megélhetés lehetőségét. Ugyanis egyik ország sem rendelkezett olyan érdemleges gazdasági többlettel, amely – az adott tulajdon­viszonyok között – akár csak potenciálisan felhasználható lett volna újraelosztás céljára.⁶ A politikában és a gazdaságban uralkodó erők tántoríthatatlanul abban voltak érdekeltek, hogy az exportorientációt – az olcsó munkaerő bázisán – tovább erőltessék, és megteremtsék a szociális feltételeket az államháztartás konszolidálásához és az adósságszolgálat teljesítéséhez.

Ilyen körülmények között a társadalmi konfliktusok struktú­rája kétféle változáson ment keresztül. Egyfelől az elkesere­dettség az embereket újra meg újra – szinte mindig a napi szükségleti cikkek ismételt áremeléseinek hatására – több­nyire kevéssé szervezett, spontán kiéleződő utcai tömegtün­tetésekre indította. Másfelől a túlélés eszközeinek előterem­tésére ismét vagy fokozottabban megjelentek az olyan tisztán individuális – vagy csupán az egyes háztartások fenntartá­sára irányuló, s minden tekintetben a fennálló viszonyok ke­retein belül mozgó – stratégiák, mint az emigráció, a külföldi munkavégzéssel szerzett jövedelmek hazautalása, vagy ép­pen a kábítószer-ügyletek – hogy csak a leglényegesebbeket említsük.

A Dominikai Köztársaságban – részben a korábbi politikai mozgolódás folytatásaként, részben az elemi napi megélhe­tés biztosítására irányuló összefogási kényszer hatására kifejlődtek bizonyos bázisdemokratikus struktúrák (különösen a Santo Domingó-i „barrios marginados" telepein), melyek az adott közösségekhez mérten szervezett, konkrét célokra irá­nyuló akciók medrébe terelik a lakosság egyes csoportjainak felháborodottságát és cselekvési igényét. Itt persze gyakor­latilag „csak" annyi történik, hogy hatékonyabban sikerül fel­használni a rendelkezésre álló szűkös forrásokat – az ebben részt vevő tömegek, illetve ritkábban és kisebb mértékben a tömegek és a helyi elitek közötti újraelosztás révén. Ha az­után az elkeseredettség a kormány egyes intézkedései miatt mégis utcai zavargásokban tör ki, arra habozás nélkül nyílt, brutális megtorlás a válasz.

Jamaicában a lakosság széles tömegeit érintő „demokrati­kus szocializmus" bukása után újból, és talán még erőtel­jesebben felelevenedtek azok a módszerek, melyekkel az elégedetlenséget – a két politikai táborhoz tartozás jegyében – kisszerű, gyakran erőltetett álkonfliktusokba terelték. Ugyanakkor pedig valódi gazdasági perspektíva híján – és a materiális létproblémák fokozódására – e különös jamaicai „politikai" csatározási rendszer résztvevőinek aktivitásán egyre észrevehetőbben mutatkozni kezdtek a kifáradás jelei. Ezzel szemben a „politikailag" strukturált „népi" összeütközé­sek mellett a társadalom mindennapi életében egyre inkább elharapódzott a nyílt erőszak, részben „alulról fölfelé" is. A nyílt utcai tiltakozásokat nem kevésbé nyílt represszió fogad­ta, vagy az indulatokat ismételten az egymás elleni „politikai" csatározások medrébe terelték. Végső soron azután az ural­kodó körök – felismerve a megmozdulások eszkalálódásának veszélyét – felhagytak az ilyen összeütközéseket kiprovokáló korábbi demagógiával. „Legitim, demokratikus véleménykife­jezésnek" nyilvánítva ezeket a rendszer alapjait valójá­ban nemigen fenyegető demonstrációkat, egyszerűen üres­járatra állították őket.

Így hát azt a hangsúlyozottan „demokratikus" érdekmeg­nyilvánulást, amely a 80-as években mindkét országban megfigyelhető volt, nem úgy kell értelmeznünk, mint valami­féle „demokratikus kapitalista perspektíva" kiindulópontját, hanem sokkal inkább mint egy olyan politikai ideológiát, amely kísérletet tett a megváltozott konfliktus-konstelláció és -kifejezési mód rendszeren belüli kezelésére. A lényeg az, hogy az a társadalmi konfliktuspotenciál, amely végső soron a nemzetközi eladósodás helyzetében és az azt megalapozó világgazdasági mechanizmusokban gyökerezik, ezentúl oly módon manifesztálódjék a lakosság és a – mindegy, milyen színezetű – kormányok közötti összeütközésekben, hogy ez alapjaiban ne rendítse meg a fennálló politikai rendszert, ér­demben ne kérdőjelezze meg a globális adós-hitelező viszo­nyokat, és az „alulról" jövő ellenállás megjelenési formái szi­gorúan a nemzeti határokon belül maradjanak.

Látható tehát, hogy a lakosságnak a globális adós-hitelező viszonyból és ennek szociális következményeiből fakadó tö­megdemonstrációi „egyes felhalmozási folyamatokat megté­pázhatnak ugyan, ám felettébb valószínűtlen, hogy végül a modern világrendszer központi szervező erejét képező akku­mulációs tendencia felszámolásában megtett első lépések­nek vagy éppenséggel a folyamat meghatározó szakaszának bizonyuljanak".⁷ A 80-as évek tömegmegmozdulásai valójá­ban pusztán eltolódásnak tekinthetők az – egyébként torz vagy csonka jellegű – konfliktuskihordási formák tekinteté­ben. Inkább értékelhetjük őket a periferikus társadalomfejlő­dés következményeinek, mintsem olyan jelenségnek, mely ez utóbbi meghaladásának kezdeteit jelentené mintegy a kapi­talista államrendszer hierarchiáján belül, vagy egyenesen túl­lépést a világméretű társadalmasodás ilyetén formáján.

Tehát e két országban is a gyarapodó szociális konfliktu­sok, amelyek a modern világrendszer jelenlegi fejlődési pe­riódusában, más szóval a neoliberális kiigazítási politika idő­szakában a világméretű felhalmozási folyamat elkerülhetetlen következményeiként állnak elő, a legjobb esetben is csupán védekező vagy kompenzációs reakcióknak tekinthetők. Még nem képesek egy olyan potenciál felmutatására, amely a har­madik világ országaiban a lakosság döntő többsége számára reményt nyújtana szükségleteik kielégítésére.

(Fordította: Havas Ferenc)

Jegyzetek

1 A tanulmány átdolgozott változat F. Fröbel, J. Heinrichs, O. Kreye, S. Zimmermann: „Sozialkonflikte in der Dritten Welt: Ver-gleichende Analyse ausgewáhlter Lánder Südostasiens und der Ka­ribik" című DFG-kutatást lezáró jelentéséből (Starnberg 1990).

2 Lásd Boron, 1981: 64.

3 Arrighi-Hopkins-Wallerstein, 1987: 416; Sonntag, 1973: 175.

4 Berrios Martinez, 1983: 328.

5 Sonntag, 1973: 174.

6 A 80-as években, amikor a harmadik világ nagy részét az ipar leépülése, az elszegényedés folyamatai, az eszkalálódó szociális feszültségek, a politikai rendszer és a néptömegek közötti kapcso­latok fokozódó lazulása jellemezték, az olyan jelenségeket, mint a korrupció stb. – melyek az 50-es és 60-as évek világméretű fellen­dülési eufóriájában még a modernizálódást gátló tényezőnek szá­mítottak, – a politológiai kutatás élvonala egyszer csak – ki tudja, miért – felfedezte, mint éppenséggel ezen ingatag társadalmak „sta­bilizáló" tényezőit. Vö. Schneider, 1985.

7 Arrighi-Hopkins-Wallerstein, 1987: 422.

Irodalom

Arrighi, Giovanni, Hopkins, Terence és Wallerstein, Immanuel (1987) The Liberation of Class Struggle? In. Review, Vol.10, No.3. 403-424.

Boron, Atilio A. (1981) Latin-America: Between Hobbes and Fried-man, In: New Lett Review, No.130. 43-45.

Martinez, Rubén Berríos (1983) Dependent Capitalism and the Prospects for Democracy in Puerto Rico and the Dominican Repub-lic. In: H. Paget and C. Stone eds., The New Caribbean. Decoloni-sation, Democracy, and Development; Philadephia: Institute of Hu­mán Issues. 327-329.

Schneider, Volker (1985) Vom Demokratieideal zur Rekonstruktion traditioneller Machtformen. In:. Journal für Sozialforschung, 25. Jg, Nr.1. 269-283.

Sonntag, Heinz Rudolf (1973) Der Staat im unterentwickelten Ka-pitalismus, in. Kursbuch Nr. 31. 157-183.