Az Auschwitz-jegyzőkönyv. Egy még mindig kevéssé ismert történeti dokumentum

A tanulmány bemutatja az ún. Auschwitz-jegyzőkönyv keletkezését és fogadtatását, illetve a későbbi irodalomra és a történelmi emlékezetre gyakorolt hatását. A jegyzőkönyv felveti az uralkodó magyar elit felelősségét a vidéki zsidóság tragédiájában, hiszen a dokumentum számos magyar vezetőhöz, köztük Horthy köreihez is eljutott

A holokauszt magyarországi történetében kiemelt helye van Auschwitz-nak és annak a pár hónapnak, amelynek során 1944 májusában és júniusában több mint 400 000 zsidót deportáltak oda Magyarországról.

A magyarországi holokausztnak könyvtárnyi irodalma van, ám ma­radtak még nyitott kérdések. Ezek közül az egyik legérdekesebb az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv problematikája: ennek keletke­zése, Magyarországra kerülése és hatása (illetve annak elmaradása) számos kérdést vet fel. Gyakran találkozni az Auschwitz vagy ausch­witzi jegyzőkönyvek megjelöléssel, így többes számban – a táborból különböző időpontokban megszököttek egymástól függetlenül készült beszámolóit nevezik ekként összefoglalóan. Az említett dokumentumok a következők: a Jerzy Tabau (fedőnevén a „lengyel őrnagy”) készítette ún. 3. Auschwitz-jegyzőkönyv (bár ez íródott a legkorábban), illetve a Rozin–Mordowitz-jelentés, a 2. Auschwitz-jegyzőkönyv. (Haraszti 2005, 24) A magyar zsidóság tragédiája szempontjából a Rudolf Vrba és Alfred Wetzler által készített beszámoló, az 1. Auschwitz-jegyzőkönyv gyanánt ismert dokumentum jelentős, amely 1944-ben került Magyarországra, és vált, ha csak szűk körben is, ismertté.

A jegyzőkönyv keletkezése

1944. április 7-én két Szlovákiából deportált zsidó, Walter Rosenberg (később Rudolf Vrba, hamis okmányaiban szereplő nevét a háború után hivatalosan is felvette) és Alfred Wetzler (álnevén Josef Lanik), megszök­tek az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborból. Az ő beszámolójukon alapul az a dokumentum, amelyet 1. Auschwitz-jegyzőkönyvként, illetve a külföldi szakirodalomban inkább Vrba-Wetzler-jelentésként ismerünk.1 Ez volt az egyik2 első dokumentálható, sikeres szökés Auschwitzból, amely azzal a céllal történt, hogy felhívja a világ figyelmét a zsidók megsemmi­sítésére,3 és a szökést követően felvett jegyzőkönyv az első autentikus beszámoló a halálgyár működéséről.

A jegyzőkönyv terjedelmesebb részének szerzője Alfred Wetzler 1918-ban Nagyszombaton született, 1942. április 13-án a szeredi gyűjtőtáborból deportálták Auschwitzba, ahol előbb a DAW (Deutsche Aufrüstungswerke) építésén dolgozott, később a kórházbarakk gond­noka, majd a B II/D blokk írnoka lett. (Haraszti 2005, 6) Hosszú időt töltött a táborban és igen részletes ismertetést adott vallomásában annak felépítéséről és működéséről. A háború végeztével már 1945-ben könyvben foglalta össze tapasztalatait a náci haláltáborról, és számos esetben tanúskodott a felelősségre vont tettesek ellen, például az 1963 és 1965 között Frankfurt am Mainban zajló ún. (első) Auschwitz-perben. A második világháborút követően Csehszlovákiában maradt, Pozsonyban dolgozott szerkesztőként és újságíróként, 1988-ban halt meg.

Walter Rosenberg (Rudolf Vrba) volt a fiatalabb, 1924-ben született Nagytapolcsányban (Topoľčany), 1942. június 14-én deportálták a nyiranováki (Nováky) táborból, előbb Lublin-Majdanekbe, majd június 27-én Auschwitzba. Kezdetben az ún. „takarító kommandó” tagja volt, itt a frissen érkezett transzportok csomagjainak válogatásával és a vagonok takarításával foglalkozott – látta az összes akkor érkezett szerelvényt, és az azon szállítottak származási helyéről is voltak információi. Később majdnem másfél évig a birkenaui karanténtömb írnoka volt. A sikeres szökést követően csatlakozott a szlovák nemzeti felkeléshez (ekkor vette fel a Rudolf Vrba nevet), s a háború végéig harcolt a németek ellen; később többször kitüntették. A háború után Prágában vegyészmérnöknek tanult, majd Izraelen keresztül Angliába, végül Kanadába emigrált, biokémiai és gyógyszerkutatásokban vett részt. 1976-tól a Vancouveri Egyetemen farmakológia-professzor volt. 1963-ban könyv formájában is kiadta visszaemlékezéseit I cannot forgive címmel. 2006-ban Kanadában hunyt el.

A két fiatal férfi szökésüket követően 1944. április 21-én ért az akkori Szlovákia területére, majd április 25-én Zsolnára, ahol a pozsonyi Zsi­dótanács odautazott tagjai külön-külön is meghallgatták őket, és április 26-án eredetileg szlovákul, majd pár nappal később németül írásba foglalták az általuk elmondottakat. A Zsidótanács képviselője, Oszkar Krasznyanszky szerkesztette egybe a két beszámolót és írt bevezetőt a szöveghez (Szenes 1994, 335), amit valószínűleg már Szlovákiában el­kezdtek magyarra fordítani, amint a későbbiekben látni fogjuk.4 A szlovák zsidó vezetők célja a pozsonyi diplomáciai képviseletek vezetőinek és rajtuk keresztül a szövetségesek, illetve a semleges államok tájékoztatá­sa volt. Ugyanakkor a budapesti Mentőbizottság számára is el kívántak juttatni egy példányt. Vitatott, hogy Vrba és Wetzler tudott-e a küszöbön álló magyarországi deportálásokról, és ha igen, az erről szóló információk miért nem kerültek be a jelentésbe.5

A jegyzőkönyvet később a háborús főbűnösök nürnbergi perében is felhasználták bizonyítékként (N6-2061 számon), és mind Vrba, mind Wetzler tanúskodott is több, a holokauszttal kapcsolatos perben, bár a legjelentősebbekben, a főbűnösök nürnbergi perében, illetve az Eichmann-perben nem hallgatták meg őket.

A jegyzőkönyv páratlan értékét az adja, hogy szerzőik nagyrészt köz­vetlen tapasztalataikat írták le, rövid időn belül azok megtörténte után: a dokumentum a sikeres szökés után alig két héttel készült. Maga a jegy­zőkönyv kb. 25 gépelt oldal terjedelmű, tárgyilagos, érzelemmentesen megfogalmazott szöveg, amelyet rajzos vázlatok egészítenek ki (ennek elkészítésében valószínűleg segédkezett Ervin Steiner, a Zsidótanács Zsolnára érkezett tagja, építészmérnök).

A dokumentum igen részletes leírást ad a tábor felépítéséről, az egyes épületekről, az őrzés rendszeréről. Először ezekből szerezhetett a kül­világ tudomást a „halálgyár”, a gázkamrák és a krematóriumok szinte iparszerű működéséről. Részletesen beszámolnak a táborban zajló életről, a tábor foglyok által irányított adminisztrációjáról és egyes túlélési stratégiákról. Mivel mindkét menekült hosszú időt, csaknem 2 évet töltött el Auschwitzban és Birkenauban, és ezen belül hosszabb időt dolgozott adminisztratív beosztásban (gondnokként, illetve írnokként), megfelelő rálátásuk volt a tábor működésére (Braham 1988, II:103), illetve is­merték az egymás után érkező transzportok összetételét, származási helyét és további sorsát, amelyet rögzítettek is a jegyzőkönyvben. A jegyzőkönyv hitelességével kapcsolatban nem merülhet fel sok kétség, még ha tartalmaznak is pontatlan adatokat – például a gázkamrákról és a krematóriumról nem rendelkezett sem Vrba, sem Wetzler közvetlen információval, egyikük sem járt ott, az általuk közölt számok nem mindig pontosak. (Haraszti 2005, 30)

Maguk a szlovák zsidó vezetők gondoskodtak arról, hogy a dokumentum több helyre eljusson – céljuk a további deportálások leállítása volt, illetve a szövetségeseket kívánták rávenni a táborhoz vezető vasúti infrastruktúra bombázására. Tőlük került egy példány a Jewis Agency isztambuli rész­legéhez, genfi humanitárius szervezetekhez – így a Nemzetközi Vörös­kereszthez -, Giuseppe Burcio pozsonyi pápai nunciushoz, aki a Vatikánt értesítette, valamint továbbították a jegyzőkönyvet Magyarországra is.

A jegyzőkönyv Magyarországra kerülése

Pontosan nem deríthető ki, mikor és hogyan került az irat Magyarország­ra, de biztosnak tűnik, hogy 1944. április végén már Budapesten volt egy példány. A kutatást nehezíti, hogy a visszaemlékezők ellentmondó adatokat közöltek, és valószínűleg több példány is átjutott, különböző mó­don és időpontban. Haraszti György kísérelte meg alapos kutatásokkal rekonstruálni a jegyzőkönyv lehetséges terjesztési útját, illetve magának a jegyzőkönyvnek a keletkezését és szövegváltozatait.

Krasznyanszky állítása szerint április 28-án Kasztner Rezsőnek Pozsonyban átadtak egy német nyelvű példányt, azzal a céllal, hogy értesítse a zsidók sorsáról Horthyt és Serédi hercegprímást, ezzel egy időben Kasztner kérte, hogy készítsen magyar fordítást. Itt kezdődnek a „kérdőjelek”: miért kellett a jegyzőkönyvet Szlovákiában magyarra fordítani? Kasztner nem tudta volna megoldani Budapesten? Haraszti veti fel azt a hipotézist, hogy Kasztner egy rövidített, a szlovák zsidók helyzetének leírását mellőző változat készítését kérte a magyarul igen jól beszélő Krasznyanszkytól. Nagyjából két hét alatt el is készült ez a változat, és továbbították Budapestre. (Haraszti 2005, 10)

Később Vrba maga is elkezdte terjeszteni a jegyzőkönyvet – mivel nem érzékelte, hogy a félhivatalos csatornákon különböző helyekre eljuttatott példányoknak bármilyen hatása lett volna. Ezeknek a példányoknak, illetve terjesztőiknek a sorsa ismeretlen, így arról sem tudunk, hogy Magyarországra került-e ezen az úton példány.

Az érintettek visszaemlékezése szerint (Szenes 1994, 111) május elején (esetleg április végén) kezdett hozzá az Éliás József vezette, a református egyházhoz közeli, az üldözöttek mentésével foglalkozó szer­vezet, a Jó Pásztor Bizottság megbízásából Székely Mária a jegyzőkönyv fordításához, amelyet Éliás Soós Gézától kapott. Székely Mária hat pél­dányt gépelt le magyarul, majd Soós Géza megbízásából angol fordítást is készített (Szenes 1994, 113-114), ezt a példányt Svájcba kívánták juttatni. A magyar nyelvű példányokat egyházi vezetőknek, a diplomáciai testület tagjainak és Horthy kormányzónak tervezték átadni.6 A Székely Mária által készített magyar fordítást végül a következő személyek kap­ták: Serédi Jusztinián hercegprímás, Ravasz László református püspök, Raffay Sándor evangélikus püspök, Komoly Ottó, a Magyar Cionista Szövetség elnöke,7 valamint Horthy Istvánné gróf Edelsheim Gyulai Ilona, a kormányzó menye, ifj. Horthy István özvegye. Egy lefordított példányt Soós Géza kapott vissza.8

Kérdés, hogy Soós hogy jutott a jegyzőkönyvhöz? Éliással azt közölte, hogy egy, a szlovák határ közelében élő, az ellenállással szimpatizáló személyen keresztül kapták (esetleg Vrba magánakciójának eredmé­nye?). Haraszti e helyett azt valószínűsíti, hogy ez csak dezinformáció volt, és valójában Kasztner vagy Krasznyanszky révén jutott a doku­mentumhoz (Haraszti 2005, 38). Cvi Erez állítása szerint egy futár hozta Pozsonyból (szerinte Kasztner ekkor nem is járt Szlovákiában) a doku­mentumot Komoly Ottónak, aki aztán Soóshoz juttatta (idézi Haraszti 2005: 36).

További kérdés, hogy a budapesti zsidó vezetők mikor ismerték meg a jegyzőkönyv tartalmát és miért késlekedtek annak szélesebb körű terjesztésével. Elképzelhető-e, hogy Kasztner annyira nem bízott a bu­dapesti Zsidótanács vezetőiben és annyira bízott a németekkel folytatott tárgyalás sikerében – illetve nem akarva veszélyeztetni azok sikerét -, hogy nem adta tovább az információt a többi hazai zsidó vezetőnek?

Felmerül a kérdés, hogy a Zsidótanács, amikor megismerte a jegy­zőkönyv tartalmát, miért nem hozta azt nyilvánosságra. Munkácsi Ernő (1947, 86) állítása szerint (maga is a Zsidótanács tagja, így elfogulatlan vélemény nem várható tőle) az első figyelmeztető jel nem maga a jegy­zőkönyv, hanem egy héber nyelvű levél volt, amit Freudiger Fülöp ortodox hitközségi elnök kapott Pozsonyból május második felében. Ebben figyel­meztették, hogy előkészületben van a magyar zsidók deportálása, erre a célra vasúti szállítókapacitást szerveznek a németek,9 illetve gyűjtőtábo­rokat állítanak fel. A levél tartalmazta Auschwitz nevét is, azzal, hogy oda már két éve szállítanak szlovák zsidókat. A szerző szerint ezek az informá­ciók „bombaként hatottak” – mégsem tettek a zsidó vezetők semmit. Akkor sem, amikor Munkácsi állítása szerint svájci diplomatáktól megkapták az Auschwitz-jegyzőkönyv egy példányát, kiegészítve két további vallomás­sal.10 Freudiger maga azt vallotta az Eichmann-per során, hogy május 10-én vagy 11-én kapott levelet Weissmandel nyitrai rabbitól, a szlovák Mentőbizottság tagjától, amely a közelgő deportálásokra figyelmeztette. Később viszont azt állította, hogy ezzel együtt az Auschwitz-jegyzőkönyv jiddis nyelvű példányát is megkapta. (Haraszti 2005, 12)11

Eszerint a Zsidótanács már május közepén ismerte a dokumentum szövegét. Júniusban – szintén Freudiger vallomása szerint – értesítették a vezérkar több tisztjét, illetve Pető Ernőn keresztül Angelo Rotta nunciust és a kormányzót is. Pető Ernő (ügyvéd, a budapesti neológ hitközség elnökhelyettese) Jaross Andor belügyminisztert és államtitkárait, Endre Lászlót és Baky Lászlót is tájékoztatni akarta, de ők nem fogadták. (Braham 1988, II:14) Valószínűleg nem tudott volna nekik újat mondani, ha Magyarországon valaki, akkor ők rendelkeztek információval a de­portálások céljáról. Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter fogadta Petőt, de nem hitte el, amit hallott – ezzel többen voltak így a politikai elit tagjai közül, többen közülük később azt hozták fel mentségül, hogy elkép­zelhetetlennek tartották, hogy a jegyzőkönyvben írtak igazak lehetnek. Több értesített magyar politikus egyenesen „hisztériakeltésnek” tartotta az elé tárt tényeket. (Haraszti 2005, 12)

A hallgatás összeesküvése

Randolph L. Braham nevezte így a zsidó (és keresztény) vezetők ma­gatartását: tudtak vagy tudhattak volna arról, hogy milyen sors vár az Auschwitzba deportált zsidókra, ennek ellenére nem tettek semmit.

A legsúlyosabb ellentmondás a jegyzőkönyvek Magyarországra kerü­lése, szűk körben ismertté válása és a deportálások leállításának (sőt, elindításának) időpontja között feszül. 1944 májusában Magyarországon többen, a zsidókat mentő-segítő szervezetek vezetői, rajtuk keresztül több egyházi vezető és maguk a zsidó vezetők is tudtak (tudniuk kellett) Auschwitz létéről, részletes információval rendelkeztek arról is, hogy mi történik az oda szállított zsidókkal. A tömeges szállítások május 15-én indultak, és a kormányzó csak július 6-án állíttatta le a deportálásokat;

addigra a vidéki zsidóságot, mintegy 400.000 főt már deportáltak. Mun­kácsi (1947, 112) és utána mások is hivatkoztak arra, hogy mire a zsidó vezetők megismerték az Auschwitz-jegyzőkönyvet, addigra a deportálá­sok jó része már lezajlott – ez a nézet azonban nem tartható.

A fő kérdés nem az, hogy pontosan melyik nap kerültek Magyarország­ra a jegyzőkönyvek, nem is az, hogyan – hanem az, hogy akik tudomást szereztek tartalmukról, miért nem értesítették azonnal Horthyt, illetve a vidéki zsidó vezetőket, sőt, magát a vidéki zsidóságot és a szélesebb közvéleményt.

Kérdés, hogy Horthy mikor tudta meg, mi történik a magyar zsidókkal és miért nem állíttatta le, illetve miért engedélyezte egyáltalán korábban a deportálásokat.12 Politikai mozgástere és tekintélye ekkor ehhez még elegendő volt, ezt mutatja, hogy a budapesti zsidóságot „meg tudta men­teni”, követelésére leállították a deportálásokat. Horthy Istvánné vissza­emlékezése szerint július 3-án kapta meg az Auschwitz-jegyzőkönyvet Török Sándortól, a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségének alelnökétől, és azt elolvasás után azonnal átadta Horthy Miklósnénak, azzal a kéréssel, hogy olvassa el és továbbítsa a kormányzónak – aki szerinte ekkor szerzett tudomást az Auschwitzban történtekről.13 Lehet­séges, hogy a kormányzó a teljes szöveget magyarul tényleg ekkor látta először, de a diplomáciai úton küldött figyelmeztetések előbb, már június végén megérkeztek Budapestre. Vita tárgyát képezi, hogy az Auschwitz-jegyzőkönyvtől függetlenül milyen információkkal rendelkezett Horthy a deportálások valódi céljáról, illetve a jegyzőkönyv létéről és tartalmáról mikor értesült.

Haraszti (2005, 44) feltételezése szerint Horthy biztosan nem július elején ismerte meg a jegyzőkönyveket, szerinte több példány is eljutott hozzá, fián, ifj. Horthy Miklóson (ő Pethő Ernőtől jutott hozzá) keresztül, illetve Ravasz László közvetítésével, sőt valószínűsíti, hogy már május elején a német szöveget megkapta.

Elgondolkodtató, hogy akár a Jó Pásztor Bizottság, akár a Zsidótanács mért kezdett el a jegyzőkönyv fordításával foglalkozni – a Magyarország­ra került eredeti német nyelvű volt, amit az akkori magyar társadalmi és politikai elit szinte minden tagja beszélt, de legalábbis értett. Horthy Miklós, az Osztrák-Magyar Monarchia egykori tengerésztisztje eredeti nyelven is kiválóan megértette volna az Auschwitz-jegyzőkönyvet, és a svájci diplomaták némettudásában sincs okunk kételkedni (számukra angolra fordították a dokumentumot).

Hogy miért nem tett a Zsidótanács, illetve hitközségi vezetés semmit? Saját bevallásuk szerint nem akartak pánikot kelteni, illetve attól is tartot­tak, hogy nem hinnék el nekik, amit állítanak. Másrészt mindenáron meg kívánták őrizni a magyar és a német hatóságokkal való „együttműködés” látszatát. Természetesen feltehető a kérdés, hogy ezzel saját, előnyökkel járó pozíciójukat igyekeztek legitimálni vagy a zsidó közösség egészének érdekeit szolgálták? (Krausz 2004, 82) Csak június második felében, mire a vidéki deportálások nagy része már lezajlott, kezdték el a zsidó vezetők terjeszteni a dokumentumot, de még ekkor sem széles körben.

A hazai közzététel elmaradása magyarázható a pánikkeltéstől való fé­lelemmel, de nemzetközi szinten ez nem lehet kifogás. Mégsem juttatták el a dokumentumot azonnal a diplomáciai képviseletekhez sem, bár erre nézve voltak tervek. A pápával is fel kívánták venni a kapcsolatot, ezért a jegyzőkönyvet olaszra fordították – a fordítás szükségessége szintén kérdéses, XII. Pius pápává választását megelőzően több éven keresztül Németországban képviselte nunciusként a Szentszéket, tökéletesen beszélt németül. (Braham 1988, II:105)

Az Auschwitz-jegyzőkönyv végül június 19-20-án jutott Svájcba, rövidí­tett angol változatban: a berni román követség egyik diplomatája, Florin Manogliu vette át Krausz Miklóstól, a Palesztina Hivatal budapesti veze­tőjétől – kiegészítve az addigi magyarországi deportálásokról (I-III. zóna) szóló információkkal (Braham 1988, II:106). Svájcban Georg Mantello, El Salvador tiszteletbeli konzulja kezdte el szélesebb körben terjeszteni, ő Mandel György néven Besztercén született, és aktívan segítette az üldözöttek mentését – el salvadori honossági bizonyítványok kiadásával (Haraszti 2005, 60). Ezzel csaknem egy időben a Zsidó Világkongresszus és a cseh ellenállási mozgalom14 is eljuttatta Auschwitzról szóló információit Svájcba, ahol július elején már minden diplomáciai képviselet tudott róla, a szövetségesek is. A svájci sajtóban számos cikk, illetve jegyzőkönyvrészlet jelent meg az ezt követő napokban. A Vatikán június 20-án reagált érdem­ben – ekkora vált ismertté a szökés két résztvevőjének vallomása is, így már két független forrás számolt be Auschwitzról. Az ügy kivizsgálására a pápa legátust küldött Pozsonyba, aki beszélt is a szökés két résztve­vőjével. Ezt követően a pápa személyesen kérte Horthyt a deportálások leállíttatására 1944. június 25-én. Június 26-án Roosevelt amerikai elnök, majd 30-án Gusztáv svéd király is tiltakozását fejezte ki, és a szállítások le­állítását követelte. (Braham 1988, II:107) Ennek fényében nehezen hihető, hogy Horthy július elején tudta volna meg, mi is történik a magyarországi zsidókkal Auschwitzban – bár az lehetséges, hogy a jegyzőkönyv teljes szövegét tényleg csak júliusban látta először. Még a teljesen egyértelmű, részben a szövetségesektől, részben semleges államokból érkező diplo­máciai figyelmeztetések megérkezése után is több mint egy hét telt el a deportálások leállításáig – ez sok ezer magyar zsidó életét követelte. A deportálások leállítására15 végül 1944. július 6-án került sor, de addigra 400.000 magyar zsidó elszállítása Auschwitzba befejezett tény volt.

Ha nem lett volna az Auschwitz-jegyzőkönyv? – a tragédia előjelei

Történelmietlen a feltevés, hogy mi lett volna, ha nem készül el az Auschwitz-jegyzőkönyv, vagy nem jut Magyarországra – de elgondolkodtató, hogy ebben az esetben sem állíthatná, ill. állíthatta volna egyetlen felelős vezető (sem a Zsidótanács, sem az ország vezetői), hogy semmit sem tudott a deportálásokról. Felvetődik a kérdés, hogy a nyilvánvaló előjelek ellenére miért nem történt semmi.

Amiről biztosan tudomása volt, illetve lehetett bárkinek Magyarorszá­gon: az 1941. augusztusi Kamenyec-Podolszki vérengzés ténye (Braham 1988, 11:90), és a lengyelországi zsidók sorsáról is érkeztek információk. Ezek forrásai részben a Magyarországra átjutott lengyel, később szlovák menekültek beszámolói (szlovákiai zsidókat 1942 márciusától szállítottak Auschwitzba), részben a lengyelországi táborokból kicsempészett és a szövetségesekhez eljuttatott jelentések voltak, amelyeket pl. a BBC is közölt.16 A Szovjetunióból is érkeztek a zsidók szervezett kiirtására vonatkozó információk17 – erről a magyar diplomáciának és titkosszolgá­latoknak tudnia kellett, kérdés persze, hogy egy ellenséges ország által terjesztett ilyen jellegű információknak mennyire adtak hitelt.

A Zsidó Világkongresszust 1942. augusztus 1-jén egy Eduard Schultz nevű német üzletember értesítette, hogy a német vezetés a zsidók kiir­tását tervezi (Krausz 2004, 93) – a Világkongresszus vezetői értesítették az USA kormányát, magát Roosevelt elnököt is, de a szövetségesek nem tettek semmit a népirtás megakadályozására.

Itthon létezett az ún. Mentőbizottság, amelyet a magyarországi zsidó szervezetek hoztak létre, és amelynek feladata nem csak az üldözött, illetve menekült zsidók segítése volt, hanem az információgyűjtés is. Ha feltesszük, hogy az Auschwitz-jegyzőkönyvről nem tudtak, akkor is tisz­tában kellett lenniük azzal, hogy a környező országok zsidó lakosságát gettókba zárták, tudniuk kellett a deportálásokról és a táborok létezéséről is. Ezt egyébként Kasztner a háború után be is ismerte, arra azonban nem volt elfogadható magyarázata, hogy ha tudták, vagy sejtették, mi fog történni, miért nem tettek semmit. Még a zsidó vezetők szélesebb körét (vidéki rabbikat, hitközségi vezetőket) sem tájékoztatták. (Krausz 2004, 100)

Kasztner Rezső egész tevékenysége ellentmondásos, így az Auschwitz-jegyzőkönyvekkel kapcsolatban betöltött szerepe is. Nem világos, hogy akár a jegyzőkönyvtől függetlenül mit tudott a deportálások valódi céljáról, ezekhez az információkhoz hogyan jutott hozzá, és azokat kinek, mikor és milyen terjedelemben adta tovább.18 Sokatmondó tény, hogy Rudolf Höss vallomása szerint Eichman a magyar zsidó vezetőkkel (valószínűleg Kasztnerre gondolt) való tárgyalásai során meglepődve tapasztalta, hogy tárgyalópartnerei milyen részletes információkkal rendelkeztek a deportálásokról és a megsemmisítő táborokról. (Gerlach – Aly 2005, 249)

Rendelkeztek tehát információkkal mind a zsidó vezetők, mind a magyar politikai elit, de nem akarták, vagy nem állt érdekükben ezeket tudomásul venni, és aszerint cselekedni. Ugyanakkor az is igaz, hogy a gázkamrák léte, legalábbis a köznapi ember számára annyira elkép­zelhetetlennek tűnt, hogy egy Auschwitzot megjárt, később egy másik táborból megszökött, és Kolozsvárra visszakerült zsidót a kórház elme­osztályára szállították, mikor emlékeiről kezdett beszélni. (Gerlach – Aly 2005, 250)

Természetesen nem rendelkezett, nem is rendelkezhetett egy kortárs sem a maihoz mérhető ismeretekkel és rálátással. A maga teljes valójá­ban a német megsemmisítő gépezetet csak viszonylag kevesen ismerték. Magyarországon még kevesebben lehettek, akik többé-kevésbé részletes információkkal rendelkeztek a kérdésről.

A koncentrációs táborok létéről Németország lakosságának nagy része tudott, illetve a zsidóüldözés Európa egész (németek által megszállt) területén folyt, azonban nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a megsemmisítő táborok mind Lengyelország megszállt területein működ­tek, és a zsidóság fizikai megsemmisítésének kezdete szinte egybeesik a Szovjetunió ellen indított háború kezdetével. Az európai zsidóságot a lakóhelyétől távoli megsemmisítő táborokba szállították, az egyes országok lakossága így nem szerezhetett közvetlen információkat.19 A gyakorlatilag egész Európát lángba borító háború pedig bizonyos fokig elterelte a figyelmet a zsidók megsemmisítéséről. Ezzel összefüggésben vizsgálandó az a kérdés is, hogy a szövetségesek miért nem tettek meg mindent a népirtás megakadályozására. Jelen cikk kereteit szétfeszíte­né a sokszor feltett kérdés: miért nem bombázták a szövetségesek az auschwitzi táborhoz vezető vasútvonalakat, holott erre lehetőségük lett volna, akár a közeledő szovjet front mögül indulva, illetve 1944-től akár olaszországi repterekről is. (Kovács-Eichner 2000)

Az Auschwitz-jegyzőkönyv magyarországi közlései

Az Auschwitz-jegyzőkönyv ma ismert magyar szövege a Székely Mária által készített fordításon20 alapul. Hogy a Krasznyanszky által elkészített vagy elkészíttetett fordításnak mi lett a sorsa, arról nem tudunk, az ismert szövegváltozatok ugyanabból az eredetiből származtathatók. (Haraszti 2005, 22)

A jegyzőkönyv szövegét először – és hosszú ideig utoljára – Munkácsi Ernő közölte rövidített változatban, egyben javítva a fordítás hibáit, amely azonban így is sok pontatlanságot és még több germanizmust tartalmaz. Szenes Sándor egy visszaemlékezéseket tartalmazó kötet függelékeként közölte az Auschwitz-jegyzőkönyvet, a Török Sándorhoz került példány szövegét használva, amely tartalmazza a Munkácsi által kihagyott ré­szeket is. Bajtay Péter egy dokumentumkötet részeként közölve nem fordította teljesen újra a szöveget, a Prímási Levéltár példányát és Mun­kácsi szövegét vette alapul.

A szöveg lefordítása nem volt egyszerű feladat a kortársak (és a mai fordító) számára sem, az eredeti német változat számos személy-, és helységnevet tartalmaz, vegyesen használva a szlovák, a német és esetenként a magyar írásmódot. A magyar fordításban is következetlen a helységnevek magyar, illetve szlovák nevének használata.

Haraszti György a német eredetit felhasználva közli könyvében a teljes Auschwitz-jegyzőkönyvet, alapszövegnek ő is a Prímási Levéltárban őrzöttet tekinti. Ez az első kiadás, amely filológiai gondossággal kezelte a szöveget és forráskritikai igénnyel készült (Munkácsi és Szenes közlé­seinek nem is ez volt a célja), részletes bevezető tanulmányt tartalmaz, és igen bőséges jegyzetapparátussal szolgálja az olvasó tájékoztatását. A kötetet, amely a holokauszt 60. évfordulójára jelent meg, Kőbányai János számos fontos kérdést felvető esszéje zárja.

A jegyzőkönyv értékelése

Meglepő módon a jegyzőkönyv nem csak Magyarországon, külföldön sem vált széles körben ismertté, még Izraelben sem. Ennek okai sok­rétűek; a jegyzőkönyv jelentősége a kortársak számára keletkezését követően többször változott. Közvetlenül a történtek után az érintettek, akik tudtak a jegyzőkönyv létezéséről, nem beszéltek róla, részben félelemből, hogy felelősségre vonhatják őket, amiért tudva a készülő eseményekről, nem tettek semmit, részben, mert a korszakot a felejtés, az események agyonhallgatásának klímája uralta, mind Kelet-, mind Nyugat-Európában. A felejtés légkörében nem volt helye a jegyző­könyv mélyreható elemzésének, Vrba sem mint Auschwitz túlélője és a sikeres szökés végrehajtója, hanem mint a szlovák nemzeti felkelés résztvevője lett „hős” a háború utáni Csehszlovákiában (ahonnan ké­sőbb emigrált).

Izraelben különösen ellentmondásos volt a haláltáborok áldozataihoz való viszony; az üldöztetésben érintetteket gyakran érte az a vád, hogy ellenállás nélkül „tűrtek”. A jegyzőkönyv, amely gyakorlatilag semmilyen érdemi ellenállásról nem tesz említést, és nem is buzdít ellenállásra, nem számíthatott komoly érdeklődésre. Az Eichmann-perben a jegyzőkönyvet nem használták bizonyítékként, és a per során sem Vrbát, sem Wetzlert nem hallgatták meg. A háború alatti európai zsidó vezetők tevékenységét még több kritika érte, őket a nácikkal való kollaborálással, teljes tétlen­séggel és a tények elhallgatásával vádolták.

Nyugat-Európában, főleg Németországban az 1963-ban kezdődött ún. Auschwitz-per keltette fel újra a közvélemény, különösen a háború óta felnőtt generáció érdeklődését a holokauszt eseményei iránt. A per során elhangzott tanúvallomások lényegében megerősítették az Auschwitz-jegyzőkönyvben foglaltakat, annak autentikusságához ezt követően vég­képp nem férhetett kétség. A '60-as években kezdődött meg a holokauszt tudományos feldolgozása mind az angolszász országokban, mind Németországban. Ennek fontos forrásává váltak a túlélők beszámolói, még akkor is, ha a korai holokausztkutatást gyakran éri az a vád, hogy az áldozatok nézőpontját elhanyagolják és a „tettesek” szemszögéből, az ő általuk készített dokumentumok alapján rekonstruálják az eseményeket. A szélesebb körű társadalmi és tudományos diskurzus viszont hozzájárult a holokauszt és dokumentumainak differenciáltabb megítéléséhez. A dokumentumok, amelyeket a kutatás felhasznált, változatlanul a „tette­sek” dokumentumai voltak, kormányzati és alsóbb közigazgatási iratok, kiegészülve a háborút követő felelősségre vonás bírósági aktáival, végső soron az eljárások során tett tanúvallomásokkal.21

Kelet-Európában ekkor teljes mértékben hiányzott a holokauszt, mint önálló történeti kutatási tematika; a világháború, illetve az „antifasiszta ellenállás” részeseiként esett szó az áldozatokról, az előbbi megközelí­tés a Szovjetunóban, az utóbbi az NDK-ban szinte egyeduralkodó volt. Magyarországon is csak a '70-es évektől kezdődött meg a zsidóüldözés önálló témaként való feldolgozása22 – az Auschwitz-jegyzőkönyveket ek­kor nem is publikálta senki (Munkácsy 1947-ben megjelent könyve pedig csak igen szűk körben volt hozzáférhető). Szenes Sándor közlése volt az első csaknem 50 év után, 1994-ben.

Magyarországon a rendszerváltás annyiban hozott változást az ese­mények, így a jegyzőkönyv értékelésében, hogy a korabeli hatalmi elit magatartása – amelyet a szocialista korszak hivatalos történetírása egyértelműen bűnösnek tekintett – átértékelődött. Ennek keretében felerősödtek azok a vélemények, amelyek a magyar vezetés „ártatlan­ságát” hangsúlyozták, felmentve őket az erkölcsi és politikai felelősség alól. Az Auschwitz-jegyzőkönyv, amely egyértelmű figyelmeztetést tartalmaz a deportálások célját illetően, nem illik bele a „nem tudtak semmiről, így nem is tehetnek semmiről” koncepciójába. A jegyzőkönyv magyarországi ismertté válásáról fent leírtak fényében nehezen hitető, hogy a jelentősebb vezető tisztséget betöltők ne tudtak volna „semmiről”. Természetesen teljes képük nem volt, nem is lehetett az „Endlösung” minden eleméről, ez azonban a felelősség alól nem menti fel őket.

Összegzés

Az Auschwitz-jegyzőkönyvvel kapcsolatban, különösen, ami annak magyarországi sorsát illeti, több a kérdés, mint a válasz. Ez a páratlan jelentőségű történeti dokumentum csak részben tudta teljesíteni azt, ami­ért Alfred Wetzler és Walter Rosenberg megszöktek Auschwitzból: hogy figyelmeztessék a világot az ott zajló tömeggyilkosságra. Bár a jelek sze­rint Magyarországra „időben” eljutott, nem tudta megakadályozni, hogy a teljes vidéki zsidóságot Auschwitzba deportálják. Természetesen történel­mietlen a „mi lett volna ha” kérdésfelvetés (ha eljut a közvéleményhez, a vidéki zsidósághoz), az azonban biztos, hogy annál rosszabb, mint ami megtörtént, nem történhetett volna. Az a gyakran felhozott érv, hogy nem akartak pánikot kelteni, nem érv: a pánik és az esetlegesen kibontakozó spontán ellenállás, szökések emberéletet menthettek volna. A németek kevés dologtól féltek annyira, mint a káosztól, ami lehetetlenné tette (volna) a szervezett deportálásokat.

Az Auschwitz-jegyzőkönyvek részletesebb megismerése és magyar­országi hatása (illetve inkább nem hatása) vizsgálatának legfontosabb hozadéka az lehet, hogy megtörténjen a szembenézés a zsidóüldözés tényeivel, ami – a XX. század számos más eseményéhez hasonlóan – nem valósult még meg teljesen.

Jegyzetek

1 Magyarul több kiadásban és változatban ismert a Jegyzőkönyv: Munkácsi 1947, 88-110; Emberirtás…; Bajtay 1994, 44-75; Szenes 1994, 335-364; Auschwitzi… 2005.

2 Haraszti említi a korábbi sikeres szökéseket, így Jerzy Tabaut, aki 1943 no­vemberében szökött meg, illetve Sigfried Lederert, aki azzal a céllal szökött meg 1944. április 5-én, hogy figyelmeztesse a Theresienstadtban fogvatartott zsidókat. (Haraszti 2005, 5)

3 Bajtay megjegyzése szerint történtek korábban is szökések Auschwitzból, illetve Außenlagereiből, de a megmenekülteknek nem volt célja a közvélemény és a zsidóság tájékoztatása. (Bajtay 1994, 48)

4 Vrba és Wetzler nem tudtak jól magyarul, Krasznyanszky viszont igen, később Iz­raelben a magyar-héber szótár szerkesztésében is részt vett. (Haraszti 2005, 28)

5 Valószínűleg részletes információkkal valóban nem rendelkeztek, bár később mindketten állították, hogy kérésük ellenére nem került bele a magyar zsidókra vonatkozó figyelmeztetés a jegyzőkönyvbe. (Haraszti 2005, 32)

6 Serédi hercegprímáshoz több példány is eljutott a jegyzőkönyvből, valószínűleg az egyik Székely Mária által készített is, de keltezés vagy egyéb levéltári jegyzet nincs az iratokon. (Szenes 1994, 113)

7 Haraszti (2005, 36) szerint az ő révén került az eredeti Soóshoz – kérdés, hogy ezt Éliás József tudta-e. Elképzelhető, hogy magyar nyelvű terjesztés céljára maga Komoly kért egy lefordított példányt.

8 Braham ezt a Szenes Sándor által Éliás Józseffel, illetve Székely Máriával készített interjú alapján közli. (Braham 1988, II:105)

9 A levelet, mint Freudiger vallomásából kiderül, Weissmandel rabbi küldte, érte­süléseit egy szlovák vasúti alkalmazottól szerezte. (Haraszti 2005, 36)

10 Ha ez igaz, akkor csak június 20. után kaphatták volna meg – svájci (és svéd) diplomatákhoz ugyanis ekkor jutott -, ezt viszont nehéz pár nappal május kö­zepe utánra datálni.

11 Ezzel szemben Braham (1988, II:105) szerint Freudiger Fülöp 1972-ben rög­zített emlékei alapján ő június 5-10. között látta először a jegyzőkönyvet; az Eichmann-per tárgyalásán 1961-ben viszont pont egy hónappal korábbi időpon­tot adott meg (forrásként mindkét esetben Weissmandel rabbit jelölte meg).

12 A zsidóság deportálásának hátteréhez: Gerlach – Aly 2005, 202-209.

13 Az ügyben a közvetítő, aki a találkozást megszervezte és előkészítette, Apor Gizella bárónő volt, a Magyar Vöröskereszt főápolónője (Edelsheim 2001, 263). Maga Horthy Miklós viszont Emlékirataiban azt állította, hogy augusztusban szerzett tudomást az Auschwitz-jegyzőkönyvről, ezt a későbbi kiadásokban az örökösök (ifj. Horthy Miklós és Edelsheim Gyulai Ilona) módosíttatták. Az első kiadásban szereplő tévedés tényét elismeri maga Edelsheim (2001, 267) is.

14 Haraszti tanulmányában (2005, 16-20) részletesen ismerteti a jegyzőkönyv nemzetközi terjesztését.

15 Ennek oka sem maga a jegyzőkönyv volt, hanem a (részben annak nyomán kialakult) külföldi nyomás. (Gerlach – Aly 2005, 269)

16 A BBC Thomas Mann beszédeit közvetítette, információinak forrása nem ismert, de azok hitelesnek tűnnek. Ez a két – 1941 decemberében és 1942 januárjában sugárzott – beszéd hívta fel először a figyelmet nyilvánosan a zsidók tömeges meggyilkolására. (Braham 1988, II:91)

17 A szovjet hatóságok hivatalosan vizsgálták a háború első időszakában bekö­vetkezett eseményeket. (Krausz 2004, 69)

18 Bizonyítja mindezt, hogy mind Veesenmayer bírósági tárgyalásán 1948-ban, mind saját izraeli perében ellentmondásokba keveredett ezzel kapcsolatban. (Braham 1988, 11:101-102)

19 Ez alól az egyetlen kivétel a Szovjetunió területe volt, ahol a zsidókat általában a helyszínen, közvetlenül a települések határában gyilkolták meg, vagy köz­vetlenül a front elvonulásakor, de sok esetben később. A megszálló feladatokat ellátó katonai egységeknek feladata volt a zsidók összeírása, köztük az ilyen feladatokat ellátó magyar egységeké is.

20 Valószínűleg ennek egyik példányát őrzik a Prímási Levéltárban. A német szö­veghez képest ez is tartalmaz rövidítéseket.

21 Ennek meghaladására először Raul Hilberg tett kísérletet, de a „nürnbergi látásmód” hosszú ideig uralta holokauszt-kutatását.

22 Ez a keleti blokkban kivételesnek számított: Thomas C. Fox: „Holokauszt under Communism” c. tanulmányát idézi Gyáni (2008, 13). A holokauszt historiográfiá­jának kelet-európai sajátosságait elemzi Krausz (2004, 130-139) „Kelet-európai variációk” című fejezete.

Hivatkozott irodalom

Auschwitzi jegyzőkönyv. (Közli: Haraszti György) 2005, Budapest

Bajtay Péter (vál. és ford.) 1994: Az Auschwitzi Jegyzőkönyv. Budapest

Braham, Randolph L. 1988: A magyar holokauszt. II. köt. Budapest

Edelsheim Gyulai Ilona 2001: Becsület és kötelesség 1. köt. 1918-1944. Buda­pest

Emberirtás, embermentés: Svéd követjelentések 1944-ből. (1994) Budapest, Katalizátor Irodalmi Kft.

Gerlach, Christian – Aly, Götz 2005: Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilko­lása. Budapest

Gyáni Gábor 2008: Helyünk a holokauszt történetírásában. In: Kommentár 2008/3. 13-23.

Haraszti György 2005: Az égő titok – az auschwitzi jegyzőkönv(ek)ről 60 év eltel­tével. In: Auschwitzi jegyzőkönyv. (Közli: Haraszti György), Budapest

Kovács-Eichner György 2000: Miért nem bombázták Auschwitz-Birkenaut? In: Eszmélet 46. (2000. nyár)

Krausz Tamás 2004: Antiszemitizmus – holokauszt – államszocializmus. Buda­pest

Munkácsi Ernő 1947: Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához. Budapest

Szenes Sándor 1994: Befejezetlen múlt. (2. bővített kiadás), Budapest