Politikai sarkkörkép

Az Európai Unióba a 90-es évek elején jelentkezett észak-európai országok történelmi útját tekinti át a tanulmány. Az EU-csatlakozás dilemmáját összekapcsolja a skandináv jóléti állam válságával, és magyarázatot ad arra, hogy Svédországtól és Finnországtól eltérően Norvégia miért nem élt 1994-ben sem a felkínált lehetőséggel.

1994 őszén Finnországban, Svédországban és Norvégiában népszavazást rendeztek az EU-csatlakozás kérdéséről, mely­nek következtében az előbbi két országban a belső akadályok is elhárultak a belépés útjából, míg a norvégok többsége a kívülmaradás potenciális hátrányaival dacolva nyilvánított vé­leményt a belépést szorgalmazó politikai-gazdasági elittel szemben. Jelen tanulmány célja rövid történeti jellemezést ad­ni a skandináv országok1 és az európai integráció viszonyáról, s ennek keretében áttekinteni a változtatást kikényszerítő mo­mentumokat. A népszavazás előtti érvek és ellenérvek bemu­tatásával illusztrálni kívánom az integráció jelen formájával szemben meglévő fenntartásokat, az eredmények értékelése­kor pedig kitérek arra is, hogy milyen következményei lehet­nek az adott országok döntéseinek mind befelé, mind pedig az európai integráció jövőjére nézve.

A skandináv örökség

A 19. században még relatíve szegénynek számító Skandiná­viában az iparosodás megkésettsége a megélhetésért küzdő állástalanok hatalmas tömegét késztette országa elhagyására. Bár az ásványi anyagok és primer termékek exportján nyugvó egyoldalú gazdasági szerkezet alapján Skandinávia is a vi­lággazdaság perifériájához tartozott, az 1930-as évek válsá­gára adott, a II. világháború utáni felzárkózást megalapozó skandináv megoldás előfeltételei lehetővé tették a régió' nem klasszikus perifériális fejlődését. Ezek legszembetűnőbbike a feudális struktúra hiánya, azaz egyrészről a saját földtulajdon­nal rendelkező, elnyomástól nem szenvedő, önálló érdekekkel bíró szabad parasztság megléte, másrészről pedig a nagybir­tokos réteg hiánya. Az erős és elnyomó állam hiánya meg­könnyítette a munkásosztály politikai megszerveződését. A szervezett munkásságot a társadalom vidéki jellege, a városi középosztály gyengesége, a parasztokkal való szövetség ke­resésére ösztönözte. A munkásság vezetését a mérsékelt pragmatizmus és az egységesség jellemezte. A (vad) libera­lizmus gyökerei történetileg gyengék maradtak, s a politikai jobboldalt törésvonalak és megosztottság gyengítették. Az ál­lamigazgatást a professzionális, korrupciótól mentes, társada­lom irányában nyitott bürokrácia intézte. Dánia néhány ponton ettől valamelyest eltérő képet mutatott. Dániát a 18. század végéig félfeudális viszonyok jellemezték.2 A földrajzi körülmé­nyek kedveztek a nagybirtokok kialakulásának és jobb meg­élhetést biztosítottak, mint Norvégiában vagy Svédország nagy részén. A nagybirtokok exportorientálttá válása némi bá­zist nyújtott a liberalizmus számára, erősítette a vidék egyen­lőtlenségeit, továbbá megosztotta az agrárérdekeket, melynek leképzése a pártstruktúrában is fellelhető.3 Bár a munkásmoz­galom Dániában hamarabb megszerveződött, mégis relatíve gyengébb maradt, mint az északi országokban.

A parlamentarizmus kialakulása

A belpolitika alakulását a 19. században Norvégiában szinte kizárólag külső körülmény, a svéd vezetés elleni politikai küz­delem határozta meg. Dániában a poroszoktól elszenvedett vereségek szintén erősen kihatottak a belső folyamatokra, míg Svédországban a belső hatalmi egyensúlyt gyakorlatilag érin­tetlenül hagyták a nemzetközi viszonyok.

Az 1905 előtti norvég politikát a Norvég-Svéd Unió kérdése uralta. A teljes függetlenség közös célja együttműködésre késztette a fő politikai szereplőket. Küzdelmük erődjévé a Storting, az egykamarás nemzetgyűlés vált, mely – jelentő­sebb arisztokrácia hiányában – politikailag egységesen állt a királlyal szemben. Szolidaritásuk első igazi eredménye a kor­mány feletti – a külügyek kivételével korlátlan – ellenőrzés jogának megszerzése volt. A parlamentarizmus 1884-es el­érése a többi skandináv országhoz képest viszonylag korai­nak nevezhető. A még az alsóbb néprétegek között is erős támogatásra lelt Liberálisok és az őket támogató zsendülő Munkáspárt már 1898-ban elérte a szavazati jog férfiak teljes körére történő kiterjesztését.4 Az Unió 1905-ös felbomlásával visszanyert szuverenitás következtében a külügyek felügyele­te is a Storting kezébe került, s ezzel teljessé vált a parlament szupremáciája.

Dániában a vidéki kistermelők és a városi radikálisok szö­vetsége az 1915-ös alkotmánnyal nemcsak helyreállította a porosz vereség utáni konzervativizálódással háttérbe szorított, a korában roppant liberálisnak számító 1849-es alkotmány szellemét, de a felsőház demokratizálásával, a parlamentariz­mus intézményesítésével túl is léptek azon.

Svédországban a parasztok kiváltságos helyzete miatt a vi­déki ellenkultúra csoportjai, a városi radikálisok, valamint a munkások alkották a szavazati jog kiterjesztéséért folytatott küzdelem bázisát, és csak 1917-ben tudták rákényszeríteni a királyt a parlamentáris kormányzati keretek elfogadására. Az uralkodó beleegyezési hajlandóságát fokozta, hogy a táma­szát jelentő konzervatívokat erősen megosztottá tette az ag­rárkérdés.5 (Bővebben I. pl. Lafferty 118.ff.)

A neokorporatív keretek kialakulása

A modern parlamentáris struktúra intézményesülése egyik or­szágban sem párosult a gazdasági liberalizmus térhódításá­val. Az I. világháború okozta krízis a már korábban is létezett bizottsági keretek kiszélesítésével és konszenzuskereső jelle­gével pontot tett az egyébként sem túl erős laissez-faire tra­díció végére. A bizottságok csak nagyon lassan haltak el, s mély nyomot hagytak a politikai kultúrán.6

Az 1920-as években a munkanélküliség kérdése mindhá­rom országban akut problémává vált. Az 1929-ben kezdődött világgazdasági válság által súlyosbított helyzetben az igazá­ból soha meg nem kérdőjelezett állami beavatkozás foko­zása és a vörös-zöld kiegyezés képezték a sajátosan skandináv válasz alapját. A kormányhatalomra került, illetve a már hatalmon lévő (Dánia) szociáldemokrata pártok az ál­lam munkaerőpiaci beavatkozását támogatandó kötöttek szö­vetséget az agrárpártokkal. A kifejezően „Cow Deal"-nek neve­zett egyezmények7 (Dánia, Svédország 1933, Norvégia-1935) támogatták a szociáldemokraták közmunkákra alapozott fog­lalkoztatási politikáját a (rögzített) mezőgazdasági ártámoga­tásért és egyéb kormányzati segélyekért cserében. Norvégi­ában és Svédországban már a polgári pártok megpróbálták izolálni a világgazdasági ingadozásoktól a teljes mértékben a hazai piacoktól függő agrárszektort, s ezt a védettséget féltve írták alá a Centrumpártok a szociáldemokratákkal az egyez­ményeket. Dániában a többségi támogatás megszerzéséhez szükség volt a nagybirtokokon termelő farmerek érdekeit kép­viselő liberálisok megnyerésére is. A nagybirtok tulajdonosai­nak a föld kizárólagos jövedelemforrásuk volt, ezért őket a válság még a – rendszerint valamilyen kiegészítő tevékeny­séget is folytató – kisgazdáktól is súlyosabban érintette. Szá­mukra azonban a hazai piac szűkössége miatt az árrögzítés nem oldhatta meg a nehézségeket, ezért az export kormány­zati támogatásáért cserében ők is csatlakoztak a munkásság és a kisgazdák szövetségéhez.

A politikai kiegyezéseket követően születtek meg az ún. a­lapegyezmények, melyek révén a munkaerőpiac nagy szerve­zetei bekapcsolódtak a gazdaságpolitikai folyamatok irányítá­sába. Minél erősebbek voltak a szociáldemokraták, az üz­leti körök annál inkább hajlottak az együttműködés kere­sésére. A politikai és a gazdasági viszonyokban beköszöntő béke stabilizálta a döntéshozatalban újjáéledt bizottsági for­mát, s tartósította a skandináv modell néven ismertté vált rendszer kereteit.

A skandináv modell

A II. világháború után kiépülő, s az 1950-60-as években ki­teljesedő rendszer alapvonásai alapján nyilvánvaló, hogy a skandináv államok számos területen markánsan eltértek a leg­több nyugat-európai országtól. A gazdaságban az állami sze­repvállalás és a redisztribúció mértéke jócskán meghaladta a legtöbb tőkés országban megszokott szintet. Az állam tevé­kenységével széles körben korlátozta a piaci mechanizmuso­kat. A politikai döntéshozatali folyamatokban a konszenzuske­reső jelleg vált uralkodóvá, s ebben kiemelkedő szerep jutott a korporatív csatornának.8 A társadalompolitika a kimagasló állami részvételű és univerzális jóléti politikára alapozódott, melynek megvalósításához kiterjedt „public" szektor nyújtott mozgásteret.

A belső folyamatokra koncentrálás, a nemzeti konszenzus építése, a döntési szabadság biztosítása kiszámítható külső környezetet kívánt. Ennek érdekében az európai mértékkel is kicsinynek számító skandináv országok befelé fordultak és el­szigetelődésre törekedtek.

Izolacionalista külpolitika, semlegesség

A napóleoni háborúktól a második világháborúig Skandinávia a töretlen béke földje volt. Dánia is csak kétszer viselt hadat, melynek rövid, ám annál megsemmisítőbb porosz hadjáratai Schleswig és Holstein elcsatolásával végződtek. A napóleoni háborúk végén Svédországtól Oroszországhoz csatolták a finn területeket, az addig dán uralom alatt álló Norvégia vi­szont Svédországhoz került. Az így létrejött Svéd-Norvég Unió viszont sikeresen követte a nagyhatalmi konfliktusokból való kimaradást célul tűző külpolitikai irányvonalat. Az 1905-ben függetlenné vált Norvégia mint gyenge, újszülött, szuve­rén állam követte a svéd tradíciót, s megpróbált minél távo­labb maradni a nemzetközi – különösen az európai – politikai játszmáktól. Az izolacionalizmus ilyetén törekvése vezette mindhárom államot, amikor határozottan hitet tettek a Hágá­ban 1907-ben, ill. 1912-ben formalizált semlegesség követése mellett. A nemzetközi hatalmi harcokból való demonst­ratív távolmaradásuktól azt remélték, hogy kívül marad­nak a nemzetközi konfliktusokon. Ezen hitüket erősítette az első világháború tapasztalata, a második világháború fo­lyamán azonban hiú ábrándnak bizonyult csupán a remény, hiszen Dániát és Norvégiát megszállták a német csapatok. Ez egyértelművé tette számukra, hogy a szuverenitás fenn­tartásához megbízhatóbb biztosítékokra van szükség. Ez a felismerés új alapokra helyezte az 1945 utáni dán és norvég biztonságpolitikát.

NATO és semlegesség

A második világháború után a biztonságpolitika kérdése volt a legfőbb téma a skandináv államokban.9 A végső megoldást elsősorban a különböző országok egymástól eltérő világhábo­rús tapasztalatai alakították ki. Svédország megerősödött azon hitében, hogy a felfegyverzett semlegesség politikája si­keresen folytatható, míg Norvégia és Dánia tapasztalhatta, hogy a semlegességet nem minden esetben respektálják, s ezért valamilyen nagyhatalmi védelem, biztosíték szükségel­tetik. A nézetek ilyetén eltérése vezetett 1948-ban a svéd kez­deményezésű Skandináv Védelmi Unió10 ötletének a bukásá­hoz, melyet követően Dánia és Norvégia a NATO-ban vélte felfedezni a szükséges garanciákat.

Angolszász orientáció

Dánia és Norvégia ezen döntésükkel a kül- és bizton­ságpolitika területén az angolszász vezetés mellett kötelezték el magukat,11 bár a NATO-val való együttműködés kezdettől fogva limitálva volt (vö. „kvázi-semlegesség"12 ).

Az angolszász orientáció már a 19. században is uralta a skandináv államok külkapcsolatait. Ez elemi érdekük volt, hi­szen Nagy-Britannia – világpolitikai szerepéből kifolyólag – flottájával ellenőrzése alatt tartotta a tengeri átjárókat és ezzel a deklarált semlegesség fontos szavatolójának szerepét töl­tötte be.13 Gazdaságilag is fontos volt azonban a brit kapcso­lat, hiszen Nagy-Britannia volt az erősen külgazdaságfüg­gő skandináv országok nyersanyagokra és félkész termé­kekre alapozott exportjának az első számú célpiaca. Habár az 1950-es években Anglia már nem uralta a tengereket, mindazonáltal a skandinávoknak továbbra is a legfontosabb exportpiaca14 maradt, megtartva ezáltal a döntéshozóikra gya­korolt erős befolyását. Ez tükröződött azokban a döntésekben is, melyekben a skandináv országok elhatározták Nagy-Bri­tannia követését az EFTA-ba. Ezt a lépést a meglévő kötelé­kek miatt szükségszerűnek és – a szervezet szupranacionalizmussal nem fenyegető jellege következtében – vállalható­nak vélték. A gazdasági együttműködés ezen formája beleil­leszthető volt a skandináv államok nemzetállamra és önren­delkezésre épülő külpolitikai koncepciójába:15 nem sértette Svédország semlegességi doktrínáját, Dánia és Norvégia szá­mára pedig csak a már meglévő angolszász orientáció szá­lainak további erősítését jelentette.

Az első két jelentkezés

A brit politika éles váltása, az EGK-hoz 1961-ben eljuttatott csatlakozási kérelmük komoly politikai dilemma elé állította a skandináv államokat: az Egyesült Királyság követése egyúttal az addig sokat kritizált országokhoz való közeledéssel és a szuverenitás számára kihívást intéző integráció vállalásával járt volna együtt. Az export irányultsága és az EFTA létének veszélye a britek nyomába léptette Dániát és Norvégiát. A brit csatlakozástól garanciát reméltek a szupranacionalista törek­vésekkel szemben és ettől várták az EGK atlanti szálainak erősödését is, feloldva ezzel a biztonságpolitika USA-orientá­ciója és a gazdaság fokozódó EGK-ra utaltsága között feszülő dichotómiát.16 Döntésüket pozitíve befolyásolta az is, hogy az EGK-nak több európai NATO-ország is tagja volt. Ugyanez azonban Svédországot arra késztette, hogy csak a társult tag­ságot tűzze célul. A végső döntést viszont nem Skandináviá­ban hozták meg: a csatlakozás kérdését de Gaulle angol csat­lakozást megtorpedózó vétója zárta (1963. január). Csupán néhány évvel az első sikertelen kísérlete után, 1967 májusá­ban Nagy-Britannia felújította az EGK-tagsági kérelmét. Az is­mételten reagáló skandináv országokban azonban ez nem váltott ki az 1961-62-eshez hasonló éles vitákat, hiszen min­denki számított de Gaulle kitartásában és nem is kellett csa­lódniuk, mivel 1967 végén megismételte vétóját.

Az E(G)K nyitás és következményei

Az EGK hágai csúcstalálkozóján viszont Franciaország várat­lanul utat nyitott az EGK földrajzi kibővítése előtt. Az 1968-as megmozdulásokat követően idő előtt távozott de Gaulle utód­ja, Pompidou elnök egyetértett a tagságról szóló tárgyalások felújításával. A szemafor zöldre állítása valószínűsítette Dánia és Norvégia csatlakozását, ez viszont az egyébként is nehe­zen induló17 Északi Gazdasági Szervezet (NORDEK) tervé­nek felrúgására kényszerítette a prágai tavasz „internaciona­lista segélynyújtását" riadtan szemlélő Finnországot.18

A hágai csúcs által lehetővé vált tárgyalások alig két hó­nappal azután kezdődtek, hogy Finnország visszalépett a NORDEK-től. A belpolitikai életet felkavaró EK-ügyben mind Dániában, mind pedig Norvégiában – a nem kötelező jellegű – népszavazás kiírásával próbáltak megszabadulni a döntés­hozók a megosztottságból fakadó terhektől. Míg Dániában vi­szonylag magabiztos többséggel győztek a csatlakozáspártiak (63% vs. 37%), addig norvég társaik alulmaradtak a széles tömegeket mobilizálni képes ellenzőkkel szemben (53,5% vs. 46,5%). Az 1972-es népszavazások mindkét országban – eredménytől függetlenül – kisebb politikai földcsuszamlást eredményeztek. Az EK-ügy eldöntendő jellegét a korábbi időszak konszenzus-politikája képtelen volt feloldani, s így azt sem tudta megakadályozni, hogy a társadalom eb­ben a kérdésben páratlanul megosztottá váljék. A pártrend­szerek megrendültek: az addigi politikai egyensúly felborult, korábban jelentékeny pártok szakadtak ketté, új pártok ala­kultak és erősen megkoptak a pártlojalitás szálai.

A svéd parlament ugyanakkor már 1971-ben leszögezte, hogy a teljes tagság inkompatibilis a semlegesség politikájá­val,19 Finnországban pedig a szovjet kapcsolat eleve gátat szabott mindenféle nyugati elkötelezettségnek, ezért akkor még a norvég-EK, illetve a svéd-EK bilaterális szabadkeres­kedelmi megállapodás példáját sem követték.

A népszavazások utáni politika

Dániában 1973 után az integráció tartalmáról és mélységéről folyt a legtöbb vita. Paradox, hogy egyetlen olyan jelentősebb erejű párt maradt, mely a kilépést szorgalmazta (Szocialista Néppárt), ám ez a párt 1979-ben, 1984-ben és 1989-ben is megszerezte a dán EP-mandátumok negyedét.20 Nemzetközi sikerük egyben a dán pártrendszer megkettőződését is jelen­tette: Dánia EP-képviselete szignifikánsan eltér a belső erő­viszonyoktól. Ez is alapul szolgált ahhoz, hogy a dánokat – az angolokhoz hasonlóan – gyakran bírálták az integráció felé megnyilvánuló, lelkesedésüket jól palástoló magatartásuk mi­att. Ennek a hozzáállásnak az eddigi csúcspontját a maastrichti szerződés elutasítása képezte. Bár a dánok döntő több­sége gazdaságilag előnyösnek tartja országa számára az EK/EU-tagságot, ez sem tartotta azonban vissza a szavazók Júniusi Mozgalom, Szocialista Néppárt és Haladás Párt által mobilizált minimális többségét21 Maastricht politikai következ­ményeinek elutasításától. A váratlan végeredmény arra kész­tette a kormánypártokat, hogy elfogadják az ellenzék által ki­dolgozott „nemzeti kompromisszum" kereteit. Kényszerhely­zetében az EK is jóváhagyta (Edinburgh) Dánia távolmaradá­sát a közös védelem- és biztonságpolitikától, az egységes va­lutától, az „európai" állampolgárságtól, a szorosabb rendőrsé­gi, ill. igazságszolgáltatási együttműködéstől. Maastricht eme „light"22 verzióját már a szavazók többsége (57%) is támo­gatta, hiszen egy újabb elutasítás esetén maga az EK-tagság és a gazdasági stabilitás kerülhetett volna veszélybe.

Norvégiában a népszavazás emléke, valamint a beköszöntő olajkorszak üdvözítő és gazdagító ereje a „magabiztos izolacionalizmus"23 korszakává tette az 1970-es éveket. Az EK-ügy tapasztalatai által felerősített visszahúzódó magatartás egészen 1985-ig, az olajárak drasztikus visszaeséséig meg­határozó volt a norvég politikában. Norvégia az olajárrobba­nás csendes haszonélvezőjeként néhány év alatt nagyon meggazdagodott, és a közkiadások, a szociális biztonság, a jövedelmek valamint a fogyasztás növekedése más tapasz­talatokat adott az állampolgároknak, mint skandináv társaik­nak.

A skandináv neokonzervativizmus

Az 1970-es években a skandináv jóléti modell jelenlegi for­mája kimerítette finanszírozási kereteit. A társadalom elörege­dése, a szociális támogatást igénylők számának növekedése már a jólét szinten tartásához is extra forrásokat kívánt volna. A gazdasági válság azonban az addigi forrásokat is beszűkí­tette, erősen hozzájárulván ezzel a konzervatív politikai pártok megerősödéséhez. A neokonzervativizmus gazdasági elveit felvállaló konzervatívok támadták a szociáldemokrata társada­lompolitika legfőbb eszközeit: az állami alapú jóléti szektor bővítését, az ár- és adórendszerre épült magas redisztribúciót és a piaci regulációt. A bajok forrásaként a jóléti állam bőví­tésével tovább fokozódó állami beavatkozást és a túlburjánzó bürokráciát jelölték meg. A konzervatívok minden társadal­mi rétegben képesek voltak növelni szavazói támogatott­ságukat, de eszméikre leginkább a piacról is megélni képes, stabil egzisztenciájú, illetve a csökkenő reáljövedelmű rétegek voltak fogékonyak. A szociáldemokrata vívmánynak számító jólét és biztonság, illetve annak veszélybe kerülése tehát ép­pen a szociáldemokraták ellenében mobilizálta a választókat. Dániában és Norvégiában ehhez még egy tényező járult: a forrásbeszűkülés időszaka szociáldemokrata pártokat talált a kormányhatalomban, s kényszerűen restriktív gazdaságpoliti­kai lépéseik tovább csökkentették népszerűségüket. A Dániá­ban 1982-ben, Norvégiában 1981-ben, Svédországban pedig 1976-ban kezdődött neokonzervatív korszak kormányai által meghirdetett liberalizáció, dereguláció és restrikció thatcheri következetességű végigvitele a skandináv országokban nem sikerült. A forráshiány pótlására nem mertek az adóemelés eszközéhez folyamodni az addig az adócsökkentés szüksé­gességét hirdető konzervatívok, de a korporatív csatornában erősen bebástyázott érdekek ellenállása miatt a jövede­lemátcsoportosítás rendszerén sem tudtak alapvetően változ­tatni. Ez az időszak rávilágított arra, hogy a modell túlburján­zását népszerűen bírálók elszántsága önmagában nem ele­gendő a hosszú szociáldemokrata periódus alatt megerősö­dött társadalmi értékeket és kialakult érdekeket sértő politikai célkitűzések megvalósításához. Az angolszász neoklasszikus elmélet sajátos skandináv gazdaságpolitikai gyakorlattá szelí­dült.24 Nyilvánvalóvá vált, hogy még a kereteket bíráló politikai erők sem képesek a struktúra alapjait átalakítani. A finanszí­rozás korábbi szintjét biztosítani képtelen szociáldemokraták ugyanakkor kénytelenek voltak maguk is restriktív gazdaság­politikát folytatni, s ezzel elmondható, hogy a kormány­zati pozíció jelentékenyen mérsékelte az ideológiai külön­bözőségeket.

Gyengülő izolacionalizmus, EK/EU-jelentkezések

A skandináv modell alkalmazkodóképessége kevésnek bizo­nyult az 1970-es években erőteljessé váló nemzetközi gazda­sági folyamatok (transznacionalizálódás és dereguláció) által elmélyített finanszírozási válság kezeléséhez. A rendkívül nyi­tottnak számító skandináv gazdaságokat ért nemzetközi ha­tások aláásták a nemzeti alapokra épült jóléti struktúrát. Az ezt felismerő politikai vezetés a modell megújulásának remé­nyében igényelte az EK-val való együttműködés szorosabbá tételét és ez tette őket a Luxemburgi Deklaráción alapuló egy­séges Európai Gazdasági Térség létrehozásának támogatói­vá. Az EK-tagság kérdése azonban 1989-ig nem volt napiren­den és e téren valószínűleg nem is következett volna be vál­tozás a kelet-európai rendszerek összeomlása nélkül.

A kétpólusú világrendszer átalakulásával a dezintegrációból kinövő biztonságpolitikai következmények hatására Finnor­szág és Svédország is átértelmezte, illetve újrafogalmazta kül­politikai irányvonalát. Az 1991-ben EK-tagságot kérelmező Svédország semlegességi kategóriája a hidegháború vé­gével értelmét vesztette, s ezzel elhárult a csatlakozás út­jából az addigi legfőbb akadály. Az 1992-ben szintén tagsági kérvényt benyújtó Finnország előtt pedig az 1948-as „Barát­sági Szerződés" felbontásával lehetőség nyílt a szovjet (orosz) érdekszférából való kiszakadásra és a külpolitikai függetlene­désre. A finn vezetők az ország nyugat-európai integrálódá­sával ezt a leválást remélték biztosítani. Bíztak továbbá abban is, hogy a csatlakozással a kelet-európai dezintegráció poten­ciális veszélyeivel szemben szükséges biztonságpolitikai ga­ranciákra is szert tehetnek. Az EK-tagság megcélzásának leg­erősebb motivációja azonban mindkét országban a kezelhetetlennek tűnő gazdasági válság volt. Svédországban a há­ború utáni legmélyebb recesszió során súlyosan eladósodó költségvetés egyre inkább akut problémává vált. Az ipari ter­melés visszaesését tetézte, hogy a transznacionális vállalatok kedvező pozícióban kívánták várni az európai piac egysége­sítését, ezért egyre több esetben választottak EK-beli orszá­gokat befektetéseik célpontjául. így viszont a svéd kormányzat addig sohasem látott méreteket öltő tőkekiáramlással volt kénytelen szembenézni. Finnország gazdasága a jóvátételi visszafizetésekkel kezdődően az 1970-es évekre az olajvál­sággal szorosan ráfűződött a szovjet piacokra. A finn export korábban mintegy 20%-át felszívó szovjet gazdaság össze­omlása a kényelmes barterpiacok elvesztését jelentette, mi­nek következtében Finnország még a közép-kelet-európai or­szágoktól is súlyosabb gazdasági visszaesést szenvedett el. A nagy válság emlékeit felidéző helyzet, a termelés és a fog­lalkoztatás drasztikus méretű visszaesése miatt – Svédor­szághoz hasonlóan – Finnországban is a kilábalás reményé­nek tintájával írták alá a csatlakozási kérvényt.

Ezek a változások válaszút elé állították az olajnak köszön­hetően még mindig viszonylag stabil gazdaságú Norvégiát is. A munkáspárti kormányzat a még mindig elevenen élő 1972-es emlékek ellenére is eljuttatta csatlakozási kérelmét Brüsszelbe. Az újabb politikai krízis veszélyét is vállaló dön­tésében külső tényezők játszottak döntő szerepet. Annak va­lószínűsége, hogy Dánia után Finnország és Svédország is csatlakozik az EK/EU-hoz az esetleges északi alternatíva re­ményének végleges elvesztését eredményezte. A csatlakozás igénylésében élenjáró Ausztriával kiegészülve pedig ezen or­szágok belépése egyúttal már az EFTA eljelentéktelenedését is előre vetítette. A csatlakozási kérelmek beadásával egyide­jűleg – az ügy hordereje és társadalmat kettészelő vonása miatt – mindhárom kormányzat leszögezte, hogy a kérdésben népszavazás kiírását kezdeményezik.

A népszavazások EK-val egyeztetett időrendje a csatlako­zást ellenzők táborának nagysága szerinti sorrend fordítottja volt. A döntés hátterében az állt, hogy az északi államok bel­politikai eseményeinek egymásra gyakorolt hatásától25 várták a szükséges többség elérését a vonakodóbb országokban. Ez az elképzelés egyedül az utolsó dominó, Norvégia esetében nem igazolódott be. Ennek okai részben az eltérő előzmé­nyekben, részben a mobilizáció sajátosságaiban, részben pe­dig az ország kedvezőbb gazdasági helyzetében és az ezzel összefüggő vita egyedi vonásaiban keresendők.

Eltérő előzmények

Finnországban és Svédországban az EK-tagság kérdésé­hez nem tapadtak olyan negatív tapasztalatok, mint Nor­végiában. A bipoláris világban kényszerből vagy önként kö­vetett külpolitikai irányvonaluk miatt az előbb említett orszá­gokban igazán éles vita sohasem alakult ki a csatlakozás ügye körül. Az 1972-es norvég népszavazás viszont kellemet­len emlékeket idézett fel a csatlakozást leginkább támogató gazdasági-politikai elitben. 1972-ben a népszavazás eredmé­nye „a nép dicsőséges győzelme volt a hatalom, mint olyan felett".26 Ez a tény még a pártvezetéssel szembeni szervezett diszlojalitást is legitimálta. A szembefordulást erősítette az 1970-es évek hamis képzettársítása is: az olajkorszak gaz­dagságot ugrásszerűen növelő hatása sokakban keltette a csatlakozást elutasító döntés helyességének visszaigazolását.

A társadalom mobilizálása

A népszavazás révén az EU-ügy olyan rétegeket vont be köz­vetlenül a politikába, akiket egyébként passzivitás jellemzett. A mobilizálásnak különösen nagy hangsúlyt adott a kérdésben bizonytalanok jelentős aránya, kiknek többsége még a csat­lakozási tárgyalások lezárása után is tanácstalan maradt.27 Az így meghatározóvá vált kampány szereplőit tekintve Nor­végia ismét eltérést mutatott a másik két országhoz képest. A pártok álláspontját vizsgálva feltűnő, hogy Finnországban és Svédországban csak marginálisabb, zömében parlamenten kívüli politikai pártok fordultak a csatlakozás ellen,28 addig Norvégiában a Centrum Párt, a Keresztény Néppárt és a Szo­cialista Baloldal végig következetesen ellenezte a belépést.29 A pártvezetések által kialakított álláspontot azonban nem min­den esetben követték a pártok iránt elkötelezett szavazók.30 A diszlojalitás – méretüknél fogva – a szociáldemokrata pártok esetében gyakorolta a legnagyobb hatást a szavazások vég­kimenetelére. A szociáldemokrata pártok közül csak a re­latíve leggyengébb finn volt képes támogatói többségét a csatlakozás mellett felsorakoztatni, a másik két esetben a pártokon belül megszerveződött EU-ellenes frakciók je­lentékeny szeleteket szakítottak ki a pártok bázisából. A diszlojalitásból nyilvánvaló, hogy a csatlakozás kérdésében a pártalapú szembenállásnál mindhárom országban meghatáro­zóbbá vált az elit kontra szavazók dichotómia és a széles értelemben vett centrum-periféria ellentét, mely különös szö­vetségeket produkált.

A szavazók mobilizálásában kiemelendő továbbá a pártvo­nalakat keresztülmetsző ad hoc jellegű mozgalmak tevékeny­sége. Ezek közül – részben sikeres múltja,31 részben viszony­lag korai megszerveződése, részben pedig prominens támogatói miatt – a norvég belépést ellenzők mozgalma volt a leg-energikusabb és leghatékonyabb. Vezetői nem professzionális politikusok voltak, ezért karrierféltés nélkül, teljes politikai sza­badsággal léphettek fel ügyük érdekében. Képesek voltak olyan környezetükben, szakmájukban elfogadott emberek be­vonására, akik révén jobban tudtak hatni a civil szférában, mint a pártpolitikusok. Választókkal való kapcsolatuk sokkal közvetlenebb volt, s érveikben is a mindennapok problémái domináltak.

A viták jellege

Norvégiában az olaj áldásos hatása a 80-es évek beköszön­tével sem múlt el. A három ország gazdasági helyzetében meglévő különbségek32 miatt eltérő volt a csatlakozás körüli vita jellege. Míg Finnországban és Svédországban a gazda­ság és a biztonságpolitika kérdései képezték a vita magvát, addig Norvégiában a csatlakozás ügyéhez hozzákapcsolódott annak a mindennapi élet valamennyi területén várható követ­kezménye is.

Finnországban és Svédországban a gazdaság nehéz hely­zete a szavazók többségében legyőzte az EU-val és az addigi izolacionalizmus feladásával szemben meglévő ellenérzése­ket. Finnországban ehhez erős ösztönzést adott a bizton­ságpolitika kérdése is. A nyilatkozatairól és térképeiről híressé vált Zsirinovszkij választási sikereivel (1993 december) foko­zódott az Oroszország felől jövő bizonytalanságokkal szem­beni félelem és ez tovább növelte a biztonsági garanciákat ígérő integráció értékét. Az így nemzeti érdekké váló csatla­kozás kapcsolódása a szuverenitáshoz paradox helyzetet te­remtett: a finn vezetés a korábbi szovjet függőségből ki­szabadulva a nemzeti önrendelkezés visszaszerzése érde­kében szükségesnek látta vállalni szuverenitása részleges korlátozását. Svédországban a hidegháború végéig különö­sen fontos volt a nemzetállami identitás. A semlegesség en­nek egyik sarkkövét képezte, ezért a svéd szavazók vélemé­nyének kialakításában a külpolitikai tényezők inkább a csat­lakozás ellenében motiváltak. Norvégiában ugyanakkor az ad­digi kül- és biztonságpolitika nem játszott igazi, szerepet a csatlakozással kapcsolatos attitűd kialakításában. Előkerültek viszont olyan kérdések, melyek a másik két országban mind­végig inkább csak látensen voltak jelen az EU-ügyben.

A pro-érvek gyengesége

Norvégiában a csatlakozás pártján állók elsősorban a kívülma­radás hátrányainak felsorakoztatásával vélték meggyőzhető­nek a kétkedőket. A leginkább hangoztatott olajár-függőség és féloldalas gazdasági szerkezet33 problémájának megoldását azonban a többség nem kívánta a gazdasági teljesítményében Norvégiától elmaradó, s egyéb területeken sem túl vonzó EU-ra bízni. Ezen döntésüknél hiányzott a finnek által tapasztalt sokkoló gazdasági összeomlás okozta nyomás. A svéd méretű tőkekiáramlás hiányában pedig a potenciális forrás vesztesé­get, illetve távolmaradást sem vélték valós gondnak, sőt sokan a külföldi tőkében a nemzetközi mércével jelentéktelen méretű norvég ágazatokat felvásárló és a szuverenitást korlátozó té­nyezőt vélték felfedezni. A csatlakozás mellett felhozott egyéb érvekre is voltak ellenérvek. Az EU politikájának befolyásolási lehetőségévei a norvég nemzet kicsinységét és az önrendel­kezés kérdését állították szembe. A környezetszennyezés glo­bális problémájának kezelését sem az EU kevésbé szigorú emissziós szabályozásától várták.34 A K+F megdrágulása miatt az élvonalban maradás egyik feltételét jelent nemzetközi ko­operáció35 szükségességét a csatlakozást ellenzők is elismer­ték ugyan, de az együttműködést más formában – EU-tagság nélkül – képzelték el. A biztonságpolitika területén pedig a NATO-val való elégedettség36 miatt nem érezték feltétlenül szük­ségesnek a tétován körvonalazódó európai megoldás keresé­sét. A belépés irányában így csak a politikai izoláció veszélye volt az egyetlen igazán erős közvetlen motivációs tényező.

A belépést ellenzők bázisa

A csatlakozást ellenzők részben tradicionális kulturális és val­lási értékeiket féltették, részben pedig állásukat, illetve az ál­lamtól kapott támogatásukat védelmezték. Az előbbi réteget a kulturális periféria csoportjai alkották, míg az utóbbiba első­sorban a primer szektorban és a közszolgáltatói szférában foglalkoztatottak, valamint a védett iparágakban dolgozók és a jóléti transzferektől, szolgáltatásoktól nagyban függő rétegek tartoztak. A második csoport legfőbb közös ismérve a piaci viszonyoktól való félelem volt. A kulturális periféria csatlako­zás ellenében fellépő mozgalma Norvégiában volt a legerő­sebb. A mértékletességet hirdetők a restriktív alkoholértékesí­tési rendszer fenntarthatóságát látták veszélyeztetve, míg az ortodox vallási szervezetekhez kötődők pedig a „bűnös" városi szekularizáció felerősödésétől tartottak a többnyire katolikus vagy szekularizált Európához való közeledés esetén. Norvé­giában ehhez adódott még a nynorskot37 beszélő kisebbség félelme az általuk preferált nyelv háttérbe szorulásától.38 A csatlakozás kérdése – a kulturálison kívül – gazdasági alapú ellentéteket is szított. Ezek közül a primer szektor termelői, illetve fogyasztói közötti törésvonal tekint vissza a legrégibb múltra. Bár a finn és svéd Centrum (Agrár) Pártok a szektor nemzeti alapú támogatásának fenntarthatóságáért cserében maguk is a csatlakozás pártjára álltak, a farmereket azonban már erősen megosztotta a kérdés. Norvégiában viszont a far­merek a Centrum Párttal együtt egységesen elvetették az EU-tagság gondolatát.39 Ők még a sarkkörön túli termelőknek ígért, az eddiginél is magasabb támogatásért sem kívánták veszélyeztetni a számukra – a nemzeti érdekeket megteste­sítő regionális politika keretében – közvetlenül, illetve az ára­kon keresztül nyújtott nemzeti támogatást. Támogatta őket a halászok döntő többsége is,40 akik a spanyol halászarmada északi tevékenységének kezdeti korlátozottságánál sokkal fontosabbnak vélték a források feletti monopólium hosszú távú megtartását. Az egyébként is erős érdekképviselettel rendel­kező primer szektor erejét növelte a nem piaci mechanizmu­sokból élők és az állami támogatásban részesülők elmúlt két-három évtizedben jelentékenyen kibővült köre. Közülük sokuk­ban élt a félelem, hogy az EU-tagság a nemzeti munkaerőpiaci politikát korlátozva veszélyeztetné az állásukat, illetve a járadékukat. Az önkormányzati köztisztviselők mellett igaz volt ez a jóléti és az oktatási szektorban foglalkoztatott közalkal­mazottakra is, akiknek az aránya Norvégiában a legnagyobb. Szintén Norvégiát jellemzi leginkább az állam gazdasági be­avatkozása, melynek olajjövedelmet átcsoportosító – a mező­gazdaság mellett – néhány iparágat is jelentékeny mértékben védelmező és támogató jellege következtében egyes terüle­teken részlegesen korlátozódtak, kiiktatódtak a piaci mecha­nizmusok.41 Norvégiában az ipari foglalkoztatottak közel 30%-a ilyen iparágban dolgozik, s az egy főre eső támogatás mértéke kétszerese a svédországinak.42 A támogatás ilyen magas mértéke leginkább az ipar területi elhelyezkedésével, az alternatív munkahelyek hiányával van összefüggésben. A támogató állami politika féltésének másik széles területe a jó­léti szféra, mivel a szociáldemokrata skandináv jóléti modell kontinentális és angolszász hagyományoktól eltérő sajátossá­gai43 nem teljesen kompatibilisek az EU jelenlegi szociálpoli­tikai irányvonalával. Külön kiemelendő, hogy Skandináviában a nőknek átlagosan alig 25%-a él a piaci mechanizmusok­ból44 a többiek főként az önkormányzatok alkalmazásában állnak, illetve különféle támogatásokból élnek. Mint ilyenek, sokkal hajlamosabbak voltak a belépés elutasítására, a tár­gyalásokon mégsem érintették helyzetüket. Elmondható, hogy bármennyire is paradox, de Norvégiában (és Svédországban) a csatlakozás ellen szavazók népes táborát az EU-ügyben nagy részben a szociáldemokrata alapú jólét fordította a szo­ciáldemokrata kormányok ellen.

Csúnyácska Európa

Azt is látni kell azonban, hogy a harmadik világból egyre nagyobb számban érkező bevándorlók és a néhány EU-beli országban jelenlévő szélsőjobboldali tendenciák is az izolacionalizmus hirdetői felé közelítették a békésebb belpolitikai vi­szonyukat féltőket. Bár Svédország sajátos külpolitikai irány­vonala következtében már megtanult együtt élni a fejlődő világból betelepültekkel, de Finnországban egyre többen sze­retnék lezárni a keleti határokat, Norvégiában pedig hivatalo­san tiltva van a bevándorlás. Másrészről az európai integráció mai formája sem kellően attraktív, mivel a szupranacionalizmus korábban sohasem látott szintre ért, és a további „mé­lyítés" intézményi keretei egyelőre a demokrácia-deficit bélye­gét viselik magukon. Bár Finnországban és Svédországban a vezető politikai erők a kampány során nem emeltek szót az Unió maastrichti formulája ellen, a norvégok többsége viszont egy jottányit sem kívánt feladni nemzeti szuverenitásukból, fő­leg nem egy újabb unió kedvéért, melyben ráadásul a szá­mukra rossz emlékeket idéző német dominancia a közös po­litika legfőbb alakítója.

A népszavazások végeredményei alapján megállapítható, hogy míg Finnországban és Svédországban a jelenlegi hely­zetben a csatlakozás vélhető előnyei és a kimaradás valószí­nűsíthető hátrányai a többség szemében meghaladták a káros hatásokkal szembeni félelmet, addig Norvégiában az elutasítás ennek éppen a fordítottját mutatta. A finn és a svéd csat­lakozás egyúttal a jóléti modell válságának közvetett be­ismerését is jelentette. Norvégiában erre az olaj gazdag­sága miatt most még nem került sor, de a jelenlegi struk­túra megújulása az adott keretek között ott sem várható. E helyett rövid távon csak a modell továbbra is magas élet­színvonal biztosító, az olaj világpiaci áringadozásait többnyire tükröző vegetálása prognosztizálható.

Záró gondolatok

Az említett országok belpolitikájában a népszavazások nem okoztak politikai válságot. Finnországban és Svédországban a politikai elit megkapta a legitimáló erejű szavazói támoga­tást. Norvégiában paradox módon a kormányzat politikai ve­resége biztosította a stabilitás fennmaradását, mivel egy szűk győzelem esetén a népszavazás interpretálásának bizonyta­lansága és az ellenzőknek a belépés blokkolásához szüksé­ges minimálisan 25%-nyi parlamenti részesedése könnyen alkotmányos válsághoz vezethetett volna. Jelen helyzetben a szociáldemokratáknak nincs igazi belpolitikai alternatívája, ezért a Centrum Párt legnagyobb tiltakozása ellenére is ké­pesek voltak kormánypozícióban maradni. A következő válasz­tások igazi tétje az lesz, hogy megerősödnek-e annyira a kon­zervatívok, hogy ismét létrejöjjön egy jobboldali koalíció. Az EU-ügy legalább az 1996-ban várható fazonigazításig lekerült a napirendről, de mindezektől függetlenül rövid távon nem vár­ható a norvég szavazók életkörülményeit alapvetően befolyá­soló változás. Bár Finnországban és Svédországban eddig még nem illették igazán éles kritikával az Európai Uniót, de valószínűsíthető, hogy bekerülése után a fiatal nemzetnek számító Finnország és a hosszú nemzeti tradícióra visszate­kintő Svédország természetes szövetségesekre talál majd a múltban hozzájuk erős szálakkal kötődő, az integráció mélyí­tésétől ódzkodó Anglia és Dánia személyében. Ezen északi blokk kialakulásának vízióját vetíti előre a skandináv államokat a nemzetközi szervezetekben szintén jellemző együttműkö­dés, valamint a bekerüléskor még többnyire csak a „nem"-szavazatokból észlelhető, az akkor még a problémák árnyé­kában meglapuló ellenérzések megléte is. Norvégia kívülma­radása, a másik két északi állam csatlakozása és jövőben várható álláspontja elgondolkodásra kell hogy késztesse az európai integráció alakulását meghatározó szereplőket is. Hogy ennek lesz-e valamilyen hatása, az legkésőbb 1996-ban valószínűleg kiderül.

Jegyzetek

1 Hasonló vonásai miatt a politikatudományban ebbe a kategóriába szokták sorolni Dániát is, de ahol a szövegösszefüggés úgy kívánja, ott kitérek az északi államok közé sorolt Finnországra is.

2 Lafferty, W. M. (1971): „Economic Development and the Response of Labour in Scandinavia", Universitetsforlaget, Oslo-Bergen-Troms0, 114. o.

3 Az agrárius Liberális Párt az exportban érdekelt nagybirtokok, ill. farmok érdekeit képviselte, míg a kistermelőknek a Radikális Liberális Párt nyújtott politikai képviseletet.

4 A nők 1913-ban jutottak szavazati joghoz.

5 Bővebben Id. Lafferty i.m. 118-132. o.

6 Lindström, U. (1985): „Fascism in Scandinavia 1920-1940", Stock­holm, 104. o.

7 Katzenstein, P. J. (1985): „Small States in World Market", Ithaca and London, 139. o.

8 Rokkan, S. (1966): „Norway: Numerical Democracy and Corporate Pluralism", in. R. Dahl (ed): Political Oppositions in Western Democracies, New Haven, CT: Yale University, 105. o.

9 Miljan, T. (1977): „The Reluctant Europeans", C. HURST Company, London, 5. o.

10 Saeter, M. (1990): „Norway: An EFTA Road to Membership", in. F. Laursen (ed): EFTA and the EC: Implications of 1992, EIPA, Maast-richt, The Nederlands/Pays-Bars, 118. o.

11 Seeter, M.-Knudsen, O. (1991): „Norway", in. H. Wallace (ed): The Wider Western Europe, Pinter Publishers, London and New York for the RIIA, London, 179. o.

12 „Semi-neutrality" (Miljan i. m. 193. o.)

13 Allen, H. (1979): „Norway and Europe in the 1970s", Universitets­forlaget, Oslo-Bergen-Troms0, 42. o.

14 Miljan i. m. 290-297. o.

15 Miljan i. m. 258. o.

16 Allen i. m. 47. o.

17 Einhorn, E.-Logue, J.(1989): „Modern Welfare States – Politics and Policies in Social Democratic Scandinavia", Praeger, New York, 164. o.

18 Az 1948-as egyezmény óta a finn külpolitika igyekezett a szovjet érdekek megsértésének még a látszatát is elkerülni (Ld. Paasikivi-Kekkonen-vonal, M. Jakobson: „Finnország", Minerva,1990)

19 Vö. Római Szerződés III. Cikkely, ill. Werner- és Davignon-terv

20 Bár 1994-ben csak két helyet szereztek az EP-választásokon, de a Maastricht elleni Júniusi Mozgalom két mandátumával az integráció szkeptikusai továbbra is őrzik pozíciójukat az EP-ben.

21 A különbség mindössze 47 000 szavazat volt.

22 Lindström, U.-Svåsand, L. (1994): „Scandinavian Political Parties and Europe", kézirat, Budapest-Bergen Workshop, 1994. okt., 16. o.

23 Strøm, K. (1992): „Norway, Sweden and the New Europe", in. Scandinavian Studies vol. 64. no. 4. 503. o.

24 Jellemző példája ennek a munkanélküliség kezelésében folytatott szociáldemokrata (!) ihletettségú politika.

25 Ld. pl. a Maastrichtról tartott dán népszavazás hatását. (Lindström, U. (1992): „Euro-Consent, Eoro-Contract, or Euro-Coercion?", Scandinavian University Press, Oslo, 24-25. o.

26 l.m. 21. o.

27 Lindström-Svåsand i. m. 12. o.

28 Ez alól csak a svéd Zöld Párt és Baloldali Párt, illetve a finn Ke­resztény Néppárt és Baloldali Párt képezett kivételt.

29 A Centrum Párt ennek köszönhetően vált az 1993-as választáso­kon a második legerősebb parlamenti párttá.

30 Ld. Lindström-Svåsand i. m. 19. o.

31 Már 1961-62-ben és 1972-ben is képes volt alapvetően befolyá­solni a közvéleményt. Az eltérő svéd helyzetben az igenért fellépő mozgalom könnyebben tudott híres embereket mobilizálni.

32 A súlyos helyzetben lévő finn és svéd gazdasággal szemben a norvég az elmúlt években enyhén növekedett (Yearbook of Nordic Statistics 1994: 279), az infláció 2,5% alatt maradt, a folyó fizetési mérleg jelentős többlettel zárt (Norway's Application for Membership. Opinion of the Commission, /COM/ 1993: 68), a 6% körüli munkanélküliség pedig fele, III. harmada a svéd és a finn adatoknak.

33 Vö. COM 8-9. o. ill. 69. o.

34 Ráadásul a norvég szabályozás gerincét a helyi körülményekre alapozott egyéni döntések alkotják (Lindström 1992:86).

35 Hakovirta, H. (1987): „The Nordic Neutrals in Western European Integration", in. Cooperation and Conflict: Nordic Journal of Internati­onal Politics vol. 22. no. 4, 267. o.

36 Lindström-Svåsand i. m. 9. o.

37 A központi, standard nyelv a dánhoz közelálló bokmål, mellyel szemben a nemzeti romanticizmus hozta létre a vidéki dialektusokból az 1850-es évek kialakított nynorskot.

38 Nem ment viszont végbe ilyen jellegű mobilizáció a lélekszámában őket jóval meghaladó finnországi svéd kisebbség körében.

39 Lindström-Svåsand i. m. 19. o.

40 Kivétel az exportból meggazdagodott, állami támogatásra nem szoruló halászfarmok jövedelmeiből élők.

41 Ezeket hívta Lindström félig leválasztott iparágaknak (Lindström 1992:50).

42 l. m. 51.

43 Ld. Ervik, R.-Kuhnle, S. (1992): „The Scandinavian Welfare States and the Limited Relevance of the EC", kézirat, Összehasonlító Politi­katudományi tanszék, UIB, 3. o.

44 Lindström 1992:118.