1994 őszén Finnországban, Svédországban és Norvégiában népszavazást rendeztek az EU-csatlakozás kérdéséről, melynek következtében az előbbi két országban a belső akadályok is elhárultak a belépés útjából, míg a norvégok többsége a kívülmaradás potenciális hátrányaival dacolva nyilvánított véleményt a belépést szorgalmazó politikai-gazdasági elittel szemben. Jelen tanulmány célja rövid történeti jellemezést adni a skandináv országok1 és az európai integráció viszonyáról, s ennek keretében áttekinteni a változtatást kikényszerítő momentumokat. A népszavazás előtti érvek és ellenérvek bemutatásával illusztrálni kívánom az integráció jelen formájával szemben meglévő fenntartásokat, az eredmények értékelésekor pedig kitérek arra is, hogy milyen következményei lehetnek az adott országok döntéseinek mind befelé, mind pedig az európai integráció jövőjére nézve.
A skandináv örökség
A 19. században még relatíve szegénynek számító Skandináviában az iparosodás megkésettsége a megélhetésért küzdő állástalanok hatalmas tömegét késztette országa elhagyására. Bár az ásványi anyagok és primer termékek exportján nyugvó egyoldalú gazdasági szerkezet alapján Skandinávia is a világgazdaság perifériájához tartozott, az 1930-as évek válságára adott, a II. világháború utáni felzárkózást megalapozó skandináv megoldás előfeltételei lehetővé tették a régió' nem klasszikus perifériális fejlődését. Ezek legszembetűnőbbike a feudális struktúra hiánya, azaz egyrészről a saját földtulajdonnal rendelkező, elnyomástól nem szenvedő, önálló érdekekkel bíró szabad parasztság megléte, másrészről pedig a nagybirtokos réteg hiánya. Az erős és elnyomó állam hiánya megkönnyítette a munkásosztály politikai megszerveződését. A szervezett munkásságot a társadalom vidéki jellege, a városi középosztály gyengesége, a parasztokkal való szövetség keresésére ösztönözte. A munkásság vezetését a mérsékelt pragmatizmus és az egységesség jellemezte. A (vad) liberalizmus gyökerei történetileg gyengék maradtak, s a politikai jobboldalt törésvonalak és megosztottság gyengítették. Az államigazgatást a professzionális, korrupciótól mentes, társadalom irányában nyitott bürokrácia intézte. Dánia néhány ponton ettől valamelyest eltérő képet mutatott. Dániát a 18. század végéig félfeudális viszonyok jellemezték.2 A földrajzi körülmények kedveztek a nagybirtokok kialakulásának és jobb megélhetést biztosítottak, mint Norvégiában vagy Svédország nagy részén. A nagybirtokok exportorientálttá válása némi bázist nyújtott a liberalizmus számára, erősítette a vidék egyenlőtlenségeit, továbbá megosztotta az agrárérdekeket, melynek leképzése a pártstruktúrában is fellelhető.3 Bár a munkásmozgalom Dániában hamarabb megszerveződött, mégis relatíve gyengébb maradt, mint az északi országokban.
A parlamentarizmus kialakulása
A belpolitika alakulását a 19. században Norvégiában szinte kizárólag külső körülmény, a svéd vezetés elleni politikai küzdelem határozta meg. Dániában a poroszoktól elszenvedett vereségek szintén erősen kihatottak a belső folyamatokra, míg Svédországban a belső hatalmi egyensúlyt gyakorlatilag érintetlenül hagyták a nemzetközi viszonyok.
Az 1905 előtti norvég politikát a Norvég-Svéd Unió kérdése uralta. A teljes függetlenség közös célja együttműködésre késztette a fő politikai szereplőket. Küzdelmük erődjévé a Storting, az egykamarás nemzetgyűlés vált, mely – jelentősebb arisztokrácia hiányában – politikailag egységesen állt a királlyal szemben. Szolidaritásuk első igazi eredménye a kormány feletti – a külügyek kivételével korlátlan – ellenőrzés jogának megszerzése volt. A parlamentarizmus 1884-es elérése a többi skandináv országhoz képest viszonylag korainak nevezhető. A még az alsóbb néprétegek között is erős támogatásra lelt Liberálisok és az őket támogató zsendülő Munkáspárt már 1898-ban elérte a szavazati jog férfiak teljes körére történő kiterjesztését.4 Az Unió 1905-ös felbomlásával visszanyert szuverenitás következtében a külügyek felügyelete is a Storting kezébe került, s ezzel teljessé vált a parlament szupremáciája.
Dániában a vidéki kistermelők és a városi radikálisok szövetsége az 1915-ös alkotmánnyal nemcsak helyreállította a porosz vereség utáni konzervativizálódással háttérbe szorított, a korában roppant liberálisnak számító 1849-es alkotmány szellemét, de a felsőház demokratizálásával, a parlamentarizmus intézményesítésével túl is léptek azon.
Svédországban a parasztok kiváltságos helyzete miatt a vidéki ellenkultúra csoportjai, a városi radikálisok, valamint a munkások alkották a szavazati jog kiterjesztéséért folytatott küzdelem bázisát, és csak 1917-ben tudták rákényszeríteni a királyt a parlamentáris kormányzati keretek elfogadására. Az uralkodó beleegyezési hajlandóságát fokozta, hogy a támaszát jelentő konzervatívokat erősen megosztottá tette az agrárkérdés.5 (Bővebben I. pl. Lafferty 118.ff.)
A neokorporatív keretek kialakulása
A modern parlamentáris struktúra intézményesülése egyik országban sem párosult a gazdasági liberalizmus térhódításával. Az I. világháború okozta krízis a már korábban is létezett bizottsági keretek kiszélesítésével és konszenzuskereső jellegével pontot tett az egyébként sem túl erős laissez-faire tradíció végére. A bizottságok csak nagyon lassan haltak el, s mély nyomot hagytak a politikai kultúrán.6
Az 1920-as években a munkanélküliség kérdése mindhárom országban akut problémává vált. Az 1929-ben kezdődött világgazdasági válság által súlyosbított helyzetben az igazából soha meg nem kérdőjelezett állami beavatkozás fokozása és a vörös-zöld kiegyezés képezték a sajátosan skandináv válasz alapját. A kormányhatalomra került, illetve a már hatalmon lévő (Dánia) szociáldemokrata pártok az állam munkaerőpiaci beavatkozását támogatandó kötöttek szövetséget az agrárpártokkal. A kifejezően „Cow Deal"-nek nevezett egyezmények7 (Dánia, Svédország 1933, Norvégia-1935) támogatták a szociáldemokraták közmunkákra alapozott foglalkoztatási politikáját a (rögzített) mezőgazdasági ártámogatásért és egyéb kormányzati segélyekért cserében. Norvégiában és Svédországban már a polgári pártok megpróbálták izolálni a világgazdasági ingadozásoktól a teljes mértékben a hazai piacoktól függő agrárszektort, s ezt a védettséget féltve írták alá a Centrumpártok a szociáldemokratákkal az egyezményeket. Dániában a többségi támogatás megszerzéséhez szükség volt a nagybirtokokon termelő farmerek érdekeit képviselő liberálisok megnyerésére is. A nagybirtok tulajdonosainak a föld kizárólagos jövedelemforrásuk volt, ezért őket a válság még a – rendszerint valamilyen kiegészítő tevékenységet is folytató – kisgazdáktól is súlyosabban érintette. Számukra azonban a hazai piac szűkössége miatt az árrögzítés nem oldhatta meg a nehézségeket, ezért az export kormányzati támogatásáért cserében ők is csatlakoztak a munkásság és a kisgazdák szövetségéhez.
A politikai kiegyezéseket követően születtek meg az ún. alapegyezmények, melyek révén a munkaerőpiac nagy szervezetei bekapcsolódtak a gazdaságpolitikai folyamatok irányításába. Minél erősebbek voltak a szociáldemokraták, az üzleti körök annál inkább hajlottak az együttműködés keresésére. A politikai és a gazdasági viszonyokban beköszöntő béke stabilizálta a döntéshozatalban újjáéledt bizottsági formát, s tartósította a skandináv modell néven ismertté vált rendszer kereteit.
A skandináv modell
A II. világháború után kiépülő, s az 1950-60-as években kiteljesedő rendszer alapvonásai alapján nyilvánvaló, hogy a skandináv államok számos területen markánsan eltértek a legtöbb nyugat-európai országtól. A gazdaságban az állami szerepvállalás és a redisztribúció mértéke jócskán meghaladta a legtöbb tőkés országban megszokott szintet. Az állam tevékenységével széles körben korlátozta a piaci mechanizmusokat. A politikai döntéshozatali folyamatokban a konszenzuskereső jelleg vált uralkodóvá, s ebben kiemelkedő szerep jutott a korporatív csatornának.8 A társadalompolitika a kimagasló állami részvételű és univerzális jóléti politikára alapozódott, melynek megvalósításához kiterjedt „public" szektor nyújtott mozgásteret.
A belső folyamatokra koncentrálás, a nemzeti konszenzus építése, a döntési szabadság biztosítása kiszámítható külső környezetet kívánt. Ennek érdekében az európai mértékkel is kicsinynek számító skandináv országok befelé fordultak és elszigetelődésre törekedtek.
Izolacionalista külpolitika, semlegesség
A napóleoni háborúktól a második világháborúig Skandinávia a töretlen béke földje volt. Dánia is csak kétszer viselt hadat, melynek rövid, ám annál megsemmisítőbb porosz hadjáratai Schleswig és Holstein elcsatolásával végződtek. A napóleoni háborúk végén Svédországtól Oroszországhoz csatolták a finn területeket, az addig dán uralom alatt álló Norvégia viszont Svédországhoz került. Az így létrejött Svéd-Norvég Unió viszont sikeresen követte a nagyhatalmi konfliktusokból való kimaradást célul tűző külpolitikai irányvonalat. Az 1905-ben függetlenné vált Norvégia mint gyenge, újszülött, szuverén állam követte a svéd tradíciót, s megpróbált minél távolabb maradni a nemzetközi – különösen az európai – politikai játszmáktól. Az izolacionalizmus ilyetén törekvése vezette mindhárom államot, amikor határozottan hitet tettek a Hágában 1907-ben, ill. 1912-ben formalizált semlegesség követése mellett. A nemzetközi hatalmi harcokból való demonstratív távolmaradásuktól azt remélték, hogy kívül maradnak a nemzetközi konfliktusokon. Ezen hitüket erősítette az első világháború tapasztalata, a második világháború folyamán azonban hiú ábrándnak bizonyult csupán a remény, hiszen Dániát és Norvégiát megszállták a német csapatok. Ez egyértelművé tette számukra, hogy a szuverenitás fenntartásához megbízhatóbb biztosítékokra van szükség. Ez a felismerés új alapokra helyezte az 1945 utáni dán és norvég biztonságpolitikát.
NATO és semlegesség
A második világháború után a biztonságpolitika kérdése volt a legfőbb téma a skandináv államokban.9 A végső megoldást elsősorban a különböző országok egymástól eltérő világháborús tapasztalatai alakították ki. Svédország megerősödött azon hitében, hogy a felfegyverzett semlegesség politikája sikeresen folytatható, míg Norvégia és Dánia tapasztalhatta, hogy a semlegességet nem minden esetben respektálják, s ezért valamilyen nagyhatalmi védelem, biztosíték szükségeltetik. A nézetek ilyetén eltérése vezetett 1948-ban a svéd kezdeményezésű Skandináv Védelmi Unió10 ötletének a bukásához, melyet követően Dánia és Norvégia a NATO-ban vélte felfedezni a szükséges garanciákat.
Angolszász orientáció
Dánia és Norvégia ezen döntésükkel a kül- és biztonságpolitika területén az angolszász vezetés mellett kötelezték el magukat,11 bár a NATO-val való együttműködés kezdettől fogva limitálva volt (vö. „kvázi-semlegesség"12 ).
Az angolszász orientáció már a 19. században is uralta a skandináv államok külkapcsolatait. Ez elemi érdekük volt, hiszen Nagy-Britannia – világpolitikai szerepéből kifolyólag – flottájával ellenőrzése alatt tartotta a tengeri átjárókat és ezzel a deklarált semlegesség fontos szavatolójának szerepét töltötte be.13 Gazdaságilag is fontos volt azonban a brit kapcsolat, hiszen Nagy-Britannia volt az erősen külgazdaságfüggő skandináv országok nyersanyagokra és félkész termékekre alapozott exportjának az első számú célpiaca. Habár az 1950-es években Anglia már nem uralta a tengereket, mindazonáltal a skandinávoknak továbbra is a legfontosabb exportpiaca14 maradt, megtartva ezáltal a döntéshozóikra gyakorolt erős befolyását. Ez tükröződött azokban a döntésekben is, melyekben a skandináv országok elhatározták Nagy-Britannia követését az EFTA-ba. Ezt a lépést a meglévő kötelékek miatt szükségszerűnek és – a szervezet szupranacionalizmussal nem fenyegető jellege következtében – vállalhatónak vélték. A gazdasági együttműködés ezen formája beleilleszthető volt a skandináv államok nemzetállamra és önrendelkezésre épülő külpolitikai koncepciójába:15 nem sértette Svédország semlegességi doktrínáját, Dánia és Norvégia számára pedig csak a már meglévő angolszász orientáció szálainak további erősítését jelentette.
Az első két jelentkezés
A brit politika éles váltása, az EGK-hoz 1961-ben eljuttatott csatlakozási kérelmük komoly politikai dilemma elé állította a skandináv államokat: az Egyesült Királyság követése egyúttal az addig sokat kritizált országokhoz való közeledéssel és a szuverenitás számára kihívást intéző integráció vállalásával járt volna együtt. Az export irányultsága és az EFTA létének veszélye a britek nyomába léptette Dániát és Norvégiát. A brit csatlakozástól garanciát reméltek a szupranacionalista törekvésekkel szemben és ettől várták az EGK atlanti szálainak erősödését is, feloldva ezzel a biztonságpolitika USA-orientációja és a gazdaság fokozódó EGK-ra utaltsága között feszülő dichotómiát.16 Döntésüket pozitíve befolyásolta az is, hogy az EGK-nak több európai NATO-ország is tagja volt. Ugyanez azonban Svédországot arra késztette, hogy csak a társult tagságot tűzze célul. A végső döntést viszont nem Skandináviában hozták meg: a csatlakozás kérdését de Gaulle angol csatlakozást megtorpedózó vétója zárta (1963. január). Csupán néhány évvel az első sikertelen kísérlete után, 1967 májusában Nagy-Britannia felújította az EGK-tagsági kérelmét. Az ismételten reagáló skandináv országokban azonban ez nem váltott ki az 1961-62-eshez hasonló éles vitákat, hiszen mindenki számított de Gaulle kitartásában és nem is kellett csalódniuk, mivel 1967 végén megismételte vétóját.
Az E(G)K nyitás és következményei
Az EGK hágai csúcstalálkozóján viszont Franciaország váratlanul utat nyitott az EGK földrajzi kibővítése előtt. Az 1968-as megmozdulásokat követően idő előtt távozott de Gaulle utódja, Pompidou elnök egyetértett a tagságról szóló tárgyalások felújításával. A szemafor zöldre állítása valószínűsítette Dánia és Norvégia csatlakozását, ez viszont az egyébként is nehezen induló17 Északi Gazdasági Szervezet (NORDEK) tervének felrúgására kényszerítette a prágai tavasz „internacionalista segélynyújtását" riadtan szemlélő Finnországot.18
A hágai csúcs által lehetővé vált tárgyalások alig két hónappal azután kezdődtek, hogy Finnország visszalépett a NORDEK-től. A belpolitikai életet felkavaró EK-ügyben mind Dániában, mind pedig Norvégiában – a nem kötelező jellegű – népszavazás kiírásával próbáltak megszabadulni a döntéshozók a megosztottságból fakadó terhektől. Míg Dániában viszonylag magabiztos többséggel győztek a csatlakozáspártiak (63% vs. 37%), addig norvég társaik alulmaradtak a széles tömegeket mobilizálni képes ellenzőkkel szemben (53,5% vs. 46,5%). Az 1972-es népszavazások mindkét országban – eredménytől függetlenül – kisebb politikai földcsuszamlást eredményeztek. Az EK-ügy eldöntendő jellegét a korábbi időszak konszenzus-politikája képtelen volt feloldani, s így azt sem tudta megakadályozni, hogy a társadalom ebben a kérdésben páratlanul megosztottá váljék. A pártrendszerek megrendültek: az addigi politikai egyensúly felborult, korábban jelentékeny pártok szakadtak ketté, új pártok alakultak és erősen megkoptak a pártlojalitás szálai.
A svéd parlament ugyanakkor már 1971-ben leszögezte, hogy a teljes tagság inkompatibilis a semlegesség politikájával,19 Finnországban pedig a szovjet kapcsolat eleve gátat szabott mindenféle nyugati elkötelezettségnek, ezért akkor még a norvég-EK, illetve a svéd-EK bilaterális szabadkereskedelmi megállapodás példáját sem követték.
A népszavazások utáni politika
Dániában 1973 után az integráció tartalmáról és mélységéről folyt a legtöbb vita. Paradox, hogy egyetlen olyan jelentősebb erejű párt maradt, mely a kilépést szorgalmazta (Szocialista Néppárt), ám ez a párt 1979-ben, 1984-ben és 1989-ben is megszerezte a dán EP-mandátumok negyedét.20 Nemzetközi sikerük egyben a dán pártrendszer megkettőződését is jelentette: Dánia EP-képviselete szignifikánsan eltér a belső erőviszonyoktól. Ez is alapul szolgált ahhoz, hogy a dánokat – az angolokhoz hasonlóan – gyakran bírálták az integráció felé megnyilvánuló, lelkesedésüket jól palástoló magatartásuk miatt. Ennek a hozzáállásnak az eddigi csúcspontját a maastrichti szerződés elutasítása képezte. Bár a dánok döntő többsége gazdaságilag előnyösnek tartja országa számára az EK/EU-tagságot, ez sem tartotta azonban vissza a szavazók Júniusi Mozgalom, Szocialista Néppárt és Haladás Párt által mobilizált minimális többségét21 Maastricht politikai következményeinek elutasításától. A váratlan végeredmény arra késztette a kormánypártokat, hogy elfogadják az ellenzék által kidolgozott „nemzeti kompromisszum" kereteit. Kényszerhelyzetében az EK is jóváhagyta (Edinburgh) Dánia távolmaradását a közös védelem- és biztonságpolitikától, az egységes valutától, az „európai" állampolgárságtól, a szorosabb rendőrségi, ill. igazságszolgáltatási együttműködéstől. Maastricht eme „light"22 verzióját már a szavazók többsége (57%) is támogatta, hiszen egy újabb elutasítás esetén maga az EK-tagság és a gazdasági stabilitás kerülhetett volna veszélybe.
Norvégiában a népszavazás emléke, valamint a beköszöntő olajkorszak üdvözítő és gazdagító ereje a „magabiztos izolacionalizmus"23 korszakává tette az 1970-es éveket. Az EK-ügy tapasztalatai által felerősített visszahúzódó magatartás egészen 1985-ig, az olajárak drasztikus visszaeséséig meghatározó volt a norvég politikában. Norvégia az olajárrobbanás csendes haszonélvezőjeként néhány év alatt nagyon meggazdagodott, és a közkiadások, a szociális biztonság, a jövedelmek valamint a fogyasztás növekedése más tapasztalatokat adott az állampolgároknak, mint skandináv társaiknak.
A skandináv neokonzervativizmus
Az 1970-es években a skandináv jóléti modell jelenlegi formája kimerítette finanszírozási kereteit. A társadalom elöregedése, a szociális támogatást igénylők számának növekedése már a jólét szinten tartásához is extra forrásokat kívánt volna. A gazdasági válság azonban az addigi forrásokat is beszűkítette, erősen hozzájárulván ezzel a konzervatív politikai pártok megerősödéséhez. A neokonzervativizmus gazdasági elveit felvállaló konzervatívok támadták a szociáldemokrata társadalompolitika legfőbb eszközeit: az állami alapú jóléti szektor bővítését, az ár- és adórendszerre épült magas redisztribúciót és a piaci regulációt. A bajok forrásaként a jóléti állam bővítésével tovább fokozódó állami beavatkozást és a túlburjánzó bürokráciát jelölték meg. A konzervatívok minden társadalmi rétegben képesek voltak növelni szavazói támogatottságukat, de eszméikre leginkább a piacról is megélni képes, stabil egzisztenciájú, illetve a csökkenő reáljövedelmű rétegek voltak fogékonyak. A szociáldemokrata vívmánynak számító jólét és biztonság, illetve annak veszélybe kerülése tehát éppen a szociáldemokraták ellenében mobilizálta a választókat. Dániában és Norvégiában ehhez még egy tényező járult: a forrásbeszűkülés időszaka szociáldemokrata pártokat talált a kormányhatalomban, s kényszerűen restriktív gazdaságpolitikai lépéseik tovább csökkentették népszerűségüket. A Dániában 1982-ben, Norvégiában 1981-ben, Svédországban pedig 1976-ban kezdődött neokonzervatív korszak kormányai által meghirdetett liberalizáció, dereguláció és restrikció thatcheri következetességű végigvitele a skandináv országokban nem sikerült. A forráshiány pótlására nem mertek az adóemelés eszközéhez folyamodni az addig az adócsökkentés szükségességét hirdető konzervatívok, de a korporatív csatornában erősen bebástyázott érdekek ellenállása miatt a jövedelemátcsoportosítás rendszerén sem tudtak alapvetően változtatni. Ez az időszak rávilágított arra, hogy a modell túlburjánzását népszerűen bírálók elszántsága önmagában nem elegendő a hosszú szociáldemokrata periódus alatt megerősödött társadalmi értékeket és kialakult érdekeket sértő politikai célkitűzések megvalósításához. Az angolszász neoklasszikus elmélet sajátos skandináv gazdaságpolitikai gyakorlattá szelídült.24 Nyilvánvalóvá vált, hogy még a kereteket bíráló politikai erők sem képesek a struktúra alapjait átalakítani. A finanszírozás korábbi szintjét biztosítani képtelen szociáldemokraták ugyanakkor kénytelenek voltak maguk is restriktív gazdaságpolitikát folytatni, s ezzel elmondható, hogy a kormányzati pozíció jelentékenyen mérsékelte az ideológiai különbözőségeket.
Gyengülő izolacionalizmus, EK/EU-jelentkezések
A skandináv modell alkalmazkodóképessége kevésnek bizonyult az 1970-es években erőteljessé váló nemzetközi gazdasági folyamatok (transznacionalizálódás és dereguláció) által elmélyített finanszírozási válság kezeléséhez. A rendkívül nyitottnak számító skandináv gazdaságokat ért nemzetközi hatások aláásták a nemzeti alapokra épült jóléti struktúrát. Az ezt felismerő politikai vezetés a modell megújulásának reményében igényelte az EK-val való együttműködés szorosabbá tételét és ez tette őket a Luxemburgi Deklaráción alapuló egységes Európai Gazdasági Térség létrehozásának támogatóivá. Az EK-tagság kérdése azonban 1989-ig nem volt napirenden és e téren valószínűleg nem is következett volna be változás a kelet-európai rendszerek összeomlása nélkül.
A kétpólusú világrendszer átalakulásával a dezintegrációból kinövő biztonságpolitikai következmények hatására Finnország és Svédország is átértelmezte, illetve újrafogalmazta külpolitikai irányvonalát. Az 1991-ben EK-tagságot kérelmező Svédország semlegességi kategóriája a hidegháború végével értelmét vesztette, s ezzel elhárult a csatlakozás útjából az addigi legfőbb akadály. Az 1992-ben szintén tagsági kérvényt benyújtó Finnország előtt pedig az 1948-as „Barátsági Szerződés" felbontásával lehetőség nyílt a szovjet (orosz) érdekszférából való kiszakadásra és a külpolitikai függetlenedésre. A finn vezetők az ország nyugat-európai integrálódásával ezt a leválást remélték biztosítani. Bíztak továbbá abban is, hogy a csatlakozással a kelet-európai dezintegráció potenciális veszélyeivel szemben szükséges biztonságpolitikai garanciákra is szert tehetnek. Az EK-tagság megcélzásának legerősebb motivációja azonban mindkét országban a kezelhetetlennek tűnő gazdasági válság volt. Svédországban a háború utáni legmélyebb recesszió során súlyosan eladósodó költségvetés egyre inkább akut problémává vált. Az ipari termelés visszaesését tetézte, hogy a transznacionális vállalatok kedvező pozícióban kívánták várni az európai piac egységesítését, ezért egyre több esetben választottak EK-beli országokat befektetéseik célpontjául. így viszont a svéd kormányzat addig sohasem látott méreteket öltő tőkekiáramlással volt kénytelen szembenézni. Finnország gazdasága a jóvátételi visszafizetésekkel kezdődően az 1970-es évekre az olajválsággal szorosan ráfűződött a szovjet piacokra. A finn export korábban mintegy 20%-át felszívó szovjet gazdaság összeomlása a kényelmes barterpiacok elvesztését jelentette, minek következtében Finnország még a közép-kelet-európai országoktól is súlyosabb gazdasági visszaesést szenvedett el. A nagy válság emlékeit felidéző helyzet, a termelés és a foglalkoztatás drasztikus méretű visszaesése miatt – Svédországhoz hasonlóan – Finnországban is a kilábalás reményének tintájával írták alá a csatlakozási kérvényt.
Ezek a változások válaszút elé állították az olajnak köszönhetően még mindig viszonylag stabil gazdaságú Norvégiát is. A munkáspárti kormányzat a még mindig elevenen élő 1972-es emlékek ellenére is eljuttatta csatlakozási kérelmét Brüsszelbe. Az újabb politikai krízis veszélyét is vállaló döntésében külső tényezők játszottak döntő szerepet. Annak valószínűsége, hogy Dánia után Finnország és Svédország is csatlakozik az EK/EU-hoz az esetleges északi alternatíva reményének végleges elvesztését eredményezte. A csatlakozás igénylésében élenjáró Ausztriával kiegészülve pedig ezen országok belépése egyúttal már az EFTA eljelentéktelenedését is előre vetítette. A csatlakozási kérelmek beadásával egyidejűleg – az ügy hordereje és társadalmat kettészelő vonása miatt – mindhárom kormányzat leszögezte, hogy a kérdésben népszavazás kiírását kezdeményezik.
A népszavazások EK-val egyeztetett időrendje a csatlakozást ellenzők táborának nagysága szerinti sorrend fordítottja volt. A döntés hátterében az állt, hogy az északi államok belpolitikai eseményeinek egymásra gyakorolt hatásától25 várták a szükséges többség elérését a vonakodóbb országokban. Ez az elképzelés egyedül az utolsó dominó, Norvégia esetében nem igazolódott be. Ennek okai részben az eltérő előzményekben, részben a mobilizáció sajátosságaiban, részben pedig az ország kedvezőbb gazdasági helyzetében és az ezzel összefüggő vita egyedi vonásaiban keresendők.
Eltérő előzmények
Finnországban és Svédországban az EK-tagság kérdéséhez nem tapadtak olyan negatív tapasztalatok, mint Norvégiában. A bipoláris világban kényszerből vagy önként követett külpolitikai irányvonaluk miatt az előbb említett országokban igazán éles vita sohasem alakult ki a csatlakozás ügye körül. Az 1972-es norvég népszavazás viszont kellemetlen emlékeket idézett fel a csatlakozást leginkább támogató gazdasági-politikai elitben. 1972-ben a népszavazás eredménye „a nép dicsőséges győzelme volt a hatalom, mint olyan felett".26 Ez a tény még a pártvezetéssel szembeni szervezett diszlojalitást is legitimálta. A szembefordulást erősítette az 1970-es évek hamis képzettársítása is: az olajkorszak gazdagságot ugrásszerűen növelő hatása sokakban keltette a csatlakozást elutasító döntés helyességének visszaigazolását.
A társadalom mobilizálása
A népszavazás révén az EU-ügy olyan rétegeket vont be közvetlenül a politikába, akiket egyébként passzivitás jellemzett. A mobilizálásnak különösen nagy hangsúlyt adott a kérdésben bizonytalanok jelentős aránya, kiknek többsége még a csatlakozási tárgyalások lezárása után is tanácstalan maradt.27 Az így meghatározóvá vált kampány szereplőit tekintve Norvégia ismét eltérést mutatott a másik két országhoz képest. A pártok álláspontját vizsgálva feltűnő, hogy Finnországban és Svédországban csak marginálisabb, zömében parlamenten kívüli politikai pártok fordultak a csatlakozás ellen,28 addig Norvégiában a Centrum Párt, a Keresztény Néppárt és a Szocialista Baloldal végig következetesen ellenezte a belépést.29 A pártvezetések által kialakított álláspontot azonban nem minden esetben követték a pártok iránt elkötelezett szavazók.30 A diszlojalitás – méretüknél fogva – a szociáldemokrata pártok esetében gyakorolta a legnagyobb hatást a szavazások végkimenetelére. A szociáldemokrata pártok közül csak a relatíve leggyengébb finn volt képes támogatói többségét a csatlakozás mellett felsorakoztatni, a másik két esetben a pártokon belül megszerveződött EU-ellenes frakciók jelentékeny szeleteket szakítottak ki a pártok bázisából. A diszlojalitásból nyilvánvaló, hogy a csatlakozás kérdésében a pártalapú szembenállásnál mindhárom országban meghatározóbbá vált az elit kontra szavazók dichotómia és a széles értelemben vett centrum-periféria ellentét, mely különös szövetségeket produkált.
A szavazók mobilizálásában kiemelendő továbbá a pártvonalakat keresztülmetsző ad hoc jellegű mozgalmak tevékenysége. Ezek közül – részben sikeres múltja,31 részben viszonylag korai megszerveződése, részben pedig prominens támogatói miatt – a norvég belépést ellenzők mozgalma volt a leg-energikusabb és leghatékonyabb. Vezetői nem professzionális politikusok voltak, ezért karrierféltés nélkül, teljes politikai szabadsággal léphettek fel ügyük érdekében. Képesek voltak olyan környezetükben, szakmájukban elfogadott emberek bevonására, akik révén jobban tudtak hatni a civil szférában, mint a pártpolitikusok. Választókkal való kapcsolatuk sokkal közvetlenebb volt, s érveikben is a mindennapok problémái domináltak.
A viták jellege
Norvégiában az olaj áldásos hatása a 80-es évek beköszöntével sem múlt el. A három ország gazdasági helyzetében meglévő különbségek32 miatt eltérő volt a csatlakozás körüli vita jellege. Míg Finnországban és Svédországban a gazdaság és a biztonságpolitika kérdései képezték a vita magvát, addig Norvégiában a csatlakozás ügyéhez hozzákapcsolódott annak a mindennapi élet valamennyi területén várható következménye is.
Finnországban és Svédországban a gazdaság nehéz helyzete a szavazók többségében legyőzte az EU-val és az addigi izolacionalizmus feladásával szemben meglévő ellenérzéseket. Finnországban ehhez erős ösztönzést adott a biztonságpolitika kérdése is. A nyilatkozatairól és térképeiről híressé vált Zsirinovszkij választási sikereivel (1993 december) fokozódott az Oroszország felől jövő bizonytalanságokkal szembeni félelem és ez tovább növelte a biztonsági garanciákat ígérő integráció értékét. Az így nemzeti érdekké váló csatlakozás kapcsolódása a szuverenitáshoz paradox helyzetet teremtett: a finn vezetés a korábbi szovjet függőségből kiszabadulva a nemzeti önrendelkezés visszaszerzése érdekében szükségesnek látta vállalni szuverenitása részleges korlátozását. Svédországban a hidegháború végéig különösen fontos volt a nemzetállami identitás. A semlegesség ennek egyik sarkkövét képezte, ezért a svéd szavazók véleményének kialakításában a külpolitikai tényezők inkább a csatlakozás ellenében motiváltak. Norvégiában ugyanakkor az addigi kül- és biztonságpolitika nem játszott igazi, szerepet a csatlakozással kapcsolatos attitűd kialakításában. Előkerültek viszont olyan kérdések, melyek a másik két országban mindvégig inkább csak látensen voltak jelen az EU-ügyben.
A pro-érvek gyengesége
Norvégiában a csatlakozás pártján állók elsősorban a kívülmaradás hátrányainak felsorakoztatásával vélték meggyőzhetőnek a kétkedőket. A leginkább hangoztatott olajár-függőség és féloldalas gazdasági szerkezet33 problémájának megoldását azonban a többség nem kívánta a gazdasági teljesítményében Norvégiától elmaradó, s egyéb területeken sem túl vonzó EU-ra bízni. Ezen döntésüknél hiányzott a finnek által tapasztalt sokkoló gazdasági összeomlás okozta nyomás. A svéd méretű tőkekiáramlás hiányában pedig a potenciális forrás veszteséget, illetve távolmaradást sem vélték valós gondnak, sőt sokan a külföldi tőkében a nemzetközi mércével jelentéktelen méretű norvég ágazatokat felvásárló és a szuverenitást korlátozó tényezőt vélték felfedezni. A csatlakozás mellett felhozott egyéb érvekre is voltak ellenérvek. Az EU politikájának befolyásolási lehetőségévei a norvég nemzet kicsinységét és az önrendelkezés kérdését állították szembe. A környezetszennyezés globális problémájának kezelését sem az EU kevésbé szigorú emissziós szabályozásától várták.34 A K+F megdrágulása miatt az élvonalban maradás egyik feltételét jelent nemzetközi kooperáció35 szükségességét a csatlakozást ellenzők is elismerték ugyan, de az együttműködést más formában – EU-tagság nélkül – képzelték el. A biztonságpolitika területén pedig a NATO-val való elégedettség36 miatt nem érezték feltétlenül szükségesnek a tétován körvonalazódó európai megoldás keresését. A belépés irányában így csak a politikai izoláció veszélye volt az egyetlen igazán erős közvetlen motivációs tényező.
A belépést ellenzők bázisa
A csatlakozást ellenzők részben tradicionális kulturális és vallási értékeiket féltették, részben pedig állásukat, illetve az államtól kapott támogatásukat védelmezték. Az előbbi réteget a kulturális periféria csoportjai alkották, míg az utóbbiba elsősorban a primer szektorban és a közszolgáltatói szférában foglalkoztatottak, valamint a védett iparágakban dolgozók és a jóléti transzferektől, szolgáltatásoktól nagyban függő rétegek tartoztak. A második csoport legfőbb közös ismérve a piaci viszonyoktól való félelem volt. A kulturális periféria csatlakozás ellenében fellépő mozgalma Norvégiában volt a legerősebb. A mértékletességet hirdetők a restriktív alkoholértékesítési rendszer fenntarthatóságát látták veszélyeztetve, míg az ortodox vallási szervezetekhez kötődők pedig a „bűnös" városi szekularizáció felerősödésétől tartottak a többnyire katolikus vagy szekularizált Európához való közeledés esetén. Norvégiában ehhez adódott még a nynorskot37 beszélő kisebbség félelme az általuk preferált nyelv háttérbe szorulásától.38 A csatlakozás kérdése – a kulturálison kívül – gazdasági alapú ellentéteket is szított. Ezek közül a primer szektor termelői, illetve fogyasztói közötti törésvonal tekint vissza a legrégibb múltra. Bár a finn és svéd Centrum (Agrár) Pártok a szektor nemzeti alapú támogatásának fenntarthatóságáért cserében maguk is a csatlakozás pártjára álltak, a farmereket azonban már erősen megosztotta a kérdés. Norvégiában viszont a farmerek a Centrum Párttal együtt egységesen elvetették az EU-tagság gondolatát.39 Ők még a sarkkörön túli termelőknek ígért, az eddiginél is magasabb támogatásért sem kívánták veszélyeztetni a számukra – a nemzeti érdekeket megtestesítő regionális politika keretében – közvetlenül, illetve az árakon keresztül nyújtott nemzeti támogatást. Támogatta őket a halászok döntő többsége is,40 akik a spanyol halászarmada északi tevékenységének kezdeti korlátozottságánál sokkal fontosabbnak vélték a források feletti monopólium hosszú távú megtartását. Az egyébként is erős érdekképviselettel rendelkező primer szektor erejét növelte a nem piaci mechanizmusokból élők és az állami támogatásban részesülők elmúlt két-három évtizedben jelentékenyen kibővült köre. Közülük sokukban élt a félelem, hogy az EU-tagság a nemzeti munkaerőpiaci politikát korlátozva veszélyeztetné az állásukat, illetve a járadékukat. Az önkormányzati köztisztviselők mellett igaz volt ez a jóléti és az oktatási szektorban foglalkoztatott közalkalmazottakra is, akiknek az aránya Norvégiában a legnagyobb. Szintén Norvégiát jellemzi leginkább az állam gazdasági beavatkozása, melynek olajjövedelmet átcsoportosító – a mezőgazdaság mellett – néhány iparágat is jelentékeny mértékben védelmező és támogató jellege következtében egyes területeken részlegesen korlátozódtak, kiiktatódtak a piaci mechanizmusok.41 Norvégiában az ipari foglalkoztatottak közel 30%-a ilyen iparágban dolgozik, s az egy főre eső támogatás mértéke kétszerese a svédországinak.42 A támogatás ilyen magas mértéke leginkább az ipar területi elhelyezkedésével, az alternatív munkahelyek hiányával van összefüggésben. A támogató állami politika féltésének másik széles területe a jóléti szféra, mivel a szociáldemokrata skandináv jóléti modell kontinentális és angolszász hagyományoktól eltérő sajátosságai43 nem teljesen kompatibilisek az EU jelenlegi szociálpolitikai irányvonalával. Külön kiemelendő, hogy Skandináviában a nőknek átlagosan alig 25%-a él a piaci mechanizmusokból44 a többiek főként az önkormányzatok alkalmazásában állnak, illetve különféle támogatásokból élnek. Mint ilyenek, sokkal hajlamosabbak voltak a belépés elutasítására, a tárgyalásokon mégsem érintették helyzetüket. Elmondható, hogy bármennyire is paradox, de Norvégiában (és Svédországban) a csatlakozás ellen szavazók népes táborát az EU-ügyben nagy részben a szociáldemokrata alapú jólét fordította a szociáldemokrata kormányok ellen.
Csúnyácska Európa
Azt is látni kell azonban, hogy a harmadik világból egyre nagyobb számban érkező bevándorlók és a néhány EU-beli országban jelenlévő szélsőjobboldali tendenciák is az izolacionalizmus hirdetői felé közelítették a békésebb belpolitikai viszonyukat féltőket. Bár Svédország sajátos külpolitikai irányvonala következtében már megtanult együtt élni a fejlődő világból betelepültekkel, de Finnországban egyre többen szeretnék lezárni a keleti határokat, Norvégiában pedig hivatalosan tiltva van a bevándorlás. Másrészről az európai integráció mai formája sem kellően attraktív, mivel a szupranacionalizmus korábban sohasem látott szintre ért, és a további „mélyítés" intézményi keretei egyelőre a demokrácia-deficit bélyegét viselik magukon. Bár Finnországban és Svédországban a vezető politikai erők a kampány során nem emeltek szót az Unió maastrichti formulája ellen, a norvégok többsége viszont egy jottányit sem kívánt feladni nemzeti szuverenitásukból, főleg nem egy újabb unió kedvéért, melyben ráadásul a számukra rossz emlékeket idéző német dominancia a közös politika legfőbb alakítója.
A népszavazások végeredményei alapján megállapítható, hogy míg Finnországban és Svédországban a jelenlegi helyzetben a csatlakozás vélhető előnyei és a kimaradás valószínűsíthető hátrányai a többség szemében meghaladták a káros hatásokkal szembeni félelmet, addig Norvégiában az elutasítás ennek éppen a fordítottját mutatta. A finn és a svéd csatlakozás egyúttal a jóléti modell válságának közvetett beismerését is jelentette. Norvégiában erre az olaj gazdagsága miatt most még nem került sor, de a jelenlegi struktúra megújulása az adott keretek között ott sem várható. E helyett rövid távon csak a modell továbbra is magas életszínvonal biztosító, az olaj világpiaci áringadozásait többnyire tükröző vegetálása prognosztizálható.
Záró gondolatok
Az említett országok belpolitikájában a népszavazások nem okoztak politikai válságot. Finnországban és Svédországban a politikai elit megkapta a legitimáló erejű szavazói támogatást. Norvégiában paradox módon a kormányzat politikai veresége biztosította a stabilitás fennmaradását, mivel egy szűk győzelem esetén a népszavazás interpretálásának bizonytalansága és az ellenzőknek a belépés blokkolásához szükséges minimálisan 25%-nyi parlamenti részesedése könnyen alkotmányos válsághoz vezethetett volna. Jelen helyzetben a szociáldemokratáknak nincs igazi belpolitikai alternatívája, ezért a Centrum Párt legnagyobb tiltakozása ellenére is képesek voltak kormánypozícióban maradni. A következő választások igazi tétje az lesz, hogy megerősödnek-e annyira a konzervatívok, hogy ismét létrejöjjön egy jobboldali koalíció. Az EU-ügy legalább az 1996-ban várható fazonigazításig lekerült a napirendről, de mindezektől függetlenül rövid távon nem várható a norvég szavazók életkörülményeit alapvetően befolyásoló változás. Bár Finnországban és Svédországban eddig még nem illették igazán éles kritikával az Európai Uniót, de valószínűsíthető, hogy bekerülése után a fiatal nemzetnek számító Finnország és a hosszú nemzeti tradícióra visszatekintő Svédország természetes szövetségesekre talál majd a múltban hozzájuk erős szálakkal kötődő, az integráció mélyítésétől ódzkodó Anglia és Dánia személyében. Ezen északi blokk kialakulásának vízióját vetíti előre a skandináv államokat a nemzetközi szervezetekben szintén jellemző együttműködés, valamint a bekerüléskor még többnyire csak a „nem"-szavazatokból észlelhető, az akkor még a problémák árnyékában meglapuló ellenérzések megléte is. Norvégia kívülmaradása, a másik két északi állam csatlakozása és jövőben várható álláspontja elgondolkodásra kell hogy késztesse az európai integráció alakulását meghatározó szereplőket is. Hogy ennek lesz-e valamilyen hatása, az legkésőbb 1996-ban valószínűleg kiderül.
Jegyzetek
1 Hasonló vonásai miatt a politikatudományban ebbe a kategóriába szokták sorolni Dániát is, de ahol a szövegösszefüggés úgy kívánja, ott kitérek az északi államok közé sorolt Finnországra is.
2 Lafferty, W. M. (1971): „Economic Development and the Response of Labour in Scandinavia", Universitetsforlaget, Oslo-Bergen-Troms0, 114. o.
3 Az agrárius Liberális Párt az exportban érdekelt nagybirtokok, ill. farmok érdekeit képviselte, míg a kistermelőknek a Radikális Liberális Párt nyújtott politikai képviseletet.
4 A nők 1913-ban jutottak szavazati joghoz.
5 Bővebben Id. Lafferty i.m. 118-132. o.
6 Lindström, U. (1985): „Fascism in Scandinavia 1920-1940", Stockholm, 104. o.
7 Katzenstein, P. J. (1985): „Small States in World Market", Ithaca and London, 139. o.
8 Rokkan, S. (1966): „Norway: Numerical Democracy and Corporate Pluralism", in. R. Dahl (ed): Political Oppositions in Western Democracies, New Haven, CT: Yale University, 105. o.
9 Miljan, T. (1977): „The Reluctant Europeans", C. HURST Company, London, 5. o.
10 Saeter, M. (1990): „Norway: An EFTA Road to Membership", in. F. Laursen (ed): EFTA and the EC: Implications of 1992, EIPA, Maast-richt, The Nederlands/Pays-Bars, 118. o.
11 Seeter, M.-Knudsen, O. (1991): „Norway", in. H. Wallace (ed): The Wider Western Europe, Pinter Publishers, London and New York for the RIIA, London, 179. o.
12 „Semi-neutrality" (Miljan i. m. 193. o.)
13 Allen, H. (1979): „Norway and Europe in the 1970s", Universitetsforlaget, Oslo-Bergen-Troms0, 42. o.
14 Miljan i. m. 290-297. o.
15 Miljan i. m. 258. o.
16 Allen i. m. 47. o.
17 Einhorn, E.-Logue, J.(1989): „Modern Welfare States – Politics and Policies in Social Democratic Scandinavia", Praeger, New York, 164. o.
18 Az 1948-as egyezmény óta a finn külpolitika igyekezett a szovjet érdekek megsértésének még a látszatát is elkerülni (Ld. Paasikivi-Kekkonen-vonal, M. Jakobson: „Finnország", Minerva,1990)
19 Vö. Római Szerződés III. Cikkely, ill. Werner- és Davignon-terv
20 Bár 1994-ben csak két helyet szereztek az EP-választásokon, de a Maastricht elleni Júniusi Mozgalom két mandátumával az integráció szkeptikusai továbbra is őrzik pozíciójukat az EP-ben.
21 A különbség mindössze 47 000 szavazat volt.
22 Lindström, U.-Svåsand, L. (1994): „Scandinavian Political Parties and Europe", kézirat, Budapest-Bergen Workshop, 1994. okt., 16. o.
23 Strøm, K. (1992): „Norway, Sweden and the New Europe", in. Scandinavian Studies vol. 64. no. 4. 503. o.
24 Jellemző példája ennek a munkanélküliség kezelésében folytatott szociáldemokrata (!) ihletettségú politika.
25 Ld. pl. a Maastrichtról tartott dán népszavazás hatását. (Lindström, U. (1992): „Euro-Consent, Eoro-Contract, or Euro-Coercion?", Scandinavian University Press, Oslo, 24-25. o.
26 l.m. 21. o.
27 Lindström-Svåsand i. m. 12. o.
28 Ez alól csak a svéd Zöld Párt és Baloldali Párt, illetve a finn Keresztény Néppárt és Baloldali Párt képezett kivételt.
29 A Centrum Párt ennek köszönhetően vált az 1993-as választásokon a második legerősebb parlamenti párttá.
30 Ld. Lindström-Svåsand i. m. 19. o.
31 Már 1961-62-ben és 1972-ben is képes volt alapvetően befolyásolni a közvéleményt. Az eltérő svéd helyzetben az igenért fellépő mozgalom könnyebben tudott híres embereket mobilizálni.
32 A súlyos helyzetben lévő finn és svéd gazdasággal szemben a norvég az elmúlt években enyhén növekedett (Yearbook of Nordic Statistics 1994: 279), az infláció 2,5% alatt maradt, a folyó fizetési mérleg jelentős többlettel zárt (Norway's Application for Membership. Opinion of the Commission, /COM/ 1993: 68), a 6% körüli munkanélküliség pedig fele, III. harmada a svéd és a finn adatoknak.
33 Vö. COM 8-9. o. ill. 69. o.
34 Ráadásul a norvég szabályozás gerincét a helyi körülményekre alapozott egyéni döntések alkotják (Lindström 1992:86).
35 Hakovirta, H. (1987): „The Nordic Neutrals in Western European Integration", in. Cooperation and Conflict: Nordic Journal of International Politics vol. 22. no. 4, 267. o.
36 Lindström-Svåsand i. m. 9. o.
37 A központi, standard nyelv a dánhoz közelálló bokmål, mellyel szemben a nemzeti romanticizmus hozta létre a vidéki dialektusokból az 1850-es évek kialakított nynorskot.
38 Nem ment viszont végbe ilyen jellegű mobilizáció a lélekszámában őket jóval meghaladó finnországi svéd kisebbség körében.
39 Lindström-Svåsand i. m. 19. o.
40 Kivétel az exportból meggazdagodott, állami támogatásra nem szoruló halászfarmok jövedelmeiből élők.
41 Ezeket hívta Lindström félig leválasztott iparágaknak (Lindström 1992:50).
42 l. m. 51.
43 Ld. Ervik, R.-Kuhnle, S. (1992): „The Scandinavian Welfare States and the Limited Relevance of the EC", kézirat, Összehasonlító Politikatudományi tanszék, UIB, 3. o.
44 Lindström 1992:118.