A századforduló kapitalizmusában olyan folyamatok indultak be, amelyek előrehaladtával, a XX. század húszas éveinek elején Schumpeter osztrák közgazdász ezt állapította meg: "A kapitalizmus olyan nyilvánvaló módon alakul át valami mássá, hogy nem is maga e tény, csak a tény értelmezése válthat ki vitákat:' A folyamatok az emberi potenciál a képességek és a szükségletek – gazdasági státusában bekövetkezett változásokkal függtek össze.

1. A századforduló kapitalizmusában olyan folyamatok indultak be, amelyek előrehaladtával, a XX. század húszas éveinek elején, Schumpeter osztrák közgazdász ezt állapította meg: "A kapitalizmus olyan nyilvánvaló módon alakul át valami mássá, hogy nem is maga e tény, csak a tény értelmezése válthat ki vitákat", amelyekben azt, amivé a kapitalizmus átalakul, "csak ízlés és terminológia kérdése lesz szocializmusnak nevezni vagy sem".

2. A folyamatok az emberi potenciál – a képességek és a szükségletek – gazdasági státusában bekövetkezett változásokkal függtek össze.

3. Létezésének nagy századában, a XIX.-ben a kapitalista gazdasági rendszer megtehette, hogy működésének csak anyagi feltételeire legyen gondja, mert hatékonyak voltak olyan mechanizmusok, amelyek emberi feltételektől maximálisan függetlenítették e működést: a kiépülő gépi rendszerek a termelést függetlenítették a képességektől, a tőkeviszony pedig a fogyasztást fogta vissza a felhalmozás javára attól függetlenül, hogy mekkora volt a hajlandóság a szükségletek puritán korlátozására.

4. Amennyire a gazdasági rendszer működése még függött emberi feltételektől, ez utóbbiak triviálisak voltak, a gazdasági rendszer nem termelte, csak kitermelte őket. Gyakorlata és a hozzá kapcsolódó szemlélet ennek megfelelően a kizsákmányolásé¹ volt: az emberi erőforrást úgy kezelte, mint ami gazdasági erőfeszítésektől függetlenül áll rendelkezésre, s így a belőle kihozható haszon ingyen van, nem az emberre való ráfordítás kamatozik benne.

5. Eközben az anyagi feltételekre a kapitalista gazdasági rendszernek úgy volt gondja, hogy a modernizáció során természetes folyamatokba mesterségesen beavatkozva megszervezte e feltételek gyártását; ez úgy történt, hogy tőkét ruháztak be s a gyártási folyamat eredménye úgy értékesült, hogy a beruházott tőke haszonnal térült meg.

6. Az anyagi feltételek biztosítása növekvő arányban tőkés alapon történt olyankor is, amikor a legyártásukba (pl. a közlekedési vagy a közműhálózat fejlesztésébe) beruházó nem magánszemély (vagy ilyenek társasága) volt, hanem az állam, amely is ilyenkor nem okvetlenül az állampolgárok adójával gazdálkodott, hanem növekvő mértékben olyan beruházással, amely utóbb haszonnal megtérülhetett, amikor az állam az infrastruktúra használatáért pénzt szedett.

7. Azok a mechanizmusok, amelyek a gazdasági rendszernek a XIX. században maximális függetlenséget biztosítottak az emberi feltételektől (vö. a 3. tézissel), a század végére megszűnnek hatékonyak lenni.

8. Amikor ez a váltás bekövetkezik, a kapitalista gazdasági rendszernek, minthogy működése immár emberi feltételektől sem független, ez utóbbiakat, hogy rendelkezésre álljanak, ugyanúgy le kell gyártania, ahogyan az anyagi feltételeket a kezdetektől fogva gyártotta. Ettől fogva a modernizációnak az 5. és a 6. tézisben említett gyakorlatát felváltja egy második modernizációé, amely a gazdasági rendszer működésének anyagi feltételeivel együtt immár az emberi feltételeket is termeli.

Innentől fogva az a tőke és az a munkaidő, amelyet például új képességek kifejlesztésére fordítanak, éppen annyira a gazdasági növekedést szolgálja, mint az, amelyet új gépek kifejlesztésére.

9. A második modernizáció időszakában emberi potenciál lényegileg csak akkor termel hasznot, ha a szükséges költségeket magának ennek a potenciálnak a termelésére, telepítésére, karbantartására, üzemeltetésére, felújítására fordítják – s e ráfordítást többé nem kegyes erkölcsi imperatívuszok írják elő (amelyekről közismert, hogy a XIX. században vagy képmutatóak voltak vagy impotensek), hanem szolíd üzleti számítások.

10. Ezeknek az üzleti számításoknak a fényében többé nem tartható az a (pedig evidenciával kezelt) feltevés, hogy az emberre fordított költségek a felhalmozástól vonnának el eszközöket, hogy helyette az emberek fogyasztására fordítsák; valójában a humán ráfordítások az eszközöket a felhalmozás egyik területéről a felhalmozásnak egy másik területére csoportosítják át: "Mindannak, amit fogyasztásnak nevezünk, jó része emberi tőkébe való beruházást jelent" – fogalmaz Theodore W. Schultz.

11. Egy ilyen szemlélet számára az oktatásra való ráfordítást az emberi potenciál termelésének költségei között kell adminisztrálni, az egészségügyi kiadásokat a karbantartás költségeként, a lakással és a közlekedéssel kapcsolatos támogatásokat az emberi potenciál telepítésének költségeként, a kultúra kiadásait e sajátos tőkejószág üzemeltetésének költségeként, a munkanélküliség kezelésével kapcsolatos kiadásokat az emberi potenciálnak mint állótőkének amortizációs költségei között kell számon tartani.

12. Az emberi tőkével kapcsolatos számítások kulcskérdése, hogy ki legyen a beruházó: annak a személynek a háztartása-e, akinek a képességeit a beruházás kifejleszti; a vállalat, amely majd a kiképezendő tudást alkalmazni akarja; vagy az állam.

13. Amikor az állam ruház be az emberi tőkébe, félreértést okozhat, hogy a ráfordítás révén az emberről történik gondoskodás. Azonban ez nem az isteni vagy egy humanista Gondviselés kegyes értelmében történik, hanem a jó iparosnak a pragmatizmusával, amellyel gondoskodik arról, mielőtt munkához fogna, hogy a keze ügyében legyen minden szerszám, amelyre majd szüksége lehet.

14. A második modernizáció idején az anyag- és energiagazdálkodással szemben egyre jobban előtérbe kerül egy információgazdálkodás, amelynek ugyanolyan fontos szerszáma az ember, mint az anyaggazdálkodásé egy Martin-kemence és az energiagazdálkodásé egy erőmű.

15. Az információgazdálkodás természetéből adódik, hogy a benne hatékonnyá váló emberi potenciál nem az egyes tényezők tulajdonságaiként, hanem a közöttük megnyilvánuló viszonyként áll elő.

Meghatározott személyben csak úgy fejleszthető ki meghatározott kommunikációs képesség, ha másokban is kifejlesztésre került vagy kerül az ennek megfelelő kommunikációs képesség: senkiben nem lehet meg a képesség, hogy írásban vagy valamilyen idegen nyelven érintkezzen másokkal, ha környezetében senkiben nincs adva a képesség, hogy írásban vagy ezen az idegen nyelven érintkezzen másokkal. Ezen túlmenően a kommunikált információ a maga jelentését sem önmagában hordozza, az csak más információkkal való kölcsönviszonyában értelmezhető.

16. Az előző tézis érvényénél fogva az információgazdálkodásban nemcsak az egyes emberek személyes tulajdonságai válnak gazdasági hatótényezővé, hanem a közöttük fennálló társadalmi viszonyok is: egyenlőségük és egyenlőtlenségük, kiválóságuk és közönségességük, szolidaritásuk és atomizáltságuk. Ezzel olyasmi kerül be a gazdálkodás hatókörébe, ami egészen a második modernizációig a gazdálkodásról teljesen leválasztott erkölcs világába tartozott.²

17. Az információgazdálkodás hozamát a 15. és a 16. tézis érvényénél fogva a ráfordításoknál nem (vagy nem sokkal) kisebb mértékben határozzák meg externalitások. Márpedig az ilyen folyamatokra nézve az ember természetes reagálása a potyázó magatartás. Előállásáról a gazdaságpszichológia azt állapítja meg, hogy a potyázó a többiekre választást kényszerít: vagy elfoglalják vele szemben a balek pozícióját, vagy maguk is követik a megjelent mintát: csökkentik a maguk ráfordításait, hogy a többiekének a hasznát élvezzék. Ezért a humán potenciálnak az információgazdálkodással összefüggő fejlesztése olyan gazdasági folyamat, amelynek költségei piaci eszközökkel csak igen korlátozottan terhelhetők rá az egyénre.

18. Ezeknek a ráfordításoknak és hozamuknak az adminisztrálása sokkal inkább olyan szerveződésben történhet, amely a maga hatalmánál fogva kötelezheti a hozzá tartozó személyeket meghatározott terhek vállalására, kockázatok elosztására, aminek ellentételezése azután nem kizárólag piaci úton történik. Ilyen szerveződés lehet például az állam.

19. Az állam humán ráfordításaira azonban szintén igaz, amit a 6. tézis az infrastruktúra fejlesztésével kapcsolatos állami beruházásról állapít meg: az emberi tőkébe való beruházás sem okvetlenül az állampolgárok adójából megy végbe, hanem lehetséges profitot hozó üzleti vállalkozásként is.

20. Viszont amennyiben az emberi tőkébe beruházó aktor az állam, s éppígy olyankor, amikor egy vállalat az, akkor a 12. tézis kérdése kiegészül egy másikkal: ki a beruházásból előállított emberi potenciál tulajdonosa?

21. A tulajdon kérdését azért kell nyomatékkal felvetni, mert az állam vagy egy vállalat által az ember potenciáljának kiképezésébe fektetett tőke adott esetben szervesen épül bele az érdekelt személy testébe és lelkébe, elválaszthatatlanul attól, ami benne fizikai és szellemi adottságként eleve létezett. Márpedig a tulajdon mindenekelőtt rendelkezési jogosítványt jelent, s ez az emberi potenciál esetében felveti a kérdést: az adottság hordozója-e, aki a szétbonthatatlan képződmény teljességével rendelkezik, vagy pedig az, aki a kiképezésbe tőkét fektetett.

22. Végül egy további kérdés, amellyel a 12. és a 20. tézis kiegészül: ki az emberi tőke üzemeltetésének haszonélvezője?

23. A három kérdésre adható válasz egybeesése csak elvont lehetőség. Két képletet ismerünk, amelyben ez az elvont lehetőség megvalósul:

– a magánszemély a maga adottságainak a kifejlesztésébe a maga megtakarítását ruházza, saját kifejlesztett potenciáljával maga rendelkezik, és az így felhalmozott tőke haszna is az övé;

– a totális állam úgy ruház be az emberi tőkébe, hogy a gyártott emberi potenciállal totálisan rendelkezik, s ezúton biztosítja a maga számára a személyekben lekötött tőke haszonnal való megtérülését.

24. Az emberi tőkével való gazdálkodás meghatározó dilemmája: minél magasabban kvalifikált emberi potenciálról van szó, annál nagyobb tőke lekötését igényli a gyártása – másfelől annál nagyobb autonómiát az üzemeltetése. Márpedig a humán fejlesztés költségeinek az egyénre terhelése (a 17. tézis érvényénél fogva) a célra fordítható tőkét apasztja el, a totális állam pedig az autonómiát.

25. A XX. századi szocializmusok mindkét változatának sikere is és kudarca is azzal volt kapcsolatos, hogy ennek a dilemmának a megoldására tettek kísérletet.

26. Sikeres időszakában a szocializmus

– bolsevik típusú változata olyan gazdaságpszichológiai szerkezetet épített ki, amely – a hivatalnok és a komisszár státusát összekapcsolva a nómenklatúra rendszerében és a demokratikus centralizmus önmegalapozó mechanizmusát működtetve – sajátos feldolgozóipart tartott üzemben, melynek tömegterméke az autonómiát merőben szokatlan módon (az áldozat cinkosságaként) érvényesítő viszonyok rendszere volt³ (vö. a 15. tézissel);

– szociáldemokrata változata úgy tudta kormányzati sikereit a modernizáció érdekeinek és a szocialista értékeknek összeillesztésével elérni, hogy egy kapitalista államban a dolgozó embert tőkeként menedzselte: miközben kiépített egy jóléti államot, tulajdonképpen nem tett mást, mint igazgatta a magát bővítetten újratermelő tőke optimális eloszlását a gyarapítandó anyagi tőke és az ugyancsak gyarapítandó emberi tőke között.

27. Kudarcos időszaka azért lépett fel a szocializmusnak, mert:

– a bolsevik típusú változatban kiépült szerkezetek működéséből az idők során mindaz kipusztult vagy lepusztult, ami nem egy totális hatalmi berendezkedés fennmaradásának triviális érdekeit szolgálta;

– a jóléti államról, amely beruházója az emberi tőkének, de nem tulajdonosa és nem is haszonélvezője (vö. a 12., a 20. és a 22. tézissel), kitűnt, hogy nem valósulhat meg a beruházónak profitot hozó üzleti vállalkozásként (amint ennek elvont lehetőségét a 19. tézis megfogalmazza), s így a vele kapcsolatos tapasztalat megalapozta a gyanút, hogy itt (a 10. tézis állításával szemben) mégis a felhalmozástól vonnak el eszközöket.

28. Annak ellenére, hogy a két szocialista képlet csak katalizált egy tendenciát, amely nem belőle, hanem a 8. tézisben bemutatott kényszerűségből fakadt, kudarcukra ráépül egy neoliberális reneszánsz igénye.

29. Az igény úgy fogalmazódik meg, mintha a lezárni kívánt időszakban pusztán arról lett volna szó, hogy (a Keynes által felismert összefüggések mentén) biztosítsák a lakosságnak a gazdaság működtetéséhez nélkülözhetetlen vásárlóerejét, most pedig (neoklasszikus felismerések mentén) arról, hogy a fogyasztást vissza kell fogni a felhalmozás javára. Valójában a 10. tézisben megfogalmazott (s mellesleg ugyancsak neoklasszikus) felismerésnek igénylik az érvényrejuttatása helyett a visszavételét.

30. Hogy az emberre való ráfordítás drasztikus visszafogásának igénye előállt, ezt előmozdíthatta, hogy a radikális megszabadulás lehetőségét ígérte a szocializmussal együtt az általa kezelt dilemmától (24. tézis) is két új gyakorlat az emberi tőkével kapcsolatosan.

31. Az első ilyen új jelenség az elme-elmenés (brain-drain) gyakorlata, amely lehetővé teszi, hogy egy nemzetgazdaság anélkül húzzon hasznot emberi erőforrásból, hogy kifejlesztésére a szükséges tőkét e nemzetgazdaságon belül akár háztartások, akár vállalatok, akár pedig az állam ráfordította volna. Ezzel látszólag mintha visszatérne a második modernizáció előtti kapitalista gazdasági rendszernek az a lehetősége, hogy az emberi erőforrást úgy kezelje, mint ami gazdasági erőfeszítésektől függetlenül áll rendelkezésre (vö. a 4. tézissel).

32. A visszatérés a XX. század végén az emberi potenciállal a XIX. században folyatatott gyakorlathoz pusztán látszólagos, mert nem váltak újra hatékonnyá olyan mechanizmusok, amelyek a gazdasági rendszer működését újra függetleníthetnék az emberi feltételektől, sőt, az információgazdálkodás előrehaladásával ez a függés egyre nagyobb fokú lesz.

33. Az egyre kevésbé nélkülözhető emberi erőforrást egyes országok azért tudják anélkül üzemeltetni, hogy gyártanák, mert más országok valamikor gyártották, anélkül, hogy – az elmenő elmét – maguk üzemeltethetnék. A brain-drain a potyázást (vö. a 17. tézissel) egyénköziből államközi méretarányúvá teszi, miközben az elme-elmenés Kelet-Európából és egyáltalán keletebbről tart általában nyugatabbra, a vágyott célállomásként pedig lehetőleg az Egyesült Államokba.

34. E potyázás keretében a gyártó és az üzemeltető ország között a külkereskedelemnek és a zsákmányolásnak egy különös elegye közvetít: az emberi potenciál társtulajdonosai (vö. a 21. tézissel) közül az egyéntől, aki az emberi potenciálnak testet ad, megvásárolják az árut – az államtól pedig, amely az emberi tőkébe annak idején a beruházást eszközölte, elcsábítják.

35. Mind a "potyázó", mind a "balek" pozíciójában ezúttal egyének helyett államok találják magukat, de a pozíció őrájuk ugyanazt a magatartást kényszeríti: a maguk ráfordításainak csökkentését, hogy a többiekének a hasznát élvezzék. Ezzel a világnak az féltekéje, amely a brain-drain haszonélvezője, éppúgy mint az, amelyik az elme-elmenésnek kárát vallja, azzal lépne az információgazdálkodás századába, hogy e gazdálkodás legfontosabb eszközében (vö. a 14. tézissel) a legsúlyosabb hiányra kárhoztatnák egymást.

36. E várható hiány áthidalásának új lehetőségét látszik ígérni a 30. tézisben jelzett másik új gyakorlat: a XX. századvég társadalmainak kettéhasadása elitre és tömegre; ez nemcsak hatástalanítja a századnak azt a jellegzetes tendenciáját, melynek ígérete még az volt, hogy egyre szélesedő középosztály olvasztja magába az elitet is és a tömeget is, hanem a visszájára fordított tendencia a rohamos tempóban kettébomló középosztály teljes felszámolódásával fenyeget.

37. Az új tendencia a társadalmat úgy hasítaná ketté, hogy egy elit pólusán koncentrálódna a magasan kvalifikált emberi potenciálnak gyártásához szükséges tőke is és üzemeltetéséhez nélkülözhetetlen autonómia is (vö. a 24. tézissel), a tömeg pólusán pedig mindkettőnek egyetemes hiánya.

38. Az új kettéhasadás nem reprodulálja azt a XIX. századit, amelyben a középosztály elitre és olyan tömegre bomlott, amely egyre növekvő mértékben lett belekényszerítve a termelésébe és kirekesztve a fogyasztásából ugyanazon javaknak. Marx prognózisa szerint ennek az ellentétnek kellett volna rákényszerítenie a jelzett tömegből kifejlődő osztályt a mondott tendencia forrásának, a kapitalizmusnak a megdöntésére.

39. A társadalom új kettéhasadása a kiképezetlen tömeget a termelésből éppúgy kirekeszti, mint a fogyasztásból – a második modernizáció tendenciája (vö. a 8. tézissel) úgy jutna érvényre, hogy a termelést egy kiképezett elit végezné.

40. A kapitalista piacgazdaság számára az tenné lehetségessé is és szükségessé is a tömeg ilyen történelmi példa nélkül való egyetemes kirekesztését a gazdálkodásból, hogy ez átalakult tanulatlan tömegek alkalmazásának teret nyujtó anyaggazdálkodásból jóval kevesebb, de kiképezett munkát igénylő információgazdálkodássá.

41. Ugyanez a fejlemény teszi azonban lehetetlenné is azok elkülönítését, akiken az emberi potenciált kiképezik, azoktól, akiken nem, minthogy az információgazdálkodásban hasznosuló emberi potenciál nem meghatározott személyek tulajdonsága, akik másoktól elkülöníthetőek lennének, hanem közöttük megnyilvánuló viszony (vö. a 15. tézissel).

42. A 30. tézisben jelzett két új jelenség egymás komplementerének bizonyul: az elme-elmenést (31. tézis) kihasználva egy társadalom odavonzza a tanult elitet – a kettéhasadásával (36. tézis) kitaszítja a tanulatlan tömeget.

43. Minthogy az információgazdálkodás humán feltételét (14. tézis) a második modernizációétól eltérő eljárással a két komplementer gyakorlat közül egyik sem biztosítja (vö. a 35., ill. a 41. tézissel), a 30. tézisben jelzett ígéret nem teljesül: nincs mód arra, hogy a társadalom megtakaríthassa, hogy szembenézzen az emberi tőkével való gazdálkodás meghatározó dilemmájával (24. tézis). Ennek alternatívája csak a modernizációnak egyáltalán való beszüntetése.

44. Azt a társadalmat, amely elutasítja ezt az alternatívát, az 1. tézisben idézett Schumpeterrel szólva csak ízlés és terminológia kérdése lesz kapitalizmusnak nevezni vagy sem: egyfelől emberi tőkével mint tőkével kell optimálisan gazdálkodnia – másfelől ennek érdekében hasznosítania kell azokat a tapasztalatokat, amelyeket e gazdálkodás dilemmájának kezelése (vö. a 26. és a 27. tézissel) során a XX. századi szocializmusok halmoztak fel.

Jegyzetek

A fenti tézisek kifejtését és érvekkel való alátámasztását lásd a szerző Emberi potenciál mint tőke: Bevezetés a gazdaságpszichológiába c. monográfiájában (Aula, 1998), továbbá Quo vadis, tovaris? A modernizáció útjáról és a rajta vándorló emberről c. tanulmánygyüjteményének I. kötetében (Scientia Humana, 1995); e tanulmányok három frissebb keletűvel bővülve jelentek meg az Általános gazdaságpszichológia: Egyetemi tankönyv (Szeged: JATE Press, 1997) c. munka szöveggyűjteményi részében. E Tézisek továbbgondolt változatát képezik annak a szövegnek, amely a Modernizációs Charta mellékleteként megjelent (Tézisek az emberi tőkéről. Fizikai Szemle, 1997/2. 72-74.)

¹ A szót itt nem a Marx elmélete és a reá hivatkozó ideológia által használt értelemben alkalmazom, hanem valamilyen – anyagi vagy emberi – potenciál olyan használatát értem rajta, amely nem jár együtt e potenciálnak nem hogy aktív megtermelésével, de még annak a lehetőségnek a meghagyásával sem, hogy ez magától újratermelődjék.

² Lásd ezekről az összefüggésekről Etika és gazdaság: Ne érvényesüljön erkölcsi szempont a gazdaságin kívül! címmel, a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásomat (Magyar Tudomány, 1993. 8. sz. 967-971.)

³ A szerző fentebb hivatkozott tanulmánykötete, egyetemi tankönyve és monográfiája egyaránt tartalmaz "A második modernizáció bolsevik típusú változata" című fejezetet; az egymást követő szövegek fokozatosan továbbépítenek egy, a "létezett szocializmus" képleteire a gazdaságpszichológia szempontját alkalmazó vizsgálódást, amelyben részleteiben megmutatkoznak az ismert alakzatoknak e kevéssé ismert összefüggései.