Lengyel szociáldemokrácia

Az SLD azért válhatott a lengyel baloldal vezető pártjává, mert az 1990-es években beváltotta szociáldemokrata ígéreteit. A második SLD vezette kormányzatnak azonban nem sikerült javítania a közszolgáltatásokat, csökkentenie a munkanélküliséget és a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ennek következtében elvesztette szavazói támogatását, tagságának jó részét pedig kiábrándította.

A “harmadik utas” politika kudarca

 

A Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD), amióta választási koalícióból politikai párttá alakult 1999-ben, dominálja a lengyel baloldalt. A 2001-es parlamenti választásokon a Munka Unióval (UP) egy választási blokkban a szavazatok több mint 40%-át megszerezve kormányt alakított a Lengyel Parasztpárttal (PSL). E választásokat megelőzően az SLD vezető tagjai gyakran beszéltek arról, hogy követik majd a New Labour (Új Munkáspárt) és a harmadik út példáját.1 Feltételezhető volt, hogy a baloldal képes lesz kiterjeszteni szavazói bázisát a politikai közép irányába tett lépéseinek köszönhetően, valamint az is, hogy a piacorientált gazdaságpolitika segítségével ki tudja teljesíteni a párt szociáldemokrata kiáltványában tett ígéreteit. Ám kevéssel több mint kétévi kormányzással a háta mögött az SLD elvesztette a választásokon vezető pozícióját, korrupciós botrányokba keveredett, elvesztette tagságának mintegy 35%-át, és jelenleg további költségvetési megszorításokat javasol, ami pedig még jobban eltávolítaná szavazói és tagsági bázisától. Ezeket tovább erősíti az, hogy minden lényegesebb liberális szociális reformot visszautasít (mint például az abortuszra vonatkozó törvények liberalizációja); nem is beszélve arról a külpolitikáról, amely Lengyelországot Amerika hűséges szövetségeseként határozza meg egy kibővített Európában.

 

Visszatérés a normalitáshoz

 

Az előző “posztszocialista”, azaz jobboldali kormány (1997–2001) felgyorsította a privatizációs folyamatot és a piaci reformokat, ami komolyan rontott az ország társadalmi-gazdasági helyzetén. E kormányzati ciklus végén a gazdaság stagnált; a munkanélküliség megközelítette a 20%-ot; a társadalmi különbségek drasztikusan megnőttek, a költségvetés pedig az összeomlás szélén volt; ezenkívül mikor a privatizációs bevételek csökkenni kezdtek, az ország legkívánatosabb vagyontárgyait már eladták. A lengyel választók a 2001-es választásokon kinyilvánították az e politikát illető véleményüket: a koalíciót alkotó egyik párt (Szolidaritás Választási Mozgalom – AWS – és a Szabadság Unió – UW) sem kapott elég szavazatot ahhoz, hogy egyáltalán bekerüljön a parlamentbe.

Az SLD választási kampányának szövege a “normalitáshoz való visszatérésről” szólt. Ebben az értelemben visszatérést ígértek az előző SLD–PSL-kormány (1993–1997) idején tapasztalt gazdasági növekedéshez. Lengyelország tudott Kelet-Közép-Európa (KKE) országai közül először nagyobb GDP-t elérni a rendszerváltás kezdete előttinél. 2001-ben a lengyel GDP a rendszerváltás előtti szint 127%-a volt, és e növekedés gyakorlatilag teljes mértékben az első SLD–PSL-kormánynak (1994–1997) volt köszönhető, míg a maradék hét év nettó hatása a GDP 1%-os csökkenése volt. Ezt jórészt úgy valósították meg, hogy lelassították a reformokat (főleg a privatizációt), ami csökkentette azok társadalmi-gazdasági költségét, segített enyhíteni a munkanélküliséget, és ezáltal megállította azt a recessziós spirált, amelyet az 1990-es sokkterápiás reformok elindítottak.

Az SLD elvesztette ugyan az 1997-es választásokat, de 2000-ben növelte a rá leadott szavazatok számát, és megőrizte az elnöki tisztséget Aleksander Kwasniewski személyében. Az újjáalakult SLD–UP/PSL-kormány annak reményében jött létre, hogy ismét képes lesz gyors gazdasági növekedést, csökkenő társadalmi egyenlőtlenségeket és csökkenő munkanélküliséget biztosítani. Mire azonban 2001-ben újra kormányra kerültek, az állami szektor tovább csökkent, és ennek következtében a lassuló piaci reformok stratégiája nem hozhatta már ugyanazokat az eredményeket, mint korábban. Ráadásul a lengyel ipari és bankszektor jelentős részének – gyakran kis összegekért – külföldiek részére történt eladásával a kapitalizmus egy függő formája jött létre Lengyelországban.

 

A rövid életű harmadik út

 

Az örökölt költségvetési válságra adott válaszul az újonnan megválasztott SLD-kormány első lépéseként egy sor költségvetési megszorítást vezetett be, beleértve egyes köztisztviselők bérének befagyasztását és a szülési szabadság idejének lerövidítését. Az SLD választási programjában azt ígérte, hogy a közszolgáltatások ingyenes és széles körű hálózatát fogja fenntartani és működtetni. Marek Belka pénzügyminiszterré való kinevezése azonban biztosította, hogy ennek a fedezetét a piaci mechanizmus felhasználásával fogják próbálni megteremteni; és megfogalmazta azt a szabályt, hogy a szociális kiadások növekménye nem haladhatja meg az inflációs rátánál 1%-kal nagyobb szintet. Röviddel pénzügyminiszterré való kinevezése után azt nyilatkozta:

“E cél megvalósítása se könnyű, se kellemes nem lesz. Az egészségügy-miniszternek egy szolgáltatási minimumcsomagot kell bevezetnie, vagy meg kell változtatnia a gyógyszertámogatási rendszert és harcot kezdeni a gyógyszergyártó vállalatokkal és/vagy a kórházak egyharmadát fel kell számolnia; a választás az ő kezében van. Az oktatási miniszter pedig megspórolhatja a rá eső pénz egy részét azzal, hogy befagyasztja a »tanárok kártyáját« és csökkenti az oktatásban foglalkoztatottak hatalmas számát.”2

A jelenlegi kormány az első néhány hónapját a Lengyel Nemzeti Bankkal (NBP) és a Monetáris Tanáccsal (RPP) folytatott összetűzései uralták. A kormányzat jelentős kamatcsökkentést és intervenciót sürgetett a zloty leértékelése érdekében. Belka közvetítő szerepet próbált játszani ebben a konfliktusban, mivel véleménye szerint (Kwasniewski elnökkel egyetértésben) meg kell őrizni az NBP függetlenségét.3 E patthelyzet eredményeképp a lengyel gazdaság hanyatlása folytatódott, a munkanélküliség nem csökkent komolyabban, számos iparág csődközelbe jutott, és a mezőgazdasági szektor helyzete tovább romlott. A kormány problémái válságossá váltak, amikor nyilvánosságra került, hogy a költségvetési hiány el fogja érni a 43 milliárd zlotyt (a GDP 5,5%-át), annak ellenére, hogy korábban mindenkit biztosítottak róla, hogy a 40 milliárdnál nem lesz több. A kormányon belül is nőttek a feszültségek – például Belka ellenezte az egészségügy-miniszter tervét, miszerint a nyugdíjasok részére gyógyszervásárlási támogatást vezetnének be. Ugyanakkor néhány belföldi iparág az összeomlás szélére került, és számos vállalat munkásai azt követelték, hogy a kormányzat avatkozzon be a védelmükben. A legnevezetesebb a Szczecin Hajógyár – egy a csőd szélén álló privatizált cég – helyzete volt, melynek összeomlása megközelítőleg 60 000 fő elbocsátását jelentette volna, és ami miatt egy sor tüntetést szerveztek. Új jelenség jelent meg a lengyel politikai életben: privatizált vállalatok munkásai kormányzati beavatkozást követeltek. A közvélemény-kutatások szerint az emberek véleménye az SLD-vel kapcsolatban drámaian romlott, Belka pedig júliusban lemondott pénzügyminiszteri pozíciójáról. Kevesebb mint egyévnyi kormányzás után világossá vált, hogy a piaci stílusú gazdaságpolitika nem tette lehetővé a választásokkor tett szociáldemokrata ígéretek megvalósítását.

Belkát Grzegorz Kolodko, a legutóbbi SLD–PSL-kormány pénzügyminisztere váltotta fel, és a gazdasági növekedéshez való visszatérést és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését ígérte. Kinevezése előtt nyilvánosságra hozott programjában amellett foglalt állást, hogy lehetséges az 5–7%-os növekedéshez való visszatérés, amire pedig szükség van ahhoz, hogy Lengyelország felzárkózzon Nyugat-Európához. A legfontosabbnak a belföldi tőkefelhalmozást tekintették, ezt szolgálta a zloty komoly leértékelése (amelynek az euróhoz kötését is kilátásba helyezték) és az ezt követő kamatcsökkentés. Kolodko azt is hozzátette, hogy az alacsony technológiájú ágazatok felől el kell mozdulni a fejlettebb iparágak és szolgáltatások felé. Ezt a folyamatot állami beavatkozás hajthatná végre, beleértve az állami pénzből finanszírozott beruházásokat is, mivel ezek idővel jócskán megtérülnek.4 Szerinte az elmúlt néhány év politikája szándékosan a társadalom legkiváltságosabbjainak javára osztotta újra a bevételeket, és Kolodko támogatta a leggazdagabbakat érintő adóemelést. A hazai termelés megteremtése mellett támogatta a humán tőke fejlesztését is, ami a tudományra és kultúrára fordított közösségi kiadások nagyfokú megnövekedését vonná maga után – ez magában foglalja a béremelést is. Hozzátette, hogy az egyenlőtlenség túlságosan magas szintje negatívan befolyásolja a gazdasági növekedést, és hogy az államnak aktívan szerepet kellene vállalnia az egyenlőtlenségek csökkentésében ipari, kereskedelmi és fiskális politikával – beleértve az oktatásra fordított pénz növelését is. Kolodko szerint a fő kérdés a posztszocialista rendszerek esetében nem az, hogy hogyan korlátozzuk az állam szerepét, hanem az, hogy hogyan fogalmazzuk újra szerepét, és hogyan rendezzük át a gazdasági életben való részvételét. Véleménye szerint az állam gyors visszavonulása a gazdaságból siettette a volt szocialista országok recesszióját, aminek következtében (a rendszerváltás után 12 évvel) a régió nemzeti bevételei 25%-kal maradnak az 1989-es szint alatt.

Kolodko programjának jelentősége abban állt, hogy megpróbálta összekötni a gazdasági növekedést az egyenlőtlenségek csökkentésével és a közkiadások növelésével. Röviddel pénzügyminiszteri kinevezése után Kolodko válságelhárító csomagot vezetett be a veszélyeztetett iparágak megsegítésére. A kormányzati politika ilyen megváltozása magával hozta az SLD támogatottságának növekedését. Nem tartott azonban sokáig a kormányzat sorsának jobbra fordulása, a monetarista reformok továbbvitelének nyomása pedig egyre nőtt, ahogy Lengyelország közeledett az EU-hoz való csatlakozáshoz.

 

Az EU-csatlakozás felé

 

Az SLD az Európai Unióhoz való csatlakozást tűzte ki kormányzása fő céljának, és a tárgyalások befejezését, ill. a 2003 júniusában lezajlott sikeres népszavazást tekinti fő sikereinek. A 2002-es koppenhágai EU-csúcson született döntés az új EU-tagok pénzügyi csomagjáról azonban egy új, második kategóriába sorolt EU-államcsoport létrejöttének feltételeit teremti meg. Az új tagoknak az első naptól kezdve mindent be kell fizetniük az EU-nak, annak ellenére, hogy a támogatásoknak nem kapják meg a teljes összegét. A tárgyalásokon a mezőgazdaság körül volt a legtöbb vita. A koppenhágai csúcs előtt az EU a tagjelölt országoknak a teljes uniós mezőgazdasági támogatásoknak az első három évben a 25%, 30% és 35%-át ajánlotta fel. Később ezek emelkedtek volna évi tíz százalékkal, amíg 2013 körül el nem érik a 100%-ot. Ez az ajánlat politikailag elfogadhatatlannak bizonyult, és a lengyel népszavazás sikerét fenyegette. A koppenhágai csúcson Lengyelországnak sikerült egy olyan megállapodást elérnie, ami szerint a közvetlen mezőgazdasági támogatás szintje a tagság első három évében 55%, 60% és 65% lenne, amit a lengyel médiában hatalmas sikernek állítottak be. Az EU-ból származó közvetlen támogatás azonban csak 36%, 39% és 42% lesz, a fennmaradó összeget pedig a lengyel kormányzat kipótolhatja az államkasszából. Ennek a lehetősége viszont kétséges, mivel Kolodko a költségvetés elfogadása után bejelentette, hogy nem biztos benne, hogy az állam a szükséges teljes összeget az EU-ból származó pénz mellé tudja tenni. Ráadásul a mezőgazdasági támogatásként kiosztott megnövekedett összeg nem más, mint a strukturális alapokból oda áthelyezett pénz. Tehát azt az egymilliárd zlotyt, ami 2007-ben a strukturális alapokon keresztül jutott volna Lengyelországba, most majd 2004-ben fizetik ki mezőgazdasági támogatásként.

A mezőgazdaság azért is fontos kérdéskör, mert ez a lengyel piacnak továbbra is olyan ága, amelyet vámok védenek az EU-val szemben. Ezek viszonylag magas vámok, és a megszüntetésük hatalmas kihívást fog jelenteni a lengyel mezőgazdaságnak. Az új EU-tagoknak ugyanis náluk jóval kompetitívebb mezőgazdasági ágazatokkal kell majd felvenniük a versenyt, miközben lényegesen kevesebb támogatásban fognak részesülni.

A tagjelölt országokba érkező közvetlen tőkebefektetés hiánya nem csupán a mezőgazdaság területét sújtja. A 2002-es brüsszeli EU-csúcson bejelentették, hogy a tíz új tagállam 2,6 milliárd euróval kevesebbet fog kapni az EU strukturális alapjaiból, mint azt korábban tervezték. Ez az EU-s pénzek második legnagyobb forrása, és Lengyelországra nézve 1,5 milliárd euróval kevesebb pénzt jelent, mint amire korábban számítottak. Az EU biztosította ugyan a csatlakozó országokat, hogy nem lesznek nettó befizetők tagságuk első éveiben, egyre nyilvánvalóbbá vált azonban, hogy az EU-tagság milyen feszültségeket fog jelenteni ezeknek az országoknak a költségvetésében. Tagságának első évében Lengyelországnak 2,4 milliárd eurót kellene befizetnie, ami az állami bevételek 6-7%-át teszik ki. A bevételeket tovább fogja csökkenteni a kieső vámbevétel; a kiadásokat pedig növeli az uniós jogrend átvételével járó költségek egy része. Bármiféle strukturális támogatás igénybevéte­léhez a kormányzatnak kell állnia a tervezett beruházások költségeinek egynegyedét. Ez csak 2004-et tekintve elérheti az egymilliárd eurót. A koppenhágai csúcstalálkozó előtt Kolodko bejelentette, hogy az ajánlott feltételek mellett az EU-csatlakozás után meggátolhatják a jelenlegi kormányzati kiadásokról szóló ígéretek teljesítését. Ezzel a drasztikus helyzettel szembesülve a lengyel kormánynak sikerült a 2004-es befizetésekből félmilliárd zloty visszatérítést eszközölni, ami segíthet könnyíteni az esetleges azonnali költségvetési válságon. Ezenkívül 108–289 millió euróval többet kapnak Lengyelország keleti határainak biztosítására. Talán nem meglepő, hogy az egyetlen, az EU-ból származó új forrás, amelyről Koppenhágában született döntés, arra volt szánva, hogy lezárja az EU határait olyan országoktól, mint Ukrajna és Fehér-Oroszország.

Súlyos kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy a kormány képes lesz-e összeszedni a jelentősebb strukturális támogatáshoz és a hazai költségvetési kötelezettségeihez szükséges pénzt. Ezeket a célokat még inkább veszélyben érezhetjük, ha figyelembe vesszük az új tagállamok kötelezettségét, hogy mihamarabb csatlakozzanak az eurózónához, ami azt jelenti, hogy ezeknek az országoknak a költségvetését a növekedési és stabilitási megállapodás szerint kell átalakítani. Ez magában foglalja a költségvetési hiány 3%-ra való csökkentését (például a jelenlegi lengyel 5,5%-ról) mint az egyensúlyban lévő költségvetés első lépését. Azonkívül, hogy további megszorító intézkedésekhez vezet, ez a korlát az új EU-tagállamoknak a komolyabb strukturális segélyekhez kellő források megszerzését is megnehezíti. Ráadásul 2004 végére az új államok valutáját rögzíteni kell az euróhoz, amitől az árfolyamok nem távolodhatnak 15%-nál messzebb. Az EU kétségkívül azt szeretné, ha ezek a pénznemek magas árfolyamon csatlakoznának az eurózónához, mivel ez az új tagállamokba irányuló árukat jobb versenypozícióba helyezi.

Az új tagállamok ipari ágazatának jövője a csatlakozás után bizonytalan. Ezután ugyanis a kormány nem adhat támogatást üzleti vállalkozásnak Brüsszel engedélye nélkül. Ezt a támogatást pedig csak olyan vállalkozás kaphatja meg, amelyik várhatóan 3-5 éven belül nyereségessé válik. A tagjelölt államok nagy részében azonban 14 éve folyik az átalakulás a szocializmusból a kapitalizmus felé. Ez alatt az idő alatt az ipari szektorban a nagy leépítéseknek köszönhetően sok munkalehetőség szűnt meg. Ha még inkább kiteszik ezeket a gazdaságokat a külföldi versenynek, és visszavonják a támogatásokat, az egy újabb bezárási és elbocsátási hullám megjelenésével fenyeget. A lengyel kormány jelenleg szubvencionálja a vasutakat (250 millió euróval) és a bányákat (350 millió euróval). Így nem véletlen, hogy az elmúlt hónapokban nagy volt a nyugtalanság ezen a két területen.

A támogatások megvonásának hatása tisztán látszik az acélipar esetében. Az Unió azt követeli, hogy Lengyelország csökkentse acéltermelését 10%-kal (900 000 tonnával). Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány évben az acélkohók száma felére csökkent, az EU ennek is további egyharmados csökkentését szeretné elérni. Ez azt jelentené, hogy az ebben az ágazatban foglalkoztatottak száma 23 000-ről 16 000-re csökkenne. Mivel a hivatalos lengyel munkanélküliségi ráta megközelíti a 18%-ot, bármilyen további leépítésnek komoly társadalmi-gazdasági hatásai lehetnek.

 

Neoliberális úton az Unió felé

 

Az eddigiekben láthattuk, hogy az SLD képtelen volt beváltani a szociáldemokrata kiáltványában foglaltakat harmadik utas piacorientált gazdasági stratégiájával. Ez a sikertelenség vezetett Kolodko visszatéréséhez a pénzügyminiszteri posztra és a további intervenciós irányultságú gazdaságpolitika megvalósításához. A koppenhágai csúcs után az SLD kitette a PSL-t a kormányból, ami azt a szándékot jelezte, hogy a liberális jobboldal pártjaival szeretnének politikai szövetséget kötni (lásd alább). Miután megnyerték az EU-s népszavazást júniusban, új politikai fejezet kezdődött. Leszek Miller miniszterelnök tisztázta a kormány szándékait, amikor bejelentette a népszavazás utáni napon, hogy fontolóra veszik a lineáris (vagyis nem progresszív) adórendszer bevezetését. Már most is lineáris adórendszer van Oroszországban, Ukrajnában, Litvániában, Észtországban, Lettországban, és Szlovákia is bejelentette, hogy azt 2004 elejétől bevezeti. Úgy hiszem azonban, hogy ez volna az első alkalom, amikor egy kormányon lévő szociáldemokrata párt lineáris adórendszert vezetne be, ami a redisztribúció elvén alapuló fiskális politika antitézise. Ezt a bejelentést nem sokkal később követte Kolodko lemondása, aki kifejezte szembenállását a lineáris adókkal kapcsolatban, és a közpénzügyi reformok terhét Jerzy Hausnerre, a munkaügyi és gazdasági miniszterre helyezte. Hausner ígéretet tett arra, hogy fontolóra veszi a lineáris adókulcs bevezetését, és előterjesztett egy sor közpénzügyi reformot, a “Hausner-tervet”. Ez olyan tételeket tartalmaz, mint a szociális kiadások visszafogása – például a bányák és vasutak támogatásának csökkentése –; a nyugdíjak automatikus növekedésének eltörlése; a táppénz csökkentése; a mozgáskorlátozottakat foglalkoztató vállalatoknak nyújtott juttatások visszafogása; a női nyugdíjkorhatár megemelése és a fizetések korlátozása a közszektorban.5

A lengyel szociáldemokráciát európai kontextusában kell elhelyeznünk ahhoz, hogy megérthessük a népszavazás óta megtett útját. Az SLD nem sokkal az Unióról szóló népszavazás utáni második pártkongresszusán tartott beszédében Miller azt mondta: “Ahogy az EU-nak van egy lisszaboni stratégiája – egy hosszú távú terv az USA utolérésére –, ugyanígy Lengyelországnak is szüksége van egy varsói stratégiára az EU utoléréséhez.”6 Miller a “nagyobb növekedés, nagyobb méltányosság” (Wiecej Rozwoju, Wiecej Sprawidliwosci) szlogent csatolta a varsói stratégiához. A varsói stratégia jelentősége abban áll, hogy Miller a gazdasági növekedés elősegítését olyan liberális elvekhez kötötte, mint a lineáris adókulcs.

Hasonló zavarok tapasztalhatók a jelenlegi tagállamok szociáldemokrata pártjaiban, legfőképp a német SPD-ben, de más, kelet-közép-európai országokban kormányzó szociáldemokrata pártokban is Magyarországon és Csehországban. A cseh szociáldemokrata kormányzat már be is jelentett egy jóléti megszorításokat tartalmazó csomagot, amely magában foglalja a közalkalmazottak fizetésének befagyasztását, a nyugdíjak növekedési rátájának csökkentését, a korai nyugdíjazás szabályainak megszigorítását és a táppénz csökkentését. Ezek az elvonások részét képezik a cseh kormányzat abbéli vágyának, hogy a költségvetési hiányt a jelenlegi 6,2%-ról 4%-ra csökkentsék. Magyarországon a kormány ígéretet tett arra, hogy támogatni fogja az ország gyors csatlakozását az eurózónához, és arra is, hogy egy sor költségvetési hiányt csökkentő lépéssel legalább 350 millió dollárt megspórol, és a hiányt 2003-ban 4,5%-ra csökkenti.

A kelet-közép-európai szociáldemokrácia az EU-bővítés előtt viszonylag széles körű támogatást tudott maga mögé építeni az integrációt pártoló platformon, de a későbbiekben vonzereje és hegemonista potenciálja megfogyatkozott. A cseh és a magyar szociáldemokrata kormányzatok egy liberális párttal együtt kormányoztak, ami segíthet nekik a reformok keresztülviteléhez szükséges parlamenti többség eléréséhez. Ez a lengyel szociáldemokrácia számára nem volt lehetséges, és ezért az SLD fokozottan keresi a lengyel liberális pártok egy részének – mint például a Polgári Platformnak (PO) – szövetségét. Alternatív program hiányában a második SLD vezette kormányzat neoliberális gazdasági elveket kezdett hirdetni, amik messzebb mennek azoknál az elveknél, amiket ma a nyugat-európai szociáldemokrata pártok fontolóra vesznek. Ezeknek a kiterjedése Leszek Miller kormányának a referendum utáni nyilatkozataiból látszik. Miller most azon az állásponton van, hogy a gazdaság- és szociálpolitika két külön dolog, és egy szociáldemokrata kormánynak arra kell koncentrálnia, hogy a gazdasági növekedés előmozdítása érdekében a lehető legmegfelelőbb körülményeket teremtse meg az üzlet számára. A nemzeti vagyon megtermelése és újraelosztása nagyrészt két különböző terület. Az előbbit a gazdaság kemény és objektív törvényei határozzák meg, az utóbbit a szociális igazságosság. A politikának liberális karakterűnek kell lennie, mivel a piac csak a szabad gazdaság keretei között képes lehetőségeinek kiteljesítésére. A társadalom problémáit nem szabad a piac nyakába varrni, és ideológiai akadályokat sem szabad a szabad piac elé állítani. A gazdasági növekedés gyorsabb, ha az adók alacsonyak, a költségvetési hiány kicsi, és ha a költségvetés forrásait jobban kezelik.7

 

Szociális és nemzetközi politika

 

Ez a neoliberális gazdaságpolitika felé való sodródás együtt járt az SLD-vezetők szociálpolitikai nézeteinek konzervatívabbá válásával és a lengyel–amerikai szövetség megerősítésével. Az első SLD vezette kormány liberalizálta az abortuszt korlátozó törvényeket, amelyeket a korai posztszocialista kormányok vezettek be, majd új, abortuszt korlátozó törvényeket hoztak az 1997–2001-es AWS–UW-kormányzat alatt. Az SLD a 2001-es választási nyilatkozatában vállalta az abortusztörvények liberalizációját, ami az országban széles támogatottságot élvez.8 A második SLD-kormány azonban kompromisszumot kötött az egyházzal, amiben ígéretet tett arra, hogy nem liberalizálja az abortuszról szóló törvényeket, és hogy a leendő EU-alkotmányban az Istenre való utalás mellett fog állást foglalni. Cserébe az egyház támogatta az “igen”-t az EU-s népszavazáson. A népszavazás óta az SLD-vezetőség fenntartotta ezt a politikát, bár néhány SLD-s parlamenti képviselő az abortusz megreformálásáról és az azonos neműek közötti kapcsolat törvényesítéséről szóló törvényjavaslatot nyújtott be.9

2001. szeptember 11-ét követően Kwasniewski Lengyelországot határozottan a “terror elleni szövetség” tagjaként és az Egyesült Államok hű szövetségeseként jellemezte. A lengyel kormány elkezdte fontolóra venni az Amerikával és Európával való kapcsolatát, és megpróbálta a kibővített Európán belül az USA szoros szövetségeseként kialakítani saját szerepét. A lengyel Nemzetvédelmi Hivatal vezetője, Marek Siwec a következőket mondta: “Két ország is van Európában, amelyik nagyon jó példát mutat az Egyesült Államokkal való kapcsolat kialakításában: Nagy-Britannia és Spanyolország. A mi helyünkön, a mi realitásunkban, a mi törekvéseinkkel mi lehetünk a harmadik ilyen ország.”10 Mikor Lengyelország amerikai F–16-os vadászgépeket vett ahelyett, hogy valamilyen európai alternatívát választott volna, egyes európai országok azt állították, hogy a döntésnek politikai háttere van. Kétségtelenül e döntés mögött ott voltak a kompenzációnak ajánlott amerikai beruházások és annak lehetősége, hogy Lengyelországon állomásoztathatnak amerikai hadifelszerelést, és talán még annak is, hogy részt vehetnek a Star Wars II programban.11 Annak megvalósulása, hogy egy sereg új, az USA-t támogató ország csatlakozik az EU-hoz, akkor vált meggyőzővé, amikor Lengyelország, Magyarország és Csehország is aláírta az iraki háború támogatásáról szóló, az Egyesült Királyság kormányfője által kezdeményezett levelet. Donald Rumsfeld ezt követő “régi Európa” és “új Európa” meghatározásai segítettek világossá tenni ezt a felosztást. Figyelemre méltó, hogy a levelet Nagy-Britannián kívül egyedül Közép-Kelet-Eurpából írták alá szociáldemokrata kormányzatú országok.12 Láthatjuk tehát, hogy a kelet-közép-európai szociáldemokrata pártok – mint például az SLD – hogy jutottak a mainstream európai szociáldemokrata gondolkodáson kívülre egy olyan ügyben, amely az EU és az USA komoly elkülönüléséhez vezetett.

 

Hanyatlás és szétválás

 

A politikai jobbra sodródás és az a próbálkozás, hogy kössenek a PO-val politikai szövetséget, azt jelentette, hogy az SLD védtelen a saját baloldaláról jövő kritikákkal szemben – az OPZZ szakszervezeti egyesülés, az UP, a parasztpártok (PSL) és Samoobrona mind elvetik az SLD neoliberális irányának elemeit. Pillanatnyilag az SLD továbbra is a baloldal túlsúlyban lévő pártja, és valószínűtlen, hogy ez az elsődlegesség a közeljövőben vitathatóvá válik.13 A lengyel baloldal sorsa a közeljövőben nagyrészt attól függ, hogy mi történik az SLD-n belül, és attól, hogy vajon képes lesz-e egyszerre megtartani a hatalmat és belső egységét.

Az SLD-nek a 2002-es helyi választásokon mutatott gyenge teljesítménye nyomán a pártból sokan kritikus véleményüknek adtak hangot azzal kapcsolatban, hogy az SLD parlamenti képviselői és vezetői főleg saját érdekeikkel törődnek, és eltávolítják a pártot szociáldemokrata gyökereitől. Az SLD támogatottsága 20% alá esett, ezzel a PO mögé kerültek, ráadásul folytatólagos korrupciós ügyleteikre is fény derült.

A júniusi pártkongresszus óta egy az SLD tagjait ellenőrző folyamat ment végbe (ahol minden tagnak újból pályáznia kellett a tagságra) annak érdekében, hogy megtisztítsák a pártot a korrupt elemektől. Ez azonban messze nem egy korrupt kisebbségtől való megszabadulást eredményezett, hanem a párt tagságának 35%-ának elvesztését (több mint 50000 főét). A tagság e riasztó mértékű csökkenése valószínűleg a kormány politikájával szembeni növekvő elégedetlenség következménye; mint például a katolikus egyházzal kötött szövetsége, az amerikai külpolitika támogatása és különösen a szociális kiadások lefaragásának javaslata, ami a “Hausner-terv” része.14

 

Következtetés

 

Az SLD a lengyel baloldal vezető pártjává főleg az 1993–97-es kormányzása alatti sikerei miatt vált, amikor (legalábbis részben) beváltotta szociáldemokrata ígéreteit. A második SLD vezette kormányzat alatt azonban a pártnak nem sikerült csökkentenie a munkanélküliséget, javítani a közszolgáltatásokat, csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket vagy megvalósítani bármilyen értelmes szociális reformot.15 Ez azt jelentette, hogy a párt elvesztette szavazóinak támogatását, és tagságának jó részét kiábrándította. A lengyel szociáldemokrácia egyik meghatározó vonása az EU-csatlakozás támogatása volt. Ez annak a hitnek köszönhetően volt népszerű, hogy a csatlakozás nemcsak a gazdasági növekedést fogja elősegíteni, hanem azt is, hogy a lengyel jólét és a munkához való jog elérje a Nyugat-Európában tapasztalható szintet.

Ám ahogy közeledik az uniós tagság, egyre nagyobb a kormányon a nyomás, hogy tovább csökkentse a kiadásait, és hogy még inkább eltávolítsa a lengyel kapitalizmust bármilyen európai “szociális modelltől”. Ráadásul a gazdagabb országok egyre kevésbé hajlandók a bővítés finanszírozására; ez okozza alapvetően az EU-alkotmány körüli nemrég kialakult vitákat is. Amíg az EU-n belüli nyugat-európai szociáldemokrata kormányok a jóléti államok lebontásának és a liberális reformok bevezetésének problémáival szembesülnek, a közép-kelet-európai szociáldemokrata kormányoknak meg kell küzdeniük egy teljes társadalmi-gazdasági és politikai rendszer átalakításával, miközben fejlettségük alacsonyabb. Emiatt próbál a jelenlegi SLD-kormányzat olyan liberális reformokat bevezetni, amelyek jóval túl mennek a Nyugat-Európában szóba jöhető reformoknál. Az elmúlt években számos nyugat-európai szociáldemokrata párt vereséget szenvedett a választásokon, mert megpróbált jóléti reformokat bevezetni. Várhatóan a közép-kelet-európai szociáldemokrata pártok hanyatlása (mint például az SLD-é) jóval mélyebb és tovább ható lesz, mivel a párt piacorientált harmadik utas programjának elfogadása hanyatláshoz, vereséghez és széthúzáshoz vezetett.

 

(Fordította: Breuer András)

 

Az írás eredetileg a Labour Focus on Eastern Europe c. folyóiratban jelent meg.

 

 

Jegyzetek

 

1 Például az SLD vezére, Leszek Miller, azt mondta: “Londonban beszéltem a Munkáspárt teoretikusaival a harmadik útról, és úgy hiszem, ebben a tekintetben a Munkáspárt a legfejlettebb. Megkérdeztem tőlük, hogy ez a közép felé húzódás jobbra húzódás-e. Azt válaszolták: nem jobbra megyünk, hanem előre. Ugyan ez talán nem magyaráz meg mindent, mégis szép mondás, ami a mi esetünkben értelmet nyer” (Leszek Miller: Dogonomy Europe. Hamal Books, Łódż, 2001).

2 Polityka, Miód z octem, 2002. 2. 2. A tanárok kártyája egy bérmegállapodás a kormány és a tanárok szakszervezetei között, ami szerint a tanári fizetések évente automatikusan növekednek. Jelentőséggel bír, hogy Belka korábban annak az Aleksander Kwasniewski köztársasági elnöknek az irodájában dolgozott tanácsadóként, aki a párt leginkább neoliberális beállítottságú tagja. Ez legtisztábban akkor nyilvánult meg, amikor Kwasniewski a kilencvenes évek elejének sokkterápiás reformjainak megalkotóját és az előző kormány pénzügyminiszterét, Leszek Balcerowiczot, kinevezte a Lengyel Nemzeti Bank (NBP) és a Monetáris Tanács (RPP) elnökévé is. Ez az SLD parlamenti frakciójának akarata ellenére történt.

3 Kwasniewski világossá tette, hogy megvétóz minden olyan törvényjavaslatot, amelyről úgy érzi, hogy veszélyezteti ezt a függetlenséget. Egyszer a PSL és az UP olyan törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek, amely a parlament által választott további 6 személlyel bővítené ki az RPP-t. Ez azonban soha nem került szavazásra.

4 Érdemes figyelembe venni Kolodko véleményét a kínai gazdasági reformról: “A recesszió és növekedés ellentétes tendenciái Kínában és Oroszországban a világgazdaság legszembetűnőbb eseménye a huszadik század utolsó évtizedének. Miközben a Kínai GDP megduplázódott, addig az orosz megfeleződött. Ennek jelentős geopolitikai vonatkozásai is vannak.”

5 Hausner és Kolodko a nyilvánosság előtti vitái számos hétig húzódtak Kolodko lemondását megelőzően. Az ellentétek azonban nem helyezhetők el egy liberális/keynesiánus tengelyen. Például Hausner az eurózónához való lassabb csatlakozásban és nagyobb költségvetési deficitben hisz, mint Kolodko. Ugyanakkor inkább támogatja a társasági adó csökkentését, és inkább hajlandó ezt a szociális kiadások csökkentésén keresztül megvalósítani. Habár Kolodkónak sikerült megvédenie néhány veszélyeztetett iparágat, programjának nagy részét nem tudta megvalósítani – javaslatainak egy részét a köztársasági elnök akadályozta meg.

6 “Skazani Na Millera”, Gazeta Wyborcza, 2003. 06. 30.

7 “Ostatni Dzwonek”, Trybuna, 2003. 10. 09.

8 A társadalom 56%-a ért egyet azzal, hogy a nőknek joguk van az abortuszhoz, 28%-a pedig nem ért egyet ezzel (OBOP-közvéleménykutatás, idézve a Gazeta Wyborcza, 2003. 06. 27.).

9 Néhány jel egyértelműen arra utal, hogy az SLD vezetősége ellenezni fogja ezeket a törvényjavaslatokat. Például a belügyminiszter, Krzysztof Janik, azt mondta, hogy a kormány nem foglal állást az azonos neműek kapcsolatát illetően, és hogy az abortuszt illető közmegállapodást pillanatnyilag nem lenne jó megzavarni (“Uznanie dla Hausnera”, Trybuna, 2002. 11. 15–16.).

10 Dobrze z Ameryka, Dobrze z Europa. Przeglad, 2002. 07. 29.

11 A lengyel védelmi miniszter, Jerzy Szmajdzinsi hozzáfűzte, hogy “Készen állunk együtt dolgozni egy a mi területünkön létrehozandó katonai technológiai létesítményt illető megállapodás érdekében” (“Nie dam sie oczarowac”. Interjú, Trybuna, 2002. 08. 3–4.).

12 Habár Csehországban az akkori köztársasági elnök, Vaclav Havel írta alá, nem pedig a kormányzó szociáldemokrata párt.

13 Bár az UP kritizálta az olyan megoldásokat, mint a lineáris adórendszer, az SLD-kormányzattal való szoros kapcsolata miatt nehéz a párt számára az SLD baloldali alternatívájaként megjelenni. Más baloldali pártok, mint például a Lengyel Szocialista Párt, marginálisak maradtak.

14 Egy slaski SLD-szervezet titkára például azt állítja, hogy a tagok száma 249-ről 145-re esett vissza, és a többség a “Hausner-tervben” foglalt szociális támogatások csökkentésével való elégedetlensége miatt hagyta el a pártot (“Plan Hausnera z Wefyfikacja w Tle”, Gazeta Wyborcza, 2003. 11. 28.).

15 Ennek ellenére a gazdasági növekedés javult, és most 3,5% körül van. A jobb gazdasági teljesítmény számos tényezőnek köszönhető. Először is, bár Kolodko gazdasági javaslatainak jó részét megakadályozták, részleges reformjainak is sikerült megállítania számos iparág hanyatlását. Másodszor, a kormányzat viszonylag magas szinten tartotta a közkiadásokat a költségvetési deficit elengedése által. Harmadszor, a zloty leértékelődött, főleg az euróhoz képest, ami megerősítette a lengyel exportot és az ipart.