Az államszocialista örökségről

Elsőként a magyar felsőoktatás államszocialista örökségének néhány sajátosságát érintjük. Az elemzés nem törekszik arra, hogy ezt az örökséget behatóan taglalja. Elsősorban és mindenekelőtt az örökségnek azt a jellegzetességét kívánom kiemelni, hogy a magyar felsőoktatást a rendszerváltozást megelőző jó tizenöt esztendőn keresztül sajátos stagnálás jellemezte. A hetvenes évek középétől a nyolcvanas évek végéig tulajdonképpen semmiféle lényeges expanzió nem volt a felsőoktatásban, tehát változatlanul egy rendkívül szűk áteresztő-képességű, nagyon erősen szelektív felsőoktatás működött, ráadásul meglehetősen kedvezőtlen képzési szerkezetben. A magyar felsőoktatás ilyen tekintetben egyáltalán nem igazodott ahhoz az expanzióhoz, amely Nyugat-Európában végbement. Amíg ott a felsőoktatás extenzív kiterjesztése a hatvanas évektől rendkívül felgyorsult, és a nyolcvanas évek közepére egy-egy megfelelő korosztály több mint kétötöde felsőfokú tanulmányokat folytathatott, addig Magyarországon a felsőoktatás – legalábbis a befogadóképesség tekintetében – elitrendszer maradt, hiszen a megfelelő korosztályoknak mindössze 10-13 százalékát fogadta be. Ez óriási lemaradást eredményezett az európai fejlődéshez képest, ami egyébként nemcsak a felsőoktatást, hanem az egész magyar oktatási rendszert jellemzi. Amíg például nálunk az érettségizők aránya a nyolcvanas évek végén alig haladta meg a megfelelő korosztály egyharmadát, a fejlett nyugati államokban ez az arány a négyötödhöz közelített. Az államszocializmus tehát konzekvensen visszafogta az oktatási rendszer kiterjesztését, a stagnálás ezen a területen sokkal előbb bekövetkezett, mint a gazdaságban. A gazdaság a nyolcvanas évek elejéig még valamiféle dinamikát mutatott, a közoktatás és a felsőoktatás fejlesztését azonban már a hetvenes évek közepén befagyasztották.

Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy a magyar oktatási rendszer minőségi tekintetben is ennyire rosszul állt, és ily mértékben elmaradt a fejlett országokban mért oktatási teljesítményektől. Itt egy ellentétet konstatálhatunk. Az oktatás minősége tekintetében ugyanis a magyar iskolarendszer számos területen versenyképesnek bizonyult, amit az összehasonlító nemzetközi vizsgálatok eredményei egyértelműen tanúsítanak. Az érvényes tudáshoz való hozzájutás társadalmi lehetőségei szempontjából azonban messzemenően kedvezőtlenebbül alakultak a hazai folyamatok, mint Nyugat-Európában. Ez volt tehát az induló helyzet.

A felsőoktatás expanziója

A rendszerváltozással összefüggésben napirendre került annak a jóval korábban megérlelődött felismerésnek a realizálása, amely a felsőoktatás drasztikus és gyors ütemű kiterjesztését és a tömegoktatás irányában történő elmozdulást sürgette.

E folyamatnak kedveztek bizonyos demográfiai körülmények is, amennyiben a kilencvenes évek elején az ún. nagy létszámú korosztályok dörömböltek az egyetemek kapuin. Számos más körülmény – többek között az Európához való közeledés igénye is – a felsőoktatás befogadóképességének növelését motiválta. Az elmúlt hét esztendőben előrehaladt a felsőoktatás extenzív kiterjesztésének folyamata.

Nagy volumenű változásról van szó, hiszen az elmúlt hét esztendőben duplájára növekedett a felsőoktatásban résztvevők száma. Ez pozitív fejlemény. A hatalmi aktorok interpretációja szerint igazi közoktatás-politikai áttörésről van szó. Valóban óriási bravúr, hogy a felsőoktatás ily mérvű kiterjesztését drasztikus erőforrás-kivonással kapcsolták egybe. Hiszen 1990 és 1996 között 41 százalékkal csökkent a felsőoktatási ráfordítások reálértéke. A grandiózus “fejlesztés” következtében kialakult egy, a hallgatói létszámot tekintve felduzzasztott, ám szélsőségesen erőforrás-hiányos felsőoktatás, amely az anyagi ellátottság lehető legalsó szintjén működik. Nyilvánvaló, hogy a gazdaságilag fejlett országokban annak idején az expanziónak nem ezt a “bravúros” módját alkalmazták. Jobb helyeken az ilyesmit voluntarizmusként aposztrofálják. A kérdés mármost az, hogy egy ennyire eszköztelenített és ugyanakkor felduzzasztott felsőoktatást miként lehet megóvni a színvonal katasztrofális csökkenésétől.

Akad azonban az expanzióval összefüggésben más jellegű probléma is. Nevezetesen az, hogy a felsőoktatás nagymérvű mennyiségi kiterjesztése célszerűtlen képzési szerkezetben történt. Valójában a képzési szerkezet az elmúlt hét esztendőben alig változott. A hallgatói létszámok növelése egészében lineáris módon történt. A beáramlás olyan képzési területeken is magas volt (mint például a műszaki felsőfokú képzés vagy a pedagógusképzés), ahol a szükségletek semmiképpen nem igényelték volna a hallgatói létszám ilyen mérvű felduzzasztását. Ami például a pedagógusképzést illeti, a 2010-ig végig vezetett számításokból az derül ki, hogy a szóban forgó időszakban a mostani tanári állományt csak mintegy 12 ezer új pedagógus beállításával kellene kiegészíteni. Eközben a következő tíz esztendőben mintegy 68 ezer új tanárt és tanítót bocsát ki a felsőoktatás.

Valójában arról van szó, hogy a magyar felsőoktatás kiterjesztésének erőforrás-feltételeit, a képzési szerkezettel összefüggő problémákat és több más kérdést nem gondoltak át előzetesen. Az expanzió “vakrepülésként” valósult meg. A legnagyobb probléma mégis az, hogy az extenzív kiterjesztéshez nem teremtettek semmiféle pótlólagos erőforrást. Csupán ebben az esztendőben és átmenetileg jellemző, hogy a költségvetési támogatás növekedése meghaladja az inflációs rátát. A felsőoktatást azonban csupán egyetlen esztendőre emelték a prioritásokat élvező területek csoportjába. A jövő évi költségvetés legfeljebb az inflációval való lépéstartás lehetőségét ígéri.

Magyarországon jelenleg a megfelelő korosztály mintegy 16 százaléka folytathat felsőfokú tanulmányokat. Ez igen messze van annak az Európának az átlagától, ahová mi is igyekszünk. Ezzel az aránnyal az európai listán csak két ország van mögöttünk, Törökország és Portugália. Még a volt a szocialista országok közül is megelőz minket Csehország, de főként Lengyelország, ahol valóban jelentős bővítést hajtottak végre a felsőoktatásban. Következésképp a felsőoktatás további expanziója elkerülhetetlen. Ez azonban már nem kapcsolható össze erőforrás-kivonással, sőt nem építhető az anyagi erőforrások szinten tartására sem. A folyamat ugyanis beruházás-igényes, sem a jelenlegi épületállomány, sem pedig az anyagi eszköztár, még kevésbé a tanári fizetés sem elégséges egy megfelelő színvonalú, ám jóval több hallgatót befogadni képes felsőoktatás működéséhez.

Jelentős beruházás nélkül tehát további expanzióra nemigen kerülhet sor. Ebben a szituációban két dolog történhet. Ismételten befagyaszthatják a felsőoktatás kiterjesztését a korábbinál magasabb mennyiségi szinten. Ez nagyobb azonnali zavarok nélkül lehetséges, hiszen a demográfiai változások következtében, a mai hallgatói létszám megőrzése esetén, egy-egy korosztály 25-30 százaléka juthat be a felsőoktatásba. Az ellátottság mostani szintjén azonban igényes és versenyképes felsőoktatás nem működhet. Az erőforrások gyarapítása tehát elkerülhetetlen. Miután a költségvetési támogatás volumenének megfelelő növelését a hatalmi aktorok nem tartják célszerűnek vagy lehetségesnek, egy olyan megoldást preferálnak, amely az állami felsőoktatás részleges magánosítását jelenti. A cél az, hogy a költségek lehető legnagyobb arányát maguk a használók viseljék. Ezért primátust élvez a felsőoktatásban minden olyan jelentkező, aki megfelelő anyagi erőforrásokkal rendelkezik a növekvő képzési költségek vállalásához. Az állami felsőoktatás ily mérvű magánosítása unikális megoldásnak tekinthető. Következményei ma még sok tekintetben beláthatatlanok. Annyi azonban máris nyilvánvaló, hogy a hatalom utat nyitott az anyagi előnyök korlátlan érvényesítésének a tudástőke területén. Ily módon az anyagi és szellemi erőforrások koncentrált halmozása immár mechanizmusként működik a hazai felsőoktatási rendszerben.

Ugyanakkor a társadalmi berendezkedés kardinális kérdése, hogy hazánkban a mobilizálható tőkejavakkal nem rendelkező társadalmi csoportok hozzájuthatnak-e a tudásjavakhoz. A kérdés makrostrukturális jelentőségét csak növeli, hogy a polgárosodásnak a termelőtulajdonnal összekapcsolódó formái nálunk rendkívül korlátozottan érvényesülhetnek: a tulajdonszerkezet immár befejeződő átalakulásának periódusában azt tapasztalhatjuk, hogy a hazai lakosságnak mindössze 6 százaléka rendelkezik olyan termelő tőkével, amely többé-kevésbé megalapozhatja a polgári létforma és életvitel lehetőségét. Következésképp hazánkban a polgárosodás, átfogóbban az állampolgári felemelkedés fő formája csakis a tudásjavak megszerzésére épülhet. Ha azonban az érvényes és megbecsült társadalmi pozícióra is átváltható tudás megszerzése anyagi feltételeken, jelentős anyagi erőforrások meglétén múlik, akkor nem alakulhat ki olyan polgárság sem, amelynek létezése a tudástőkéhez kötődik. A probléma éppen az, hogy a hazai felsőoktatás (és közoktatás) egyre szűkülő áteresztő-képessége a polgárosodásnak ezt az esélyzónáját is beszűkíti, és ilyen formán az állampolgárok többsége semmilyen forrásból sem tud esélygyarapító eszközökre szert tenni.

Társadalmi polarizáció a felsőoktatásban

Miként fest a magyar felsőoktatás társadalmi áteresztőképessége? Vajon az expanzió együtt járt-e a felsőoktatásba való bejutás esélyeinek számottevő javulásával, a jelentkezők könnyebben jutnak-e be az általuk választott felsőoktatási intézményekbe, mint korábban, avagy a szelekció, az igények elutasítása nagyjából változatlan mérvű? A kérdés további aspektusa, hogy mily mértékben rétegspecifikusak a felsőfokú továbbtanulás esélyei? Hogyan alakultak az elmúlt években a korábban is létező esélykülönbségek? Miként fest a felsőoktatási intézmények hallgatóinak társadalmi összetétele?

Elsőként azt vizsgáljuk, hogy javult-e, stagnált avagy romlott-e a felsőoktatásba való bejutás lehetősége a hallgatói létszám növelése következtében. A vonatkozó empirikus adatok alapján azt tudom mondani, hogy a hallgatói létszám megduplázása nem hozott számottevő változást a felsőoktatásra vonatkozó igények teljesülésében. Ez azzal függ össze, hogy a felsőoktatás befogadóképessége növekedett ugyan, ám ennél jóval nagyobb mértékben nőtt a kereslet a felsőoktatás iránt. A nyolcvanas években például 33-40 ezer hallgató jelentkezett évente a felsőoktatásba, és ennek 40-45 százalékát vették fel. Ez a szám – részben demográfiai okok miatt – hirtelen megugrott a kilencvenes évek elején, felfutott 80 ezer fölé, és 1996-ban például a felsőoktatás a jelentkezőknek mindössze 40,5 százalékát tudta befogadni. A feszültség tehát változatlanul fennmaradt, hiszen a lakosság egyre inkább érzékeli a felsőfokú képzés jelentőségét az egész életpálya és életút szempontjából, és ugrásszerűen megemelkedik a tanulási igény. Mindez ismételten arra utal, hogy az expanzió távolról sem minősíthető befejezettnek. Ellenkezőleg. Éppen az prognosztizálható, hogy a tanulásra vonatkozó társadalmi igények továbbra is növekednek, a kereslet tehát feltehetőleg hosszabb távon előtte jár a kínálatnak. Ez olyan versenyszituációt teremt, amikor a szelekciót egyre növekvő mértékben befolyásolhatják az egyéni tudás és képességek tartományán kívül eső társadalmi és szociális diszpozíciók. Olyan kiszorító verseny bontakozhat ki, amely elzárja a felsőfokú továbbtanulás lehetőségét nemcsak az alsó, hanem a középrétegek számára is.

A legújabb empirikus felvételek alapján egyértelműen arra a következtetésre juthatunk, hogy a társadalmi szempontból szélsőségesen szelektív felsőoktatás kialakulását immár empirikus tényként kezelhetjük. Ez azzal függ össze, hogy a felsőoktatás talán a legnagyobb mértékben és a legkevésbé akadályozottan képezte le a társadalmi polarizáció folyamatait. Ebbe az irányba hatottak az iskolarendszer egészében végbement változások, nevezetesen a szelekciós küszöbök számának növelése, az igényes oktatási programokban való részvétel összekapcsolása a szülők anyagi tehervállalásával, az exkluzív elitgimnáziumi oktatás létszám-kereteinek befagyása, az ilyen értelemben szűkülő merítési bázis stb. Mindezek a tényezők egymást erősítő módon annak a tendenciának kedveztek, hogy az igényes oktatást a más szempontból is társadalmi előnyöket halmozó rétegek birtokolják.

Mi a helyzet azonban jelenleg a felsőoktatásban? Az esélykülönbségek drasztikus növekedését és a felsőoktatás számos területének társadalmi bezárulását a következő táblázatok adatai érzékeltetik.

Mint látható, a rendszerváltás nagy nyertese, a menedzser-réteg meghódította a felsőoktatást. A társadalom néhány százalékát reprezentáló csoport megszállta elsősorban a kurrens képzést adó felsőoktatási intézményeket, és az anyagi és a kapcsolati tőkét szellemi tőkére váltotta át. Feltűnő a beosztott szellemi alkalmazottak, köztisztviselők, a különböző közalkalmazotti kategóriában dolgozó szellemi munkások rendkívül gyér reprezentációja az egyetemeken, és természetesen a nem állami főiskolákon. Ez a nagyszámú társadalmi csoport elsősorban az állami főiskolákra tudja az utódnemzedéket bejuttatni. Ami pedig a fizikai dolgozók rendkívül tág kategóriáját illeti, a túlnyomó többség eleve kívül reked a felsőoktatáson. A középfokú képzettséggel rendelkező fizikai dolgozók gyermekei elsősorban pedagógusképző főiskolákon tanulhatnak. A magyar társadalom nagymérvű kulturális tagoltsága tovább differenciálja az iskolázási esélyeket. Ezt tapasztalhatjuk akkor, ha a felsőoktatási intézmények társadalmi összetételét a szülők iskolai végzettsége szerint vizsgáljuk.

A közölt tábla megerősíti a fentebb mondottakat. A befejezett, illetve befejezetlen általános iskolával rendelkezők (a népesség mintegy kétötöde) társadalmi környezetéből ma már legfeljebb elvétve lehet a felsőoktatás bármely területére bekerülni. Némiképp kedvezőbb a helyzete azoknak a fiataloknak, akiknek szülei legalább szakmunkásképző iskolai végzettséggel rendelkeznek. Valójában azonban a felsőoktatást a diplomás népesség nemzedéke uralja. Magyarországon a felnőtt népesség mintegy 12 százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Ebből a körből rekrutálódik az értelmiségi utánpótlás túlnyomó többsége, ami nem önmagában probléma, hanem azért, mert a kutatás fényt vetett arra is, hogy a felsőfokú végzettség önmagában ma már nem elegendő a kurrens egyetemek eléréséhez. Sokkal fontosabb, hogy a diplomához megfelelő státusz-kapcsolatrendszer, s főként anyagi erőforrások társuljanak. Ennek alapján a képet úgy pontosíthatjuk, hogy a piacképes diplomát adó intézményeket elsősorban a jómódú vezető-menedzser-réteg uralja, amely ugyanakkor maga is felsőfokú képzettséget birtokol és a beosztott értelmiségi átlagot messze meghaladó anyagi erőforrásokkal rendelkezik. Nem véletlen, hogy például a gazdasági felsőoktatási intézményekben minden 100 hallgató közül 70 vezető-menedzser családból érkezik.

A fentebb bemutatott esélykülönbségeket átszínezik a település-struktúrára épülő egyenlőtlenségek. A hazai településszerkezet rendkívül erőteljesen differenciálja az iskolázási esélyeket, mégpedig az iskolázás minden szintjén. A részletek bemutatására ezúttal nincs mód, mindössze arra az empirikus tapasztalatra utalok, mely szerint a fővárostól és a megyei városoktól lefelé haladva rendkívül erőteljesen nőnek a felsőfokú oktatási esélykülönbségek a hazai településszerkezetben. Amíg Budapesten és a megyei városokban a megfelelő korosztály mintegy 16-17 százaléka egyetemi-főiskolai tanulmányokat folytathat, ez az arány az 50 ezer főnél nagyobb lakosságú városokban is mindössze 8,2 százalék. Kirívóan kedvezőtlen helyzetben azonban a falvakban élő fiatalok vannak, ahonnan a megfelelő korúak mindössze 1,2 százaléka jut be valamilyen felsőoktatási intézménybe. Ez az arány a rendszerváltás kezdetén sem volt valami rózsás (5,2%), kétségtelen azonban, hogy az iskolázás települési egyenlőtlenségei rendkívül erőteljesen növekedtek az elmúlt hét esztendőben. Miközben megduplázódott az egyetemekre, főiskolákra felvehetők száma, ez a folyamat semmit sem javított a falusi településeken élők iskolázási esélyein. Éppenséggel ellentétes tendencia zajlott le. A folyamat hátterében természetesen számos ok húzódik meg. Mindez összefügg a magyar középiskolai rendszer településszerkezetével, a falusi, kisvárosi középiskolák színvonalával, a városokban működő középiskolák egyre növekvő differenciálódásával, a kollégiumok hiányával, az iskolázhoz fűződő utazási költségek növekedésével stb. Egy olyan társadalomban, ahol a hatalom semmiféle lépést sem hajlandó tenni az iskolázási esélyegyenlőtlenségek korlátozása érdekében, csakis a társadalom bezárulásának tendenciája érvényesülhet. Ilyen szempontból a magyar oktatáspolitika valóban sikerágazata a liberális kormánykoalíciónak, hiszen a társadalom más szféráiban sehol sem sikerült az egyenlőtlenségek korlátlan érvényesítésének ennyire tág teret nyitni.

A folyamat ugyan még nem fejeződött be, az alsó és középső rétegek felsőoktatásból történő kiszorításának tendenciája azonban egyértelmű. Ezt szociálpolitikai lépések is támogatják. 1990-ben például a felsőoktatási hallgatóknak 43 százaléka részesült szociális ösztöndíjban, most pedig mindössze 31 százalék. De ezt a tendenciát erősíti a most induló úgynevezett költségtérítéses rendszer, amely nyíltan is azt a célt követi, hogy az anyagi erőforrást birtokló társadalmi csoportok diplomaszerzési lehetőségeit semmiképpen ne korlátozza a felvételi követelményrendszer, hiszen számtalanszor előfordult, hogy ez a szűrő a jómódú, ám szerény képességű és/vagy szorgalmú gazdagok és befolyásosak előtt elzárta a kurrens egyetemre való bejutás útját. Ezt az akadályt a liberális oktatáspolitika radikálisan elhárította. Hasonló célokat követ a tandíjrendszer is: attól a pillanattól kezdve, amikor a mostani limitált tandíjat 5500 Ft-ra vagy a fölé emelik, az elszegényedett értelmiségi csoportok sem tudnak megbirkózni a gyermekek felsőfokú taníttatásának anyagi terheivel.

Mindezt egybevéve, a rendkívül rigorózusan szelektív felsőoktatás kialakulása nem véletlenszerű hatások következménye. A spontán makrotársadalmi folyamatok közoktatás-politikai megerősítésre találtak. E két forrásból eredő hatások egymást erősítő módon érvényesülnek. Mindez pedig végeredményben elindíthat egy kasztosodási folyamatot az értelmiségi utánpótlás társadalmi rekrutációja szempontjából. Ez annál inkább reális veszély, mert Magyarországon két típusú hátrány is akadályozza a felsőoktatásba való bejutást az alsó és középrétegek köréből. Az egyik típusú hátrány, hogy hazánkban a kulturális tagoltság sokkal kiélezettebb, mint Nyugat-Európában. Ez az iskolázási szerkezetből következik. Kisszámú az a társadalmi csoport a magyar társadalomban, ahol a szülők műveltsége-iskolázottsági szintje eléri azt a nívót, ami már önmagában is javítja az iskolázási esélyeket. Másfelől az oktatás olyan érték, amihez egyre nagyobb anyagi beruházás esetén lehet hozzájutni. Mindenestre a magyarországi átlagjövedelem nem teszi lehetővé a gyermekek felsőfokú iskolázását. Legfeljebb a felső kvintilis rendelkezik olyan jövedelemmel, amelynek alapján a növekvő anyagi terhek még vállalhatók. Éppen ezért nagyon valószínű, hogy a társadalomnak ebből a felső ötödéből rekrutálódik majd a felsőoktatási utánpótlás jelentős része. Azt lehetne mondani, hogy ez önmagában nem tragédia. Mindez értékválasztás kérdése is. Továbbá összefügg azzal, hogy a magyar társadalom hajlandó-e elfogadni egy olyan berendezkedést, ahol a társadalmi érvényesülés szempontjából legfontosabbnak számító szellemi tőke társadalmi privilégiumként oszlik el, miközben a társadalom nagy része rosszul képzett és még rosszabbul fizetett munkaerőként jelenik meg a munkapiacon.

Hogy a magyar társadalommal ezt a jövőt el lehet-e fogadtatni, az a következő évtizedben derülhet ki. Reálisan feltételezhető egy olyan szcenárió, hogy az iskolázási esélykülönbségek növekedése és konzerválódása kiélezett társadalmi ellentmondásokat generál. Mindez nehezen belátható következményekhez vezethet. Van azonban a tárgyalt problémának további oldala is. A társadalmak akkor válhatnak igazából versenyképes társadalmakká, ha biztosítják az állampolgárok számára az egyéni adottságok és képességek lehetséges fejlesztését. Ennek legfontosabb intézményesült eszköze az oktatási rendszer. Minél inkább szelektív valamely társadalom oktatási rendszere, annál nagyobb a kockázata annak, hogy a társadalmi képesség-potenciál fejlődése elmarad a verseny követelte szükségletektől. Megdöbbentően szűk látókörű tehát az a politika, amely a költségvetési ráfordítások minimalizálása érdekében kiszorítja az igényes oktatás lehetőségeiből mindazokat, akik saját oktatásuk költségeit részben vagy egészben nem képesek vállalni. A hazai elit magatartását pedig konzekvensen az a szemlélet uralja, hogy az oktatás, a szellemi erőforrások gyarapítása szükséges, sőt nélkülözhetetlen ugyan, nem olyan területe azonban a társadalomnak, amelyet megkülönböztetetten kellene fejleszteni és támogatni. Ezt mindenkor az anyagi bőség beköszönte utáni időkre halasztották. Ez az anyagi bőség azonban ez idáig egyszer sem következett be. Többek között azért sem, mert szűk látókörű társadalmi, hatalmi elitekkel nem lehetséges egy ország fejlődését dinamizálni.