1978 óta Kína a világ leggyorsabban fejlődő gazdasága. 1980 és 1993 között az átlagos gazdasági növekedés 9,4% volt éven­te, sőt 1991 után kétszámjegyű lett. „Kína megkétszerezte a ki­bocsátását az 1977 és 1987 között eltelt tíz év alatt, amely igen rövid időszak bármely ország számára egy ilyen eredmény el­érésére. Ez az óriási növekedés részben a termelékenységben bekövetkezett nagyarányú javulásnak volt köszönhető az állami és a nem állami szektorokban egyaránt. Ez egyben érdekes ada­lék a központi tervgazdaságok hiányosságait bemutató bőséges irodalomhoz is. Egyes vásárlóerő-paritáson alapuló becslések szerint ma Kínát csupán az USA és Japán előzi meg, és könnyen lehet, hogy 2025-re Kína a világ legnagyobb gazdaságává vá­lik."¹

Mindezekkel ellentétes képet mutatnak az IMF tanácsait kö­vető kelet-európai országok, és főleg a volt Szovjetunió, mely­nek az utóbbi időben példa nélküli gazdasági összeomlással kellett szembenéznie. A volt Szovjetunió kibocsátása mára a kapitalista reformok előtti szint felére zuhant, és tovább csök­ken. Oroszországban egy év alatt 22%-kal csökkent a termelé­kenység 1992-ben.

Növekvő életszínvonal Kínában -emelkedő halálozási ráták Oroszországban

Kína tartós gazdasági növekedésének legfőbb hajtóereje a népesség életszínvonalában bekövetkezett nagymértékű emelkedés volt (I. 1. táblázat): „Az egy főre eső adatokat elemezve az életszínvonal emelkedését jelzi, hogy 1978 és 1991 között a hús-és tojásfogyasztás megháromszorozódott, ugyanezen időszakban a lakott területek aránya vidéken több mint a kétszeresére emelkedett, valamint 1991-re egy alapvető fogyasztási cikk, a televízió megtalálható volt minden második vidéki és szinte minden egyes városi háztartásban."²

1. táblázat Az életszínvonal változása Kínában, 1978-92
	1978	1992
Az egy főre jutó fogyasztás indexe	100	252
Egy főre jutó fogyasztás
búza (kg)	196	236
étolaj (kg)	1,6	6,3
sertés (kg)	7,7	18,2
tojás (kg)	2,0	7,8
cukor (kg)	3,4	5,4
tengeri és édesvízi állatok (kg)	3,5	7,3
ruházat (m)	8,0	10,7
Tartós fogyasztási cikkek (a lakosság %-ában)
mosógép	–	10,0
hűtőgép	–	3,4
magnó	0,2	12.2
fényképezőgép	0,5	2,3
televízió	0,3	19,5
varrógép	3,5	12,8
kerékpár	7,7	38,5
rádió	7,8	18,4
óra	8,5	51,6 (1990)
Kereskedelmi kirendeltségek, élelmiszer- és italárusító helyek (10.000 főre vetítve)
árusító helyek	12	101
személyzet	57	249
Egészségügyi ellátás (10 000 főre vetítve)
kórházi ágyak	19,3	23,4
orvos	10,7	15,4
Egy főre jutó lakóterület (m2)
város	3.6	7,5
falu	8,1	20,8
Forrás: SSB, ZGTJZY, 1991.42.; SSB, ZGTJZY, 1994.48, 51.; SSB, ZGTJNJ, 1993. 279., 283-4. Nolan, 1995.

1993-ra a városi háztartások 83%-a rendelkezett mosógép­pel, Sanghai-ban 98%-a hűtőgéppel, 92%-a színes televízióval és 45%-a videóval.³ A The Economist kiemeli: „Kína 14 év alatt nyújtott gazdasági teljesítménye eddig soha nem látott mértékű előrelépést jelentett az emberi jólét növelésében… 1994-re Kína gazdasága majdnem biztosan négyszer akkora lesz mint 1978-ban; továbbá, ha megvalósítja céljait, melyek reálisnak tűnnek, akkor 2002-re az 1978-as teljesítmény nyolcszorosát is elérhe­ti… Az átfogó adatok híven tükrözik az óriási életszínvonalbeli növekedést… – a gabonatermelés hat év alatt a harmadával nőtt, a gyapottermelés majdnem a háromszorosára, az olajos mag­vak termelése közel a duplájára, a gyümölcstermelés pedig öt­ven százalékkal emelkedett. Vidéken a reáljövedelmek nyolc év alatt háromszorosukra növekedtek. 1978 és 1991 között egy át­lagos kínai gabonafogyasztása 20%-kal, a tengeri állatok fo­gyasztása kétszeresére, a disznóhúsé két és félszeresére, a to­jásfogyasztás több mint háromszorosára, az étolajé és a csir­kéé pedig négyszeresére nőtt."⁴

Ezek az adatok jól mutatják az élelmiszerek és a fogyasztási cikkek termelésében bekövetkezett változásokat. A fekete-fehér televíziók, a hűtőgépek, a mosógépek, a ventillátorok, illetve a vasalók termelését szinte a nulláról sikerült a világ élvonalába hozni.⁵ Talán nem is lehetne élesebb a kontraszt Oroszország­gal és a kelet-európai országokkal. Oroszországban az életszín­vonal csupán 1992 folyamán a felére csökkent. Nemhogy a fo­gyasztói társadalom nem jött el, amelyre a kapitalizmus győzel­mével sokan számítottak, de az élelmiszereket, illetve a fogyasz­tási cikkeket gyártó ágazatok a gazdaság összes többi iparágá­nál gyengébb teljesítményt nyújtottak.

A társadalmi következmények félelmetesek. A United Nations Children's Fund (UNICEF) 1995 végén arról számolt be, hogy Oroszország lakosságának 34%-a él a létminimum alatt, az Oro­szországban, Ukrajnában, illetve a balti köztársaságokban élő 20-39 éves férfiakra vonatkozóan pedig arról, hogy „a különbö­ző szív-, emésztőszervi és fertőző betegségeknek köszönhető­en a halálozási arányszámok riasztó méreteket öltöttek".

A várható élettartam az orosz férfiak esetében 57 évre zuhant: „1993-ra Oroszországban a halálozási adatok túlszárnyalták az alacsony jövedelmű országok szintjét. A halálozási ráták nagyjából olyan országokéval egyeznek, mint Banglades, Nigéria, Szudán és Togo, ami ijesztő bizonyítéka a reformfolyamat ször­nyű következményeinek."⁶

Kína gyors gazdasági növekedése volt az alapja oly sokat emlegetett kereskedelmi sikereinek. 1979 óta Kína exportja éven­te 16%-kal bővült, és egyenletesen tartotta ezt a trendet. Az ipari termékek adják mára Kína exportjának 80%-át: „A kínai termé­kek kifinomultabbá válásával az exporton belül az ipari termé­kek aránya 50%-ról 80%-ra nőtt az elmúlt évben… A gépi fel­szerelések, az elektronikai termékek és a szállítási eszközök gyártása a legdinamikusabban fejlődő ágazatok… A tőkeintenzív területeken belül a gépi berendezések és a szállítóeszközök ex­portja 1992 első kilenc hónapjában 86%-os növekedést muta­tott az 1991-es szinthez képest. Ezek az árucikkek az összes export 16%-át tették ki tavaly, míg 1988-ban csupán 6%-át."⁷

Oroszországban ugyanakkor az export dollárban számított ér­téke mintegy a felére csökkent, az 1990-es 63 milliárd dollárról 1994-re 35 milliárd dollárra esett vissza. Az ország csupán nyers­anyag-, illetve energia-kivitelre volt képes, amely 1993-ra az összes export 80%-át adta.

A KKP uralma alatt a külföldi beruházások tekintetében Kína a világ legvonzóbb országává vált – jóval több beruházást mond­hat magáénak, mint Kelet-Európa és a Szovjetunió összesen. A külföldi beruházók számára azért vonzó Kína, mert ez a világ leggyorsabban fejlődő országa – a legnagyobb nemzetközi vál­lalatok nem engedhetik meg maguknak, hogy kihagyják ezt a piacot. Mindez Kína nemzetközi pozíciójának erősödését ered­ményezi, illetve lehetővé válik komoly technológiai transzferek valamint a külföldi beruházók tapasztalatainak átvétele.

Oroszország az IMF ajánlásait követi, gazdasága az összeom­lás szélén áll, és egyes nyugati becslések szerint 20 milliárd dol­láros tőkekiáramlással kellett szembenéznie, ami jóval több, mint az összes beáramló tőke és az IMF-től kapott hitelek összege.

Röviden: „A reformok hatására bekövetkezett változások kö­zötti különbség egészen megdöbbentő. Majdnem az összes mutatószám tekintetében megfordultak az arányok. A kínai re­formfolyamat összes állomásán a kommentárok szinte mindegyi­ke a növekedés lelassulását jósolta. Ehelyett a gazdasági fel­lendülés többé-kevésbé töretlenül folytatódott az 1990-es évek közepén is, sőt, a legfontosabb – az életminőséggel kapcsola­tos – mutatók tekintetében ugyanolyan javulás érzékelhető, mint a kibocsátás és a reáljövedelem esetében. Oroszországban ez­zel szemben Gorbacsov korai korszakának gyengébb teljesítmé­nyét egy ennél is gyengébb produkció követte, majd a 90-es években egy olyan periódus jött el, melyet leginkább 'katasztró­fának' nevezhetünk. A kibocsátás meredeken zuhant, és ami a legfontosabb, az élet minőségében óriási csökkenés mutatko­zott, a halálozási ráták növekedésével párosulva."⁸

A kínai gazdasági reform polgári magyarázatai

Egy olyan ország esetében, amely ekkora hányadát adja a világ népességének, egy ilyen ellentmondásos gazdasági teljesítmény magyarázatának komoly kihívást kell jelentenie mindazok szá­mára, akiket foglalkoztat az emberiség jólétének növelése. Az IMF például teljesen tudatában van annak, hogy az Oroszország és Kína közötti kontraszt komoly politikai problémát vet fel. Nézetük szerint azonban Kína ugyanoda fog érkezni, ahova Ke­let-Európa országai, csak félúton jár, és „utol kell érnie őket" pri­vatizációval, illetve az állami tulajdonban levő iparágak leépíté­sével. Más szóval azt kívánják, hogy Kína utánozza Kelet-Euró­pa „sikereit"!

Milton Friedman írja: „Nem az a döntő, hogy használjuk vagy nem használjuk a piacot. Minden társadalom, legyen az kom­munista, szocialista, szociáldemokrata vagy kapitalista, felhasználja a piacot. Ennél fontosabb megkülönböztetés, hogy létezik-e magántulajdon vagy sem? Kik a piaci szereplők és a piac me­lyik oldalán tevékenykednek? A résztvevők állami bürokraták, akik az úgynevezett kormányzati oldalon működnek, vagy olyan egyének, akik közvetlenül vagy közvetve, de a saját érdeküket követik? Éppen ezért javasoltam egy korábban Kínában kiadott írásomban a „szabad magánpiacok" kifejezést a piac helyett,.., ahol a „szabad" és a „magán" jelzők fontosabbak a „piacnál". A szó szoros értelmében vett piacot, amely egyre jobban tért hó­dít a világon, szerencsésebb lenne „privatizációnak" hívni – ami az állami tulajdonban levő vállalatok magánkézbe kerülését je­lenti, és ami által nagyobb lehetőség nyílik az Adam Smith óta közismert láthatatlan kéz működésére."⁹ Más szóval, Friedman számára a Kína által, a központi tervgazdaság keretei között be­vezetett piaci reformok elvetendők, mivel nem járnak együtt a magántulajdon általánossá válásával.

A The Wall Street Journal még élesebben fogalmaz: „Kína lé­nyegében véve még mindig szocialista gazdaság… A Kommu­nista Párt nem vonult vissza a központi tervezéstől… A nyilván­való megoldás a privatizáció lenne, ami sok esetben a csődeljá­rással volna egyenlő, bár néhány vállalat kétségtelenül igen magas eszközértékkel rendelkezik a hozzájuk tartozó óriási föld­területből kifolyólag. A kormányzat ugyanakkor eldöntötte, hogy az állami tulajdont nem lehet megbolygatni. Amíg ez az állás­pont meghatározó marad, a kínai reformok nem tudnak kibonta­kozni…; az állami szektor továbbra is nyomasztja a gazdaságot, és ha ezt a fájó műtétet nem végzik el,"később még nagyobb árat kell majd fizetniük."¹⁰

Ha a The Wall Street Journal, az IMF vagy Milton Friedman a gazdasági hatékonyságra célzott (de az is elég, ha az életszín­vonalra gondolunk), akkor az egyetlen racionális megközelítés azt diktálná, hogy vessük el azokat az ajánlásokat, amelyek Ke­let-Európa összeomlását okozták, és alkalmazzuk azokat, ame­lyek Kína sikeréhez vezettek. Ez azonban nem történhet meg, mivel az IMF és a többiek számára a kapitalizmus gyors és visszafordíthatatlan helyreállítása az elsődleges cél, és minden más csak alsóbbrendű – függetlenül a szociális és gazdasági következményektől.

Ahogy az orosz kormány egyik nyugati tanácsadója megje­gyezte: „1992-ben Oroszország újra felfedezte a kapitalizmust, ami a század egyik legnagyobb eredménye. Néhány ember az­zal érvel, hogy a reformok megbuktak, mivel az infláció tovább­ra is magas. Ez az érvelés azonban hibás, hiszen az orosz re­form legfontosabb célja a kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenet."¹¹

Ezek szerint a fő kérdés a tervgazdaság lehető leggyorsabb és visszafordíthatatlan lebontása volt, és nem az életszínvonal emelése: „A tapasztalatok azt mutatják, hogy a legtöbben közü­lünk előzőleg túl nagy figyelmet fordítottak az előző rendszer le­rombolásának szükségességére, és nem foglalkoztak eléggé az intézményi következményekkel, valamint az öngerjesztő fiskális és makroökonómiai folyamatokkal. Utólag ezeknek az aggodal­maknak a hiánya igen feltűnő."¹²

A kínai utat amiatt bírálják, hogy végállomása nem a ka­pitalizmus. Jeffrey Sachs és Wing Thye Woo például azt a kö­vetkeztetést vonják le, hogy Kína sikerei ellenére a döntő kér­dés kapitalista szemszögből a következő: „1978-ban a kínai fog­lalkoztatottak 18%-a dolgozott állami tulajdonban levő vállala­toknál, és ez az arány 1992-ben még mindig 18% volt. Ez azt jelenti, hogy 1992-ben 32 millióval többen dolgoztak állami vál­lalatoknál, mint 1978-ban. Az állami szektor nem 'zsugorodik össze'."¹³

A The Economist 1995-ös, Vietnamról – mely a kínai gazda­sági reform egy sajátos változatát alkalmazza – szóló tanulmá­nyában kiemelik, hogy négy éven át tartó évi 8%-os növekedés után az állami szektor súlya az ipari termelésen belül az 1990-es 33%-ról 1994-re 40%-ra emelkedett. A lap kissé fanyalogva meg is jegyzi: „A gazdaság nyitottá tétele egyértelműen megnö­velte az állam súlyát."¹⁴

Másfelől a tények, amelyek cáfolják Sachsnak és társainak véleményét – az állami szektor valóban nem „zsugorodik össze" -, egyúttal ellentmondanak azoknak a baloldali vélemé­nyeknek is, melyek szerint Kína a kapitalizmus felé vezető úton halad, csak lassabban, mint Kelet-Európa. Kínában a nagyipar privatizációja nem ment végbe. A közösségi (állami vagy helyi önkormányzati) tulajdonban levő vállalatok adják Kína ipari ter­melésének 80-85%-át. A föld továbbra is közösségi tulajdon­ban van.

Nemhogy ugyanannak a gyógyszernek különböző alkalmazá­sáról nem beszélhetünk, de a Kína által követett gazdaságpoli­tika egyenesen szöges ellentétben áll az IMF által Kelet-Európa részére megfogalmazott tanácsokkal: „A folyamat végére [Kíná­ban] az állami tulajdon továbbra is fontos, meghatározó jegye a tulajdonviszonyoknak szinte az összes ágazatban. A gazdaság lényegében teljesen védve volt a nemzetközi versenytől. Az ál­lam végig központi szereplője volt a folyamatnak, bár a hang­súly az utasítások felől eltolódott a tervezés felé, helyet enged­ve a piaci folyamatoknak is. Azt mondhatjuk, hogy Kína az összes fontosabb területen olyan reformstratégiát követett, amely telje­sen ellentmond a hagyományos tranzíciós elméletnek. A 80-as évek végén, a sztálinista rendszerek átalakítására vonatkozó, általánosan elfogadott nézet szerint a kínai kormány hibák so­rozatát követte el, mégis Kína volt az az ország, amely a világ legdinamikusabb növekedését produkálta a reform éveiben… Azok a tanácsok, amelyek ezen ortodoxiából származtak, dön­tően hozzájárultak a szovjet katasztrófához. A kínaiak azon fel­ismerése viszont, hogy nem kell szükségszerűen ezeket a ta­nácsokat követniük, lényegesen hozzájárult átalakulási program­juk sikeréhez."¹⁵

A valóságban, ahogy látni fogjuk, két kulcsmozzanata van a kínai reformnak: egyrészt az ipari ágazatok döntő hányadá­ban meglevő állami tulajdon fenntartása, másrészt az ezt le­hetővé tevő tervezés megőrzése. Azok, akik szerint Kínának, a világ legkomolyabb növekedését felmutató országának ki kel­lene „egészítenie" eddigi sikereit azokkal a gazdaságpolitikai lé­pésekkel, amelyek Kelet-Európa számára katasztrofális követ­kezményekkel jártak, Alice Csodaországában élnek. Kína éppen azért érhetett el ilyen hihetetlen mértékű növekedést, mert ke­vésbé volt „sikeres" a privatizációban, illetve a kapitalizmus visszaállításában. Ezzel szemben Kelet-Európa „sikerei" gazda­sági összeomláshoz vezettek.

Egy másik tipikus érv a nemzetközi tőke szószólóitól, hogy hi­ába ér el eredményeket a kínai reform, ez a recept nem alkal­mazható Oroszország esetében. Jeffrey Sachs azt állítja, hogy Kínában jelentős munkaerőtöbblet volt a mezőgazdaságban, melyet át lehetett irányítani az új ipari ágazatokba, míg Oroszor­szágban a foglalkoztatottak legnagyobb része az állami szek­torból nem volt átképezhető, aminek következtében-világossá vált, hogy a kisvállalkozások fejlődésének alapfeltétele az álla­mi szektor lebontása.

Valójában azonban lényegesen nehezebb képzetlen mezőgaz­dasági munkásokat átképezni ipari munkássá, mint egy-egy ipari ágazaton belül átcsoportosításokat végezni: „Az összehasonlí­tás alapja tehát a következő: az orosz oldalon képzett városi munkások átcsoportosítása egyéb ipari, illetve szolgáltató ága­zatokba, míg kínai részről képzetlen mezőgazdasági munkások átképzése ipari munkásokká. Nos, vajon melyik költségesebb? Az az állítás, hogy az oroszoknak sokkal nehezebb feladatuk van, hitetlenkedést váltana ki azon közgazdászok nagy részéből, akik már tanulmányozták e fejlődési folyamatot. A kijelentés ugyanis általában véve sem igaz, de abban a konkrét helyzet­ben biztosan nem, melyben – legalábbis a reformfolyamat kez­detén – az orosz gazdaság teljes foglalkoztatásról indult, míg a kínai munkaerő-fölösleggel küzdött. Az európai tervgazdaság­oknak ugyanis – szemben a kínaival – nem kellett volna folya­matosan új munkahelyek millióit teremteniük, hogy azok felszív­ják a nem hatékony termelés révén feleslegessé vált munkáso­kat. Egy ilyen helyzetben az új vállalatok mérsékelt növekedést produkálva lehetővé tudták volna tenni a munkaerő-átcsoporto­sítást a kevésbé hatékony ágazatokból a hatékonyakba, úgy, hogy az közben ne járjon a társadalmat destabilizáló munkanél­küliséggel. A közép-kelet-európai országok rendelkeztek ugyan­azokkal a felesleges kapacitásokkal, mint Kína, csak éppen vi­déken kevesebb volt a kihasználatlan munkaerő-tartalék. Ezért ennek a tartaléknak a hozzáférhetővé tétele még a kínainál is gyorsabbá tette volna az átalakítási folyamatot. Ilyen szempont­ból tehát a gazdasági reform kínai változatának létezik egy éret­tebb megoldási formája. Ez bizonyára lassúbb növekedést idézne elő, de olyan reformstratégia, amely valószínűleg elfogadhatóbb egy sokkal bizonytalanabb, a gazdaságot jobban megzavaró át­alakulásnál."¹⁶

Mint azt később látni fogjuk, a reformok kezdetén alapvető hasonlóságok mutathatók ki az oroszországi, illetve a kínai át­alakulási folyamat között. Ám Kína közismert problémái – a vi­szonylag szűkös mezőgazdasági területen biztosítani az óriási méretű lakosság ellátását, a mezőgazdaságon belüli termelé­kenység növekedésével állások tízmillióinak létrehozását lehe­tővé tenni az ipari és szolgáltató szektorban a felszámolt ága­zatok pótlására, és mindezt lényegesen alacsonyabb minőségi, oktatási, ipari, technológiai színvonalról indulva – nemhogy könnyebbé tették, sokkal inkább megnehezítették a kínai gaz­daság reformját.

A tervutasításos gazdaságok torzulásai

A szovjet – és részben a kínai – gazdaság ereje abban állt, hogy létrehozott egy független nehézipari ágazatot, és egészen hosszú ideig képes volt viszonylag magas növekedést produkálni. Az országok mezőnyében egyedül a Szovjetunió és Ja­pán, majd később Kína tudta csökkenteni lemaradását a fejlett tőkés országokhoz képest az egy főre jutó GDP-ben (lásd Angus Maddison). Ez a gazdasági teljesítmény, amely nem jöhetett vol­na létre az 1917-es októberi forradalom nélkül, tette lehetővé a Szovjetunió számára, hogy egyedül az Egyesült Államoké­hoz hasonlítható kulturális és tudományos erőforrásokra tegyen szert.

A „szocializmus egy országban" programja alapján – melyet Buharin fogalmazott meg, majd később Sztálin és az őt követő szovjet és kínai vezetők is átvettek – úgy képzelték, hogy a Szov­jetunió a saját erőforrásaira támaszkodva képes lehet egy ön­fenntartó szocialista társadalmat létrehozni. Ez az elképzelés azonban nagyban visszavetette az ország fejlődését. A mező­gazdaság és a könnyűipar, illetve ennek következtében a mun­kások és a parasztok életszínvonala teljesen alárendelődött a nehézipar érdekeinek. Oroszországban a kötelező jellegű kol­lektivizálással, Kínában pedig a kommunák rendszerével pró­bálták a parasztságot mint osztályt háttérbe szorítani. A fogyasz­tói szolgáltatások – mint például az üzletek, műhelyek – sokkal kevésbé voltak fejlettek a kispolgárság igen sikeres felszámolá­sának köszönhetően. Csak egy példát említve, a szovjet kiske­reskedelem problémái érthetővé válnak, ha figyelembe vesszük, hogy míg a szovjet foglalkoztatottak 6%-a dolgozott a kis- és nagykereskedelemben, addig Németországban ez az arány 15%, az Egyesült Államokban pedig 22% volt.

Míg a hazai iparnak a fejlett tőkés országok versenyétől való védelme szükséges volt, addig ezeknek a gazdaságoknak a nem­zetközi munkamegosztástól való elzárása indokolatlannak bizo­nyult. A kapitalizmus egyik legfontosabb haladó eleme – melyet a szocializmusnak át kell vennie, illetve tovább kell fejlesztenie – a nemzetközi munkamegosztás.

Ezek a torzulások újabb és újabb problémákat szültek: egy olyan árrendszert, amely lehetetlenné tette a racionális terve­zést; a fogyasztói javak jelentős hiányát, ami igen komoly terhet rótt a nőkre stb. Ráadásul ezek a torzulások aláásták a munká­ra, illetve a munkaidő racionalizálására ösztönző erőket, hiszen hiába ajánlottak nagyobb erőfeszítésekért magasabb béreket, ha azokért alig lehetett valamit kapni.

Ez a gazdasági rendszer a demokrácia teljes megszüntetését követelte meg, hiszen ha a munkásosztálynak választási lehe­tősége lett volna, akkor olyan programokat támogatott volna, melyek emelik az életszínvonalat. A piac és a tervezési folya­matba való közvetlen beleszólás hiánya pazarlást és korrupciót eredményezett. Mindez a bürokratikusán irányított tervgazdaságokra jellemző aránytalanságokhoz vezetett: az életszínvonal lényegesen alacsonyabb volt, mint amit a gazdaság fejlettségi szintje lehetővé tett volna.

Az Egyesült Államokban az összes magánfogyasztás a gaz­daság 68,6%-át adta 1991-ben. A volt Szovjetunióban 55%-ot fordítottak fogyasztásra, míg Kínában 1978-ban a gazdasági re­formoknak köszönhetően ez az arány 53% volt. A fogyasztás­orientált szektoroknak ez a fajta értelmetlen leépítése aláásta a munka és a tőke termelékenységét egyaránt. Ez azt jelentette, hogy a szovjet és a kínai gazdaságok épp a világgazdaság leg­dinamikusabban fejlődő ágazataiban (fogyasztási javak terme­lése, illetve szolgáltatás) voltak a legfejletlenebbek. Végül, ez a struktúra a külkereskedelemre is komoly hatással volt, hiszen a nehézipar a könnyűiparnál sokkal magasabb beruházási szin­tet követel meg (a kibocsátás arányában), ezért sokkal nehe­zebbé válik a világpiaci versenynek megfelelő ágazatok kialakí­tása.

A kínai gazdasági reform

A fenti strukturális egyensúlytalanságok orvoslására mindkét or­szágban a szolgáltatások és a fogyasztási javak termelése felé kellett volna elmozdulni. Ennek egyetlen megvalósítható módja az lehetett volna, ha meghagyják az addigi eredményeket, a ne­hézipart, miközben korrigálják a torzulásokat az élelmiszerter­melés, a fogyasztási javak és a szolgáltatások előtérbe helye­zésével.

A fogyasztási javak iránt jelentkező óriási kereslet mindkét or­szágban viszonylag fájdalommentessé tette volna a torzulások „kiigazítását", mert ez együtt járt volna az életszínvonal emelke­désével. Ahogy az egyik nemrégiben megjelent elemzés kiemeli: a kínai és kelet-európai háztartásoknak „jövedelemszintjüktől függetlenül reménytelen fogyasztási igényekkel kellett szembe­nézniük. Nagyon sok áru esetében akadozott az ellátás, a hiá­nyok állandósultak, ha pedig lehetett valamit kapni, azért sok esetben órákig kellett sorban állni. Tehát nemcsak az erőforrás­elosztás volt alacsony színvonalú, hanem egyben óriási kielégí­tetlen kereslettel is számolni kellett.

Ezek a tényezők azt mutatják, hogy e rendszerek radikális re­formjának bizonyos értelemben „természetesnek" kellett volna lennie. A fogyasztási javak állandó hiánya azt jelzi, hogy komoly kihasználatlan lehetőség rejlett a szolgáltatások és a fogyasztá­si javak termelésében. A fogyasztási javak irányába történő, csupán mérsékelt erőforrás-átcsoportosítás is gyors kibocsátás-nö­vekedést idézett volna elő. Sőt, mivel ilyen nagymértékű túlkereslet volt tapasztalható, az erőforrások 'átpumpálása' igen erős hatást fejtett volna ki."¹⁷

Éppen ez történt Kínában 1978-at követően – a fogyasztási ja­vak és szolgáltatások iránti kereslet megnőtt, ez óriási mértékű növekedést eredményezett a termelésükben, ami később szintén komoly növekedést gerjesztett a nehéziparban, előállítva a szük­séges inputokat a könnyűipar és a mezőgazdaság számára.

Az IMF által ajánlott politika ezzel ellentétes eredményeket produkált az egykori Szovjetunió területén. Az életszínvonal zu­hanásával a szolgáltatások és a fogyasztási javak iránti kereslet is csökkent. A könnyűipar és a mezőgazdaság összeomlott, ami egyben a nehézipar szétesését is okozta, hiszen a termékei iránti kereslet vészesen lezuhant. Ezért: „Nyilvánvaló, hogy a közép­kelet-európai országok nem voltak képesek létrehozni egy olyan 'konjunktúra-spirált', mint amilyet Kína. Azért van-e így, mert bi­zonyos összetevők hiányoznának a közép-kelet-európai orszá­gokból? Meglepő módon, ha egy pillantást vetünk az átalakulá­si folyamatra, akkor azt találjuk, hogy szinte az összes fontos tényező többé-kevésbé megtalálható a közép-kelet-európai or­szágokban is… Semmi sem látszik igazolni azt, hogy Kínának gazdasági struktúrájából vagy fejlettségi szintjéből következné­nek sikerei. A közép-kelet-európai országok is átvehették volna ezt a megközelítést…, és valószínűleg jobban is állnának, ha a kínai utat választják."¹⁸

Az alapvető probléma: „szocializmus egy országban"

Kínában a reform kezdetén komoly viták folytak a szocialista ter­melés céljáról. Az a sztálinista modell, melyben a lehető legma­gasabb felhalmozási ráta elérése a cél, akár a munkások, pa­rasztok életszínvonalának romlása árán is, egyértelműen meg­bukott. Felismerték, hogy a fogyasztás kárára történő túl magas felhalmozás csökkenti a beruházások hatékonyságát. Ez volt az a fal, amelybe a Szovjetunió beleütközött. A fogyasztás elhanya­golása aláásta a munkaerő ösztönzését, rontotta a termékek minőségét, hiányokat okozott, csökkentette a mezőgazdaság és a könnyűipar számára hozzáférhető erőforrásokat. A reformok­ról folytatott vita végeredménye a sztálinista modell tökéletes ellentéte lett. A mezőgazdaság vált a központi ágazattá, melyet a könnyűipar és végül a nehézipar követett.

Ugyanakkor a fogyasztási javak előtérbe állítása lehetetlen volt némi piacosítás nélkül. A kínálat szerkezete élesen különbözik a fogyasztási cikkeket előállító szektorban, illetve a nehézipar­ban, mivel az előbbi sok millió kis termelőegység együttműkö­dését kívánja meg. Ez volt az oka annak, hogy Gorbacsov idő­szakában a fogyasztási javak termelésének átalakítására irányuló próbálkozások megbuktak. Adminisztratív úton ugyanis lehetet­len létrehozni a kis farmok, az üzletek, a műhelyek, a fogyasz­tási javak termelőinek óriási méretű hálózatát. Mindezt csakis a piac segítségével lehet megvalósítani. A nehézipar államilag vezérelt fejlesztését véghez lehetett vinni, mivel az kis számú nehézipari vállalat koncentrációját követelte meg – a kis üzlete­ket és a mezőgazdasági szektort pedig a végsőkig megadóztat­ták vagy működésüket törvényileg tiltották, míg az árakat a ne­hézipar követelményeihez igazították. Ez a folyamat azonban nem fordítható meg. Lehetetlen bürokratikus úton létrehozni kis­termelők és szolgáltatók millióit.

A Szovjetunióban már próbálkoztak a piac teljes kizárásával. Csakhogy a piaci viszonyokat progresszív módon meghaladni kell, nem pedig elnyomni. Ahogy Trockij jegyezte meg Sztálin első ötéves programját bírálva: „A gazdaság számtalan szereplőjé­nek, legyen az állami vagy magán, kollektív vagy egyéni sze­replő, nemcsak a tervbizottságok számain keresztül kell kifejez­nie szükségleteit, illetve relatív erejét, hanem a kereslet-kíná­latra gyakorolt közvetlen hatásán keresztül is. A tervet ellenőr­zik, és egy elfogadható szint erejéig a piacon keresztül valósít­ják meg. A piac szabályozásának az ott tapasztalható folyama­toktól kell függenie. A minisztériumok által kidolgozott végleges változatokat különböző hatékonysági számításokkal kell alátá­masztani."¹⁹

A piac társadalmi viszonyok összessége, ami egy hosszú tör­ténelmi folyamat végén „el fog halni". Az a próbálkozás^hogy ezt adminisztratív úton megszüntessék, annyira visszavetette a szovjet gazdaságot, hogy már csak az állampolgárok életszín­vonala lett fontos.

Másfelől, Kínában és a Szovjetunióban a kapitalizmus meg­döntésével rendelkezésre álltak olyan eszközök, melyek segít­ségével ellenőrizhetővé váltak a hazai és nemzetközi piacok: szabályozni lehetett hatásaikat, és ki lehetett jelölni, hogy hol érdemes a piaci erőket felszabadítani. Ennek következtében a kínai gazdasági reformon belül „az állam szerepe a nemzeti ér­dekek és a világpiac közötti közvetítést jelentette, és magában foglalta egyrészt bizonyos kulcsfontosságú értékek kijelölését (valutaárfolyam, hosszú távú kamatláb), másrészt a gazdaság­nak valamilyen növekedési pálya mentén való vezetését. A pia­cot csak információhordozó eszközként használták a tervezők, sohasem válhatott széles körben elterjedtté."²⁰

Oroszországban 1992 után fokozatosan háttérbe szorultak a hazai gazdaságnak a világpiac lényegesen fejlettebb erőitől való védettségét szolgáló eszközök. Ez tette lehetetlenné azt, amit Peter Nolan a sikeres reform előfeltételének nevezett – a terve­zést: „Az átmenet sikere azon múlott, mennyire képesek a ter­vezés megvalósítására."²¹

Az 1992 januárjában meghirdetett kapitalista program – árli­beralizálás, privatizáció, a gazdaság alárendelése a nemzetkö­zi tőke érdekeinek – a fogyasztásicikk-gyártás felfejlesztését sem oldhatta meg. Ennek oka a következő: teljes árliberalizáció ese­tén a fogyasztási javak iránti kereslet együtt zuhan az életszín­vonallal, másfelől a jóval monopolizáltabb ágazatok által előállí­tott ipari inputok árai gyorsabban emelkednek a fogyasztási ja­vak árainál. A sokkal erősebb külföldi versenytársak is akadá­lyozzák a hazai fogyasztásicikk-termelés átalakulását. Ezért mondhatjuk, hogy a legnagyobb összeomlás a könnyűiparban és a mezőgazdaságban következett be. Ezeket az ágazatokat egyszerre sújtották a gyorsabban emelkedő inputárak, a külföldi árverseny és a fogyasztási kereslet összeomlása. Az IMF taná­csai inkább megnehezítették, mint könnyítették az egykori Szov­jetunió helyzetét.

A kínai gazdasági reform működése

Ha tudjuk, hogy sem a tervutasításos rendszer, sem" a teljes ár­liberalizáció nem képes a torzulások javítására, akkor felmerül a kérdés, hogy mit lehet tenni. Ezt a dilemmát oldatta meg a kínai reform. Egyszerre tartotta meg a nehézipar kibocsátási szintjét, és csoportosított erőforrásokat a könnyűipar, a mező­gazdaság, a fogyasztói szolgáltatások fejlesztésére. A hazai ter­melőket átlagban 35%-os importvámokkal védték, ami igen ma­gas, ha figyelembe vesszük, hogy más fejlődő országokban ez átlagosan 15%.

A reform kiindulópontja az egyéni fogyasztás radikális nö­velése volt, hiszen az új, fogyasztási cikkeket előállító ágaza­tok csak akkor fejlődhettek, ha komoly kereslet mutatkozott termékeik iránt. Az 1978-1981 közötti három év alatt a kínai gazdaságon belül az egyéni fogyasztás a GDP 53%-áról 59%-ra emelkedett. Mindezt úgy érték el, hogy az állami szekto­ron belül a GDP 5%-ával csökkentették a beruházás arányát, és ezt fogyasztói támogatásokra és béremelésre fordították: „…a reform első szakaszában, különösen 1979 és 1981 kö­zött, drasztikus csökkenések következtek be a katonai kiadá­sokban, valamint a nehézipar egészének részesedésében. Ezzel szemben a fogyasztási javak termelésében gyors nö­vekedésre került sor."²²

A fogyasztási javak központilag indukált keresletnövekedését összhangba hozták a kínálati oldallal is, de nem adminisztratív úton, hanem a piac segítségével: az élelmiszerek és a többi fo­gyasztási cikk relatív árának emelésével. Az állami tulajdonban levő, monopolizált ipari szektor árait ugyanakkor alacsonyan tar­tották. Az 1978-at követő tíz évben a mezőgazdasági árak az ipari árakhoz képest 77%-kal növekedtek, míg a fogyasztói árak az átlagárakhoz képest 25%-kal. A volt Szovjetunióval és Kelet-Európával ellentétben itt nem volt szó árliberalizálásról. A fo­gyasztási javak áraiban bekövetkezett növekedés ösztönzője volt a termelésnek.

A keresleti oldalon a lakosságot az állami támogatások eme­lésével kompenzálták, majd később ezeknek az árrendszert tor­zító hatása miatt bérnövekedéssel helyettesítették őket. Ez éle­sen különbözik a kelet-európai „árreformtól": itt egyszerűen meg­szüntették a közvetett támogatásokat. Kínában növelték az élet­színvonalat, nem pedig csökkentették.

A fogyasztási javak iránti kereslet megnőtt, a gazdaság pedig egyre inkább olyan árrendszer felé haladt, amely hűen tükrözte a valódi költségeket. Az állam egyben fenntartotta magának azt a jogot, hogy ha szükséges, korlátozza az árakat.

Ha az áremelkedés formájában a farmereknek fizetett össze­get a fogyasztók kapták volna, akkor a fogyasztás részesedésé­ben nem lett volna változás a gazdaság egészét tekintve. Ez azt jelentette volna, hogy a fogyasztók több élelmiszert vásárolnak, de a többi áruból nem növelik a fogyasztásukat. Az élelmiszer­termelés ugyan megnőtt volna, de a tartós fogyasztási cikkeké (mosógép, hűtőgép, televízió) nem, ez pedig nem adott volna újabb lökést a gazdasági növekedésnek. Ebből következően a lakosság teljes kompenzációja a gazdasági reform sikerének nél­külözhetetlen feltétele volt.

A lakosság számára előnyös volt a fogyasztási javak meg­növekedett kínálata, ráadásul védve volt az áremelkedések­kel szemben. A változások tehát népszerűek voltak a nagy­közönség számára. Az árakat a fogyasztási cikkeket előállító szektorhoz igazították, ezzel növelve ezeknek az ágazatok­nak a termelését. A fogyasztási javakhoz igazított árrendszer mellett a vállalkozási formákra vonatkozó összes tiltó intéz­kedést el kellett törölni, melynek következtében kis farmok, üzletek, műhelyek, egyéni- és közös vállalkozások milliói je­lentek meg.

Mindezek miatt óriási mennyiségű erőforrás áramlott a fogyasztásicikk-gyártásba, látványos eredményeket vonva maga után. Az 1979-89 közötti évtizedben a teljes mezőgazdasági ter­melés 49%-kal nőtt, a teljes élelmiszertermelés 45%-kal, az egy főre jutó élelmiszertermelés pedig 29%-kal. A jobb minőségű élel­miszerek termelésében bekövetkezett változások még ezeknél is látványosabbak. 1979 és 1989 között a sertéstenyésztés évi 7,7%-kal, a tejtermelés 8,4%-kal, a tojásé 9,7%-kal, a szőlőter­melésé 17,9%-kal, a banáné pedig 26,1%-kal nőtt. A végered­mény a mezőgazdaságon belüli tartós termelékenység-növeke­dés lett: „Az egy termőföldegységre (1 acre = 0,41 ha) vetített termés összértéke a reform időszaka alatt mintegy a háromne­gyedével gyarapodott. Az egy munkásra eső nettó kibocsátás évi átlagos növekedése az 1957 és 1978 közötti 0,3%-ról 1978 és 1991 között 4,3%-ra nőtt."²³

Ennek az elmozdulásnak a feltétele, illetve velejárója a pia­con keresztül egymáshoz kapcsolódó sok millió vállalkozás lét­rejötte volt. A mezőgazdaságban, ahol a reform elkezdődött, a termeléssel járó felelősséget a közösségi tulajdonról az egyéni tulajdonra ruházták át, és a szerződésen alapuló vásárlások vet­ték át a kötelező állami megrendelések helyét. Több próbálko­zás után 1984-re a háztartási felelősségi rendszer vált megha­tározó formává. Ekkorra kétszázmillió kis farm létezett. Ugyan­akkor, amíg a földhasználat magánjellegű volt, a földtulajdonlás nem. A háztartások adott időszakra vettek bérbe egy-egy föld­területet: 1984-re a szerződési időszak 15 év volt az egynyári növények, míg 50 év a fás növények esetében. A termelők arra szerződtek, hogy egy adott mennyiségű termény egy részét az államnak adják át, míg a fennmaradó részt piaci árakon értéke­síthetik.

1988-ban a kormány legalizálta a magántulajdonban levő vál­lalkozások létrejöttét. Különösen a kisvállalkozások kezdtek na­gyon gyorsan terjedni. 1986-ra 500 000 ipari vállalkozást tartot­tak nyilván Kínában, melyből 420 000 volt kis¹ vagy középmére­tű. A fogyasztói szolgáltatások terjedése ugyanilyen gyors volt. 1977 és 1988 között Kínában a foglalkoztatottság 35%-kal nőtt, de az éttermekben dolgozók száma 327%-kal, a kiskereskede­lemben dolgozóké 380%-kal, más szolgáltatásokban pedig 750%-kal emelkedett. Az összes foglalkoztatott száma ebben a három szektorban 6 millióról 30 millióra emelkedett, ami rendkí­vüli mértékű életszínvonal-javulást mutat a kínai emberek életé­ben.

A mai napig a tiszta értelemben vett magánszektor kis hánya­dát adja Kína összes kibocsátásának, mert – ahogy azt később látni fogjuk – a leglátványosabb növekedést a többé-kevésbé helyi önkormányzatok tulajdonában levő vállalatok produkálták (falusi és városi szinten egyaránt). Ez kiegészült a magánszek­tor kisüzemeivel, amivel egyrészt lehetővé vált a termelékeny­ség-növekedés miatt megnőtt munkaerő-kínálat felszívása, más­részt a kínálatnak a kereslethez való közelítése.

A kiindulópont a mezőgazdaságon belüli ösztönzés felisme­rése volt, a reformfolyamat azonban egy sokkal mélyebb és tá­volabb mutató iparosításhoz vezetett, különös tekintettel a vidé­ki székhelyű, kisméretű magán és állami vállalatokra. „A kínai felismerés az iparosításon alapult; az ipar a GDP 35%-át adta 1970-ben, 42%-át 1990-ben. A mezőgazdaság részaránya az 1970-es 38%-ról 1990-re 27%-ra csökkent… Az 1980-as évekbeli növekedés a könnyűipart érintette a legerőteljesebben, ezen belül is inkább az állami vállalatokat – a döntően állami tulaj­donban levő vállalatok által reprezentált nehézipar szintén gyors, de kissé szerényebb növekedést produkált."²⁴

Az iparosítás nem korlátozódott a városra: „a falusi összjöve­delemből a mezőgazdaság részesedése az 1978-as 69%-ról 1992-re 36%-ra csökkent, miközben a vidéki nem-mezőgazda­sági szektor gyorsan bővült."²⁵

A fogyasztási javak termelésében eltervezett növekedés csakis a gazdaság ipari magvát alkotó állami tulajdon fenntartásával volt lehetséges. Ez tette lehetővé ugyanis a kormány számára, hogy a fogyasztási javakhoz igazítsa a relatív árakat. Ha az iparvállalatokat privatizálták, az árakat pedig liberalizálták volna, ahogy ezt Kelet-Európában tették, akkor a kínai mezőgazdaság és a fogyasztásicikk-gyártás ugyanolyan árollóba került volna, mint a fenti országokban 1989 után. A monopolizáltabb nehéz­ipari és energetikai szektor termelői gyorsabban emelték volna áraikat, mint a fogyasztási javak termelői, illetve a farmerek, aki­ket sokkal keményebb verseny szorított korlátok közé a kisebb méretű termelés és az új vállalkozások könnyebb alapítása mi­att. Ebből adódóan nem igaz, hogy az állami tulajdont hamar el kellene felednünk. Épp ellenkezőleg, ennek segítségével vált si­keressé a kínai reform.

A kínai gazdasági reform körfolyamata

A fogyasztási fellendülés alábbhagyásával az állami tulajdonban levő ipari szektort egy ellentétes hatás érte. A farmerek és kis­vállalkozók megnövekedett jövedelme jelentett keresletet a to­vábbi növekedéshez szükséges termelőeszközök, mezőgazda­sági felszerelések, illetve egyéb szerszámok iránt.

„A könnyűipar növekedésének üteme fokozatosan gyorsult a-reform időszakában. 1978 és 1992 között a könnyűipar [kibo­csátásának összértéke] évente 15%-kal növekedett. Ugyanak­kor egy viszonylag zárt gazdaság esetében, amily,gn a kínai is, ekkora növekedés csak akkor tartható fenn, ha a nehézipar is hasonló eredményeket tud felmutatni, hogy a könnyűipart ele­gendő inputtal lássa el. Következésképpen, a könnyűipari ter­mékek termelésében bekövetkezett erőteljes növekedés a ne­hézipari termékek hasonló mértékű növekedésével járt együtt… A nehézipar növekedési rátáját 1978 és 1992 között évi 11%-ra becsülték… Furcsa módon az a gazdaság, amelyre a tervutasí­tásos rendszer időszakában a túlzott iparosítás volt jellemző, a reform időszakában gyors növekedésre volt képes ezekben a szektorokban. Az ágazatok közötti kapcsolatok a reform folya­mán a túlzott nehézipari túlsúly felől a kiegyensúlyozott növekedés irányába mozdultak el, ami nem jelentette a nehézipar tel­jes leépítését és a könnyűipar előtérbe kerülését. 1978 és 1992 között Kína az összes kibocsátást tekintve az acéltermelésben az ötödikről a negyedikre, a széntermelésben a harmadikról az elsőre, az olajkitermelésben a nyolcadikról az ötödikre, a villamosipar tekintetében a hetedikről a negyedikre, a cement­termelésben pedig a negyedikről az első helyre került."²⁶

A mezőgazdaságban, majd azt követően a többnyire állami tulajdonban levő fogyasztásicikk-iparban bekövetkező növeke­dés eredményeként a nehézipar is fellendülhetett. Vagyis a kí­nai reform nem csak az 1989-1991 között az IMF által irá­nyított kelet-európai és oroszországi változásokhoz képest tűnik haladónak, de egyben válasz a túlzott iparosítás sztá­linista stratégiájára is, amely a nehézipar fejlesztését csak a fogyasztási javak és szolgáltatások kizárásával tudta megvaló­sítani. Mindkét fenti stratégia a munkásosztály és a parasztság életszínvonalának drasztikus csökkentésén alapult. Kelet-Euró­pa és a Szovjetunió munkásosztályai elvetették a sztálinista modellt, mert abban életszínvonalukat egy utópiának (a szocia­lizmus egy országban elképzelésének) kellett alárendelniük, mely végső soron aláásta a gazdaság működését. A mostani változá­sok azt jelzik, hogy a kapitalizmus még ennél is rosszabb. A kínai példa reális alternatívát nyújt mindkét lehetőséggel szemben.

A kínai gazdaság tulajdoni struktúrája

A kínai gazdasági reform a kisvállalkozások és -gazdaságok nagy ütemű növekedését eredményezte, talán az eddigi leggyor­sabbat a történelemben. A nagyipart lényegében egyáltalán nem privatizálták: „Kelet-Európával ellentétben Kínában nem tettek komoly lépéseket az igen széles körű állami szektor privatizáci­ójának irányába, ehelyett az állami cégekre és a (külföldi part­nerekkel közös) vegyes vállalatokra támaszkodtak, valamint kis mértékben a magántulajdonban levő vállalkozásokra is."²⁷

Az állami tulajdon a vidéki területeken is domináns ma­radt. 1990-ben a vidéki termelőszövetkezetek a megművelt te­rületek 35%-ának felszántását, 70%-ának öntözését, 62%-ának növényvédelmét végezték el, és a takarmány, a trágya, a nö­vényvédő szer és a dízelolaj több mint egyharmadát is a szö­vetkezetek használták fel. Becslések szerint 1992-ben a vidéki állami gazdaságokban és termelőszövetkezetekben megtermelt ü jövedelem a vidéki gazdaság összjövedelmének 45%-át tette ki.²⁸

A föld állami tulajdona egyértelműen ellensúlyozta a piaci re­formok generálta társadalmi egyenlőtlenségeket. „Az 1980-as évek elején a földeket 'dekollektivizálták'. Mindezt azonban nem követte a magántulajdon általánossá tétele. Mivel a Kínai Kom­munista Párt félt a földesurak osztályának megjelenésétől, ezért nem engedélyezte a föld adásvételét. A Párt még 1994 folya­mán is 'ragaszkodott a föld kollektív tulajdonához'. Továbbra is a faluközösség maradt a tulajdonos, így ellenőrizhette a paraszt­gazdaságok működését. Igyekezett biztosítani a földterületek­hez való egyenlő hozzáférést… A földeket így nem árverés út­ján adták el, az ugyanis lehetővé tette volna a helyi egyenlőt­lenségek kialakulását. Ehelyett a meghatározó forma a szerző­déseknek az egyenlősítő alapon való elosztása volt – mindenki­vel azonos szerződést kötöttek. Ez a több mint 800 millió em­bert érintő 'földreform' szokatlanul szabályos folyamat volt. Nem hasonlított azokhoz a szervezetlen földfoglalásokhoz, melyek során a falu erősebb gazdái kiszorítják a gyengébbeket… A 80-as évek egalitariánus földreformja nagyban hozzájárult a gaz­dasági-társadalmi stabilitás növeléséhez. Biztosította a kínai falu legértékesebb tulajdonának használati jogához való egyenlő hoz­záférést… A falu termelőeszközeinek közös tulajdona megkönnyí­tette a közös fellépést a végrehajtás tekintetében. A vidéki, de lényegében a nemzeti szintű jövedelemelosztás egalitariánussá válását segítette elő."²⁹

A föld művelésének és tulajdonlásának Kínában bevezetett rendszere ésszerű módon használta fel a piacokat, kikerülve azokat a kapitalista jellegzetességeket, melyek a fejlett tőkés országokban, illetve az imperializmus igájában szenvedő orszá­gokban egyaránt megtalálhatók. „A reform utáni időszak kínai földbirtokrendszerének jellegzetessége az egyéni használati jo­gok és a kollektív tulajdonjogok rendszerének kettéválasztása. A falu területének használata mindenki számára-biztosított, ugyanakkor a falu fenntarthat bizonyos tulajdonlással kapcsola­tos jogokat. A falu közös képviselője, mint kijelölt tulajdonos, szét­osztja a földeket a tagok között, eladhat földeket az államnak, illetve bérbe adhat földeket külső személyeknek, továbbá beszedi a föld utáni bérleti díjat… A háztartási felelősségi rendszer kere­tében a parasztgazdaságok az ellátási rendszer alapelemei, a falu kollektívája pedig kezeli a bérleti szerződéseket, ügyel az öntözési rendszerre, a termelőeszközökhöz, az információhoz, a hitelekhez, a gépekhez való egyenlő hozzáférésre, a termék­fejlesztésre, a marketingre, az oktatásra és a dolgozók egész­ségére."³⁰

Az ipari szektoron belül a legnagyobb súlyú változást nem az államiról a magántulajdonra való áttérés jelentette, ha­nem a közös tulajdonban levő, különböző típusú vállalatok súlyának megváltozása. A helyi önkormányzatok által ellenőr­zött közösségi szektor aránya a falvakban és a városokban egya­ránt megnőtt: „A legnagyobb mértékű növekedés a kollektív szek­tor kibocsátásában következett be. Ezt a szektort döntően tartományi, városi, illetve falusi önkormányzatok tulajdonában vagy el­lenőrzése alatt működő vállalatok adják… Itt tehát… a társadalmi tulajdon jellemző – szemben az állami tulajdonnal, amely a társa­dalmi tulajdon egy lehetséges formája. A társadalmi (állami és közösségi) tulajdonban levő vállalatok Kína ipari kibocsátásának 85%-át adják. Meglehet, hogy a növekedési ráták a magánszek­torban a legmagasabbak, a termelés szempontjából azonban ezeknek a vállalatoknak a súlya nem meghatározó. A reform idő­szakában a legnagyobb mennyiségi változás a társadalmi tulaj­donban levő szektoron belül következett be: a kollektív tulajdon súlyának relatív növekedése az állami tulajdon rovására."³¹

Ennek a változásnak az alapját nem az állami vállalatok szét­verése jelentette, hanem a közösségi tulajdonban levő könnyű­iparnak az államinál is gyorsabb növekedése: „A teljes ipari ki­bocsátáson belül az állam részaránya az 1978-as 78%-ról 1992-re 48%-ra csökkent. Ugyanakkor a kollektív (azaz a helyi közös­ségi) tulajdon részaránya gyorsan emelkedett, az 1978-as 22%-ról 1992-re 32%-ra nőtt. Ennek következtében 1992-ben, tizen­négy évvel a reformok megkezdése után a közös tulajdonban levő vállalatok több mint 80%-át adták az összkibocsátásnak. Még Guangdong tartományban is, amely a leginkább piacosí­tott terület, a közös tulajdon az ipari összérték 68%-át adta 1992-ben. A tiszta értelemben vett magánszektor alig több mint 5%-ot, míg az 'egyéb' szektor (döntően vegyes vállalatok) 26%-ot adtak ki Guangdongban. A reformok első évtizedében a meg­határozó vállalkozási forma a közös tulajdonú vállalat volt."³²

Az állami szektor, melyet később részben felváltott a kollektív és a magántulajdon, produkálta a legalacsonyabb termelésnö­vekedést: „a nem-állami szektor részaránya, beleértve a kollek­tív, majd az egyéni és a külföldi beruházásokat, drámaian emel­kedett- részesedése a kibocsátásból az 1978-as 22%-ról 1992-ben 52%-ra nőtt. Ezt a növekedést szinte teljes egészében a kisméretű állami vállalatok rovására sikerült megvalósítania. A reformfolyamat során a döntően állami tulajdonban levő közép-és nagyvállalatok súlya az ipari szektoron belül nagyjából állan­dó maradt, 43%-át adta a kibocsátásnak."³³

Ennek a magyarázata az, hogy a kisüzemi termelésben az ál­lami tulajdon kevésbé volt hatékony, mint a piaci mechanizmus. 1978-at megelőzően ez azt jelentette, hogy kisvállalatok milliói kényszerültek elavult fogyasztási cikkek gyártására, így nem tud­tak fejlődni. A gazdasági reform eredményeként pedig: „A nem állami szektor részarányának az ipari kibocsátáson belüli óriási növekedése döntően az állami kisvállalatok rovására ment vég­be. Az állami nagyvállalatok többé-kevésbé az egész ipar növe­kedési rátájához hasonló (igen jó) eredményt produkáltak. A nagyipari üzemek aránya az ipari össztermelésen belül 25-26% körül mozgott végig a 80-as évek folyamán."³⁴

A kialakuló új ipari struktúra a következő képet mutatta: a ne­héziparban meghatározó maradt az állami tulajdon, vidéken di­namikus iparosítás kezdődött a kollektív tulajdonban levő vállal­kozások általánossá válásának következtében, a kisvállalkozás­ok szintjén pedig egyre meghatározóbb lett a magánszektor.

Ha a kollektív- és magánszektor relatív súlyára vetünk egy pil­lantást: „A 80-as évek elejétől kezdődően újra legálissá vált a kis üzletek nyitása és üzemeltetése, aminek következtében a magánszektor gyorsan fejlődött. A 90-es évek elejére a nem mezőgazdasági magánszektorban dolgozók száma jelentékte­len szintről indulva 47 millióra növekedett. Igaz ugyanakkor, hogy a falusi kollektív tulajdonban levő vállalkozásokban 1992-ben is 59 millióan dolgoztak."³⁵

1994-ben a kollektív tulajdonban levő vállalkozásokban (vá­rosban és falun összesen) 112 millió ember dolgozott. 1990 óta évi 6,5 millió új munkahely létesült, így sikerült felszívni az évente bővülő vidéki munkaerő-kínálat 70%-át.

„A 'tiszta magánszektor' szinte teljesen kisárutermeléssel fog­lalkozott, mégpedig döntően kis tőkével működő beruházások­ban, a nem-ipari szektorokon belül. 1992-ben a közösségi szek­torban dolgozott a foglalkoztatottak 62%-a, és innen származott a vidéki ipari termelés döntő hányada… Vidéken ez a szektor lényegesen nagyobb volt, mint a városokban: 1992-ben (érték­ben kifejezve) 2,2-szerese volt a városi közösségi szektornak."³⁶

A kollektív tulajdonban levő vállalkozások ugyan a piacon mű­ködnek, de nem hasonlítanak a tőkés gazdaságban található megfelelőikre. „Kína 'kollektív' tulajdonban levő vállalatai nem a hagyományos értelemben vett vállalkozások, vagyis olyanok, amelyeket a tulajdonosaik irányítanak. Sőt, inkább az állami tu­lajdonban levő vállalatokra hasonlítanak, ahol az államot a helyi közösség helyettesíti, amely több vállalkozásnak a tulajdonosa egyben."³⁷

A volt Szovjetunióra vonatkozóan az ilyen típusú vállalkozá­soknak a relevanciája egyértelmű: „Ha az átalakulás ortodox el­méletének igaza lenne a tulajdonjogok és a gazdasági ösztön­zők kapcsolatának megítélésében, akkor arra lehetett volna szá­mítani, hogy a kínai gazdaság vidéki nem-mezőgazdasági ága­zatain belüli változások nem hozhatnak sikert. Ám a stagnálás helyett a 80-as évek folyamán ezen a területen erőteljes növekedés következett be. 1978 és 1992 között a foglalkoztatás 17 millióról 63 millió főre emelkedett, a kibocsátás értéke pedig évi 22%-kal nőtt. Kína falusi vállalkozásaiból származó export 1,7 milliárd dollárról 9,6 milliárd dollárra emelkedett, a falusi terme­lés exporton belüli részaránya pedig 4,8%-rói 15,2%-ra nőtt… Ezek az adatok olyan óriási növekedést mutatnak, amelyre ed­dig egyetlen fejlődő ország sem volt képes. A nyugati kutatók­nak komoly figyelmet kellett volna szentelniük a jelenségnek. Mégis igen kevés tanulmány próbálta megvizsgálni, hogyan le­hetett kollektív tulajdonú rendszer segítségével ilyen óriási ex­portnövekedést elérni."³⁸

Az a tény továbbá, hogy ezek a vállalkozások városi vagy fa­luközösségek tulajdonában működtek, egyben azt is jelentette, hogy a bevételeket helyben tudták jóléti szolgáltatásokra fordí­tani: „Kínában a legtöbb helyi önkormányzat a jóléti kiadások fe­dezetéül szolgáló pénzösszeget így sokkal könnyebben terem­tette elő, mint a kis magánvállalkozások rendszerében."³⁹ Kína ipari kibocsátásának tulajdoni megoszlását mutatja a 2. táblá­zat.

2. táblázat Az ipari összértékből való részesedés a tulajdon formája szerint
Év	Teljes (mrd jüan)	Állam %	Kollektív %			Magán %	Egyéb %
			teljes	városi	vidéki
1980	515,43	76,0	23,5	13,7	9,9	0,0	0,5
1985	971,65	64,9	32,1	13,3	18,8	1,9	1,2
1990	2.392,44	54,6	35,6	15,0	20,6	5,4	4,4
1992	3.706,60	48,1	38,0	13,2	24,8	6,8	7,1
Forrás: Számítások a Statistical Yearbook of China, 1993. (414.) alapján. Megjegyzés: A „magán" azokra a magántulajdonban levő vállalatokra vonatkozik, amelyek nyolc főnél kevesebbet foglalkoztatnak. Az „egyéb" a nyolcnál több tőt fog­lalkoztató vállalatokat, a vegyes vállalatokat, illetve a 100%-os külföldi tulajdonban levő cégeket jelöli.

A kínai gazdaság nemzetközi sikerei

Kína elképesztő gazdasági növekedésének fő hajtóereje a ha­zai gazdaság volt. A hazai gazdaság sikerei vonzották a külföldi befektetőket, és nem fordítva. 1983-ban, amikor a kínai gazdaság növekedési üteme évi 9% volt, a külföldi beruházások értéke kevesebb, mint 2 milliárd dollárra volt tehető. A hazai gazda­ságon belül véghezvitt reformok tették lehetővé a külkereske­delem és a beruházások ilyen mértékű növekedését.

Ez az egyetlen út, amelyen a gazdaságpolitika haladhat. Csak a hazai gazdaság és a külkapcsolatok összehangolása lehet eredményes. A hazai gazdaság prioritásai határozzák meg a külkereskedelem rendelkezésére álló erőforrásokat. A külkeres­kedelem prioritásai pedig szükségessé teszik a hazai gazdaság erőforrásainak megfelelő elosztását. Ugyanennél a problémánál maradva: sem a szocializmus egy országban, sem a gazdaság teljesen nyitottá tétele nem vezet eredményre, ellentétben a nem­zetközi munkamegosztásban való részvétellel.

A szocializmus egy országban elképzelése zsákutcába jutott, mert nem lehet kizárólag a hazai erőforrásokra szorítkozni, ami­kor a tőkés országok az egész világgazdaság erőforrásaira tá­maszkodhatnak. A kapitalizmus meghaladása ugyanakkor min­den ország számára lehetséges és szükséges. Mindazonáltal máig a kapitalizmust nem a legfejlettebb országokban sikerült meghaladni, hanem ott, ahol a további fejlődést a kapitalizmus gátolta. Az 1917-es és 1949-es szocialista forradalmak nélkül Oroszország és Kína imperialista elnyomás alatt lenne, gyarma­tosították és felosztották volna őket, ahogy azt annak idején a Török Birodalommal tették a nyugati országok. Lenin a követke­zőképpen foglalta össze a problémát: „Egy fejletlen ország könnyen elindulhat felfelé, ugyanis ellensége hanyatlásnak in­dult, mert burzsoáziája szervezetlen. A folytatáshoz azonban ezerszer nagyobb óvatosság, éberség és kitartás- kell. Nyugat-Európában ez másként fog lefolyni; sokkal nehezebb lesz elkez­deni, de sokkal könnyebb lesz folytatni."⁴⁰

A kínai és az orosz forradalmárok a világkapitalizmus rend­szerébe integrálódott fejlett országokkal találták magukat szem­ben. A kapitalizmus legyőzésének egyetlen lehetséges útja a tőkés országok felé való nyitás volt. A belső gazdaságra vonat­koztatva ez a szocialista forradalom eredményeinek kihaszná­lását jelentette az életszínvonal emelésének, illetve a munkás­paraszt szövetség szorosabbra fűzésének érdekében, melyre később esetleg még szükség lehet. Pontosan ezért hangsúlyoz­ták az orosz forradalom első vezetői a Kommunista Internacio­nálé fontosságát.

A minta világos. Egyrészt, Kína gazdasági növekedése (vö. Oroszország összeomlásával) volt az, ami a külföldi beruhá­zókat vonzotta. Ez az óriási növekedés Kínát meghatározó pi­accá tette a világgazdaság összes ágazatában. Nagy nemzet­közi vállalatok kerültek az elé a dilemma elé, hogy ha nem ru­háznak be Kínában, akkor a versenytársak könnyen kiszoríthat­ják őket a világpiacról. Ezek a befektetők tudatában voltak an­nak, hogy Oroszországgal ellentétben Kínában a Kommunista Párt továbbra is hatalmon marad.

Másrészt, a fogyasztási javak termelésének előtérbe kerülése egyben azt is jelentette, hogy Kína az alacsonyabb tőkét igény­lő szektorokra koncentrált, amelyekben könnyebb a nemzet­közi versenyben talpon maradni: „Az elsődleges termékek ará­nya az exporton belül viszonylag alacsony volt…, az ipari ter­mékeké viszont lényegesen magasabb, 1990-ben 73%, ami szo­katlan az 'alacsony jövedelmű országokban'. Érdekes a kelet­európai országokkal való kontrasztra felfigyelni. A kínai export nagy részét könnyűipari termékek adták: egyharmaduk textil és ruházati termék volt."⁴¹

Harmadrészt, a világ legdinamikusabban fejlődő, több mint egymilliárd lakosú országában a kormány felhasználhatta ha­talmát a külföldi befektetőkkel szemben bizonyos engedmé­nyek kicsikarására. Például vámok és egyéb eszközök kény­szerítették a beruházókat arra, hogy termeljenek is fogyasztási javakat Kínában, ne csak importálják őket (ahogy azt Oroszor­szágban tették). Az ilyen cikkek egy része exportra került, meg­növelve ezzel az ország rendelkezésére álló külföldi valuta mennyiségét, melyet technológiafejlesztésre használhattak. A kormány másrészt adókedvezményeket is nyújtott ezeknek a vállalatoknak. A beruházási szerződésekért folyó verseny során a cégeknek garantálniuk kellett, hogy technológiatranszfert, a munkások továbbképzését, illetve további infrastrukturális beru­házásokat fognak eszközölni. Például: „A kínai piacra való belé­pés érdekében a Boeingnek Xianban segítenie kellett az egyik legnagyobb kínai repülőgépgyártó cégnek, hogy az új pótalkat­részeket, majd egész repülőgépegységeket tudjon ^gyártani, s végül segédkeznie kellett egy olyan termelőkapacitás kifejlesz­tésében, amellyel komplett repülőgépeket lehet gyártani Kínán belül."⁴²

Negyedszer, a külföldi beruházók segítségével Kína egy­részt hozzáférhetett a nemzetközi marketinghálózatokhoz, másrészt a know-how segítségével javíthatta termékeinek minőségét, csomagolását, reklámozását, tovább erősítve ezzel exportképességét.

Ötödször, amint Kínának mint fogyasztási cikk-előállítónak a pozíciója megerősödött, javítva ezzel az infrastruktúra és a ne­hézipar helyzetét is, ez további ösztönzőt adott a külföldi beru­házásoknak. A The Wall Street Journal beszámolója szerint: „Az infrastruktúrával kapcsolatos viták unalmasak – amíg el nem jut az ember Kínába… A jövő évtizedre tervezett infrastrukturális beruházások listája szemkápráztató: 40 repülőtér, 114 földalatti vasútvonal, rengeteg kikötő, erőmű, út, hidak… 'Ez a világ leg­nagyobb jövőbeli piaca' – mondta Paul Donovan, az Asea Brown Boveri Plant Systems elnöke… Nem meglepő, hogy amikor Shi Dazhen energiaügyi miniszter nemrégiben átutazóban járt Wa­shingtonban, mintegy 200 amerikai vállalat képviselője sereg­lett össze, és figyelte minden szavát."⁴³

A Financial Times mostanában írta, hogy „Kínát a leggyorsab­ban növekvő repülőgéppiacnak tartják… A Boeing becslései sze­rint az elkövetkező két évtizedben az országban eladott személy­szállító repülőgépek értéke elérheti a 100 milliárd dollárt, ami­vel Kína az USA és Japán után a harmadik legnagyobb légi köz­lekedési piaccal rendelkezhet a világon… Az érintetteknek figyel­niük kell a repülőtéri szolgáltatások javítására, hogy megbirkóz­hassanak az elkövetkező húsz évben várható 10%-os utaslét­szám-növekedéssel. Ez a szám a világ többi országában való­színűleg 5,1% körül lesz."⁴⁴ Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi tőkés vállalatoktól való függés helyett Kína került olyan pozíció­ba, hogy ő diktálhatja a feltételeket a külföldi befektetőknek.

A hazai gazdasági reform alapjain, azzal párhuzamosan, Kína be tudta indítani a „konjunktúra-spirált": a fogyasztási cikkek ter­melése megnőtt, így az ország vonzóbbá vált a külföldi tőke szá­mára, megnőtt az export, javult a termékek színvonala, illetve az infrastruktúra, a termelés tovább nőtt, az exportált termékek köre bővült, és a fejlődés első hullámának köszönhetően növe­kedett a nehézipar, és javult az ország infrastrukturális ellátása is. A végeredmény: nem csak a termelésben, hanem a termelé­kenységben is óriási javulás. A nemzetközi munkamegosztás­ba való bekapcsolódás előnyeit is nagyszerűen kihasználták. Ér­demes újra hangsúlyozni, hogy ez csakis a tervgazdaság – és nem a piac – segítségével volt lehetséges, ahol a fontos dönté­seket nem magánvállalatok, hanem az állam hozza.

A külkereskedelem bővülése egyben stabilizáló erőként is szol­gált: „A külkereskedelem stabilizálta Kína gazdaságát. Az igen jelentős belső ciklusok kezelhetőekké váltak a viszonylag ma­gas, rövid távú kereskedelmi deficitek segítségével."⁴⁵

A kapitalizmus újbóli bevezetése utáni Oroszország viszonya­ival összehasonlítva a különbség drámai. A Szovjetunió felbom­lása és a kelet-európai piacok elvesztése az orosz gazdaságot épp ellentétes irányba terelte. Az orosz összeomlás egyik leg­fontosabb tényezője a lakosság 280 millióról 150 millióra való csökkenése volt.

Az IMF tanácsait követve Oroszország nyersanyag- és ener­giaexportőrré vált, a hazai fogyasztás csökkent, az árak pedig emelkedtek, elérve a „világszínvonalat". A benzin ára az élelmi­szer-feldolgozó iparágak árainál háromszor, a könnyűipari termé­kek árainál nyolcszor gyorsabban emelkedett. Ez kulcsfontossá­gú az orosz gyáripar példátlan zuhanásának megértésében.

Az energiaárak emelkedése tovább erősítette az életszínvo­nal zuhanását. A könnyűipari termelés 1990 és 1995 vége kö­zött 85%-kal csökkent, miközben a mezőgazdaság is válsággal küzdött, ráadásul 1995 az utóbbi húsz év legrosszabb termését hozta. Eközben a fém- és energiaipart favorizáló árpolitika való­sult meg, épp azoké az ágazatoké, amelyek hosszú idő óta a legnagyobb válságon mentek át a világgazdaságban, és a leg­nagyobb (egységnyi kibocsátásra jutó) beruházást követelték meg – a fogyasztási javak termelésének és a mezőgazdaság­nak a rovására.

A hazai gazdaság egymást erősítő negatív folyamatai azt mu­tatják, hogy a kormány ugyan négy évig vakon követte az IMF tanácsait, Oroszország mégis az egyik legkevésbé vonzó hely a külföldi beruházók szemében. Az orosz kormány általában le­alacsonyító jelzőket kap, sorsa pedig ugyanattól az IMF-től függ, amelynek a feltételei egyenes folytatásai annak a politikának, amely a mai helyzetet okozta.

Demokrácia, tervezés, piac

A kínai kormány a hazai forrásokra támaszkodva olyan-reformo­kat alkalmazott, amelyek növelték a munkásosztály jólétét és kulturális színvonalát. A munkásosztály számára lehetővé vált, hogy megerősítse szövetségét a parasztsággal és a városi kis­polgársággal, melyeket a „szocializmus egy országban" tévesen szétvert. A gazdasági reform ugyanakkor új ellentmondásokat is szül. A gazdasági növekedés elakadása felszínre hozhatja ezeket a problémákat.

A demokrácia egyelőre az ország fejlettségi szintjéből követ­kező objektív korlátokba ütközik. Még a legjobb gazdaságpoliti­kai lépések segítségével is évtizedekbe fog telni, míg a kínai élet­színvonalat a nyugat-európai országok szintjére emelik.

Az ipar állami ellenőrzése és a tervezés komoly segítséget nyújtott a fejlődésben, de mindkettőnek korlátot szab a gazda­ság rendelkezésére álló erőforrások mennyisége. Még nagyon hosszú ideig a piac marad az egyetlen erő, amely képes lesz koordinálni a paraszti gazdaságok, a kisvállalkozások, a fogyasz­tói szolgáltatások, az üzletek tízmillióinak működését.

Kemény döntéseket kell hozni az erőforrások elosztásáról – vá­lasztva a fogyasztás és a beruházás, az ipar és a mezőgazda­ság, ezeken belül is a különböző szektorok, az infrastruktúra és a társadalmi jólét, valamint az ország egyes régiói között. Ebből az is következik, hogy a szakszervezeteknek az állami és a ve­gyes vállalatoknál egyaránt újra megnőhet a szerepe. Csak így válik lehetségessé, hogy továbbra is az életszínvonal emelése legyen az elsődleges cél.

Másrészt, a kínai gazdasági reform sikerének titka az volt, hogy megtalálta a megfelelő arányokat a fogyasztás, a mezőgazda­ság, az élelmiszertermelés, a könnyűipar, a szolgáltatások és a nehézipar tekintetében. A mezőgazdaság dekollektivizálása, il­letve a városi kispolgárság „kialakítása" lehetővé tette az élel­miszertermelés növelését. A tervezés és az állami ellenőrzés segítségével egy sokkal racionálisabb árképzés valósulhatott meg, ami ösztönözte a fogyasztási javak termelését. A könnyű­ipar fejlődése megerősítette a parasztsággal való szövetséget, akik fogyasztási cikkeket és olcsó inputokat kaptak cserébe az élelmiszerért. Lehetővé vált továbbá, hogy a nehézipar erőfor­rásokkal lássa el a könnyűipart és a mezőgazdaságot. Mindez csak úgy volt lehetséges, hogy a munkásosztályt és a kispol­gárságot bevonták a tervezési folyamatba és az eredmények el­lenőrzésébe.

Harmadrészt, az elszámolási kötelezettségtől megszabadul­va a KKP bürokráciája ki van téve a széles körű korrupciónak. Mivel a hivatalnokoknak nem kell elszámolniuk, privilégiumok­hoz juthatnak, megvesztegethetők, és kihasználhatják az állam és a gazdasági apparátus feletti ellenőrzés adta előnyöket. A bürokráciának a hazai és a nemzetközi magántőkével való össze­kapcsolódásával a kapitalizmust erősítő jelenségek válhatnak meghatározóvá. Különösen veszélyessé válhat a helyzet, ha a munkásosztálynak nincs lehetősége az ellenőrzésre, illetve a korrupt bürokraták elleni kampányok hatástalanok maradnak.

Negyedszer, a piaci mechanizmusok önmagukban elmélyí­tik az egyenlőtlenségeket, különös tekintettel a régiók, a vá­rosok és falvak közötti különbségekre, továbbá hozzájárulnak hatalmas tőkék megjelenéséhez. Ezek az egyenlőtlenségek a kiegyensúlyozott jövedelemelosztás érdekében kormányzati be­avatkozást tesznek szükségessé. Komoly probléma, hogy az adóbeszedés decentralizálása csökkentette a központi költség­vetés forrásait, és ezzel szűkültek a lehetőségei a regionális különbségek enyhítésére. Az állam akkor tudja ezeket a nem­zetközi tőke által is felerősített tendenciákat ellensúlyozni, ha képes lesz rávenni a lakosságot arra, hogy közvetlenül dönt­sön az erőforrások régiók és szektorok közötti elosztásáról. Munkásellenőrzés nélkül ugyanis a bürokrácia hajlamos lesz a megvesztegethetőségre, ami pedig a regionális és osztályel­lentéteknek a Kommunista Párton belüli megjelenését eredmé­nyezheti.

Ötödször, a döntéshozatal összes szintjén a munkásosztály politikai súlyának növelése lehet az egyetlen megoldás az ilyen jelenségekkel szemben. Ez aláásná a bürokrácia privilegizált pozícióit. A kínai bürokráciának a munkásosztályt atomizáló szerepe óriási problémákat vet fel, mert ezzel gyengíti a legdi­namikusabb csoportot – a kínai munkásosztályt -, amely ké­pes volna az újra és újra megjelenő kapitalista erők ellensú­lyozására.

A gazdasági reform idejére sikerült háttérbe szorítani az im­perialista erőket, de azok sokkal agresszívebben fognak jelent­kezni, mihelyt alábbhagy a fellendülés. Ebből a szempontból a kínai bürokrácia jelenti a legnagyobb veszélyt.

*** 

Kína példája azt mutatja, hogy a világ egyik legszegényebb országa is képes lehet a kapitalizmus meghaladására, még­pedig a történelemben példátlan gyorsasággal. Az egykori Szovjetunió népei ebből megérthetik nemcsak azt, hogy hazud­tak nekik akkor, amikor azt ígérték, hogy a kapitalizmussal a jólét és a demokrácia köszönt be országukba (ezt rrjár megta­nulták), hanem azt is, hogy az eddigi szenvedéseik fölöslege­sek voltak.

(Fordította: Szabó Miklós)

Jegyzetek

¹ Paul Bowles – Xiao-yuan Dong: Current Successes and Future Challenges in China's Economic Reform. New Left Review, 208. sz. 49.

² Ibid, 49.

³ Wall Street Journal, 1993. december 13.

⁴ Economist, China Survey, 1992. november

⁵ Peter Nolan: China's Rise, Russia's Fall. Macmillan, 1995. 210.

⁶ Uo. 22.

⁷ Financial Times, 1993. január 16.

⁸ Nolan, 303.

⁹ Idézi: Bowles-Dong, 54.

¹⁰ Wall Street Journal, 1994. február 3.

¹¹ Layard, 1993. 15-16. Idézi Nolan, 269.

¹² Reforming a Planned Economy: Is China Unique? In: From Reform to Growth: China and Other Countries in Transition in Asia and Central and Eastern Europe. Naughton, OECD, 1994.70.

¹³ Jeffrey Sachs – Wing Thye Woo: Understanding Recent Reform Experiences of China, Eastern Europe and Russia. In: From Reform to Growth. I. m. 25.

¹⁴ Economist, 1995.

¹⁵ Nolan, 8-9.

¹⁶ Uo; 68.

¹⁷ Uo. 50.

¹⁸ Uo. 70.

¹⁹ Trotsky: The Soviet economy in danger. Writings. 1932. 274.

²⁰ Bowles-Dong, 67.

²¹ Nolan, 4.

²² Naughton, 66.

²³ Nolan, 199.

²⁴ F. Gerrard Adams: Economic transition in China: What makes China different. In: From Reform to Growth. I. m. 219.

²⁵ Nolan, 199.

²⁶ Uo. 207.

²⁷ Adams, 216.

²⁸ Bowles-Dong, 65.

²⁹ Nolan, 191., 200.

³⁰ Bowles, 64. – .

³¹ Uo. 55.

³² Nolan, 175.

³³ Uo. 205.

³⁴ Uo. 217.

³⁵ Uo. 218.

³⁶ Uo. 219.

³⁷ Uo. 219.

³⁸ Uo. 221-2.

³⁹ Uo. 222.

⁴⁰ V. I. Lenin: Collected Works. 27. köt. 291.

⁴¹ Adams, 222.

⁴² Nolan, 188.

⁴³ Wall Street Journal, 1994. december 13.

⁴⁴ Financial Times, 1996. január 31.

⁴⁵ Naughton, 66.