1. Bevezetés

Az a vita, amely a versenyképesség tekintetében az alacso­nyabb szociális sztenderdből fakadó előnyökről s az EU álla­maiban a bér- és szociális költségek terén a kölcsönös alá-kínálási verseny lehetőségéről szól, egyáltalán nem új keletű. Bizonyítják ezt az 1956-1957-es EGK-szerződés kapcsán folytatott tárgyalások is, melyek során a francia küldöttség ál­lást foglalt a szociális költségek kiegyensúlyozása mellett. Bár az EGK-szerződés tervezetének elkészítésekor győzött a gaz­dasági liberalizmus irányzata,¹ a téma nem került le végképp a napirendről, amint ezt az is mutatja, hogy a belső piaci prog­ramról hozott határozat óta újra föléledtek a „szociális dimen­zióval" összefüggő követelések.

De annak ellenére, hogy – főként a különböző belső piaci hatásokról kibontakozott viták keretében – nagy számban je­lentek meg idevágó (persze gyakran felületes) értekezések, és hogy a használat során maga a kifejezés is inflálódott, semmiképpen nem egyértelmű, hogy az EU körüli aktuális csatározásokban mit is jelent konkrétan a „dömpingveszély". Az alábbiakban ezért az eddig napvilágot látott fejtegetések sokaságából megpróbáljuk kihámozni a témához tartozó „klasszikus" érvkészletet. A tanulmány azokból az alapvető ér­vekből indul ki, amelyek a belső piacon (s még inkább a gaz­dasági és valutaunióban) föllelhető sajátos dömpingtendenci­ákat mutatják be, majd sorra veszi a legfontosabb, eddig ki­fejtett ellenérveket (annak tudatában, hogy ezek elfogadható­ságát meg kell vizsgálni) – s a közkeletű jogi, illetve gazda­sági szempontoktól elhatárolódva állást foglal amellett, hogy a társadalom fejlődési irányainak elemzésekor figyelembe kell venni a politikai dimenziót is.

2. A belső piaci viszonyok és a dömpingveszély

Azt, hogy az EU belső piacán dömpingtendencia fenyeget, alapvetően a következőképpen szokták indokolni: az EU belső piacán a vállalkozók igencsak különféle bér- és szociális költ­ségekkel találkoznak. A megvalósítható (vagy akár csak fel­tételezhető) megtakarítási lehetőségek – a belső piacon meg­növekedett térbeli rugalmasság (teljes tőkeforgalmi, letelepe­dési és szolgáltatási szabadság) – a befektetések más orszá­gokba való kihelyezését eredményezhetik. De felhasználhatók nyomásgyakorlásra is azzal a céllal, hogy a „drága országok" csökkentsék a munkaadókra náluk kirótt terheket. „Szociális dömping" okozójaként értelemszerűen csak ez utóbbi aspek­tus jöhet szóba, mivel a termelés költségmegtakarítási okok­ból való kihelyezése a tőkés gazdasági viszonyok „normális" folyamataihoz sorolható.

Az eltérő személyi költségek (A) és a megnövekedett tőke­rugalmasság (B) eddig felsorolt elemeihez társul a szociális dömpinget előidéző harmadik tendencia is, melyet úgy írha­tunk körül, hogy a kormányok érzékennyé válnak a tőkés ol­dalról érkező fenyegetésekkel szemben (C).

A) Költségkülönbségek a belső piacon

A munkaerővel kapcsolatos és a vállalatok számára lényeges költségek sokféle tényezőből állnak össze, mindenekelőtt a közvetlen bérköltségből, a társadalombiztosítási járulékból, az adókból és egyéb közterhekből. Az átfogóan személyi költsé­geknek nevezett kategóriába természetesen beletartoznak olyan jogi és más keretfeltételek is, mint mondjuk a munkaidő szabályozása.

Az, hogy a munkaerő értékesítési feltételei az egyes tagál­lamokban rendkívül eltérőek, többek között kiderül az EK Bi­zottságának az Európa Tanács ösztönzésére készített egyik jelentésből is. (SEK [89] 926 endg. 1989. VI. 20.)² Eszerint az egyes tagállamokban már a nyolcvanas évek végén szél­sőségesen egyenlőtlen bruttó órabérek léteztek. így például a portugál iparban szinte csak egyhetedét fizették a Dániában érvényes legmagasabb EK-bérnek! A többi tagállamban az órabér a dániai érték negyedét-ötödét érte el. Ezek az óriási különbségek 1990 októberéig nem sokat változtak (Dánia: 168 ÖS; NSZK: 142 öS; Portugália: 25 ÖS. Vö. Eurostat, Statistische Grundzahlen der Gemeinschaft. 1992. 162. k. o.).

Az EK-n belül erősen eltérnek az egy órára eső, átfogó bérköltségek is – a szélsőértékek 47,18 ÖS (Portugália; 1984: 32,06 ÖS) és 278,46 ÖS (NSZK; 1984; 198,38 ÖS),³ – s a különbségek érvényesülnek a bérköltség szerkezetében is. A dán iparban például a bérköltségnek csupán 3,8 %-át teszik ki a járulékos személyi költségek (1990), ami rendkívül ala­csony érték, ám a szociális biztosítás rendszerét ott – más országokkal összehasonlítva – nagyobb mértékben finanszí­rozzák az adókból.⁴ Belgiumban, Franciaországban és Olasz­országban viszont a járulékos személyi költségek elérik vagy akár meg is haladják a bérköltség harminc százalékát.

A tagállamok között szintén nagyon eltérő szabályozások figyelhetők meg a munkaerő alkalmazásának keretfeltételei te­kintetében is, mindjárt a munkaszerződés jogi koncepciójának kialakításában vagy a munkavállaló fogalmának meghatáro­zásakor. A verseny szempontjából különösen lényegesek azok a szabályozások, melyek a nem tipikus munkaszerződésekre vonatkoznak, vagyis az olyanokra, amelyek nem felelnek meg a határozatlan időtartamú, teljes munkaidős foglalkoztatás kri­tériumának. Az e körben létező előírások a törvényes mini­málbérről (Hollandiában), a felmondás elleni védelemről (Nagy-Britanniában), az évi rendes szabadsághoz való jogról (Írországban), illetve a biztosítási kötelezettségről (Nagy-Bri­tanniában, az NSZK-ban) csak akkor érvényesek, ha a mun­kavállalót a munkaidő bizonyos részén túl is foglalkoztatják.⁵ Igencsak sokféle elképzelés létezik a kölcsönmunka-szerződésekről: Görögországban, Olaszországban és Spanyolor­szágban egyszerűen tilos kölcsönmunkán alapuló cégeket lét­rehozni. Az NSZK-ban és Hollandiában az építőipar terén til­tották meg a kölcsönmunka-szerződéseket, Belgiumban pedig csak bizonyos feltételek között engedélyezik őket. A kölcsön-munkával foglalkozó vállalkozásoknak többnyire regisztráltat­niuk kell magukat, Portugáliában viszont nincs semmiféle sza­bályozás erre nézve.

Nemzetenként különböző rendelkezések érvényesek a bér és a munkaidő megállapítása tekintetében (a külön jelölt ese­teket kivéve az adatok forrása: SEK [89] 926 endg.). A bérek kialakításába való állami beavatkozás hagyományosan kis mértékű Írországban, Nagy-Britanniában, Dániában, az NSZK-ban, Olaszországban és Belgiumban, míg a többi or­szágban ehhez képest nagyobb. Államilag rögzített, általános minimálbér Franciaországban, Luxemburgban, Hollandiában, Portugáliában és Spanyolországban van. Ez 1991-ben 2.674 ÖS (a portugál mezőgazdaságban, míg az iparban és a ke­reskedelemben 2.800 ÖS) és 13.300 ÖS (Hollandia) között in­gadozott (KOM [91] 230 endg. – SYN 346, 1991. aug. 1., 6). Belgiumban és Görögországban országos tarifaszerződések rögzítik az általános minimálbért, a többi tagállamban pedig ágazati tarifaszerződések keretében egyeznek meg a mini­málbérekről.

Ami a munkaidő hosszát illeti, a törvényes szabályozások 1991-ben heti 39 óra előírásától (Franciaország) 48 óra előí­rásáig (NSZK, Írország, Olaszország és Hollandia) terjedtek. (EIRR 227, 1992. dec. 17.) Ehhez jön még a tarifaszerződé­sekben foglalt rendelkezések sokfélesége: a túlórák⁶ , a sza­bad- és ünnepnapok szabályozása még árnyaltabbá teszi a képet. Például a túlórák vonatkozásában (ezek csak Dániá­ban, Olaszországban és Nagy-Britanniában nem léteznek) az évi felső határ a spanyolországi 80 óra és az írországi 240 óra között mozog. Ha összevetjük egymással a feldolgozó­iparban foglalkoztatottak 1991-es, tarifa szerinti évi kötelező munkaidejét, magasan Portugália kerül az élre 1.935 órával (ezt követi Görögország 1.840 és Írország 18.10 órával). A ská­la alsó szintjén az NSZK foglal helyet 1.648 órával, előtte Dá­nia áll 1.687 órával (Ertl et al. 1991: 107).

Összefoglalóan megállapítható, hogy az EU tagállamai kö­zött jelentős különbségek állnak fenn a közvetlen bérköltsé­gek, a költségek szempontjából lényeges társadalombizto­sítási és munkajogi szabályozók, valamint az eszerint folyta­tott gyakorlat tekintetében is. Ezek a közös belső piac, illetve a gazdasági és valutaunió tervezése és kialakítása során egy­re inkább az érdeklődés homlokterébe kerültek.

B) Tőkerugalmasság a belső piacon

A munkavállalói oldallal szemben a tőke fölényének egyik té­nyezője a piacgazdaságokon belüli nagyobb térbeli rugalmas­ság. Ezt a mindig is fontos szempontot tovább erősíti a kon­szernstruktúrák épp most végbemenő változása (vö. Bochum – Meißner 1989: 88): a nagy multinacionális vállalatok egyfelől mind jobban koncentrálnak a mindenkori alapgyártásra, s az egyes résztermékek termelését helyezik ki („subcontracting"). Ugyanakkor egyre több termék készül egy-egy konszern ter­melőhelyeinek nemzetközi összekapcsolásával („international sourcing"). Mivel az új információs és kommunikációs techno­lógiák lehetővé teszik a még nagyobb rugalmasságot s egy jól irányított európai gyártásprogram keretében a szétszórt ter­melőhelyek összehangolását („just in time"-termelés stb.), egyre ritkábban fordul elő, hogy a vállalatok továbbra is ott fektessenek be, ahol már egyszer megvetették a lábukat. Megnő viszont a különféle helyi feltételek súlya, s a vállalatok mindinkább arra törekednek, hogy az összes, egymástól el­térő helyi előny felhasználásával költségeiket a minimumra szorítsák.

Jóllehet a tényleges befektetőket már eddig is örömmel fo­gadták minden nyugat-európai államban, a belső piac még jobb feltételeket teremt a mobilitási lehetőségek optimális ki­használásának amúgy is kirajzolódó folyamatához. Teszi ezt mindenekelőtt a tőkeforgalom teljes liberalizálásával, miáltal a befektetések előtt már eddig is de facto nyitott határokon most még a tőkeforgalom ellenőrzése is tiltottá válik azoknak a tagországoknak a számára, amelyek ezt eddig gyakorolták, mondjuk a nyereségexport terén (vö. Zinn 1989: 62). Ez még inkább arra csábítja a vállalatokat, hogy termelésüket részben kihelyezzék a különféle EU-országokba. Megkönnyíti ezt to­vábbá a határokon átnyúló tranzakciók költségeinek csökken­tése, a letelepedési és szolgáltatási szabadság bővülése, va­lamint a Bizottság kívánsága szerint a jövőben EU-szerte le­hetővé váló, egységesített társasági jog.

Mindezen lehetőségek következtében nemcsak a vállalat­alapítások, termelésbővítések vagy cégátvételek során kelet­kezik konkurenciaharc a befektetések körül. A vállalatok szá­mára egy már működő termelés esetén is felvetődik a kérdés, hogy bizonyos tevékenységeik áttelepítése vagy kihelyezése nem lenne-e kifizetődő, vagy a versenyképesség megőrzése céljából netán egyenesen elkerülhetetlen. Abban, hogy konk­rét üzemeket vagy üzemrészeket tényleg kihelyezzenek-e, olyan mutatók is szerepet játszhatnak, mint mondjuk a termék munkaigényessége, a sztenderdizálás foka és a termelési fo­lyamat széttagolhatósága (vö. Bochum-Meißner 1989: 88). Ennek megfelelően némely ágazat különösen érintett, első he­lyen az autógyártás (Wortmann-Oesterheld 1990: 63), amely­ről a dömpinggel kapcsolatos és a szakirodalomban már fel­dolgozott konkrét példák többsége is szól.

Az EU-n belül a termelőhelyek közötti verseny egyik fontos tényezője még a fentiekben tárgyalt munkaidő: „Nem lehet egyszerűen elutasítani a szakszervezetek érvelését, miszerint azt, hogy Németországban a vasárnap munkaszüneti nap, csak egy Európa-szerte megvalósítandó szabályozással lehet megvédeni, máskülönben bekövetkezhet az üzemek áthelye­zése. Erre nézve van már több precedens is. így például az amerikai General Motors sorjában négy leányvállalatának az üzemi tanácsát játszotta ki egymás ellen. Először egy spanyol gyár üzemi tanácsával egyeztek meg a három műszakban. Ezt követően azzal az indoklással, hogy költségcsökkentés céljából a termelést részben áthelyeznék Spanyolországba, az antwerpeni üzemi tanácsot is meg tudták győzni a vasár­napi munka fontosságáról. A kaiserslauterni Opel Művek üze­mi tanácsai ezek után beleegyeztek az éjjeli és a szombati műszak bevezetésébe, arra számítva, hogy így nem visznek el tőlük termelési részlegeket Spanyolországba vagy Antwer­penbe. Végül az Opel bochumi munkásai válaszul az új prés-mű felállítására kijelentették, hogy egyetértenek az üzemelte­tési idő heti 136 órára való emelésével." (Struwe 1991: 124)⁷

C) A nemzeti kormányok és a belső piaci dömpingtendenciák

A kormányoknak (sőt – lásd föntebb – a nemzeti szakszerve­zeteknek) a szociális dömping iránti hajlandóságáról azért kell beszélni, mert itt egy nemzetközi probléma (a szociális leér­tékelődések lehetséges spirálja) áll szemben olyan döntések­kel, amelyek nemzeti összefüggésben születnek meg.⁸

A kormányoknak – már csak a mindenkori választásoktól való függőségük miatt is – óhatatlanul legsajátabb érdekük, hogy „nemzeti vállalataik" virágozzanak, valamint hogy befek­tetéseket vonzzanak országaikba (például az adóbevételek és a munkahelyek biztosítása céljából). Mivel a multinacionális vállalatok működési helyeiről szóló döntések gyakran munka­helyek ezreit érintik, az üzemtelepítési szándékok eddig is sokszor jelentették a nemzeti gazdaságpolitikák elsőrendű célját. (Bochum-Meißner 1989: 88) Bár az EU szigorú ellenőr­zést gyakorol a szubvenciós kiadások fölött (lásd az Ausztri­ával való vitákat a Chrysler és a General Motors erősen tá­mogatott gyárairól), a nemzeti kormányok változatlanul lehe­tővé tehetik a konszernek költségterheinek csökkentését a bé­reken és a járulékos személyi költségeken keresztül. A jövő­ben a belső piacon kiéleződő gazdasági verseny számára már inkább csak azokon a területeken lehet elhárítani az „egyenlő" feltételek megteremtését, amelyeket nem tarta­nak szemmel „versenyellenőrzés" címén. És idetartoznak a bérköltségek, valamint a szociális kiadások. „Nem szimpto­matikus dolog-e valójában, hogy a holland kormány azokat a pénzeszközöket, amelyek a ,WIR' befektetési és támogatási alap felszámolásával felszabadultak, újra elosztotta, hogy a családi pótlék terhét ne a munkaadónak, hanem az államnak kelljen viselnie?" (Pieters 1991: 80.)

Ráadásul a valutaparitásoknak a gazdasági és valutaunión belüli végleges rögzítése minden eddigi, más irányú törekvés ellenére meg fogja szüntetni azt a még fennálló lehetőséget, hogy a nemzeti versenyképesség a társországok terhére ja­vuljon, ami az EK-bizottságot is a következő, mindenesetre mostanáig lényegében hatástalan figyelmeztetésre késztette: – „egy olyan helyzetben, amikor a valutaparitások egyre ru­galmatlanabbá válnak, meg kell akadályozni, hogy a szociális leértékeléseket a valutaleértékelések alternatív eszközeként vessék be. Ellenőrzés alatt kell tartani azt a fenyegető folya­matot, hogy kölcsönös túllicitálás történik a szociális kiadások csökkentésének irányában, ami a szociális védelem vissza­szorulását is magával hozná" (KOM [91] 228, az indoklás 2. pontja, 3. gondolatjel).

Az, hogy az egyes országok kormányai hozzájárulnak-e a tőke virágzásához a vállalatok személyi költségeinek minima­lizálásával, nem utolsósorban gazdaságelméleti feltevésektől függ. (A kínálatorientált elméletek óvnak a munkaerőben meg­testesülő termelési tényező „túlzott" költségeitől, míg a keresletorientált elméletek arra figyelnek, hogy a munkaerő­nek is legyen elég bevétele a fogyasztáshoz.) Attól függetlenül persze a megfelelő játéktér a nem neoliberális irányultságú politikusok számára is elég kicsi, ha a szomszéd országok alacsonyabb személyi költségeket honosítanak meg, és a gaz­dasági határok – mint az Európai Unióban – úgyszólván meg­szűnnek.⁹

A munkaadók zöme – bár sokféle módon kinyilatkoztatta, hogy nem akar szociális dömpinget előidézni a belső piacon – nyilvánvalóan igencsak magabiztos a várható hatást illető­en: „A német gazdaság versenyképességének megőrzése cél­jából a Szövetségi Köztársaságban vissza kell fogni a válla­latok megadóztatását. Ugyancsak a tények szorításában szük­ségessé válik, hogy csökkentsük azokat az EK-viszonyokhoz képest túlzott terheket, amelyek például a környezetvédelem, a szociális törvénykezés vagy a vállalati jog terén a regulációs és adóköltségekkel a vállalatokra nehezednek. Bízunk abban, hogy a szövetségi kormányzat nem tudja kivonni magát a cse­lekvési kényszer alól" (Siemens-Mitteilungen 7-8/1988: 10 Forderungen an den gemeinsamen Markt des Zentralverbandes der deutschen Elektroindustrie).

A politika szempontjából fontos szereplők jó néhány kijelen­tése táplálja is az ilyesfajta elvárásokat. A Német Szakértői Tanács 1991-1992-es évi jelentésében például az áll, hogy 1993 elején az európai belső piac életbelépésével jelentősen erősödni fog a nemzetközi verseny. Ezért a jövőben is a po­litika lényeges feladatának tekintik az NSZK gazdasági terme­lőhelyként való biztosítását. Ez többek között a termeléstől jobban függő béreket és a vállalkozói adóterhek csökkentését jelentené.¹⁰ A politika mérvadó alakítóinak kijelentései ily mó­don megvilágítják, hogy a dömpingveszéllyel kapcsolatos alábbi „ellenérvek" közül az első gyakorlatilag máris semmivé foszlik.

3. Az ellenérvek

A) A személyi költségek nem döntőek

A dömpingre utaló érveket gyakran nyomban elutasítják arra a tényre hivatkozva, hogy nagyon sokrétűek azok a költség­tényezők, melyek a termelőhelyre vonatkozó vállalati dönté­sek szempontjából fontosak. Idesorolhatók azok az ellenérvek is, amelyek a termelékenységet állítják előtérbe, s alapvetően helyesen állapítják meg, hogy egy ország a munkaerővel kap­csolatos magas abszolút költségeket mégiscsak megenged­heti magának, ha ezért cserébe nagyobb termelékenységet ér el a tőkeigényesebb gyártási eljárások következtében (vö. Chassard 1990: 158; Deleek 1991: 170; Heinrich 1990: 82, skk., d. pont; Schmähl 1989: 40; Struwe 1991: 115). A döm­pingtől való félelmek jelentkezésekor ezt a típusú argumentációt már az EK-bizottságon belül is alkalmazták, jóllehet tom­pított formában.¹¹

Ha a termelékenység viszonylatában vizsgáljuk a munkae­rőre fordított költségeket, akkor valóban azt mutatja a kép, hogy mondjuk az NSZK-ban az egy termékegységre és bér­költség elmarad a többi EU-országban szokásostól, és sem­miképpen sem listavezető, mint a termelékenység beszámítá­sa nélkül vett bérszínvonal (vö. Adamy 1990: 148). Sőt a mun­kaerővel kapcsolatos költségek tekintetében (ez együttesen a közvetlen bérköltségeket és járulékos személyi költségeket je­lenti) a GDP-re vetítve az NSZK a legutolsó helyen áll Hol­landiával együtt (vö. Struwe 1990: 108)!

A szociális dömpingtől való félelmeket azonban ez a köz­gazdaságtudományi szempontból hangsúlyozott tényállás sem tudja megszüntetni, mégpedig a következő három ok mi­att. Először is a „szociális leértékelődések" veszélyének ilyes­fajta értelmezése nem elég tág. így ugyanis a „dömpingve­szélyt" csupán egyetlen költségtényező versenyhelyzetére szűkítik (többnyire a közvetlen bérköltségre, esetenként hoz­závéve a munkáltató által fizetett társadalombiztosítási járulé­kot is). Ezzel szemben elég utalni a tényleges személyi költ­ségek szempontjából lényeges tényezők sokféleségére. Mert legyenek bár egy országban magasabbak a közvetlen bérkölt­ségek, mint másutt, abban az esetben, ha alacsonyabb tár­sadalombiztosítási járulékot vagy adót kell fizetni, a munkaerő még mindig olcsóbb, mint a konkurens országban. Ezért köz­gazdasági oldalról a kormányoknak következetesen azt taná­csolják, hogy önmagában egy-egy tényezőt ne tekintsenek versenyeszköznek (vö. Struwe 1990: 110).

A szélesebb, realistább értelemben vett dömpingtendencia hatására azonban az átfogóan meghatározott személyi költ­ség, vagyis a munkáltató valamennyi, személyekkel kapcso­latban viselt „terhének" összege csökken (illetve nem megfe­lelő mértékben emelkedik). Ehhez persze minden egyes té­nyező költségcsökkenése egy-egy adalék! S ezen a ponton máris tarthatatlanná válik a dömpingveszélyt kétségbe vonó, tisztán közgazdasági érvelés, hiszen ha a munkaerő-tényező tekintetében csökkennek az átfogóan értelmezett költségek, akkor összességében – legalábbis tendenciaszerűen – javul a relatív nemzetközi versenypozíció. Logikus tehát, hogy nem­zeti szinten minden egyes, a személyi költségek szempontjá­ból lényeges összetevő megváltoztatásakor (bérek, munkaidő, járulékos bérköltségek stb.) előkerül a versenypozícióra hivat­kozó érv, s ezt alkalomadtán figyelembe is veszik.

Másodszor a leírt szemléletmód statikus, s ily módon nem felel meg a gazdasági élet realitásainak. Mihelyt az egyik konkurens előnyökre tesz szert valamely költségtényező csökkenése révén (legyen az akár termelése egy részének kihelyezése egy „olcsó bérű" tagországba, vagy pedig a jogi keretfeltételek megváltozása, amit a belső piaci politika hoz magával), ez a többi érintett döntéshozó számára fontos ösztönzést jelent arra, hogy a dömpingfolyamat logikája szerint reagáljon. A tagországok kormányainak ilyesfajta el­járása végeredményben felettébb romboló hatást váltana ki, vagyis mintegy elindítaná a „szociális leértékelődéseknek" azt a spirálját, amikor mindenki legalább a szomszédját szeretné utolérni, s végül senki sem jár jól.

Az első ellenérv harmadik s bizonyára leglényegesebb gyengéje az, hogy megmarad a gazdasági racionalitás szint­jén, így viszont nem lehet adekvát módon megragadni a „szo­ciális dömping" fogalmát, mert figyelmen kívül marad a politi­kai döntéshozás szintje, ahol az érdekpozíciók erőfelmérése folyik. Egy dolog az, hogy a személyi költségek (illetve az ezeket kitevő számos tényezők egyikének) csökkentése nem szükségszerű ahhoz, hogy a befektetőket ténylegesen az or­szágban tartsák, amit érdemdús közgazdászok alá is támaszt­hatnak különféle érvekkel.¹² Más dolog azonban, hogy az ilyen eljárás mégiscsak választható politikai stratégiaként, pél­dául mert ez a társadalmi érdekérvényesítésben erősebb oldal kívánsága, vagy mert ez felel meg a kormány által képviselt gazossági ideológiának.

Hogy a kormányok mindenesetre akkor is engedhetnek a bér- és szociális költségekre nehezedő nyomásnak (vagyis a szociális dömping kísérletének), ha a közgazdászok a lehető legnagyobb termelékenységet igazolják számukra; és emiatt elviselhetnek tartják a magas személyi költségeket, azt a leg-produktívabb tagállam, az NSZK vezető politikusainak fontos állásfoglalásai is mutatják. Kohl szövetségi kancellár például 1988-ban a Hoechst AG fennállásának 125. évfordulója alkal­mából rendezett ünnepségen az Európai Közösségek belső piacára való tekintettel szemléletváltást követelt a hazai szo­ciálpolitikában arra hivatkozva, hogy az NSZK-nak „európai viszonyokra kell berendezkednie". Mint mondta, nem lehet el­várni, hogy az NSZK képes legyen elviselni a legmagasabb bérköltségeket s ugyanakkor továbbra is a legnagyobb expor­táló ország maradjon (Süddeutsche Zeitung, 1988. febr. 2.)! Haussmann, a német gazdasági miniszter szintén támadásba lendült, ezúttal a munkaidő vonatkozásában, mely ugyancsak a személyi költségek részét képezi. „Az európai belső piachoz vezető úton nem engedhetjük meg magunknak a heti munka­idő további csökkentését, hiszen egyetlen más európai ország sem csökkenti Európába tartva a munkaidőt. Csak a német szakszervezetek akarnak ezen az úton járni" (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1989. máj. 2.).

Hasonló kijelentéseket vagy akár eljárásokat találhatunk a francia és a holland kormány részéről is.¹³   Olaszország ese­tében úgy tűnik, hogy a tartós belpolitikai válság közepette különösen tragikus a dömpingtendencia hatása. „Országunk szociális és politikai egyensúlya az európai belső piacra való belépéssel és a közös európai valuta kilátásba helyezésével összeomlott. A társadalmi kompromisszum többé nem érvé­nyes. Egyedül az számít, hogy az olasz vállalatok mennyire versenyképesek a német és francia vállalatokkal szemben. A munkaerőpiac szempontjából ennek pusztító következményei vannak. Az államadósságot Róma a közkiadások durva lefa­ragásával és a munkavállalók erőteljesebb megadóztatásával akarja csökkenteni." (Rosanna Rossanda, Profil, 1993. márc. 15: 54)

Ausztria lehetséges jövőjét a Néppárt egyik politikusának, Andreas Kholnak a következő kijelentése érzékeltetheti: -„Igaz, hogy az osztrák járulékos bérköltségek a legmagasab­bak közé tartoznak az Európai Közösségeken belül, de a gaz­daság számára ezáltal keletkező versenyhátrányokat nagyjá­ból kiegyenlíti az osztrák munkások kimagasló teljesítőképes­sége, a szociális béke és az összes ebből fakadó verseny­előny. A járulékos bérköltségek csökkentésének mégis el­sőbbséget kell kapnia az átfogó adóreform legközelebbi lépé­sei során. (Khol 1989: 144; kiemelés tőlem – G.F.)

B) A szociális leépítés tilalma az EU jogrendszerében

A jogi szakirodalomban időnként azzal érvelnek, hogy az EGK-szerződés 117. cikkelyében foglalt általános célkitűzés – „a lét- és munkafeltételek kiegyenlítése a fejlődés irányában" – megtiltja a szociális sztenderdek csökkentését. Ilyen érte­lemben állítja például Struwe, hogy a szociális dömping „ki van zárva, amennyiben minden érintett jogszerűen jár el" (Struwe 1991: 48 és 58; 1990: 102). Hasonlóan érvel Däubler is, amikor abban reménykedik, hogy a dömpingfolyamatok el­len latba vethető az igazságszolgáltatás, jóllehet mint nyíltan elismeri: „Az, hogy a szerződés általános előírásaiból cselek­vésszabályozó normákat alakítsunk ki, még eztán elvégzendő feladat" (1989: 149). Ennek ellenére olyan szerzőkkel egyet­értésben, mint Mosler (199, 329) és Firlei, meg kell állapítani, hogy mind ez idáig nem tudott igazán érvényesülni az a vé­lemény, hogy a dömpinget szerződéssel be lehetne tiltani. „Az EGK-szerződés szociális vonatkozású normáiból nem lehet egyfajta összanalógiás értelemben a szociális dömping tilal­mát levezetni. Egy ilyen jellegű, az egyes államokat kötelező tilalomnak persze kétségtelenül óriási jelentősége lenne a szociális leépítések néhány, itt leírt tendenciájának leküzdé­sében. De ez nem egyéb, mint szép álom. Aki ezt az elkép­zelést magáévá teszi, egy olyan fiskális jogtudomány illúziók­kal teli logikáját követi, amely a jogpolitikát volna hivatva pó­tolni." (Firlei 1991: 73)

A szociális sztenderdek terén nehezen lehet az egyes álla­mok politikáját az EGK-szerződés segítségével ellenőrizni, hi­szen az Európai Közösségeknek ebben nincs kifejezett kom­petenciájuk.¹⁴ Csakhogy a dömpingre hivatkozó érvelés épp a szociális leépítési intézkedéseket vagy egyes tagállamokban a szociális sztenderd megfelelő kiépítésének elmaradását ve­szi célba. Már az elmúlt évek során is többször előfordult, hogy valamely tagállamban (elsősorban költségmegtakarítási célból) csökkentették a szociális sztenderdek némelyikét (vö. Euzeby-Langendonck 1989: 264. skk.) anélkül, hogy ez jog­ellenesnek minősült volna.¹⁵ Végül pedig az Európa Bíróság 1993 márciusában döntött úgy¹⁶ , hogy sem az egyes tagál­lamok által elfogadott szociálpolitika általános vezérfonalai, sem a különleges intézkedések nem vizsgálhatók bíróságilag a tekintetben, hogy összhangban vannak-e az EGK-szerződés 117. cikkelyében felsorolt szociális célokkal (az ítélet hátulról számított 27. sora)!

A tárgyalt összefüggésben gyakran hangoztatott további érv az, hogy a szociálpolitikával kapcsolatos legtöbb EU-szintű jogi intézkedés figyelembe vesz egy minimál normát. A tézis szerint az ilyen minimál normák (például a munkahelyi egész­ségvédelem tekintetében vagy a munkajog terén is) nyitva hagyják a tagállamok számára azt a lehetőséget, hogy szigo­rúbb nemzeti sztenderdeket írjanak elő. Vagyis a rendszer nem foglalja magába a szociális leépítést.¹⁷ Ez ugyan igaz, a dömping tekintetében azonban nem érv, hiszen itt nem (csak) a jogi vagy akár gazdasági okokból kikényszerített le­építésekről van szó, hanem elsősorban olyan politikai folya­matokról, amelyek közvetlen dologi kényszerek nélkül (is) végbemennek. Az egységes minimál normák meglétekor épp­úgy, mint az EU-szintű szabályozási vákuum (gyakoribb) ese­tében előfordulhat, hogy a versenyképesség okán egy-egy kormány befagyasztja vagy leépíti a magasabb nemzeti sztenderdet, ha nem is szabad ezzel a minimálszint alá mennie.

C) A belső piacnak nem specifikuma a szociális dömping

Nem elégséges érv az sem, hogy (mint ezt a későbbiekben kifejtjük, vö. 4. pont) a szociális dömping veszélye világmé­retekben észlelhető, s a Kelet-Európában végbemenő válto­zások révén hamarosan az eddiginél is erősebb összeurópai dimenziót nyer (vö. Weinmeier 1990, 240. skk.). Az EU belső piacán jelentkező speciális dömpingveszélyt ez azért sem cá­folja, mert a verseny „enyhe" kiéleződése is számottevően nö­veli a szociális sztenderdek fenyegetettségét.

Megállapítható továbbá, hogy az EK/EU politikája 1987 óta az addig érvényes nyugat-európai versenyszerkezetben jelen­tős változásokat hozott és fog is hozni még. Egyébként egy olyan helyzetben, ahol amúgy sem marad szinte semmi sem a régiben, és a gazdasági szereplőknek új konkurenciával s a nemzeti mentsvárak összeomlásával kell számolniuk, még va­lószínűbbek és tendenciájukat tekintve még sikeresebb a döm­pingkísérletek, mint mondjuk a népgazdaságok évszázados „ter­mészetes" összenövése során. (Ezért az EU néhány év alatt megteremtett belső piacán várható dömpingveszélyt nem kér­dőjelezi meg igazán az az érv, hogy az USA egyes szövetségi államai között mindig is voltak és vannak különbségek a szo­ciális és munkaerővel kapcsolatos költségek tekintetében.)

Az EU keretében egyesülő Európában a dömpingre hivat­kozó érvelésnek meg fog nőni a súlya, mivel először is a tőkét könnyebben lehet ténylegesen áthelyezni és másutt befektet­ni, másodszor pedig az egyéb versenytényezők jobban ki­egyenlítődnek, miáltal a fennmaradó egyenlőtlenségek szük­ségszerűen lényegessé válnak a döntések során, és az egyes költségtényezők (például a szociális jellegű adók vagy a bér­költségek) sokkal nagyobb jelentőséget nyernek (vö. még Ja­cobs 1990: 51; Schulte 1990: XVII; a társadalombiztosítás vo­natkozásában Pieters 1991: 81). Wolfgang Däubler, a mun­kajog brémai professzora már 1988-ban rögzítette ezt a tény­állást: „Ha végleg kialakul a belső piac, az megváltoztatja a vállalatok befektetési döntéseinek feltételeit. Minél kisebbek a különbségek az infrastruktúrában, a szakképzett mun­kaerő meglétének tekintetében, az adózási jogban stb., annál inkább számítanak majd a munkajogi védelem szint­jének eltérései. Másképpen szólva, míg eddig a munkajog viszonylag másodlagos szerepet játszott egy olyan kérdés el­döntésében, hogy mondjuk Genovát mint termelőhelyet előny­ben részesítsék-e San Sebastiannal vagy Hamburggal mint termelőhellyel szemben, a jövőben ez már megváltozhat. Mi­nél mélyebbre hatol a kiegyenlítési folyamat, annál inkább nő a megmaradt különbségek jelentősége." (Däubler 1988: 47)

A belső piaci politika tehát mindenképpen nagymértékben felerősíti azt a dömpingtendenciát, amely csírájában már vi­tathatatlanul megvan az EU-n kívül is (vö. még Weiss 1990: 150). A korábban nemzetállami döntéskörök EU-szintre való szelektív áthelyezésével azonban de facto együtt jár a társa­dalmi erőviszonyok eltolódása is oly módon, hogy tendencia­szerűen ösztönzést kap az az oldal, amelyik versenyelőnyök szerzése céljából a szociális sztenderd leépítésében érde­kelt. A munkaadói és főként a konszern érdekeit, melyek EU-szinten amúgy is aránytalanul nagy befolyást élveznek (lásd Grothe 1990 több helyütt), a verseny kiéleződő felté­telei mellett nemzeti keretek közt is egyre nagyobb súllyal esnek latba. Kielégítésük a nyitott határok és piacok ellenére egyrészt a munkahelyek, másrészt ezáltal a választói szava­zatok megőrzése miatt fontos politikai cél a kormányok szá­mára.

Ezen túlmenően meg kell még említeni a dömpingveszély egyik sajátos formáját, amely a belső piacon csak most jön létre a szolgáltatások teljes szabadságával, és összefügg a munkajogi területi elv részleges megkérdőjelezésével. Mihelyt ugyanis egy „olcsóbb" tagállam vállalatától a valamilyen szol­gáltatói feladat elvégzésére küldött munkaerők adott esetben a drágább tagállamban lévő munkahelynél sokkal rosszabb feltételek közt dolgozhatnak, s ezzel végső soron ottani mun­kahelyeket is veszélyeztethetnek, még nagyobb gyakorlati er­vei érvényesülhet az a nyomás, amely a kormányra és a szak­szervezetekre nehezedik az ottani bér- és társadalombiz­tosítási költségek csökkentése céljából.¹⁸

D) Tőkeelszívás az EU északi területein

A differenciálatlan szemléletmód nem ad világos magyarázatot a szociális költségek versenyének következményeire (Struwe 1991: 115. skk.; nála sokkal árnyaltabban ír Kleinherz 1990: 23. skk.). Struwe ezért részletesen vizsgálja azt a véleményt, miszerint a belső piacról nagy valószínűséggel nem fog kiin­dulni a német szociális sztenderd „alapvető veszélyeztetése" (Struwe 1991: 119). Ezek a félelmek szerinte már csak azért is „gyakran túlzottak és sokszor nem megalapozottak" (uo. 116), mert hiszen amiatt, hogy a fejlettebb országok ösztön­zőbb piacokat és nagyobb hatékonyságot tudnak kínálni, a belső piacon a kevésbé fejlett országok is félnek vállalataik elvándorlásától. Ennek ellenére Struwe nem tagadhatja le, hogy a „szociális dömping elvi lehetősége" (uo.) nem utasít­ható el egyszerűen, s ennek bizonyítékául el is mondja, hogy a német szövetségi parlament munkaügyi és szociális bizott­sága 1990. június 20-án felszólította a szövetségi kormányt: akadályozza meg, hogy az NSZK-ban elért munkavállalói jo­gok csorbuljanak. A két egymás mellé helyezett kijelentés kö­zött azonban Struwe elmulaszt világos, elemző kapcsolatot teremteni.

Ezen a ponton nyilvánvalóan le kell szállni az általánosság szintjéről, és differenciálni kell a különböző gazdasági ágaza­tok között. Míg a magas fokú szakképzettséget nem kívánó, de munkaigényes termelési területeken (például a textilipar­ban) a kevésbé fejlett tagállamoknak bizonyára nem kell fél­niük attól, hogy a termelés áthelyeződik az északi tagorszá­gokba, addig mondjuk a szolgáltatási szektorban (ban­kok, biztosítók) és a kutatásigényes szférákban a termelő­hellyel kapcsolatos döntések során más kritériumok érvénye­sülnek, melyek inkább az északiaknak kedveznek.

így hát az EK-bizottság is abból indult ki, hogy a nem tarifális kereskedelmi korlátozások megszüntetése a belső piacon megváltoztatja az ágazati specializálódás meglévő modelljeit. Ezért egy nagyszabású közgazdasági tanulmányában kiemel­ten foglalkozott a liberalizációs lépések által leginkább érintett területekkel, a szektorokra jellemző specializálódással s az egyes tagállamok közti kölcsönös előnyökkel (vö. Soziales Europa, különszám, 1990: 6). A legerősebben iparosodott tag­államok számára itt két forgatókönyvet ötlöttek ki a gazdasági alkalmazkodási folyamatok végbemenetelét illetően. A „válla­latok európaizálásának" optimális esetében a belső piac kitel­jesedéséhez szükséges valamennyi intézkedés megszületik majd, hogy az összes tagállamban az összes vállalatnak le­hetősége nyíljon ugyanolyan jogokkal és kötelességekkel te­vékenykedni, mint a saját országában. Ezzel szemben a má­sodik változat („a nemzeti győztesek") szerint előfordulhat, hogy néhány tagállam alákínálási versenybe kezd „oly módon, hogy vagy megvédi vállalatait az átvételtől – vagy alacsony szinten tartja a vállalatok adóztatását, vagy tetemes pótlékok biztosításával csalogatja magához a külföldi befektetőket."¹⁹ A határozott dömpingtendenciákat rejtő második (Ausztria számára esetleg releváns) forgatókönyv a Bizottság szerint „egyáltalán nem valószínűtlen". Ezért szükséges az ő szemük­ben ahhoz, hogy a fejlődés pozitívabb változatának megfele­lően valóban azonos versenyfeltételek és nyitott piacok jöhes­senek létre, egy olyan politikai akarat, mely többek között a szociális jog terén is (!) kísérő intézkedésekkel biztosítja a belső piac megteremtését (uo.; a „politikai akaratról" lásd fent 2. C pont, valamint az alábbiakat).

Összegzésként megállapítható, hogy a belső piacon nyil­vánvalóan minden tagállamnak van félnivalója egyik vagy a másik területen. Ezeket a „vektorokat" csak egy elvont gaz­daságelméleti szemléletmód képes egymással szemben ki­egyenlíteni, s egy mesterséges egyensúlyt teremteni. A poli­tikai gyakorlatban azonban a szociális dömpinget már nem lehet kizárni a más országokban jelentkező komparatív hátrá­nyokra utalva. Ellenkezőleg, a dömping minden tagországban lehetséges, és politikai ellenlépéseket igényel. Önmagában ugyanis az, ha rámutatunk a más ágazatok komparatív hát­rányai alapján végbemenő iparközi kiegyenlítődésre, még nem teszi könnyebbé a konkrétan fenyegetett ágazatoknak a sa­játos helyzetét. Ezek minden bizonnyal sürgetni fogják az egyes államokon belüli védőintézkedéseket, többek között alacsonyabb szociális és bérköltségek formájában.

4. Kilátások

Végső soron tehát nem bizonyult eredményesnek a szakiro­dalomban található egyik olyan kísérlet sem, melynek során a szerzők igyekeztek jogosulatlannak feltüntetni az EU belső piacán fenyegető szociális dömpinggel kapcsolatos aggályo­kat. Ennek az az oka, hogy először is valóban nagy különb­ségek vannak az egyes országok között, másodszor nem áll­nak rendelkezésre jogi eszközök a szociális dömping egysze­rű „betiltásához", harmadszor a belső piaci program megva­lósításának dinamikáját nem lehet statikus gazdaságelméleti magyarázatokkal megragadni. Végül az egyes tagállamokban végbemenő politikai folyamat nem tekinthető kizárólag a tény­leges kényszerekre vagy a valószínű feltételezésekre adott reakciónak (ahogy egyébként sehol másutt sem), hanem sok­kal inkább a különféle erőviszonyok, politikai megalkuvások és döntésminták eredményeként fogható fel.

Természetesen lehet abban reménykedni, hogy a gazdasági érvek eltéríthetik a döntéshozókat egy olyan dömpingpolitika megvalósításától, amelyet gyakran a termelési feltételek sem követelnek meg, illetve amely összességében véve mindenki számára káros. Éppígy üdvözölendő volna az is, ha az Európa Bíróság a jövőben elszánná magát arra, hogy széleskörűen interpretálja azokat az EU-szintű jogi rendelkezéseket, melyek a szociális leépítés elleni harcban támpontul szolgálhatnának. A mai politikai és gazdasági helyzetben azonban semmiképp sem tűnik jogosnak, hogy ilyen fejleményekben reményked­jünk, vagy hogy netán tagadjuk a dömpingtendenciák létezé­sét. Az adott viszonyok realista elemzése szerint a Bizottság által emlegetett és a szociális sztenderd megőrzéséhez, illetve kiépítéséhez szükséges „politikai akaratnak" az esélyei mind nemzeti (lásd fönt 2. C pont), mind EU-szinten meglehetősen csekélyek.

Az EU-ban a szociális leépítés jogi tilalmának hiányában több tényező akadályozza, hogy a szociális dömping ellen ha­tékony intézkedéseket lehessen hozni. Ezek között a legfon­tosabbak az egyes országokra jellemző, szélsőségesen eltérő sztenderdek, továbbá a szociális harmónia megteremtésének ebből fakadóan ellentétes érdekei és az a körülmény, hogy e téren egyhangú szavazatokra van szükség (amit a Maastrichti Szerződés sem változtatott meg olyan központi fontosságú szférákban, mint a szociális biztonság és a munkabér – vö. Falkner 1993.). Ezzel kapcsolatban jellemző, hogyan indokol­ta Major miniszterelnök a brit parlament előtt országa vona­kodását az egész EU-ra kiterjedő „szociális dimenziótól": „Eu­rópa megtarthatja magának a szociális szempontjait. Nekünk munkahelyek kellenek. Franciaország panaszkodhat, amennyit csak akar. Ha a befektetők és a társaságok inkább Nagy-Britanniába jönnek, semmint hogy Franciaországban megfizessék a szocializmus költségeit, akkor ezt hadd hívják [a franciák] szociális dömpingnek, én dömpingszocializmus­nak hívom. Nem baj, ha Jacques Delors azzal vádol bennün­ket, hogy a külföldi befektetők paradicsomát teremtjük meg, én boldogan beismerem ezt a bűnt!" (Agence Europe, 1993. márc. 3, 13. skk.) Ezek a kijelentések egy nemrég ismerté vált eset kapcsán hangzottak el, amikor a Hoover cég Skó­ciába helyezte át egyik porszívógyártó üzemét, s ezáltal a franciaországi Dijon hatszáz munkahelyet veszített el. Dumas francia miniszter ezt közvetlen összefüggésbe hozta azzal, hogy szerinte meg kell születnie a szociális Európának, „ami sokkal fontosabb, mint bármikor volt, mivel a külföldi befekte­tők kihasználják a tagállamok közti versengést, és átbújnak a nagyon is megszorító szociális harmonizáció résein" (idézi: Agence Europe, 1993. febr. 3: 14). Ebben az esetben persze ami az egyik fél számára szükségesnek tűnik, az reményte­lenül beleütközik a társországok (legalább) egyikének ellenál­lásába.²⁰

A fenti dilemma jelentősége nem csupán nyugat-európai, hanem világméretű. Egyfelől ugyanis az EU-minta szerint nagyra értékelődnek a regionális összekapcsolódások (s min­denütt az látszik, hogy a harmonizáció a gazdasági életre kor­látozódik, de nem foglalja magába a szociálpolitikát), másfelől a belső piaci viszonyok végsőkig kiélezik a modern kapitaliz­mus általános fejlődési tendenciáit. Az utóbbi években a posztfordizmus és a regulációs elmélet számos-teoretikusa mutatott rá arra, hogy a régóta nemzetközivé vált gazdaság és a megváltozott termelési minták hatására csökken az állam cselekővképessége.²¹ „A nemzeti állam már nem az, ami egy­kor volt. A globális tőkeviszonyok egyik mozzanataként már korántsem ugyanaz a jelentősége: időközben végbement a tőkés uralom formáinak belső eltolódása." (Holloway 1993: 30)

Ausztriában az EU-ba való belépés körüli vitákban ezt az érvelést nem utolsósorban annak alátámasztására használták fel, hogy az állam kinyilvánított „cselekvőképtelensége" miatt még fontosabb az ország csatlakozása az EU-hoz – anélkül, hogy megvizsgálnák egy szociálisan cselekvő politika ottani ke­retfeltételeit és érvényesülési lehetőségeit. Ám ha Holloway azt írja (1993: 21), hogy „a nemzetállam és a tőke viszonya egy nemzetileg rögzített állam és egy világméretekben mozgékony tőke viszonya", akkor ehhez hozzá kell tenni, hogy az Európai Unió és a tőke viszonya a legjobb esetben is egy regionális integrációs képződmény és egy (továbbra is) világméretekben mozgékony tőke viszonya lehet. (Azt mondhatnánk, hogy ennek a modellnek egy háromemeletes házban két egymás fölötti szint felelne meg, s a tőke egy „kvantumugrással" megint előrébb van.) Csakhogy a szociálpolitika szintjén még ezt a nem telje­sen optimális állapotot sem értük el: itt még az EU-ban is a nemzeti politika és a világméretekben mozgékony tőke áll szemben egymással, miközben a politika úgyszólván két „kvan­tumugrással" lemaradt. Az EU nem vállalta át a nemzeti állam szociális felelősségét, ugyanakkor erősen korlátozza cse­lekvési terét. Ezért jött létre a belső piacon a szociális és munkaerőpiaci politika szempontjából kritikus vákuum.

Kiélezett megfogalmazásban a következő forgatókönyv lát­szik megvalósulni: figyelembe véve a világméretűnek tekintett versenygazdaságot²² , annak minden jelentősebb szereplője (nemzeti államok, EU) tagadja, hogy a szociális szférában cselekvőképes volna. Még hosszú távon is illúzió azonban az, hogy a szociális normák védelmére kialakuljon egy világmé­retű rendszer. Így a szociális dömpinggel szembeni utolsó gátak is leomolhatnak annak reménye nélkül, hogy egy magasabb politikai szinten helyreállhatna a politikai cse­lekvés képessége ezen a területen.

A tanulmány eredetileg megjelent: Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaft, 1993/3, 261-276. old.

(Fordította: Glavina Zsuzsa)

Jegyzetek

1 A Franciaországnak tett egyetlen lényeges engedmény a nemek egyenlő kezelése a bérezésben, ami azonban csak megkésve és az igazságszolgáltatás útján érvényesült (vö. Falkner 1992a).

2 A tagállamokban lévő munkafeltételek szabályozásáról készült ta­nulmány összefoglalása; vö. még a Közösségek szintjén folyó szociális dialógus bizottsági szerveinek dokumentációját (Arbeitspapier der Kommissionsdienststellen für den Sozialen Dialog auf Gemeinschaftsebene), 1988. nov. 25.

3 Eurostat, 164.

4 A belső piacon azonban egyre inkább megnehezítik a társada­lombiztosítási költségek adókon keresztüli fedezését is; összességé­ben úgy mondhatjuk, hogy a bevétel oldaláról nyomás nehezedik a szociális rendszerre (vö. Falkner 1992b).

5 A nem tipikus munkaformákkal kapcsolatos jogi előírások össz­hangba hozásáról létezik egy irányvonalakat megfogalmazó EK-bizottsági javaslat (KOM [90] 228 végi., SYN 280. 1990. aug. 13.), melyet a Miniszterek Tanácsa nem fogad el.

6 Ezek alapján a Bizottság adatai szerint a törvényes munkaidő több­nyire már csak fiktív (uo. 7. old.); az átlagos heti munkaidő azonban még a tarifaszerződések szabályozásainak figyelembevételével is na­gyon különböző, 38 és 45 óra között ingadozik.

7 Ezt a példát sok helyütt idézik, lásd pl. Beckmann et al. 1991: 120; Notabene, Nr. 54: 10. és Vogler-Ludwig 1988: 70. Utóbbi ezt a vég­következtetést vonja le: „Kézenfekvő, hogy épp az olyan, magas szintű szociális sztenderdekkel bíró országok, mint a Szövetségi Köztár­saság, vannak kitéve a sztenderdek csökkentésére irányuló nyomás­nak. A csökkentés feltehetően nem úgy fog bekövetkezni, hogy a ma­gasabb szintet pontról pontra hozzáigazítják az alacsonyabbhoz, ha­nem inkább úgy, hogy fellazulnak azok a szabályok, amelyeket a ver­senyre nézve különösen hátrányosnak tartanak. A német munkaadók szempontjából idetartoznak a munkaidővel kapcsolatos előírások, de a kényes munkaviszonyok is."

8 Vö. pl. Bastian 1989: 271.

9 Másfelől a szociális dömpingtendenciák nem az EU-politika egye­nes jogi következményei, s nem is logikai szükségszerűségek, így hát fel lehet lépni velük szemben politikai eszközökkel. Vannak is példák arra, hogy bizonyos politikusok nem hagyják befolyásolni magukat a versenyre hivatkozó érvekkel. Heinemann, az észak-rajna-vesztfáliai munkaügyi miniszter például nem adta meg az Uniroyal autógumigyár­nak a hétvégi munkára vonatkozó különengedélyt, sőt felszólította az autógumigyárakat Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában és Nagy-Britanniában, hogy hasonlóképp viselkedjenek. (Bastian 1989: 282) Arról, hogy az autóipar esetében ugyanez a probléma másképp oldódott meg, már volt szó. A dömpingszándékoknak való ellenállás csak speciális esetekben mondható viszonylag könnyűnek, amikor meggyőző érvek szólnak amellett, hogy a vállalat nem tudja kihelyezni az üzemét. Így például érthető, hogy az IKEA nevű svéd bútorház kísérlete, melynek során miniszteriális engedélyt akartak kapni a va­sárnapi munkához (vö. Bastian i.h.), már amiatt is kudarcra volt ítélve, mivel a franciaországi eladások közvetlenül ennek a vállalatnak állnak érdekében, s ilyen értelemben nem kompenzálhatok egy másik EU-országban való eladással.

10 A német szövetségi kormány a követendő gazdaságpolitikai irány­vonalak tekintetében egyetértését fejezte ki ezzel a szakértői javas­lattal (EuZW 1992/13. 399. skk.)

11 Így például az EK-n belüli különböző bérköltségekről szóló egyik tanulmány megállapítja: „Az alacsonyabb bérköltségek és a kevésbé költségigényes szociális előírások az EK-n belül a kedvezőtlenebb helyzetű országok és régiók termelési előnyeihez tartoznak, melyeket ezeknek a felzárkózási folyamathoz kell felhasználniuk. Ugyanakkor az sem kizárható, hogy a közösségen belül az eltérő bérköltségszintek miatt a belső piac kialakítása helyenként súrlódásokhoz vezet. Külö­nösen ott fordulhatna ez elő, ahol a bérköltség kiemelten fontos ver­senytényező, s ahol a belső piac eddig erősen védett területeket tenne ki a korlátlan versenynek, például a szállítások terén, az élelmiszer­es élvezeticikk-iparban, valamint az építőiparban." (Arbeitspapier der Kommissionsdienststellen für den Sozialen Dialog auf Gemeinschaftsebene, Arbeitsgruppe Mikroökonomie, 1988. dec. 6.)

12 Számos német szerző utal arra, hogy „a Szövetségi Köztársaság mint ipari termelőhely" a magas termelékenység miatt valójában egyál­talán nem veszélyeztetett; vö. Beckmann et al. 1991., 116. skk., va­lamint Volkmann 1989., 546. skk. Utóbbi erre a következtetésre jut: „Józanul szemlélve a termelés helyéről szóló vita nem egyéb, mint a munkaadói oldal kísérlete arra, hogy a közvéleményben tudatosan ki­alakítsa egy fenyegetett helyzet képét, s ezáltal többletelőnyökhöz jus­son az elosztási harcban."

13 Vö. Deubner 1990: 11; Le Monde, 1989. jan. 26. idézi Bastian 1989: 263; Jacobs 1990., 51. skk.; Pieters 1991: 80.

14 Vö. még Heinrich 1990: 49.: „A társasági jog nem garantálja, hogy megakadályozza a szociális juttatások megrövidítését a tagállamok­ban. Ezt a lehetőséget éppúgy meghagyja a tagok autonómiájának körében, mint a juttatások növelésének bizonyára jóval gyakoribb es­hetőségét."

15 Az Európa Bíróság egyébként a múltban épp a szociális jog terén olykor nagyon is figyelembe vette döntésének pénzügyi kihatásait. (Az EGK-szerződés 119. cikkelyének közvetlen alkalmazhatóságáról lásd pl. Falkner 1991.; Falkner-Bohr 1993. Utóbbi tanulmány egy aktuális ügyről szól, a nők és férfiak esetében a különböző nyugdíjkorhatár miatti egyenlőtlen járulékfizetési időről.) Közvetett módon tehát még az EK-jog is a helyzet rosszabbodásához vezethet nemzeti szinten. „Figyelemre méltó, hogy a Bíróság olyan jogi ügyekben, melyek tárgya a nemek egyenlő kezelése a törvényes társadalombiztosítási szabá­lyok kapcsán, úgy döntött, hogy a 79/7-es irányvonal közvetlen érvé­nyesítése – miszerint a hátrányos helyzetű csoportot éppúgy kell ke­zelni, mint az előnyös helyzetűt – csak ideiglenes megoldás lehet. Az egyes tagállamoknak módjukban áll a jövőre nézve az ügyet más, a költségek szempontjából előnyösebb módon intézni, amennyiben az megfelelő annak a célnak, hogy megszűnjék a nemek szerinti hátrá­nyos megkülönböztetés. Nincs támpont arra nézve, hogy a .fölfele' való kiegyenlítés az egyetlen lehetséges megoldás, inkább az ellen­kezőjéről van szó." (Curall 1991., Rz 62.) Így például Hollandiában 1985-ben, miközben eleget tettek az Európa Bíróság azon követelésének, hogy a munkanélküli-segély folyósításakor a nők egyenlő jogot élvezzenek (a kifizetés korábban ahhoz volt kötve, hogy a családban a nő legyen a „fő kereső"), ezt pénzügyileg részben azzal kompen­zálták, hogy csökkentették a munkanélküli-segély fizetésének időtar­tamát a fiatalok esetében. (Auer et al. 1987: 507)

16 Verbundene Rechtssachen C-72/91 und C-73/91. (A Sloman Neptun Hajózási Rt. Bodo Ziesemer, a Sloman Neptun Hajózási Rt. üzemi tanácsosa ellen. Az ítélet kelte: 1993. márc. 17.)

17 Ausztria vonatkozásában (vö. pl. Egger 1990: 327)

18 A megfelelő minimálsztenderdek megteremtését szorgalmazó EK-bizottsági javaslat (KOM [91] 230 végi. – SYN 346. 1991. aug. 1.) három hónapos „megengedett dömpingfázist" tenne lehetővé, vagyis visszalépést jelent ahhoz a jogi helyzethez képest, melyet az Európa Bíróság a Rush Portuguesa eset kapcsán teremtett (Rs 113/89. A Société Rush Portuguesa Lda az Office National d'lmmigration [ONI, Franciaország] ellen. Vol. 1990 1-1417).

19 A tanulmány a kevésbé fejlett tagállamok alkalmazkodásáról ugyancsak két forgatókönyvet dolgoz ki. Az „iparközi" változat az ipar­közi specializálódás felerősödéséhez vezetne azokban a szektorok­ban, ahol a déli országok „jelenleg komparatív előnyökkel bírnak, vagy­is az olyan munkaerőigényes területeken, mint a ruha- vagy a cipő­ipar." Mivel a vállalatok körében végzett felmérések szerint a termelés áthelyezése valójában csak a szektorok korlátozott számát érintené, a Bizottságnak az a véleménye, hogy egy ilyen irányú fejlődés tetemes hátrányokkal járna. Ezért előnyben részesítik az „ágazatközi" forgató­könyvet, mely szerint a déli országoknak arra kellene törekedniük, hogy a technológiaigényesebb iparágakban erősítsék pozíciójukat az összességében jobb növekedési ráták elérése céljából.

20 Már egyetlen kormány „bűnbeesése" alkalmat adhatna arra, hogy elinduljon egy összességében mindenkire nézve káros visszalépési vagy fékezési folyamat. Az EU-kormányok jelenlegi összetétele, amelyben erősen képviselve vannak a normák és" sztenderdek messzemenő rugalmasságát hirdet, neoliberális gazdasági doktrinák, ezt még inkább valószínűsíti.

21 Fontos szakirodalmi utalások találhatók: Jessop 1990.

22 E helyütt mindenesetre utalni kell arra, hogy a „cselekvőképtelen nemzetállamról" szóló diagnózis sok részletkérdésben túlságosan ál­talános, s ezért megkérdőjelezhető. Például a verseny ma oly erősen hangsúlyozott internacionalizálódása nem minden gazdasági ágban érvényesül egyenlő mértékben, a szolgáltatások számos terén pedig egyáltalán nem. De pillanatnyilag még feltehetően alábecsülik az „al­ternatív piaci mentsvárakat" ós a fogyasztói szokásokban, valamint a politikai prioritásokban bekövetkező változásokat is („vissza a termé­szethez", a regionális termékek előnyben részesítése stb.). Egyébként az egységes gazdasági terek ellenére sok jel utal a játékterek további fennmaradására is. (Unger 1993.)

Irodalom

Adamy, Wilhelm (1989): Soziale Grundrechte in der Europäischen Gemeinschaft – Zwischen leeren Versprechungen und sozialem Fortschritt, in: WSI-Mitteilungen (Monatszeitschrift des Wirtschafts- und Sozialwissenschaftlichen Instituts des Deutschen Gewerkschaftsbundes), Nr.10, 550-557.

Adamy, Wilhelm (1990): Europa für die Arbeitnehmer?, 143-162, in: Böhrne, Helmut/Alois Peressin (Hg.): Sozialraum Europa – Die soziale Dimension des Europäischen Binnenmarktes, Frankfurt a. M.

Arrer, Peter, Gert Bruche, Jürgen Kühl (1987). Chronik zur Arbeitsmarktpolitik, Beiträge zur Arbeitsmarkt- und Berufsforschung, Band 99, Nürn­berg.

Bastian, Jens (1989). Espace social et politique du temps de travail, 65-80, in: Observatoire Social Européen (Hg.): Europe: Le défi social, Brüssel.

Bastian, Jens-Karl Hindrichs (1990). 1992 im Visier. Der europäische Binnenmarkt als Herausforderung für gewerkschaftliche Arbeitszeitpolitiken, 89-112, in: Christian Deubner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichkeiten europäischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Beckmann, Dorothee-Gudrun John-Ursula Wathling (1991): Europa '9?: Grenzenloser Sozialstaat oder unsoziale Grenzenlosigkeit, 115­133, in: Michael Heine/Klaus Peter Kiskerl Andreas Schikorn, Schwarz-buch EG-Binnenmarkt: Die vergessenen Kosten der Integration, Berlin.

Bochum, Ulrich-Heinz Rudolf Meißner (1989): Das euro-flexible Unternehmen, 81-108. in: Franz Steinkühler (Hg.): Europa, 92, Hamburg.

Chassard, Yves (1990): Pour une convergence des politiques des Etats membres de la Comrnunauté dans le domaine de la protection sociale, in: Droit Social, Nr. 2,157-165.

Currall, Julian (1991): Artikel 119, 3409-3485, in: Hans v. d. Groe-ben/Jochen Thiesing-Hans Ehlermann (Hg.): Kommentar zum EWG-Vertrag. Baden-Baden, 1991.

Däubler, Wolfgang (1988): Sonderstellung Sozialordnung im Binnen­markt. 45-49, in: Arbeitskreis Außenpolitik der SPD-Bundestagsfraktion und Prof. Dr. Horst Ehmke (Hg.): Europäischer Binnenmarkt – Eu­ropäischer Sozialraum (Zusammenfassung der Redebeiträge der Anhörung vom 2. 5.1988, Fraktion der SPD im Deutschen Bundestag), Bonn.

Däubler, Wolfgang (1988a): Europäischer Binnenmarkt und Gewerkschaftspolitik, in: Gewerkschaftliche Monatshefte. Nr. 8, 459-467.

Däubler, Wolfgang (1989): Sozialstaat EG'? 35-160, in: Wolfgang Däubler, Sozialstaat EG'? Die andere Dimension des Binnenmarktes. Gütersloh.

Deleek, Herman (1991): La sécurité sociale face á l'Europe de 1992, in: Droit Social 2,166-176.

Derihner, Christian (1990): Einleitung, 9-3, in: Christian Derihner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichkeiten euro­päischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Eder, Manfred (1990): Österreich und die EG, in: WISO 1. 26-43.

Egger, Johann (1990): Sozialabbau nach einem EG Beitritt Österre­ichs'?, in: Das Recht der Arbeit, Nr. 3, 327-333.

Ertl, Walter-Wolfgang Lockerl-Günther Ofner (1991): Arbeit/Sozia­les/Wirtschaft, 95-143, in: Andreas Khol (Hg.): Fragen und Antworten zu Europa, Wien.

Euzeby, Alain-Jef van Langendonck (1989): Neoliberalisme et pro­tection sociale: la question de la privatisation dans les pays de la CEE, in: Droit Social, Nr. 3. 256-265.

Falkner, Gerda (1991): Entscheidungsfindung in der EG: Einstim­migkeitserfordernis, Politikverflechtung und Vetomacht in sozialgestal­tenden Politikbereichen, Dissertation, Universität Wien.

Falkner, Gerda (1992): Die Sozial- und Arbeitsmarktpolitik der Eu­ropäischen Gemeinschaft und ihre Auswirkungen auf Österreich im Fall eines Beitritts, Forschungshericht im Auftrag des BMAS, Wien.

Falkner, Gerda (1992a): Geschlechtergleichhandlung im EG-Recht. Personalpolitische Integrationsfolgen für österreichische Unternehmen, 86-103, in: Ayad AI-Ani-Fierbert Strunz (Hg.): Die Auswirkungen des Binnenmarkts auf österreichische Unternehmen, Wien.

Falkner, Gerda (1992b): Soziale Sicherung und Europäische Integ­ration,171-193, in: Emmerich Tirlos (Hg.): Der geforderte Wohlfahrtsstaat, Wien.

Falkner, Gerda (1993): Die Sozialpolitik im Maastrichter Vertragsge­bäude der Europäischen Gemeinschaft, in: SWS-Rundschau 1, 23-45.

Falkner, Gerda-Sebastian Bohr (1993): Rechtsprechungsübersicht Europäischer Gerichtshof: Sozialpolitik, soziale Sicherheit, Freizügig­keit und Niederlassungsfreiheit, in: ecolex 4, 289-292.

Firlei, Klaus (1991): Das österreichische Modell der Arbeitsbezie­hungen und die Europäische Gemeinschaft. 13-95, in: Klaus Firlei (Hg.): Soziales Risiko EG', Salzburg.

Grothe, Rolf Jürgen ( 1990): Steuerungsprobleme in transnationalen Beratungsgremien: Über soziale Kosten unkoordinierter Regulierung in der EG, 227-254. in: Jahrbuch für Staats- und Verwaltungswissen­schaften,

Heinrich, Gerhard (1990): Wie sozial ist die EG? Rechtsgrundlagen, Wien.

Holloway John (1993): Reform des Staats: Globales Kapital und nationaler Staat, in: PROKLA, Nr. 1. 12-34.

Jacobs, Antoine (1990): Das Prinzip der Freizügigkeit in seiner Be­deutung für das Sozialrecht, 34-54, in: Bernd von Maydell (Hg.): So­ziale Rechte in der EG, Berlin.

Jessop, Bob ( 1990): Regulation theories in retrospect and prospect, in: Economy and Society, Nr. 2, 153-216.

Khol, Andreas (1989): Fragen und Antworten zur EGIntegra-tion, Wien.

Kleinhenz, Gerhard (1990): Die sozialpolitische Bedeutung der Ver­wirklichung des Binnenmarktes, 9-28, in: Rolf Birk (Hg.): Die soziale Dimension des Europäischen Binnenmarktes (Referate der Tagung des Arbeitskreises Europäische Integration e. V. in Hamburg vom 19­21. Oktober 1989). Baden-Baden.

Mosler, Rudolf (1991): Probleme der Harmonisierung des Arbeits­rechts am Beispiel der Mitbestimmung, 325-355. in: Klaus Firtei (Hg.): Soziales Risiko EG?, Salzburg.

Pieters, Danny (1990): Soziale Grundrechte in den Mitgliedstaaten der EG, 21-30, in: Bernd von Maydell (Hg.): Soziale Rechte in der EG, Berlin.

Pieters, Danny (1991): Europäisches und nationales Recht der So­zialen Sicherheit – Zukunftsperspektiven, in: ZIAS, Nr.1, 72-93.

Schmäht, Winfried (1989): Europäischer Binnenmarkt und soziale Sicherung – einige Aufgaben und Fragen aus ökonomischer Sicht, in: Zeitschrift für die gesamte Versicherungswissenschaft, Nr.1, 25-49.

Schotte, Bernd (1990): Soziale Sicherheit in der EG (Einleitung zur Textausgabe), München.

Struwe, Jochen (1990): Die Zukunft der Sozialversicherung: Diffe­renzierung oder Konvergenz?, 93-113, in: Helmut Söftme/Alois Peres-sin (Hg.): Sozialraum Europa – Die soziale Dimension des Europäi­schen Binnenmarktes, Frankfurt a. M.

Struwe, Jochen (1991): EG 92 – Europa der Unternehmer? Frank­furt/M.

Unger, Brigitte (1993): Internationalisierung und Veränderung der Wettbewerbsbedingungen, 35-51, in: Emmerich Tälos (Hg.): Sozial­partnerschaft. Kontinuität und Wandel eines Modells, Wien.

Vogler-Loodwig, Kurt (1989): Europäischer Binnenmarkt und Bes­chäftigung, Nürnberg.

Volkmann, Gert (1989): EG-Binnenmarkt 1992. Standortdiskussion, Europastrategien der Unternehmen und Arbeitnehmerinteressen, in: WSI Mitteilungen, Nr.10, 543-549.

Weinmeier, Edith (1990): Österreichisches Arbeitsrecht und das Recht der EG, in: ZIAS, Nr. 4, 238-270.

Weiss, Manfred (1990): Arbeitnehmerrechte und europäischer Bin­nenmarkt. Eine Skizze aus deutscher Sicht, 143-155, in: Christian Deubner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichke­iten europäischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Wortmann, Michaeli-Werner Österheld (1990): Produktionsverlage­rungen in die europäische Peripherie durch deutsche Unternehmen, 53-65, in: Christian Deubner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichkeiten europäischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Zinn, Karl Georg (1989): BRD: Europäische Hegemonialmacht oder Opfer sozialer Sklerose?, 61-81, in: Franz Steinkühler (Hg.): Europa '92, Hamburg.