A történelmi szakaszolás kérdéséhez

A modern társadalomtudományoknak a '90-es években az az egyik alapproblémája, hogy magyarázatot adjanak a rend­szerváltással lezáruló folyamatra, hiszen ebben egyetértenek a társadalomkutatók, vita csak arról van, hogy mikor kezdődik: 1917-ben vagy 1945-ben. Ez a határvonal a különböző elmé­leti iskolák között is.

A lezáródott folyamat lényege, hogy eldőlt a világhatalo­mért folytatott harc. Éppen ezért 1989-1990 több különböző hosszúságú korszak határát egyesíti. A legközvetlenebbül megragadható fejlődési szakasz (ahogy a hasznos középis­kolás történelemkönyv címlapja is bemutatja) 1944(45) és 1990 közé esik és Jaltával kezdődik. De kezdhető egy másik folyamat 1917-től is (a NOSZF) vagy 1914-től is. Még egy olyan hosszabb szakaszt is fel lehet állítani, amely a 19. szá­zadi polgári demokratikus forradalmak befejeződésével és az ezekre történt reakcióval kezdődik el. (Sőt, tekintettel a világ­hatalomért folytatott harcban beállt fordulatra egészen, a Ró­mai Birodalom bukásáig vissza lehetne menni, de ezt már nincs értelme külön önálló fejlődési szakasznak tekinteni.) Itt részletesebben csak a 1944-1990 közé eső szakasszal foglalkozunk, de jól megragadható a másik kettő sajátossága is. A 1917(14)-1990 közé eső folyamat pl. mint a szocialista tapasztalat megjelenése, a 19. század közepétől a 20. század végéig tartó periódus pedig az „államkapitalizmus" (Lenin) korszakaként jellemezhető, amely tartalmazza a klasszikus gyáripar fellendülését, virágkorát, többszöri megújulását és meghatározó szerepének megszűnését. Ez az utóbbi abból a szempontból is érdekes, hogy a most kezdődő szakaszt a hagyományos gyáripar termelésmeghatározó formája alapján nem lehet magyarázni.

Az 1944-1990 közé eső periódus az atomkor, ami a két világrendszer egymáshoz való viszonyának meghatározása: az atomfegyver által kialakult világpolitikai szerkezet. – Itt el­sősorban nem az atomenergia, illetve az atomfegyverek ter­melésének módja adja a szerkezetet, hanem az atomelretten­tés, az atomfegyver megléte. E korszak előrejelzése megta­lálható Leninnél, amikor azt mondta, hogy meg fognak jelenni olyan új, tömegpusztító fegyverek, amelyek lehetetlenné te­szik a háború kitörését. – Az atomkorszak lényege, hogy le­hetővé tette a világpusztító háború elkerülését és aminek a vége az atomfenyegetés megszűnése.

„A politika elsődlegessége" új megközelítésben és a nemzetközi politikai gazdaságtan módszere

A társadalomtudományi elemzésnek fel kell dolgoznia azt, hogy itt nem pusztán a technológiai folyamat a szerkezetmeg­határozó tényező, hanem az atomfenyegetettségen keresztül egy tudati elem. Közvetlenül ekkor is megmarad az „anyagi" tényező meghatározó szerepe, csak nem a vulgárisan értel­mezett technológiai folyamaté, hanem a fegyver sajátos „anyagi" jellegű természete válik meghatározóvá. A választha­tó alternatíva a földi élet megszűnése, illetve a világháború elkerülése. Az atomfenyegetésnek mint „anyagi" tényezőnek ugyanakkor valóban megfelel a két világrendszer, a két kato­nai tömb szembenállása, egymás mellett élése, vagyis a hi­degháború. Az atomfenyegetés árnyékában a tudatosság azt jelenti, hogy a döntéshozókban megvan a felelősség a háború elkerülésére. (De hogy mennyire nem pusztán tudati kérdésről van szó, és hogy a tudatosságon rések is találhatók, azt a csernobili atomerőmű katasztrófája is jól példázza, amelynél feltételezhető – noha erről eddig nyíltan senki sem beszélt -, hogy nem pusztán hanyagságból adódó véletlen baleset tör­tént, hanem a politikai felelősség gyanúja is felvetődik.)

Abban az értelemben beszélhetünk a politika elsődlegessé­ge tételének továbbfejlesztéséről, hogy már nem elegendőek a folyamatok ábrázolásához a politikai gazdaságtan hagyo­mányos kategóriái, a vállalat, gazdasági egység, monopóli­um, állami beavatkozás stb., hanem olyan nagy átfogó szer­vezetekről kell beszélnünk, mint a katonai tömbök, a frakci­ók, és ezek egymáshoz való viszonya, amelyek a szűkeb­ben vett gazdasági folyamatok valóságos (és nem csak „eszmei") szervezeti keretét alkotják, még pontosabban, ezek a nagy terjedelmű szervezeti kategóriák jelentik a termelés meg­határozó, kiinduló feltételt alkotó szervezeti alapformáit, ame­lyekből a többi, ezekhez képest kisebb terjedelmű – korábban meghatározó szerepet játszó – kategóriák működését le lehet és le kell vezetni (és nem fordítva!). A katonai tömb, a frakció, az osztálypárt, világrendszer stb. konkrét gazdasági, termelési szervezeti alapkategóriává vált – válik, és maga alá rendeli a korábban meghatározó kategóriákat. A korábbi „felépítmé­nyi" kategóriák „alappá" válnak.

A Jalta utáni korszak nemzetközi politikai rendszeréről

Az antifasiszta koalíció felbomlása olyan szembenállást hozott létre, amely nem szüntette meg végérvényesen az összekap­csolódás bizonyos formáinak lehetőségét. Szemben áll a két világrendszer, amely a második világháború megvívásá­nak eredményeként jött létre. Egymást meg akarják semmisí­teni, egymás ellenségei, de ugyanakkor az atomkorszakban nem tudják legyőzni egymást, egymás mellett kell élniük, ez az ún. „békés egymás mellett élés". Ez egy sajátos együtt­működés, aminek különböző fokozatai vannak (pl. az enyhü­lés korszaka), bár az együttműködés szó részben félrevezető lehet, ha erkölcsi jelentésére gondolunk, mert a szembenál­lás nem együttműködés. A lényeg, hogy az egyes világrend­szereken belüli állapotokat nem pusztán az adott tömb vagy rendszer belső logikájából, hanem a két tömb, a két rend­szer egymással való kölcsönhatásának a logikájából lehet csak ténylegesen megérteni. Ezeknek a kölcsönhatásoknak a tömbök belső életére gyakorolt következményeiből lehet a bel­ső, finomabb szakaszolását elvégezni. A tömbök „saját", belső politikai rendszerei fontos elemei a róluk alkotott képben, de a „szabad világ" és a „rab nemzetek", demokrácia az egyik oldalon, önkényuralom a másikon kettősségében nem lehet megérteni a rendszerek fejlődését. – Egyebek között a kelet-európai rendszerváltás sem érthető meg enélkül.

Az atomfegyverek mellett azonban jelen van a hagyomá­nyos fegyverzetnek a fejlesztése is, ami miatt a második vi­lágháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el fegyverek dörgése nélkül. Ez a korszak lényegéhez tartozik. Gramsci, aki az I. világháború katonai helyzetével jellemezte a korszak nemzetközi és belső politikai szerkezetét, kifejezését használ­va és kiterjesztve, az „állóháború" a hagyományos fegyverek szintjén folyamatosan jelen van. Természetesen nem katonai értelemben, hanem úgy, hogy a két világrendszer regionálisan folyamatosan háborúban áll egymással.

Az ún. egyensúly vagy status quo egyszerre jelenti az atom­elrettentés és a hagyományos fegyverekkel vívott háború je­lenlétét. Emiatt mindig választani lehet és kell is, a regionális konfliktusok és a világháború között. Ez embertelen választás, de végig így jelenik meg az alternatíva.

Azok az erők, amelyek azt mondják, hogy most már nem lehet világháborút vívni, akik elutasítják a másik fél totális le­győzését, a józanabbak, ha így fogalmazunk, képviselik azt, ami megszünteti ezt. Ebből nő ki az új világrend, amely már egy új fejlődési szakasz. Ez az új periódus az új technológiai szintre épülő új világrend az űrkorszak.

Ez az ellentmondás, aminek technikai alapjáról beszéltünk, a politikai szerkezetben következőképpen mutatkozik meg: A kiindulópont természetesen a világrend két pólusossága. De a status quo-ból azonnal következik egy árnyaltabb polarizá­lódás is. Ennek a leírásához jól használható az ún. dominó­elv, ill. ennek konkretizálása. így a két pólus tovább tagolható négy-öt pólussá. Ennek a finomított dominó-elméletnek lé­nyege, hogy mindkét világrendszeren belül (az egymás mel­lett élés szükségszerűsége miatt) kifejeződik a másik fő pólus képviselete is. Mind a két táboron belül jelen van az ellenfél érdekével egybeeső irányban mozgó intézmény. Ez az ere­deti két pólust már négyre növeli, de ezek a pólusok még különböző módon összekapcsolhatók és egymással kombinál­hatók, ami tovább növeli a figyelembe veendő tényezők szá­mát. A politikai szerkezet finomabb elemzését ebben a kor­szakban ezeknek a pólusoknak mozgásával, összekapcsoló­dásaikkal és szétválásaikkal lehet leírni.

A „dominó"-ban az egyik pólus a fejlett tőkés országok meg­határozó katonai ereje, amellyel szemben saját, belső ellen­zéke áll. Ez bizonyos értelemben egybeesik a szocialista vi­lágrendszer által kifejezett érdekmozgással. Ugyanez a szo­cialista világrendszeren belül is megismétlődik: a fő katonai erő és az ezzel szemben álló viszonylagos ellenzék, amely a másik tábor fő mozgási irányához illeszkedik. Továbbá többek között a két „ellenzékinek" nevezett tényező mozgása is összehangolódhat.

Mindkét ellenzéki tényező szociáldemokrácia, ami a nyugati világban ténylegesen a „hagyományos" szociáldemokrácia, amely a fő erőhöz képest balra van, a szocialista táborban a szociáldemokrácia vagy a revizionisták) a fő erőhöz képest (a kommunista párt hegemóniájához képest) jobbra van. A két szociáldemokrata tényező ellentétes irányba mozog, miköz­ben egyúttal közös gyökerük is van. Ha a két irányban kifejtett mozgásukat koordinálják, ez például egy ötödik tényező. Azonban a két szélsőnek nevezett pólus is összekapcsolódhat és össze is kapcsolódott – tulajdonképpen a két belső pólus ellen (pl. ilyen jelenség a „forró drót"), ez egy újabb tényező. Sőt a szélső pólusok is tagolódnak szélsőséges és nem-szél­sőséges frakciókra. Ez utóbbiaknak a két tábor közötti összefogása vezet az egypólusú világrendszer kialakulásához.

A fenti képet tovább árnyalja az egyes tömbök saját belső logikája, politikai rendszere is. A szocialista táboron belül pl. a demokratikus ellenzék, amely nem azonos a szociáldemok­rata frakcióval, és amely meglehetősen bonyolult közvetítő funkciót tölt be a különböző vezető politikai pólusok között. Ilyen sajátos demokratikus ellenzékre Nyugaton nincs szük­ség. De a bűnözés is rendelkezik bizonyos közvetítő szerep­pel mind a két táboron belül. A felsorolást még folytathatnánk.

Érdekes közelítés található Thompsonnál a hidegháború nemzetközi politikai rendszerére: „A két tábor ideológiailag csak egyetlen dologban azonos: kölcsönösen gyűlölnek min­den elnemkötelezettséget, neutralizmust vagy harmadik utat. Ha egy ilyen út lehetséges volna, az közvetlen csapást jelen­tene az exterminizmus legitimitására. Dubčeket és Allendét el kellett távolítani, mivel az ideológia legérzékenyebb területé­hez érkeztek: sikerük kihívást jelentett volna a kölcsönös ideo­lógiai erőtérrel szemben." Thompson modelljével egyetértek, csak az értékelésével nem. A harmadikutasság elutasítása ugyanis nem pusztán ideológiai öncél, hanem egy sajátos együttműködés a második világháborúban legyőzött harmadik pólus újrakeletkezésének megakadályozására, ezáltal ez a béke ügyének szolgálata az adott viszonyok között.

Majd így ír Thompson: „… a törésvonalon átnyúló nemzet­közi szövetségek nélkül nem képzelhető el siker… az el­lennyomás nem származhat a másik féltől, csupán az egyes blokkokon belül élő népek ellenállásából… Mindaddig, amíg az egyik tömb ellenállási mozgalma a másik szövetségese­ként kategorizálható, az exterminizmus (a fegyverrendszer és kiszolgáló alrendszerei által alkotott komplexum) képes lesz a tömb saját területén rendet tartani, megerősíteni az ideoló­giai kontrollt és végső soron visszanyerni erejét. Így csupán a nemzetköziség újrateremtése révén lehetséges a feladat nagyságához szükséges erők felvonultatása. Ennek az inter­nacionalizmusnak tudatosan antiexterministának kell lennie: szembe kell helyezkednie mindkét tömb ideológiai imperatívu­szaival…" (Hosszú béke, Fejlődéstanulmányok 10., Megjegy­zések az exterminizmusról, a civilizáció utolsó ..szakaszáról, 93-97. o.)

Ezzel szemben szerintem viszont az egyik tömb ideológiá­jának feltétlenül győznie kell a másik felett, csak ez az ideo­lógia nem azonos azzal, ami belőle ténylegesen látható a hi­degháború idején. Az új világrend kibontakozása magával fog­ja hozni a „népek" számára azt, amit a korábbi két tömb leg­jobb ideológiai hagyományainak az egyesítése képvisel. Ugyanis a hidegháború idején a legmodernebb nyugati tech­nikai és társadalomszervezési elveknek megfelelő ideológiát a keleti tömbben juttatták kifejezésre.

A Jalta utáni korszak nemzetközi politikai rendszerét Gyar­mati György J. Smith: A hidegháború c. könyvéhez írt utósza­vában így foglalja össze: „A hidegháború alapképlete a század közepén létrejött szovjet-amerikai szembenállással, illetve a

Föld számos országának ellenlábas rendszerekbe, stratégiai-politikai tömbökbe szervezésével írható le. … Tudjuk, hogy a többnyire helyi háborúként megvívott konfliktusok szinte szakadatlan láncolata mögött – hol nyilvánvalóan, hol közve­tettebb módon – az Egyesült Államok és a Szovjetunió szu­perhatalmi rivalizálása húzódott meg… Ez egy olyan frontkor­látos küzdelem volt, ahol szembenálló fegyverrendszerek éles erőpróbája már nem lett volna értelmezhető győzelem-vere­ség dimenziókban, hiszen a hadviselők mindegyikét – és a civilizáció döntő hányadát – fenyegette pusztítás. Ebből ere­dően a hidegháborút a hátországban, a katonai ütőerőt (is) előállító gazdaságban vívták meg. …Hogyan vált a Kelet egyre inkább nem csupán utolérés – hanem követésképtelenné is ebben a világversenyben, amelynek meghatározó tényezőjévé vált, hogy Nyugaton a technológiai modernizáció több gene­rációja váltotta egymást, és a csúcstechnológiák néhány év alatt háztartási cikként szervesültek a társadalom hétköznap­jaiba. Miként növelte a fejlettségbeli aszimmetriát, hogy mi­közben a Nyugat az informatikai társadalom kiépítésén mun­kálkodott, Keleten alig jutottak túl az iparosítás hagyományos stádiumán."

Ez utóbbi kérdésekre nem lehet akkor válaszolni, ha a hi­degháború szerkezetét a lenini imperializmus-elmélet meg­hosszabbításaként, egyszerűen a két szuperhatalom közötti területi felosztás mintájára értelmezzük. A magyarázathoz összefüggést kell keresnünk a nyugati fejlődés és a keleti ideo­lógia között: a keleti szocialista ideológiát nyugati „lerakatként" fogjuk fel. Csak a keleti tömb propagandája őrizte meg a ha­gyományos imperializmuselméletet: a „feltartóztatás-elretten­tés" fogalmai dinamikát tükröznek. A Jalta utáni korszak po­litikai szerkezetét az is jellemzi (ami egyébként visszavezet­hető az I. világháború, sőt a marxizmus kialakulásának az időszakára), hogy a nyugati fejlődésnek megfelelő ideológia a tömbhatáron kívül jelenik meg, és a nyugati ideológiának megfelelő fejlődés valósul meg Keleten. így tartalom és forma egymás ellentéteiként kerülnek szembe egymással. Ezért sem lehet a kétpólusú világrendszert egyszerűen a világnak két eltérő ideológiájú tömb közötti felosztásaként értelmezni: az egypólusú világrendszer a nyugati gyakorlat és a keleti – ter­mészetesen megtisztított – ideológia szintéziseként fog látha­tóvá válni.

A konzervativizmusról – első közelítésben

Itt mindenképpen ki kell térni a nyugati konzervativizmus kér­désére. Ez a tőkés világrendszer szociáldemokráciájának fő ellenfele. A hazai szákirodalomban ezen eszmerendszer meg­ítélése elég ellentmondásos. Vannak, akik ezt tartják üdvözí­tőnek, mások a mételyt látják benne.

Ez azonban jól illusztrálja a dominó-elvet. A tömbökön belüli frakcióharcokban a szociáldemokrácia Nyugaton baloldali, Ke­leten jobboldali irányultsággal feszítő hatást gyakorol a két szélső pólusra. Ennek következtében potenciálisan ez a fo­lyamat eljuthat addig a pontig, hogy veszélybe sodorhatja ma­gát a kétpólusú világrendet – felidézve annak a veszélyét, hogy visszaáll a II. világháborút megelőző hárompólusú világ­rend, amikor is a Szovjetunió és a nyugati szövetségi rend­szer között még jelen voltak a központi hatalmak is. (Nyilván­való, hogy a hárompólusú világrendhez képest a kétpólusú világrend haladást képvisel.)

A nyugati konzervativizmus fő funkciója, hogy megakadá­lyozza e két (szélső) irányba (közbülső hatalomként) feszítő, közös gyökerű szociáldemokrácia újra(!) történő tényleges egyesülését, elválassza egymástól a két tömb két „belső" ha­talmi tényezőjét. (Ehhez képest csak másodlagos, hogy a kon­zervativizmus beépíti programjába a szociáldemokrácia főbb célkitűzéseit.) A konzervativizmus a II. világháborúban kivívott eredményt védi meg a visszafelé mutató törekvéssel szem­ben. Ezzel persze saját katonai tömbjének belső politikai rend­szerét is kiigazítja, mert a tömblogikának a frakcióharc logi­káját alárendeli. Ezáltal a konzervativizmus eléri, hogy a ka­tonai tömb osztálypárttá is válik, amelynek már nemcsak a fenyegető volt központi hatalmakat potenciálisan képviselő politikai képződmény, hanem a korábbi szövetséges keleti tömb a fő ellenfele (mint egy legyőzendő másik osztálypárt). Igy az is kimondható, hogy a nyugati konzervativizmus a nyu­gati világrendszer osztálypártjának kifejeződése, láthatóvá té­tele olyan körülmények között, amikor az osztálypárt létét nyíl­tan nem mondhatják ki. (Szemben a keleti tömbbel, ahol nyíl­tan kimondják az osztálypárt létezését, csak valóságban ez kevésbé jut érvényre, mert a frakcióharc szélsőséges módja gyakorlatilag a keleti tömbön belül is két osztálypárt létezését eredményezi.)

Így kerül összefüggésbe a feltartóztatás és a dominó-elv. Ezek egymást kiegészítő fogalmak, ugyanannak a jelenség­nek különböző aspektusai. Miután a két világrendszer konflik­tusa fegyveresen nem oldható meg, a saját és a másik fél táborán belüli ellenzék befolyásolásával is kísérleteznek. A nyugati tábor a saját területén belüli ellenzékkel kezdte. Meg akarta akadályozni, hogy ennek mozgása egybeessen a szemben álló tábor stratégiai érdekével, azaz ki akarta fogni a szelet a keleti tömb vitorlájából. Enélkül a szempont nélkül nem érthető meg maradéktalanul a jóléti állam politikája sem.

De a „feltartóztatás" működött a másik oldalon is. A szélső­séges magatartás fékentartását azonban nem egyszerűen a Nyugat beavatkozása biztosítja, hanem a Nyugat leghaladóbb frakciójával szövetséges, de a keleti tömbön belüli leghala­dóbb frakció beavatkozása! Ezen keresztül lehetett az emberi jogok bizonyos szintjét fenntartani, és ezen keresztül érthető meg a rendszerváltás is, amely legmélyebb tartalmát tekintve az európai háború kirobbantásában érdekelt, álforradalmi ideológiát képviselő, keleti tömbön belüli erő „feltartóztatása"!

Ebben a logikában minden párhuzamos, minden megkettő­ződik a nyugati és a keleti táborban. Mind a két táboron belül megjelenik egy amerikai és egy szovjet frakció, csak Nyuga­ton az amerikai, Keleten a szovjet politikai rendszernek van alárendelve. A már meglévő, de még nem uralkodó űrtechnika biztosítja a keleti tömbben az amerikai frakció megmaradását. (És a korábban említett szociáldemokrata frakciók, mind a két tömbön belül e két fő frakciónak alárendelten jelennek meg.) A keleti tömbön belül is az amerikai frakció válik uralkodóvá – ez a rendszerváltás „technikai", „módszertani" szempontból. Az egyik tábor csakis azáltal győzheti le a másikat, hogy (a feltartóztatás és a dominó-elv logikája szerint) az ellenfél tá­borán belül győzelemre juttatja a saját érdekét kifejező frak­ciót, és nem a két tábor között frontális összeütközés kirobbantásával. Emiatt a rendszerváltás formailag a keleti táboron belüli folyamatként zajlik le.

Továbbá: a kétpólusú világrendszer haladás a hárompólu­súhoz képest, ahogy az egypólusú világrend is előrelépés a kétpólusúval szemben. A konzervativizmus elmélete azonban ezt nem fejezi ki helyesen, még ha szolgálja is. Többek között azért sem, mert egyoldalúan a polgárság érdekét állítja a fi­gyelem középpontjába, holott a konzervatív ideológia egy sa­játos érdekegybeesés folytán a (megszűnő) munkásosztály érdekét is érvényesíti – a polgárságon keresztül, még az adott esetben a munkásság érdekeit névlegesen képviselő szociál­demokrácia ellenében is. (Ezt a gondolatot fejezi ki Gramsci szerves értelmiségi elmélete is, amely az „öntudatos" polgár­ság számára a munkásosztály érdekét is szolgáló magatartást ír elő.)

A vasfüggöny, amely a két világrendszer között állt, befelé is védett, a saját ellenzékkel szemben is – és nem is csak kimondatlanul, a berlini fallal kapcsolatban sem nagyon titkol­ták el. Amennyiben a vasfüggöny a két tábor közötti közvetlen konfliktusoktól belülről is védett, annyiban funkciója önmagá­ban nem volt negatív, az más kérdés, hogy miért érvényesül­hettek tartósan olyan társadalmi erők a keleti tömbön belül, amelyek ilyen védekezési módot is szükségessé tettek. A de­mokrácia erői előtti választás börtön vagy háború volt. Először a háborús erőket kell (kellett) közömbösíteni ahhoz, hogy a belső politikai rendszer megváltozhasson. (A Népszabadság '93. 7. 17. számában Gorbacsov is beszél arról egy interjú­ban, hogy a tábornokok már egy korlátozott nukleáris háború megvívásának lehetségéről vitatkoztak.) A háborús késztetés abból is táplálkozott, hogy a Nyugat vonzerejét a Kelet saját tekintélyével nem tudta ellensúlyozni, és csak az ellenfél meg­támadásával biztosíthatta volna befolyásának megőrzését. A vasfüggöny adja az egyik keretét a keleti tömbön belüli frak­cióharcnak.

Ismételten le kell szögezni, hogy a táboron belüli uniformi-tás csak látszólagos. A jaltai világrend finomszerkezete csak a két katonai tömb egymással való szembenállása és a töm­bökön belüli frakcióharcokból származó ellentétek együttese­ként ragadható meg. A keleti táboron belüli frakcióharc – mert ez a leghelyesebb elnevezés – annyira szélsőséges és kulturálatlan formában zajlik, hogy alig lehet szinte egységes tömbnek tekinteni. Emiatt is jönnek létre olyan jelenségek, mint a vasfüggöny, amelyek a világrendszert egy tömb formá­jában egyben tartják, és is titkolják a nyilvánosság"elől a frak­cióharc tényét. A keleti tömbön belüli szocializmusellenes frak­ció (ami nem azonos az amerikai frakcióval) okolható a keleti tábor fejlődési lemaradásáért. Frakcióharc természetesen folyt (és folyik) a nyugati táborban is, de nem olyan szélsőséges formában, úgy látszik a pluralizmus kisebb ellentmondást, el­lentétet fejez ki, mint az ún. egypártrendszer. Persze a plu­ralizmus, illetve a többpártrendszer csak kifejezési forma, technika, színpad a tényleges frakcióharcnak (és ezt Nyuga­ton sem fejezték ki hitelesen). Elméletileg frakcióharcról ott és akkor beszélhetünk, ahol az osztálypárt (állampárt) betölti a szerepét.

Párt, frakció, osztálypárt – néhány fogalom körülírása

Ez a dolgozat alapproblémája, és ezen keresztül közelebb jutunk a liberális konzervativizmus titkához is. Mindenekelőtt meg kell különböztetni az osztálypárt és a többpártrendsze­ren, pontosabban a pluralizmuson belüli pártok, platformpártok vagy választási pártok fogalmát. Az osztálypárt a másik vagy harmadik osztálypárttal kapcsolatban végső soron nem törek­szik a hatalom megosztására, osztálypárt csak egy lehet, az egyik osztálynak le kell győznie a másikat (a többi osztályt). Ezáltal az osztály érdeke általános társadalmi érdek lesz. Ez azért is szükséges, mert csak így lehet a forradalmak feltéte­leinek újrakialakulását elkerülni (Platón). Persze platformok az osztálypárton belül szükségesek. Az osztályharc megszűntet­ve megőrződik az osztályon belüli ellentétekben, amelyek a pluralizmusban platformpártokban fejeződnek ki. Ezen keresz­tül az osztálypárt is megszűnteti saját magát, de megmarad mint a társadalom szervezeti kerete, nem „oldódik fel".

Paradoxon, hogy a keleti tömbben megvan az osztálypárt ideológiája, de nincs meg a valósága. Az egypártrendszer, vagy állampárt álarca mögött valójában két osztálypárt vagy két állampárt húzódik meg a nyilvánosság előtt letagadva; itt a frakcióharc alig haladja meg az osztályharc színvonalat. Nyugaton viszont nincs jelen az ideológia, mumusként van lefestve, csak többpártrendszerről beszélnek, demokráciáról, szabad világról, miközben ezek a pártok a valóban egységes­nek tekinthető (tehát ténylegesen működő) osztálypárt plat­formjai, frakcióinak leágazásai.

Itt visszautalhatunk a bevezetőben említett államkapitaliz­mus jelenségére, amely a 19. század második felétől, a pol­gári demokratikus forradalmak lecsengésétől ölt tényleges po­litikai formát. A fogalom tartalma, hogy a korábban ideológia­ilag antagonisztikus platformok között ideológiai egység kezd el kialakulni; közös, egységesülő szervezetet hoznak létre magukból. Az államkapitalizmus átnő osztálypárttá. Eddig csak az osztálypárt kifejezést használtam, de ez a logikai kö­vetkezetességhez ragaszkodva, csak a munkásosztály osz­tálypártjaként ragadható meg. A liberális konzervativizmus mégis azt állítja magáról, hogy az összpolgári osztály érde­kének kifejezése – holott az összpolgárság összérdekei összehangolásának szervezeti feltétele túlmutat a polgársá­gon mint osztályon.

Ezzel azt is mondom, hogy a fejlett tőkés országokban sem az osztályharc, hanem az osztályon belüli ellentét meghatá­rozó. A pluralizmus az osztályon belüli ellentétek mozgás­formája (az osztályharc megszűnő folytatása).

Itt érdemes pontosabban elhatárolni a fogalmakat. Újra tisz­tázni kell a pluralizmus, többpártrendszer, egypártrendszer és osztálypárt jelentését. A pluralizmus az osztályon belüli ellen­tétek, platformok mozgásformája. A többpártrendszer képléke­nyebb, pontatlanabb meghatározás, mert összemossa az osz­tályon belül működő platformpártokat és az antagonisztikus ellentétben álló osztálypártokat (amíg több osztálypárt van). A többpártrendszer fogalma a pluralizmus politikai mechanizmu­sát, a demokrácia játékszabályait fejezi ki; de nem tartal­mazza az osztályharc „mechanizmusát", amennyiben osztály­pártok összeütközéséről van szó. Ebben az esetben is ver­sengenek a pártok, de ez (az osztályharc) túllép a demokra­tikus kereteken. Pedig a „többpártrendszer"-hez a demokrácia képzete tapad. A pluralizmusnak egy osztálypárt felel meg, a többpártrendszernek nem szükségképpen csak egy.

Az osztálypárt a különböző platformok és frakciók közös (együttes) szervezete; a különböző platformokat központilag irányítják – egy osztálypárt mellett egy központból. Az osz­tálypártnak működés szempontjából semmi köze sincs az egy­pártrendszer politikai mechanizmusához, jobban megfelel szá­mára a pluralizmus értelmében vett többpártrendszer. Az egy­pártrendszer nem bizonyította működképességét. Az osztály­pártok egymáshoz való viszonya szempontjából azonban ér­vényes az „egypártrendszer" gondolata, mert az osztálypárt­ból kizárólagosan csak egy maradhat fenn. A különböző plat­formok a volt osztályok megszűnő továbblétezésének formái az osztályon belül (ezt világosan megértette pl. Camus a „Lá­zadó ember"-ben), ezért a platformok között hierarchiát alakít ki az uralomra jutott osztály saját logikája szerint. Azonban amíg a platformok között hierarchia van, addig az egyént nem csak az emberi jogok egyenlősége, hanem a hierarchiában, a platformok közötti mozgás lehetősége is megilleti. Ez a hie­rarchia nem kasztszerű intézmény. A frakció és a platform fogalma nem teljesen esik egybe, de nem különbözik végle­tesen. A platform egy irányzatot fejez ki, a frakció pedig (az osztálypárton belül megosztott) hatalmi funkciót.

Sztálin az 1936-os szovjet alkotmánnyal kapcsolatban kije­lentette: a munkásosztálynak csak egy pártja lehet. Nem ér­tette meg az osztálypárt és a választási párt különbségét, hi­szen az előbbiből csak egy lehet, míg az utóbbiból több is. Az egypártrendszert egyetlen platform kizárólagos uralma­ként értelmezte. Nem ismerte fel, hogy meg lehet teremteni a platformok finom, átjárható hierarchiáját. Ennek elméleti gyökere is megtalálható Sztálinnál. Az iparosítás körüli viták­ban csak az osztályharc éleződéséről beszélt, nem vette ész­re, hogy valójában az osztályon belüli platformok, illetve frak­ciók közötti harc éleződött ki, amely a gazdasági verseny erő­södésére vezethető vissza, nem az osztályharcéra.

A forradalom elméletének és gyakorlatának eltorzulását lát­va Bibó István egy másfajta forradalomfelfogást vezet be „Az európai társadalomfejlődés értelme" c. munkájában. Szerinte a modern történelemben a forradalom szerepe a társadalom megtisztítása, megújítása, megélénkítése. Ha pedig már egy­szer győzött, akkor üljön el, képződményét bontsa le. Bibó a hivatásos forradalmárt és hivatásos reakcióst egyaránt funkciótlan képződménynek tekinti. Bibónak teljesen igaza van, hogy a forradalom lényegéhez tartozik elhalása a cél elérése után, és lényegével ellentétes, ha öncéllá válik (mint a francia vagy orosz esetében történt). Bibó azonban nem veszi figye­lembe a forradalom alkotó természetét. Miközben ugyanis megszünteti a haszontalanná vált képződményeket új, mara­dandó intézményt is létrehoz. Ez az intézmény éppen az osz­tálypárt. (Hannah Arendt egy részben befejezetlen kísérletet végzett a francia és amerikai forradalom összehasonlítására A forradalom c. könyvében. Szerintem a különbség lényege­ge, hogy amíg a francia forradalomban nem, az amerikaiban meg tudták őrizni a forradalmat végrehajtó frakciók közös szervezetét. Ez azt is jelenti, hogy a forradalomban együtte­sen résztvevő frakciók meg tudták védeni magukat egymástól is, egymás potenciálisan igazságtalan fenyegetésétől, azaz egy olyan sajátos hatalmi egyensúly alakult ki közöttük, amelynek következtében mindegyik frakció a közösség érde­kének képviselőjévé is vált.) Bibó a kereszténység kialakulá­sát és szerepét is összefüggésbe hozza a forradalom fejlő­désével, de épp az előbbiek miatt nem tudja megmagyarázni a vallás maradandó természetét, hiszen a vallás egy ókori osztálypárt.

Bayer József-Hardi Péter: Pluralizmus c. könyvükben rész­letesen foglalkoznak a pluralizmus-elmélet különböző formái­val. Ezekkel szemben arra van szükség, hogy a hangsúlyt az osztályon belüli és osztályok közötti többpártrendszer megkü­lönböztetésére helyezzük. A könyvben megjelenik az a gon­dolat is, hogy a pluralizmus „az osztályok eltűnésének és egy másodlagos ismérvek szerint tagolt – rétegződött – társada­lom kialakulásának terméke, adekvát kifejeződése…" (39. o.) Ez, véleményem szerint, helyes irányú gondolat, a kérdés csak az, hogy az osztálynélküli társadalmat szervezett vagy diffúz formában képzeljük el, mint ahogy külön probléma, hogy a kétpólusú világrendet az egypólusú és nem széteső világ­rend követi.

Az osztálypárt fogalmának fenti leírása egyébként azt is megköveteli, hogy Tamás Gáspár Miklósnak a Cenzúra c. írá­sában (Kritika 1994. 1-2.) kifejtettekkel szemben, feltételez­hető a biztos tudással való rendelkezés is, a puszta véleke­dések mellett, a szabadság eszméjének csorbulása nélkül, mi­vel a vélekedések „rossz végtelenje" felfűzhető a biztos tu­dásra mint annak részigazságai, láncszemei. Ez a gondolat pedig arra utal vissza, hogy egy adott helyzetben tudhatjuk, mi a jó és mi a rossz.

Az osztálypárt láthatóvá válása

Miközben a keleti tömbben nem vártuk, hogy győzzön a vi­lágforradalom, eközben mégis győzött, illetve győzni fog. A minőségi ugrás tulajdonképpen már bekövetkezett, csak még nem vallották be (teljesen). Korábban már beszéltünk az osz­tálypárt ideológiájának és megvalósulásának ellentmondásos­ságáról. Ebből következően a fejlett tőkés országokban is ki fogják mondani, hogy létezik a parlamentáris demokrácia fölött az osztálypárt szerveződési formája. Az osztálypártnak a tájékoztatás és propaganda szintjón is egyszer győznie kell. Eszerint pedig a parlamentáris demokrácia eszméje fölött lát­hatóvá fog válni az osztálypárt eszméje is. (Ez szolgáltatja az érvet az egyoldalúan értelmezett kapitalista jövő tételével szemben – vö. Kornai János: Reformálhatatlan rendszer, Élet és Tudomány, 1993. 41. sz. 1286. o.)

Bernstein és a modern politikai rendszer

A továbbiakban a szocializmus reformista és forradalmi elmé­leti örökségének viszonyát is meg kell vizsgálnunk. Ez az osz­tálypárt és a parlamentáris demokrácia dialektikájának kérdé­se. Bernstein szerint a legfőbb államhatalmi szerv a parla­ment, és ennek alárendelten versengenek és működnek együtt a (főleg a polgári és munkás érdeket kifejező) osztály­pártok, a parlament adja a szervezeti formáját az osztályharc­nak és a viszonylagos együttműködésnek. A szocializmus for­radalmi elmélete szerint viszont a főhatalom az osztálypárté, (és amíg két osztálypárt volt, addig mindkettőé) és ennek (il­letve ezeknek) alárendelten működik a parlamentáris demok­rácia. Bernstein megáll a polgári forradalom célkitűzésénél, amely a parlamentet teszi a főhatalommá a királysággal szem­ben. Ezzel szemben a munkásforradalom célkitűzése a „párt vezető szerepe". (Kádár beszédeiben képmutató módon sze­repelt, hogy a legfőbb államhatalmi szerv az országgyűlés, mert ilyenkor arra gondolt, hogy a parlament fölötti párturalom nem jelent „állami" hatalmat, holott az osztálypárt – állampárt.)

Az orosz forradalom idején a parlamentáris demokráciát és a párt vezető szerepét egymást kizáró módon fogták fel (I. a Lenin-Kautsky- és a Lenin-R. Luxemburg-vitát). Az ún. népi demokratikus korszakban már megjelent olyan elmélet is, amely a polgári demokratikus és a szocialista forradalmak eszméinek nem az ellentmondásosságát, hanem kibékíthetőségét, egymásra épülését hangsúlyozta, a szocialista forradal­mak végeredményben következetesen végigvitt polgári de­mokratikus átalakulások. Ez a gondolat akkor azonban ele­nyészett. A 70-es években az eurokommunizmus is kísérlete­zett a parlament osztálypártkénti értelmezésével, de nem von­ta le a következtetést, hogy a parlament legfeljebb csak a polgárság osztálypártja, a polgárság közössége lehet. Bernstein megtévesztette magát, amikor azt hitte, hogy a par­lamenti demokrácia keretei között megfér a két osztálypárt; valójában a polgárság osztályszerkezetét írta le, amely lénye­génél fogva képtelen a tőle elvárt integrációs funkciót betölteni – mert szétesik.

A Weimari Köztársaság példája, amelynek Bernstein mun­kája elméleti előzménye, jól mutatja a parlamentáris demok­rácia elméletének korlátját. A hatalom megosztása, amennyi­ben az egymással a hatalomért harcoló osztálypártok között történik, a demokratikus parlamentáris állam kettészakadásá­hoz, széteséséhez vezet, és a parlamentáris demokrácia előtti feudalisztikus rendszerre emlékeztető formák visszaállításával jár (ahogy a sztálini Szovjetunióban is). A hatalmat meg kell osztani, de csak olyan frakciók között, amelyek nem törek­szenek egymás megsemmisítésére és kiszorítására. Emiatt van szükség egy olyan hatalmi tényezőre, amely az eszmét, az ideológiát szankcionálja, a valóban békés hatalmi ver­senyt felügyeli, és éppen ez az osztálypárt. A törvényhozói és a végrehajtó hatalom egységének szocialista forradalmi jel­szava elvileg nem zárja ki a hatalom megosztásának törté­nelmi érvényét, csak arra helyezi a hangsúlyt, hogy a meg­osztott hatalmi egységeket össze is kell fogni egy ideológiai egység keretében.

Bernstein elmélete nem bukott meg véglegesen a Weimari Köztársaság kudarcával. A 60-as, 70-es években a német és az osztrák szociáldemokrácia felelevenítette az osztálybéke, az osztályegyüttműködés tételét. Sőt, a szovjet oldalról han­goztatott „békés egymás mellett élés" is ezt a tételt fejezi ki. Ezek cáfolatát a rendszerváltás tapasztalata adja meg, amely szerint a szétesés, az apokalipszis elkerülése végül is lehe­tetlenné teszi az osztálybékét, és az egyik osztály szükség­képpen legyőzi a másikat. Összefoglalva: Bernstein nem tud túllépni az osztályok versengésének, harcuk bizonyos lesimításának, a kilengések lecsillapításának ideológiáján.

Még nem beszéltünk az angol, illetve az angolszász terü­letről. Hiszen ott is a hatalom megosztására helyezték és he­lyezik még most is a hangsúlyt, és mégsem estek szét az államaik, sőt! Igaz, hogy ez nem törtónt meg, de azért eddig jellemző volt rájuk egy „rejtélyes következetlenség" (ahogy Ta­más Gáspár Miklós is erre többször helyesen rámutatott). Az angol gyarmati múlt nem elhanyagolható örökség, és az ame­rikai rabszolgatartás, a vadnyugati mentalitás és a nagyvárosi bűnözés tradíciója sem sorolható a haladó hagyományok kö­zé. Ami a fontosabb, hogy az angolszász területen is régóta összekapcsolták a megosztott hatalmi ágakat. Az államkapi­talizmus fogalma pontosan ezt takarja. Csak ezt az össze­kapcsolást a nyilvánosság elől eddig lényegében eltitkolták, és különböző középtávú ideológiákkal helyettesítették (modernitás, posztmodern, információs társadalom stb.). Vagyis arról van szó, hogy amíg szovjet területen évtizedeken keresztül azt hazudtak, hogy szocializmus van, addig az angolszász területen azt hazudtak, hogy kapitalizmus van. A neokonzervatív forradalomról mégis tisztelettel kell beszélni, mert az összhatás előrehaladó. (Egyébként a következetes gondolko­dás szinte automatikusan túlmutat a liberalizmuson. Tamás Gáspár Miklós így ír: „Az emberi jogi univerzalizmus … elfödte azt a tényt, hogy a nyugat-európai civilizáció nemcsak a libe­rális-demokratikus alkotmányos berendezkedésen alapul, és nem is csak a liberális kapitalizmusra jellemző piaci törvényeken. A kohéziós erőt, melyet leginkább a klasszikus re­publikánus hagyomány, az állampolgári hazaszeretet, a bibliai vallás és az eleven intézményesített politikai tradíció képvisel, szükségszerűen mellőzték. Az állam nemigen tudná megvé­deni az egyének és kisebbségi csoportok emberi jogait, ha az államot nem tisztelik az engedelmes polgárok, akik meg vannak győződve államközösségük természetes tisztességé­ről, amelyet készek szolgálni és meghalni érte." Világosság 1993. 8-9. sz. 147-148. o. Ez gyakorlatilag az osztálypárt körülírása.)

A katonai tömb: osztálypárt

Hogyan lehet igazolni a hatalmi ágak összekapcsolásának té­nyét, illetve az osztálypárt létezését. A végső bizonyíték a nyílt beszéd lesz róla, de már most is lehet logikai és tapasztalati bizonyítékokat találni. Az osztálypárt és parlamentáris demok­rácia (már tárgyalt) dialektikájából elég nagy biztonsággal elő­re jelezhető, hogy az osztálypárt eszméje nem szűnik meg, hanem éppenhogy (újra?!) láthatóvá válik. Amikor a Föld egé­széről kell felelősséggel gondoskodni, ott a helyi parlamentá­ris rendszer önmagában már nem elég. Világméretekben ha­tékonyan csak az osztálypárt tud szerveződni.

A másik érv: a két katonai tömb szembenállása, és ennek megszűnése, egy tömb fennmaradása. Ezeket az egységeket ugyanis teljesen jogosan lehet az osztálypártok nemzetközi megtestesüléseinek tekinteni. Az egyik fennmaradása és a másik megszűnése politikai-társadalomtudományi értelemben az osztályszembenállás megszűnése és az egyik osztály győ­zelme a másik fölött nemzetközi méretekben. A megmaradt katonai tömb, miután az új világrendben elvégzi integráló fel­adatát, megszűnik mint katonai tömbnek, mint osztálypárt, egyszerűen a magasan szervezett társadalom kifejeződési formájává válik. Végbement egy „választás" a két világrend­szer között, de nem parlamenti pártok között, és nem a par­lamentáris demokrácia eszköztárával. Az osztálypárt fogalma kezelhetővé teszi a társadalomtudomány számára a katonai tömb, vagy a világrendszer kategóriáit.

A liberális eszmekör hibája, hogy az olyan nagy koncentrá­ciójú (politikai gazdaságtani) fogalmakkal, mint a katonai tömb, világrendszer, dominó-elv, frakció stb. nem tud mit kez­deni. Kari Popper pl. A historizmus nyomorúsága c. könyvé­ben a historizmussal, illetve a „hólizmussal" szemben azt ál­lítja, hogy a történelemnek és a politikai rendszernek nincs fejlődési iránya. Ez következetlenség, mert maga a historicizmussal szembeni állásfoglalás is egyfajta politikai és szellemi irány. A historicizmussal szemben csak egy másik – szélesebb látókörű, de mégiscsak – historicizmus állhat. A neokonzervatív ideológia megfelelő fogalmi apparátus nélkül, de mégis közvetítette az osztálypárt történelmi funkcióját. Ez a feladat az újra és újra kialakuló forradalmak feltételeinek megszünte­tése. Az osztálypárt természete emiatt jobbközép irányzatú. Az átmenet lényege a balközép osztálypárttól jobbközép osz­tálypártig való mozgás. Ezt támasztja alá az is, hogy Tamás Gáspár Miklós „Búcsú a baloldaltól" c. cikkében a baloldaliság föladását összekapcsolja a polgárság fölötti képződmény megjelenésével.

A konzervativizmusról – második közelítésben

A fentiekből az következik, hogy a fejlett tőkés országokban győz a munkásosztály, megszűnik vagy megszűnőben van a tőke-munka viszony. Ennek a kérdésnek részletes feldolgo­zása minden bizonnyal a politikai gazdaságtan (vagy „institucionalista" közgazdaságtan) újbóli fellendüléséhez vezethet. A neokonzervatív forradalomnak ugyanis három fő jelszava volt: 1) piac, monetarizmus, az állami beavatkozás visszaszorítása; 2) számítástechnika, mikroelektronika; 3) „csillagháború" – űr­fegyverkezés-űrtechnika. A liberális ideológia a társadalmi összefüggések és következmények szempontjából viszont csak a „piacot" hallotta meg, a másik két elemmel nem tudott mit kezdeni.

1) A piaci modellnek az általános hatékonyság szemponton túlmenően is van politikai gazdaságtani jelentősége. (M. Thatchernél ha nem is túl nagy hangsúllyal, de ez a gondolat meg­jelent.) A piac-modell nemcsak a fölösleges központi beavat­kozások megszüntetésére alkalmas, hanem arra is, hogy a korábban a gyáriparban és a kitermelésben koncentrálódott fizikai munkásságot önálló termelővé változtassa, felemelje. A piac-modell a gazdasági felszabadulás, a gazdasági mobi­litás szabályozási, működési mechanizmusának egyik formá­ja. Szakítani kell a Marx Tőké-jében leírt modellel, mely szerint akkor a kapitalizmus örökké proletársorban akarta és tudta tartani a fizikai munkásokat. Az önállósulás valódi perspektí­vává (termelési viszonnyá) válik. A piac munkafelszabadításra is alkalmas szerepe, erről a szintről visszagondolva, megta­lálható a klasszikus társadalomelméleti örökségben. A mun­kamegosztásra – így az árucserére – épülő társadalmi beren­dezkedés a zsarnoksággal és a rabszolgatartó renddel szembeni igazságos társadalmi rendként jelent meg (pl. Pla­tón Államában és a Törvényekben). Az Ó- és Újszövetség tör­vényei és e törvényeket kísérő közösségi individualizmus és individualista közösségiség szintén az igazságos forradalom a nemzetségi társadalom, és az egyiptomi és a római rab­szolgatartó rend ellen. Mai fejünkkel nézve meglepő, hogy Marxnál miért nem jelenik meg explicit formában az erkölcsi­leg korrigált piac forradalmi gazdasági etikája, hiszen a rab­szolgatartó rend elleni mozgalom tapasztalata hasznosítható a bérrabszolgaság ellen is.

2) A számítástechnika és a mikroelektronika kifejlesztése azoknak a közvetlen technikai feltételeknek megteremtését célozza, amelyek lehetővé teszik a fizikai munka általános ki­váltását, és a már a 19. században is előrelátott automatizálás megvalósulását. A számítástechnika a tőke-munka viszony megszüntetésének és ezzel együtt a gazdasági önállóság megújult formájának technikai alapja is. Azaz az „egyszerű munkának" „bonyolult munkával" történő felváltása, a munka­megosztásnak való „alávetettség", a munkamegosztás gazda­sági kényszerítő jellegének megszüntetése. (Toffler szinte evi­denciának tekinti, hogy a hagyományos gyáripar és ezzel együtt a tradicionális munkásság visszaszorul és átadja a he­lyét az ún. „szuperszimbolikus" gazdaságnak, meghaladva ez­zel a megszokott piacmodell látókörét.)

3) Az űrtechnika kifejlesztésének gazdasági-intézményi kö­vetkezménye a különböző munkamegosztási ágak vertikuma­inak az önállóság megtartása melletti egységbe foglalása^ az egész gazdaság koncentrálása. Ezáltal az egyes gazdasági egységeket már a termelési folyamatban lehet ellenőrizni, nem csak a piacon. Ezzel a viszonylagos „elkülönültség", „el­szigeteltség" megszűnik, anélkül, hogy helyébe újra szolgaság kerülne. Ebből az összefüggésből az is kiderül, hogy a szo­cializmus politikai gazdaságtanának az egyik legprimitívebb leegyszerűsítése volt, hogy a központi gazdaságirányítási mo­dellnek a „monopólium", vagy az összevont, centralizált „nagy­vállalat" felel meg legjobban. A központi irányítás egyáltalán nem zárja ki a hasonló profilú versenytársak egyidejű műkö­dését, ez mind gazdasági, mind erkölcsi szempontból a ma­gasan szervezett társadalmi termelési rendben is előnyösnek Ígérkezik.

Ha e három gazdasági jelszót együttesen azt mutatja, hogy a piacnak jogaiba való visszahelyezése, a piaci modell elfoga­dása nem teszi szükségessé az igazságtalanságnak, elidege­nedésnek és kizsákmányolásnak az elfogadását is. Hayek pl. arra a veszélyes útra lép, hogy a piac szükségszerűségének elismerése mellett helyt ad az igazságtalanság erkölcsi eltű­résének is, illetve elkerülhetetlennek tartja az igazságtalanság érvényre jutását is. (Hayek: „A végzetes önhittség") A neokonzervatív forradalom komplex jellege és ennek demokrata foly­tatása befejezése elkerülhetővé teszi a piaci voluntarizmust.

Jellemző Hayekra, hogy nosztalgiának nevezi, amikor a fel­világosodás gondolkodói koruk modern körülményeinek bírá­lata közben az ókori közösségi eszményekhez nyúlnak vissza, mert mint (Hayek) mondja, ez a közösségiség csak nagyon szűk területen érvényesülhet, a munkamegosztás („bővített rend"), amennyiben nagy területen működik, közös­ségileg átfoghatatlan, csak a személytelen fegyelem működ­tetheti. A modern technikai programok összeköthetik a piacot a közösségiséggel nagy méretekben is (vö. nyilvánosság), és újra megszüntethetik a fegyelem személytelen jellegét. Na­gyon tanulságos a budapesti Lukács-iskolának a 60-as, 70-es évek fordulóján kifejtett szellemi tevékenysége, amelyben ki­mondták a gazdasági hatékonyság és humanizmus össze­egyeztethetőségét. Ezzel megelőlegezték a 70-es években ki­bontakozó nyugati technikai-gazdasági programok eszméit. Amikor az MSZMP 73-ban elítéli tevékenységüket, lehetetlen­nek tartva ezt, akkor közelebb állt Hayek piaci voluntarizmusához, mint a Lukács-iskola. Arra az újbaloldali kritikára, hogy a termelésben megmaradt az elidegenedés, a meghirdetett technológiai program a válasz.

Az állam szerepe – és a szocializmus, amely nem sérti meg a szabadság eszméjét

A liberalizmus elméletén belül is van persze fejlődés, amely azonban nem magyarázható meg az elméletből. Nem tudta (nem tudja) saját logikáján belül a földtulajdon kérdését meg­oldani. A legmesszebbmenőbb eredményt Tocqueville elem­zése fejezi ki legjobban az amerikai politikai rendszer alapjá­ról, amelynek az egyik leglényegesebb eleme a túl nagy, arisztokrata nagybirtok létrejöttének megakadályozása. Ezt az öröklési törvény biztosítja, létrehozva ezáltal nagyjából egyen­lően (és nem túlzottan nagy mértékben) vagyonos emberek nagy létszámú csoportját. Ezzel a földtulajdon kérdése még nincs maradéktalanul megoldva, mert az egyenlően elosztott földek fölött meghatározott mértékig rendelkezik a szélesebb lakókörzet képviselete és az állam központi szervezete is, nem beszélve most a nemzetközi képződményekről. A földtu­lajdon hierarchikus szerkezetét nem lehet teljesen felszámolni a feudalizmus megdöntésével, ez csak a hierarchia ésszerűt­len természetét szüntetheti meg. A piac fölött jelen van – jo­gosan – a hivatal. (Egyben kiegészítendő Leninnek az „Állam és forradalom"-ban kifejtett nézete az állam és a formális osz­tálytársadalom összefüggéséről; a piaci modellben kifejezés­re jutó ellentétek maguk is szükségessé teszik a hivatal mű­ködését. (Ez a gondolat egyébként Locke-nál is megtalálható.) Ki uralkodik: a polgár vagy a hivatal? Képmutatás, ha egyol­dalúan a polgárra helyezzük a hangsúlyt. A földtulajdon prob­lémája a szocializmushoz vezet. El kell ismerni, hogy nem egyszerűen a piac (és ezzel együtt a parlament) a legmaga­sabb szerveződési forma. Marxnál is megjelenik társadalmi szervezettség szempontjából a feudalizmus és szocializmus közötti analógia, bár a magas szervezettségnek szerinte sincs semmi köze a feudalizmushoz.

Az államnak nem kell külön „beavatkoznia" a gazdaságba ahhoz, hogy gazdasági szerepet töltsön be. Az államigazga­tási tevékenység maga is gazdasági funkció. Ha feltételezzük, hogy az állam semmiféle gazdasági döntésbe sem avatkozik bele, akkor is marad olyan feladatköre, amelyet semmiféle más szervezetre sem lehet átruházni. Ez a törvényhozás és betartatás. Ezt nem szokták általában – a dogmatikus marxis­ta és liberális közgazdaságtan hatására – gazdasági jellegű tevékenységnek tekinteni, de beláthatjuk, hogy a tolvajok tá­voltartása, a szerződések betartatása hozzátartozik az újra­termelési folyamathoz, enélkül nincs rend, rend nélkül nincs újratermelés. Persze a törvények betartásának is vannak köz­vetve és közvetlenül is gazdasági, technikai stb. feltételei, és ennyiben gazdasági döntés újra az állam hatáskörébe kerül­het. A hangsúlyt csak arra kell helyezni, hogy nem kell az országot „egy gyár – egy iroda" mintájára elképzelni ahhoz, hogy az állam gazdasági szerepét elismerjük. Ennek a klasszikus szocialista örökségnek a maga idejében volt létjo­gosultsága, csak éppen a jelenkorban maga a „gyár" szűnik meg. Elképzelhetjük úgy a szocializmust, hogy egy hajszál­nyira sem sértjük a szabadság eszméjét. Ez egyúttal válasz a kereszténydemokrácia kérdésére: „szabadság vagy szocia­lizmus?" Szabadság és szocializmus összeegyeztethetőségé­hez a szabadság spinozai-hegeli-engelsi és nem locke-i, milli felfogása szükséges.

Ma a nyugati szakirodalomban megint előkerül a középkor eszméje Umberto Eco „új középkor"-ról beszél, Bergyajev már az orosz forradalom kifejlődésével majdnem egy időben fel­vetette az „új középkor" eszméjét. Ez hibás, illetve pontatlan kifejezése egy szükségszerű folyamatnak. A feudalizmus ugyanis a föld magántulajdonához vezet, itt viszont a föld kö­zösségi tulajdonáról van (lesz) szó. Nem a közvetlen termelők szintjén, hanem magasabb igazgatási szinten. Ezt a közös­ségi tulajdont annak az analógiájaként tudjuk felfogni, ahogy az atomfegyverek fölötti ellenőrzés biztonsági rendszerét megszervezték, vagyis 5-6-10 döntési tényező együttes, kö­zös akaratával lehet csak a fegyvert működésbe hozni. Ha­sonlíthatjuk a rendszert a banki széf kezelhetőségi rendjéhez is: több embernek van egy-egy kulcsa, de a széf csak az összes kulcs egyidejű használatával nyílik stb. Ennek a kö­zösségitulajdon-felfogásnak semmi köze az egyszemélyi dön­tésre alapozott központi irányítás tulajdonképéhez. A valóban komolyan vett közösségi felfogás nem kerülhet szembe a pol­gári demokratikus forradalom maradandó értékeivel: „A racio­nális közösség … nem csupán megszünteti, hanem meg is őrzi a klasszikus liberalizmus magánértékeit, itt a közösségi ideálok nem követelik meg az individuális racionalitásról való lemondást." – veti fel Ludassy Mária Wolff könyve kapcsán (Világosság, 1993. 8-9. sz. 105. o.).

A modern polgári filozófia és a marxizmus szintézise

Most kell elhelyezni saját tevékenységünket is. A mi feladatunk a rendszerváltástól nem egyszerűen alárendelődés a konzer­vatív társadalomtudománynak, bár ez közkeletű nézet, hanem a magyar társadalomtudomány, elméleti hagyomány, eszme­rendszer át is adható a Nyugatnak. Paradoxon, hogy ez ere­detileg nyugati is volt. Ez a filozófiatörténeti fejlődés, illetve fejlődések problémája. Munkahipotézisünk, hogy a filozófiatör­ténetben a fő hatalmi irányok kapnak elméleti formát; a filozó­fus a hatalom fejlődési irányát kutató és kifejező hivatalnok.

A filozófiatörténeti fejlődés klasszikus fő vonala Európában a görög klasszikus gondolkodóktól a keresztény filozófián, a reneszánszon és felvilágosodáson keresztül a klasszikus né­met filozófiáig azon belül is Marxig húzódik. Közismert, hogy a kommunista eszme már Platónnál megtalálható. Emiatt is kiegészítésre szorul Leninnek „A marxizmus három forrása és három alkotórésze" c. munkájában kifejtett gondolat, ami sze­rint a marxi eszmevilág a klasszikus német filozófiából, az angol politikai gazdaságtanból és a francia utópikus szocia­lizmusból állt össze. Hozzá kell tenni, hogy közvetve és köz­vetlenül a marxizmus visszavezethető a görög filozófiai ha­gyományra. A szakirodalomban külön is említik a Biblia világ­nézeti hagyományát a marxizmusban, de ebben az összefüg­gésben is a görög világnézeti szűrő meghatározó szerepét emeljük ki. Ebből a szempontból is igen szerencsés Tamás Gáspár Miklós gondolata, a „Biblia hellenizálása".

Innen válik izgalmassá a kérdés. Körülbelül a 19. század közepétől, a polgári demokratikus forradalmak befejeződése, és bizonyos nagyhatalmi mozgások (napóleoni háborúk és Szent Szövetség) után a filozófiai fejlődés fő vonala kettéválik. Egyik oldalon a marxizmus, a szociáldemokrácia és az orosz forradalom szellemi előkészítése, másik oldalon az ún. mo­dern polgári filozófia, amit joggal nevezhetünk az államkapi­talizmus filozófiájának is. Ez az összes olyan irányzatot tar­talmazza, amelynek kiindulópontja a forradalmi fellendülés ál­tal felszínre hozott eszmékkel való vita. Emiatt a modern pol­gári filozófia jelentős mértékben válaszsorozat a marxizmusra. A vulgáris marxista filozófiatörténet ezt a marxista hatástól független, a Marx előtti polgári filozófia mechanikus, öntörvé­nyű folytatásának tekintette csak. Értékelését ezért egyszerű­en helyettesítette a marxi tételekkel anélkül, hogy az új érve­ket a marxizmus önkritikájára és így továbbfejlesztésére^ fel­használta volna.

Létezik még egy szétválás, a századforduló környékén vég­bement szakítás a szociáldemokrácia és a bolsevizmus kö­zött. (Ezzel született meg a hárompólusú világhatalmi szerke­zet szellemtörténeti tükre, ami a II. világháború végéig tartott.) A vulgármarxista filozófiatörténet csak ezt a szétválást érzé­kelte, de ezzel sem tudta dogmatizmusa miatt saját eszme­rendszerét érdemben gazdagítani. A II. világháború után kí­sérleteztek szociáldemokrácia és bolsevizmus egyesítésével, de ez mindkét táborban akkor csak eklektikához vezetett.

A világhatalmi szerkezet megváltozásából, az egypólusú vi­lágrendből következik a fő filozófiatörténeti vonal szétvált szá­lainak összekapcsolása. Emiatt filozófiatörténeti szinten egye­sülni fog a marxi-lenini hagyomány és a modern polgári filo­zófiatörténeti örökség. Mégpedig úgy, hogy a marxi-lenini megfordított historicizmus fonalára felhalmozott részigazsá­gokként felfűződik a modern polgári filozófia marxizmuskriti­kája. (A központi irányítás elvére mint tartalomra fölfűződik a bölcsességet nélkülöző önkényuralmi diktatúra felhalmozott pozitív kritikái mint forma. Ennek egyik jellegzetes eredménye lehet piac és etika egyesítése.) Ennek a szintézisnek elvég­zésében lehet nekünk, magyaroknak vagy közép-európaiak­nak „komparatív előnyünk", mert a társadalomfilozófia kivéte­lesen olyan terület, ahol nem az egyébként legfejlettebb or­szágok képviselik a világszínvonalat. Ennek a hidegháború politikai struktúrája az oka.

Ami a kelet-európai országokban megbukott

Ha nem az elmélet bukott meg végérvényesen, akkor viszont mi? Az osztálytársadalom, és az ennek megfelelő politikai be­rendezkedés bukott meg. Már említettük, hogy az egységet közvetítő ideológia mögött szélsőséges frakcióharc zajlott. (Ez időnként nagyobb nyilvánosság elé is került, mint pl. 1953-56 között vagy 1986 után.) Természetesen megbukott egyfajta ideológia, de nem a munkásmozgalom klasszikus öröksége, hanem egy olyan, amely a marxi-lenini elméleti hagyományt részben tudatosan a bizánci, illetve a nyugati kereszténység szerkezetének lefedésére használta. (Vö. P. Gábor Mózes elemzése a „Sztálinizmus és desztalinizáció Magyarországon" c. könyvben.) Sztálinnál logikai eszközökkel is jól megmutatható az elméleti torzulás. Az a folyamat bukott meg, amikor egyszerre akarták a munkásosztályt munkásosztály pozíciójá­ban tartani, és felszabadítottnak is tekinteni.

Sztálin (az 1936-os Alkotmány magyarázatánál) azt állította, hogy legyőztük a burzsoáziát, de megmaradt a munkásosz­tály. Csak annyi módosítást tudott elképzelni, hogy a munkás­osztály proletár jellege szűnik meg, mivel az életkörülményei javulnak. Nem értette meg, hogy nem elég a burzsoáziát meg­szüntetni, mert a marxizmus az osztálytársadalmat akarja megszüntetni, a munkásosztályt is. Úgy akart egységet terem­teni a politikai berendezkedésben, hogy konzerválta az ellent­mondást a gazdaságban. A politikai „egység" így a gazdaság területén a rablás, kisajátítás „egysége" lehetett csak. Ehhez jól illett az az ideológiai tévedés is, amiről korábban is már említést tettünk, hogy összetévesztette az osztályharcot a frakcióharccal. Ezzel történelmileg mulasztotta el az áttérést az osztálytársadalom és az osztálynélküli társadalom közötti átmenetnek megfelelő politikai berendezkedésre. Ez logikai hi­ba is, mert fel kell ismerni a munkásosztály gazdasági meg­szüntetésének lehetőségét, hogy az osztályharc logikai köré­ből ki lehessen lépni. Az elképesztően mély tudatlanságot jól illusztrálja, hogy a kibernetikát is elvetendő polgári tudo­mánynak tekintették, amelyen valójában a fizikai munka fel­szabadításának technikai feltételei nyugszanak. Működött az ördögi kör: ha megmaradt a munkásosztály, akkor megmarad az osztályharc is; ha megmaradt az osztályharc, akkor ebből visszakövetkeztethetünk a munkásosztály megmaradására. A munkásosztály győzelme fogalmilag is az, hogy elkezdik a munkásosztály megszüntetését.

Az említett elméleti hibákból további fogalmi és filozófiai hi­bák következtek. (Itt kell megjegyezni, hogy Kornai János „A szocialista rendszer" c. könyvében szintén megemlíti a frak­ciók szerepét, mint amelyek az alapvetően egységes szerve­zeti képet színesítik. A mi gondolatmenetünk szerint ez a po­litikai rendszer meghatározó tényezője. Kornai könyvének po­zitívuma, hogy határozott elmozdulás a politikai gazdaságtan fejlődésének új irányába, szemben a marxizmus leegyszerű­sített és a liberalizmus ezzel rokon felfogásával, amely csak az elkülönült gazdasági egységeket és ezek kapcsolatait te­kinti gazdasági kategóriáknak. Az új irány a hatalmi szerke­zetet is gazdasági termelési szervezeti formának tekinti, olyan szervezeti-intézményi koncentrációt kifejező újraterme­lési formának, amely meghatározó szerepet tölt be, kiinduló­pontként szolgál az egyéb gazdasági, társadalmi folyamatok levezetéséhez. Mi is ezen az úton járunk, csak ezt a szem­léletet kiterjesztjük nemzetközi szintre, a nyugati országoknál feltételezzük az osztálypárt létét, a keleti országok múltjában pedig az osztálypárt kettős jellegét hangsúlyozzuk.)

Meghatározó jelentőségű elméleti-logikai hiba Sztálinnál (ez tételesen a „Dialektikus és történelmi materializmusról" és a „Szovjetunió közgazdasági problémái" c. munkáiban jelenik meg), hogy a párt vezető szerepének hangsúlyozása mellett a pártot továbbra is „felépítménynek" tekinti, „gazdasági alap­ként" csak az állami tulajdont képviselő államot fogja fel (mi­közben az állam felépítmény jellegét sem adta fel). Itt ragad­ható meg a bürokrácia irracionálissá torzulásának filozófiai gyökere. Sztálin éppen azt a „minőségi ugrást" nem értette meg, hogy az állammá szerveződött párt, a párttá szervező­dött állam maga is gazdasági szervezeti egységgé, megha­tározó gazdasági egységgé, „alappá" válik, amire a modern politikai gazdaságtan felépíthető. („A politika a gazdaság kon­centrált kifejezése" lenini tétele ennek a gondolatnak a csírája. Nem véletlen, hogy a modern polgári társadalomfilozófia a tudat meghatározó szerepének kifejtésére alapozza kritikáját. Azonban a tudat a fent említett esetben megszűnik az „alap­tól" elkülönült „felépítmény" lenni. Max Weber a vallást lénye­gében szintén gazdasági szervezeti formaként kezelte.) Ha­sonló elméleti probléma Sztálinnál a demokrácia felfogása. Szintén az Alkotmánnyal összefüggésben látszik, hogy meg­marad a fél évszázaddal korábbi marxista álláspontnál, amely a parlamentáris demokráciát formálisnak tartja. Ezt a tételt dogmává merevíti, a szocializmusban is érvényesnek véli, ahelyett, hogy a parlamentáris demokráciát tartalommal tölte­né meg, ami a párt vezető szerepének egyáltalán nem mon­dana ellent. A demokrácia intézményeit továbbra is funkciótlan, üres szervezetekként akarja fönntartani, elmulasztva ez­zel a frakciók, a megszűnő osztályok békés gazdasági érdek­csoportokká válásának lehetőséget. Nem érti, hogy a parla­mentáris demokrácia szervezetrendszere a szűken vett gaz­dasági egységekkel együttesen (egy magasabb) gazdasági szerveződési forma. A parlamentáris demokrácia az eredetileg elkülönült gazdasági egységek nagyobb és szerves intézmé­nyi koncentrációjának szervezeti formája, azaz ez is „alappá" válik.

Továbbá: a parlamentáris demokrácia tartalommal való ki­töltése még az állami tulajdon eszméjének sem mond ellent, hiszen a törvényhozó hatalom is része az államnak, nem csak a végrehajtó. Ezen keresztül a parlamentáris demokrácia a politikai gazdaságtani értelemben vett tervezés szervezete, az „állandóan és tudatosan fenntartott arányosság" intézménye lehet, a bürokratikus tervhivatalok létrehozása helyett. Nem lehet egyidejűleg a kizsákmányolást valóban megszüntetni és a demokráciát formálisan kezelni. Igaz, hogy a piacnak a parlamentáris demokrácia nem mond ellent, de a klasszikus ka­pitalizmusnak ellentmond, mivel éppen a ténylegesen működő demokrácia biztosíthatja a „dolgozók" részvételét az érték­többlet fölötti rendelkezésben, amíg egyáltalán létezik érték­többlet az adott technikai fejlettségi szinten. Sztálin nem érzi az összefüggést a kizsákmányolás megszüntetése és a de­mokrácia megvalósítása között, de a liberalizmus sem érzékeli az ellentmondást, hiszen a fejlett ipari országokkal kapcsolat­ban egyidejűleg beszél demokráciáról és kapitalizmusról. Ezek azonban fordított arányban állnak egymással.

így érkezünk el az erőszakszervezet, közelebbről a rendőr­ség kérdéséhez. (Azt a problémát Bibó „A magyar demokrácia válságá"-ban vetette fel, hogy mennyiben politikai vagy nem politikai tényező a rendőrség.) A dogmatikus felfogás szerint a rendőrség szerepe az elkülönült értelemben vett „állam" vé­delme. Ezzel szemben a viszonylag elkülönülten élő állam­polgárok védelme, egyszerűen a törvények alkalmazása, ga­rantálja főként az állam biztonságát.

Az a sokat hangoztatott jelszó, hogy folyamatosan biztosí­tani kell a „párt és a tömegek közötti kapcsolatot", a vezetők és a vezetettek közötti bizalmat stb., csak akkor nem marad üres frázis, ha az egymás mellett élést biztosító törvényeket érvényesítik, betartják, alkalmazzák, vagyis ha megvalósul a törvényesség. Maga az érvényesülő törvény fogalmilag a ve­zetők és vezetettek közötti kapcsolat. Abból a forradalmi er­kölcsi maximából, hogy az osztályellenséggel szemben sza­bad erőszakot alkalmazni, nem következik, hogy minden erő­szak alkalmazás osztályellenség ellen irányul. Erőszakot osz­tályon belül is lehet alkalmazni, adott esetben a többség ellen is, amennyiben ez jelenti a törvény betartását. (Ebből a szem­pontból semmi többet nem mondunk ahhoz képest, mint amit a liberalizmus elmélete már megoldott.) így jutunk el ahhoz, hogyan lehet biztosítani, hogy a forradalom vezető ereje ne váljon szükségképpen árulóvá a hatalomra kerülés után. Gramsci válasza, hogy mindenkinek, a munkásoknak is értel­miségivé kell válnia – ez rokon a „mindenki bürokratává fog válni" lenini megfogalmazásával -, szemben a mindenkit mun­kássá, „dolgozóvá" kell tenni sztálini tételével. (Kétségtelen, hogy az utópikus szocialista hagyományban ez a gondolat jelen van, de a dolgozó fogalma rugalmasan kezelhető.) Ebből egyéb feltételek mellett már a munkatábor politikai gazdaság­tana következik. Az állami tulajdon fogalma persze nem azo­nosítható a kormány által közvetlenül irányított vállalattal. Az állam fogalmába beletartozik a végrehajtó hatalom mellett a törvényhozó hatalom és az igazságszolgáltatás is. Követke­zésképpen a demokratikus érdekegyeztetés is az állami tulaj­don működésének tekinthető. így az állami tulajdon nem szük­ségképpen bürokratikus, a magántulajdonhoz nem csak „piaci koordináció" rendelhető. Piaci és bürokratikus koordináción kí­vül létezik egy harmadik típus is, amelyet jobb híján informa­tikai koordinációnak is nevezhetünk.

A kommunista és a szociáldemokrata elmélet dilemmája

Hogyan magyarázható, hogy jelen pillanatban nincs érvényes kommunista elmélet, vagy legalábbis nem kap nyilvánosságot, de van (a kereszténydemokrácia mellett) szociáldemokrata ál­láspont? Ez a jelenlegi helyzetet legjobban kifejező ellentmon­dás. Ennek az oka a biztonságpolitikában rejlik: a párt vezető szerepének elvét mint uralkodó ideológiát átmenetileg meg kellett szüntetni ahhoz, hogy a világháborút el lehessen ke­rülni. Mint ahogy ellenkező politikai előjellel, de megjelenik az osztálypárt vezető szerepének eszméje, hogy elkerüljük a vi­lágháborút és a forradalmat az államkapitalizmuson keresztül és ezt ideológiailag is tisztázzuk. Szükséges (volt) egy átme­neti, szociálisa propaganda nélküli időszak ahhoz, hogy a bal­közép irányzatú szocializmus jobbközéppé váljon. A polgári politikai versengés szempontjából ennek az átmeneti szakasz­nak nincs különösebb jelentősége, mert az osztálypárt ideo­lógiájának érvényesülése nem parlamenti választás kérdése.

Más kérdés, hogy az osztálypárt meghatározott fejlődési szakaszát melyik platformpárt közvetíti, katalizálja. Ebből a szempontból egyáltalán nem közömbös a parlamenti válasz­tás eredménye. Amennyire az elmúlt középtávú időszak a konzervatív irányzaté volt (a nyugati osztálypárt adott fejlődési szakaszának kifejezése), annyira feltételezhető, hogy a követ­kező középtávú időszak szociáldemokrata vagy szociálliberális irányzatú lesz, anélkül, hogy egy szociáldemokrata típusú platformpárt osztálypárttá válna, mint ahogy egy konzervatív választási párt sem válik (vált) osztálypárttá. (Elméletileg lé­tezhet kommunista platformpárt is, de az is megkülönböztetendő a kommunista osztálypárttól.) Ez természetesen olyan szociáldemokrata irányzat lesz, amelyik folytatja a neokonzervatív „forradalom" által megkezdett folyamatot, beépíti a rend­szerébe a jogos konzervatív-liberális kritikát, amelyet ez az irányzat gyakorolt a korábbi szociáldemokrata időszak fölött, így leveti magáról az elavult munkásmozgalmi elemeket (pl. az egyoldalú jóléti politikát), egyúttal nem hódol be a liberális konzervativizmus dogmatizmusának. A korszerűsödő (korsze­rűsödött) szociáldemokrata elmélet elfogadja a piacmodellt, csak erkölcsileg és anyagilag ki akarja egészíteni: elismeri, hogy kritikát lehet balról gyakorolni, de kormányozni jobbkö­zépről kell. Tudja, hogy jobbközép kormányzás egyáltalán nem zárja ki a „baloldalon" kialakult demokratikus és szociális értékek érvényesítését; a közösségi tulajdont nem a magán­tulajdon kizárásaként, hanem a gazdasági egységek maga­sabb szintű szervezeti keretekbe történő egyesüléseként fogja fel, meghaladva ezzel a leegyszerűsített értelemben vett ún. „vegyesgazdasági" modellt és így tovább. (A konzervatív kri­tika jogos elemeit a szociáldemokrata értékekbe történő beil­lesztésére jó példa „Az angol Munkáspárt politikai filozófia"-ját taglaló műhelytanulmány, amelyben Crick így fogalmazza meg a pártprogramot: „a szocialista értékek beépítése a gazdasági fejlődés, az egyéni versengés etikájába".)

El lehet játszani a gondolattal, hogy nemcsak azt tekintjük osztálypártnak, amit annak nevezünk, a politikai platformok központi irányítását, hanem a parlamentáris demokrácia intéz­ményrendszerét is: a polgárság osztálypártjának, vagy a piac-modellt is: a munka osztálypártjának. így az osztálypártok­nak egy szigorú, de átjárható hierarchiája rajzolódik ki: a föld, a tőke és a munka hierarchiája. Számunkra egyrészt az a fontos, hogy a parlamentáris demokrácia intézménye fölött is létezik egy képződmény, másrészt, hogy a parlamentáris de­mokrácia intézményrendszere nem keverendő össze a piac-modell intézményrendszerével, mert ez parlamentáris demok­rácia nélkül a termelés szervezetének egy alacsonyabb fej­lettségi foka. A Kádár-rendszer, hasonlóan a Horthy-rend­szerhez, felismerte, hogy a piacot ki lehet játszani (Marx és Hegel nyomán) nemcsak a párt vezető szerepe, hanem a par­lamentáris demokrácia ellen is, emiatt tekinthető ez feudálkapitalizmusnak. A párt vezető szerepe és a piac a parlamen­táris demokrácia közbülső láncszeme nélkül csak a kispolgári szocializmus szintjéhez elég, a tudományos szocializmus alapján állók ezért joggal nevezték a Kádár-rendszert kispol­gári szocializmusnak. Azonban ők sem tudtak mit kezdeni a parlamentáris demokráciával a szocializmus szempontjából, mint a termelési szervezet magasabb fokú integrálódásának szükségszerű lépcsőjéről. (Ez a 68-as gazdasági reform kor­látja is!)

Forradalomelmélet a jelenkorban

A szocializmus jobbközép irányzatúvá válása analóg a dicső­séges forradalommal, az angol polgári forradalom lezárásával. Csak az ellenforradalmi elemek elválasztására kell odafigyel­ni. Hiszen a forradalomnak nemcsak olyan szakasza van, ami­kor a tömeg lázad fel a hatalom zsarnoksága ellen, hanem olyan is, amikor a hatalom lázad fel a tömeg zsarnoksága ellen. (Emiatt használhatjuk a neokonzervatív fordulatra is jo­gosan a forradalom kifejezést.) Ha zsarnoki a hatalom, amely a tömeg ellen lázad, akkor ellenforradalomról beszélhetünk, ha nem az, akkor a forradalom fejlődésének szükségszerű szakaszáról van szó. (Érvényes Bibó bölcsessége a fasizmus és a reakció megkülönböztetésével kapcsolatban.) Van azon­ban forradalomnak egy következő szakasza is, amikor a ha­talom maga ellen lázad fel, megszűnik a hatalom és a töme­get képviselő hatalom kettőssége. Kialakul az osztálypártok, imént is tárgyalt, szigorú, de átjárható hierarchiája. A korábbi forradalmi vezető erő szervesen ráépülhet a legyőzött, a fej­lődés egy korábbi fokát képviselő, de meg nem szüntetett osz­tálypárt-képződményre. Ezzel a meghaladott erő emeli maga fölé a korábbi forradalom vezető erejét, mint saját céljának is a megvalósulását. Napóleon is képvisel valami hasonlót. (A forradalomnak azt a szakaszát, amelyben a hatalom lázad fel a tömeg zsarnoksága ellen, Nietzsche fejezi ki a leghiteleseb­ben, amikor a tragédia hősének a bukását esztétikai minő­ségként mutatja fel. Nietzsche következetes értelmezése, ha az ember feletti emberben a korábbi szakaszban elbukott hőst – és nem mást – ismerjük újra fel. A forradalmár hősre szük­ség van. Az „ember feletti ember" a parlamentáris demokrácia feletti szocialista képződmény előérzete, ezért sem azonosít­ható Nietzsche a fasizmussal.)

A forradalom célkitűzését meg kell valósítani ahhoz, hogy a forradalom feltételeinek az újratermelődését el lehessen ke­rülni. A korábbi szocialista elmélet csak addig jutott, hogy az ellenforradalom ismételt kitörését hogyan lehet elkerülni – en­nek legszebb eredménye a lenini NEP. De a forradalom cél­kitűzéseinek megvalósításával egyúttal át kell térni a fent em­lített szakaszra is – ahogy ez már Platónnál is megjelent. Ez az, ami miatt kormányozni jobbközépről kell.

Ha mindez ilyen világos, akkor mi indokolja a rendszer­váltás nehézkes előrehaladását? Itt egy pszichológiai „optikai csalódásról" is szó van. A fejlődésnek meghatározott, át nem ugorható szakaszai vannak. Az elmúlt időszakban a két világ­rendszer harcában keveredtek a szabadság és a szolgaság ígéretei, amiket a tájékoztatásból nem tudhattunk mindig pon­tosan szétválasztani, ezért éreztük keservesnek a fejlődést. Elérkezett az ideje, hogy szembenézzünk a marxizmus alap­tételének dogmatikus leegyszerűsítésével is, amely pedig ed­dig majdnem kikezdetlenül tartotta magát. Abból a tételből ugyanis, hogy „a lét határozza meg a tudatot" nem következik egyoldalúan az az erkölcsi alapelv, hogy az élet értelme pusz­tán a lét fenntartása, az emberi lét újratermelése lenne. A „lét határozza meg a tudatot" tételnek az ellentéte filozófiatörté-netileg nemcsak „a tudat határozza meg a létet" tétel, hanem „a tudatot a „boldogság", a „jó" keresése határozza meg" elve is. Erről tanúskodik mind a görög filozófiai hagyomány, mind az amerikai forradalom elméleti háttere. Descartes is kiegé­szítésre szorul, mert a „gondolkodom, tehát vagyok" nem for­dítható meg a „vagyok, tehát gondolkodom"-mal. A marxizmus leegyszerűsített értelmezése éppen ilyen felfogást próbál köz­vetíteni. A filozófiatörténeti hagyomány tagadásának tagadá­saként a munkásmozgalom befejező szakaszának számára is kimondható az az erkölcsi alapelv, hogy az élet értelme a boldogság és a jó keresése, nem pusztán a lét fenntartása, újratermelése. Ennek filozófiai alapja az, hogy gondolkodás csak gondolkodásból vezethető le. Miközben a boldogság és a jó a lét és a tudat egybeesésével ragadható meg. Továbbra is igaz marad, hogy a gyakorlat határozza meg a tudat for­máját, de a gyakorlat nem azonos a közvetlen termeléssel; az előbbi tartalmazza a törvények betartásának, az állam igaz­gatásának gyakorlatát is, és a tudatforma meghatározásánál a gyakorlatnak ez a mozzanata számít.

Az elmúlt 40-45 év fejlődésének fő állomásai

Mindezek után be lehet mutatni, hogy amíg két világrendszer létezett, mennyire nem csak saját belső logikájuk határozta meg a folyamatot, hanem az „együttélés" is, és a dominó-elv révén, hogyan jöttek létre különböző osztálypárt jelenségek (pl. a két fő pólus mellett, alárendelt módon, a második világ­háborúban megszűnt harmadik osztálypárt körvonalait is még látszani engedi).

Az első jellegzetes szakasz a közvetlen hidegháborús pe­riódus, a 40-es évek második felétől az 50-es évek elejéig-közepéig. Ennek fő sajátossága, hogy mind a két térfélen megpróbáljak saját területükön elnyomni a másik oldal poten­ciális szövetségeseit. Az egyik oldalon koncepciós perek so­rozata zajlik le, a másik oldalon a McCarthy-izmus. Termé­szetesen fontos a stílusbeli különbség, de nem szabad a kon­cepciós pereket úgy elítélni, hogy ne illessük kritikával a McCarthy-izmust, hiszen a két osztálypárt szembenállásának, a második világháborús szövetségi rendszer felszámolásának következtében itt is karrierek estek áldozatul. így viszont lét­rejött a két tábor elnyomott csoportjainak sorsközössége, amelyet mindkét oldal szociáldemokráciája gyűjt egybe. Ez középről a két szélső pólus irányába – és nem pusztán egy­más ellen is – mozoghat anélkül, hogy közöttük közigazgatási egység jönne létre. Ennek a tényezőnek beszámítása, 1953 utáni részleges „elengedése" színezi, az olvadás majd az eny­hülés, a hidegháborús periódust.

A következő állomás: 56. Azt hiszem, nincs különösebb ér­telme, hogy a jelenlegi hivatalos propagandával ellentétben álló értékelést itt kimondjam. De szeretnék ezzel kapcsolatban négy megjegyzést tenni:

a) Miközben természetesen jogosan harcoltak a parlamen­táris demokrácia eszméjéért, egyúttal az osztálypárt eszméje ellen is lázadtak (holott a kettő nem kizárja, hanem kiegészíti egymást) ahelyett, hogy az osztálypárt hibás, sztálinista értel­mezése ellen léptek volna fel. Ezzel nemcsak a keleti tömb ideológiája ellen, hanem a Nyugat leghaladóbb államkapitalista modellje ellen is támadtak, felidézve ezzel a II. világháborúban legyőzött harmadik pólus újjákeletkezésének veszélyét.

b) Magát az 56-os mozgalmat egyoldalúan – csak magyar nemzeti ügyként szokták felfogni, ahol is a magyar nemzet lázadt volna fel a Szovjetunió ellen, figyelmen kívül hagyva azt az összefüggést, hogy a mozgalom kialakításában is része volt a szovjet vezetés megfelelő frakciójának, nem csak a mozgalom leverésében. Ez nem is lehetett volna másként, hiszen a magyar pártfrakciók csak a megfelelő szovjet párt­frakciók függelékeként működhettek. Ez akkor is így van, ha a mostanában megjelengető történelmi dokumentumok az összefüggéseknek ezt az oldalát nemigen sietnek kimutatni. (A „Hiányzó lapok 1956 történetéből" c. dokumentumgyűjte­mény pl. nem ilyen, mert szerkesztői így fogalmaznak: „Nagy Imre és társai végül is a Szovjetunió és az egész szovjet tömb hatalmi harcában Hruscsov kijátszható és visszavehető adujaként szerepeltek.")

c) Az 56-os válság teljes mértékben érthetetlen marad az ún. Szuezi-háromszög összefüggése nélkül. Ahogyan ugyanis a nyugati térfélen a Szuezi-csatornát államosító Nasszer Egyiptomját mint szovjet érdekeltséget „túszul ejtik" Anglia és Franciaország segítségével, úgy válik fogollyá a keleti térfélen az a magyarországi pártfrakció, amely helyzeténél fogva nyu­gati érdekeltséget is képvisel. Magyarán a dogmatikus szocializmus felfogásból kimondatlanul újra zsidókérdést is csinál­tak, ahelyett, hogy a dogmatizmus szerves meghaladását tűz­ték volna ki célul.

d) 56-ban nemcsak a parlamentáris demokrácia eszméjével lázadtak az osztálypárt eszméje ellen, hanem a piac eszmé­jével is felléptek a parlamentáris demokrácia eszméje ellen, és ha ez nem is látszott közvetlenül, az igen, hogy a mun­kástanácsokkal lázadtak a modern parlamentáris rendszer modellje ellen, vagyis egy fejletlenebb formával küzdöttek egy fejlettebb ellen.

Az 56-os magyar válság megint tükör, a szuezi válság tükre. Amíg a hidegháború első szakaszában a saját tömbön belül az ellenfelet akarták feltartóztatni, addig a következő perió­dusban szintén a tömbön belül, de a saját tömblogika szél­sőségeit, mert ezt követelte meg akkor a világ alapvető biz­tonsága.

Külön állomásnak tekinthető a Kennedy-gyilkosság körüli időszak. Amíg Nagy Imre esetében politikai pert rendeztek, addig a Kennedyvel kapcsolatos politikai döntést köztörvé­nyes bűncselekmény formájába öltöztették. így Nagy Imrével kapcsolatban széles körű erkölcsi mozgalmat lehet indítani, Kennedynél napirendre lehet térni az események fölött. A Ken­nedy-gyilkosság azt mutatja, hogy a forradalom eljátszását nemcsak a keleti tömbben nem kívánták tolerálni, hanem Nyugaton sem (ez felelt meg akkor a feltartóztatás és elrettentés egyensúlyának). Kennedy politikájának az a tanulsága, hogy nem lehet a szociális problémát egyoldalúan balközépről meg­oldani, a szerves felemelés, beépítés a jobbközép irányzat közvetítésével mehet csak végbe, mert csak ezen keresztül valósítható meg bűnözés és politika szétválasztása (vö. a Népszabadság, 93. 9. 29-i, a Kennedy-gyilkossággal kapcso­latos elemzését).

A következő kilométerkő: 1968. A keleti oldalon a gazdasági mechanizmus reformjai, Nyugaton az újbaloldali mozgalmak felfutása. Itt rajzolódik ki legvilágosabban, hogy a két katonai tömb két belső, alárendelt pólusa – a hidegháború kiegészü­léseként az enyhüléssel – nem egymás ellen irányul, hanem mozgásuk összehangolt anélkül, hogy közigazgatási egység­gé válnának, harmadik pólusként saját táboruk meghatározó szélső központjai ellen. Ezt jogosan nevezhetjük enyhülés­nek, mert az adott viszonyok között a két szélső pólus köz­vetlen szembenállásának ellensúlyozását szolgáló ütközőt ké­peznek. (A gazdasági mechanizmus reformjainak és az újbaloldali mozgalmak felfutásának belső egységét jól érzékeli pl. Karinthy Ferenc Naplójában, és Bence-Kis-Márkus a „Ho­gyan lehetséges kritikai gazdaságtan?" c. könyvében is.)

Mostanában divat lebecsülni a 68-as szellemi örökséget. Pedig itt fogalmazzák meg határozottan azt, hogy kapitaliz­mus és szocializmus eszméi nem szükségképpen csak kizár­ják, hanem ki is egészíthetik egymást. Persze a gondolatme­netet akkor sem vitték teljesen végig, hiszen csak a konver­gencia elméletig jutottak el, nem az egypólusú világrend el­méletéig.

Ide kapcsolódik a vietnami háború problematikája. A vietna­mi háború a Jalta utáni korszaknak a hagyományos fegyve­rekkel vívott háborúk sorába illeszkedik, amiről már beszél­tünk. Visszatérve, ennek az az oka, hogy az adott térségben (térségekben) a két tábor szélső pólusai úgy tudják megaka­dályozni, hogy saját tömegeik középről önálló hatalmat alkot­va összefogjanak ellenük, hogy háborúba küldik őket. Nem­zetközi szinten ennek többek között az a megfelelője, hogy így akarják megakadályozni Kína harmadik pólussá, központi hatalommá válását. A két katonai tömb olyan formában köt szövetséget, úgy működik együtt, hogy háborút visel egymás ellen a harmadik fél kirekesztése érdekében. A háborúban ál­lás mint együttműködési forma ugyan egyensúly, de ember­telen. A gazdasági reformok és az újbaloldali lázadás együt­tesében kifejeződő polgárjogi mozgalmaknak történetileg ép­pen az a jelentősége, abban érik el csúcspontjukat, hogy meg­teremtik a vietnami háború befejezésének politikai keretfelté­teleit, a cinikus értelemben felfogott egyensúlyt humánus egyensúllyá tudják változtatni. Az ilyen tartalmú polgárjogi mozgalomnak állít maradandó emléket a „Hair" c. alkotás.

Visszatérve a fejlettebb országok területére: a 68-as csúcs után lényegében elkezdődik a Jaltából kivezető folyamatokra való közvetlen áttérés. A csehszlovákiai megszállás az egyik oldalon és az olajárrobbanás feltételeinek megteremtése a másikon, ez utóbbi alapozza meg a világgazdasági szerke­zetváltást. Itt megint csak nem szükséges a csehszlovákiai bevonulást egyoldalúan elítélni, mert az a később kibontakozó neokonzervatív forradalom irányultságával egybeesőnek mi­nősíthető, amennyiben megakadályozta azt, hogy az európai harmadik pólus – adminisztratív formában – újraéledésének feltételei kialakuljanak. Sokkal inkább az a probléma, hogy a keleti tömbben csak a szűken vett nemzetközi viszonyokhoz alkalmazkodtak, de teljes mértékben elmaradt a nemzetközi viszonyokból is következő belső szerkezeti átalakítás, amíg Nyugaton az olajsokk közvetítésével rátértek arra a gazdasági és politikai szerkezetátalakításra, amely a neokonzervatív for­radalomban fejeződött ki (amiről már részletesebben beszél­tünk), és amely a rendszerváltás előcsarnoka. A keleti tábor esetében joggal beszélhetünk egy újabb modern kori elkanyarodásról, amennyiben lemondtak a belső szerkezetátalakítás feltételeinek megteremtéséről. Ez legfeljebb azzal magyaráz­ható, hogy a szerkezetváltás végigvitele a kétpólusú világ­rendszer megszűnése is egyben.

Ilyen értelemben elfogadható Fukuyamának a „történelem végére" vonatkozó nézete. Fukuyamának a lényegét tekintve igaza van. Csak a „történelem vége" nem egyoldalúan a libe­ralizmus győzelmét jelenti. Mert ahogy A. Toffler a Hatalom­váltás c. könyvében fogalmaz: „Az az igazság, hogy bármeny­nyi párt küzd egymással a választásokon, és bármelyikük szerzi meg a legtöbb szavazatot, van egy, amelyik mindig győz. Ez a párt a bürokrácia Láthatatlan Pártja." Ehhez még csak annyit lehet hozzátenni, hogy már lehallgató készülékre sincs szükség, mert megvalósítható az, amit az emberek évezredeken át úgy fejeztek ki, hogy Isten mindent lát.

(Köszönetemet fejezem ki Trautmann Lászlónak a tanulmány létrejöttében való közreműködéséért, és Sugár Andrásnak az anyag gondozásában való részvételéért. G. P.)