Az elmúlt négy évben megsokszorozódtak a leszerelést elősegíteni kívánó kezdeményezések – ezek között a washingtoni INF-szerződés volt a legfontosabb. De nemcsak a stratégiai és geopolitikai ér­dekek állnak szemben azokkal a törekvésekkel, melyek célja egy ke­vésbé felfegyverzett világ létrejötte, hanem a számos hadiipari komp­lexum is, melyek az államhatárokon átnyúlva működnek, s jelenleg a leszerelés legkomolyabb akadályait képezik, hiszen az ő tevékeny­ségük szinte átláthatatlan.

Az évek során, és különösen az első világháború idején létrejött egy olyan ipari szervezet, mely a hadianyaggyártásra szakosodott. Ezen ipari szervezet körül a sajátos érdekek külön hálózata alakult ki, egy valóságos nemzetközi nomenklatúra, a katonai stratégiákat is be­folyásoló rendszer, egy újfajta háborús kultúra, mely az egyre bonyo­lultabb fegyvertechnológiai csodákon alapul.

A legfőbb hatalmak

Napjainkban a különböző hadiipari vállalatok, kutatóbázisaikkal, üzemeikkel, kereskedelmi és pénzügyi hálózatukkal valódi hatalmat képviselnek, jóllehet elméletileg ellenőrzés alatt tartják őket: Francia­országban például a DGA (Délégation Générale pour l'Armement), az Általános Fegyverkezési Bizottság, az Egyesült Államokban pedig a Pentagon látja el ezt a feladatot. Franciaországban az iparban foglal­koztatottak 5,8%-a dolgozik a hadiiparban (6.000 vállalatot jelent ez, melyek közül a 6 legnagyobb teljesíti a nagy gyártási programok 80%-át), melynek költségvetése 108 milliárd frank volt 1988-ban; ez azon­ban csak a legszűkebb értelemben felfogott hadiipar költsége, külön­féle járulékos részei nélkül, s mindezt inkább csak figyelemmel kíséri, de nem kontrollálja az Általános Fegyverkezési Bizottság, mely egyébként a francia kutatási-fejlesztési keret körülbelül 20%-a fölött diszponál. Ez a bizottság valójában nem tud ellenőrzést gyakorolni a hadiipar felett, hiszen számos magas rangú államigazgatási tisztvise­lőből lett vezető e vállalatoknál – és fordítva is -, így aztán olyan kap­csolatrendszer szövődött a felső szinteken, mely nem hivatalos szer­vezeteken keresztül, hanem informálisan működik.¹ Ugyanez a hely­zet az Egyesült Államokban is, ahol 1983-ban 475 milliárd dollárnyi befektetett tőkét, 1982-ben pedig az összes ipari beruházás 40%-át kellett a Pentagonnak „ellenőriznie", jóllehet a Pentagonban egyetlen alosztály („research and engineering") foglalkozik azzal, hogy az or­szág fegyvergyártását koordinálja. Bolygónk vezető ipari hatalmainak fegyverkezési programjait mindig is saját hadseregük irányította, s ezeknek mindig megvolt a maguk saját, testhezálló „bizottságuk"… Ezeket a hadiipari hatalmasságokat úgy integrálták az államhata­lom különböző ágazatai, hogy teljes körű ellenőrzésük lehetőségét el­mulasztották biztosítani. E vállalatok részt kaptak az államhatalom­ból, így aztán saját gyártási profiljuknak és pénzügyi lehetőségeiknek megfelelő fegyverkezési programokat, technikai újításokat, katonai stratégiákat kezdeményeztek,² hogy elébe menjenek a különböző – belföldi vagy külföldi – megrendelők igényeinek. A különféle fegyver­kezési programokkal kapcsolatos igazi döntések gyakran a parlament megkerülésével, annak háta mögött születnek: nem a politikusok, ha­nem sokkal inkább a hadmérnökök hozzák azokat. Jól látható ez az olyan esetekben, mint volt például a neutronbomba-program, vagy a Rafale-program. Az Egyesült Államokban a hatvanas években vég­zett kutatások alapján felmerült annak a lehetősége, hogy olyan atom­fegyvert állítsanak elő, melynek ereje nem a (hagyományos) romboló hatásban, hanem különlegesen pusztító sugárzásában rejlik. Az amerikai fegyvergyárosok, akik egy különösen hatékony lobby támo­gatását élvezik, a szovjet fenyegetésről folytatott sajtókampánnyal megpróbálták megnyerni Carter elnököt annak a tervnek, hogy kezd­jék el e fegyver (a neutronbomba) gyártását.³ Tudjuk, hogy ez alka­lommal nem jártak sikerrel, de vajon hány másik hasonló programot vihettek keresztül diszkréten, anélkül, hogy a közvélemény akárcsak tudomást szerzett volna az ügyről? Franciaországban azoknak a tár­gyalásoknak a kudarca után, melyek az európai együttműködéssel létrehozandó új európai vadászrepülővel kapcsolatban folytak, a Dassault társaságnak sikerült elfogadtatnia saját Rafale-programját an­nak ellenére, hogy az áttekinthetetlen költségek miatt a program ren­tabilitása bizonytalan volt.⁴ Messzire visz ez a logika, hiszen annak ér­dekében, hogy a hagyományos fegyverek újabb típusait eladhassák, az amerikai katonai vezetők például máris arra kényszerültek, hogy felülvizsgálják a NATO katonai doktrínáját, „megállapodásossá" te­gyék azt, vagyis olyan újabb hadműveleti terveket dolgoztak ki – mint az Airland Battle és a FOFA⁵ -, melyekben szerepet kaptak ezen újabb fegyverek is.

A fegyverpiac válsága

A nyolcvanas évek eleje óta a fegyverpiac válságban van: az export­rendelések egyre csökkennek, s még az Egyesült Államokban is – ahol pedig a nagy belső piac miatt könnyebben viselik el a válságot – az a tendencia tapasztalható, hogy minden fegyverkezési program módosul, csökkenteni igyekeznek minden nukleáris vagy hagyomá­nyos fegyverekre vonatkozó tervet.

Ez az értékesítési válság két jól elkülöníthető, mégis egymással összefüggő jelenség következménye. Váratlanul, még az Egyesült Ál­lamok és a Szovjetunió közötti enyhülés korszaka előtt kezdődött e válság, s először csak a hagyományos fegyverekre korlátozódott. Ko­rábban, húsz éven át a harmadik világ országai vásárolták fel a fejlett országok által exportra gyártott fegyverek háromnegyed részét. A leg­főbb megrendelők azonban – Brazília, Észak-Korea, Líbia, Argentí­na, India és Pakisztán – nemcsak fegyvereket, hanem licenceket is vásároltak, hogy hazai gyártmányú hadianyagokkal szerelkezhesse­nek fel. A technológiák megszerzése lehetővé tette ezen országok számára, hogy létrehozzák saját hadiiparukat, melyek ugyan főleg csak az egyszerűbb hadifelszerelések gyártására voltak alkalmasak, de maximálisan alkalmazkodtak az egyes országok sajátos igényei­hez. Önálló hadiiparuk kialakultával ezen országok rögtön export­őrökké léptek elő, s konkurálni kezdtek régi szállítóikkal jó néhány olyan termék gyártásában és értékesítésében, melyek a harmadik vi­lágbeli országok hadseregei számára különösen fontosak voltak. En­nek eredményeként a piac fokozatos beszűkülését tapasztalhatták meg a fejlett országok vállalatai.⁶ A technológia megszerzéséhez szükséges pénz előteremtése a harmadik világ jelenlegi legfőbb fegyverexportőrei, Brazília és India esetében eladósodással járt együtt. 1971 és 1985 között a harmadik világ országai összesen 286 milliárd dollár értékben vásároltak fegyvert: ezzel az összeggel ezen orszá­gok felgyülemlett államadósságának 30%-át ki lehetett volna fizetni. Manapság a harmadik világ országaiban nem ritka az a jelenség, hogy az adósságtörlesztésre és a katonai kiadásokra fordított pénzek összege közel akkora, mint az ország teljes bevétele. Így például Pa­kisztánban az 1987-88-as év költségvetési bevétele 105 millió rúpia volt, míg a katonai kiadások és az adósságtörlesztés összege 88 mil­lió rúpiát tett ki. Ezen országok eladósodása, mely tény részben a ha­diipari komplexumok létrejöttével magyarázható, a fegyverkezéssel kapcsolatos szerződések felülvizsgálatához és újabb tárgyalásokhoz vezetett – vagyis a kifizetések átütemezéséhez, további technológiák átadásához, a kifizetésre kerülő összegek csökkentéséhez, a kama­tok elengedéséhez, s ezzel együtt a megrendelések mennyiségének csökkenéséhez. Az Irak és Irán között folyó háború befejeződése csak még jobban felerősítette ezt a tendenciát, hiszen például 1984 és 1988 között az összes fegyvermegrendelés 30%-a az itteni fron­tokról érkezett.⁷ Mi következett ebből a szituációból? A Dassault és a Thomson cég exportja például akkor nőtt meg újra látványosan a har­madik világ felé, amikor elkezdték elbocsátani munkásaik egy részét (átálltak az olcsóbb, könnyebben kezelhető termékek gyártására, na­gyobb rugalmasságra kényszerültek). Az európai hadiiparnak át kel­lett strukturálódnia ahhoz, hogy a Mátra, a Thomson, a Dassault és egyéb vállalatok bekapcsolódhassanak például a brazil hadiiparba, hogy bezsebelhessék az osztalékot az olyan vállalatok hasznából is, mint az Embraer, a Helibras és a Bernardini (Brazília egyébként ab­szolút értékben a harmadik világ egyik legjobban eladósodott orszá­ga). Ebből következően megszűnt a hadiipar helyhez kötöttsége, olyan újabb ipari komplexumok jöttek létre, melyek a fejlett országok­ban működő társaik függvényei voltak. Bolygónkon végül mindenhol oda vezetett a fejlődés, hogy kialakultak a nagy nemzeti hadiipari komplexumok, melyeknek egymás közötti konkurenciája kihat az összes többi iparágra – az elektronikára, a kohászatra éppen úgy, mint az atomiparra. A brazil hadiipari komplexum a maga körülbelül 350 vállalatával és 100 ezer alkalmazottjával külső függősége dacára is a harmadik világ legnagyobb hatalmú szervezete.

A Kelet és Nyugat közötti kapcsolatok újabb fejleményei nagy ha­tással voltak a különféle hadiipari komplexumok ügyeire.

A két nagyhatalom közötti jelenlegi enyhülés egyik legfőbb oka kétségtelenül az a felismerés, hogy a fegyverkezési verseny költségei a gazdasági fejlődés komoly akadályát jelentik mindkettejük számára. A gorbacsovi vezetés ezt teljesen világosan ki is mondta: állandóan hangoztatták annak szükségességét, hogy a „civil" gazdaságba cso­portosítsák át az erőforrások zömét; ugyanez a gondolat egyre jobban foglalkoztatja az amerikai vezetőket is, akik konstatálták – Zbigniew Brzezinski szavait idézve – „az Egyesült Államok gazdasá­gi előnyének kétségtelen csökkenését" a világban.⁸ Az Egyesült Álla­mok államadósságának felduzzadása már most szükségessé tette a tervbe vett katonai programok költségvetésének némi csökkentését.

1988-ban a katonai kiadásokra előirányzott összeg az Egyesült Államokban 268 milliárd dollárra emelkedett. Ha a hosszabb távú ten­denciát vizsgáljuk, azt látjuk, hogy e kiadások reálértéke 1969 és 1979 között 34,6%-kal csökkent, majd 1979 és 1989 között, az amerikai konzervatívok előretörése idején 51,9%-kal növekedett. Ez a fejlődés egyre negatívabb kereskedelmi mérlegeket eredményezett: 1982-ben 8,7 milliárd dollár volt a hiány, 1989-ben pedig már 128,7 milliárd dollár.

A Kelet és Nyugat között folyó fegyverkezési verseny 1981 és 1986 között a katonai kiadások 30%-os emelkedését eredményezte. 1988 júliusában az Egyesült Államok államadóssága 421 milliárd dol­lár volt, ugyanakkor a harmadik világbeli országok összadóssága – az IMF szerint – 1.243,5 milliárd dollárra rúgott.

A hadiipari komplexumok átstrukturálódása

Mindkét tábor katonai költségvetésére hatással volt az a tény, hogy a két nagyhatalom kifulladt a fegyverkezési versenyben, s hogy a Kelet és Nyugat közötti kapcsolatokban újabb enyhülési szakasz jött el. Ám a hadiipari komplexumok – a költségvetési deficit és az ezzel össze­függő amerikai gazdasági kapacitás-problémák ellenére is – sikerrel védték meg állásaikat, s az 1989-es védelmi költségek 1988-hoz vi­szonyítva mindössze 0,43%-kal csökkentek, a katonai fejlesztési ku­tatások költsége pedig még nőtt is, 75,5 milliárd dollárról 77,8 milliárd dollárra. Keleten, ahonnan a megújulás szelei fújdolgáltak, a gorba­csovi vezetés leszerelési kezdeményezéseinek számos kézzelfog­ható eredménye volt: félmillió katona és tiszt leszerelése, 10 ezer harckocsi, 8.500 löveg és 800 harci repülőgép leselejtezése. A katonai bürokrácia azonban továbbra is igen erős, s a leszerelési kérdések­nek még az elvi vizsgálatához is csak a nyugati tapasztalatok adhat­nak támpontot. Csak nemrégiben, és akkor is a Külügyminisztérium ösztönzésére – mivel a Tervhivatal, a Honvédelmi Minisztérium és a katonai adminisztráció hallgat az ügyben – kezdhették el például vizs­gálni a második világháború után és a Hruscsov idején végrehajtott haderőcsökkentések körülményeit.

Európában, ahol a válság által leginkább sújtott üzemek és em­berek találhatók, az ellenállás főleg a nagyszabású átstrukturálódás­ban mutatkozik meg.

A különböző hadiipari komplexumok a válság hatására meg­kezdték önmaguk átszervezését, éppen úgy, ahogy a többi iparág is ezt teszi válsághelyzetben. Ezzel az átstrukturálódással alkalmaz­kodnak az új helyzethez, így állnak ellen a leszerelési folyamatnak. Tavaly júniusban a NATO-tagországok hadügyminiszterei a GEIP (Groupe Européen Indépendant de Programme), a Független Euró­pai Programcsoport ülésén elfogadták a katonai EURÉKA, az EUCLID (European Cooperation forthe Long-term In Defense) programját. A nyugat-európai országok célja az, hogy létrehozzanak egy kohe­rens ipari és kutatási komplexumot, mely az EUCUD-program kereté­ben szállítaná a jövő fegyvereihez szükséges technológiai és kutatási eredményeket. Az EUCLID-program megalkotása csak egyike azok­nak a lépéseknek, melyek az európai hadiipar egészére kihatással vannak. Azon túl, hogy sokasodnak a vállalatok közötti kooperációs megállapodások (például a francia MÁTRA és a német MBB egy ra­kétafegyver, a francia SNIAS és az olasz SÉLÉNIA egy légvédelmi fegyver gyártására fogott össze), egész ágazatok is összeszövetkez­nek. Ilyen például az európai elektronikai ipar, melyben 1988 novem­bere óta a német SIEMENS az angol General Electric Companyval működik együtt; ilyen a TRTés a HSA, a Philips francia, illetve holland leányvállalata közötti együttműködés; a Thomson és a British Aerospace közös segítségnyújtása az olasz Ferranti vállalatnak; ilyen az elektromechanikában a francia CGE fúziója a General Electric Company „Power System" részlegével. A következő hónapok során újabb és újabb szövetkezések várhatók, mivel ezek teszik lehetővé az euró­pai hadiipar számára a válságból való kilábalást. Ugyanez a folyamat megy végbe az egyes országokon belül is: az NSZK-ban a Daimler Benz társaságnak ugyanakkora részesedése van az AEG, az MTU, a Dornier és az MBB vállalatokban, mint a francia Renault-nak, Aerospatiale-nak, Thomsonnak, SNECMA-nak. Franciaországban ugyan­ez mutatkozik meg az eddigi vetélytársak, a SNIAS és a Dassault közötti fokozott együttműködésben, az állami kereskedelmi tevékeny­ség felélénkülésében, valamint a szárazföldi fegyvereket gyártó ipari társulás, a GIAT (Groupement Industriel des Armements Terrestres) állami vállalattá történt átalakításában, amit a francia kormány kezde­ményezett. Az ilyesféle manőverek természetesen nem korlátozód­nak csupán az európai kontinensre. Franciaország tavaly júniusban kapott megrendelést két darab 2 ezer tonnás fregatt gyártására Szaúd-Arábiától; a szerződés azonban – mint a mostanában kötöttek mindegyike – lényeges kiegészítő, kompenzációs megállapodásokat is tartalmaz: olyan technológiák átadásáról van benne szó, melyek elősegítik az arab (főleg az egyiptomi és a szaúd-arábiai) fegyver­gyártó ipar fellendülését.

A hadiipar átállítása

Ez a folyamatban lévő átstrukturálódás elvezethet egy egységes, összeurópai hadiipari komplexum kialakulásához, mely sokkal inkább versenyképes lenne az amerikai és a szovjet fegyveriparral ebben a jelenlegi nehéz piaci helyzetben, mely a harmadik világbeli partnerek/ vetélytársak előretörésének következménye. Ez az átalakulás a válla­latok pénzügyi mozgásterének megnövekedésével jár együtt, s így lehetővé teszi a leszerelésre irányuló politikai kezdeményezések ki­védését, megkontrázását. E vállalatok elbocsátásokkal és pénzügyi machinációkkal védekeznek, s mindig inkább a hadiiparon belül ma­radva hajtanak végre profilváltást, mintsem hogy a békés, polgári ipar szférájába próbáljanak átvonulni.

A közgazdászok körében folyó viták során – főleg az Egyesült Ál­lamokban és a Szovjetunióban – kiemelt fontosságot szoktak tulajdo­nítani a fegyverkezési költségeknek mint a gazdasági növekedést fé­kező tényezőknek. Az Egyesült Államokban a gazdasági átalakítás és a leszerelés kérdéseivel foglalkozó állami bizottságban (ECD) tevé­kenykedő politikusok, szakszervezeti vezetők, tudósok (George McGovern volt szenátor, Tedd Welss kongresszusi képviselő, Andrew Young, Atlanta polgármestere, John K. Galbraith professzor, Seymour Melman, a szerkezetváltással kapcsolatos kutatások vezetője) 1988 májusa óta arról próbálják meggyőzni a közvéleményt, hogy a fegyverkezési versenyt le kell állítani, s helyre kell billenteni az ország gazdasági egyensúlyát. E bizottság munkáját nagy figyelemmel kísé­rik Bush elnök tanácsadói, akik maguk is sürgetik a katonai költségve­tés megnyirbálását.

A gazdasági átalakítás már régóta napirenden van. A New York-i Columbia Egyetem tanára, Seymour Melman és köre⁹ szerint vilá­gunk „permanensen hadigazdaságban" él, miközben – relatíve – béke van. A katonai jellegű termelés állandó és fontos tényezője az iparnak, és a vállalkozók a hadianyagokat épp olyan terméknek tekin­tik, mint bármi más árut. így tehát ezek is részét képezik a nemzeti össztermelésnek, ugyanolyan joggal, mint az összes többi termék, annak ellenére, hogy gazdasági szempontból különlegesnek számí­tanak, hiszen a katonai jellegű termékek és szolgáltatások improduk­tívak. Nem járulnak hozzá az életszínvonal növekedéséhez, és nem jelentenek segítséget más áruk előállításához. Nem kapcsolódnak be a fogyasztási javak körforgásába sem.

A hadigazdaság – ezen elemzés szerint – rombolóan hat a gaz­dasági életre, hiszen jelentős inflációt és munkanélküliséget okoz. Ezen amerikai közgazdászok szerint a militarizmus káros a tőkés rendszerre. Úgy vélik, hogy a gazdaság átalakítása lehet a militariz­mus alternatívája, s hogy ez törhetné meg a hadiipari komplexumok hatalmát. Ez az átalakítás tehetné lehetővé, hogy a kapitalizmus (új­ra) olyan rendszerré legyen, amely a lakosság szükségleteit igyekszik kielégíteni.

A szocialista teoretikusok a maguk részéről mindig is hangoztat­ták, hogy nem a piacgazdaság kritériumai (a csereérték), hanem a szükségletek (használati érték) alapján kell a termelést megszervez­ni. A rendszer társadalmi-gazdasági változása nem képzelhető el anélkül, hogy megtörnék a kapitalizmus „kemény magját", a hadiipari komplexumokat.

Átalakítási kísérletek

A gazdasági szakértők elméletei nem csupán a fegyvergyártás okozta károk elemzésén alapulnak, hanem építenek a történelmi tapasztala­tokra is. „Visszaállás"-nak nevezték a hadviselő országokban lezaj­lott nagyszabású folyamatot, a gazdasági élet átalakítását a második világháború befejezését követően. Ötévi háborús erőfeszítés után a fegyvergyártásra beállt gazdaságokat visszaállították a polgári terme­lésre. Leghíresebb az amerikai autóipar esete: az autógyárakban 1941-től kezdve páncélosokat gyártottak, majd 1945-ben visszatértek a személygépkocsik előállítására. Ez a nagy átalakulás nem korláto­zódott pusztán arra, hogy új termék gyártására tértek át, hiszen millió­nyi leszerelő katonát is munkával kellett ellátni, s új alapokra kellett he­lyezni az egész újjáéledő gazdaságot.

Részben az átalakítás alapozta meg az ötvenes és hatvanas évek gazdasági fellendülését is. Ennek az átszervezésnek a sikere azt mutatta, hogy ez technikailag lehetséges, járható út.

Ebből következően számos más fontos kezdeményezés is tör­tént az Egyesült Államokban. Létrehozták például az OEA-t, a Gazda­sági Egyeztető Hivatalt, mely a hatvanas években sok katonai üzem és bázis átállításában vette ki a részét; említhetjük George McGovern szenátor törvényjavaslatait, melyek ugyancsak az átalakítást szolgál­ták, vagy az olyan amerikai szakszervezetek állásfoglalásait, mint az UAW (United Automobile Workers) és az IAM (International Association of Machinists).

A gazdaság átállítása mint a társadalmi átalakulás feltétele

Az amerikai vezetők kezdeményezései kizárólag gazdasági téren je­lentkeznek, s így még meghagyják a katonai termelésre való visszaál­lás lehetőségét. Pedig a most megkezdődött periódus, a két nagyha­talom közötti enyhülés szakasza, a Jalta örökségeként Európára ma­radt régi rend szétesése kedvező lehetőségeket kínál a társadalmi át­alakulásra is – feltéve, hogy sikerül legyőzni a hadiipari komplexumok ellenállását.

Térjünk rá a dolgozók millióinak követeléseire, mozgalmukra, melyet szocialistának vagy kommunistának szoktak nevezni. E moz­galmak a termelés célszerűségének fontosságát hangsúlyozzák, vagyis hogy meg kell haladni azt a felfogást, mely bármiféle ter­melést önmagában véve is hasznosnak tart. E tekintetben már vannak eredmények, abból eredően, hogy a dolgozók maguk is részt vesznek saját vállalatuk gyártási terveinek kidolgozásában. A célsze­rűség jelen esetben azt jelenti, hogy úgy termeljünk, hogy a megmun­kálás során a termék az ember számára értékessé váljék. Ez a célsze­rűség a használati érték, ez az, ami szembeszegezhető a tőkés logi­kával, melyben az értéktöbblet kisajátítása a lényeg, bármiféle ter­mékről legyen is szó, ideértve a fegyvereket is. A dolgozók tehát a vál­lalaton belüli új viszonyrendszerért és a társadalmilag hasznos termé­kek gyártásáért harcolnak.

Példa erre a Lucas Aerospace dolgozóinak kísérlete. Amikor az elbocsátás veszélye fenyegette őket, ők maguk dolgoztak ki egy át­alakítási tervet az angliai fegyveriparra vonatkozóan.¹⁰ Először is lét­rehoztak egy saját szervezetet, az Egyesített Tárgyaló Bizottságot, hogy ez intézze ügyeiket a hagyományos szakszervezeti struktúra in­tézményei helyett, mivel azok tárgyalási pozíciói túlságosan korláto­zottak, gyengék. 180 kutatóközponttal léptek kapcsolatba, de egyik sem vállalkozott arra, hogy akciótervet dolgozzon ki az átalakításhoz. A bizottság végül közvetlenül a dolgozókhoz fordult. A szakszervezeti tisztviselők segítségével minden dolgozóval kitöltettek egy kérdőívet, s ez módot adott arra, hogy megismerjék a termelésben résztvevők összességének véleményét és javaslatait a következő két kérdéssel kapcsolatban:

18 hónapba tellett, amíg feldolgozták a válaszokat, és összeállítottak belőlük egy 1200 oldalas összefoglaló jelentést, amely nemcsak hogy 150 gyártandó terméket sorolt fel, hanem az ezzel kapcsolatos mun­kaszervezési feladatokkal is foglalkozott.

Cél tehát az, hogy változzék meg az a történelmi tendencia, mely a dolgozók képzetlenségében, autonómiájuk elvesztésében nyilvá­nul meg, abban, hogy csupán csavarok a gépezetben, hiszen e té­nyezőkből ered a dolgozók érdektelensége és a termelési struktúrá­tól való elidegenedése.¹¹ Egy relatíve fejlett technológia ezáltal kap­csolódik össze az intenzív kétkezi munka szükségességével. Az el­lenterv lényege, hogy vitatja a tulajdonosok azon jogát, hogy egyma­guk határozhassanak arról, mit fognak termelni. A „management" szerepének újradefiniálását sürgeti, s az azonnali gazdasági renta­bilitás elve helyére a hosszú távú társadalmi hasznosság elvét helyezi.

A leszerelés felé

A „halálgyárak" átállítása kezdetben pacifista, háborúellenes követe­lés volt. Az első világháború után a vita immár kiterjedt a fegyverkeres­kedelemre is, ám a pacifista mozgalmak, melyek nagy társadalmi tá­mogatást élveztek a harmincas években, nemigen mentek messzebb annál, hogy morálisan és általánosságban elítéljék a háborút.¹² A ha­diüzemek átalakításának követelésével csak a második világháború után léptek fel a pacifisták, ekkor vált ez a békemozgalmak fontos ja­vaslatává. A szélesebb értelemben felfogott békemozgalom kezdettől fogva, az első világháború hatására és a különböző Internacionálék tevékenysége nyomán a népek – kormányoktól független – jó kapcso­latainak megteremtésére törekedett, egy alsó szinten történő enyhü­lésre, mely kiegészítője lenne a felső szintű enyhülésnek. A békete­remtésben nagy jelentősége van a népek közötti kapcsolatoknak – és persze annak, hogy mit tudnak tenni saját hadiiparuk üzelmeivel szemben. A fegyverkezéssel szembeni harc frontját azonban szélesí­teni kell: nem elég utcai tüntetéseken követelni a leszerelést. A problé­mák mélyére kell hatolni, fel kell tárni, hogy mily módon tudunk küz­deni e fenyegetés ellen, tudatosítani kell a konfliktusokat, és megke­resni feloldásuk lehetőségét.

A háborús kultúrában lelhetjük fel minden hadiipar közös alapját, s e közös alap minden népnél megtalálható. E háborús kul­túra azon a hiten alapul, hogy a konfliktusokat fegyverrel, erő­szakkal meg lehet oldani. Számos forradalmi mozgalom is bele­esett ebbe a kulturális csapdába, mely a nyugati civilizáció év­százados fejlődésének „eredménye". Most, hogy az egyik ilyen erőszakos forradalom – az 1917-es – pusztításairól lassan elkészül­nek az első mérlegek, most, hogy a történelmi körülmények lehetővé tették az első leszerelési egyezmények aláírását, ideje feltenni a kér­dést magunknak: az erőszakon kívül milyen más módszerek kínál­koznak számunkra a konfliktusok megoldására? Feltétlenül szük­séges, hogy másképpen közelítsük meg a vitás kérdéseket, különben újrakezdődik a fegyverkezési verseny, és ismét megkezdődik a hadi­ipari komplexumok kiépülése.

Ahhoz, hogy az enyhülési folyamat folytatódjék, az átalakításra törekvő erőknek számos nehéz csatát kell megnyerniük. Egykor vilá­gosabb volt a helyzet: harcolni kellett a saját államon belüli kapitaliz­mus ellen, s egyidejűleg meg kellett vívni a harcot nemzetközi szinten is. A küzdelem kereteit a nemzetállamok jelölték ki. Ma azonban a XVIII-XIX. században létrejött nemzetállamok rendszere egyre in­kább felbomlik, s átadja helyét a nemzetközi kapitalizmusnak.

A pénzverésnek, pénzkibocsátásnak, a hadsereg felállításának és a vele való rendelkezésnek a joga korábban sokáig az államhatal­mat illette meg – az erőszak és a pénz monopóliuma volt az államok alapja. De ma, bár a pénzverés még mindig az állam kezében van, a pénzforgalom már ellenőrizhetetlenné vált, és bár a hadsereget to­vábbra is az állam állítja ki, a fegyvergyártás immár nem követi a had­erő fejlődésének mértékét; vagyis a hadiipari komplexumok fejlődési dinamikáját – és pénzügyi tranzakcióik szövevényét – az állam már nem tudja ellenőrizni. Arra a civil társadalomra marad tehát ez a fel­adat, mely – például Németországban a berlini fal áttörésével – meg­mutatta már erejét. A civil társadalmaknak arra kell törekedniük, hogy világossá tegyék: a hadiipari komplexumok legfőbb érve, a védelem szükségessége, immár idejétmúlt dolog.

Az európai katonai rendszer megrendülése Keleten és Nyugaton is azzal a következménnyel járt, hogy a hadiipari komplexumok szere­pével kapcsolatban mindenféle kínos kérdéseket tettek fel a vezérkari tiszteknek. Mindez azt eredményezheti, hogy a vezérkarok felülvizs­gálják a védelmi szükségletekre vonatkozó álláspontjukat, s változ­hatnak a fegyveriparhoz fűződő kapcsolataik is.

A védelem és biztonság új rendszerét kell létrehozni. Egy új szo­cialista utópia születését jelenthetné egy ilyen rendszer, ha az a fegyveripar alkonyát hozná magával.

M, 34. (1990. január)

(Ford.: Takács József)

Jegyzetek

1 Franciaországban a hadmérnökök mind egy iskolában végeznek, ezért a testületi szellem igen erős körükben. Erről győz meg minket a Les Dossiers du Canard 1989 szeptember-ok­tóberi számának cikke: „Le tout Etat dans tous ses Etats".

2 Collectif: Fleuve noir, production de stratégies et production de systèmes d'armes. Cahiers d'Etudes Stratégiques, (CIRPES), 1987. január.

3 Franciaországban a Giraud bányavállalat egyik mérnöke javasolta a tervet 1972-ben.

4 Jean-Paul Hébert: Les Ventes d'armes. 1988. Editions Syros.

5 Joxe, Metge, Santos: Eurostratégies américaines. Cahiers d'Eludes Stratégiques, 1987. április.

6 Gilbert Girondeaux: Nos armes? La crise et le mal-développement, Éditions La Forge, Pa­ris, 1985.

7 SIPRI Yearbook, 1989.

8 Zbigniew Brzezinski: America's New Geostrategy, Foreign Affairs, 1988 tavaszi szám.

9 Seymour Melman: The permanent War Economy capilalism in decline. Simon and Schuster, New York, 1974.

10 Collectif: Concertation Paix et Développement: Le droit au travail utile, contrôle et développement de l'emploi par la reconversion des industries d'armements. Bruxelles, 1978.

11 André Gorz: Adieux au prolétariat. Seuil, Paris, 1981.

12 Antony Sampson: La Foire aux armes, le grand jeu des firmes et des Etats. Robert Laffont, Paris, 1978.