Pontosan egy éve, 1987. június-júliusi „Jean-Marie Le Pen mégiscsak mennybe megy" című számunkban írtuk: „A Nem­zeti Front előretörése a legsúlyosabb tényező a francia társa­dalomban, és paradox módon a legérdekesebb egy egyre in­kább értelmét vesztett politikai életben.¹ Egy évvel később, az elnöki választások első fordulója, de a törvényhozói választá­sok is megerősítették a veszély nagyságát, jelezték a jelen­ség összetettségét és mindazok viszonylagos eredményte­lenségét, akik gátat próbáltak vetni e folyamatnak.

Érdekes politikai egyetértés van kialakulóban arra vonat­kozólag, hogy Le Pen előretörését az elnökválasztáson a Har­lem Desirnek oly kedves „előzmények elméletével" magya­rázzuk. Eszerint mindennek oka a válságban lenne: a népes negyedek életkörülményeinek súlyosbodásában, az ex-vörös peremkerületek rossz irányításában. Természetesen van igazság abban, ha kimutatjuk ezeket az elemeket, mégis, ta­lán jobb lenne nem kiragadnunk őket, így ugyanis egy kis képzelőerővel gyorsan arra a gondolatra juthatnánk, hogy pusz­tán gyakorlati eszközökkel szabályozható konjunktúrajelen­ségről van szó. De miért kellene kitérnünk továbbra is egy olyan lényeges kérdés elől, mint a faji megkülönböztetés és a szélsőjobboldal történelmi gyökereinek vizsgálata az ország történetében?

Amilyen abszurd eltagadni a forradalmi hagyomány léte­zését történelmünkben, ugyanolyan abszurditás lenne a na­cionalista és ultrareakciós tradíció tagadása is. Azt akarják-e elhitetni, hogy a lepenizmus a semmiből született, gyökérte­len? Talán azt a benyomást akarják ezzel kelteni, hogyha va­lami gyökértelen, akkor nem is olyan veszélyes, és kockázat nélkül eszközzé változtatható a politikai játékban? Merthogy eltérően a bűvészinastól, ők mindig urai lesznek a vadállat­nak, és vissza tudják kényszeríteni barlangjába, például egy olyan választási rendszerrel, amely kedvezőtlen a számára.

A lepenizmus gyökerei messzire nyúlnak

A lepenizmusnak ahhoz, hogy virágozzék, nincs szüksége tiszteletre. Ténykedésének alapja a faji megkülönböztetés, mégpedig nem burkolt vagy szégyenlős, hanem a lehető leg­nyíltabb rasszizmus. […]

A faji megkülönböztetésnek – a maga antiszemita össze­tevőjével – megvan a folyamatossága a nemzeti történelem­ben is. A XIX. században az első tömeges antiszemita meg­nyilvánulás nem Németországban, hanem Franciaországban következett be, a Dreyfus-üggyel kapcsolatban. (E hullámra reagált Théodore Herzl a cionista ideológia kifejtésével.) Ter­mészetesen elmondhatjuk, hogy Franciaország volt az az or­szág is, ahol a haladó erők egy zsidó tiszt védelmében meg­mozdultak. Ez csak még inkább mutatja, hogy nem volna sza­bad elfelejtenünk történelmünk egyik vagy másik aspektusát.

Az antiszemitizmus kliséje az egész Harmadik Köztársa­ság idején fellelhető, alapjául szolgál különféle ligák alapítá­sának, majd tömörülési motiváció a Vichy-rendszer hívei szá­mára.

Vichy nem maradhat örökké Franciaország történelmé­nek titkolt lapja. Vichy a hódító nácik vágyait túlszárnyaló anti­szemita törvényeket hirdet meg. A francia rendőrség az, ame­lyik lelkiismeret-furdalás nélkül végrehajtja a vald'hiv-i razziát, és sok hivatalnoka járult hozzá húzódozás nélkül a deportálás folyamatához.

Az is teljesen igaz, hogy az antiszemitizmus és a fasiszta ideológia a második világháború után kívül rekedt a nemzeti megegyezésen. Azután a gyarmati háborúk, különösen az al­gériai háború és vele egy időben az Észak-Afrikából érkező bevándorlók áradata megváltoztatta a francia típusú faji meg­különböztetés céltábláit, anélkül azonban, hogy a régi anti­szemita alap, mint olyan, eltűnt volna.

A téma történelmi folyamatossága nyomon követhető, s most újra fellángolásának vagyunk tanúi. Ez az újraéledés az, amit ma meg kell érteni. Alapvetően az Ellenállásból szár­mazó konszenzusnak a romjaira épül, amelynek értelmében két viszonylagos hegemónia alakult ki: a gaulle-ista és a kom­munista. Mindkettő összeroskadt, a kommunista párt (FKP) helyzetét ismerjük, az RPR pedig jóformán semmit sem őrzött meg a gaulle-ista eszmékből. Ez a kettős összeomlás nem kis szerepet játszik abban, hogy azok a gátak, amelyek a szél­sőjobboldali tradíciót 40 éven át csökevényes állapotban tartották, szétrobbantak. Természetesen a válság is közbe­szólt, de nem mint kizárólagos tényező, hanem mint katalizá­tor, mint reaktiváló elem egy, az időkbe bevésett és onnan el nem tűnt valóság számára, amely előtt a 80-as évek kezdeté­től új területek sora nyílt meg.

Szabad területek

E területek közül az elsőt a francia jobboldal strukturális krí­zise nyitotta meg. A régi különállás a parancsuralmi és a libe­rális jobboldal között fokozatosan növekedett annak az ellent­mondásnak révén, amely a nemzeti jelleget hangsúlyozni kí­vánó és az európai integrációt előnyben részesítő jobbolda­liak között alakult ki. A gaulle-izmusra jellemző volt az a sajá­tosság, hogy történelmi okokból egyszerre képviselte a pa­rancsuralmi jobboldalt és az antifasizmust. De legitimitása mindenekelőtt abból a képességből fakadt, hogy úgy tette ma­gáévá a nemzeti jelleget, hogy közben a nacionalista kezde­ményezéseket befagyasztotta.

A tőke gyorsuló nemzetközivé válása, az európai integrá­ció nyilvánvalósága – mint elkerülhetetlen folyamat – megren­dítette az építményt. 1979-ben Jacques Chirac híres cochin-i felhívásában megpróbálja csökkenteni azokat a károkat, amelyeket az integráció kialakításának érdekében követtek el, de az RPR lassanként kénytelen odáig jutni, hogy maga is elfogadja az egységes európai cselekvés gondolatát, és fel­hagy politikai alapállásával, a konzervatív és archaikus, ám ugyanakkor nemzeti identitás aggályos védelmével. Egy má­sik terület, amely a szélsőjobboldal radikalizálódását megha­tározza, az egyház válsága: a jobboldali szavazatok egy ré­sze ez utóbbinak köszönhető. Ellentmondásos jelenségről van itt szó. A püspökök nagy részének Le Pen-ellenes állás­foglalása és a bevándorlók védelmezése a katolikus válasz­tók egy részénél nyilvánvalóan féket képez a lepenizmus tá­mogatásában. Ugyanakkor súlyosbítja a régi tradicionális ka­tolikus (nem feltétlenül integrista) választók gondjait, akik szá­mára nacionalizmus és klerikalizmus egy.

Elzásznak, ahol április 24-én a Nemzeti Front látványos sikert aratott, elmélyült tanulmányozás tárgyává kell lennie. Ezt a vidéket valóban erős hagyományos keresztény (kato­likus és protestáns) érzelemmel átitatott nemzeti identitáske­resés jellemzi. A hagyományos jobboldal nagy részének Le Pen felé billenését többek között az magyarázza, hogy ezek­nek az elzásziaknak gondot okoz: kik is ők az európai integrá­ció idején?

Harmadik terület

A Nemzeti Front számára a harmadik szabad területet egé­szen bizonyosan az FKP által megtestesített forradalmi irány­zat összeomlása jelenti. Egy divatos elmélettel ellentétben ez a terep nem teljesen nyitott Le Pen számára, de teret enged neki, hogy ő álljon a tiltakozó politika élére, s még inkább teret nyit Le Pen mozgalmának azáltal, hogy feladja a társadalom reális változásainak minden perspektíváját.

A harmincas évek közepén a gazdasági válság teljes erő­vel tombolt Franciaországban, és a jobboldal klasszikus for­mációi azt az érzést keltették, hogy összedőlnek az aktív és fenyegető fasiszta ligák nyomása alatt. Ezeknek azonban nem sikerült pozíciójukat jelentős választói befolyássá változ­tatni. Ez nyilvánvaló volt, mert velük szemben a Népfront meg­jelenésével nagy politikai perspektíva nyílt.

Ma semmi hasonló nincs. Ellenkezőleg, nagyon jellemző, hogy André Lajoinie, az FKP jelöltje, kampánya kezdete óta azt hirdette: Le Pennel saját terepén, az elégedetlenség terü­letén fog konkurálni. A „ha elégedetlenebb vagy, mint én, meghalsz" játékban az FKP teljes kudarcot vallott, miközben a Nemzeti Front vezetője figyelemre méltó nyereséget köny­velhetett el. Ez nem azt jelenti, hogy Le Pen választói, egy kis részüktől eltekintve, közvetlenül az FKP választói közül kerül­tek volna ki, ellenkezőleg, éppen azt jelzi, hogy a francia tí­pusú fasizmus igazi ellenszere egy dinamikus és tömegeket egyesítő forradalmi mozgalomban lenne, ám Franciaország­ban jelenleg az FKP sem az egyik, sem a másik kritériumnak nem felel meg.

A nép, amelynek egy részét Le Pennek vitathatatlanul si­került megnyernie, nem hódítható vissza elemi vagy élelme­zési (l'élémentaire ou l'alimentaire) jelszavakkal, a perspek­tíva csak akkor lesz hitelt érdemlő, ha a nemzeti identitás új meghatározásához, átértékeléséhez kapcsolódik.

Nemzeti identitás

A nemzeti identitásnak ez az átértékelése részben a múlton alapul. Hogy csak egy példát mondjak, ha a franciák ugyan­olyan kollektív önvizsgálatra vállalkoznának az algériai hábo­rút illetően, mint amilyenre a 80-as évek német fiataljai képe­sek voltak a nácizmussal szemben, már tisztább lenne a hori­zont a harmadik világhoz és a francia földön élő bevándorlók­hoz fűződő kapcsolatok újrameghatározására. De ennek az újrameghatározásnak lényegét illetően arra a szerepre kell épülnie, amit a francia nemzet ma a nemzetközi beilleszkedés folyamatában játszhat. Nem lesz a haladó névre méltó politi­ka, ha Franciaország a harmadik világgal szembeni kapcsola­taiban nem avantgárdé hozzáállást tanúsít.

A nehézség abban rejlik, hogy egyazon mozgalmon belül érthetővé tegyük: az identitást fenyegető veszélyt nem a bevándorlók, hanem a multinacionalista kapitalisták kí­vülről irányított komplexuma jelenti. Bárcsak ne a földrajzi határokban, az illuzórikus és fagyos visszahúzódásban rejlene a megoldás! Franciaországról van szó, az emberi jogok és a francia forradalom hazájáról, amelynek kétszázadik év­fordulóján új nemzetközi rendet ösztönözve kérünk részt a nemzetközi munkamegosztásból.

Hogyan szálljunk szembe Le Pennel?

Mindazok, akik az utóbbi évek elengedhetetlenül szükséges fajimegkülönböztetés-ellenes mozgalmaiban részt vettek, ugyanarra a megállapításra jutottak. Figyelemre méltó ellen­gőz-szerepet játszottak, de csak a fajgyűlölet ellenzőit mozgó­sították, nem hódították el a Nemzeti Front potenciális válasz­tóit. Ugyanezen probléma merülhet fel ma a Le Pen-ellenes tömörülésben is, amennyiben a francia politikai életben hege­móniát élvező és e tömörülés nevében fellépő Szocialista Párt úgy állíthatja be mostani jobb felé nyitását, hogy ezzel azt su­gallja: az ő politikája az igazi gátja a lepenista eszméknek. A hosszú távon a politikai játékot megrohasztani képes francia típusú fasizmus ellen szükséges harcot a valóságban pusztán olyan imperatívuszok irányítják, amelyek csak néhány, egy­fajta lágy liberalizmust védelmező általános érték újramegerősítésére tudnak korlátozódni.

Ezen imperatívuszok közül a progresszív és forradalmi gondolatok koherenciája ma darabókban hever. Hiányzik a célok kidolgozása, a napjainkban ugyanolyan fontos szerepet játszani képes jelszavaké, mint amilyen szerepet 1934 és 36 között a 40 órás munkahét, a fizetett szabadság vagy a gabo­nahivatal felállítása játszott. Ebből a szempontból nem biztos, hogy ma a SMIC-et (minimálbér) illető követelések a legfonto­sabbak. A jövő körvonalait sokkal inkább a munkához való jo­gért folytatott társadalmi mozgalommal határozhatnánk meg, mintsem a feltételek javítgatásával. S létrejöttéhez épp en­nyire szükséges a francia nemzet és a világ többi része (külö­nösen a harmadik világ) közötti kapcsolatok új, haladó szel­lemű koncepciója.

(Ford.: Takács Ágnes)

M 21. sz. 1988. jún.-júl.

Jegyzet

1 Az 1988-as választásokon 4.363.000 választó szavazott Le Penre: minden tízedik feliratkozott választó. Négy év alatt Le Pen megkét­szerezte a bázisát, két évre vetítve 61%-os a növekedés. Le Pen 88-ban megőrizte 86%-os szavazatait; új választóinak 44%-a az UDF és az RPR (tehát a hagyományos – és nála mérsékeltebb – jobbol­dal) táborából jött; 1/3-uk került ki a korábban tartózkodók, ill. olyan fiatalok közül, akik 1986-ban még nem szavaztak. 72% 86-ban a baloldalra szavazott, közülük 4% az FKP szavazója volt. (Volt olyan kör­zet, ahol ez az FKP-szavazatok 40%-ának elhódítását jelentette!) (A szerk.)