A szerző ebben az 1989-ben tartott előadásában a „félperiféria" fogalmának igen alapos elemzését nyújtja. Vitatja azt a gyakran hangoztatott összefüggést, hogy a fejlettség azonosítható lenne az iparosodottsággal. A legújabb iparosítást nem a periféria fejlődéseként, hanem az ipar perife-rizálódásaként értelmezi, Vitatja azt is, hogy az egyenlőtlen csere lenne a centrum gazdasági hatalmának legfőbb alapja. A tőke- és munkakihelyezés szerepét meghatározóbbnak látja ebben. Felállítja azt a tétéit, hogy ez a gazdagság a kizsákmányolás és a kirekesztés kettősségén alapszik, melyek közül ha az egyik ellen veszi fel a harcot egy periferikus állam, ez többnyire a másik csapdájába vezeti, Rámutat, hogy az utolérés a többség számára illúzió, hiszen az általuk utolérni kívánt előnyök éppen abból származnak, hogy mások alá vannak vetve a kirekesztésnek és kizsákmányolásnak. A világ legkülönbözőbb régióinak elemzésével állapítja meg, hogy a centrum-félperiferia-periféria skálán a fel-le mozgás kivételes. Szembeállítja a rendszeridegen és a rendszerkonform félperifériát, mely összehasonlítás – a „rendszeridegen" szocializmusok bukásának ellenére – többnyire a rendszerkonform félperiféria számára kedvező&l

1. Az egyenlőtlen csere zsákutcája

Amikor félperifériáról beszélünk, a kapitalista rendszerben köz­tes állapotról van szó a struktúra centruma és perifériája között. A témában írt tanulmányok zöme abból a megfigyelésből indul ki, hogy a centrum-periféria struktúra olyan „egyenlőtlen csere”-hálózatból áll, amelynek segítségével egyes államok (amelyeket gyakran „iparinak” vagy „iparosodottnak” hívnak) aránytalanul nagy részhez jutnak a nemzetközi munkamegosztás során ke­letkező profitból, miközben az államok többsége legfeljebb annyit nyer, amennyi a kapitalista körben való maradáshoz elég­séges. Az előbbi államok alkotják a tőkés világ „centrumát”, míg az utóbbiak a „perifériát”. A „fél-perifériás” államok (amelyeket neveznek „fél-iparosodottaknak” vagy „fél-ipariaknak” is) olyan helyet foglalnak el, amely az aránytalan cserefolyamatok ezen mozgásterében valahol középen található: csak marginális pro­fithoz jutnak a centrummal folytatott cserékben, ugyanakkor net­tó profithoz, amikor a periférikus országokkal állnak kapcsolat­ban.¹

Ez a koncepció megítélésem szerint egy sor feltevésre épül, amely vitatható, mind a priori, mind történelmi szempontból. Az első ilyen vitatható pont, hogy az „iparosodás” egyenlő lenne a „fejlődéssel”, és hogy a „centrum” egyenlő lenne az „iparival”. Eléggé érdekes módon, ez a feltevés áthúzódik a „függőség” és a „modernizáció” iskolái közötti elosztóvonalon. Mindkét iskola számára fejlődni azt jelenti: iparosítani. Természetesen a két is­kola éles vitában áll egymással, hogy egyes országok miért ipa­rosodottak és mások miért nem, de azon tudósok többsége, akik ezekre az iskolákra hivatkoznak, teljesen bizonyosra veszi, hogy fejlődés és iparosodás egy és ugyanaz.

Ez a látásmód annyira megerősödött, hogy szinte vitathatat­lanná vált, annak ellenére, hogy ma a tőkés világgazdasághoz tartozó leggazdagabb országok többségében iparleépítő folya­mat indult el. A szegény országokban ezzel párhuzamosan vég­bemenő gyors iparosodás, amely korábbi állapotukhoz képest jelentős változásokhoz vezetett, általában azt a látszatot keltette bennük, mintha ez az iparosodás egyenlő lenne a fejlődéssel. Amennyire én tudom, ezen iskolákon belül soha senki sem tette fel a kérdést, hogy ezek az egymáshoz kötődő iparleépítő és iparosító folyamatok együttjártak-e a gazdag, de iparleépítő or­szágok gazdagsága, hatalma és jóléte, illetve a nem annyira gazdag, de iparosodó országok szintje közötti szakadék csökke­nésével.

Annál a koncepcióalkotási típusnál, amelyet elemzünk, egy második vitatható feltevés az, hogy a centrum-periféria kapcso­latok kizárólag egyenlőtlen cseréből állnak, és hogy a világgaz­daság centrum-periféria struktúrája cserehálózatból, vagyis ke­reskedelmi hálózatból állna. Először is nem mindig világos, mit is jelent azok számára, akik az „egyenlőtlen fejlődés” terminoló­giáját használják, ez az „egyenlőtlen fejlődés”? A szokványos hi­vatkozás mindig Emmanuel (1972), de úgy látszik, csak kevesen vannak tudatában annak, hogy mit is (vagy mit nem) jelent Em­manuel számára ez a koncepció. Emmanuel koncepciójának ugyanis semmi köze sincs a kereskedelmi hálózatban betöltött szerephez. Mindössze a különböző jövedelmi állapotú, viszont azonos tőkehányaddal és termelékenységi szinttel rendelkező országok közötti kereskedelemre utal. Az ő premisszája a mun­kaforrás mobilitásának hiánya és a tőke forrásának magas mobi­litása a kereskedelmi partnerek között. A partner kereskedelmi profitjának elsajátítása magasabb jövedelmekhez vezet, függet­lenül a kereskedelemben elfoglalt helytől.

Valójában tehát az egyenlőtlen csere nem az egyetlen esz­köz volt a centrum-periféria polarizáció mechanizmusának kiala­kulásában, és hatásai a centrum-periféria struktúrájára a világ­gazdaságban sem olyan egyértelműek, ahogyan azt e meghatá­rozás használói állítják.

Természetesen nem tagadom azt a meghatározó szerepet, amelyet az egyenlőtlen fejlődés játszott e struktúra kialakításá­ban és reprodukálásában. Történelmileg a tőke sokkal mozgé­konyabb volt a világgazdaság terében mint a munka; és a jöve­delmi különbségek a bekapcsolt területeken nemcsak hogy na­gyobbak voltak, hanem egyre növekedtek is, méghozzá gyor­sabban mint a termelékenység és a profit rátája. Nehéz felfogni, hogy a centrum országai egyébként miként érhették volna el ha­talmi, gazdasági és jóléti színvonalukat a direkt és indirekt áru­csere hosszabb történelmi előzménye nélkül, az alacsonyabb jö­vedelmű államokkal és területekkel szemben. De még ha ezt el­fogadjuk is, ebből akkor sem következik, hogy az egyenlőtlen csere a centrum-periféria egyetlen vagy legnagyobb polarizációs mechanizmusa lenne, vagy hogy a polarizáció szükségszerűen ebből származna. Az egyenlőtlen csere csak egyike a külön­féle polarizációs mechanizmusoknak. Legalább ilyen fontos volt két másik mechanizmus, amelyeket bátran nevezhetünk egyfelől a munka egyoldalú áthelyezésének, másfelől a tőke áthelyezésének. Az egyenlőtlen cserével ellentétben ezek az egyoldalú áthelyezések nem feltételezik valamely kialakult kap­csolat vagy kereskedelmi hálózat létezését. Elviekben tehát az egyoldalú áthelyezések összeegyeztethetők akár az államok il­letve a területek közötti egyenlőtlen csere-kapcsolatok teljes hiá­nyával is.²

Történelmileg a munka és a tőke egyoldalú áttelepítése időnként kényszer révén, időnként önkéntesen ment végbe. Az erőltetett áttelepítéseket az erőszak illetve az azzal történő fe­nyegetés eszközének alkalmazásával a fogadó országok vagy azok ügynökei használták fel. A rabszolgák kereskedelme és a hadifoglyok áttelepítése és munkásként alkalmazása a munka­erő egyoldalú és erőltetett áttelepítésének példája, míg a kolóni­ák által használt monetáris eszközök bevetése, valamint a hábo­rús károknak a legyőzött ellenségek általi helyreállíttatása a tőke jellegzetes magatartása. Az önkéntes áthelyezés ezzel szemben az áthelyező tulajdonosok kizárólagos érdekeit szolgálja: a leg­jobb példák a munkaerő emigrálása, valamint a tőke menekülé­se. Ez a két egyoldalú áthelyezési típus döntő volt a tőkés világ­gazdaság centrum-periféria struktúrájának reprodukálása szem­pontjából, noha az idő múlásával az erőszakos áthelyezések je­lentősége csökkent az önkéntes áthelyezésekkel szemben. Az a tény, hogy az önkéntes áthelyezések erkölcsileg kevésbé vita­tottak, mint az erőszakosak, nem jelenti azt, hogy kevésbé haté­konyak lennének mint centrum-periféria polarizációs mechaniz­musok. Ellenkezőleg, az önkéntes áthelyezések sokkal hatéko­nyabbak, mint az erőszakosak, ahol és amikor a különböző tér­ségek közötti különbségek a kompenzációk színvonalát és biz­tonságát illetően eléggé megnövekedtek ahhoz, hogy megfe­lelően ösztönzőek legyenek a munkaerő és a tőketulajdonosok számára a tőke áthelyezésére azokra a területekre, ahol a jöve­delmek nagyobbak és biztosabbak.

Az ilyenfajta áttelepítések az egyenlőtlen fejlődésnél mindig sokkal fontosabbak voltak a centrum terjeszkedésé­nek folyamatában, amely ahhoz vezetett, hogy a XIX. század végén és a XX. század elején magába zárja az úgynevezett újonnan beiktatott országok többségét, elsősorban az Egyesült Államokat. Az áttelepítések hatásai az exportőr országokra nem voltak egyformák. Mindenesetre e hatások a gazdagság, a hata­lom és a jólét hierarchiáiban a tőkés világgazdaságban általában előzmények nélküli polarizációkat eredményeztek. Az egyenlőtlen fejlődés tehát csak egyike azoknak a mechanizmusoknak, ame­lyeken keresztül kialakult, reprodukálódott és elmélyült a világ­gazdaság centrum-periféria struktúrája. De ez nem minden. Ahogy mondtuk, hatásai a világgazdaság struktúráira sokkal el­lentmondásosabbak erkölcsileg, mint ahogy azt feltételezni le­hetne. Egy ország, amely magas bérszínvonalú árut értékesít olyan áruért cserébe, amely alacsony bérszínvonalat tartalmaz, sokáig csinálhatja ezt, de csak abban a mértékben gyűjthet a cseréből hasznot, amennyiben a termelésben és a fogyasztás­ban a két áru között inkább kiegészítő kapcsolat, semmint ver­senyhelyzet áll fenn. Amennyiben bármely oknál fogva a kiegé­szítő kapcsolat meggyengül, és a versenyhelyzet erősödik, az egyenlőtlen csere a kizsákmányolt ország fegyverévé válhat a gazdagság, a hatalom és a jólét megszerzésében – a kizsákmá­nyoló országhoz képest és lehetőleg ez utóbbi költségére. Ilyen körülmények között Warren tézisei (1980), melyek szerint az alacsony jövedelmű ország számára bizonyos szempontból jobb kizsákmányoltnak lenni a magasabb jövedelmű ország által, mint sem, fontos igazságelemeket tartalmaz.

Ebben az értelemben meg kell jegyezni, hogy a második vi­lágháború után a világgazdaságban a felfelé mozgás legfonto­sabb példái (Japán, Dél-Korea, Tajvan) felemelkedésük bizo­nyos pontján abból merítettek erőt, hogy viszonylag alacsony jö­vedelmű munkát igénylő termékeket exportáltak viszonylag ma­gas bérszínvonalú áru fejében. Ezekből a történelmi példákból nem következik, hogy minden periférián vagy félperiférián lévő ország meggazdagodik, ahogy az Japán, Dél-Korea és Tajvan esetében történt. De az igenis következik, hogy az egyenlőtlen csere két irányban is hathat (a polarizáció és a polarizáció csök­kenése felé), és éppen ezért a centrum-periféria kapcsolat és az egyenlőtlen csere közötti azonosság nem evidens.

Amit az egyenlőtlen fejlődéssel kapcsolatban mondtunk, mu­tatis mutandis alkalmazható a tőke és a munkalehetőségek egyoldalú áttelepítéseire is. Történelmileg a tőke rendszeres ex­portja legalább annyira centralizációs mechanizmus volt, mint amennyire periferizációs. A XVI. századi Hollandiától a mai Ja­pánig a külföldi beruházás (mindenekelőtt a kamatokat eredmé­nyező tőke formájában) – egyre növekvő arányai miatt – mindig fontos eszköze volt egy-egy nemzet számára a centrum-pozíció kialakításának és megerősítéséhez. Ami pedig a munkaerő egyoldalú áttelepítését illeti, legyen elég megjegyezni, hogy Nagy-Britannia felemelkedését a XVII. és XVIII. században, va­lamint Svájcét és Svédországét a XIX. század végén, a munka­erő nagymérvű emigrációja kísérte és előzte meg.

Egyszóval az egyenlőtlen csere meg az egyoldalú munka- és tőke-áthelyezés egyaránt hozzájárult a világgazdaság centrum­-periféria struktúrájának kialakulásához és reprodukálásához; ám nem alapvető jellemzői a centrum-periféria kapcsolatoknak. Ha ez utóbbiak, mint gondolom, a kapitalista világgazdaság állama­inak és népeinek gazdagság-elosztására, egyenlőtlenségére és ennek önújratermelő természetére utalnak, akkor az egyenlőtlen fejlődés, a tőke és a munka egyoldalú áthelyezése a centrum­-periféria kapcsolatok alakulásának csupán attribútumai, éppúgy, mint az iparosodás és az ipartalanítás. Összecsenghetnek is, meg nem is a centrum-periféria viszonyokkal, az éppen adott körülményektől függően. De a maguk részéről sohasem tudhat­ják egyértelműen meghatározni, hogy kire vannak, kire nincse­nek jótékony hatással a kapitalista világgazdaság strukturális egyenlőtlenségei.

2. A nemzetek gazdagsága a világrendszer perspektíváinak tükrében

A világrendszerek elemzése könnyű kiutat kínál abból az elmé­leti szorításból, amelyben akkor találjuk magunkat, ha minden­áron bizonygatni akarjuk, hogy a kapitalista világgazdaság cent­rum-periféria struktúráját csak a cserehálózat alapján lehet azo­nosítani, vagy ami ennél is rosszabb, az iparosítás fokának nagyléptékű összehasonlításán keresztül. Marxot és Schumpetert követve, a világrendszerek elemzései a kapitalizmust úgy fogják fel, mint egy fejlődési rendszert, ahol az összesség stabi­litása a maga premisszáit e részek közötti állandó cserében ta­lálja meg. A centrum-periféria kapcsolatok sem kivételek ezalól. Az input- és output-típusok, a termelési és elosztási technikák a cserehálózatban és a javak elosztásában (amelyek képessé te­szik a különféle kapacitású államokat a munka nemzetközi el­osztásából származó profitok elsajátítására) a politikai, gazdasá­gi és társadalmi innovációk bevezetése és elterjedése kapcsán állandó változásban vannak.³

Az ilyen típusú koncepcióalkotás során a centrum- és a peri­férikus tevékenységek összessége a világgazdaság idejében és terében állandóan változik. Az ilyen tevékenységek együttese (például specializáció a kézműiparban: igen magas jövedelem-szintű termékek exportálása és alacsony jövedelmet tartalmazó áru importja; tőke- és munkaexport) lehetővé teszi egy különle­ges helyzetben levő állam számára, hogy a nemzetközi munka­megosztásból eredő aránytalanul magas profithoz jusson hozzá, miközben más államok nem tudják ugyanezt megtenni ugyanab­ban a pillanatban, vagy ugyanaz az állam sem biztosan képes egy későbbi időpontban megismételni.

Tény, hogy a centrum-periféria kapcsolatokat nem a tevé­kenységek különleges keveredése jellemzi, hanem annak az ál­landósuló, hol kreatív, hol nem kreatív harcnak az eredménye, amelyet a nemzetközi munkamegosztás profitjáért folytatott ve­télkedés gerjeszt. A világrendszerek vizsgálatának elméleti elvá­rása ezzel az állandósulással szemben az, hogy a munkameg­osztásból eredő profitok elsajátításának képességét az államok esetében nem a cserehálózatban elfoglalt helyük határozza meg, hanem a gazdagsági hierarchiában kijelölt helyüktől függ. Minél magasabban található egy állam a gazdagság hierarchi­ájában, annál jobb helyzetben vannak irányítói és alattvalói a profitért folytatott harcban. Ezeknek a lehetőségei arra, hogy innovációs folyamatokat irányítsanak illetve megvédjék magu­kat a mások által irányított innovációs folyamatok negatív kö­vetkezményeitől, sokkal jobbak, mint azokéi, akik az említett hierarchiában alacsonyabb helyezést értek el.

Ezenfelül a világrendszerek elemzései azt állítják, hogy ez a gazdagsági hierarchia három egymástól független rétegből és csoportból áll. A felső rétegben lévő államok a világ munkameg­osztásából származó profit aránytalanul nagy részét teszik ma­gukévá, és ebben az értelemben a kapitalista világgazdaság központját alkotják. Az alsó felében leledző államok csak olyan profithoz jutnak, amely hosszú távon arra elég, hogy fedezze a nemzetközi munkamegosztásban való részvétel költségeit, ezál­tal a kapitalista világgazdaság perifériáját képezik. A köztes mezőnyben lévők (fél-periféria) több profitot halmoznak fel an­nál, mint amennyi a nemzetközi munkamegosztásban való hosszú távú részvételhez minimálisan elég, ám keveset ahhoz, hogy felzárkózzanak a centrum országainak állandósult gazda­sági szintjéhez. E három pozíciót nemcsak mennyiségi mutatók határozzák meg (mert ez azt jelentené, hogy a gazdagsági skála felső, középső és alsó szintjéről beszélünk), hanem minőségiek is (mint a nemzetközi munkamegosztásból származó haszon megszerzésének képessége). Ezek párhuzamosak az oligarchi­kus és demokratikus gazdagság koncepciójával, amelyet el­sőnek Harrod (1958) vezetett be, és amelyet Hirsch (1976) tá­masztott fel a feledésből. Igaz, ezek a koncepciók a személyi gazdagság differenciáinak magyarázatára születtek, de haszno­síthatók az országok közötti különbségek magyarázatára is.

Harrod (1958) tehát két (személyi típusú) gazdagság között tesz különbséget, a demokratikus és az oligarchikus között, és kijelenti hogy áthághatatlan gát választja el őket egymástól. A demokratikus gazdagság a javaknak olyan irányítását jelenti, amely elméleti szinten mindenki számára elérhető, és az ember saját teljesítményének intenzitásával és hatékonyságával áll kapcsolatban. Az oligarchikus gazdagság ezzel szemben nem áll kapcsolatban annak a teljesítményintenzitásával és hatékony­ságával, aki rendelkezik vele, és általában soha nem áll senki­nek a rendelkezésére, bármennyire is képesnek bizonyulna va­laki az intenzitás és a hatékonyság ellenőrzésére. Ez Harrod szerint alapvetően két ok miatt van így. Az első megegyezik Em­manuel koncepciójával az egyenlőtlen cseréről, de személyek közötti cserékre vetítve. Nem rendelkezhetünk mindannyian azokkal a szolgáltatásokkal és termékekkel, amelyek megteste­sítik egynél több közepes hatékonyságú személy idejét és telje­sítményét. Ha valaki ezt megteszi, az azt jelenti, hogy valaki más kevesebbért dolgozik annál, mint ha teljes intenzitással dol­gozna, és azért megfelelő díjazásban részesülne. Ezenfelül – és ez a második ok – a különleges erőforrások abszolút és relatív értelemben gyérek, vagy végkimerülésnek vannak kitéve a túl­zott igénybevétel miatt. Használatuk vagy élvezetük feltételezi mások kizárását az ár- és a racionalizálási rendszeren keresztül, és nyereség vagy majdnem-nyereség kialakulásához vezet. Az oligarchikus gazdagság eléréséért folytatott harc tehát saját ma­ga által van vereségre kárhoztatva. Ahogy azt Hirsch aláhúzta, az az elképzelés, hogy mindenki elérheti, egyszerűen illúzió.

„Önmaga tevékenykedve, az egyén igyekszik saját helyze­téből a legjobbat elérni. De ez az egyéni preferencia felett érzett elégedettség megváltoztatja másoknak a helyzetét, akik hasonló akaratot igyekeznek érvényesíteni. Egy bármilyen tranzakció­sor, amelynek célja ilyen egyéni érdek érvényesítése, minden egyént rosszabb helyzetben hagy, mint amilyenben a tranzakció előtt volt, mivel az ilyen akciók összességükben nem javítják en­nek megfelelően minden egyénnek a helyzetét. A gazdasági előrehaladási lehetőségek, úgy, ahogy azok az egyének száma­ra a maguk egymásutániságában megjelennek, nem jelentenek előrehaladást általában. Azt, amit egyikünk el tud érni, mindenki nem érheti el.” (Hirsch 1976, pp. 4-5.)

A világrendszerek elemzései megállapítják, hogy az államok – a tőkés világrendszerben keresve a nemzet gazdagságát – hasonló problémával találkoznak; sok tekintetben komolyabb probléma ez, mint amekkorát az egyén számára jelent, amikor a nemzetgazdaságban keresi a saját meggazdagodásának le­hetőségét. A gazdasági előrehaladás lehetőségei egyes álla­mok számára nem jelentik azt, hogy ezek a lehetőségek minden állam számára elérhetők lennének. Ahogy Wallerstein (1987) bemutatja, a fejlődés ebben az értelemben illúzió. A centrum államainak gazdagsága analóg a Harrod-féle oligar­chikus gazdagsággal. Nem tehető általánossá, mert kizsák­mányolási és kirekesztési folyamatokon alapul, amelyek fel­tételezik a szegénység újratermelődését a világ lakosságá­nak túlnyomó többsége számára.

A kirekesztési folyamatok legalább olyan fontosak, mint a ki­zsákmányoláséi. Abban az értelemben, ahogyan mi használjuk az utóbbi kifejezést, azt jelenti, hogy a periférikus és fél­periféri­kus államok relatív vagy abszolút szegénysége folyamatosan ar­ra készteti kormányaikat, hogy részt vegyenek a nemzetkőzi munkamegosztásban, akár éhbérért is, ezáltal lehetővé téve a centrum államainak kormányzói és kormányzottai számára a profit bezsebelését. Viszont a kirekesztési folyamatok azon a tényen alapulnak, hogy a centrum államainak oligarchikus gaz­dagsága lehetővé teszi számukra, hogy a periférikus és fél­periférikus országok kormányait és kormányzottait kizárhassák a gyenge vagy kimerülőfélben lévő erőforrások használatából vagy élvezetéből.

A két folyamat különbözik, de kiegészíti egymást. A kizsák­mányolási folyamatok a centrum országai és ügynökei szá­mára eszközöket szolgáltatnak ahhoz, hogy fenntarthassák a kirekesztési folyamatokat. Ezek viszont gerjesztik a sze­génységet, amely ahhoz szükséges, hogy a periféria és fél­periféria országainak kormányait és kormányzottait arra késztessék, hogy a nemzetközi munkamegosztásban a centrum országai számára kedvező feltételekkel (a kizsák­mányolást lehetővé téve) vegyenek részt.

Ha a centrum országainak gazdagsága megegyezik a Harrod-féle oligarchikus gazdagsággal, a félperiféria országainak gazdagsága nagy vonalakban általánosítva megfeleltethető a Harrod-féle demokratikus gazdagság koncepciójának. Ha min­den azonos intenzitású és hatékonyságú emberi teljesítményt azonos módon ismernének el, és ha minden emberi élőlénynek lehetősége lenne kihasználni a gyér erőforrásokat, akkor minden nép legalább annyira gyakorolhatná az erőforrások ellenőrzését, ahogy ma átlagban a félperiféria népei teszik. Valójában azon­ban a tőkés világgazdaság fő jellemzője, hogy nem azonos módon kompenzálja az azonos emberi teljesítményeket, és nem azonos módon használja ki a gyér erőforrások adta le­hetőségeket sem. Következésképpen a világ népességének csak egy kis része élvezi a demokratikus gazdagságot, és csak azon állandó harc árán teszi, amelyet a kirekesztés és kizsák­mányolás ellen folytat, melyek révén a centrum államai megte­remtik és újratermelik saját oligarchikus gazdagságukat.

A kirekesztés és kizsákmányolás ellen folytatott harcok el­térőek. Némely félperiférikus ország jobban támaszkodik az egyik formára, mint a másikra, de a többségük váltogatja vagy kombinálja őket.

A kirekesztés elleni egyik lehetséges harc: küzdelem egy többé-kevésbé biztos helyért a világ munkamegosztásában. Eb­ben a harcban a siker megköveteli: a) a nagyobb szakosodást olyan tevékenységekben, amelyekkel a félperiférikus állam előnyhöz juthat a kompetitivitásban, b) aktív részvételt egyenlőtlen cserékben, amelyekben a félperiférikus ország ala­csony jövedelmű munkát megtestesítő terméket szállít magas bérű munkát megtestesítő termékért, c) a periférikus államok tel­jes kizárását azokból a tevékenységekből, amelyekben a félperi­férikus államok nagyobb szakosodást keresnek.

A kizsákmányolás ellen folytatott küzdelem ellenkező irány­ban mozog. Olyan harcokról van szó, amelyeknek célja önálló munkamegosztást létrehozni – már amennyire azt a tőkés világ­gazdaság elosztási rendje lehetővé teszi. Ez a harc akkor sike­res ha: 1. a félperiférikus állam olyan tevékenységbe kezd, amelynek során nem törődik a komparatív előnyökkel, 2. a félpe­riférikus állam kizárja önmagát a centrum államaival fenntartott egyenlőtlen cserekapcsolatokból, 3. biztosítva van a félperiféri­kus állam aktív részvétele magas jövedelmű munkával előállított termék szállításában alacsony jövedelemmel előállított áru fejében.

Ha e két irányban harcolnak, a félperiférikus államok a peri­férikus államok szegénységi szintje fölé emelkedhetnek, de mint csoport sohasem léphetik át azt az elválasztó vonalat, amely a saját (oligarchikus) gazdagságuk és a centrum államaié között húzódik. Ugyanis a két típusú harc sikere magában hordozza saját korlátait is. A kirekesztés elleni harc sikere ugyanis a félperiférikus országok intenzívebb és kiterjedtebb kizsák­mányolásához vezet a centrum államai által, és ezáltal növeli a centrum azon lehetőségét, hogy az előbbieket kizárja a jobban kompenzált tevékenységekből, valamint a gyér erőforrások használatából és élvezetéből. A kizsákmányo­lás ellen folytatott harc sikere viszont a gazdagabb piacok­ból illetve a dinamikus innovációk forrásaiból való ön­kirekesztéshez vezet.

Egyes államok sikeresen túlléphetik azt a szakadékot, amely a félperiféria szerény gazdagságát a centrum oligarchikus gaz­dagságától elválasztja, ahogy ezt nemrég Japán tette (és keve­sen előtte). Egyes államok sikerei manapság megerősíthetik a centrumállamok kirekesztésre és kizsákmányolásra irányuló tö­rekvéseit, következésképpen mélyítve és növelve a hátramara­dottak leszakadását. Ebből következően egyre nehezebb a hely­zetet a felfelé mozgás érdekében változtatni.

Mindez nem jelenti, hogy a félperiférikus államok harca a ki­rekesztés és a kizsákmányolás ellen minden hatás nélküli lenne. Ellenkezőleg; időnként ugyanis valóságos lehetőségük van, hogy győztesen kerüljenek ki ebből a harcból, ami azt is le­hetővé teszi a félperiférikus országok számára, hogy haszonél­vezői legyenek a periférikus országok megállíthatatlan elnyomo­rodásának. így hát ez esetben sincs ebben semmi büszkélkedni való, legalábbis humanitárius téren. Mint láttuk, ahogy a kire­kesztés elleni harc sikere általában azt vonja maga után, hogy a periférikus országok még jobban kiszorulnak azokból a tevé­kenységekből, amelyekben a félperiférikusak igyekeznek szako­sodni, úgy a kizsákmányolás elleni harc is mindenkor a periféri­kus országok nagyobb kizsákmányolását eredményezi a félperi­férikusak által. Mindkét esetben a periférikus államok mint cso­port helyzetének rosszabbodása feltétele annak, hogy a félperi­férikus államoknak sikerüljön megtartani a demokratikus gaz­dagságot. Ezért nem minden állam tud félperiférikussá válni. Az egyes államok túlhaladhatják azt a bizonyos szakadékot, amely a perifériát a félperifériától elválasztja, de ebben az esetben a gazdasági előrehaladás lehetőségei – ahogy azok sorban jelent­keznek egyik periférikus állam számára a másik után – nem je­lentenek azonos gazdasági előrehaladási lehetőséget az összes periférikus állam tekintetében.⁴

3. A fejlődés illúziója: 1938-1983

A gazdagság hosszú távú jövedelem. Ha a világrendszer-elem­zések állításai érvényesek, a viszonylag hosszú távú jövedelem­elosztásoknak a tőkés világgazdaságban felszínre kellene hoz­nia három különböző gazdagsági standardot, amely megfelelne a centrum oligarchikus gazdagságának, a félperiférikus orszá­gok demokratikus gazdagságának és a periférikusak nem-gaz­dagságának vagyis szegénységének. Ki kellene ugyanakkor mutatnia, hogy az államok nagy többsége nem volt képes átlép­ni a küszöböt, amely elválasztja a periférikus országok szegény­ségét a félperiférikusak szerény gazdagságától, és ez utóbbit a centrum oligarchikus gazdagságától. Pontosan ezt derítette ki Arrighi és Drangel kutatása (1986). A világnépesség egy főre ju­tó GDP-érték elosztását tanulmányozva az 1938, 1948, 1950, 1960, 1965, 1970, 1975, 1980 és 1983 években, hármas struk­túrát véltek felfedezni az adatokban.⁵ Figyelembe vették a hár­mas felosztásnak megfelelő jövedelem-értékeket (ti. a perifériák, a félperifériák és a centrum vonatkozásában), csakúgy mint az elosztásban levő középarányos színvonalat, kimutatva az eltéré­seket, valamint a küszöböket a periféria, a félperiféria és a cent­rum között. Az első típusú küszöböt „a periféria körgyűrűjének”, a másodikat „a centrum körgyűrűjének” nevezték el. Összesen öt pozíciót határoztak meg: 1. a periféria, 2. a periféria körgyűrűje, 3. a félperiféria, 4. a centrum körgyűrűje és 5. a cent­rum.

A világ népességének eloszlását az öt pozíció között az 1. ábra mutatja.

1. ábra Az államok helyzete 1938-50-ben elfoglalt helyükhöz képest

Helyzet 1938-1950 között
		Centrum	Certrum-körgyűrű	Félperi­féria	Periféria-körgyűrű	Periféria	Összesen
Helyzet 1975- 1983 között	Centrum	a, 11	4,0	3,0			18 (+7)
		b, 13,1	2,6	5,6
		c, 10,4	1,8	4,3			16,5 (+3,4)
	Certrum-körgyűrű	a,	1,0	4,0			5 (-1)
		b,	0,1	1,4
		c,	0,1	1,2			1,3 (-2)
	Félperi­féria	a,	1,0	23,0	5,0	1,0	30 (-3)
		b,	0,6	18,6	0,8	0,8
		c,	0,8	17,6	1,0	1,0	20,4 (-5,9)
	Félperiféria-körgyűrű	a,		2,0	4,0	2,0	8 (-5)
		b,		0,5	0,3	2,7
		c,		0,7	0,5	3,5	4,7 (+2,4)
	Periféria	a,		1,0	4,0	27,0	32 (+2)
		b,		0,2	1,2	51,6
		c,		0,3	1,5	55,5	57,3 (+2,2)
	Összesen	a, 11,0	6,0	33,0	13,0	30,0	93 (0)
		b, 13,1	3,3	26,3	2,3	55,1	100
		c,					100
a): államok száma; (b): népesség-% 1950-ben; (c): népesség-% 1970-ben. Forrás: Arrighi és Drangel (1986. p. 43.)

A hézagok, amelyek elválasztják a perifériát a félperifériától és a perifériát a centrumtól, megfelelnek a periféria, illetve a centrum körgyűrűjének. Az 1948 és 1950 közötti megszakítás az adatok forrásának változását jelzi. Ami a leginkább megdöb­bentő ebben a felosztásban, az a hosszú távú stabilitása, annak ellenére, hogy a három zónában rövid időnként jelentős változá­sok történtek a dimenziókat illetően. Figyelembe véve, hogy a gazdagság egyenlő a hosszú távú jövedelemmel, ez az eltérés úgy is interpretálható, hogy nagyobb stabilitás észlelhető a világ népességének gazdagsági osztályokra osztásában, mint ha jö­vedelem szerint történne az osztás. A világ népességeinek évről évre, dekádról dekádra történő változása nem jelenti a tőkés vi­lággazdaság három részre tagozásának jelentős változását. Csak a hosszú távon történő variációk teszik lehetővé számunk­ra a jövedelemelosztás struktúrájának megértését. Ahogy az 1. ábrán látható, fél évszázad talán a legrövidebb időszak, amelyet figyelembe lehet venni, ha el akarjuk kerülni a tendenciák nagy torzulásait.

Az 1. ábra nem mond semmit azokról az eltérésekről, ame­lyek elválasztják a centrumot, a perifériát és a félperifériát. Azt sem mondja meg, hogy ez az eltérés túlhaladható-e vagy sem. Ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket megvizsgálhassuk, nyomoz­nunk kell a periféria és félperiféria, centrum összetétele iránt, ab­ban az értelemben, hogy az 1938-83 közötti időszakban hogyan változtak az államok összetételei az egyes zónákban. Ezzel kapcsolatos adatokat az 1. táblázat tartalmaz.

Az adatokból kiderül, hogy a 93-ból 88 állam, vagyis a lakos­ság 94%-a 1975-83-ban annak a zónának a határain belül ma­radt, amelyben 1938-50 között volt. Ha az időszakot egésznek vesszük, a tőkés világgazdaság gazdagsági hierarchiájában a felfelé és a lefelé történő mobilitás kivételnek számít. (A Líbia-eset költségeit leszámítva.)⁶ A kivételek két felfelé irányuló mobilitási esetről szólnak, az egyik a félperifériából a centrum felé (Japán és Olaszország), egy másik a perifériától a félperifé­riába (Dél-Korea, amelyhez hozzátehető lenne talán Tajvan, ha elérhetőek lennének az utóbbi évek adatai), valamint egy lefelé irányuló mozgás a félperifériáról a perifériára (Ghána).

Még érdekesebb az a tény, hogy a mobilitás rövidebb távon nagyobb volt, mint a periódus egészében. Az államok helyzetét összehasonlítva – ahogy az 1. táblázat adatait két alidőszakra bontva (1938/50-1960/70; és 1960/70-1980/83) Arrighi és Drangel bizonyítja – mindkét alidőszakot nagyobb mobilitás jelle­mezte, mint az egész 1938/50, illetve 1980/83 közti periódust; ott ahol az első alidőszakkor általában nagyobb lefelé irányuló mobilitás volt jellemző, a második alidőszakot általában inkább a felfelé mozgás jellemezte. Ez a felfedezés két egymással össze­kapcsolt ok miatt érdekes. Egyfelől alátámasztja az előbbi meg­állapítást, miszerint a gazdagság elosztása (vagyis a hosszú tá­vú jövedelem) stabilabb a rövid távú jövedelemelosztásnál. Nö­vekedések és csökkenések a relatív jövedelemmel kapcsolatban keveset jelentenek az alatta meghúzódó gazdagsági hierarchia szempontjából, amely viszonylag stabil marad. Ha itt erről van szó, akkor, úgy tűnik, a felfedezés azért is érdekes, mert a fejlődés illúziójának egyik sajátos forrását világítja meg. Viszony­lag rövid időszakokat véve elemzési alapul (és 20-25 éves nor­mákat lehet alapul venni), a fejlődés tanulmányozói könnyen összecserélhetik az általános gazdasági előrehaladást azzal, ami csak egy egyszerű felfelé mozgás azon az ingapályán, amely visszahozza azt az állapotot, ahol az adott ország 40-50 évvel azelőtt tartott.

Mindenesetre, amikor a por elül, az igazi gazdasági előreha­ladás esetei rendkívülinek mutatkoznak, az a gondolat pedig, hogy sokan haladnak előre, nem más, mint illúzió.

A centrum, a periféria és félperiféria összetételének elemzé­se, valamint időbeni változásai lehetővé teszik számunkra, hogy azonosítsunk egyes államcsoportokat, amelyek a 45 év távlatá­ban megmaradtak ugyanabban a pozícióban, vagy nem sokat mozdultak. A szerzőpáros 75 ilyen típusú államot azonosít abból a 93-ból, amelyet elemez, és ezeket a három pozíció szerves tagjainak nevezi a világgazdasági struktúrán belül: 10-et a cent­rumban, 21-et a félperiférián, 44-et pedig a periférián.⁷ Ezen szerves államok adatait használják fel, hogy meghatározzák, ki tartozik a centrumhoz, ki a perifériához és ki a félperifériához, s ezek az adatok visszatükrözik a strukturális jellemzőket hosszú távon és nem-konjukturális rövid távon a három pozícióban.

A mutatók első csoportja a relatív gazdasági irányításra vo­natkozik, amely a mérlegelt közepes érték és a három pozíció szerves tagjai esetében az egy főre eső GDP (standard eltérés, nagyobb-kisebb) alapján határozható meg. Ezeket a mutatókat tartalmazza a 2. ábra, amelyből azonnal világossá válik az az átléphetetlen szakadék, amely a centrum oligarchikus gazdag­ságát a félperiféria demokratikus gazdagságától, illetve ez utób­bit a periféria szegénységétől elválasztja.

2. ábra A relatív gazdasági irányítás tendenciái (a szerves tagok mérlegelt kőzéparánya és az egy főre eső GDP)

 

 Forrás: Arrighi és Drangel (1986, p.50)

Ha az államok csoportját elemezzük az egyes államok helyett, a tőkés világgazdaság gazdagsági hierarchiája ma konszolidál­tabbnak tűnik, mint öt évvel ezelőtt. Ha egységes egésznek fog­juk fel az időszakot, akkor a centrum gazdasági vezető szerepe a másik két pozícióhoz képest nőtt, miközben a félperiféria irá­nyító szerepe a periféria vonatkozásában többé-kevésbé azonos maradt. A centrum, a periféria és a félperiféria mint strukturális pozíciók ma legalább annyira el vannak választva egymástól, mint mindig is voltak.

Őszintén szólva ezen az ábrán is vannak időszakok, amikor egyik vagy másik GDP-érték csökkenő tendenciát mutat (pl. az 1950-60-as időszak, amikor mindkét érték csökkent). De mind­annyiszor, amikor bekövetkezett egy csökkenés, rögtön követte azt egy kiterjedés, amely stabilizálta a GDP-t. Különösen meg­döbbentő ezzel kapcsolatban a félperiféria mindkét mutatójának abszolút és relatív összeomlása (a mérlegelt kőzéparány és a GDP egy főre jutó része): az az összeomlás, amelyet az 1983-ban induló tendenciák mutatnak. Ez az összeomlás bizonyítja, hogy harminc év abszolút és relatív nyereségeit miként lehet rö­vid három év leforgása alatt elsöpörni.⁸ Miután az összeomlást a világ adósságválságának kirobbanásával asszociálták, ez is azt bizonyítja, hogy az egyoldalú áthelyezések pénzügyi téren fegyverül szolgálhatnak a periféria és félperiféria országai­nak helyükön tartásához.

E kapcsolaton belül igen tanulságos az összehasonlítás a 2. és 3. ábrán vázolt mutatók között. A 3. ábra két alternatív muta­tót jelez a három zóna szerves tagjainak iparosodási szintje kö­zött. Ezen látható a szakadék növekedése a centrum és perifé­ria, centrum és félperiféria között, majd progresszív és fokozott szűkülése ennek a szakadéknak, amelynek egy mutatója szerint a félperiféria túlszárnyalja a centrumot az iparosodás szintjében. Azok számára, akik nem tudják meghatározni a különbséget az iparosodás és a gazdasági előrehaladás között, ez a különbség­csökkenés úgy jelenik meg, mint a kiterjedt fejlődés és az utolé­rés jele. Valójában az iparosodásra koncentrálás a fejlődés illú­ziójának további forrása. Összehasonlítva az 1. ábrát és a 2. áb­rát, világosan láthatjuk, hogy a szakadék csökkenése az iparo­sodásban a relatív gazdasági fölényre jellemző szakadék nagy­ságának állandósága mellett következett be, és hogy a félperifé­ria „előzése” a centrummal szemben az iparosodás fokát illetően összefügg az előbbi relatív és abszolút gazdasági irányításának összeomlásával. Ebben a perspektívában az iparosodás kiter­jedése nem a félperiféria fejlődéseként tűnik fel, hanem az ipari tevékenység periferizálásaként.

3. ábra Az iparosodási színvonal tendenciái

„A félperiféria és a periféria iparosodása nemrégen a világgaz­dasági hierarchia újratermeléséhez vezető csatornának bizo­nyult. Ez a felfedezés bizonyítja a folyamatot… amelynek során a politikai és gazdasági szereplők általános törekvése, hogy el­csípjék azokat a tevékenységeket, amelyeket a centrum ösztö­nöz, de a periféria végez el… A negyvenes években az ipari te­vékenységek (vagy legalább java részük) a centrum tevékeny­ségei voltak. Az ötvenes években, a látványos profitoktól csábít­va, a politikai szereplők a periférián és a félperiférián belevetet­ték magukat az iparosításba. Kezdetben javakat gyűjtöttek, így másokat is követésükre bírtak. A hatvanas, hetvenes években az ipari termelés tömegessé vált, és így nem csak a látványos profitok tűntek el, hanem a kisebb profitok is, és az újonnan ér­kezők már a nyolcvanas évek veszteségeit növelték.” (Arrighi és Drangel, 1986, pp. 56-57.)

4. A félperiféria fejlődési politikái

Az a tény, hogy a félperiféria iparosodása nem változtatta meg a centrum-periféria struktúrát a tőkés világgazdaságban, mind­azonáltal nem jelenti azt, hogy nem változott meg semmi. Ellen­kezőleg, a félperiféria iparosodása szélesebb társadalmi forra­dalom része volt, amely gyökeresen megváltoztatta a világ fel­halmozási feltételeit. Ahogy Eric Hobsbawm megjegyezte, „az 1950-tól 1975-ig terjedő időszak… az össztörténelem leglátvá­nyosabb, leggyorsabb, legmélyebb és legkiterjedtebb társadalmi változását eredményezte… az első olyan időszak, amikor a pa­rasztság kisebbségbe került, nemcsak az iparilag fejlett orszá­gokban, amelyek többségében azért komoly erő maradt, hanem a harmadik világ országaiban is.”(Hobsbawm, 1986. 16.)

Ez a minőségi ugrás a világ proletarizálódásában feszültsé­geket és ellentmondásokat eredményezett, amelyek több gene­ráció számára is határozottan befolyásolják a világgazdasági po­litikákat. A félperiféria ezeknek a feszültségeknek és ellentmon­dásoknak az epicentruma. A proletarizációs és iparosodási fo­lyamatok kiterjedése a félperiféria ipari proletariátusát egy, a centrum proletariátusáéhoz hasonló társadalmi súllyal ruházta fel, de ugyanennek a proletariátusnak nemzeti összefüggésben viszonylagos kisemmizés lett az osztályrésze. A proletariátus társadalmi súlyának és relatív kisemmizettségének kombinációja a gyökere a diktatúrák azon válságainak, amely bejárta a félpe­rifériát a hetvenes-nyolcvanas években.

A parlamenti demokrácia sohasem volt honos a félperiférián. Az utóbbi negyven év sem volt ebben kivétel. A félperiféria szer­ves részét alkotó 22 országból mindössze két viszonylag kis ál­lamot (Costa Ricát és Írországot) kormányoznak ebben az időszakban a centrum országaihoz hasonló parlamentek. To­vábbi kettő (Jamaica, Trinidad és Tobago) rendelkezett hason­ló intézménnyel, de csak Nagy-Britanniától való függetlenné vá­lásuk után, a hatvanas évek elején. E négy államtól eltekintve, amely a szerves félperifériához tartozik – az itt élő lakosság 1,3%-át alkotják -, a tőkés világgazdasághoz tartozó összes ilyen középmezőny-beli országot önkényuralmi rezsimek uralták az elmúlt negyven évben. Kivéve a különleges helyzetű Hong­kongot (amely ez idő alatt brit gyarmat volt), Izraelt és Dél-Afri­kát (ez utóbbival alább külön foglalkozunk), a többi tizenöt állam – a félperiféria teljes lakosságának 92%-a – kétféle önkényural­mi rezsimet élt meg. Az egyik típus hosszabb-rövidebb ideig pró­bálkozott Latin-Amerika és Dél-Európa félperiférikus országai­ban, kivéve Costa Ricát (Argentína, Uruguay, Chile, Venezuela, Panama, Mexikó, Portugália, Spanyolország, Görögország és Törökország). A másik típus végig uralkodott a Szovjetunióban és a kelet-európai népi demokráciákban, amelyek közül néhány a félperifériához sorolható.⁹ Különféle eredetük, valamint az el­térő formák és elnevezések ellenére (fasiszta, korporatív, bürok­ratikus-önkényes, katonai stb.) az első típusba tartozó rezsimek olyan közös hajlamokkal rendelkeztek, amelyek élesen elvá­lasztják őket a második típusú önkénytől. Ez a hajlam arra irá­nyult, hogy megtartsák az osztálykülönbségeket a személyi gaz­dagság elosztásában, másfelől pedig alárendelt szerepet ját­szottak a tőkefelhalmozás globális folyamatában.

Az a tény, hogy a félperiféria államai mint csoportok nem ér­hetnek el olyan nemzetgazdagsági méretet, mint amilyet a cent­rum országai produkálnak, nem jelenti azt, hogy a félperiféria kü­lönleges osztályai és csoportjai nem élvezhetnek olyan gazda­sági standardot, mint centrumbeli sorstársaik. Ellenkezőleg, Dél-Európa és Latin-Amerika felső és középosztályainak töredékei hagyományosan olyan gazdasági színvonalat élvezhettek, mint centrumbéli társaik. Ezen töredékek számszerűen kevesebben vannak ugyan a népességhez képest, mint a centrumban, de legalább annyira gazdagok. Az érem másik oldala, hogy a félpe­riféria alsóbb osztályainak nyomora ugyanakkora, ha nem na­gyobb, mint a periféria hasonló szintjén.¹⁰

A személyi gazdagság ilyen típusú végtelen egyenlőtlensé­gével szemben a dél-európai és latin-amerikai félperiférikus ön­kényuralmi rezsimek egy vagy két funkciót töltöttek be. Megvéd­ték a felhalmozást (és a közép- és felső osztályok számára az oligarchikus gazdagság élvezetét) a kirekesztett és kizsákmá­nyolt osztályok követeléseivel és harcaival szemben, vagy sza­bályozták az oligarchia gazdagságának vándorlását e felső és középosztályok egyik részéből a másikba. Mindenesetre ezen önkényuralmi rezsimek ritkán vagy talán soha nem ásták alá az oligarchikus gazdagság és a tömeges nyomor kettősségének strukturális bázisát. Ahogyan ezek az alapok megrendültek, ab­ban a mértékben alakultak ki a világrendszer széttartó tenden­ciái, de a tendenciákat ezen országok hatalmi elitjei sohasem kezdeményezték, és semmiféle ellenőrzésük nem volt felette.

Ezek a világrendszer-tendenciák azokra a hatásokra vezet­hetők vissza, amelyeket a hegemóniáért folytatott akut versen­gések keltettek a XX. század első felében. E rivalizálások erős impulzust adtak a centrumországok munkásszervezeteinek és a periféria nemzeti felszabadító mozgalmainak. E párhuzamos fejlődésnek köszönhetően a második világháború után a cent­rum államai és tőkés vállalatai kénytelenek voltak engedmé­nyeket tenni a szervezett munka számára, miközben azon képességük, hogy az engedményeket ellensúlyozni tudják a periféria extenzívebb és intenzívebb kizsákmányolásával, korlátozottabbá vált, mint azelőtt Ilyen körülmények között egyre jobban megérte a centrum tőkés vállalatainak, hogy új termelő struktúrákat hozzanak létre, és kiterjesszék azokat a félperifériára, és/vagy munkaerőt toborozzanak a félperiféri­án, és kizsákmányolják azt a centrumban.¹¹

Dél-Európa és Latin-Amerika félperiférikus önkényuralmi re­zsimjei aktívan bátorították a termelő struktúrák elhelyezését te­rületeiken, csakúgy mint a munkaerőtoborzást, ellentétben a Szovjetunió és Kelet-Európa önkényuralmi rezsimjeivel, amelyek ellenálltak ennek a tendenciának (részleges kivétel ez alól Jugo­szlávia, legalább is a munkaerőtoborzást illetően). Tény, hogy az ötvenes évek elejétől a hatvanas évek közepéig a félperiféri­ák rezsimjeinek legfőbb hivatása az volt (Dél-Európában és La­tin-Amerikában is), hogy biztonságos és előnyös területek legye­nek a centrum tőkés államainak vállalatai számára; hogy jó áron, fegyelmezett munkaerőt biztosítsanak a kizsákmányolás­hoz a hazai területen és – migráció segítségével – a centrum ál­lamaiban. Ezen elhivatottság volt a legnagyobb vonzerejük, és időnként reálisan biztosította is azt a valutáris többletet, amellyel újra lehetett termelni és ki lehetett terjeszteni a közép- és felső osztályok által élvezett oligarchikus gazdagságot ezekben az ál­lamokban.

Hosszú távon azonban a félperifériás rezsimek effajta nyitá­sa (Dél-Európában és Latin-Amerikában) önmagát ítélte bukás­ra. Minél jobban versengtek ugyanis egymással a félperiférikus államok, hogy olcsó és fegyelmezett munkaerőt, biztos piacot te­remtsenek, annál rosszabbak lettek a feltételek, amelyeket a tőke globális felhalmozásának ebben az alárendelt funkciójában egyenként megkaphattak. Ezenfelül az urbanizáció elterjedése és munkaerejük fokozott részvétele a centrumbeli termelés és elosztás folyamatában (otthon és külföldön) egyre növekvő mér­tékben kimerítette relatíve széles, olcsó munkaerőtartalékaikat, amelyekre kezdetben a munkaerő versenyképességét alapoz­ták. És miközben már nem voltak igazán versenyképesek (ab­szolút értékben sem, és a félperifériának valamint a centrum meghatározott területeinek munkaerő-árához képest sem), a centrum tőkéjéhez áramló profitok, amelyek a termelés kiterjesz­téséből és a munkaerő-toborzásból származtak, fokozatosan csökkentek, és a korábbi valuta-többletek növekvő deficitté ala­kultak át.

Egy bizonyos pontig ezen régiók proletár tömegeinek nö­vekvő erejét társadalmi szinten intenzívebb és kiterjedtebb el­nyomó módszerekkel sikerült féken tartani. Idővel azonban az elnyomó módszerek nem tudtak lépést tartani a proletarizáció és az iparosodás folyamatainak növekvő ellentmondásával, amely megnövelte az alsóbb osztályok társadalmi erejét, anélkül per­sze, hogy enyhítette volna tömegméretű nyomorukat. A dél-eu­rópai és latin-amerikai önkényuralmi rezsimek parlamenti de­mokráciákra cserélésének folyamata, amelyet az 1974 utáni időkben kezdtek meg, azzal is magyarázható, hogy az elnyomó hatalom képtelen arra, hogy a végtelenségig ellenőrzése alatt tartea a félperiféria rendszer-konform fejlődésének ellentmondá­sait. (Hogy a parlamenti demokrácia a konszenzusba vetett bi­zalmával képes-e ellenőrizni ezeket az ellentmondásokat vagy sem, arra a jelen írás végén térünk vissza.)¹² Most csak megje­gyezzük, hogy a dél-európai és latin-amerikai félperiférikus ön­kényuralmi rezsimek nem egyedül tapasztalták meg a válság ál­dásait. A válság érintette a Szovjetunió és Kelet-Európa félperi­férikus önkényuralmi rezsimjeit is. Ahogy elmondtuk, ezek a rendszerek területükön olyan politikát folytattak, amely ellentétes az osztályegyenlőtlenséggel, a világgazdaság tőkefelhalmozá­sának folyamataival; erősen ellentétes a dél-európai és latin-amerikai önkényuralmi rezsimek politikájával; legalábbis a jelen válságig ez volt a helyzet. Ha amazoknak a „rendszer-konform” jelzőt adtuk, akkor ezek bizonyára kiérdemlik a „rendszer-ide­gen” megjelölést.

Ez a rendszer-idegen irányzat nem volt pusztán retorika. Belső kapcsolataikban ezek az államok a személyi gazdagság elosztásának forradalmát valósították meg, amelyet jelentős mértékben demokratizáltak, amennyiben felszámolták az oligar­chikus gazdagságot, és lényegesen csökkentették a tömeges nyomort. Az államok közötti kapcsolatokban kifejezésre jutott – akár fegyveresen is – hogy nem szándékoznak olyan alárendelt szerepet játszani a tőkefelhamozás globális folyamataiban, mint amelyet Dél-Európa és Latin-Amerika játszott. A legutóbbi időkig (Jugoszlávia kivételével) ajtóikat zárva tartották a külföldi beru­házások és a munkaerő-toborzás külföldi kizsákmányolást szol­gáló folyamata előtt. Mi több, e rezsimek elnyomó jellege éppen­séggel szorosan összefüggött ezekkel a világrendszer-idegen törekvésekkel.

A szovjet és kelet-európai félperiféria proletarizálódási és iparosodási folyamatának természete és dinamikája termé­szetesen nagyon eltérő attól, ami Dél-Európa és Latin-Amerika félperiférikus államait jellemezte. Ahogy ezt megjegyeztük, az utóbbiak hatalmi elitjei nem voltak képesek sem kezdeményezni, sem ellenőrizni a világrendszer-folyamatokat, de megkísérelték önmagukon belül kialakítani, reprodukálni és kiterjeszteni az oligarchikus gazdagság valamilyen formáját. A szovjet és kelet-európai félperiférián ezzel szemben a proletarizálódás és iparo­sodás folyamatát a helyi elit szándékosan indította meg, hogy forradalmasítsa a hazai társadalmi viszonyokat, és átstrukturálja a nemzetközi hatalom viszonyrendszerét.

Belül a proletarizáció és az iparosítás folyamatának erősza­kolása a társadalmi kapcsolatok átrendeződését szolgálta, an­nak érdekében, hogy megnövelje ezen új, rendszer-idegen re­zsimek erejét a polgári társadalmakkal szemben. Miközben a proletarizációt arra használták fel, hogy szétzúzzák a burzsoázia (kisebb vagy nagyobb) társadalmi hatalomra törekvésének min­den forrását, az iparosítás célja olyan proletariátus megteremté­se volt, amely szorosan függött az új vezető osztálytól, a pater­nalista gondoskodás és a protekcionizmus eszközein keresztül.

Nemzetközileg a proletarizáció és az iparosodás azt a célt szolgálta, hogy átstrukturálja az államközi kapcsolatokat, növel­ve ezen államok világrendszer-beli súlyát. Az iparosítást ugyanis arra használták fel, hogy a centrumhoz hasonló katonai képes­ségeket fejlesszenek ki, a proletarizáció pedig ebből a szem­pontból kulcseszköz volt, hogy emberi és természeti forrásokat szolgáltasson a katonai-ipari komplexumok számára, versenyké­pességük és kiterjedésük fenntartása érdekében.

E félperiféria sikere, rendszer-idegen fejlődése e célok előrevitelében igen jelentős volt, és magyarázza is a szovjet és kelet-európai félperiféria történelmileg nagyobb erejét és stabilitását Dél-Európához és Latin-Amerikához képest.¹³ A rendszeride­gen rezsimek proletarizációs és iparosítási folyamataiban a leg­nagyobb ellentmondás az volt, hogy az alacsonyabb osztályok társadalmi súlyát anélkül növelték, hogy tömeges nyomorukat jelentősen csökkentették volna. Ez a fejlődési stratégia olyan el­lentmondásokat hordoz magában, amelyek a mostani válságban domborodnak ki.

Ahogy azt például Isaac Deutscher (1969) előre látta a Szov­jetunióval kapcsolatban, az ilyen jellegű legfontosabb ellentmon­dás, hogy a proletarizáció és az iparosodás növekvő ellentéteket hoz felszínre egyfelől a vezető elit hatalma (a különféle kommu­nista káderek és kliensek), másfelől az ipari proletariátus anyagi érdekei között. Ameddig az ipari proletariátus az elnyomott nép hatalom nélküli kisebbségét képviselte, méreteinek nö­vekedésével – amelyet a proletarizációnak és az iparoso­dásnak köszönhetett – a konszolidáció egyik tényezője volt, és elősegítette a kommunista pártok politikai hatalmának növekedését, ahogy ezt ők előre látták. De mihelyt a proletariátus már a néptömegek többségét ölelte fel, a kommunista pártoknak egyre nehezebbé vált megőrizni hitelüket, amikor – tömegek védelmezésének funkcióját tulajdonították maguknak – olyan erőkkel szémben, amelyeket valójában teljeskörűen felszámoltak.

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az elnyomó kormányzati módszerek, amelyeket a kommunista pártok alkalmaztak, nem a gyenge proletariátus védelmét szolgálják az erősebb társadalmi osztályokkal vagy csoportokkal szemben, hanem a pártkáderek és klienseik hatalmát és privilégiumait hivatottak védelmezni az általános proletarizációval szemben. Ezzel egyidőben a hatalmon lévő kommunista pártok számára egyre nehezebbé vált tovább javítani a növekvő proletariátus életszínvonalát. A kezdeti javulások ugyanis a nemzeti gazdagság erőszakos demokratizálásának voltak köszönhetőek. De miután a nemzeti gazdagságot egyszer már demokratizálták, a további javulást korlátozták a világrendszer feltételei (elsősorban a szóban forgó államok félperiférikus helyzete a tőkés világgazdaság gazdagsági hierarchiájában), amelyeket ez a kormányzó elit nem volt képes megváltoztatni.

Ezt az ellenmondást csak növelte, hogy a kommunista rendszerek alkalmatlannak bizonyultak lépést tartani a világgazda­ság centrumállamaival. Kezdetben a kormányzat önkényuralma szükségesnek mutatkozhatott, hogy az oligarchikus gazdagsá­got olyan katonai-ipari komplexumok létrehozására lehessen fordítani, amelyeknek segítségével meg lehet védeni a népet ál­talában, és különösen az alsó osztályokat, hatalmas és ag­resszív ellenségeiktől. De miután ez megtörtént, s a közeli és tá­voli ellenségeket sikerült sakkban tartani, a társadalmi költségek már azért növekedtek rohamosan, hogy a centrum ipari-katonai komplexumaival győzzék a versenyt, és a védelem társadalmi előnyei nagymértékben csökkentek.

A társadalmi költségek azért is növekedtek gyorsan, mert eh­hez a lépéstartáshoz nem lehetett többé tartalékokat elvonni az oligarchikus gazdaságtól, miután azt réges-régen megszüntet­ték. Ezt a pénzt a demokratikus gazdaságtól kellett elvonni, va­gyis egy proletarizált civil társadalom hosszú távú jövedelméből. Es csökkentek a társadalmi előnyök, mivel a szomszédok ag­resszivitásának visszaszorulása után a hadieszközök vég nélküli felhalmozása nem nagyobb, hanem kisebb biztonságot adott a közöttük élő népek számára.

5. A félperiféria és a világgazdaság jövője

A félperiféria koncepciójának bevezetését taglalva Immanuel Wallerstein azt állította, hogy a félperiféria létezése elengedhe­tetlen a tőkés világgazdaság stabilitása szempontjából. Politikai­lag ugyanis a szélsőségesen polarizált rendszer – egyfelől egy elkülönített kis szektor magas életszínvonallal és jövedelemmel, másfelől egy relatíve önálló kiterjedt szektor alacsony életszínvo­nallal és jövedelemmel – gyorsan akut és romboló harcokhoz vezetett volna.

„A legfőbb politikai eszköz, amellyel az ilyen típusú válságok leküzdhetők, olyan köztes szektorok létrehozása, amelyek afelé tendálnak, hogy inkább az alacsonyabb szektorok jobb állapotú részeinek fogják fel magukat, mint a magasabb szektorok rosszabb állapotú részeinek. Ez a magától értetődő mechanizmus, amely mindenféle társadalmi struktúrában használható, ugyan­ezt a szerepet játssza a világgazdaságban is.” (Wallerstein 1979, p. 69.)

Ezen a politikai funkción túlmenően a félperiféria gazdasági funkciót tölt be a centrummal közös irányítású tőkeelvonásban.

„Az egyéni tőkés számára a tőke-áthelyezés képessége egy hanyatló szektorból egy felfelé ívelőbe az egyetlen tehetőség ar­ra, hogy túlélje a vezető szektorokon belül a ciklikus átfordulá­sok okozta hatásokat. Ezért kellenek az olyan szektorok, ame­lyek képesek profitálni a vezető szektorokban érvényesülő bér-termelékenység szorításból. Ezek a szektorok azok, amelyeket félperiférikus országoknak hívunk. Ha ezek nem lennének, a tőkés rendszer hamarosan gazdasági válság és politikai krízis állapotában találná magát.”(Wallerstein 1979, p.70.)

Szembeállíthatóan, de nem feltétlenül ellentmondásban ezzel az állásponttal, Chase-Dunn (1988 és 1991) nemrég előadta azt a tételt, hogy a félperifériák rendkívül termékenyek voltak rendszer-idegen és átalakító akciók számára. A maga látásmód­ja szerint ez éppúgy igaz a tőkés világgazdaságra, ahogy igaz volt az előző világrendszerek esetében. Nos, az általam itt kifej­tett elemzés hasznos lehet abból a szempontból, hogy kibékítse ezeket a végleteket egymással, valamint hogy fényt derítsen a félperiférián uralkodott önkényuralmi kormányok mostani válsá­gainak lehetséges összefüggéseire a tőkés világgazdaság jövője szempontjából.

Első megközelítésben elmondhatjuk, hogy az utóbbi fél szá­zadban Dél-Európa és Latin-Amerika tapasztalatai Wallerstein téziseit támasztják alá a félperiféria rendszer-konform irányáról és funkcióiról, miközben a Szovjetunió és Kelet-Európa tapasz­talatai Chase-Dunn tételét igazolják a félperiféria rendszer-ide­gen irányáról és funkciójáról.¹⁴ Ám ha egy félperiféria létezése a maga rendszer-konform voltával elengedhetetlen a tőkés világ­gazdaság stabilitása szempontjából, miért vannak egyaránt vál­ságban a félperiféria önkényuralmi jellegű rendszer-konform és rendszer-idegen rezsimjei? Ez az általános válság növeli-e vagy csökkenti a tőkés világrendszer stabilitását?

Jelenleg az uralkodó tendencia az egész félperiférián a rend­szer-konform és stabil parlamentáris formák kialakulása, amely megfelel a centrum azon normáinak, amelyeket a második világ­háború után alakított ki. Az utóbbi tizenöt évben Dél-Európa és Latin-Amerika félperifériája soha nem látott módon elkötelezte magát a parlamenti demokrácia mellett, anélkül, hogy érez­hetően eltávolodtak volna a rendszer-konform orientációtól. Ez­zel párhuzamosan a Szovjetunió és Kelet-Európa félperiférikus rezsimjei elhagyták eredeti rendszer-idegen orientációjukat és megkezdték a parlamenti demokrácia különféle formáinak kikí­sérletezését.

Ez a tendencia az elnyomó parancsuralom általános válsá­gának kifejezése a félperiférián, amely, ha elemzésünk helyes, mély gyökerekkel rendelkezik, és előreláthatóan a jövőben is folytatódik. Persze, ez a tendencia inkább a válság kifejeződése, nem a megoldásra irányul. Különösen az nem világos, mi törté­nik akkor, ha a félperiférián a rendszer-konform parlamenti de­mokrácia általános szabállyá válik, és ez alól nem is lesz kivétel.

Az egyik lehetőség az lehet, hogy a félperiféria egyszerűen minden különleges változtatás nélkül követi a centrum csúcsait, nem újítja meg a formákat és a parlamenti demokrácia lényegét. Ez a lehetőség nem valószínű. A szoros összekapcsolódás, amely a második világháborútól kezdve kialakult egyfelől a rend­szer-konform, másfelől az oligarchikus gazdagságú államok ha­sonló rendszerű szisztémái között, nem volt véletlenszerű. Az eszközök sokasága lehetővé teszi a rendszer-konform konszen­zus kialakítását és újratermelődését az alsóbb osztályok köré­ben, akik egyszerűen semmire sem hajlandók a relatív vagy ab­szolút nélkülözés körülményei között. A centrum pozícióira jel­lemző abnormális bőség megléte esetén a hatalom és a gaz­dagság hajhászása a felsőbb osztályok részéről könnyen össze­egyeztethető az alsóbb osztályok jó életszínvonalának biztosítá­sával. Ahogy a történelem menete mutatja, a rendszer-konform parlamenti demokráciák ilyen feltételek mellett igen jól prosperál­tak, majdnem anélkül, hogy az érintett államok és népek törté­nelmi sajátosságai bármit is befolyásoltak volna. De a periféria és a félperiféria tipikus relatív és abszolút szűkösség-helyzeté­ben ezen demokráciák megjelenése inkább kivétel volt, semmint szabály.

Ahogy már mondtuk, a félperiféria szerves államai között előfordultak rendszer-konform parlamenti demokráciák is. A legstabilabbak voltak Írországban és Costa Ricában, ezeket Jamaica, Trinidad és Tobago követték. A legutóbbi rendszer-kon­form parlamentáris formák közül Spanyolország, Görögország és Portugália utánozzák leghívebben és legtartósabban a cent­rum tapasztalatait. A többi államra vonatkozóan még korai ezt kijelenteni.

Spanyolországot kivéve az előbb említett országok igen ki­csinyek. Spanyolországgal együtt is a szerves félperiféria né­pességének csak 10%-át teszik ki. Kis méreteik, egyéni, komp­lex és főleg történelmi és földrajzi sajátosságaik miatt ezen álla­mok speciális kapcsolatokat alakítottak ki Észak-Amerika és Nyugat-Európa (vagy mindkettő) centrumával, amelyek egyszerre fejlesztették parlamentáris intézményrendszerüket és rendszer-konform orientációjukat. De hát kétséges, hogy az ilyen jellegű kapcsolatok kiterjedhetnek-e a többségre, különö­sen valamennyire a félperiférikus államok közül. Minden létező evidencia azt látszik sugallni, hogy a félperiféria nagyobb része kimarad az ilyen kapcsolatrendszerből. Ahhoz, hogy a félperifé­ria nagyobb része ebbe beletartozzék, szükség lenne egy új, ki­terjedt Marshall-tervre. A centrum államai viszont nem látsza­nak hajlandónak – és képesnek sem – egy ilyen terv elindításá­ra. Mindenekelőtt híján vannak az ilyen nagyságrendű terv vég­rehajtásához szükséges kollektív akaratnak és intelligenciának. Az amerikai hegemónia válsága meglehetősen hatástalan világ­ügynökségeket hagyott maga mögött; ezen ügynökségek gond­ja, hogy napról napra, esetről esetre kezeljék a világ pénzügyi tartalékait, ahelyett, hogy hosszú távú és széles körű intézmény­változtatásra fordítanák őket.

Ezenkívül, a rendszer-idegen félperiféria nagyobb meg­nyílása általában negatív hatással lesz a félperiféria azon le­hetőségére, hogy országai eredményes üzleteket kössenek a centrummal. Ez a tendencia tovább gyengíti a centrum ál­lamainak hajlandóságát arra, hogy speciális kapcsolatokat létesítsenek a félperifériával, ezt a hajlandóságot ugyanis korábban az tartotta életben, hogy a (bezárkózó) félperiféri­ának legalább egy részét nyitásra készen tartsák a centrum államainak és vállalatainak tevékenysége iránt. De még ha a centrum államainak hajlandósága arra, hogy speciális kapcsola­tokat ajánljanak a félperiféria néhány államának, nem változik is, ez utóbbiak számszerű növekedése átlagban csökkenti azt, amit a félperiféria államai kaphatnak a centrumtól. Amit kevesek megkaphatnak, azt nem kaphatja meg mindenki.

Végezetül meg kell jegyezni, hogy a centrum államainak és vállalatainak erős gazdasági versenye, amely a világpiac irányí­tásának teljes átalakítása után indult el a hetvenes évek elején, arra ösztökéli ezeket az államokat és vállalatokat, hogy tovább csökkentsék kiadásaikat. Ez többek között a félperiféria elkerülé­séhez vezet (amelynek versenyképességét a túlzott kizsákmá­nyolás és önkizsákmányolás tartotta fenn), és szorosabb szálak kiépítését eredményezi a periféria bizonyos területeivel. Dél-Ko­rea és Tajvan gazdasági csodája (a perifériáról a féiperifériára kerülésük) e tendencia kifejezését támasztja alá. Mindez távolról sem példázza a félperiféria jövő-modelljét: ezek a sikeres átme­netek a félperifériára csak súlyosbították azon államok gondjait, akik már ott voltak.¹⁵

Mindezen oknál fogva igen kétséges, hogy a Franco utáni Spanyolország tapasztalatait hasonló nagyságú félperiférikus or­szágok megismételhetik. Talán néhány kelet-európai ország megkísérelheti, de minden új Spanyolországra jutnak új Argentí­nák is, amelynek állapota szemlélteti azt a politikai megtorpa­nást, amelyben sem az önkényuralom, sem a parlamenti de­mokrácia nem képes megvalósítani, amit ígér.¹⁶

Még rosszabb az új Spanyolországok és a különféle új Ar­gentínák számára, ha a rendszer-konform parlamenti demokrá­cia felé mutató tendencia most új Dél-Afrikákat és Izraeleket hoz létre. Ezek egyike sem illeszkedik be a három, idáig taglalt nagy szerves félperiférikus csoportba (stabil rendszer-konform parla­mentáris rezsimek, rendszer-konform önkényuralmi rezsimek és rendszer-idegen önkényuralmi rezsimek). Inkább hibrid rezsi­mek, amelyek az előző három fajta rezsim tipikus vonásait kom­binálják. Az utóbbi negyven évben Dél-Afrika és Izrael stabil rendszer-konform parlamentáris rezsim volt, mint Írország és Costa Rica. Ennek ellenére, a népesség döntő részét (a feketéket Dél-Afrikában, illetve az arabokat Izraelben) kizárták a parla­menti folyamatokban való tényleges részvételből. A politikai jo­gok teljes élvezetéből ezeket a csoportokat mindkét ország el­nyomó kormány-módszerek alkalmazásával rekesztette ki, ha­sonlóan a rendszer-konform és rendszer-idegen önkényuralmi rezsimekhez.

Az elnyomó eszközök alkalmazása, vegyítve a rendszer-kon­form orientációval, ezeket a rezsimeket hasonlóvá tette Dél-Eu­rópa és Latin-Amerika félperiférikus rendszer-konform önkényu­ralmi rezsimjeihez. De alapvetően különböztek ezektől nemcsak parlamenti intézményrendszerük stabilitása miatt, hanem azért is, mert társadalmi alapjukat egy különleges népcsoport alkotta (az afrikaans népcsoport Dél-Afrikában, a zsidó Izraelben), nem pedig közép- és felső osztályok.¹⁷

Tény, hogy ebből a szempontból Dél-Afrika és Izrael rezsim­jei fontos analógiát mutatnak a szovjet félperiféria és Kelet-Euró­pa rendszer-idegen önkényuralmi rezsimjeivel. Ahogy ez utóbbi­ak hatalmi elitje, úgy az előbbieké is aktívan elkötelezte magát egy olyan iparosítás mellett, amely az ő előnyeit célzó átalakítást szolgálja, mind a belső társadalmi viszonyok terén, mind pedig az államok közötti hatalmi viszonyok vonatkozásában. Ebben a folyamatban az elitek mindezen országokban jelentősen javítot­tak annak a népcsoportnak az életkörülményein, akikre hatalmu­kat alapozták (az alsóbb osztályok életlehetőségein különösen), továbbá kis katonai-ipari komplexumokat építettek ki, amelyek hatékonyságuk folytán ezeket a hatalmakat regionálisan kiemel­kedővé tették.¹⁸

Ez a hibrid típusú rezsim mindmáig anomáliát jelentett a szerves félperiféria államai között. Mindazonáltal lehetséges, hogy a rendszer-konform és rendszer-idegen önkényuralmi re­zsimek folyamatban lévő válsága a félperiférián az etnikai-nacio­nalista gyökerű demokratikus rezsimek új variációinak táptalaja lesz, amelyek vélhetően többé-kevésbé parlamentárisak lesz­nek, és többé-kevésbé rendszer-konformak a körülményektől függően.¹⁹ A félperiféria azon növekvő számú rezsimjei, ame­lyek a magasabb életszínvonal és demokrácia iránti népi igé­nyek kielégítésére képtelenek, ám azokat elnyomni sem tudják, megkísérelhetnek úgy kiutat találni ebből a politikai megtorpa­násból, hogy ezeket az igényeket faji megkülönböztetés, etnikai és vallási diszkrimináció alapján elégítik ki.

Az igazat megvallva a félperiférikus önkényuralmi rezsimek effajta legitimációjának megvannak a maga ellentmondásai. Idővel a kizsákmányolás és/vagy kirekesztés céljait szolgáló etno-nacionalizmusok olyan ellentmondásokat gerjesztenek, ame­lyek valójában aláássák az uralkodó etnikumok hatalmát, ahogy azt a dél-afrikai és izraeli példa is bizonyítja. Ám ezen rezsimek példája azt is megmutatja, hogy az ellenmozgások realizálódása hosszú időt igényel, amely alatt növekszik a gyűlölet az emberek között, s olyan mértéket ölthet, amelyet már semmilyen hatalom sem képes uralni.

Milyen világrendszer alakulhat ki ebből a zűrzavarból – ne­héz megmondani. Egyfelől a faji, etnikai, és vallási indulat a fél-periférián összekapcsolódhat hasonló tendenciákkal a centrum­ban és a periférián is, ösztönözve azokat. Ha kontroll nélkül hagyja ezt a tendenciát, a világ az állandó káosz helyzetébe jut­hat, rosszabbá, mint amilyen a XX. század első felében volt. Másfelől, ezt a helyzetet ellensúlyozandó, a félperiférián kiala­kulhatnak a népi demokráciák új formái, amelyek képesek lehet­nek megvetni egy kevésbé a kizsákmányolásra és kirekesztésre alapuló világrendszer alapjait.

Senki sem tudja megmondani, milyenek lesznek ezek az új demokrácia-formák. Mint az újítások általában, hosszú és fá­rasztó kísérletek és hibák folyamatából emelkednek majd ki, és magától értetődőnek, természetesnek fognak tűnni konszolidáló­dásuk után. Csak annyit mondhatunk, nem hasonlítanak majd azokra a „népi demokráciákra”, amelyeket most söpör félre az elnyomó parancsuralom válsága, ám bizonyára a centrum parla­menti demokráciáira sem, amelyeket általánosan nem alkalmaz­ható eszközök sokasága alapján építettek ki.

[Marx Centouno, 6. 1991. augusztus.]

(Ford.: Földes J. György)

Az itt olvasható tanulmány abból az előadásból származik, amelyet 1989. április 28-30. között tartottam az Illinoisi Egyetemen. Urbana-Champaignban a világrendszerek gazdaságpolitikai konferenciáján. Megjelenik W. G. Martin gondozásában a Greenwood Press, New York­nál, Semiperipheral States in the World-Economy címmel. Mielőtt megje­lent volna a kötet, felhasználtam a munkámhoz a következő szerzők kommentárjait és javaslatait: Christopher Chase-Dunn, Walter L. Gold-frank, Terence K. Hopkins, William G. Martin, Gonzalo Santos. Beverly J. Silver és Immánuel Wallerstein. (G. A.)

Jegyzetek

1 Ez a leírás az explicit módon megfogalmazott premisszákat foglalja össze, ami persze nem jellemző minden tanulmányra, amely a centrum, periféria és félperiféria témájával foglalkozik. Csak kevesen igyekeztek a kereskedelmi hálózatban elfoglalt helyüknek megfelelően azonosítani a centrális, periférikus és félperiférikus helyzetet. Megjegyzendő kivételek ez alól: Snyder és Kick (1979), Nemeth és Smith (1985) és Smith és White (1989).

2 A különböző periferizációs folyamatok közötti különbségtétellel kap­csolatban, amelyeket vagy a tőkemozgás (vagy a többlet átcsoportosítá­sa) vagy a javak mobilitása (vagy egyenlőtlen csere) vagy a munka át­csoportosítása (vagy a többlet közvetlen kivonása) indukál, Lásd Arrighi és Piselli (1987, pp. 687-697.). Ezek a szerzők bizonyítják, hogy minden periferizálási mechanizmus együtt jár egy különleges társadalmi struktú­rával és konfliktussal.

3 Lásd Arrighrt és Drangelt (1986) ezen tézisek alátámasztására. Hogy egyszerűsíteni lehessen a kérdéseket, és könnyebbé lehessen tenni az expozíciót, itt feltételezem, hogy inkább az államok, semmint a tőkés vállalatok játsszák a kulcsszerepet a tőkefelhalmozásban. Azon kérdésekkel kapcsolatban, amelyekkel itt foglalkozunk, ez az egy­szerűsítés megengedhető, mert nem hat ki jelentős mértékben az elem­zés konklúzióira. Ezenfelül az a feltevés, hogy az államok kulcsszereplői a tőkefelhalmozási folyamatnak, kifejtésre kerül a 4-5. részben, amely az államok osztály- és etnikai struktúráira irányítja a figyelmet.

4 Ahogy Wallerstein megjegyzi (1979, p. 76.): a fejlődés ideológiája nem más mint R. H. Tawney ebihal-filozófiája globális méretekben: „El­képzelhető, hogy az intelligens ebihalak kiegyeznek helyzetük kellemet­lenségeivel, arra gondolva, hogy ha a többségük ebihalként fog is élni és meghalni, közülük a szerencsésebbek egy napon elveszthetik farkin­cájukat, felfújják szájukat és hasukat, kiugranak a szárazföldre és bre­kegni fognak, kioktatván egyet nem értő barátaikat azon eszközök érté­kéről, amelyeknek hála, a karakteres ebihalakat jó képességeik elvezet­hetik a békává váláshoz. A társadalomnak ez a filozófiája talán leírható az ebihal filozófiájával, mert a vigasz, amit a társadalom bajai ellen nyújt, abból áll, hogy tanúsítja, vannak különleges egyének, akik el tudják ke­rülni azokat… És az emberi látásmódnak vannak hasonló attitűdjei. Mint­ha a képességek fejlődésének lehetőségei egyenlővé tehetők lennének egy olyan társadalomban, ahol az embert születésétől körülvevő körül­mények is egyenlőtlenek! Mintha – ha ez egyáltalán lehetséges volna – természetes és igazságos lenne, hogy az emberi nem tömegei csak úgy érhessék el a civilizációt, hogy elmenekülnek előle! Mintha a különleges helyzetek legnemesebb felhasználása a part elérése lenne, tekintet nél­kül a fuldokló társakra!” (Tawney, Wallersteintól idézve, 1979, p. 101.).

5 Miután a GDP (nemzeti bruttó termelés) egy főre történő kivetítése azt a célt szolgálja, hogy egy nemzet helyzetét meg lehessen határozni a világgazdaság centrum-periféria struktúrájában, s ezt a módszert igen sokan vitatták (többek között Chase-Dunn 1989, Glenday 1989), legyen szabad rávilágítani, miért használja mégis Arrighi és Drangel. Elsődlege­sen azért, mert mértékegységnek használják az erőforrások meghatáro­zására a világ különféle politikai jogrendszereiben. Ezt azért teszik, mert megkísérlik mérni, hogy mennyire irányítják az egyik állam lakosai a töb­bi ország erőforrásait, illetve ez utóbbiak reakcióit. Egy állam egy főre jutó GDP-je nem fontos adat, ha nincs mellérendelve a hasonló rend­szerű országok GDP-je, mivel ezt az ott élő lakosok arányában határoz­zák meg. Másodsorban, a gazdasági mutató meghatározhatja egy or­szág helyét a világgazdaság centrum-periféria viszonylatában, de csak olyan mélységben, amennyire azt a rendelkezésre álló adatok megen­gedik. A világgazdaság különböző területeit a világ népességeloszlása határozza meg, az adott pillanatban egy főre eső GDP alapján. De egy állam csak akkor lehet szerves része egy adott területnek, ha a vizsgált negyvenöt évben teljes egészében része volt. Ezek alapján mi úgy tart­juk, hogy az egy főre eső GDP nem a termelést, hanem inkább a gaz­dagságot fejezi ki egy adott időszakban.

6 Valamilyen oknál fogva, amelyet érdemes lenne kutatni, Líbia min­dig is erős érzelmeket váltott ki nemcsak a politikusok, de a társadalom­kutatók között is. Önmagában az a tény, hogy Arrighi és Drangel szerint (1966, p. 44.) Líbia a hetvenes években eljutott a centrumba, elég volt ahhoz, hogy visszautasítsák a szerzők egész módszerét. Egy olasz fo­lyóirat látszólag csak ezen ok miatt utasította vissza a cikket. Glenday nyíltan kimondja: „szkeptikus vagyok egy olyan módszerrel szemben, amely ahhoz vezetne, hogy Líbiát a centrumba helyezik, míg a Szovjetu­nió maradna a félperiférián”. (1989, p. 212.). Chase-Dunn (1989, p. 209.) hasonló hangnemet használ: „az a tény, hogy Arrighi és Drangel… úgy tartják, hogy Líbia a centrumhoz tartozik (a GDP sajátos használatá­ra támaszkodva, amellyel a centrumhoz tartozást mérik) megmutatja a centrumhoz tartozás azonosításának gyengeségét, amikor azokkal a ja­vakkal mérik ezt, amelyek a rövid terminusú tevékenységből származ­nak. Líbia ráült az olaj adta szerencsére, de minden GDP-től eltérő krité­rium szerint Líbia világosan nem tartozik a centrum államai közé”.

Miután a Líbiának kijelölt hely, úgy tűnik, végleges kritériummá vált az Arrighi-Dranget elemzés érvényességét illetően, szeretném felidézni az általam 1987. május 20-án válaszul írt levelet Chase-Dunn kritikáira. „Szeretném megjegyezni, hogy mi nem soroljuk Líbiát (Olaszországot vagy Japánt) a centrum zónájának szerves része közé. Személy szerint, komoly aggályaim vannak, hogy azzá lesz-e egyáltalán, mint ahogy biz­tos vagyok abban, hogy Japán már odatartozik (bizonytalan vagyok Itá­liát illetően)… Mindenesetre, ha az egy főre jutó GDP Líbiát a jövőben a centrális zónába helyezi, nem látom okát annak, miért ne sorolnánk oda szerves részként, figyelmen kívül hagyva, miként harcolta ki centrális he­lyét kezdetben, és miként reprodukálta azt követően. Azon állításod, mi­szerint Líbia az egy főre jutó GDP tekintetében annak köszönheti pilla­natnyi helyzetét, hogy az olajon ül, ez kétségtelen. De erre csak azt vá­laszolhatom: na és akkor mi van? A tíz állam közül, amelyet a cikk a centrum szerves részeként definiált (p. 69.) legalább négy (Ausztrália, Kanada, Új-Zéland és Egyesült Államok) és talán még kettő (Norvégia és Svédország) eredetileg azért kerültek a centrum zónájába, mert (töb­bek között) olyan természeti kincseken ücsörögtek, amelyek hasznosak voltak számukra. Ugyanakkor legalább ugyanennyi ország (csak példa­ként: Argentína, a Szovjetunió, Dél-Afrika és Brazília) volt olyan történel­mi helyzetben, amikor jó adottságokkal rendelkeztek, mégsem kerültek ideiglenesen sem a tagok közé, nemhogy szervesen a központi zónába. Summázva: különleges forrásokon (vagy pozíciókon) üldögélni sem elégséges ahhoz, hogy stabilan a zóna tagjává váljon valaki. Ahhoz, hogy stabilizálja jelenlegi központi helyét, Líbiának meg kell felelnie szá­mos olyan rekvizítumnak, amelyek csak részben függenek politikai és gazdasági vállalkozói intelligenciától. Szkeptikusnak lenni a stabilizáció lehetőségeit illetően szkepticizmust jelent ezen akarat és intelligencia hatalmát illetően, amely felette áll a líbiai vállalkozók ellenőrzésének. Csak az idő mondhatja meg, hogy ez a szkepticizmus megalapozott-e. Addig is, Líbia többé-kevésbé központi helyzete reális, és mérhető az egy főre jutó GDP-vel. Ugyanis a líbiai állampolgárok ellenőrzése a vi­lággazdasági erőforrások felett tény, és megegyezik a központi zóna tagjai által gyakorolt ellenőrzéssel. Ez az ellenőrzés nem csak a termék behozatalán keresztül érvényesül, hanem a külföldi munkaerő használatra-kizsákmányolásra történő alkalmazásában, és a centrum vállalatai­nak profitjából való részesedésben is. Ellenőrzés tehát biztosan volt. A különleges mód, ahogy ezt most használják, más kérdés, és egyike azon okoknak, amelyek miatt Líbia lehetőségei a centrum szerves részé­vé válásra gyérek.” Ehhez végül csak azt teszem hozzá, hogy a legutób­bi World Development Report (amelyet a Világbank adott ki 1989-ben az egy főre jutó GDP 1987-es adatairól) olyan GDP-adatokat közölt Líbiá­ról, amely visszasorolja a félperifériára, ahogy azt a levélbeli szkepticiz­mus megelőlegezte.

7 A pontos eljárás, amely osztályozza e három kategóriához tartozó államokat, megtalálható Drangel cikkében a 3. függelékben, amely teljes listát nyújt a három zóna szerves tagjairól (1986, pp. 65-71.).

8 Ez a kiemelés bizonyítja R. Jackman empirikus tesztjeinek komoly határait, amelyeket ő Máté-hatásnak nevez (Máté, 13, 12: „Akinek adnak, bőségben lesz, de akinek nincs, attól azt is elveszik, amije van”). Az egy főre jutó GDP növekedésének éves adatait nézve 1960-tól 1978-ig, az 1960-as egy főre jutó GDP-ben azt találja, hogy „alig vannak nyomai, a közhiedelemmel ellentétben, a Máté-hatásnak ott, ahol a centrum nö­vekedési rátái magasabbak voltak a félperifériáénál”. Azonban a két becslés „a harmadik világ országain belül módosította a Máté-hatás el­képzeléseit, olyan értelemben, hogy kezdetben a közülük gazdagabbak gyorsabban gyarapodtak, mint a Nyugat, majd később még gyorsabban | növekedtek, mint a harmadik világ legszegényebb országai. Fontos megjegyezni, hogy ez a fordított Máté-hatás sem erős.” (Jackman, 1982, pp. 193-195.). Ahogy látható a 2. ábra szövegrészében, Jackman ki­emelései egy időszakra vonatkoznak (1960-1978), amelyben a szerves félperiféria (tehát a harmadik világ leggazdagabb országai) rendkívül jól tartották magukat a szerves centrumhoz és a szerves perifériához ké­pest is. De a 2. ábra azt is bizonyítja, hogy ha a Jackman-féle elemzést 1980-ig meg kellene hosszabbítanunk, talán erős Máté-effektus lenne észlelhető nemcsak a gazdagok és szegények, hanem a nagyon gazda­gok és a közepesen gazdagok között is.

9 Itt a következőkben arra a 21 államra koncentrálunk, amelyeket Arrighi és Drangel a félperiféria szerves tagjaként azonosít. Ezekhez hoz­zátenném Lengyelországot, amelyet ók további négy kelet-európai or­szággal együtt (NDK, Csehszlovákia, Bulgária és Albánia) hiteles adatok hiányában kihagytak az elemzésből. A rendelkezésre álló adatok szerint Lengyelország minden bizonnyal a félperifériához tartozik, Magyaror­szág, Románia és a (volt) Szovjetunió mellett. Az NDK és Csehszlovákia valószínűleg a centrum bizonytalan tagja volt, míg Albánia és Bulgária vagy bizonytalan tagja volt a félperifériának, vagy többé-kevésbé felfelé mozgott a periféria magasabb részei felé. A centrum (illetve a félperifé­ria) bizonytalanul tagjain azokat értem, akik a centrumban (periférián) voltak az 1938-1983 periódus elején és végén, de amelyek némely pil­lanatokban félperiférikus (vagy periférikus) pozícióba kerültek. A legfon­tosabb bizonytalanul félperiférikus államok a következők: Algéria, Brazí­lia, Kolumbia, Irán, Irak, Malaysia, Nicaragua és Szíria Ezek az államok, a többi felfelé mozgó félperiférikus állammal együtt, kimaradnak a mos­tani és a következő alfejezetből, mert alább majd készítek egy olyan rendszer-tipológiát a félperiféria politikai rezsimjeiről, amely figyelembe veszi a gazdasági hierarchia stabilitását a világgazdaságban. A jövő ku­tatásainak kell majd igazolniuk, hogy e tipológiák miként terjeszthetők ki a bizonytalanul félperiférikus, valamint a felfelé mozgó országokra.

10 Ez az állítás összeegyeztethető a „fordított U-kanyarral”, amelyet sokan megfigyeltek azok közül, akik leírják a fejlődési különbség és a jövedelemegyenlőtlenség közötti kapcsolatot (lásd Bornschier és Chase-Dunn 1985, Kuznets 1963, Nolan 1983, Weede 1980).

11 Az, hogy a periféria gyarmatosításának megszűnte után munka­erő-forrás és termelési színhely tekintetében a centrum vállalatainak pre­ferenciája – a csökkenő jövedelmezőség ellenére – a félperiféria javára tolódott el, különféle okoknak tudható be. Némely ok földrajzi: a félperi­férikus államok többsége közelebb található a centrum régióihoz, mint a perifériák. Némelyek kulturálisak: a félperiférikus államok többsége műveltségben közelebb áll a centrumhoz, mint a periféria. És némelyek (szoros értelemben) gazdaságiak: a félperifériák államainak többsége fejlettebb hazai piaccal rendelkezik (a munkaerőét is ideértve), mint a periféria országai. Ebből következően viszont a félperiféria relatív előnyei a perifériával szemben szétmállóban vannak abban a mérték­ben, ahogyan azokat kihasználják, és folyamatosan veszítenek fontos­ságukból, ahogy a centrum vállalatai nyomást gyakorolnak rájuk, hogy redukálják a költségeket.

12 Dél-Európa (Görögország, Portugália, Spanyolország) diktatúra­válságainak gyors megoldása vízválasztónak fogható fel a félperiférikus rendszer utáni fejlődés önkényuralmi és demokratikus fázisa között.

13 A félperiféria rendszer-idegen önkényuralmi rezsimjeinek hatalma és stabilitása a rendszert erősítő hasonló rezsimekkel szemben mind ez ideig nem kapta meg azt a figyelmet, amelyet megérdemelt volna. A kommunizmus csődjéről folyó mai viták, amikor összehasonlítják a sikert a csőddel, abból indulnak ki, hogy milyenek a rendszer-idegen félperifé­ria gazdasági teljesítményei a centruméhoz képest (egyszerűbben szól­va: a méretek, a földrajz és a történelem keveset számítanak, amikor létezésük feltételeiről van szó a tőkés világgazdaságban). Ez az implicit felfogás nem vesz tudomást a világgazdaság centrum-periféria struktú­rájának hosszú távú stabilitásáról, valamint a centrum történelmi tapasz­talatainak elméleti és gyakorlati elvitathatatlanságáról. Kevesebb előíté­letet tartalmazó összehasonlítás az lehetne, ha azonos nagyságú, né­pességű és azonos mennyiségű természeti kinccsel rendelkező félperi­férikus rendszer-idegen és rendszer-konform országok tapasztalatait vetnénk össze. Az ilyen összehasonlítás talán megmutatná, hogy a vi­lággazdaság e két régiója egyaránt jól működött a tekintetben, hogy tá­vol tartották magukat a periféria nyomorától, és egyaránt rosszul tették, hogy lépést akartak tartani a centrum gazdagságával. Összességében el kell mondani, a bezárkózás vagy nyitás politikájának választása nem befolyásolja jelentősen a világgazdasági félperiféria relatív gazdasági irányító szerepének növekedését vagy csökkenését. Nehéz lenne tagad­ni viszont, hogy a bezárkózás nagy különbséget eredményezett abban, hogy milyen mértékben segítette elő a félperiférikus államok erőnövekedését, és önmagukon belül milyen fokú társadalmi igazságosságot ho­zott létre. Eltekintve az újkeletű megtorpanástól, a rendszer-idegen fél­periféria viszonylagos eredményessége abban a tekintetben, hogy befo­lyásolni tudja a világpolitikát (valamint, hogy önmagán belül esély­egyenlőséget teremtsen az osztályok és csoportok között), összehason­líthatatlanul meggyőzőbb volt, mint a rendszer-konform félperifériáké. Ahogy a fentiekben szó volt róla, a rendszer-idegen félperiféria irányítá­sának válságát azzal lehetne magyarázni, hogy megkísérelte elérni a centrum gazdagsági standardját, és – bármily meglepően hangozzék is – abból, hogy sikeresen strukturálta át a világpolitikát, valamint a nemzeti társadalmakat.

14 Wallerstein tétele mindenesetre átfogalmazást igényel, hogy figye­lembe vehesse a nem reformált félperifériák tipikus társadalmi polarizá­cióját is. A fő ok, amiért a félperiféria vagy annak egy része rendszer-konform irányú és funkciójú, ugyanis nem az az optikai csalódás, amely­nek révén a félperiférikus államok jobb helyzetben látják magukat, mint a periférián levők, és rosszabban, mint a centrumban levők, ahogy ezt a fenti idézetek sugallják. Ez az érzékcsalódás persze szerepet játszhatott a centrum hegemóniájának helyreállításában némely félperiférikus állam fölött. Ám az kétséges, hogy az államok sokaságát ilyen hosszú időn ke­resztül be lehetett volna csapni anélkül, hogy akik ezen államok elnyomó és ideológiai hatalmát ellenőrizték, érdekeltek lettek volna a rendszer-konformitásban. Előző elemzésünk szerint ez a konkrét rendszer-kon­form érdekeltség annak köszönhető, hogy a tőkés világrendszer a félpe­riféria közép- és felső osztályai számára lehetővé tette, hogy centrumbeli társaikhoz hasonló gazdagsági szintet élvezhessenek. Ez a lehetőség nem illúzió, hanem igenis reális privilégium, amelyet haszonélvezői igye­keztek megóvni a rendszer-idegen alsóbb osztályokkal szemben, elnyo­mó eszközökkel, korrupcióval, csalással vagy látszólagos konszenzu­sokkal. Mindenesetre a rendszer melletti mozgósítás az alsóbb osztá­lyok között mindig problematikus volt a tömeges nyomor miatt, ez utóbbi ugyanis sohasem volt kisebb, mint a periférián élő társaiké. Következés­képpen a félperiférikus államok rendszer-konform kormányainak tipikus módszerei a legutóbbi válságig alapvetően abban álltak, hogy ötvözték az elnyomás, csalás és korrupció alkalmazását; ez az uralom alap­vetően oligarchikus volt akkor is, amikor parlamentáris formákat öltött. (Vö.: Mouzelis, 1986).

15 A geopolitikai és történelmi sajátosságokról Dél-Korea és Tajvan „csodája” esetében vö. Cumings (1984 és 1989). Eltekintve most ezektől, nem téveszthetjük szem elől, hogy Dél-Korea és Tajvan ver­senyképessége meghatározó tényező a félperiféria szerves tagjai által elindított iparosítási kísérletek válságában. Amikor ezek a kísérletek a hatvanas években és a hetvenes évek elején elkezdődtek, azt várták, hogy a centrum felé történő exportáramlás biztosítja az erős valutát az adósságszerződések kiváltásához és az iparosítás beindulásához. Az egyik oka annak, hogy ezen elvárások nem valósultak meg, az, hogy a félperiféria várható és jelenlegi exportjait a centrum piacairól kiszorítják a felfelé mozgó, korábban periférikus országok exportjai, amelyek közül a legsikeresebb éppen Dél-Korea és Tajvan példája. A szerves félperiféria országai, elavult ipari apparátusukkal és nagy keményvaluta-adósságaikkal, zátonyra futottak.

16 Argentína a rendszer-konform félperiféria szerves tagjai közül élen járt a proletarizáció és az iparosodás folyamatában. Ha igaz, hogy min­den új Spanyolországra jutnak új Argentínák, akkor a félperiféria jövőjé­ben a szociáldemokráciánál fontosabb szerepet játszhat a perónizmus.

17 Ezt a különbséget Dél-Afrika és Izrael, illetve a többi állam között nem kell eltúlozni. Különféle rendszer-konform rezsimek (és néhány rendszer-idegen) a félperiférián gyakran támaszkodtak a múltban is, és ma is különleges népcsoportokra mint hatalmuk bázisára Nagyon je­lentős volt ebből a szempontból Mexikó esete, ahol is az európai ere­detű etnikai csoport, a PRI politikai vezetésével de facto kizárta a népes indo-amerikai népességet a nemzeti gazdagság és hatalom használatá­ból és élvezetéből.

18 Fontos tanulmányt olvashatunk egy etnikai-nacionalista felkelés esetéről, amely egy rendszer-idegen önkényuralmi rezsim hamvain (Ju­goszlávia) jött létre, Magas tollából (1989). A tendencia aggodalmat kelt a centrum sajtójában. A The New York Times cikke (1989. június 25. p. 26.), amelynek címe „Veszélyes góc a Balkánon”, etnikai konfliktusokról és feszültségről beszél Bulgária, Románia, Lengyelország, Jugoszlávia, a Szovjetunió, Törökország, Észak-Írország és Spanyolország eseté­ben, és figyelmeztet mindarra, ami ezekből kirobbanhat: „Miközben hát­térbe szorul a szuperhatalom, előre tör a nacionalizmus. Miközben eltűnik a szovjet birodalom, napfényre kerülnek erőszakos, nacionalista rivalizációk… A nemzeti sovinizmus és a nemzetközi gyűlölködés emez instabil vegyüléke már sok konfliktust táplált, és ezt a jövőben is megte­heti. A hidegháború véget ért, de e góc káoszából, nemkülönben a szu­perhatalmak konfrontációjából kitörhet egy igazi háború.”

19 Nyilván nem véletlen, hogy ez a két rendszer is éppen akkor jutott válságba, amikor a kelet-európai „rendszer-idegen önkényuralmi rezsi­mek”. (A szerk.)

Irodalom:

Arrighi, Giovanni és Jessica Drangel (1986). The Stratification of the world-economy: an exploration of the semiperipheral zone. Review, 10, 1, PP- 9-74.

Arrighi, Giovanni és Fortunata Piselli (1987). Capitalist development in hostile environments: feuds, class, struggles and migrations in a pe­ripheral region of Southern Italy. Review, 10, 4, pp. 648-751.

Bornschier, Volker és Christopher Chase-Dunn (1985). Transnation­al corporations and underdevelopment. Praeger, New York.

Chase-Dunn, Christopher (1988). Comparing world-systems: toward a theory of semiperipheral development. Comparative civilization review, 19, pp. 29-66.

Chase-Dunn, Christopher (1989). Global formations. Basil Blackwoll, New York.

Chase-Dunn, Christopher (sajtó alatt). Resistance to imperialism: semiperipheral actors. Review.

Cumings, Bruce (1984). The origin and development of the North-East Asian political economy; industrial sectors, product cycles, and po­litical consequences. International Organization, 38, 1, pp. 1-40.

Cumings, Bruce (1989). The abortive abertura: South Korea in the light of Latin American experience. New Left Review, 173, pp. 5-32.

Deutscher, Isaac (1969). The unfinished revolution: Russia 1917-1967. Oxford University Press, London.

Emmanuel, Arghiri (1972). Unequal exchange. Monthly Review Press, New York.

Glenday, Daniel (1989). Rich but semiperipheral; Canada's ambigu­ous position in the world-economy. Review, 12, 2, pp. 209-261.

Harrod, Roy (1985). The possibility of economic satiety. Use of eco­nomic growth for improving the quality of education and leisure. In: Prob­lems of United States economic development, Committee for economic development, New York, I, pp. 207-213.

Hirsch, Fred (1976). Social limits to growth. Harvard University Press, Cambridge, Mass.

Hobsbawm, Eric (1986). Comment. In: Reflecting on labor in the West since haymarket: a roundtable discussion. The Newberry papers in family and community history, 86, 2.

Jackman, Robert (1982). Dependence on foreign investment and economic growth in the Third World. World Politics, 34, 2, pp. 175-196.

Kuznets, Simon (1963). Quantitative aspects of the economic growth of nations, VIII: the distribution of income by size. Economic develop­ment and cultural change, 11. pp. 1 -80.

Magas, Branka (1989). Yugoslavia: The spectre of balkanization. New Left Review, 174, pp. 3-31.

Mouzelis, Nicos (1986). Politics in the semiperiphery: early parlia­mentarism and late industrialization in the Balkans and Latin America. Macmillan, London.

Nemeth, Roger és David, Smith (1985). International trade and world-system structure: a multiple network analysis. Review, 8, 4, pp. 517-60.

Nolan, Patrick (1983). Status in the world-system, income inequality and economic growth. American Journal of Sociology, 89.

Smith, David és Douglas, White (1989). Stucture and dynamics of the global economy: network analysis of international trade 1965-1980. Kiadatlan kézirat.

Snyder, David és Edward, Kick (1979). Structural position in the world system and economic growth, 1955-1970: a multiple-network analysis of transnational interactions. American Journal of Sociology, 84, 5, pp. 1096-1126.

Wallerstein, Immanuel (1979). The capitalist world-economy. Cam­bridge University Press, New York.

Wallerstein, Immanuel (1987). Development: Lodestar or illusion? Kiadatlan tanulmány. Distinguished speaker series, Center for advanced studies in international development. Michigan State University.

Warren, Bill (1980). Imperialism: pioneer of capitalism. New Left Book, London.

Weede, Erich (1980). Beyond misspecification in sociological anal­ysis of income inequality. American Sociological Review, 45, pp. 497-501.

World Bank (1989). World development report. World Bank, Wash­ington D. C.