A piaci alapú fejlődés kapitalista jellegét nem a kapitalista intézmények, vagy a berendezkedés határozza meg, hanem az államhatalom viszonya a tőkéhez. A piaci alapú fejlődés a Ming- és a korai Csing-korszakban Kínában és egész Kelet-Ázsiában végig nem-kapitalista maradt. Kelet-Ázsiában hiányzott az európai fejlődési útra jellemző összhang a militarizmus, az iparosítás és a kapitalizmus között, amely ösztönözte az expanziót.

Az ötszáz éves béke

A nyugati társadalomtudomány nagy mítoszainak egyike, hogy a nemzet­államok és az államközi rendszerbe való betagozódás európai találmány. A valóság ezzel szemben az, hogy leszámítva néhány, az európai gyar­mati hatalmak által kreált új államot (elsősorban Indonéziát, Malajziát és a Fülöp-szigeteket), Kelet-Ázsia legfontosabb államai – Japántól, Koreától és Kínától át Vietnamig, Laoszig, Thaiföldig és Kambodzsáig – nemzet­államok voltak jóval az európai államok kialakulása előtt. Mi több, ezen államok kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatban álltak egymással, közvetlenül vagy a kínai központon keresztül, és ezt az összetartozást erősítették azok a közösen vallott törvények, normák és szabályok, amelyek megkülönböztették a kölcsönös interakciók által összekapcsolt rendszert mint egy világot a sok közül. Ahogyan a Kína-központú hűbéri adózó rendszert kutató japán tudósok megmutatták, ez a rendszer ele­gendő hasonlóságot mutat az európai államközi rendszerrel ahhoz, hogy összehasonlításuk analitikusan értelmes legyen.¹

Mindkét rendszer olyan eltérő jogállású területek sokaságát foglalta magába, amelyek egy közös kulturális örökséget mondhattak a magu­kénak, és kiterjedt kereskedelmet folytattak a rendszer határain belül. Noha az országhatáron túli kereskedelmet Kelet-Ázsiában szigorúbban szabályozták, mint Európában, a Szung-idők (960-1276) óta virágzott a magánkereskedelem a tengereken, és átformálta a hűbéri adózás termé­szetét, amelynek fő célja, Takeshi Hamashita szavaival, „a profitszerzés lett a nem hivatalos kereskedelmen keresztül, amely alárendelt szerepet játszott a hivatalos rendszerben". Emellett analógiára ad példát az állam­közi verseny, amelyet mindkét rendszerben megfigyelhetünk. A különbö­ző területek, amelyeket a Kína-központú hűbéri adózó rendszer kapcsolt össze, „elég közel voltak ahhoz, hogy befolyásolják egymást, de […] túl messze ahhoz, hogy asszimiláljanak vagy asszimilálódjanak". A hűbéri adózó rendszer biztosította számukra a kölcsönös politikai-gazdasági interakció szimbolikus kereteit, amelyek azonban elég lazák voltak ahhoz, hogy meglehetős autonómiát nyújtsanak a perifériális részeknek a kínai központú rendszeren belül. így a rendszer két perifériális tagja, Japán és Vietnam, Kína versenytársai voltak a birodalmi címadás funkciójának gyakorlásában. Japán ugyanakkor hűbéres viszonyt létesített a Rjúkjú Királysággal, Vietnam pedig Laosszal.² Sugihara explicite kijelenti, hogy a legjobb technológiák és a szervezeti know-how széles körű diffúziója alapján „joggal feltételezhetjük egy kelet-ázsiai, multipólusú politikai rendszer meglétét […], amely számos hasonlóságot mutat az európai államközi rendszerrel".³

Ezek a hasonlóságok analitikusan értelmessé teszik a két rendszer összevetését. De amint összehasonlítjuk a dinamikájukat, azonnal nyilvánvalóvá válik két alapvető különbség. Először, ahogyan másutt megmutattam, az európai rendszer dinamikáját a nemzetállamok közötti szakadatlan katonai versengés, illetve a rendszer és változó centruma földrajzi kiterjedésének állandó expanziója jellemezte.⁴ Az európai hatal­mak közötti tartós béke kivétel volt inkább, mint szabály: „a XIX. század a nyugati civilizáció krónikáiban páratlan jelenséget produkált" a napóleoni háborúkat követő »százéves békét«" (1815-1914).⁵ Ez az időszak sem mondható azonban békésnek: az európai hatalmak számtalan hódító háborút folytattak az Európán kívüli világban, és belebonyolódtak egy olyan pusztító fegyverkezési versenybe, amely a háború iparosításában kulminált. Az európai hatalmak ilyen irányú lekötöttsége elindította a földrajzi terjeszkedés új hullámát, amely eleinte tompította az európai rendszeren belüli konfliktusokat. Végeredményben azonban olyan újabb háborúsorozathoz vezetett (1914-1945), amely korábban nem ismert mértékű pusztítást hozott.⁶

A nemzetállamok kelet-ázsiai rendszerének fő sajátossága – éles el­lentétben az európai dinamikával – a rendszeren belüli katonai versengés és a rendszerhatárokon túli földrajzi terjeszkedés csaknem teljes hiánya. így a kínai határháborúkat leszámítva, amelyeket alább tárgyalok, a kelet­ázsiai nemzetállamok csaknem megszakítás nélküli békében éltek egy­más mellett nem száz, hanem háromszáz esztendeig, mielőtt alárendelt helyzetű tagjai lettek az európai rendszernek. Ezt a háromszáz éves békét csak a Korea elleni két japán invázió tette zárójelbe, amelyek anticipálták Kína beavatkozását: így került sor az 1592-98-as és az 1894-95-ös kínai-japán háborúra. 1598 és 1894 között Kína csak három rövid há­borúba bonyolódott Ázsiában: 1659 és 1660, illetve 1767 és 1771 között Burmával háborúzott, 1788 és 1789 között pedig Vietnammal. Ázsiában kitört még két másik fegyveres konfliktus, amelyek nem érintették Kínát: az 1607-18-as és az 1660-62-es sziámi-burmai háború. És valóban, ha csak Kínát tekintjük, akkor nem háromszáz, hanem ötszáz éves békéről beszélhetünk, mivel a Japán 1592-es koreai invázióját megelőző két évszázadban Kína csak egy ízben viselt hadat más kelet-ázsiai államok ellen: ez volt a Vietnam elleni háború 1406 és 1428 között, amelynek célja az volt, hogy helyreállítsák a Tran-dinasztia hatalmát.⁷

A kelet-ázsiai államok közötti hosszú béke összefügg a kelet-ázsiai és az európai rendszer másik alapvető különbségével: a kelet-ázsiai államok nem versengtek egymással azért, hogy tengeren túli birodalma­kat építsenek ki, sőt, nem is mutattak erre különösebb hajlandóságot, és kimaradtak abból a fegyverkezési versenyből, amelyet Európában megfigyelhetünk. Ugyanakkor a kelet-ázsiai államok is versenyeztek egymással. Sugihara például kimutatja a versengést a Tokugava-kori Japánra (1600-1868) jellemző két, egymást kiegészítő tendenciában: egyfelől, megkíséreltek kiépíteni egy Japán-központú hűbéri adózó rendszert a Kína-központú rendszer helyett, másfelől nagy érdeklődést mutattak a koreai és kínai technológiai és szervezeti tudás iránt a me­zőgazdaság, a bányászat és a manufaktúrák területén. Ezen tendenciák révén, jegyzi meg Heita Kawakatsu, „Japán ideológiailag és materiálisan egy mini-Kínává szeretett volna válni".⁸ Ez a fajta verseny azonban a ke­let-ázsiai fejlődést egészen más irányba vitte, mint amerre Európa ment: az állam- és nemzetgazdaság kiépítése került előtérbe a háborúzás és a területi expanzió helyett.

Ez a kijelentés látszólag ellentmond a hosszú háborúk sorozatának, amelyek Kína határterületein folytak a Ming-uralom utolsó éveiben és a Csing-kor első másfél százada alatt. Ahogyan Peter Perdue megállapítja, a „határ perspektívájából" egészen más értelmezést kap a Kína-közpon­tú rendszer története. A nomád lovasok jelenléte, akik portyázásaikkal állandóan fenyegették a határt és időnként a kínai fővárosig is eljutot­tak, prominens szerephez juttatta a katonai tevékenységet Kína északi és északkeleti határainak történetében. Ez a tevékenység különösen fokozódott, amikor 1644-ben az északi hódítók megalapították a Csing-dinasztiát, és hozzáláttak ahhoz, hogy biztosítsák, más északi hódítók nem tehessék meg velük azt, amit ők megtettek a Ming-dinasztiával.

Északon és északnyugaton Kína jóval hatalmasabb és jobban elkü­lönülő népekkel nézett szembe, mint más határain. Itt nagyon is világos volt, hogy csak a kemény kéz politikája biztosítja a kereskedelmi-rituális rendet. A Csing-uralkodók csak akkor állíthatták biztonsággal, hogy ők a Peking-központú hűbéri rendszer vitathatatlan urai, amikor katonai szövetségre léptek a keleti mongolokkal, elpusztították a rivális nyugati mongolokat, meghódították Hszincsiangot, és biztosították a Tibet feletti formális fennhatóságot.⁹

A fenti fenyegetésből következő területi expanzió és a velejáró katonai tevékenység rögzítette azokat a határokat, amelyeket az eljövendő kínai rezsimek mindenáron igyekeztek megőrizni és biztosítani. Fő céljuk az volt, hogy a nehezen védhető határvidéket pacifikált perifériává alakítsák, illetve védőzónát hozzanak létre a Belső-Ázsiából érkező portyázók és hódítók ellen. Amint az 1760-as évek végére elérték a kitűzött célt, meg­állt a területi terjeszkedés, és a katonai akciók helyét átvette a rendőri ellenőrzés, amely a kínai államhatalom monopóliumának konszolidációját volt hivatott demonstrálni az erőszak használata helyett az újonnan létre­hozott határterületeken. Noha ez jelentős méretű expanzió volt, eltörpült az európai terjeszkedés egymást követő hullámai mellett. Elegendő, ha megemlítjük a korábbi ibériai terjeszkedést az amerikai kontinensen és Délkelet-Ázsiában, az egykorú orosz expanziót Észak-Ázsiában, illetve a holland behatolást Délkelet-Ázsiába, hogy ne is beszéljünk Britannia ké­sőbbi hódításairól Délkelet-Ázsiában és Afrikában, illetve az észak-ameri­kai és az ausztráliai „leágazásról". Az egymást követő európai hullámoktól eltérően a Csing-terjeszkedést időben és térben szigorúan korlátozták a határvédő szempontok. A kínai határháborúkat tehát semmiképpen nem lehet beleilleszteni egy elképzelt „végtelen" terjeszkedési láncba.

A különbség nemcsak mennyiségi volt, hanem minőségi is. Kína terü­leti expanziója a Csing-korban nem ágyazódott bele egyfajta „önmagát erősítő körkörös folyamatba", míg az európai államok egymással ver­sengő katonai apparátusai a folytonos expanziónak köszönhették fenn­maradásukat, amelyet mindenáron biztosítani igyekeztek, nem törődve azzal, hogy ennek árát a föld más népei és államközösségei fizetik.¹⁰ Kelet-Ázsiában nem figyelhető meg ilyen önmagát erősítő, ciklikus fo­lyamat. A Csing-kori Kína területi terjeszkedését nem motiválta a többi állammal való versengés a tengeren túli perifériák erőforrásaiért, és nem is teremtett ilyen birodalmat. Az utóbbi típusú versenyhez kapcsolódó politikai gazdaság logikája lényegében tért el a kínai gyakorlattól. „Ahe­lyett, hogy erőforrásokat vont volna el a perifériáktól, a kínai állam sokkal inkább hajlott a befektetésre. A politikai terjeszkedés, az új határterületek integrálásának igénye arra ösztönözte a kormányt, hogy erőforrásokat irányítson a perifériákra, nem pedig arra, hogy elvonja azokat."¹¹

Az európai és a kelet-ázsiai rendszer eltérő dinamikáját a fontosabb szempontok tekintetében két másik különbség is meghatározta, amelyek szorosan kötődtek ehhez a dinamikához – a hatalom megosztásának különbsége a rendszerelemek között, illetve az abban megmutatkozó különbség, hogy a hatalom elsődleges forrása mennyire volt belül, il­letve kívül a rendszeren. Még az európai „hosszú" tizenhatodik század (1350-1650), illetve a kelet-ázsiai Ming-kor (1368-1643) előtt is világos, hogy a politikai, gazdasági és kulturális hatalom Kelet-Ázsiában jóval inkább koncentrálódik a rendszer központjában (Kína), mint Európában, ahol sokkal nehezebb lenne azonosítani egy „valódi" centrumot. De ez a különbség még markánsabbá válik az 1592-98-as kínai-japán háború után, amikor bebizonyosodik, hogy Japán nem képes megkérdőjelezni Korea meghódításával Kína katonai szupremáciáját, Európában pedig az 1648-as vesztfáliai béke intézményesíti az erőegyensúlyt.

Az európai rendszer kiegyensúlyozott hatalmi szerkezete önmagában növelte az európai államok hajlandóságát a háborúra. Ahogyan Polányi hangsúlyozza, a hatalmi egyensúly mechanizmusai – vagyis azok a mechanizmusok, amelyek által három vagy több, a hatalom gyakorlására képes elem úgy viselkedik, hogy kombinálják a gyengébb elemek hatal­mát a legerősebb ellen, ha annak növekedne a hatalma – kulcsszerepet játszottak a XIX. századi százéves béke biztosításában. Történetileg azonban a hatalmi egyensúly mechanizmusai mindig csak azon az áron tudták garantálni a részt vevő felek függetlenségét, hogy állandó háborúk folytak gyorsan változó szövetségesek oldalán.¹² A fő oka annak, hogy a XIX. században ugyanezek a mechanizmusok békét és nem háborút eredményeztek, az, hogy Anglia – a politikai és gazdasági hatalom koncentrációjának köszönhetően – az informális brit uralom eszközévé transzformálta a hatalmi egyensúlyt, amely a brit érdekeknek megfelelően ekkor a békét és nem a háborút propagálta.¹³

Az erőegyensúly felborulása és a háborúk ritkulása közötti kapcso­lat, amelyet megfigyelhetünk a XIX. századi európai rendszerben, azt mutatja, hogy a kelet-ázsiai rendszerre jellemző egyensúlyhiány volt az oka a kelet-ázsiai államok közötti hosszú békének. Az a tény azonban, hogy a XIX. századi brit hatalmi koncentráció az államközi verseny olyan eszkalálódásával járt együtt, amely nemcsak a háború még pusztítóbb eszközeit termelte ki, hanem be is vetette azokat, hogy hozzájuthasson a rendszeren kívüli erőforrásokhoz, arra vall, hogy a nagyobb egyensúly­hiány önmagában nem magyarázza a két fenti versenytípus csaknem teljes hiányát a kelet-ázsiai rendszerben. Más alkotóelemeknek kellett meglenniük az európai rendszerben, amelyek hiányoztak a kelet-ázsiai „keverékből", hogy létrejöjjön az államközi verseny ezen eltérő típusa. A legelfogadhatóbb magyarázat az európai fejlődési út nagyobb extro-vertáltsága a kelet-ázsiai modellel való összehasonlításban, illetve ahhoz viszonyítva.

Noha az eltérő jogállású területeken belüli, illetve a határaikon túli kereskedelem létfontosságú volt mind a két rendszer működése szem­pontjából, a távolsági kereskedelemnek a helyihez viszonyított gazda­sági és politikai súlya jóval nagyobb volt az európai, mint a kelet-ázsiai rendszerben. A nemzetközi kereskedelem általában, a kelet-nyugati kereskedelem pedig specifikusan sokkal inkább volt a jólét és a hatalom forrása az európai államokban, mint Kelet-Ázsia országaiban, különösen Kínában. Ez volt az az alapvető aszimmetria, amely megalapozta Velen­ce gazdagságát, és rábírta az ibériai államokat, amelyeket csábítottak és segítettek Velence genovai riválisai, hogy közvetlen kapcsolatot keres­senek a keleti piacokhoz.¹⁴ Ugyanez az aszimmetria magyarázza Cseng Ho indiai-óceáni expedícióinak a költségekhez viszonyított alacsony hozadékát a XV. században. Ha nem lett volna ez az aszimmetria, Cseng Ho körbehajózhatta volna Afrikát. Képes lett volna „felfedezni Portugáliát jó néhány évtizeddel korábban, mielőtt Tengerész Henrik portugál infáns expedíciói (1415-től) terjeszkedni kezdtek volna Centától délre".¹⁵ Az a véletlen, hogy Kolumbusz „felfedezte" Amerikát, miközben rövidebb utat keresett az ázsiai gazdagsághoz, megváltoztatta az aszimmetria feltételeit, mert új utakat biztosított az európai államok számára az ázsiai piacokhoz, miközben a jólét és a hatalom új forrásaihoz jutottak az atlanti régióban. De Charles Davenant még a felfedezés után két évszázaddal is úgy vélekedett, hogy „az szab törvényt az egész kereskedelmi világnak", aki uralja az ázsiai piacokat.¹⁶

Az európai hatalmi harcnak ez az extrovertáltsága döntő szerepet játszott a kapitalizmus, a militarizmus és a territorializmus sajátos kom­binációjában, amely az európai rendszer globalizációját ösztönözte.¹⁷ A kelet-ázsiai rendszer ellenkező dinamikája – ahol a hatalmi harc fokozódó introvertáltsága a politikai és gazdasági erők olyan kombinációját hozta létre, amely nem mutatott hajlandóságot a „végtelen" területi terjeszke­désre – hipotetikusan erősíti a fenti állítást (ha elképzeljük, mi lett volna, ha az európai fejlődés elemei megjelennek az ázsiai modellben). De éppúgy, mint ahogyan az extrovertált európai út kialakulása csak azon hatalmi stratégiák diffúziójának fényében érthető meg igazán, amelyeket az olasz városállamok terjesztettek el Európában, az introvertált kelet­ázsiai út is csak a Ming- és Csing-politika kontextusában értelmezhető, amelynek sikerült megteremtenie az akkori idők messze legnagyobb és legjelentősebb piacgazdaságát.

Piacgazdaság és Kína „természetes" útja a gazdagsághoz

A nemzeti piacok éppen annyira „nyugati találmányok", mint a nemzetálla­mok és az államközi rendszerek. Amint azt Adam Smith nagyon jól tudta, de a nyugati társadalomtudomány később elfelejtette, a XVIII. században a legnagyobb nemzeti piacot nem Európában találjuk, hanem Kínában.¹⁸ Ennek a nemzeti piacnak a kialakulása hosszú történetre tekint vissza, de XVIII. századi konfigurációja a Ming- és a korai Csing-dinasztia ál­lamépítő tevékenységében gyökerezik.

A déli Szung-kor alatt (1127-1276) a komoly katonai kiadások, a Kína északi határain vívott háborúk, a mongol és tunguz törzseknek fizetett jó­vátétel, a selyemút feletti ellenőrzés elvesztése és az olyan jövedelmező kormánymonopóliumok meggyengülése, mint a só-, a vas- és a borterme­lés, rábírták a Szung-udvart, hogy támogassák a magánkereskedelmet a tengereken – mint új jövedelemforrást. Különösen nagy jelentőségű volt a navigációs technológia ösztönzése a hajóépítőknek nyújtott pénzügyi és technikai támogatás formájában. A kínaiak úttörők voltak az iránytű hasz­nálatában a navigáció terén, és a hegyes tetejű, lapos fenekű, hegyes vázú dzsunkákat olyan sebességgel kormányozták a vadul hullámzó vizeken, hogy a világ egyetlen hajója sem vehette fel velük a versenyt. A katonai nyomás és a nagy területi veszteségek északon masszív migrációt indítottak el a déli területek felé, amelyek különösen kedvező feltételeket biztosítottak a magas hozamú öntözéses rizstermelés szá­mára. Mivel a termelésnek ez a módja nagyon munkaigényes, illetve az extra munkaerővel jelentősen növelhető a föld termelékenysége, a területek népessége igen gyorsan nőtt, és jóval nagyobb népsűrűséget eredményezett, mint a kortárs európai átlag. Az öntözéses rizstermelés hatékonysága ráadásul nemcsak a megélhetést biztosította, hanem jelentős élelmiszer-felesleget is adott a parasztoknak, akik így növelni tudták a megtermelt és piacra vitt áruk mennyiségét és választékát, és be tudtak kapcsolódni a nem mezőgazdasági tevékenységekbe.¹⁹

A tengeri kereskedelem és az öntözéses rizstermelés együttes hatá­sára a tengerparti területek hosszú gazdasági fellendülést tapasztaltak, amely a navigációs technológia fejlődésén és a „tengeri selyemút" kiala­kulásán alapult. Virágzásnak indultak Kuangcsou, Csüancsou és a délke­leti tengerpart kisebb kikötővárosai – a hűbéri adózó rendszer centrumai. Ugyanakkor a délkelet-ázsiai szigeteken élő kínai telepesek fellendítették a tengeri magánkereskedelmet, amely nemsokára fontosabbá vált, mint a hivatalos hűbéri adózás, és ez lett a gazdasági csere fő formája Kína és a tengerparti Ázsia között.²⁰ A tengeri magánkereskedelem és a Délkelet­Ázsiába irányuló migráció folytatódó állami támogatása a Jüan-uralom alatt (1277-1368) megszilárdította a tengerentúli kínai kereskedelmi hálózatokat a déli tengereken és az Indiai-óceánon. Ha nagyságukat tekintjük, ezek a kereskedelmi közösségek bátran felvehették a versenyt bármelyik egykorú európai hálózattal. Azok a tendenciák tehát, amelyek később az európai fejlődési út tipikus jegyei lettek, Kelet-Ázsiában már a Szung- és a Jüan-uralom alatt megjelentek.²¹

Kelet-Ázsiában azonban ezek a tendenciák nem vezettek az euró­paihoz hasonló államközi versenyhez a tengerentúli kereskedelmi és territoriális birodalmak kiépítésében. Ellenkezőleg, a Ming-uralom alatt korlátoztak minden ilyen irányú törekvést: olyan politikát követtek, amely a hazai kereskedelmet preferálta és esetenként tiltotta a külföldi keres­kedelmet. 1403-ban a Ming-dinasztia Nancsingből Pekingbe költöztette a fővárost, hogy jobban tudják védeni az északi határokat a mongol betörések ellen. Ez a döntés kiterjesztette északra a piaci cserének azt a körforgását, amely délen már kialakult. Hogy garantálják az új főváros és környéke ellátását, a Mingek rendbe hozták és kibővítették azt a csa­tornarendszert, amely a déli rizstermelő vidékeket kötötte össze az északi politikai centrummal, így segítve a piacgazdaság és a „csatornavárosok" további terjeszkedését az alsó Yangzi-vidéken. Hasonlóan fontosak vol­tak az első Ming-uralkodóknak az északi gyapottermelés támogatására tett erőfeszítései. Ennek köszönhetően észak a nyers gyapot termelésére szakosodott, míg az alsó Jangcse-vidéken feldolgozták a gyapotot, és textiltermékeket állítottak elő, ami tovább növelte a nemzeti piacot, és előmozdította az észak-déli kereskedelmet a nagy csatornán.²²

Miközben a Ming-dinasztia intézkedései ösztönözték a nemzeti piac kialakulását és terjeszkedését, az uralkodók központosítani akarták az erőforrások ellenőrzését, és adminisztratív eszközökkel korlátozták a ten­geri kereskedelmet és a Délkelet-Ázsiába irányuló kínai migrációt. Cseng Ho admirális hét nagy expedíciója Délkelet-Ázsiába és az Indiai-óceánra

1405 és 1433 között szintén azt a célt szolgálta, hogy megszilárdítsák a külkereskedelem állami ellenőrzését. Az expedíciók azonban túlságosan is nagy pénzeket emésztettek fel; és amint a Ming-uralkodóknak közvet­len katonai fenyegetéssel kellett szembenézniük az északi határokon, úgy döntöttek, hogy nem támogatják tovább ezeket a vállalkozásokat. Több mint egy évszázaddal ezután a Ming-rezsim teljesen befelé fordult: továbbra is támogatta az országon belüli kereskedelmet, de korlátozta a tengeri magánkereskedelmet, keményen megtorolta a nem enge­délyezett külső kereskedelmet a tengerparti Ázsiával, csökkentette az ajándékdiplomáciát, és megtiltotta a tengerjáró hajók építését.²³

Janet Abu-Lughod szerint a Ming-kori Kína visszavonulása az Indiai­óceánról már több mint száz éve zavarba, sőt egyenesen kétségbeesés­be ejti a komoly tudósokat. A következőket írja erről:

Miután közel volt ahhoz, hogy megszerezze az uralmat a föld jelen­tős része felett, és technológiája felülmúlta riválisaiét, nemcsak a hajóépítésben, hanem a tengerészeti és katonai hatalmi erőt tekintve is […], [Kína] vajon miért fordított hátat a lehetőségnek, vonta vissza a flottáját és hagyott hátra egy óriási hatalmi vákuumot, amelyet nem tudtak betölteni a moszlim kereskedők, akiket nem támogatott egy ál­lami tengerészeti erő, viszont amelyet az európai riválisok nagyon is készek, mi több, képesek voltak betölteni 70 év hatalmi űr után?²⁴

A korábban már említett aszimmetria a jólét és a hatalom forrásai között a kelet-ázsiai és az európai kontextusban egyszerű választ ad erre a kérdésre. Az európai államok vég nélküli háborúkat vívtak azért, hogy a nyugati és keleti tengeri átjárók korlátlan urai legyenek, mert a keleti kereskedelem ellenőrzése volt a gazdagságuk és hatalmuk egyik jelentős forrása. A kínai uralkodók szemében ezzel szemben sokkal fontosabbak voltak a szomszédos államokkal való békés kapcsolatok, illetve a népes települések integrálása a mezőgazdasági alapú nemzetgazdaság szer­kezetébe, mint a kereskedelmi utak feletti ellenőrzés megszerzése. Ezért a Ming-dinasztia teljesen ésszerű döntést hozott, amikor elhatározták, hogy nem fecsérlik tovább az erőforrásokat a keleti-nyugati tengeri át­járók megszerzésére, hanem a nemzeti piac kiépítésére koncentrálnak, elindítva ezzel azt a folyamatot, amelyet Smith később a kínai gazdagság „természetes" útjának nevezett.²⁵

Valóban, azt mondhatjuk, hogy még a kínai ajándékdiplomáciának -amelynek hatókörét Cseng Ho expedíciói megkísérelték kiterjeszteni, míg a későbbi Ming-uralkodók ezt a kört következetesen szűkítették – is magasabb volt a gazdasági költsége, mint a haszna. Miután több mint ezer évvel korábban kialakult egy egységes adózási rendszer a Csin-és a Han-dinasztiák alatt, a kínai császári udvar és a vazallus államok közötti hűbéres viszony nem terjedt ki az adóbeszedésre. Ellenkezőleg, különösen a Tang-dinasztia után a vazallus államok csak szimbolikus ajándékokat ajánlottak fel a kínai császári udvarnak, amely ezt sokkal értékesebb ajándékokkal viszonozta. Az egyedüli kivétel ez alól a Jüan­dinasztia volt. így a „hűbér" valójában olyan kétoldalú tranzakciót jelentett, amely lehetővé tette a Középső Királyságnak, hogy .„megvásárolja" a vazallus államok szövetségét, és egyúttal ellenőrizze az emberek és árucikkek mozgását messze elnyúló határain.²⁶

1. kép Cseng Ho expedícuióinak útvonala

 

 

Ennek a gyakorlatnak a fenntarthatósága és hatékonysága – amely vi­lágtörténetileg a legfontosabb példája Hobbes azon mondásának, hogy „a bőkezűséggel párosult gazdagság is hatalom, mert szolgákat és bará­tokat szerez nekünk"²⁷ – számos feltételtől függött. A kínai gazdaságnak meg kellett termelnie azokat az erőforrásokat, amelyek lehetővé tették, hogy megvásárolja a vazallus államok szövetségét; a kínai államnak ellenőrzést kellett gyakorolnia ezen erőforrások felett; és, végül, szük­ség volt arra, hogy a vazallus államok belássák: nem fizetődnek ki azok a próbálkozások, hogy a kínai kormány megkerülésével csikarjanak ki erőforrásokat a kínai államtól és gazdaságtól (portyák, hódító hadjára­tok, háborúk vagy egyszerűen csak illegális kereskedelem útján). Annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert a Ming-dinasztiának sikerült kon­szolidálni és kiterjeszteni a nemzetgazdaságot, a XVI. század elejére befelé forduló politikájukkal egyre nehezebben tudták a rendszer sikeres működését biztosítani. Belülről kiterjedt korrupció, magas infláció és nö­vekvő államháztartási deficit gyengítette a rendszert. A válságot súlyos­bították a külső okok: növekvő katonai nyomás, a dzsürcsik (mandzsuk) terjeszkedése északon és az illegális kereskedelem elterjedése, amivel szemben a Mingek adószedői tehetetlenek voltak a délkeleti partokon. Az illegális árucserét bonyolító fegyveres kínai és japán kereskedők megjelenését a japán hadvezérek is aktívan támogatták, akik a jövedel­mező kínai kereskedelemből finanszírozták egymás elleni háborúikat. A fokozódó pénzügyi nehézségek miatt a Ming-dinasztiának vissza kellett fognia az ajándékdiplomáciát, és elvesztette a déli partok feletti katonai ellenőrzést. így megint a magánkereskedelem lett a gazdasági csere fő eszköze a régióban.²⁸

Az egymást erősítő belső hanyatlás és a külső nyomások végül súlyos társadalmi konfliktusokat robbantottak ki Kínában. Mivel a birodalom jóformán kormányozhatatlanná vált, a Mingek úgy próbálták megoldani a válságot, hogy adóreformokkal és a virágzó magánkereskedelem kihasználásával enyhítettek a paraszti terheken. A robotmunkát és a ter­ményadót – amelyeket a lázadó parasztok különösen nehezményeztek -egyszeri, ezüstben fizetendő adóval helyettesítették. Az elértéktelenedett papírpénzt felváltotta az egységes, stabil valutának számító ezüstpénz. Hogy növeljék az ezüstbehozatalt, az 1560-as években feloldották a dél­kelet-ázsiai kereskedelem korlátozását, és megadóztatták az engedéllyel kereskedő tengerjáró hajókat.²⁹

A pénzügyi és kereskedelmi politikában bekövetkezett változást a tengeren túli kereskedelemből származó jelentős ezüstbehozatal ösztö­nözte, kezdetben Japánból (Japán volt a régió fő ezüstszállítója), majd Európából és Amerikából.³⁰ Noha az ezüst, amelyet spanyol hajók szál­lítottak az amerikai kontinensről Manilán keresztül Kínába, valamelyest enyhítette a pénzügyi válságot, a Ming-dinasztiát teljes anyagi csődbe juttatta a Japán ellen vívott költséges háború az 1590-es években, majd pedig a mandzsuk általános támadása az 1610-es években. Mindehhez hozzájárult még az udvaron és az adminisztráción belüli általános kor­rupció. A Japánban bevezetett kereskedelmi korlátozó intézkedések és az európai ezüstszállítmányok jelentős megcsappanása mérték az utolsó csapást a Ming-dinasztiára az 1630-as és 40-es években. Miután az ezüst nagyon megdrágult, a kormány kénytelen volt növelni a parasztság adóterheit, ami társadalmi robbanáshoz vezetett. Újult erővel törtek ki a parasztfelkelések, és általánossá vált a birodalmon belüli zűrzavar, ami 1644-ben a Ming-dinasztia összeomlásához vezetett.³¹

Ahogy a Csing-uralom konszolidálódott, az új uralkodók felelevenítették a korai Ming-elődök politikáját, amely a hazai kereskedelmet preferálta a külföldivel szemben. 1661 és 1683 között a Csing-uralkodók ismét meg­tiltották a tengeri magánkereskedelmet, és a felperzselt föld taktikájával a „senki földjévé" változtatták Kína délkeleti tengerpartját, amely korábban összekötötte Kínát a világpiacokkal. A „hídszerep" helyett ez a vidék a két világ elkülönülését volt hivatott demonstrálni. A kereskedelem tilalmát végül 1683-ban feloldották, de szigorúan korlátozták a hajóépítést, sza­bályozták a kereskedelmi hajók méretét és súlyát, és megtiltották, hogy lőfegyvereket helyezzenek el a fedélzeten. Ezzel új korszak kezdődött, amikor a kereskedelem legális volt ugyan, de a tengerparti Kína elvesz­tette törékeny autonómiáját. Ráadásul 1717-ben a kínai alattvalóknak ismét megtiltották, hogy magánszemélyként a tengeren túlra utazzanak, 1757-ben pedig Csüancsou lett a külföldi kereskedelem egyetlen legális kikötője, ami közel egy évszázadra megpecsételte az egész délkeleti partvidék sorsát.³²

Miközben ekképp korlátozták a külkereskedelmet, a határvidékek integrálása nemcsak a nemzeti piac nagyságát növelte, hanem csök­kentette a birodalom védelmi költségeit, amelynek áldásaiból, hála a Csing-uralkodóknak, a lakosság is részesült alacsony és stabil adók formájában. A kiszámítható és alacsony adók mellett az állam komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy felszámolja vagy legalábbis csökkentse a korrupciót és az adókerülést. Az egész birodalomra kiterjedő földmérések készültek, pénzügyi reformokat dolgoztak ki, és hatékonyabbá tették az információgyűjtést. Ugyanilyen fontos volt a birtokok újraelosztásának és kisajátításának felkarolása. Hogy a Han földesurakkal szemben konszo­lidálják hatalmukat, az első Csing-uralkodók bátorították a nagybirtokok feldarabolását és azt, hogy a szerződéses munkások bérlőkként művel­hessék a földet. Ugyanakkor lehetővé tették a földek kisajátítását, hogy az adók emelése nélkül erősítsék pénzügyi bázisukat.³³

A földbirtoklás dupla „demokratizálása" – egyfelől a nagybirtokok feldarabolása, másfelől a kisajátítások támogatása révén – komoly feladatokat rótt az államra, mert szükségessé tette az öntözőrendszer karbantartását és kiterjesztését. Ahogyan a befolyásos hivatalnok, Csen Hung-mou megjegyzi:

Amikor szegény emberek új területeket vonnak művelés alá, az ad­minisztráció feladata, hogy segítséget nyújtson, és gondoskodjon a helyi öntözőrendszerek megfelelő állapotáról és fejlesztéséről. Ha a helyi közösség nem tudja megfizetni ennek költségeit, akkor hivata­los forrásokból kell előteremteni a hiányzó összeget.³⁴

A kormányzat tevékeny szerepe a mezőgazdaság, az öntözőrendszer és a vízi szállítás fejlesztésében integráns része volt a Csingek politikájá­nak, akik ekképpen igyekeztek csökkenteni a gazdasági fejlődés térbeli és időbeli egyenlőtlenségeit. Ahogyan már korábban megjegyeztük, a régiók közötti egyenlőtlenségeken az uralkodók úgy próbáltak segíteni, hogy ösztönözték a belső perifériák gazdasági felemelésére irányuló piaci tendenciákat. Idetartoztak: a ritkán lakott területek felé irányuló migráció támogatása információ, infrastruktúra és kölcsönök formájában; az új termények és kézművestechnikák elterjesztésének gyakorlata; ko­moly infrastrukturális beruházások, hogy lakhatóvá tegyék az ökológiai peremterületeket; és a szegényebb területeket pártoló földadóztatási politikák.³⁵

A Csing-kormány emellett jelentős intézkedéseket tett annak érdeké­ben, hogy leküzdjék az időszakos éhínséget. Ennek a politikának a köz­ponti eleme a nagy gabonatároló rendszer kibővítése és központosítása volt, amely korábban nem látott méreteket öltött. A Csing-kormány nem kevésbé, sőt még jobban támaszkodott a piaci mechanizmusokra, mint elődei, hogy etetni tudja Kína óriási és gyorsan növekvő lakosságát. Felülmúlta azonban őket abban, hogy a gabonatárolók segítségével meg tudta védeni a lakosságot a gabonapiac ingadozásaitól: a bőség idején ugyanis a kormány olcsón megvette és felhalmozta a gabonát, amit aztán a piaci ár alatt „adott vissza" a rászorulóknak ínség és szokatlanul magas árak idején. A helyi gabonatárolók forgalmát magas rangú hivatalnokok ellenőrizték. Nekik kellett biztosítaniuk, hogy az egyes tárolók meg tudjanak birkózni az árak szélsőséges ciklikus ingadozása által kiváltott élelmezési problémákkal.³⁶

A fenti politikák együttes eredménye olyan figyelemre méltóan hosszú béke, prosperitás és demográfiai növekedés lett, hogy Smith joggal nevezhette a XVIII. századi Kínát a gazdagság „természetes" útja min­taképének. De hasonló inspirációt jelentett ekkor Kína a felvilágosodott abszolutizmus, a meritokrácia és a mezőgazdasági alapú nemzetgaz­daság híveinek. Noha egyetlen XVIII. századi kínai gondolkodó sem ragadta meg teoretikusan az önérdekű vállalkozás hozzájárulását a nemzetgazdasághoz, jegyzi meg Rowe, a fent idézett Csen Hung-mou éppúgy az uralom eszközének tekintette a piacot, mint Smith, Hobbes, Locke és Montesquieu.

Csen nem habozik a profitszerzés motívumához folyamodni, hogy meg­nyerje a helyi lakosság támogatását különböző fejlesztési projektjeihez, mint például új utak építése, új árucikkek bevezetése a helyi exportba, közösségi gabonatárolók létesítése stb. És valóban, Csen megfogalma­zása nem sokban különbözik Adam Smith „láthatatlan kezétől", amikor azt állítja, hogy ezek a projektek „mindenki számára hasznot hoznak […], éppen úgy, mint amennyire az egyéneknek hasznosak".³⁷

Sem Csen, sem kínai kortársai „nem vetették el azonban a társadalmi harmónia konfuciuszi eszményét egy korlátok nélküli piaci harc kedvé­ért […], amelyet a laissez faire politikája volt hivatott alátámasztani".³⁸ Noha Smith maga nem volt konfuciánus, a Csing-kormány fejlesztési politikája, amely prioritást adott a mezőgazdaság fejlesztésének, a földek felosztásának és kisajátításának, a hazai piac konszolidációjának és kiterjesztésének, éppen megfelel az általa A nemzetek gazdagságában javasolt fejlődési programnak.³⁹

A fejlődés Csen- és Csing-féle koncepciójával nem az a baj, hogy elutasítja a laissez faire keretpolitikáját, hanem az, hogy nem ismerte fel időben a kínai partokat fenyegető, közelgő vihart. Mint ahogyan Smith, ők sem látták, hogy a látszólag „természetellenes" európai út a gaz­dagsághoz a kreatív pusztítás olyan folyamatán keresztül formálja át a világot, amelyre nem volt precedens a világtörténelemben. „Az európai hajók – írja McNeill – tulajdonképpen kifordították önmagából Eurázsiát. A tengeri határ váltotta fel a sztyeppe határát, ahol korábban megjelentek az idegenek, és elkezdődött az ázsiai államok és népek autonómiájá­nak a felmorzsolása."⁴⁰ Ha Smith – aki a közelgő vihar epicentrumában ült – nem látta előre ezt a fejleményt, megbocsáthatjuk Csennek és a Csingeknek, hogy nem ismerték fel a közelgő veszélyt. Amit velük együtt sok mai kortárs is elmulaszt látni, az éppen a kapitalista és a nem kapi­talista piaci alapú fejlődés közötti alapvető különbség.

Kapitalisták a nem kapitalista piacgazdaságban

„A világ leghosszabb életű államának" kialakulásával foglalkozó klasszi­kus tanulmányát Elvin azzal a tézissel zárja, hogy Kína a tartós egyen­súlyi helyzetben való megrekedését az óriási nemzeti piac sikeres kiala­kításának köszönheti. A termelés és a népesség gyors növekedése miatt minden erőforrás szűkösen állt rendelkezésre, leszámítva a munkaerőt, ami egyre jobban megnehezítette a jövedelmező újításokat.

"Mivel a mezőgazdaságban csökkent a felesleg, és így csökkent az egy főre eső jövedelem és az egy főre eső kereslet, mivel olcsóbbá vált a munkaerő, miközben drágultak az erőforrások és a tőke, és végül mivel a gazdálkodási és szállítási technológiák olyan jók voltak, hogy nem érte meg egyszerű, vagyis kevésbé tőkeigényes fejlesz­téseken gondolkodni, a racionális stratégia mind a parasztok, mind pedig a kereskedők számára az volt, hogy ne munkát megtakarító gépeket találjanak fel, hanem takarékoskodjanak jobban az erőfor­rásokkal és az állótőkével. Az óriási, de csaknem statikus piacok nem hoztak létre olyan szűkületet a termelési rendszerben, amely ösztönözte volna a kreativitást. Amikor nőtt az időszakos hiány, az olcsó szállításon alapuló kereskedelem sokoldalú alkalmazkodó­képessége gyorsabb és biztosabb megoldást jelentett, mint egy új gép feltalálása. Ezt a helyzetet úgy írhatjuk le, mint a „magas szintű egyensúly csapdáját".⁴¹

A leírás némileg kétértelmű abban a tekintetben, hogy pontosan mikor került bele Kína a magas szintű egyensúly csapdájába. Elvin minden­esetre tesz két megállapítást, amelyek segítenek tisztázni ezt a kétér­telműséget, illetve meghatározzák a Ming- és a korai Csing-dinasztiák alatti piaci alapú fejlődés természetét. Az első állítás, hogy a jobbágyság és a jobbágyi földbérlet eltűnése a Csing-korban egy „lényegét tekintve új típusú agrártársadalom kialakulásához vezetett". Elvin másik fontos megállapítása, hogy a „technológiai újítások és találmányok a 800 és 1300 közötti időszakban olyan óriási változásokat eredményeztek, hogy az eredményt helyesen csak »forradalomként« írhatjuk le. Ezután a kínai növekedés lelassult, nemcsak a felgyorsuló Európához képest, hanem a saját korábbi teljesítményének viszonylatában is."⁴²

Az 1300 előtti kínai fejlődés túlmegy a jelen vizsgálódás keretein. Elegendő itt annyit megjegyezni, hogy a rendelkezésre álló bizonyíté­kok, beleértve Elvin adatait, hihetővé teszik Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall azon állítását, hogy a kapitalizmus „elsőként csaknem" a Song-kori Kínában született.⁴³ Ahogyan korábban megjegyeztük, azok a tendenciák, amelyek a „hosszú" tizenhatodik században váltak jellem­zővé az európai kapitalista útra, Kínában jelen voltak már a Song- és a Yuan-uralom alatt. Bárhogyan legyen is, a kínai növekedés lelassulását 1300 után úgy értelmezhetjük, mint az ország első megrekedését a ma­gas szintű egyensúly csapdájában – ahogyan Smith, úgy tűnik, maga is ezt teszi, amikor megjegyzi, hogy Kína talán már jóval Marco Polo ideje előtt elnyerte mindazt a gazdagságot, amit törvényeinek és intézménye­inek természete megenged számára.⁴⁴

Ez az értelmezés azonban ellentmond annak a figyelemre méltó gaz­dasági növekedésnek, amit Sugihara a XVIII. századi „kínai csodának" nevez. Sugihara egy precedens és párhuzam nélküli kelet-ázsiai ipari forradalom okának és egyben hatásának tulajdonítja az ember-föld arányának alapvető különbségeit a kelet-ázsiai és a nyugat-európai centrumok között 1800 előtt. Mivel a kelet-ázsiai államok – válaszul a természetes erőforrások korlátaira (különösen a földhiányra) – számos munkaigényes intézményt és munkaintenzív technológiát fejlesztettek ki, a lakosságnövekedés nem az életszínvonal romlásával, hanem éppen ellenkezőleg, annak szerény emelkedésével járt együtt. A malthusi kor­látok megkerülése különösen figyelemreméltó volt Kínában, amelynek lakossága korábban már több ízben elérte a 100-150 milliós „plafont", ám utána csökkeni kezdett, míg 1800-ra csaknem 400 millióra nőtt. „Ez nyilvánvalóan határkövet jelentett a világ demográfiájában, és a világ GDP-jére gyakorolt hatása messze felülmúlta a brit posztindusztriális forradalmat, amely 1820-ban a világ GDP-jéből kevesebb mint 6%-kal részesedett." A „kínai csoda" megismétlődött Japánban kisebb területi skálán, ahol kevésbé robbanásszerű népességnövekedés zajlott le, mint Kínában, de jelentősebb volt az életszínvonal-növekedés.⁴⁵

1. ábra Kombinált GDP a világ GDP-jének arányában

(GDP az 1990-es nemzetközi Geary-Khamis millió dollárban, Maddison (2007) alapján)

 

 

 

Amint azt az 1. ábra mutatja, a brit ipari forradalom kezdete óta még legalább fél évszázadig nőtt Kelet-Ázsia részesedése a világ GDP-jéből. Ha Kína már 1300 táján vagy még korábban megrekedt az egyensúly­csapdában, mivel magyarázzuk a gazdaság eme új fellendülését? Vajon a Ming- és a korai Csing-uralkodók állam- és nemzetgazdaság-építő tevékenysége és a korai Csing-időszakban kialakuló „új típusú agrártár­sadalom" semmit nem tett azért, hogy kiszabadítsa Kínát a magas szintű egyensúly csapdájából?

Három szempont segíti a kérdések megválaszolását. Először, a munka-intenzív gazdasági növekedésnek az a tendenciája, hogy megreked a magas szintű egyensúly csapdájában, nem zárja ki egy még magasabb egyensúly elérését, ami változásokat igényel a földrajzi és intézményes környezetben, amelybe a gazdaság beleágyazódik. Másodszor, a XVIII. századi kínai gazdasági „csoda" a legjobban úgy értelmezhető, mint egy magas egyensúlyi helyzetből egy még magasabb egyensúly felé való elmozdulás, amelyet elsősorban éppen a földrajzi és intézményes kör­nyezet változásai motiválnak, a Ming- és a Csing-uralkodók politikájának köszönhetően. Harmadszor, eme felfelé mutató elmozdulás ellenére a piaci alapú fejlődés Kínában egészen más irányba mutat, mint Európá­ban: vagyis orientációjában kevésbé lett kapitalista.

A piaci alapú fejlődés kapitalista jellegét nem a kapitalista intézmények vagy a berendezkedés határozza meg, hanem az államhatalom viszonya a tőkéhez. Akármennyi kapitalistát hozzá lehet adni a piacgazdasághoz, attól még a piacgazdaság nem-kapitalista marad, ha az osztályérdekeik­nek nem rendelik alá az államot.⁴⁶ Fernand Braudel maga is a császári Kínát említi, mint a legalkalmasabb példát, annak a feltevésének az igazolására, hogy a piacgazdaságot el kell választani a kapitalizmustól. Kína nemcsak egy „szilárd alapokon álló piacgazdasággal rendelkezett […], helyi piaci láncok sokaságával, kézművesek és utazó kereskedők népes táborával, forgalmas vásárlóutcákkal és városi központokkal", ha­nem a Sanhszi tartomány kereskedői és bankárai, valamint a Fucsienből és más déli tengerparti tartományokból származó kínaiak, akik megte­remtik a tengerentúli kolóniákat, sok rokon vonást mutatnak azokkal a kereskedő közösségekkel, akik a XVI. századi Európa legfontosabb kapitalista szerveződéseit alkották. És mégis, az állam „tagadhatatlan ellenszenve minden olyan egyén iránt, aki »abnormálisan« gazdaggá vált", azt jelentette, hogy „nem jöhetett létre kapitalizmus, csak bizonyos világosan körülhatárolt csoportokon belül, akiket az állam támogatott és ellenőrzött, és akik többé-kevésbé az állam kegyének köszönhették a létezésüket".⁴⁷

Braudel eltúlozza annak mértékét, hogy mennyire voltak kiszolgáltatva egy ellenséges állam kénye-kedvének a Ming- és a Csing-kor kapitalistái, hogy a korábbi dinasztiákról ne is beszéljünk. Ennek ellenére igaz, hogy Kelet-Ázsiában nem találunk párhuzamot az Európában egyre erősebbé váló államokra, amelyek azonosulnak a kapitalizmus céljaival – kezdve az olasz városállamoktól a holland protonemzetállamig, illetve egészen a brit nemzetállamig, amely ekkor kezdte kiépíteni az egész világra ki­terjedő tengeri és territoriális birodalmát. Ez a sorozat különbözteti meg mindenekelőtt kapitalistaként az európai fejlődési utat. És fordítva, az a tény, hogy ennek a sorozatnak nincsen kelet-ázsiai párhuzama, mutatja meg a legvilágosabban, hogy a piaci alapú fejlődés a Ming- és a korai Csing-korszakban Kínában és egész Kelet-Ázsiában végig nem-kapita­lista maradt. Ezzel a fejleménnyel szorosan összefügg a teljes hiánya mindennek, ami csak távolról is emlékeztetne az európai államokra jel­lemző szakadatlan fegyverkezési versenyre és a tengerentúli területi ter­jeszkedés folyamatos „kényszerére". R. Bin Wong írja a következőket:

Európa kereskedelmi gazdagságának jó részét lecsapolták rászoruló kormányaik, akik állandóan növelni akarták bevételeiket, hogy fizetni tudják a háborúskodás egyre növekvő költségeit. Mind az európai kereskedők, mind pedig a kormányaik profitáltak ebből a komplex viszonyból: az előbbiek mesés profithoz jutottak, az utóbbiak meg­kapták az annyira szükséges állami adókat. A késő császárkori kínai állam nem alakított ki ilyenfajta, kölcsönösen függő viszonyt a gazdag kereskedőkkel. Mivel az állam nem tapasztalt olyan pénzügyi nehézségeket, mint az európai államok a XVI. és a XVIII. század között, a kínai hivatalnokoknak kevesebb okuk volt arra, hogy új pénzügyi formákon, nagy kereskedelmi kölcsönökön vagy az állam-és magánadósság koncepcióján gondolkodjanak.⁴⁸

Kínán belül a nemzetgazdaság szerves részeiként óriási üzleti szerve­zetek alakultak ki, amelyek a kereskedelmi közvetítők és alvállalkozók kiterjedt hálózatát ellenőrizték. De még a távolsági kereskedelembe való bekapcsolódás is jóval könnyebb és hozzáférhetőbb volt az ország minden lakosa számára, mint Európában.⁴⁹ Ennek eredményeképpen a kínai kapitalisták alárendelt társadalmi csoportot alkottak, és kevés lehetőségük volt arra, hogy alárendeljék az általános érdeket a saját osztályérdekeiknek. És valóban, a kelet-ázsiai kapitalizmus fejlődésére nem a centrumokban mutatkozott a legjobb esély, hanem a rendszeren belüli réseken, az országok külső peremén. Ennek a fejlődésnek a legkitűnőbb példája a tengeren túli kínai diaszpóra, amelynek rugalmas­ságára és tartós gazdasági jelentőségére kevés párhuzamot találunk a világtörténelemben. A Mingek korlátozásai, periodikus irányváltások és a moszlimokkal és más riválisokkal való versengés ellenére a tengerentúli kínai diaszpóra kivételes profltot termelt, és állandó bevételt biztosított a helyi kormányoknak és rendszeres pénzforrást a kínai tengerparti területeknek.⁵⁰

A XVII. századi átmenet a Mingből a Csing-uralomba olyan feltételeket teremtett, amelyek hasonlítottak ahhoz, ami ekkortájt ment végbe Euró­pában: a Cseng-család kiépített egy, a hollandéhoz hasonló kereskedelmi birodalmat. Európai hadihajók és lőfegyverek segítségével a Csengek megszabadultak portugál versenytársaiktól, sikeresen szálltak szembe a Ming adóbeszedőkkel és tengeri erőkkel, megszerezték a selyem- és kerámiakereskedelem monopóliumát, és kiépítettek egy Kuangtungtól és Fucsientől Japánig, Tajvanig és Délkelet-Ázsiáig terjedő óriási be­folyási övezetet. 1650-re létrehoztak egy rebellis államot Kína délkeleti partvidékén. Miután a szárazföldön nem tudták legyőzni a mandzsukat, 1662-ben visszavonultak Tajvanra, ahonnan elűzték a hollandokat, és megalapították a saját királyságukat. Ahogyan Csumej Ho megállapítja: „a Csengeknek legalább olyan hatékony kereskedelmi és információs hálózattal kellett rendelkezniük, mint fő ellenfeleiknek, a mandzsuknak és a hollandoknak […]. És valóban, a Cseng-szervezetben találunk a VOC-hoz hasonló közös vonásokat."⁵¹

Ugyanennyire fontos, hogy a Csengek jelentős szerepet játszottak a dinasztikus átmenetben is. A dinasztikus harc kezdeti szakaszában a Cseng-család a Mingek fontos és elismert szövetségese volt. A család több tagja szolgált hivatalnokként vagy hadvezérként a Mingek hadse­regében. Miután a Csing-hadsereg 1647-ben megjelent Fucsienben, Cseng Cse-hung megkísérelt átállni a Qingek oldalára. Terve azonban balul ütött ki, mert a Csingek bebörtönözték és végül kivégezték. Ennek ellenére Cseng Cseng-kung alatt a Csengek hatalma újból megerősö­dött. Az 1660-as és 70-es években a tajvani rezsim de facto független királyságként funkcionált, hűbéri adókat szedett, és önállóan kereskedett a spanyolországi Fülöp-szigetekkel, a Rjúkjú Királysággal és Délkelet­Ázsia számos más királyságával. Cseng Cseng-kung utóda, Cseng Jing többször elutasította a Csingeknek a félautonóm státusz elismerésére tett ajánlatát, és helyette azt javasolta, hogy a Csingek vazallus államként ismerjék el Tajvant a koreai és a rjúkjúi precedens alapján. A Kanghszi császár azonban ragaszkodott ahhoz, hogy „a tajvani tolvajok fucsieniek. Tajvan nem hasonlítható Koreához és Rjúkjúhoz." A Cseng-rezsimet végül az 1683-ban elszenvedett katonai vereség törölte el.⁵²

A Cseng és a holland kereskedelmi birodalmak összehasonlítását eltérő sorsuk különösen tanulságossá teszi. Az európai kontextusban a hollandok élen jártak az európai államok közötti hatalmi egyensúly intézményesítésében; abban, hogy a kapitalista réteg megerősödött ezekben az államokban; és a tengerentúli területekért folytatott államközi verseny fokozódásában. Kelet-Ázsiában éppen ellenkezőleg: a Cseng-birodalom bukása utat nyitott a kínai kereskedők lefegyverzésének, a nemzetgazdaság-építés folyamatának, mind a Csing-kori Kínában, mind pedig a Tokugawa-kori Japánban, és a tengerentúli kínai hatalom meredek hanyatlásának a régió territoriális államaival szemben. Aho­gyan Kenneth Pomeranz megjegyzi, a Cseng-birodalom „tanulságos példája annak, hogy ha van is az európai fegyveres kereskedelemnek és gyarmatosításnak ázsiai párhuzama, az nem volt normális része a kínai államrendszernek".⁵³

Annak ellenére, hogy a Csing-kori Kína és a Tokugava-kori Japán komoly sikereket könyvelhetett el a kelet-ázsiai ipari forradalom előmoz­dításában és, ahogyan fentebb megmutattuk, a kelet-ázsiai részesedés világtermelésbeli növelésében, Sugihara is elismeri, hogy a két ország befelé tekintő politikája eredményeképpen a XVIII. század elejétől jelen­tősen csökkent a kereskedelem az ázsiai országok között.⁵⁴ Ami ennél is rosszabb, olyan politikai űrt hagytak Délkelet-Ázsia tengerein, amelyet a lefegyverzett kínai kereskedők vajmi nehezen tudtak betölteni. Ezt a vá­kuumot aztán fokozatosan betöltötték az európai államok, társaságok és kereskedők, akiknek dominanciája a XVIII. és a XIX. század fordulójától gyorsan nőtt a délkelet-ázsiai tengereken. Ebben a tekintetben különö­sen kritikusnak bizonyult a Csing-dinasztia belső szétesése és a kínai hajóépítő-ipar és navigációs technika hanyatlása abban az időszakban, amikor Európa gyors sikereket ért el mindkét területen.⁵⁵

Ebben a tekintetben mindenképpen érvényes Smith értékelése, amely szerint a kiterjedtebb külkereskedelem Kína nemzeti érdekeit szolgálta volna („különösen akkor, ha annak jelentős része kínai hajókon bonyo­lódott volna"),⁵⁶ elsősorban a nemzetbiztonság szempontjából – vagyis hogy Kína képes legyen arra, hogy ellenőrizze a fokozódó európai nyomást a tengereken, és szükség esetén szembe tudjon szállni vele. Legalább egy évszázadig azonban a Csingek számára a fő problémát az északnyugati határok, illetve a Han Kína feletti uralom biztosítása jelentette, ahol a külföldi hódítóknak tekintett mandzsuk uralmának legitimitása sokáig bizonytalan maradt. Ilyen körülmények között az, hogy nagy pénzeket invesztáljanak a hajóépítésbe, a navigációba és a tengeri szállítókereskedelembe, a legjobb esetben luxusnak, a legrosz-szabb esetben pedig a birodalmi „túlterjeszkedés" legbiztosabb útjának tűnhetett. Ráadásul minek kockáztattak volna egy ilyen túlterjeszkedést, amikor az európaiak ádázul küzdöttek egymással azért, hogy ezüstöt szállíthassanak Kínába, cserébe a kínai árucikkekért? Hála Kína nagy versenyképességének a selyem, a porcelán és a tea exportjában, va­lamint Kína „ezüstéhségének", amelynek eredményeképpen az ezüst árszintje Kínában a duplája volt a világ más részein uralkodó áraknak, a

XVI.-tól a XVIII. századig az „Újvilág" ezüstjének háromnegyede Kínába vándorolt.⁵⁷ Kína önközpontú fejlődésének sikere tükrében – amely bá­mulatba ejtette az európaiakat is – érthető, hogy a Csingek nem figyeltek fel az új, fenyegető hatalomra, amelyet az agresszív tengeri „barbárok" hoztak el a régióba.

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy Kelet-Ázsiából hiányzott az európai fejlődési útra jellemző összhang a militarizmus, az iparosítás és a kapitalizmus között, amely ösztönözte az expanziót, és amelyet egyúttal fenntartott a szüntelen tengerentúli területi terjeszkedés. Ennek köszönhetően a kelet-ázsiai államok jóval hosszabb békeidőszakokat élvezhettek történelmük folyamán, mint az európaiak, és Kína mint a világ legnagyobb piacgazdasága konszolidálhatta a helyzetét. És mégis, a ten­gerentúli terjeszkedésből és az európai stílusú fegyverkezési versenyből való kimaradás végeredményben kiszolgáltatta Kínát és az egész kelet­ázsiai rendszert a terjeszkedő európai hatalmak katonai támadásának és az európai rendszerbe történő erőszakos betagozásnak.

Bekebelezés és hibridizálás

Kelet-Ázsia bekebelezése az európai rendszerbe és az 1. ábrán látható csökkenő részesedése a világtermelésből elsősorban nem a nyugati és kelet-ázsiai, különösen kínai gazdasági vállalkozások közötti verseny eredménye. Szemben Marx és Engels azon állításával, hogy az olcsó árucikkek jelentették a „nehéztüzérséget", amellyel az európai burzsoá­zia szétzúzta a Kínai Falat,⁵⁸ a brit kereskedőket és termelőket komoly kihívás elé állították kínai versenytársaik azután is, hogy a brit hadihajók nyomására visszavonták azokat a kormányrendeleteket, amelyek koráb­ban védték a kínai nemzetgazdaságot. Igaz, hogy az 1830-as évektől a brit pamutáruk importja valóban tönkretette a kínai gazdaság néhány szektorát és régióját, de a vidéki piacokon a brit pamutruha soha nem tudott versenyezni az erősebb kínai ruhával. Ráadásul amint a külföldi import kiszorította a pamutfonál kézi fonását, az olcsóbb, gépek által elő­állított fonál új ösztönzést adott a házi szövőiparnak, ami nemcsak hogy megőrizte korábbi pozícióit, hanem fejlődésnek is indult.⁵⁹ Azok a nyugati vállalatok, amelyek fióküzemeket létesítettek Kínában, soha nem tudtak behatolni az ország óriási belső területeire, és szükségük volt a kínai kereskedőkre, hogy be tudják szerezni a nyersanyagot, illetve eladhassák a termékeiket. Igaz, hogy a nyugati termékek és üzletek több iparágban diadalmaskodtak, de a vasutat és a bányászatot leszámítva a kínai piac általában frusztrációt jelentett a külföldi kereskedőknek.⁶⁰

Ahelyett, hogy lerombolta volna a kapitalizmus „bennszülött" formáit, Kína bekebelezése a Nagy-Britannia által vezetett kapitalista gazdaság struktúráiba serkentően hatott a kínai kereskedőközösségekre, akik a Kína-központú hűbéri adózó rendszer réseiben tudtak megkapaszkodni és fejlődésnek indulni. Ahogyan az ópiumháborúk és a belső felkelések hatására a Csing-udvar egyre inkább elvesztette az ellenőrzést az áruk és emberek mozgása felett, úgy sokasodtak a jövedelmező lehetőségek a kereskedőközösségek számára. Az ópiumkereskedelem volt a lehető­ségek egyik fő forrása; de a legnagyobb lehetőséget a „kulikereskedelem" biztosította – a szerződéses munkások toborzása és szállítása a tenge­ren túlra, valamint a Kínába küldött jövedelmekhez kapcsolódó pénzügyi tranzakciók. A kulikereskedelem teremtette meg nemcsak a kereskedők, hanem az olyan kikötővárosok gazdagságát, mint Szingapúr, Hong Kong, Penang és Makaó, amelyek privilegizált „konténerei" lettek a kínai kereskedődiaszpóra jólétének. Ennek hatására szerte Délkelet-Ázsiában megerősödtek a kínai települések, és így a tengerentúli kínai tőke több lehetőséghez jutott, hogy profitáljon az eltérő jogállású területeken belüli, illetve közötti kereskedelmi és pénzügyi közvetítésből a régióban.⁶¹

A háborúk, felkelések, romló kereskedelmi feltételek és természe­tes katasztrófák által okozott kincstári és pénzügyi nyomás végül rákényszerítette a Csing-udvart, hogy enyhítse a tengeren túli kínaiak tevékenységének ellenőrzését, és kérje a pénzügyi segítségüket. A segít­ség fejében a Csing-udvar hivatalokat és címeket adott nekik, garantálta vagyonuk és Kínában élő rokonaik biztonságát, valamint bekapcsolód­hattak a busásan jövedelmező fegyverkereskedelembe és a kormányzati kölcsönüzletekbe. Ez a „politikai csere" nem mentette meg a Qingeket, de egészen 1911-es bukásukig ez volt a tengerentúli kínai kapitalisták meggazdagodásának fő forrása.⁶²

A XIX. század első felében – írja Joseph Esherick – az ópium volt a „Nyugat egyetlen lehetséges belépőjegye a kínai piacra".⁶³ Britannia esetében sokkal többről van szó, minthogy az indiai ópium brit eladása Kínának elengedhetetlen volt az Indiából Londonba áramló adó transz­ferének biztosításában. Ahogyan a Kelet-India-ház statisztikai osztályve­zetője elmagyarázza nekünk:

India az ópiumexporttal segíti Anglia teával való ellátását. Kína azáltal, hogy ópiumot fogyaszt, megkönnyíti a bevételek mozgását India és Anglia között. Anglia azáltal, hogy teát fogyaszt, ösztönzi a kereslet növekedését az indiai ópium iránt.⁶⁴

Az ópiumkereskedelem kiterjesztését a kezdetektől az a szükséglet motiválta, hogy növeljék az India és Kína közötti kereskedelmet annak érdekében, hogy megkönnyítsék a „bevételek mozgását" India és Anglia között. Lord Cornwallis, India főkormányzója már 1786-ban rámutatott arra, hogy az India-Kína kereskedelem kiterjesztése elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy legalább részben fizetni lehessen a kínai tea- és selyemexportot Britanniába és más európai országokba, és mindenek­előtt, hogy biztosítani tudják az óriási adótranszfert Bengálból Angliába az átváltásokból származó veszteség nélkül.⁶⁵ Miután 1813-ban meg­szüntették a Kelet-indiai Társaság monopóliumát az indiai kereskedelem felett, a Társaság megkétszerezte a kínai ópiumcsempészet támoga­tására tett erőfeszítéseit. A szállítmányok gyorsan nőttek – csaknem megháromszorozódtak 1803-13 és 1823-33 között -, és beigazolódott Cornwallis érvelésének helyessége. Egy kortárs beszámolója szerint az ópiumkereskedelemből

a tiszteletre méltó Társaság éveken át óriási bevételhez jutott, és rajtuk keresztül a brit kormány és nemzet is felbecsülhetetlen politikai és financiális előnyöket élvezett. A Nagy-Britannia és Kína közötti kereskedelmi mérleg megfordulása az előbbi javára lehetővé tette, hogy India tízszeresére növelje a brit manufaktúrák termékeinek behozatalát; közvetlenül elősegítette a keleti brit dominancia erő­södését; megtérítette Őfelsége indiai vállalkozásának költségeit; a cserék és teabevételek révén komoly bevételhez juttatta a brit államkincstárat, és évente 6 millió font nagyságú jövedelemmel gazdagította a nemzetet.⁶⁶

A Kelet-indiai Társaság monopóliumának megszűnése 1833-ban fokozta a versenyt a brit kereskedelem eme busásan jövedelmező üzletágában, és arra buzdította a brit kereskedőket, hogy támogassák az „angol erős kéz" politikáját, és így gyakoroljanak nyomást a kínai kormányra, amely korlátozta az ópiumkereskedelmet. A kínai kormány azonban nemhogy nem engedett a brit nyomásnak, hanem mindent megtett, hogy megszün­tesse ezt a kereskedelmet, amely legalább annyira volt káros és romboló hatású Kína politikai gazdaságára, mint amennyire jövedelmező Britannia számára. Az ópiumcsempészés „leszivárgott" a kínai hivatalnokokig, kiknek korrupciója minden szférában gátolta a hivatalos politika végrehaj­tását, és közvetlenül vagy közvetve táplálta a társadalmi nyugtalanságot. Ugyanakkor a kereskedelem masszívan „elszívta" Kínából az ezüstöt Indiába. Az Indiába szállított ezüst évi 1,6 millió taelről⁶⁷ 1814-24 között évi 5,6 millió taelre nőtt az első ópiumháborút megelőző két évben.⁶⁸ Amint azt az 1838-as császári rendelet, amely bejelentette a kormány döntését, hogy felszámolja az ópiumkereskedelmet, hangsúlyozta: „Kína hasznos gazdagsága bele fog ömleni a tengeren túli régiók feneketlen mélységébe."⁶⁹

Azáltal, hogy az energikus és megvesztegethetetlen Lin Cö-hszüt állította az ópiumcsempészet elleni harc élére, a kínai kormánynak nem állt szándékában akadályozni a kereskedelmi lehetőségeket a külkeres­kedelem olyan ágazataiban, mint a selyem-, a tea- vagy a gyapotexport; ezeket továbbra is támogatta. Lin maga világosan megkülönböztette az illegális ópiumkereskedelmet, amelyet kész volt felszámolni a brit kor­mány közreműködésével vagy anélkül, a kereskedelem legális formáitól. Azt kérte a brit kormánytól, hogy támogassa ez utóbbiakat, amelyek helyettesítenék az illegális kereskedelmet.⁷⁰ Miután Lin nem tudta meg­győzni Britanniát, hogy támogassa a titkos kereskedelem felszámolását a nemzetközi jog és morál nevében, elrendelte a csempészáru lefoglalását és megsemmisítését, valamint az elfogott csempészek bebörtönzését. A kínai területen végrehajtott rendőrakciót a brit parlament „súlyos és gonosz bűnnek" minősítette, az „igazság olyan szörnyű megsértésének", hogy Angliának, úgymond, „szigorú és tagadhatatlan joga az isteni és emberi törvény értelmében", hogy „erőszakkal vegyen elégtételt, ha a békés eszközök nem vezetnének eredményre".⁷¹

Nyilvánvalóan más nézeteket vallottak a nemzetközi jogról és morálról Kínában, mint Britanniában. De míg a kínaiak csak a saját országukban akartak törvényt szabni, és érvényt szerezni a jognak, addig a britek jogot formáltak arra, hogy Kínára is rákényszerítsék a saját felfogásukat. Hogy parafrazáljuk Marxot, egyenlő jogok között az erő lesz a döntőbí­ró. Kínának nem volt válasza a felfegyverzett gőzhajóra, amelyik 1841 februárjában egyetlen nap alatt megsemmisített kilenc hadi dzsunkát, öt erődöt, két hadi állomást és egy parti telepet.⁷² Egy katasztrofális hábo­rú, több súlyos lázadás és egy második, hasonlóan katasztrofális britek elleni háború után (amelyhez ezúttal Franciaország is csatlakozott) Kína alárendelt és egyre inkább perifériális helyzetű tagja lett a globális kapita­lista rendszernek. Kína periferizálódása nem csak annak az eredménye, hogy az európai rendszer bekebelezte a kelet-ázsiait. Legalább ennyire fontos volt a kelet-ázsiai államközi kapcsolatok radikális megváltozása, amelyet siettettek a kínai és japán kísérletek, hogy kövessék az európai fejlődési utat.

Amint Kawakatsu és Hamashita aláhúzzák, Japán modernizációja és terjeszkedése a XIX. század végén és a XX. század elején lényegében nem volt más, mint Japán több évszázados erőfeszítésének új eszkö­zökkel történő folytatása, hogy saját magát helyezze a kelet-ázsiai hűbéri adózó rendszer középpontjába.⁷³ Mindazonáltal a rendszer kontextu­sában bekövetkezett változás radikálisan megváltoztatta az államközi verseny természetét, amely a Tokugava- és Csing-rezsimek konszolidá­ciója óta jellemezte a kelet-ázsiai rendszert. Ebben az új kontextusban a Kelet-Ázsián belüli államközi verseny elválaszthatatlan lett azoktól a próbálkozásoktól, hogy felzárkózzanak a nyugati szakértelemhez az áru­termelő iparban, amelynek modernizálása (Kelet-Ázsiában nem kevésbé, mint Európában) szorosan összekapcsolódott a hadiipar fejlesztésével. A kelet-ázsiai rendszer így „internalizálta" a fegyverkezési versenyt, amely már régóta az európai rendszer egyik meghatározó jegye volt.⁷⁴

Az iparosítási erőfeszítések – közel 25 évvel a kezdeményezésük után – hasonló gazdasági eredményeket hoztak Kínában, mint Japánban. Az 1894-es kínai-japán háború előestéjén „még nem volt kirívó különbség a két ország modern gazdasági fejlődésének mértékében és eredménye-iben".⁷⁵ Mindazonáltal Japán katonai győzelme már jelezte a két ország iparosítási projektjének alapvető különbségét. Kínában a fő ágensek a helyi hatóságok voltak, akiknek jelentősen megnőtt a hatalmuk a központi kormányzattal szemben az 1850-es lázadások leverése idején, és akik az iparosítást arra használták, hogy megszilárdítsák a saját autonómiájukat. Japánban ezzel szemben az iparosítás a Meidzsi-restauráció integráns része volt, amely a nemzeti kormány kezében összpontosította a hatal­mat a helyi hatóságok rovására.⁷⁶

A kínai-japán háború kimenetele elmélyítette a japán és kínai iparosítás útjának divergenciáját. Kína veresége tovább gyengítette a már amúgy is törékeny nemzeti kohéziót, és mélyülő politikai káoszt okozott, aminek következménye lett a szuverenitás további korlátozása, súlyos jóvátételek fizetése, a Csing-rezsim végső bukása, a félszuverén hadiurak növekvő autonómiája, amit a japán invázió és a megújuló polgárháborúk követtek a nacionalizmus és a kommunizmus erői között. Az államhatalom eme katasztrofális összeomlása talán a legfontosabb magyarázat arra, hogy Kínának miért tartott olyan sokáig visszanyerni azt a gazdasági helyet és státuszt, amit a XVIII. században globálisan élvezett.

Ezzel szemben az 1894-es győzelem Kína felett, majd az Oroszország feletti győzelem az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban Japánnak -Akira Iriye szavaival – „előkelő helyet juttatott az imperialista politikai játszmában".⁷⁷ A kínai területek megszerzése – különösen Tajvan bekebe­lezése 1895-ben, amelyet a Liaotung-félsziget meghódítása követ, majd Japán 1905-ben megkap minden orosz jogot és privilégiumot Dél-Man­dzsúriában, és végül mindennek betetőzéseképpen Kína elismeri a Korea feletti japán fennhatóságot, amelyet 1910-ben gyarmatként annektálnak – értékes előretolt állásokhoz juttatja Japánt, amelyek kiindulópontként szolgálnak a Kína elleni jövendő támadásokhoz, ugyanakkor biztosítják az olcsó élelem, nyersanyag és piacok tengerentúli kínálatát. Ugyanak­kor a Kína által fizetett jóvátétel, amely több volt, mint Japán nemzeti jövedelmének az egyharmada, segített finanszírozni a japán nehézipar fejlesztését, illetve aranystandardra helyezni a japán valutát. Ez javította Londonban Japán hitelét, és így az ország további forrásokhoz jutott, hogy folytassa otthon az ipari terjeszkedést, illetve a tengerentúlon az imperialista expanziót.⁷⁸

A japán és kínai fejlődési út bifurkációja az 1930-as években kulminált, amikor Japánnak sikerült elhomályosítani Britanniát, és domináns hata­lommá válni a régióban. Miután 1931-ben Japán megszállta Mandzsúriát, 1935-ben elfoglalta Észak-Kínát, 1937-től pedig megkezdte Kína teljes invázióját, és sikerült meghódítania Belső-Ázsia és Délkelet-Ázsia nagy részét, úgy tűnt, hogy az országnak végre sikerül elérnie az oly régóta áhított célt, s Kína helyett Japán lesz a délkelet-ázsiai régió centruma. A japán kísérlet a regionális szupremáciára azonban nem volt fenntartható. Miután holtpontra jutott a 15 éves háború Kínával (1931-1945), és, vála­szul Pearl Harborra, megjelent a régióban az Egyesült Államok vezette pusztító erő, Japán beleroppant abba, amit az imperiális túlterjeszkedés klasszikus példájának nevezhetünk. Japán veresége után a Kínai Nép­köztársaság kikiáltása kérdőjelezte meg a nyugati hegemóniatörekvé­seket a kelet-ázsiai dominanciáért vívott küzdelemben, amely azóta is alakítja a trendeket és történéseket a régióban.

A cikk a Japan Focus című elektronikus újságban jelent meg 2008. január 10-én.

Irodalom

Abu-Lughod, Janet. 1989. Before European Hegemony: The World System A.D. 1250-1350. New York, Oxford University Press.

Jegyzetek

1 Lásd Ikeda (1996) áttekintését a japán kutatók munkáiról. A japán iskola egyfelől épít Fairbank és tanítványai Kína-központú rendszerének korábbi értelme­zésére (Fairbank 1968), másfelől igyekszik kritikusan meghaladni ezt a koncepciót. A kétféle értelmezés viszonyáról Lásd Perdue (2003).

2 Hamashita (1993: 75-6.; 1994: 92.; 1997: 114-124.).

3 Sugihara (1996: 38.).

4 Arrighi (2007: 8. fejezet).

5 Miközben 1815 és 1914 között csak három és fél évig háborúztak az európai hatalmak (beleértve a krími háborút), az 1815 előtti két évszázadban átlagosan 60-70 évig tartottak az európai háborúk. Polányi (2004: 27.).

6 Lásd Arrighi (2007: 5. és 8. fejezet).

7 A történeti részletekről lásd Gernet (1982); Freeman-Grenville (2002); „Ancient Battles and Wars of Siam and Thailand". In Siamese and Thai History and Culture (1999); „China, 1400-1900 A.D." In Timeline of Art History. The Metropolitan Museum of Art, New York, October 2004; „Southeast Asia, 1400-1900 A.D." In Timeline of Art History. The Metropolitan Museum of Art, New York, October 2001. Ötszáz éves békéről természetesen csak az európai százéves békével való összehasonlításban beszélhetünk, és kizárjuk a polgárháborúkat, valamint a határháborúkat, amelyeket alább tárgyalunk.

8 Sugihara (1996: 37-8.); Kawakatsu (1994: 6-7.).

9 Perdue (2003: 60, 65.).

10 McNeill (1982: 143.); Arrighi (2007: 266-72.).

11 Wong (1997: 148.). Ez a kapcsolat analóg az európai tengeren túli birodal­mak és a kínai hűbéri rendszer alapvető különbségével. Az utóbbi, ahogyan majd látni fogjuk, a legtöbb esetben a perifériákra irányította az erőforrásokat ajándékok vagy kedvezményes kereskedelem formájában.

12 Polányi (2004: 29-30.).

13 Arról, hogyan alakította át Anglia a hatalmi egyensúlyt az informális uralom eszközévé, lásd Arrighi-Silver (1999: 59-64.).

14 Arrighi (1994: 2. fejezet). A Kelet-Nyugat aszimmetriának hosszú története van, amely megelőzi a „hosszú" tizenhatodik századot és a Ming-kort. Lásd Lewis (1970: vii.); Cipolla (1976: 206.); Abu-Lughod (1989: 106-7.). A jelen tanulmányban azonban csak azzal a partikuláris Kelet-Nyugat aszimmetriával foglalkozunk, amely alakította, illetve amelyet egyúttal alakítottak is az európai fejlemények a „hosszú" tizenhatodik században és a kelet-ázsiai események a Ming- és a Qing-korszak idején.

15 Kennedy (1992: 6-7.). Más vonatkozásban idézhetjük McNeillt: „Könnyen elképzelhető, hogy ha a kínaiak úgy döntöttek volna, hogy folytatják a tengerentúli felfedező expedíciókat, egy kínai admirális, kihasználva a Japán-tengeri áramlatot, több évtizeddel azelőtt eljutott volna a San Francisco-öbölbe, mielőtt Kolumbusz beleütközött a Karib-szigetekbe." McNeill (1998: 229.). Mivel a kínai hajók valószí­nűleg 1500 tonna vizet szorítottak ki, míg Vasco Da Gama zászlóshajója csak 300 tonnát, elmondhatjuk, hogy Kína ebben az időben páratlan tengeri kapacitással rendelkezett. Lásd McNeill (1982: 44.).

16 Idézi: Wolf (1982: 125.).

17 Arrighi (2007: 234-49.).

18 Arrighi (2007: 2. fejezet).

19 Arrighi-Hui-Hung-Selden (2003: 269-70.); Lo (1969: 77-91.); Bray (1986: 119.); Elvin (1973: 9. fejezet); Palat (1995: 59.).

20 Lo (1969: 57-58.); Hui (1995: 29-30.).

21 Yang (1952); Elvin (1973: 14. fejezet); Shiba (1983: 106-7.); Guan (1994:

57-60.).

22 Arrighi-Hui-Hung-Selden (2003: 271.); Hung (2001a: 491-7.).

23 Wang (1998: 316-23.); McNeill (1982: 47.); Zhang (1991: 49-51.); Hui

(1995: 34-8, 53.).

24 Abu-Lughod (1989: 321-2.).

25 Smith megkülönbözteti a gazdagság „természetes" és „természetellenes" vagy „retrográd" útját. A „természetes" úton, amelyet ő Kínának tulajdonít, a tőke nagy része először a mezőgazdaságba áramlik, majd a manufaktúrákba, legvégül pedig a külföldi kereskedelembe. Ellentétes fejlődési folyamat jellemzi a „természetellenes" vagy „retrográd" utat, amelyre példa Hollandia és általában az európai államok: itt a tőke először a külföldi kereskedelembe invesztál, majd a manufaktúrákba és csak legvégül a mezőgazdaságba. Lásd Smith (1992: 364-369.) és Arrighi (2007: 57-63.).

26 Vö. Gao (1993: 1-78.).

27 Hobbes (1999: 135.).

28 Tong (1991: 115-29.); Wakeman (1985: 1. fejezet); Huang (1969: 105-23.); Hung (2001b: 12-18.); Wills (1979: 210-11.).

29 Tong (1991); Atwell (1986); Flynn-Giraldez (1995); Wills (1979: 211.); Elisonas (1991: 261-62.); Hung (2001a: 498-500.).

30 Atwell (1998: 403-16.); Brooks (1998: 205.).

31 Atwell (1986 és 1998: 407-15.).

32 Skinner (1985: 278-9.); Wills (1979).

33 Wang (1973); Perdue (1987: 78-9.); Hung (2004: 482-3.); Bartlett (1991); Huang (1985: 97-105.); Jing (1982: 169-81.). Miután a Csing-uralkodók politiká­jának köszönhetően nagyon gyorsan növekedett a lakosság lélekszáma, ez a cél is változott: a kisajátítások támogatása kezdetben azt a célt szolgálta, hogy meg­erősítsék a központi kormányzat pénzügyi bázisát, majd pedig azt, hogy ellássák élelemmel a gyorsan növekvő lakosságot. Rowe (2001: 56-7.).

34 Idézi: Rowe (2001: 223.).

35 Pomeranz (2000: 250.); Mann (1992: 86.); Wong (1997: 148.).

36 Will-Wong (1991); Rowe (2001: 155-185.).

37 Rowe (2001: 201-2.).

38 Rowe (2001: 204.).

39 Arrighi (2007: 2. fejezet).

40 McNeill (1998: 231.).

41 Elvin (1973: 314.).

42 Elvin (1973: 318.).

43 Chase-Dunn-Hall (1997: 47.).

44 Smith rögtön hozzátesz ehhez egy másik állítást, amelyik hasonló kétér­telműséget árul el, mint Elvin elemzése arról, hogy mikor „rekedt meg" Kína az egyensúlyi állapotban. „Kína, noha talán egy helyben áll, nem úgy tűnik, mintha hátrafele menne." Smith (1961: I, 80-1.).

45 Sugihara (2003: 79, 82, 89-90, 94, 117. fn 2.).

46 Arrighi (2007: 3. és 8. fejezet).

47 Braudel (1982: 153; 588-9.; kiemelés az eredetiben).

48 Wong (1997: 146.).

49 Hamilton-Chang (2003); Wong (2004).

50 Hui (1995: 35-36.); Wills (1998: 333.); Wang (1991: 85-6; 1998: 320-23.).

51 Wills (1979, 1998); Wong (1983); Coyett ([1675] 1903); Ho (1994: 44.).

52 Hung (2001b: 33-37.).

53 Pomeranz (2000: 204.)

54 Sugihara (1996: 38-9.).

55 Cushman (1993: 136.); Hui (1995: 79-80.).

56 Smith (1961: I, 106; II, 202.).

57 Flynn-Giraldez (1999: 23-24.).

58 Marx-Engels (1998: 81.).

59 Johnson (1993: 171-74.); Feuerwerker (1970: 371-5.); Hamilton-Chang (2003).

60 Kasaba (1993); Chen (1984: 58-61.); So (1986: 103-116.); Nathan (1972: 5.).

61 Hui (1995: 3. fejezet); Northup (1995); Headrick (1988: 259-303.).

62 Tsai (1993: 63.); Hui (1995: 3. fejezet).

63 Esherick (1972: 10.).

64 Thornton (1835: 89.).

65 Bagchi (1982: 96.); Greenberg (1951: 2. fejezet).

66 Idézi: Greenberg (1951: 106-7.).

67 A kínai ezüsttael kb. 40 grammot nyomott. (A ford.)

68 Yen et al (1957: 34.); Lin (1991: 11.).

69 Idézi: Greenberg (1951: 143.)

70 Waley (1958: 18, 28-31, 46, 123.); Hao (1986: 113-15.).

71 Idézi: Semmel (1970: 153.); Lásd még: Owen (1934).

72 Parker (1989: 96.).

73 Kawakatsu (1994: 6-7.); Hamashita (1988: 20.).

74 Az ópiumháborúk brutálisan megmutatták a nyugati katonai fölény minden implikációját, és rádöbbentették a kínai és japán uralkodó rétegeket a felgyorsított katonai modernizálás szükségességére. Lásd Tsiang (1967: 144.); Fairbank (1983: 197-8.); So-Chiu (1995: 49-50.).

75 Feuerwerker (1958: 53.).

76 So-Chiu (1995: 53, 68-72.).

77 Iriye (1970: 552.).

78 Peattie (1984: 16-18.); Duus (1984: 143, 161-2.); Feis (1965: 422-23.).

(Fordította: Bartha Eszter)