I.

A történelem szüntelenül összekuszálja azt a csinos kis nézet­rendszert és azokat a többé-kevésbé elegáns elméleti eszme­futtatásokat, amelyek segítségével a minket körülvevő világ múlt­ját próbáljuk megérteni, egyben jövőjét megjósolni. Az elmúlt évek során két esemény haladta meg különösen gondolkodá­sunk és fantáziánk erejét: a Szovjetuniónak – mint a két fő vi­lághatalom egyikének – hirtelen eltűnése és Kelet-Ázsia központi szerepének fokozatos kialakulása a tőkefelhalmozás világméretű folyamatában. Noha mindkét jelenséget a maga súlyánál na­gyobb figyelemben részesítette a szakma, a legsúlyosabb fogalmi és elméleti következtetéseket, amelyek a két jelenség összefüg­gő voltából erednek, elmulasztotta levonni.

Ez a két esemény között fennálló összefüggés valószínűleg egyaránt fogja forradalmasítani a világrendszerek tanulmányo­zásának, valamint a történelmi kutatások bármely más területe­inek a kiinduló szempontjait.

Andre Gunder Frank ezért azt állította, hogy:"… a 'szocialista rendszer' napjainkban végbement összeomlása és számos ázsi­ai ország növekvő gazdagsága új megvilágításba helyezi annak a világgazdasági rendszernek az eredetét és fejlődését, «mely az egész földgolyót átfogja. Itt a megfelelő pillanat arra, hogy kritikus szemmel újraolvassuk Fernand Braudel és Immánuel Wallerstein műveit, amelyekben mindkét szerző azt a nézetet hirdeti, hogy a világgazdasági rendszer Nyugat-Európában ala­kult ki legkésőbb 1450-re, majd innen indult el földkörüli hódító útjára." (1994. 259.)

Abban az új felfogásban, amelyet Frank ajánl, az Eurázsiára és Afrika egyes részeire kiterjedő nemzetközi gazdasági rend­szer kialakulása 1450 előtt több évezreddel ment végbe. En­nek az ókori világgazdasági rendszernek a szemszögéből néz­ve Európa nem „kebelezhette be" Ázsiát a modern korban. In­kább arról van szó, hogy 1500 után – az Amerikából szerzett ezüst révén – be tudott kerülni az ázsiai irányítású kereskedel­mi rendszerbe. „Európa behatolása Ázsiába… még így is mint­egy három évszázad elteltével sikerült, amikor az Ottomán, a mogul és Csing uralkodók, más okoknál fogva, meggyengül­tek. A világgazdaságban ezek és más gazdaságok versenyez­tek egymással, mígnem Európa győzött." (Frank, 1994. 273., 275.)

Frank nem részletezi ennek a „győzelemnek" a hátterét. Két dolgot viszont hangsúlyoz. Az első, hogy a győzelem gyökerei­nél nem beszélhetünk „sem hirtelen, sem fokozatos átmenetről a kapitalista gazdálkodásba, és természetesen semmi ahhoz hasonlóról, ami Európában a XVI. században kezdődött meg". (1994. 275.) A második, hogy ma már ez a győzelem igencsak rövid életűnek tűnik. „A jelenlegi kelet-ázsiai gazdasági felfutás, kezdve Japánnal, a kelet-ázsiai újonnan iparosodott országokon (NIC-eken) keresztül egészen – úgy tűnik – Kína partvidéki te­rületeiig, egy visszatérés kezdeteit jelölheti (egy olyan világrend­szerhez), amelyben Ázsia egyes részei veszik át újra a jövő irá­nyítását, amint azt a nem is oly messzi múltban tették." (Gills -Frank, 1994. 6-7.)

Egy tökéletesen más álláspontról kiindulva, bizonyos japán történészek, közülük Hamashita Takeshi és Kawakatsu Heita a legkiemelkedőbbek, újraértelmezték a Kelet-Ázsiában lejátszó­dó „modernizáció" folyamatát. Főbb megállapításaik szempont­jából ez egybecseng Frank bírálatával az újkori világrendszer kialakulásáról és elterjedéséről szóló bevett nézetekkel kapcso­latban. Franktól eltérően Hamashita és Kawakatsu nem a világ­történelmet, csupán Kelet-Ázsia történelmét helyezte a közép­pontba. Ugyanakkor, Frankhoz hasonlóan, ők is tagadják, hogy a terjeszkedő európai gazdasági rendszer valaha is „bekebelezte" volna azt, amit ők Kelet-Ázsia Kína-központú (sinocentrikus) hűbérajándék-kereskedelmi rendszerének neveznek. Hamashita felfogásában az a számos tengeri övezet, amely Ázsia észak­keleti vidékétől délkeleti területeiig húzódik, legalább egy évez­rede olyan egységet alkot a különböző régiók (tájegységek), or­szágok és nagyvárosok között, amelyet a Kínára koncentrálódó hűbérajándéki kereskedelmi rendszer tartott össze. Ezek a régi­ók, országok és nagyvárosok, amelyek az egyes tengeri öveze­tek szomszédságában terülnek el, „elég közel helyezkednek el egymáshoz ahhoz, hogy hatással legyenek egymásra, ugyan­akkor ahhoz túlságosan távol, hogy beolvasszák egymást vagy beolvadjanak egymásba". A sinocentrikus hú'bérajándék-keres­kedelmi rendszer olyan kölcsönös kapcsolódáshoz teremtett politikai-gazdasági keretet, amely mindezek ellenére sem volt elég laza ahhoz, hogy a periférián helyet foglaló tényezőknek a központi Kínával szemben tekintélyes önállóságot biztosítson. (Hamashita, 1995. 5-8.)

Ebben a rendszerben a hűbérajándéki missziók „uralkodói cím­adományozó" funkciót töltöttek be, amely egyszerre volt hierar­chikus és versenyeztető. Korea, Japán, a Ryukyuk, Vietnam és Laosz, másokkal együtt, rendszeres ajándékvivő küldöttségeket indítottak Kínába. De a Ryukyuk és Korea Japánba is küldött missziókat; Vietnam pedig ajándékokat követelt Laosztól. Japán és Vietnam tehát mindketten egyben végállomásszerű tagjai is voltak ennek a Kína-központú rendszernek, egyben Kína ver­senytársai a császári címadományozás gyakorlatában. (Hama­shita, 1994. 92.)

A hűbérajándéki küldemények rendszere egybefonódott és szimbiózisban élt a szerteágazó kereskedelmi hálózatokkal. Azt mondhatjuk, hogy a kereskedelem és a hűbéri ajándékozás kö­zött olyan szoros kapcsolat állt fenn, hogy „joggal tekinthetjük az ajándékcserét kereskedelmi műveletnek".

„Maga a kínai császári rendszer is … üzletfélként működött közre. A fizetés módja is gyakran kínai volt: papírpénz vagy ezüst. Gazdasági szempontból a hűbéri ajándékozás tulajdonképpen adásvétel volt, melyben a cserejavak 'árait' előre rögzítették. Az 'árak' színvonalát, jóllehet igen lazán, a pekingi piaci árak szab­ták meg. Ennek a műveletnek a természeténél fogva kimutatha­tó, hogy a teljes hűbérajándék-kereskedelmi komplexum alapját a kínai árszerkezet jelölte ki; az ajándékkereskedelmi övezet egy olyan egységes 'ezüst övezetet' jelentett, amelyben a kereske­delmi manőver közvetítő eszköze az ezüst volt. Az ajándékke­reskedelem rendszerszerű működésének kulcsa a [kínai] áruk iránt mutatkozó óriási [külföldi] igényben rejlett, …. valamint a kínai belföldi és a külföldi árak között fennálló különbségben." (Hamashita, 1994. 96-7.)

Európa betörése Ázsiába nem jelentette a sinocentrikus hű­bérajándék-kereskedelmi rendszer végét. Pusztán csak belső működésére volt hatással: leginkább megerősítette a perem­országok már meglévő hajlandóságát, hogy a központtal (Kíná­val) folytatott kapcsolataik számára kedvezőbb feltételeket teremt­senek, sőt, hogy Kína helyett esetleg mást tegyenek a rendszer középpontjává.

Ám a nemzettudat kialakulása ezekben az országokban sok­kal megelőzte az európai hatást, és saját sinocentrizmus-felfogásukra alapult. (Hamashita, 1994. 94., 1995.6., 8-9., 13.) En­nek következtében, az Edo-korszak (1603-1867) elkülönülési po­litikája folytán „Japán mind ideológiai, mind anyagi értelemben kis Kínává próbált válni. A Meidzsi-restaurációt követő iparosí­tás sem annyira a Nyugathoz való felzárkózást célozta, mint amennyire az Ázsián belüli többévszázados vetélkedés eredője volt." (Kawakatsu, 1995. 6-7.)

Ismereteim szerint sem Hamashita, sem Kawakatsu.nem árul el sokat arról, mi is maradt meg ebből a Kína-központú hűbér­ajándék-kereskedelmi rendszerből a II. világháború végére, és mi történt vele a hidegháború idején. Elemzéseik mifíclazonáltal nemcsak Kelet-Ázsia történelmének értelmezését befolyásolják alaposan, de a térség belső, ill. a térség és a külvilág közötti kapcsolatok jelenlegi – és valószínűleg jövőbeli – fejlődését is (Id. például Hamashita, 1995. 4-5.). Bár a hatásokat nem fejtik ki részletesen, mégis – legalábbis Hamashitánál – úgy látni, hogy ezek két szempont köré csoportosíthatók.

Egy: a jelenlegi kelet-ázsiai politikai, gazdasági és kultu­rális helyzet annak a hűbérajándék-kereskedelmi rendszer­nek az öröksége, amely évszázadokon át szabályozta a vi­szonyokat a régió eltérő politikai fennhatóságai között, mielőtt az a modern államközi rendszerbe ágyazódott. Ez a beágyazó­dás nagyon is friss jelenség, és nem várhatjuk tőle azt, hogy már kimozdította vagy éppenséggel eltörölte volna az államközi kapcsolatoknak azt a közös értelmezését, amely mélyen gyö­keredzik a térség földrajzában és történelmében. Ezek az elfo­gadott nézetek továbbra is hatással lesznek arra, ahogy az ál­lamközi kapcsolatok Kelet-Ázsián belül, valamint Kelet-Ázsia és a többi térség között működnek.

Kettő: a Kína-központú hűbérajándék-kereskedelmi rend­szer öröksége várhatóan inkább rányomja bélyegét a ré­gió üzleti vállalkozásainak szövetére, mint a kormányok közötti viszonyokra – minthogy a hűbérajándék elválasztha­tatlan volt a helyi kereskedelmi rendszertől, amely az idők fo­lyamán egyre inkább elkülönült a tényleges hűbéri ajándékkül­déstől. Ez a függetlenedés legjobban azoknak a nagy közbül­ső üzleti közösségeknek a növekedésében mutatkozott meg – ezek közül is kiemelkedett egy tengeren túli kínai vállalkozói diaszpóra -, amelyek komplementer jelleggel összekapcsolták a térség helyi gazdaságait egymással, miközben egyre élese­dő versenyben álltak az ajándékküldöttségekkel (Hamashita, 1994. 97-103., 1995. 12., 15-16.) Amikor a Kína-központú hűbérajándéki rendszer a belülről fakadó nacionalizmus és az Európa-központú államközi rendszer kívülről jövő beolvasztá­sának közös hatására sorvadásnak indult, ezek a közbülső üzleti közösségek életben tudtak maradni. Sőt, továbbra is „lát­hatatlan", de erős kapcsolatokat tartottak fenn a kelet-ázsiai régió gazdaságai között.

A kelet-ázsiai történelem efféle értelmezése magában foglal­ja az elfogadott világrendszer-elméletek burkolt bírálatát, ame­lyek részben megegyeznek, részben eltérnek Frank kritikájától. A két bírálat megegyezik abban, hogy a hangsúlyt egyfelől a je­lenlegi világrendszer premodern eredetére, másfelől a nyugati hegemónia Ázsiára általában, de különösen Kelet-Ázsiára érvényes látszólagosságára helyezi. Minthogy a modernizáció és a nyugati hegemónia Braudel és Wallerstein világtörténelem-fel­fogásában összekapcsolódik az Európa-központú kapitalista vi­lágrendszer felemelkedésével és terjeszkedésével, ez a nyoma­tékosítás egyet jelent a kapitalizmusnak mint a világtörténelem társadalmi változásainak elemzésére alkalmas fogalomnak a ta­gadásával. Frank nyíltan elutasítja a fogalmat, mint már láttuk; Hamashita csupán burkoltan teszi ezt azáltal, hogy művében, amelyben a Kína-központú világrendszert és annak a Nyugat hatása alatt végbement átalakulását ismerteti, egy szóval sem utal a kapitalizmusra.

Minden hasonlósága ellenére a két elemzés egy fontos rész­letben eltér egymástól. Frank bírálatának legfőbb célja az, hogy kiemelje egyetlen globális világrendszernek az időbeli folyto­nosságát az európai felfedezések, Észak- és Dél-Amerika meg­hódítása előtt és után (Frank, 1994.273., Id. még Gills – Frank, 1992; Frank – Gills, 1993.) Hamashita burkolt kritikája ezzel szemben azoknak a helyi világrendszereknek a térbeli diszkon­tinuitását kívánja nyomatékosítani, amelyek megőrzik geo-his-torikus azonosságukat még azután is, hogy egy egységes glo­bális világrendszer részévé válnak. Durván fogalmazva: Frank bírálatának lényege az újkori (és kapitalista) történelem eltör­lése a mindenkori globális gazdaság térképéről. Ezzel szem­ben Hamashia bírálatának lényege éppen az, hogy a minden­kori világtörténelem középpontjába a helyi geopolitikát kell ál­lítanunk.

Jelen tanulmány célja azt bebizonyítani, hogy ezek a bírála­tok – vegyük őket bár együttesen vagy külön-külön – míg egyfe­lől túl messzire merészkednek, addig mégsem hatolnak elég mélyre. Túl messzire mennek akkor, amikor jogos kitartásuk a modern világrendszer újkor előtti gyökerei mellett elutasítja a modern kor tagadhatatlan jelentőségét. Ez fogalmazódik meg az Európa-központú rendszer önmagában vett, ill. a Kína-közpon­tú rendszerhez mért hihetetlenül erőszakos szándékának kife­jezésében. Wallerstein elmélete egy természetéből eredően ter­jeszkedő tőkés rendszer európai felvirágzásáról magát a jelen­séget kívánta megvilágítani és értelmezni. Ennél fogva nem uta­síthatjuk el, hacsak nem nyújtunk (egy) másik, ennél elfogadha­tóbb magyarázatot.

Sem Frank, sem Hamashita nem tesz ennek eleget, ezért mondhatjuk, hogy bírálatuk az elterjedt világrendszer-elméletek­ről nem elég mélyreható. Ha elutasítjuk (mint Frank), vagy figyel­men kívül hagyjuk (mint Hamashita) a kapitalizmusnak a ben­nünket körülvevő világ formálásában betöltött szerepét, nem vesszük észre, hogy napjaink nagy változásai miként ingatják meg a kapitalizmusról mint a világtörténelem egyik társadalmi rendszeréről alkotott felfogásunkat.

A tanulmány alábbi két fejezetében ennek a kételynek a ter­mészetét kívánom vázolni, ahogyan az Kelet-Ázsiából érzékel­hető. Azután majd visszatérek az itt felvetett kérdésekre, hogy kísérletet tegyek a történelmi kapitalizmus olyan irányú újra­fogalmazására, amely képes befogadni Frank és Hamashita jo­gos álláspontját a jelenkori világrendszer premodern eredeté­től.

II.

Miként tanulmányom címe is sugallja, Kelet-Ázsia felmelkedése és a nemzetállamok közötti rendszer látható válsága egy­mással szoros összefüggésben álló jelenségek. Általános­ságban elmondható, hogy ez a szoros kapcsolat mind ez ideig észrevétlen maradt. A szakértők külön-külön vitatták őket, mintha nem állnának meghatározó viszonyban egymással.

Mióta Charles Kindleberger (1969. 6. fej.) a nemzetállamról kijelentette, hogy „éppen megszűnőfélben van mint gazdasági egység", a nemzetállami rendszer válságát – eredetét tekintve is – összekapcsolják olyan vállalatok nemzetközi rendszerének kialakulásával, amelyek – Kindleberger leírása szerint – egy or­szágnak sem tartoznak nagyobb lojalitással, mint a másiknak, miként egy országban sem érzik magukat teljesen otthon (erről Id. még többek között, Hymer- Rowthorn, 1970. 88-91., Barnet – Müller, 1974.15-16.; Reich, 1992. 3.). Az utóbbi esztendőkben a nemzetállamok elerőtlenedésének más tünetei is előtérbe ke­rültek. Peter Drucker (1983.141-156.) ugyancsak három ténye­ző közös hatásának tulajdonítja az erővesztést. Ezek: egyrészt a multilaterális békeszerződések és az államközi szervezetek „nemzetközisége", ideértve a nemzetközi vállalatokat is; más­részt a gazdasági tömbök, mint például az Európai Unió és az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás (NAFTA) „regionalizmusa"; harmadrészt a különbözőség, ill. önállóság fo­kozott nyomatékosításában rejlő „törzsiesség". Bármelyiket is nézzük, a nemzetállamok rendszerét napjainkban jellemző vál­ság tüneteit és okait a világ minden táján kereshetjük és meg is leljük – Kelet-Ázsia külön kiemelt vizsgálata nélkül.

A kelet-ázsiai térség gazdasági növekedéséről szóló elemzé­sek voltaképpen nem úgy tekintenek a nemzetállamok meggyen­gülésének fényére, mint a jelenség egyik fontos vetületér-e"(ez alól részben kivételt képez Bemard – Ravenhill, 1995.). Erinél súlyosabb következménnyel járhat, hogy az a neoliberális elkép­zelés, amely nagyobb tekintélyben és bizalomban kívánja része­síteni a gazdaságilag sikeres kelet-ázsiai kormányok önszabá­lyozó piacait, rossz irányba terelte a vitát. Miközben Chalmers Johnson (1987., 1988.), Alice Amsden (1989.) és Robert Wade (1990.) hitelesen és hatásosan szedték ízekre ezt az elképze­lést, másokkal együtt annak a benyomásuknak adtak hangot, amely szerint a nemzetállamok válsága, ha egyáltalán beszél­hetünk ilyenről, nem érinti Kelet-Ázsiát, ahol is az államok épek és erősek.

Félretéve a kérdést, hogy vajon Kelet-Ázsia államai épek és erősek-e (egyesek igen, míg mások nem annyira), először is hadd jegyezzük meg, hogy a kelet-ázsiai államok igen különös­nek tűnnek, ha a nemzetállam eszményi/ideális típusával vetjük őket össze. Három vonásuk különösen kiemelkedik a többi kö­zül:

1. a térség gazdaságilag legsikeresebb államainak „kvázi-állam" jellege;
2. azoknak az informális (nem hivatalos) üzleti hálózatoknak a szerepe, amelyek az egyes kvázi-államok gazdaságait kötik össze egymással, ill. a térség többi gazdaságával;
3. a térségben működő államok katonai, pénzügyi és demog­ráfiai forrásainak szélsőségesen egyenlőtlen megoszlása.

A „kvázi-állam" elnevezést Robert Jackson (1990. 21.) hozta be a köztudatba. Azokat az államokat jelölte meg így, amelyek jogilag ugyan megkapták az államiságot, ennél fogva bekerül­tek az államközi rendszerbe, de nélkülözik azokat a képessé­geket, amelyek történelmileg az államisághoz kapcsolódó kor­mányzati feladatok ellátásához szükségesek.

Jackson a kifejezést elsősorban a harmadik világ kevésbé si­keres államaira alkalmazza, amelyek a II. világháború utáni dekolonializációs hullám során kerültek a felszínre. Ezzel együtt, igaz eltérő mértékben és módozatokban, de Kelet-Ázsia öt leg­sikeresebb kapitalista állama – Japán és az ún. négy „kis tigris" – is mind kvázi-államnak minősül.

Tudniillik a nemzeti önállóságról vallott kül- és belföldi néze­tek leginkább csak elméletek a hatalom legitimitásáról. Az el­mélet az államokba szerveződő nemzeti irányítást a legitim ha­talom csúcsának tekinti, amely „nincs alárendelve sem a világ­politikának, sem a helyi irányításnak vagy szervezeteknek". Az elméletet azonban „gyakran kikezdik a valóság tényei". (Boli, 1993. 10-11.) Amint azt majd látni fogjuk, a modenTvilágrend-szer történelmének éppenséggel legfontosabb tényei állnak el­lentétben a nemzetállamról mint a legitim hatalom csúcsáról szóló elmélettel. A világkapitalizmus egy kibontakozó központjának a léte a XVI. század óta még soha nem zavarta szembetűnőbben ezt az elméletet, mint napjaink Kelet-Ázsiájában.

A térség legsikeresebb kapitalista államai közül csak a leg­nagyobb, Japán nevezhető a szó teljes értelmében nemzet­államnak. Ugyanakkor mind helyi, mind globális szemszögből nézve Japán még mindig amerikai katonai ellenőrzés alatt áll. Mutatis mutandis, tökéletesen illik rá a „félig önálló/félfüggetlen állam" megjelölés, amellyel Peter Katzenstein (1987.) a Német

Szövetségi Köztársaságot jellemezte. Dél-Korea és Tajvan, a két közepes nagyságú állam, ugyancsak az Egyesült Államok kato­nai protektorátusa. Ráadásul egyikük sem nemzetállam a szó szoros értelmében. Dél-Korea szüntelen félelemben vagy – ha úgy tetszik – reményben él, hogy mikor fogják északi felével egyesíteni. Tajvan ugyancsak reménykedik, illetve retteg, hogy a szárazföldi Kínának vajon ura vagy szolgálója lesz-e. Végül pedig a két területileg legkisebb, de jelentőségben semmikép­pen sem a legcsekélyebb állam, a félig önálló Hong Kong és Szingapúr egyáltalán nem nemzet-, hanem városállamok. Alv hoz hasonlatos feladatokat látnak el a kelet-ázsiai térségben, mint Genova vagy Velence a kora újkori Európában: Szingapúr kereskedelmi-ipari központ-funkciója Velencére emlékeztet, a hong kongi kereskedelmi-pénzügyi központ Genovát idézi. (Arrighi, 1994. 78.)

A kelet-ázsiai kapitalista államoknak ez a sajátos helyzete a térség üzleti szervezeteinek hasonlóan különös helyzetével pá­rosul. A legutóbbi időkig Kelet-Ázsia (főként Északkelet-Ázsia) a közvetlen külföldi befektetéseknek másodlagos forrása, illetve célállomása volt. Ez nemcsak Észak-Amerikával vagy Nyugat-Európával, de Latin-Amerikával, Dél- és Közép-Afrikával, Észak-Afrikával, valamint a Közel-Kelettel összevetve is igaz. Követke­zésképpen a gazdálkodói tevékenységeknek és a politikai hata­lomgyakorlásnak az a vertikális egybekapcsolódása, amely az egyesült államokbeli vállalati kapitalizmusra jellemző, soha nem vált Kelet-Ázsiában olyan számottevővé, mint a nem kommunista világ térségeinek legtöbbjében.

A külföldi közvetlen beruházások mértéke a '70-es, de főként a '80-as évek folyamán meredeken emelkedett mind Kelet-Ázsián belül, mind pedig Kelet-Ázsia és más térségek között. (Petri, 1993. 39-42.) Ennek ellenére, a térség üzleti vállalkozásainak ország­határokon keresztül húzódó szervezete döntően jogilag függet­len egységek informális hálózatára támaszkodott, nem pedig egyetlen, ám szerteágazó vállalkozáson belüli vertikális integrá­cióra. A '70-es években és a '80-as évek elején japán kereske­delmi és termelő cégek jártak az élen ezeknek a regionális üzleti hálózatoknak a kialakításában. így régiószerte el tudták terjesz­teni a náluk honos sokszintű szerződési/alvállalkozói rendszert. (Arrighi, Ikeda – Irwam, 1993.) A '80-as évtized derekától kezdve azonban a japán cégek vezető szerepét a regionális üzleti háló­zatok létrehozásában kiegészítette, sőt, bizonyos kulcsfontossá­gú területeken háttérbe is szorította a tengeren túli kínai üzleti di­aszpóra tevékenysége (Arrighi, 1994/b.; Irwan, 1995.)

Ez a két csoportosulás a Deutsche Banknak a tokiói tőzsde­piacon dolgozó vezető közgazdásza szerint „voltaképpen nem olvad egybe, hanem inkább jól kiegészítik egymást. A tenge­ren túli kínaiak a 'kenőanyag' – ők olajozzák meg az üzletme­netet. A japánok adják az ecetet – a technológiát, a tőkét és az irányítást, amely az igazi ütőerőt biztosítja." (Idézi Kvaar, 1993. 40.)

Po-keung Hui (1995.) tanulmányában nyomon kíséri annak a kínai kapitalista diaszpórának a létrejöttét, amely a kelet-ázsiai tőkefelhalmozás folyamataiban vezető szerephez jutott azok között az üzleti közösségek között, amelyek a Kína-központú hű­bérajándék-kereskedelmi rendszer repedezései mentén az eu­rópai hatás előtt és alatt kialakultak. Hui elemzése megerősí­tést nyújt Hamashita álláspontjának, amely szerint a Kína-köz­pontú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer ismerete nélkül nem érthetjük meg a kelet-ázsiai térség jelenkori és jövőbe­li fejlődését. Ugyanakkor összehasonlítást is kínál azokkal a hasonlóan szerveződő üzleti tényezőkkel, amelyek döntő sze­repet játszottak az Európa-központú kapitalista világgazdaság kialakításában és kezdeti terjeszkedésében.

Hadd emeljem ki ezek közül külön a genovai kapitalista/vál­lalkozói diaszpórát, amely – társulva Portugália és Spanyolor­szág területszerző uralkodóihoz – a XV-XVI. század fordulóján elősegítette és megszervezte az európai gazdasági rendszer térnyerését az óceánon túl. (Arrighi, 1994/a. 2. fej.) Később még visszatérek ennek a genovai-ibériai „társulásnak" a jelentősé­géhez, hogy jobban megérthessük az Európa-központú kapita­lista világrendszer gyökereit. Itt most elég csupán két feltűnő hasonlatosságra rámutatni a XVI. századi genovai és a XX. szá­zad végi kínai kapitalista diaszpórák között.

Egyrészt: azoknak a kereskedelmi és pénzügyi közvetítőhá­lózatoknak a mintájára, amelyek a XVI. szazadbarfa genovai diaszpóra irányítása alatt álltak, a kínaiak felügyelte üzleti háló­zatok ugyancsak területeket foglalnak (Hong Kong, Tajvan, Szingapúr, de idetartoznak még Délkelet-Ázsia és a szárazföldi Kína főbb kereskedelmi központjai is), ám mégsem az elfoglalt terület alapján határozzák meg őket. A hálózatokra ennél lénye­gesen jellemzőbb az az áramlás (a kereskedelmi és pénzügyi műveletek sora), amely összeköti azokat az egyes helyszíne­ket, ahol a diaszpóra tagjai, vagy kisebb csoportjai a maguk ügy­leteit lebonyolítják (vö. Arrighi, 1994/a. 82-84.).

Másrészt: a XVI. századi genovai üzleti hálózatokhoz hason­lóan, a tengeren túli kínaiak üzleti hálózatai szintén olyan köz­bülső képződmények, amelyek jól ki tudják használni az anya­ország területén működő óriási szervezetek nehézkességét és ellentmondásosságait. Azokról a szervezetekről van szó, ame­lyeknek hatalmi hálózatai olyan szélesek, hogy már nem nem­zetállamokra, hanem kora újkori világbirodalmakra emlékeztet­nek.

Ezzel el is érkeztünk a kelet-ázsiai térség közgazdaságtaná­nak harmadik sajátosságához: nevezetesen a politikai hatalom­gyakorlás erőforrásainak szélsőséges megoszlásáról van szó. Ez a szélsőséges egyenlőtlenség a már tárgyalt két másik sajá­tosság fordítottja. Nagy vonalakban úgy is fogalmazhatunk, hogy a régió legsikeresebb kapitalista államainak „félfügget­lensége" adja az érem egyik oldalát, míg a másik oldalt az a tény jelenti, hogy ezen államok az Egyesült Államok hatal­mi hálózatainak részét képezik. A tengeren túli kínaiak foko­zódó szerepe a térség gazdasági növekedésének és integráci­ójának elősegítésében csupán az egyik vetülete a szárazföldi Kína visszatérésének a helyi, illetve a világpiacra.

A térség katonai erőinek szélsőséges megoszlása elsősorban Japán II. világháborús vereségének, valamint az Egyesült Álla­mok Szovjetunió ellen irányuló hidegháborús megfékezési poli­tikájának a következménye. Japán 1945-ös egyoldalú amerikai katonai megszállása és a térségben öt évvel később kialakuló két, egymással szöges ellentétben álló blokk – Bruce Cumings szavaival – az Egyesült Államoknak „alárendelt kormányzatot eredményezett, amelyet a [Japánnal, Dél-Koreával, Tajvannal és a Fülöp-szigetekkel kötött] kétoldalú védelmi szerződések szi­lárdítottak meg, és annak a State Departmentnek [az USA Kül­ügyminisztériuma] az irányítása alatt állt, amely az érintettjiégy ország külügyminisztériumait mind méreteiben, mind jelentősé­gében messze felülmúlta". (1994. 23.)

„Mindannyian fél-független államokká váltak, amelyekbe^mé-lyen beépültek az amerikai katonai funkciók (a dél-koreai fegy­veres erők operacionális kontrollja, a Hetedik flotta járőrözése a tajvani szorosban, mind a négy ország védelmi függősége, a területeiken létesített támaszpontok), és amelyek így nem vol­tak képesek sem önálló külpolitikai, sem pedig védelmi intéz­kedésekre. Bizonyos szempontból mindannyian modern 'remetekirályságok' voltak egymáshoz viszonyítva, ha nem te­kintjük az USA-hoz fűződő kapcsolataikat. Az '50-es évek kö­zepétől a katonai (vas-)függöny ellenére tettek kisebb diplomá­ciai lépéseket, például alacsony szintű kereskedelmi kapcso­latok jöttek létre Japán és Kína, vagy Japán és Észak-Korea között. A jellemző tendencia mindazonáltal az az egyoldalú amerikai kormányzati rendszer maradt, amely a kapcsolattar­tásnak főként a katonai formáit igyekezett tudatosítani." (Cumings, 1994. 23-24.)

Érdemes megfigyelni, hogy ez az „egyoldalú amerikai rezsim" miként olvasztotta kezdettől fogva egybe azokat a vonásait, amelyek az újkor előtti, Kína-központú hűbérajándék-kereske­delmi rendszerre emlékeztettek, és azokat, amelyek az uralko­dás és a (tőke)felhalmozás kora újkori genovai-ibériai rendsze­rét idézték. A Kína-központú rendszerre leginkább az emlékez­tetett, ahogyan a hűbéri és kereskedelmi viszonyok át- meg átszőtték azt a hatalmi központot, amelynek belső gazda­sága összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a vazal­lus államoké. Ebből a szempontból nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Pax Americana Kelet-Ázsiában az egykori Kína-közpon­tú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer perifériáját egy USA-központú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer perifériájává tette.

Az USA-központú kelet-ázsiai rendszer ugyanakkor sürgette az államok hatalmi és a vazallus funkciók szerinti szétválását. Ennek a funkciók szerinti szakosodásnak nem találjuk előzmé­nyét a régi, Kína-központú berendezkedésben. Ez inkább a XVI. századi genovai-ibériai kvázi-hatalmi rendszerre emlékeztet. Erre az a váltakozó erőviszonyból fakadó állapot volt a legjel­lemzőbb, amelyet a két politikai tényező – egyfelől a védelem biztosítására és a hatalom átvételére „szakosodott" (ibériai) te­rületszerző szervezetek, másfelől a kereskedelemre és a profit­szerzésre „szakosodott" (genovai) kapitalista szervezetek – idé­zett elő. Egyértelműen hasonló viszonyt mutathatunk,ki az ame­rikai-japán kapcsolatokban a hidegháború teljes ideje alatt. A félfüggetlenség alkalmat teremtett, hogy a japán tőke áthárítsa a védelmi költségeket, és csupán a profitszerzésre „szakosodjék". Ezt viszont olyan sikeresen hajtotta végre, miként azt a genovai tőke tette négy évszázaddal korábban. (Arrighi, 1994/a. 120., 338.)

„Megszabadulva a védelmi kiadások terhétől, a japán kormá­nyok minden forrásukat és energiájukat abba a gazdasági ex­panziós politikába 'gyömöszölték', amely aztán meghozta a jó­létet Japán számára, egyben üzleti tevékenységét a világ legtá­volabbi csücskére is kiterjesztette. A háború kérdése pusztán annyiban merült fel, hogy a lakosság és a konzervatív kormány nem avtkozott bele más országok, például Korea vagy Vietnam háborúiba. Teljesítve mindazokat a kötelezettségeket, amelye­ket az amerikaiakkal kötött biztonsági szerződés előírt, Japán kizárólag olyan ügyekben vett részt, amelyek gazdasági profitot hoztak." (Schurmann, 1974. 143.)

Minden hasonlósága mellett is az újkor előtti, illetve kora új­kori uralkodási és felhalmozási szokásokhoz, a II. világháború utáni, USA-központú kelet-ázsiai rendszer egy szempontból biz­tosan nagyon különbözik elődeitől. Ez pedig a területén felsora­koztatott amerikai hadiipari felszerelések összehasonlíthatatla­nul nagyobb tömege és technológiai kifinomultsága.

Azoknak a gyakorlatilag állandó tengeren túli támaszpontok­nak a hálózata, amelyeket az Egyesült Államok telepített, illetve tartott fenn a II. világháborút követően, „példa nélkül állt a törté­nelemben; megelőzőleg egyetlen állam sem állomásoztatta bé­keidőben katonai egységeit más államok felségterületein ilyen nagy létszámban és ilyen hosszan". (Krasner, 1988. 21.) A csá­szári Kína és a birodalmi Spanyolország uralkodói legvadabb ál­maikban sem tudták volna elképzelni, hogy egy ilyen nagy ki­terjedésű és potenciálisan romboló hatású haderő felvonul­tatására valaha is sor kerülhet.

Mindezekkel együtt, az Amerika-központú kelet-ázsiai rendszer éppen a katonai szférában indult romlásnak. A vi­etnami háború ugyanis lerombolta mindazt, amit a koreai háború teremtett. A koreai háború léptette hivatalosan életbe az USA-központú kelet-ázsiai rendszert azáltal, hogy a száraz­földi Kínát kereskedelmileg és diplomáciailag egyaránt elszi­getelte a térség nem-kommunista részeitől: blokáddal és há­borús fenyegetések révén, amelyeknek „az amerikai katonai arzenál szigetecskéi" (Cumings, 1994. 23.) álltak a hátterében. A vietnami háború, ezzel ellentétben, visszájára fordította az Egyesült Államok és Japán gazdasági viszonyait. Az idők fo­lyamán az amerikai világhatalom egyre inkább a japán pénz­ügyi körök függvényévé vált. Sőt, az Egyesült Államok kényte­len volt elismerni a szárazföldi Kína rendes kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatainak újra-felvételét Kelet-Ázsia egyéb államaival (vö. Arrighi, 1994/b).

Ez az új állapot úgy jött létre, hogy közben a térség hatalmi erőforrásainak korábbi egyenlőtlen megoszlása változatlanul fennmaradt. Japán felemelkedése a világ ipari és pénzügyi nagy­hatalmai közé a korábbi, egyoldalúan vazallusi politikai és gaz­dasági viszonyt az Egyesült Államokkal kölcsönös hűbériséggé alakította. A katonai védelem szempontjából Japán továbbra is az Egyesült Államokra támaszkodott, ugyanakkor az Egyesült Államok még erőteljesebb függőségbe került a japán pénzügyi és hadiipari köröktől, hogy védelmi felszereléseinek újraterme­lését biztosítani tudja. Más szóval: jóllehet a hatalmi erőforrás­ok már egyenlőbben oszlottak meg az Egyesült Államok és Ja­pán között, mégis a két állam között fennálló rendszerbeli kü­lönbségek, amelyek politikai viszonyukat alapjában meghatároz­ták, tovább éleződtek.

A szárazföldi Kína visszafogadása a térség és a világpiac gazdaságaiba olyan állam visszatértét jelentette, amelynek de­mográfiai mérete, tömeges munkaerőforrása és növekedési po­tenciálja messze kimagaslott a térségben működő többi álla­mé közül, az Egyesült Államokat is ideértve. Alig húsz eszten­dővel Richard Nixon pekingi látogatása és kevesebb mint ti­zenöt évvel az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság diplomáciai kapcsolatainak hivatalos helyreállítása után, ez az óriási „munkaerő-tartály", úgy tűnt, ismét a fizetőeszközök olyan hatalmas begyűjtőjévé válik, mint volt a pre-modern, illetve a kora újkori időkben. Biztos, ami biztos, a népi Kínát a kapita­lista világgazdaság forgalmiadó-hierarchiájának csupán legala­csonyabb szintjein fogadták vissza a térség és a világ piacai. Annak ellenére, hogy hazai termelése és külkereskedelme hi­hetetlen lendületet vett az utóbbi tizenöt évben, egy főre jutó GNP-je a világpiaci árakhoz viszonyítva változatlanul a világ egyik legalacsonyabb értékét mutatja. (Lu, 1995.) Ugyanakkor az is igaz, hogy az a tény, hogy az egy főre jutó GNP nem volt képes növekedésnek indulni, tovább fokozta a népi Kína óriási munkaerő-tartalékainak vonzerejét a külföldi tőke és vállal­kozások szemében. Ezt tükrözi a külföldi tőke Kínába áramlá­sának robbanásszerű élénkülése a '80-as évtized vége óta. (Arrighi, 1994/b.)

Amennyiben a Kínai Népköztársaság legfőbb vonzereje a kül­földi tőke számára valóban óriási és maximálisan versenyképes munkaerő-tartalékaiban rejlik, akkor a „házasságközvetítői" sze­repet, amely megkönnyítette a külföldi tőke és a kínai munkaerő egymásra találását, a tengeren túli kínai kapitalista diaszpóra töltötte be.

„Kína tömegesen rendelkezésre álló, alacsony költségű és jóképességű munkaerejének állományából és a világ össznépes­ségének egyötödét jelentő piaci növekedési potenciáljából ere­dően a külhoni befektetők továbbra is öntik a pénzt Kínai Nép­köztársaságba. Ennek a tőkének mintegy 80%-a a tengeren túli kínaiaktól érkezik, akik a szegénység, az anarchia és a kommu­nizmus elől menekültek el. Ők most – és ez korunk egyik pikan­tériája – Peking kedvelt pénzügyi partnerei, egyben a moderni­záció példaképei. Még a japánok is sokszor a tengeren túli kí­naiak közreműködése révén 'olajozzák meg' Kínával kötendő üzleteiket." (Kraar, 1993. 40.)

Tulajdonképpen a korszak legpikánsabb ellentmondása nem is az, hogy Peking a tengeren túli kínaiakra támaszkodva könnyíti meg a szárazföldi Kína visszakerülését a térség és a világ pia­caira. Miként arra Alvin So és Stephen Chin (1995. 11. fej.) rá­mutatott, az a szoros politikai szövetség, amely a '80-as évtized folyamán a Kínai Kommunista Párt és a tengeren túli kínai tőké­sek között kiépült, tökéletes körülményeket teremtett mindkét fél érdekei számára. Egyrészt kiváló lehetőségeket kínált a tenge­ren túli kínaiaknak, hogy kereskedelmi és pénzügyi közvetítői tevékenységük révén profithoz jussanak. Másrészt a Kínai Kom­munista Párt kezébe is hatékony eszközt adott, hogy két legyet üssön egy csapással: miközben fejleszthette a szárazföldi Kína belföldi gazdaságát, azonközben egyúttal támogathatta a nem­zeti egységesítés eszméjét is az „egy nemzet – két rendszer" elv alapján.

A helyzet legpikánsabb ellentmondását inkább az jelenti, ahogy a „posztmodern" premodern jelleggel ölt testet a kapitalista világrendszer legdinamikusabbá váló térségében. A legtöbb elemzés szerint a posztmodern egyik legfőbb jellegzetessége az, hogy benne a nemzetállamiság értelme és ereje fokozato­san csökken.

„A politikai és nemzetközi ügyek kulcsfontosságú önálló sze­replője az utóbbi néhány évszázad során, úgy tűnik, nemcsak önuralmát és erkölcsi tartását veszíti el, hanem alkalmatlan egy­ségnek is bizonyul az újabb körülményekhez való alkalmazko­dás szempontjából. Bizonyos kérdések hatékony megoldásához túl nagy, másokhoz túl kicsi. Következésképpen kényszerek mutatkoznak 'a hatalom újratelepítésére/elhelyezésére' mind ala­csonyabb, mind magasabb szintekre. Olyan rendszereket kell kialakítani, amelyek jobban képesek a ma, illetve a holnap vál­tozásainak megfelelni." (Kennedy, 1993. 131.; kiemelés az ere­detiben.)

Amennyiben a nemzetállamokkal az a probléma, hogy a ha­tékony működéshez vagy „túlságosan nagyok", vagy „túlságo­san kicsik", a történelem és a földrajz a kérdés megoldásának lehetőségével ajándékozta meg Kelet-Ázsiát: számos olyan szu­verén és nem szuverén szerveződést adományozott számára, amelyek vagy kevesebbet, vagy többet, esetleg mást hordoznak magukban, mint,a tisztán nemzetállamok. Van itt városállam, kvázi-állam, kvázi-birodalom; olyan nemzetek, amelyek nem al­kotnak államot, mint például a tengeren túli kínaiak. De a térség legjelentősebb szerveződései között legfőképpen az a szerke­zeti különbség a meghatározó, amely meghagyta az Egyesült Államok fegyverek feletti ellenőrzését, Japán és a tengeren túli kínaiak pénzügyek feletti ellenőrzését és a népi Kína munkaerő­piaci felügyeletét. Ebben a kissé „zűrös", bár a tőke szempont­jából nagyon is sikeres közgazdasági alakzatban számtalan nem­zetállam szerepel. Ám ezek vagy a térség peremén foglalnak helyet – a maguk módján ilyenek: Thaiföld, Indonézia, Vietnam, Laosz, Kambodzsa és a Fülöp-szigetek -, vagy pedig nem il­leszkednek pontosan a nemzetállam fogalmának koordinátáihoz, amelyekkel a modern világ múltját és jelenlegi változásait pró­báljuk meg leírni.

III.

A mai Kelet-Ázsiára jellemző sajátos közgazdasági helyzet­kép két fő ponton áll ellentétben a hagyományos világrendszer­elméletekkel. Először: lehetséges, hogy egyedi vonásai közül néhány, esetleg mind, voltaképpen inkább tekinthető a törté­nelmi kapitalizmus rendes vonásának, mint ahogyan azt mi el­ismerni szeretnénk vagy tudjuk. Másodszor: amennyiben ez így van, milyen elméleti szerkezet volna a legalkalmasabb arra, hogy megragadhassuk Kelet-Ázsia felvirágzásának és a nem­zetállamok – mint világpolitikai kulcstényezők – korunkban ta­pasztalható eltűnésének logikáját és következményeit. Ebben a részben az első kérdésre szándékozom összpoptosítani. A másodikra dolgozatom zárófejezetében kívánok röviden vissza­térni.

Jelen tanulmány, amely Kelet-Ázsia közgazdasági-helyzeté­nek sajátosságait mutatja be, az előzőekben már nyomatékosí­tani igyekezett, milyen nehéz Kelet-Ázsia „olvasztótégelyében" egymástól különválasztani modernt és pre-modernt, a szerve­ződések keleti, illetve nyugati módját. Már rávilágítottunk arra, hogy egyfelől a XX. század végi Kelet-Ázsia vezető kormányza­ti és üzleti intézményei – stratégiájuk és felépítésük szempont­jából – mennyire emlékeztetnek XVI. századbeli európai megfe­lelőikre. Másfelől viszont felhívtuk néhány olyan szembeötlő ha­sonlóságra is a figyelmet, amely a hidegháborús, Amerika-köz­pontú kelet-ázsiai rendszer és a régi idők Kína-központú hűbér­ajándék-kereskedelmi rendszere között fennáll.

A fentieket most még azzal kell kiegészítenünk, hogy az Eu­rópa-központú kapitalista világrendszer teljes történelmén végig­húzódó közgazdasági helyzet éppen olyan „zűrös", sőt, „zűrö­sebb", mint a jelenlegi kelet-ázsiai kapitalizmus. Nevezetesen az a felfogás, hogy a nemzetállamok kulcsfontosságú szerepet töl­töttek be az Európa-központú kapitalista rendszer kialakulásá­ban és elterjedésében, legalább annyira borítja homályba a fo­lyamat lényegét, mint amennyire megvilágítja azt. A városálla­mok, a diaszpórában élő kapitalista osztályok, a kvázi-államok és kvázi-birodalmak tudniillik ugyanolyan meghatározó szerepet játszottak benne, mint a nemzetállamok.

Az eredeti rendszer létrehozásában a városállamok jártak az élen. Ahogy azt Mattingly (1988.), Cox (1959.), Lane (1966., 1979.), Braudel (1984. 2. fej.) és McNeill (1984. 3. fej.) is – bár eltérően, de kiegészítő jelleggel – hangsúlyozták: a Velence, Fi­renze, Genova és Milánó köré kiépült városállamok késő kö­zépkori rendszere számos lényeges vonásában két évszázad­dal vagy még többel is megelőzte az európai nemzetállami rend­szert, amelyet az 1648-as westfaliai béke intézményesített. Mattingly szerint (1988. 178.) a westfaliai békeszerződés az 1454-es lodi békeszerződés mintájára jött létre, amely az olasz­országi városállamok hatalmi egyensúlyát rögzítette.

Az a mintegy két évszázadnyi távolság, amely 1648-at 1454-től elválasztja, szinte pontosan megfelel Braudel és Wallerstein „hosszú" XVI. századának. A korszak kezdetén a kapitalizmus mint uralmi, illetve felhalmozási mód még kétségtelenül részét képezte az olasz városállami rendszernek, s mint ilyen megma­radt az európai gazdasági rendszer kötőszövetszerű formáció­jának. A korszak vége felé már az Európa-szerte elterjedt nem­zetállami rendszerbe ágyazódott be, és így vált a teljes európai gazdasági rendszer domináns uralmi és felhalmozási módjává. A belső struktúrának ez az átalakulása – az amerikai földrészek meghódítása, az Indiai-óceán gazdaságának világába való sú­lyosabb behatolások és a Kína-központú hűbérajándék-keres-kedelmi rendszerrel felvett közvetlen kapcsolatok révén – az eu­rópai gazdasági rendszer külső határait rendkívüli mértékben kiszélesítette. (Arrighi, 1994. 32-47.)

A jelenleg igen kedvező kelet-ázsiai közgazdasági helyzet né­zőpontjából ennek a terjeszkedéssel együtt járó átalakulásnak az a legizgalmasabb vetülete, hogy végrehajtói vagy kisebbek, vagy nagyobbak, vagy mások voltak, mint nemzetállamok. Kétségte­len, hogy a folyamatból a nemzetállamok húzták a legtöbb hasz­not. Ám azt elő nem segítették, sem közre nem működtek benne.

Kezdetben a folyamat élharcosa a korábban már említett ge­novai-ibériai közösség volt. Ezt az a kölcsönösen előnyös poli­tikai viszony hozta létre és tartotta életben, amely a genovai ka­pitalista diaszpóra és a hamarosan birodalommá váló Spanyol­ország területszerző uralkodói között kialakult.

Ahogy az európai gazdasági rendszer a genovai-ibériai irá­nyítás alatt átszerveződött és terjeszkedésnek indult, az ún. el­sődleges nemzettudat számos alakban jelent meg az érintett te­rületeken, kifejezve a tiltakozást a területszerző spanyol uralko­dók birodalmi viselkedésével és a genovai kapitalista diaszpóra központosító szándékaival szemben, amelyeket az vezető eu­rópai pénzügyi körökben kívánt érvényesíteni. Ennek az ellen­erőnek a legfőbb székhelyei és megtestesítői ugyanakkor nem az ebben az időben már kialakulóban lévő nemzetállamok vol­tak, mint például Franciaország, Anglia vagy Svédország. Inkább az a hollandiai kvázi-állam, amely a félfüggetlenség állapotában még a jogszerű államiság megszerzéséért küzdött, és amely több közös vonást mutatott a már hanyatló városállamokkal, mint a felvirágzó nemzetállamokkal. (Arrighi, 1994/a. 109-158., 177­195.).

A westfáliai békekötés után ténylegesen a nemzetállamok ját­szották a főszerepet az Európa-központú világrendszer átalakí­tásában. Mégis, az a nemzetállam, amely a rendszer külső ter­jeszkedésének elősegítésében a legaktívabbnak, egyben legsi­keresebbnek is bizonyult, nevezetesen Anglia, nagymértékben támaszkodott olyan kormányzati és üzleti módozatokra, amelye­ket a városállamok, az üzleti diaszpórák, a kvázi-birodalmak és kvázi-államok vezettek be. Ez a pre-modern és kora újkori örök­ség különösen a XIX. században vált kézzelfoghatóvá, amikor is Anglia – röviden szólva, de szinte szó szerinti értelmezve -az egész világ uralkodója lett azoknak a hatalmi technikáknak a párhuzamos alkalmazása révén, amelyeket egyfelők-a városál­lami Velencétől és Hollandiától, másfelől a nagyhatalmi ambíci­ókat tápláló Genovától és a Spanyol Birodalomtól tanult. (Arrighi, 1994/a. 57-58., 167-171., 195-213.)

Anglia fél-hódító, fél-kapitalista világbirodalma végül saját belső ellentmondásainak súlya alatt roppant össze. Igaz, hogy össze­omlása idejére az őt körülvevő világ már a felismerhetetlensé­gig megváltozott, és a talaj már elő volt készítve az utóbb bekö­vetkező általános növekedésnek és az európai nemzetállami rendszer egyidejű felbomlásának.

A hadviselés, a közlekedés és a hírközlés „iparosodása" az idő- és térbeli korlátok az ideig példa nélkül való leomlását von­ta maga után a világgazdaság korábban különálló térségein be­lül és között egyaránt. Amikor bekövetkezett, ez az „idő- és tér­zsugorodás" – miként David Harvey (1989. 240-241.) nevezte a jelenséget, gyökeresen átalakította azokat a körülményeket, amelyek közepette az államok létrejöttek, illetve addig egymás­sal kapcsolatban álltak.

Egyfelől az államiság és a nemzetgazdaság kialakítását a ko­rábbiaknál sokkal nagyobb méretekben lehetett hatékonyan vég­rehajtani. Ennek az lett a következménye, hogy a tipikus, Euró­pa központjában fekvő nemzetállam már „túlságosan kicsinek" tűnt ahhoz, hogy akár katonailag, akár kereskedelmileg meg tud­jon birkózni azokkal a kontinens-nagyságú nemzetgazdaságok­kal, amelyek az Orosz Birodalom keleti és az Egyesült Államok nyugati partvidékén voltak kialakulóban. Németország „Lebensraum"-rögeszméje – amely a Kína-központú rendszerben Ja­pán „tairiku"-rögeszméjével csengett egybe – nem más, mint ennek az érzésnek egyik megnyilvánulását; ez azután – az I., majd all. világháborút előidéző konfliktusok továbbélezése foly­tán – önmagát beteljesítő jóslattá vált. Még mielőtt a II. világhá­ború befejeződött volna – írja Paul Kennedy (1987. 337.) -, „megvalósult a XIX. és XX. században oly sokszor megjósolt kétpólusú világ, a nemzetközi berendezkedésben (DePorte sze­rint) 'rendszerváltozás következett be'. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió kezébe került a világ feletti ellenőrzés, és … az amerikai 'szuperhatalom' volt."

Másfelől viszont, az a csekély számú és laza kapcsolat, amely Afroeuroázsia gazdasági rendszereit és világbirodalmait a pre-modern idők óta és az újkorban is távolról egymáshoz és az amerikai földrészekhez – később Ausztráliához is – fűzte, most mind mennyiségben, mind intenzitásban példátlan lendületű fej­lődésnek indult. Következésképpen a világ gazdaságai olyan kölcsönös függőségi viszonyba kerültek egymással, arftelyben egyszerűen anakronizmusnak tűnt az önálló nemzetgazdaság gondolata. Meglepő, de a kölcsönös gazdasági függőség glo­bális megjelenését legelőször azok jósolták, akik végül a szoci­alizmus elszigetelt nemzetgazdaságra törekvő irányzatának let­tek önkéntelenül alapító atyjai. „Az ősi nemzeti iparok elpusztul­tak és napról napra pusztulnak" – jelentette ki Marx és Engels még abban az időben, amikor a XIX. század derekának nagy közlekedési és hírközlési (ipari) forradalma még alig vette kez­detét. „Új iparok szorítják ki őket, amelyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet élet-halál kérdésévé válik; olyan ipa­rok, amelyek már nem hazai nyersanyagot dolgoznak fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelyeknek gyártmá­nyait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják… A régi helyi és nemzeti önellátás és elzár­kózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymás­tól való sokrétű függése lép."

Mint Robert Wade (megjelentetés alatt) megállapította, a globalizációról és a nemzetállamok elenyésző jelentőségéről szóló vélemények nagy része egyszerűen azokat az érveket használja fel újra, amelyek egy évszázada voltak divatban. Ugyanakkor a két kor valósága – vagy csak annak érzékelése között? – két jelentős különbség fedezhető fel abból a szempont­ból, hogy miként múlik el az idő ma a nemzetállamok felett, illet­ve miként történt ez a XIX-XX. század fordulóján. Először is, száz évvel ezelőtt a nemzetállamok válságának valósága – és nagymértékben érzékelhetősége – a régi Európa magvát alkotó államokat csak azoknak a kontinens-nagyságú államoknak az összefüggésében érintette, amelyek az Európa-központú rend­szer külső peremén voltak születőben, különös tekintettel az Egyesült Államokra. Az USA ellenállhatatlan hatalmi és gazda­sági felemelkedése és a szovjet hatalom erősödése (itt gazda­godásról nem beszélhetünk) a két világháború folyamán és azt követőleg annak a széleskörű várakozásnak a helyességét erő­sítette meg, amely szerint a régi Európa magvát adó nemzetál­lamok a két, őket szegélyező óriás árnyékában kénytelenek to­vább élni, amennyiben nem szereznek maguknak az egész föld­részre kiterjedő jelentőséget. A nemzetállamok válságának mai valósága – és kisebb mértékben látszata – ezzel szemben ép­pen azt mutatja, hogy ezek az óriásállamok maguk vannak baj­ban.

A Szovjetunió hirtelen összeomlása a válságnak ezt az új ve­tületét egyszerre világítja meg, illetve fedi el. Megvilágítja ezt az új vetületet, amikor megmutatja, hogy még a legffágyobb, legönellátóbb, második legerősebb katonai hatalom is mennyire kiszolgáltatottá vált a globális gazdasági integráció kényszerítő erejével szemben. Ám elfedi a válság valódi természetét, ami­kor általános amnéziát próbál előidézni azzal a ténnyel kapcso­latban, hogy az Egyesült Államok világhatalmának válsága meg­előzte a Szovjetunió széthullását, és hullámvölgyek-hullámhe­gyek váltakozásával túlélte a hidegháború végét.

A második különbség a nemzetállamok mai és száz évvel ezelőtti válsága között az, hogy az Egyesült Államok hideghá­z borús korszakbeli hegemóniájának stratégiái és működése el b mélyítette és kiszélesítette a válságot azáltal, hogy a kis, illetve közepes méretű államokat kvázi-államokká tette, egyben megteremtette a feltételeket egy új idő- és térzsugorodáshoz, amely már a nagyobb államok hatalmát is megingatta. Tény, hogy az amerikai hegemónia alatt a nemzetállam lett a po­litikai szerveződés általános formája. Ugyanakkor a nem­zeti függetlenség formai kiszélesedése tartalmának még soha nem látott mértékű szűkülésével párosult. (Arrighi, 1994. 66-69.)

Ez részben közvetlen következménye volt a „világkormány" fogalom intézményesülésének és annak, hogy ezeket a világ­kormányzati funkciókat az Egyesült Államok ténylegesen gya­korolta is. A „világkormány" fogalom intézményesülése az ENSZ és a Bretton Woods-i egyezmény szervezeteinek megalakítá­sában öltött testet, amelyek különféle korlátozásokat léptettek életbe a legtöbb tagállam önállósága felett. A legszigorúbb meg­szorításokat mindazonáltal az USA-központú regionális kato­nai szövetségek sora és az USA-központú pénzügyi világrend­szer foganatosította. Általuk az Egyesült Államok – hatalmá­nak teljében – valósággal az egész világ kormányzója lehe­tett.

Részben, ugyanakkor, a nemzeti önrendelkezés fogalmának kiüresedése közvetetten a helyi, illetve világgazdasági integ­ráció új formáiból fakadt, amelyek az USA katonai és pénzügyi hatalmának védőpáncélja alatt fejlődtek ki. Szemben a XIX. szá­zadi angliai központú és eredetű világgazdasági integrációval, az a helyi, iiletve világgazdasági integrációs rendszer, amely az Egyesült Államokból indult ki, illetve aköré épült a hideghá­ború éveiben, nem a hegemón hatalom egyoldalú szabadke­reskedelmére, vagy egy tengerentúli birodalom hűbéri kizsákmányolására támaszkodott. Ellenkezőleg: két- és több­oldalú kereskedelem-liberalizációs folyamaton alapult, amelyet az Egyesült Államok szigorúan figyelemmel kísért és irányított. Ezt legfőbb politikai szövetségeseivel egyeztette, velük közö­sen hajtotta végre, az amerikai vállalatok vertikálisan egybeol­vadt szervezeti struktúráinak globális átültetésével. (Arrighi, 1994/a. 69-72.)

Az irányított kereskedelmi liberalizáció és az amerikai vállala­tok nemzetközivé tétele kettős célt kívánt szolgálni: egyfelől meg­őrizni és kiterjeszteni az USA világhatalmát, valamint újjászer­vezni az államközi kapcsolatokat úgy, hogy azok már ne csak a kommunista forradalom erőit „öleljék fel", de a XIX. századi vi­lággazdasági integráció angliai rendszerét szétziláló, végül le­romboló nacionalizmus erőit is.

Ezeknek a céloknak a kivívása közben az amerikai vállalatok tengeren túli kitelepítése elsőbbséget élvezett a kereskedelem liberalizációjához képest. Tehát, ahogyan azt Robert Gilpin (1975. 108.) az USA Európa-politikájával kapcsolatban hangsúlyozta, Amerika alapvetően azért támogatta a nyugat-európai gazda­sági egységesülést, hogy ezáltal erősödjék az ő, illetve a Nyu­gat hatalma a Szovjetunióéval szemben. Ebben a törekvésében az Egyesült Államok még azt sem bánta, hogy áruinak importja bizonyos fokú korlátozást szenved az újonnan megalakított Kö­zös Piacon. Ám azt már nem volt hajlandó ilyen készséggel el­tűrni, hogy amerikai vállalatok ne települhessenek be korláto­zás nélkül ennek a piacnak a falai közé.

Gilpin véleménye szerint ezek a vállalatok nem viszonyultak másként az amerikai világhatalomhoz, mint az egykori szaba­dalmazott részvénytársaságok az angol hatalomhoz a XVII-XVIII. században: „az amerikai multinacionális vállalat – keres­kedelmi elődjéhez hasonlóan – fontos szerepet töltött) be az Egyesült Államok hatalmának fenntartásában és kiterjesz­tésében". (1975. 141-142.) Ez a megállapítás kétségtelenül helyes, de csak egy bizonyos pontig. Az amerikai vállalatok glo­bális átültetése valóban megőrizte és kiszélesítette az Egye­sült Államok világhatalmát, amikor az jogot formált arra, hogy más országok jövedelmeivel szabadon gazdálkodhasson, egy­ben erőforrásaik felett is rendelkezzék. Ezeknek a követelések­nek és korlátozó szándékoknak a jelentőségét nem szabad alá­becsülni. Végső soron ezek alkották az egyetlen igazán súlyos különbséget az Egyesült Államok és a Szovjetunió világhatal­mi rendszerei között. Ebben kereshetjük azt az egyetlen valódi okot is, amely miatt az amerikai világhatalom hanyatlása – el­térően a Szovjetunióétól – fokozatosan és nem zuhanásszerű­en következett be (ennek a különbségnek korai felismeréséről Id. Arrighi, 1982. 95-97.)

Akárhogy is, a viszony az amerikai vállalatok nemzetközi terjeszkedése és az amerikai állam hatalmának megőrzése és kiszélesítése között egyszerre ellentmondásos és megke­rülhetetlen. Például az idegen ország jövedelme feletti ren­delkezés igénye, amelyet az amerikai vállalatok leányvállala­tai támasztottak, nem vonta maga után az ott élő amerikaiak jövedelmének, illetve az amerikai kormány adóbevételeinek arányos növekedését. Éppen ellenkezőleg: pontosan akkor, amikor az amerikai „katonai-jóléti állam" pénzügyi csődje a vietnami háború hatása alatt kiáltóvá vált, az amerikai válla­latok bevételei és adósságtörlesztése egyre nagyobb arány­ban szállt át kedvezőbb adózású külföldi pénzpiacokra, ahe­lyett, hogy hazaszármaztatták volna őket. Eugene Birnbaum a Chase Manhattan Bank részéről így fogalmazott: végered­ményben „óriási mennyiségű likvid tőke és piac felhalmozá­sáról van szó; az eurodolláros pénzügyi világ jött itt létre, amelynek szabályozására már nem terjedt ki az egyes orszá­gok vagy résztvevők hatásköre" (idézi Frieden, 1987. 85.; ki­emelés az eredetiben).

Igen érdekes, hogy ez az eurodolláros pénzügyi világszerve­zet – a XVI. századi genovai üzleti diaszpórához és a kínai üz­leti diaszpóra pre-modern időktől napjainkig érvényes gyakorla­tához hasonlóan – szintén területeket foglal, ám őket sem az elfoglalt területek alapján határozzák meg. Az ún. euro-dolláros piac – ahogy Roy Harrod (1969.319.) még jóval a hírközlés min­dent elsöprő térhódítása előtt jellemezte – „nem rendelkezik sa­ját központtal, vagy épületekkel… Felszerelését tekintve kizáró­lag telefonok és telexgépek alkotják világszerte, amelyeket más célokra is fel lehet használni, nemcsak az eurodollar üzleti ügye­ire." Ez a térbeli tőke- és információáramlás nem képez(het)i az egyes államok törvénykezésének tárgyát. És bár az USA élvez bizonyos előjogokat a szolgáltatások, valamint a források meg­szerzésében, az utóbbi huszonöt év általános tendenciája min­den nemzetállam szempontjából, az USA-t is ideértve, az, hogy a nemzetközivó vált magas pénzügyi köröknek ők nem az urai, hanem szolgái lettek. Ugyanilyen fontosságú tény az is, hogy az amerikai vállalatok nemzetközi terjeszkedése versenyszelle­mű válaszokat hívott elő a tőkefelhalmozás régi és újkeletű cent­rumaiból, amelyek előbb gyengítették, végül visszájára fordítot­ták az USA-nak azt a jogát, hogy idegen államok bevételei és erőforrásai felett rendelkezzék.

Alfred Chandler (1990. 615-616.) rámutatott, hogy mire Servan-Schreiber felszólította európai társait, hogy szálljanak szembe az „amerikai kihívással" – amely szerinte nem pénzügyi vagy technológiai jellegű volt, hanem „egy olyan szervezet kiter­jesztése Európára, amely még mindig rejtélyt jelent a számunk­ra" -, addigra már egyre több európai vállalkozás találta meg hatékony módszereit és eszközeit arra, hogy állja ezt a kihívást, és hogy maga váljék kezdeményezővé a régi alapítású ameri­kai vállalatokkal szemben, akár még az Egyesült Államok pia­cán is. A '70-es években a nem-amerikai (főként nyugat-euró­pai) külföldi közvetlen befektetések együttes értéke másfélszer gyorsabban növekedett, mint a külföldre irányuló amerikai köz­vetlen befektetések értéke. 1980-ra úgy becsülték, hogy nem­zetiségét tekintve több mint 10.000 különféle nemzetközi válla­lat van életben. A '90-es évtized kezdetéig ez a szám a három­szorosára emelkedett. (Arrighi, 1994/a. 73, 304.)

A nemzetközi vállalatok arányának ez a robbanásszerű növe­kedése egyfelől együtt járt az Egyesült Államok mint külföldi köz­vetlen beruházó jelentőségének drámai fogyatkozásával, miköz­ben másfelől igénye a külföldi közvetlen befektetések iránt egy­re fokozódott. Más szóval, az üzleti szerveződés nemzetközi for­mái, amelyeket az amerikai tőke vezetett be, hamarosan már nem jelentettek rejtélyt sok és egyre több külföldi versenytárs számára. A '70-es évekre a nyugat-európai tőke az amerikai vál­lalatok minden titkát felfedte, és kezdte azokat a versenyből ki­szorítani mind bel-, mind külföldön. A '80-as évekre elérkezett az idő, hogy a kelet-ázsiai tőke szorítsa ki egyszerre az ameri­kai és a nyugat-európai tőkét; újfajta nemzetközi üzleti szerve­ződésének kialakítása révén olyan szervezetet alakított ki, amely mélyen a térség történelmi és földrajzi adottságaiban gyökere­dzik, és amely a vertikális együvé válás előnyeit az informális üzleti hálózatok rugalmasságával kapcsolja össze. Az nem szá­mít, hogy a tőke mely komponense nyert név szerint. A verseny­szerű küzdelem egyes fordulóinak kimenetele nagyságban és intenzitásban azoknak a kapcsolatoknak a szövedékét erősítet­te tovább, amelyek a politikai fennhatóság határait átlépve kö­tötték össze az embereket és a területeket, helyi és globális ér­telemben egyaránt.

IV.

Így hát visszaérkeztünk Kelet-Ázsia felemelkedésének és „zű­rös" közgazdasági helyzetképének kérdéséhez. Az utóbbi most már külön esetnek tűnik a kapitalista vílágrendszer még „zűrö­sebb" közgazdasági alakzatán végigtekintve. Mindkét konfigu­rációban, a kapitalista világrendszer kialakításában és kiszéle­sítésében, úgy tűnik, azok a szerveződések vitték a vezető sze­repet, amelyek vagy kisebbek (városállamok és kvázi-államok) vagy nagyobbak (kvázi-birodalmak) vagy mások (üzleti diasz­pórák, területen kívüli kapitalista szerveződések) voltak a nem­zetállamokhoz képest. Az Európa-központú kapitalista világrend­szer fejlődése során egy döntő pillanatban valóban belágyazódott a nemzetállami rendszerbe. De további terjeszkedése változat­lanul saját szerveződéseinek létrehozásán függött, amelyek új­kor előtti és kora újkori elődeire emlékeztettek. Sőt, ahogy az Európa-központú kapitalista rendszer végül az egész Földet átfogta, a nemzetállamok úgy veszítették el fokról fokra köz­ponti szerepüket, amelyet a világhatalom fő központjaiként be­töltöttek. A világhatalom ezután szerkezetileg elkülönített kor­mányzati és nem-kormányzati szervezetekben összpontosult, amelyek sokkal szélesebb körben és összehasonlíthatatlanul összetettebb formákban reprodukálják a premodern és kora új­kori uralkodási és felhalmozási módozatok számos jellegzetes vonását.

Ez a „zűrös" történelmi formáció nem illeszkedik tökéletesen a „kapitalista világgazdaságnak" ahhoz a felfogásához, amely a vi­lágrendszerekről szóló tanulmányokban uralkodóvá vált. Ahhoz, hogy megragadhassuk a nemzetállami rendszer felvirágzásának és napjainkban tapasztalható hanyatlásának lényegét, ezt a fel­fogást úgy kell felülvizsgálnunk, hogy az kiegészítse azt az új „vi­lágbirodalom" fogalmat, amelyet Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall alkotott. Chase-Dunn és Hall azt vallják, hogy Wallerstein állítása, miszerint a modern világrendszer egyedisé­gét az adja, hogy ez az egyetlen olyan világgazdaság (politikai nézetek csatároznak egyetlen gazdasági rendszeren belül), amely nem alakult át világbirodalommá (egyetlen politikai irányvonal, amely a teljes gazdasági rendszert átfogja), nem egészen egye­zik a tapasztalati vizsgálatokkal. „Látszólag a modern (újkori) vi­lágrendszer a leghosszabb életű világgazdaság, de voltak már mások is, amelyek több száz évig éltek… Ez, többek között, azt is jelenti, hogy a kapitalista világgazdaság ünnepelt nemzetközi rend­szere nem olyan újszerű, mint azt olykor állítják."

Ennek megfelelően, a szerzők azt javasolják, hogy a „világbi­rodalom" fogalma helyett vezessük be a „magbirodalom" fogal­mát, amely figyelembe veszi azt a tényt, hogy a premodern, ál­lam-alapú világrendszerek oda-vissza cikáztak a magbirodalmak és a nemzetállami rendszerek között (Chase-Dunn – Hall. 1993/ b.; Chase-Dunn, megjelenés alatt).

Az az újrafogalmazás, amit mi javasolunk, ezzel ellentétben, éppen a „kapitalista világgazdaság" fogalmára vonatkozik. Mi­ként Chase-Dunn és Hall több „modern" jellegzetességet fede­zett fel a premodern világrendszerben, mint amennyit Wallerstein „világbirodalom" kontra „világgazdaság" ellentéte megenged, úgy mi is több „premodern" vonását fedeztük fel a modern világrend­szernek, mint amennyit ugyanez a szembeállítás lehetővé tesz. A magyarázat, hogy a kapitalista világgazdaság ünnepelt állam­közi rendszere miért nem olyan újszerű, ahogyan azt Wallerstein beállítja, nem pusztán abban rejlik, hogy jellegzetes vonásai kö­zül több már a premodern világrendszerekben is megjelent. A magyarázathoz az is hozzátartozik, hogy a premodern magbi­rodalmak több jellegzetessége meghatározó szerephez jutott a modern államközi rendszer kialakulásában, elterjedésében és jelenkori diadalában.

A kora újkori Nyugat-Európa és a késő újkori Kelet-Ázsia ta­nulmányozása egyaránt azt sugallja, hogy szükségünk van egy olyan „kapitalista világgazdaság" fogalomra, amely a kapitalizmust egyszerre határozza meg a premodern és mo­dern idők köztes alakzataként. A kapitalizmus mint uralko­dási és felhalmozási mód valóban dominánssá vált – először Európában, később az egész világon. Ám soha nem veszítette el teljesen köztes jellegét, amely ugyanolyan szembeötlő a vi­lágkapitalizmus napjainkban kialakuló központjában (Kelet-Ázsia), mint volt eredeti, XVI. századbeli központjában (Nyu­gat-Európa). A kettő között húzódik az újkori államközi rend­szer időszaka. Ám mindaddig, amíg lángoló szerelmet táplá­lunk e kor jellegzetes hatalmi egységei iránt, ugyanúgy nem leszünk elegendő tudással felvértezve saját világunk jövőjének előre látásához, miként múltjának és kialakulásának megérté­séhez sem vagyunk.

(Fordította: Battyán Katalin)

[A tanulmány az Amerikai Szociológiai Társaság 90. Éves Találkozó­jának (Washington, DC, 1995. augusztus 19-23.) „Globális gyakorlat és a világrendszer jövője" c. munkacsoportja számára készült.]

Irodalom

Amsden, Alice (1989): Asia' s Next Giant: South Kor§a~and Late Industrialization. New York, Oxford University Press.

Arrighi, Giovanni (1982): A Crisis of Hegemony. In: S. Amin, G. Arrighi, A. G. Frank and I. Wallerstein: Dynamics of Global Crisis, 55-108. New York, Monthly Review Press.

Arrighi, Giovanni (1994a): The Long Twentieth Century. Money, Power and the Origins of Our Times. London, Verso.

Arrighi, Giovanni (1994b): The Rise of East Asia. World-Systemic and Regional Aspects. Femand Braudel Center, State University of New York, Binghamton, NY.

Arrighi, Giovanni – Satoshi Ideda – Alex Irwan (1993): The Rise of East Asia: One Miracle or Many? In: R. A. Palat (szerk.): Pacific-Asia and the Future of the World-System. Westport, CT, Greenwood Press, 41-65.

Barnei, Richard J. – Ronald E. Müller (1974): Global Reach. The Power of the Multinational Corporations. New York, Simon & Schuster.

Bernard, Mitchell – John Ravenhill (1995): Beyond Product Cycles and Flying Geese: Regionalization, Hierarchy, and the Industrialization of East Asia. World Politics, 47., 2„ 171-209.

Boli, John (1993): Sovereinty from a World Polity Perspective. Tanul­mány az Amerikai Szociológiai Társaság Éves Találkozójára. Miami, FL.

Braudel, Fernand (1984): The Perspective of the World. New York, Harper and Row.

Chandler, Alfred (1990): Scale and Scope. The Dynamics of Industrial Capitalism. Cambridge, MA, The Belknap Press.

Chase-Dunn, Christopher (megjelenés alatt): World Systems Analysis. In: S. C. Chew – R. Denemark (szerk.): The Underdevelopment of Development.

Chase-Dunn, Christopher-Thomas D. Hall (1993a): Comparing World-Systems: Concepts and Working Hypotheses. Social Forces, 71., 4., 851-886.

Chase-Dunn, Christopher – Thomas D. Hall (1993b): The Historical Evolution of World-Systems. Tanulmány az Amerikai Szociológiai Tár­saság Éves Találkozójára. Miami, 1993. augusztus.

Chase-Dunn, Christopher – Thomas D. Hall (megjelenés alatt): Rise and Demise: Comparing World-Systems. Boulder, CO, Westview.

Cox, Oliver (1959): Foundations of Capitalism. New York, Philosophical Library.

Cumings, Bruce (1994): Japan and Northeast Asia into the 21st Century.Tanulmány a Japan in Asia műhely számára. Cornell University, NY, 1994. május.

Drucker, Peter F. (1993): Post-Capitalist Society. New York, Harper and Row. i

Frank, Andre Gunder (1994): The World Economic System in Asia Before European Hegemony. The Historian, 56., 2., 259-76.

Frieden, Jeffry A. (1987): Banking on the World. The Politics of. American International Finance. New York, Harper and Row.

Gills, Barry-Andre G. Frank (1994):The Modern World System under Asian Hegemony. The Silver Standard World Economy 1450-1750. Ki­adatlan tanulmány.

Gilpin, Robert (1975): U.S. Power and the Multinational Corporation. New York, Basic Books.

Hamashita, Takeshi (1994): The Tribute Trade System and Modern Asia. In: A. J. H. Latham – H. Kawakatsu (szerk.): Japanese Indus­trialization and the Asian Economy. London és New York, Routledge, 91-107.

Hamshita,Takeshi (1995): The Intra-Regional System in East Asia. 19th-20th Centuries. Tanulmány a Japan in Asia műhely számára. Cornell University, Ithaca, NY, 1995. március-április.

Harrod, Roy (1969): Money. London, Macmillan.

Harvey, David (1989): The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford, Basil Blackwell.

Hui, Po-keung (1995): Overseas Chinese Business Networks: East Asian Economic Development in Historical Perspective. Doktori dissz., State University of New York, Szociológia Tanszék, Binghamton.

Hymer, Stephen – Robert Rowthorn (1970): Multinational Corporations and International Oligopoly: The Non-American Challenge. In: C. P. Kindelberger (szerk.): The International Corporation: A Symposium, 57­91. Cambridge, Ma, The M.l.T. Press.

Irwan, Alex (1995): Business Networks and the Regional Economy of East and Southeast Asia in the Late Twentieth Century. Doktori dissz. State University of New York, Szociológia Tanszék, Binghamton.

Jackson, Robert (1990): Quasi-States: Sovereignty, International Relations and the Third World. Cambridge, Cambridge Univ. Press.

Johnson, Chalmers (1987): Political Institutions and Economic Performance: The Government-Business Relationship in Japan, South Korea, and Tajvan. In: F. C. Deyo (szerk.): The Political Economy of the New Asian Industrialization. Ithaca, Cornell Univ., 136-64.

Johnson, Chalmers (1988): The Japanese Political Economy: A Crisis in Theory. Ethics and International Affairs, 2., 79-97.

Katzenstein, Peter (1987): Policy and Politics in West Germany: The Growth of a Semisovereign State. Philadelphia, PA, Temple University Press.

Kawakatsu, Heita (1986): International Competitiveness in Cotton Goods in the Late Nineteenth Century: Britain versus India and East Asia. In: W. Fischer – R. M. Mclnnis – J. Schneider (szerk.): The Emergence of aWorld Economy, 1500-1914, 619-43.Weisbaden, Franz Steiner Verlag.

Kawakatsu, Heita (1994): Historical Background. In: A.J.H. Latham -H. Kawakatsu (szerk.): Japanese Industrialization and the Asian Economy, 4-8. London és New York, Routledge.

Kennedy, Paul (1987): The Rise and Fall of the Great.Powers: Economic Change and Military Conflict from 1500 to 2000. New York, Random House. Magyarul: A nagyhatalmak tündöklése elbukása. Gaz­dasági változások és katonai konfliktusok 1500-2000. Akadémiai, 1992.

Kennedy, Paul (1993): Preparing for the Twenty-First Century. New York, Random House.

Kindleberger, Charles (1969): American Business Abroad. New Haven, CT, Yale University Press.

Kraar, Louis (1993): The New Power in Asia. Fortune, October 31, 38-44.

Krasner, Stephen (1988): A Trade Strategy for the United States. Ethics and International Affairs, 2., 17-35.

Lane, Frederic (1966): Venice and History. Baltimore, The John Hopkins University Press.

Lane, Frederic (1979): Profits from Power. Readings in Protection Rent and Violence-Controlling Enterprises. Albany, N. Y., State University of New York Press.

Lu, Aiguo (1995): China's Reintegration in the World Economy: A Preliminary Assessment. UNU/WIDER, Helsinki.

Marx, Karl – Engels, Friedrich (1847): A kommunista kiáltvány.

Mattingly, Garrett (1988): Renaissance Diplomacy. New York, Dover.

McNeill, William (1984): The Pursuit of Power: Technology, Armed Force, and Society since A.D. 1000. Chicago, The University of Chicago Press.

Petri, Peter A.: The East Asian Trading Bloc: An Analytical History. In: J. A. Frankéi – M. Kahler (szerk.): Regionalism and Rivalry. Japan and the United States in Pacific Asia, 21-52. Chicago, IL, The University of Chicago Press.

Reich, Robert (1992): The Work of Nations. Preparing Ourselves for 21st Century Capitalism. New York, Random House.

Schurmann, Franz (1974): The Logic of World Power. An Inquiry into the Origins, Currents, and Contradictions of World Politics. New York, Pantheon.

So, Alvin Y. – Stephen W. K. Chiu (1995): East Asia and the World-Economy. Newbury Park, CA, Sage.

Wade, Robert (1990): Governing the Market. Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, NJ, Princeton University Press.

Wade, Robert (megjelenés alatt): Globalization and Its Limits: The Continuing Economic Importance of Nations and Regions. In: S. Berger – R. Dore (szerk.): Convergence or Diversity? National Models of Production and Distribution in a Global Economy. Ithaca, NY, Cornell University Press.