A vitacikk a Kapitány Gábor által megalkotott szellemi termelési mód fogalmánál a jelenkorra is alkalmazhatóbbnak tekinti Marx termelési mód elméletét. A szellemi termelés sajátosságait a szerző ennek fogalmi keretein belül értelmezi.
Kapitány Gábornak az Eszmélet 50. számában vázolt koncepciója szerint1 az anyagi termelési mód legfejlettebb, és így utolsó fokára a kapitalizmus épült. Ezért innen ezen az alapon már továbblépni nem lehet. A kapitalizmust meghaladó társadalom csakis a “szellemi termelési mód” talaján lehetséges.2 Ez a legfejlettebb anyagi termelési mód keretében kezd kibontakozni. Majd amikor már olyan lesz, hogy a kapitalizmus minden szeletén érvényesül, önállóvá válik, saját logikája szerint mozog. A “szellemi termelési mód” által létrehozott termékek a használat során nem fogynak el, hanem esetenként még gyarapodnak is,3 gyorsabban nőnek, mint a keresletük, és ezért fejlődőképességük nagyobb, mint az anyagi termelési mód legmagasabb fokán álló kapitalizmusban, amely pedig szintén nem lebecsülendő.4 A “szellemi termelési mód” leglényegesebb eleme a szimbólumtermelés és az egész társadalom ez általi irányítása.5 Leglényegesebb jele az értelmiség számának és szerepének erőteljes növekedése, és főként az értelmiségi szerepkörök egymáshoz kapcsolódása. Csak demokratikusan és humánusan létezhet. Tervező és tervezett jellegű. A hagyományos politikai megosztás megszűnik benne. Olyan államszervezetet követel, amelyben több, egymást kontrolláló intézmény létezik, amelyek a konszenzus alapján működnek. Ebben épülnek ki a szabadság kis körei, amelyeknek nincs többé szükségük felettük álló központi menedzsmentekre.6
A szellemi termelés az értelmiség megnövekedett társadalmi jelentőségével7 és a munkásosztály létszámának és társadalmi szerepének erőteljes csökkenésével8 áll összefüggésben. Ezért nem alapozható többé a munkásosztályra a kapitalizmus meghaladása. Egyébként is a munkásosztály benne van a kapitalizmusban. Ebből adódóan hasonló lesz a helyzete és a szerepe, mint a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetnél a parasztságnak volt. Meg kell tehát szabadulni a kommunizmus, az osztályharc, a szocializmus fogalmaitól.
A “szellemi termelési módon” alapuló posztkapitalista társadalom alapegysége a képességeit önkibontó egyén (nem az önző egyén, s nem is a közösség metszetében élő egyén). Így, akik elfogadják a kapitalizmussal való ütközés terepéül a politikai színteret, végzetes hibát követnek el. Marx és Engels nem gondolták ezt végig, amikor belementek ebbe, s a küzdelmet az államhatalom megragadásáért folytatták.9 A kapitalizmus alapjait tagadó eszméknek nem lehet adekvát politikai képviselete.10 Programja így hangsúlyozottan etikai program.11 Alapértékei: a szolidaritás, az esélyegyenlőség, a diszkriminációmentesség, az erőszakmentesség, az önszerveződés, a közvetlen demokrácia, a humanizmus s a “szellemi termelési mód” pozícióinak erősítése. A társadalmi fejlettségnek ezek az alapkritériumai, amelyekkel mérve képes lehet a Kelet hátrányos helyzetét leküzdeni, olyan fordulatot végrehajtani, ami túlviszi a fejlődő kapitalizmus szintjén, úgy, hogy saját utat követ, amelyen minden pillanatban, a legváratlanabb egyéni hozzájárulás módosíthatja az összképet, s erre a társadalmi szervezeteknek nyitottaknak kell lenniük.12 Ezzel együtt el kell ismerni, hogy a kapitalizmus meghaladásának koncepcióját, kifejlett formában Marx és követői fogalmazták meg és képviselték, s ezért ebben az értelemben ez az irányzat mindig marxista, vagy a marxizmussal legalábbis kompatibilis.
Ezt a koncepciót ajánlja Kapitány Gábor az Eszmélet című folyóirat köré tömörült baloldali értelmiség számára közös kiindulópontnak.
A kapitalizmus meghaladásának elvont gondolata nem Marx nevéhez kapcsolódik. Már a korai kapitalizmusban az utópista szocialisták idealista társadalomfilozófiáiban is megvolt. Marx ezirányú alapgondolata az anyagi termelési mód kapitalizmusbeli szintjének minőségi meghaladásával kapcsolatos, a munkásosztállyal, osztályharcával a tőkés viszonyok ellen, forradalmával, forradalmi tudatának és öntudatának kialakulásával, a burzsoá államgépezet meghódításával, széttörésével, saját államgépezetének kialakításával és megszűnésével. Marx is beszél szellemi termelésről, de ezt egészen másképpen fogja fel, mint Kapitány Gábor. Nagyon rövidre fogva a következőképpen – kezdjük a legáltalánosabb alapoknál.
Marx szerint az ember nembeli lény, aki önmagát, a társadalmat, saját anyagi és szellemi munkatevékenységével, egyre magasabb fokon termeli és újratermeli. Az össztermelés anyagi és szellemi termelésből áll, minőségileg különböző, de hasonló szerkezetű termelőerőkkel és termelési viszonyokkal, ezek kölcsönhatásával, fejlődésükben alakuló egységükkel és ellentétükkel. Különösen a munkamegosztás kezdetétől, az anyagi termelés fejlődésének viszonylag magas fokán és attól függően bontakozik ki a szellemi termelés jelentős önállósága, aminek következtében közvetlen terméke, a társadalom tudata nem csak és egyszerűen az anyagi termelés visszatükröződése.
A történelem menetében, az egymást váltó formációk sorának fő tengelyében mindig egy fejlettebb anyagi termelési módra való átmenet dominál, amit a tőle függő szellemi termelés fő szereplőinek gondolatai előrevetítenek vagy kísérnek, igazolnak vagy helytelenítenek, és ezzel előrehajtják vagy akadályozzák.13
Sem az anyagi, sem a szellemi termelés nem érhet el olyan fejlődési fokot, amin túl már nem fejlődhet tovább. Különösen nem helytálló az a gondolat, hogy a kapitalizmus szülné meg a “szellemi termelési módot”. Nemcsak azért nem, mert az korábban is volt, hanem azért sem, mert a burzsoázia még a legmagasabb rendű szellemi termelést is csak akkor ismeri el és bocsátja meg, ha úgy tüntetik fel, és hamis okfejtéssel kimutatják róla, hogy az anyagi gazdagság közvetlen termelője.14
A valóságban is és Marxnál is, a szellemi termelés belső tartalma és mozgása is egészen más, mint ahogyan Kapitány Gábor vázolja. A szellemi termelésnek az anyagi termeléshez sok szempontból hasonló alapszerkezete van. A szellemi tevékenységnek is van tárgya, alanya, vannak anyagi és szellemi eszközei. Itt is nagyon fontos, hogy kik rendelkeznek a szellemi termelés eszközeivel és kik nem, milyen a szellemi javak hozzáférésének lehetősége vagy lehetetlensége, tehát a szellemi elosztási viszonyok, hogy kiknek az eszméi uralkodnak, és kiknek az eszméi vannak elnyomva stb.15
Marx a szellemi termelésnek nem a formáját, hanem a tartalmát tekinti fontosabbnak. A filozófus eszméket, a költő verseket, a mérnök gép- és épületterveket, a festő képeket alkot; a pap prédikációkat, a bíró igazságot és igazságosságot szolgáltat, a komponista kifinomult hallást, érzelmeket, a bohóc jókedvet produkál. Marx foglalkozik a szellemi termelés formáival is, különösképpen a nyelvvel, amely megformálója, rögzítője és kifejezője a gondolati eszméknek, szellemi termékeknek. A művészi szellemi termékek formájára is utal és a vallási tudat formáira is. Amikor Kapitány Gábor a szimbólumtermelést tekinti a “szellemi termelési mód” leglényegesebb elemének, akkor nem a tartalmat, hanem a formát tekinti döntőnek, tehát “szellemi termelési mód”-felfogása nemcsak félidealista, hanem formalista is.
Kapitány Gábornak a szellemi termelés dominánssá válása melletti egyik érve ezzel kapcsolatban az, hogy a szellemi termelés által létrehozott termékek a használat során nem fogynak el, esetenként még szaporodnak is, s így gyorsabban bővülnek, mint az anyagi termelés által létrehozott javak, ezért fejlődőképességük is nagyobb, mint az ugyancsak fejlődőképes anyagiak utáni kereslet.
Féligazság vagy látszat az, hogy a szellemi termékek azért bővülnének gyorsabban, mint az anyagiak, mert a használat során nem fogynak el. Sokkal inkább azért, mert az embereknek előbb enniük, inniuk, lakniuk, ruházkodniuk kell, mielőtt vallással, filozófiával, művészetekkel foglakoznának, s mert a kizsákmányoló társadalmakban a néptömegek nagy része soha nem jut el oda, hogy elemi szükségleteit kielégítve rendszeresen színházba járhasson, könyveket vásárolhasson és olvashasson, hogy közép- és felsőfokú műveltségre tehessen szert, hogy a szellemi termelés középső – különösen pedig magasabb – szintjei iránti igénye, felvevőképessége tömegesen kialakulhasson. Az is erőteljesen vitatható, hogy a szellemi termelés fejlődőképessége úgy általában nagyobb lenne, mint az anyagi javaké.
Szerintem az az érv sem állja meg a helyét, hogy a munkásosztály súlya, társadalmi szerepe és a lakosság egészén belüli aránya csökken, és ez az oka a “szellemi termelési mód” dominánssá válásának. Az természetesen vitathatatlan, hogy különösen a XX. század második felétől erőteljesen növekszik az anyagi termelésben a szellemi tényezők aránya és még inkább a szellemi termelésben résztvevő értelmiségi munkások száma és aránya. Ebből azonban nem következik, hogy az anyagi termelés szellemiesülne, elemeinek döntő részében szellemivé lenne. Nem, mert ugyan valóban erőteljesen csökken a közvetlen anyagi termelésben a fizikai munkások száma és aránya, sőt, egy sor területen, az automatizálás következtében teljesen meg is szűnik (ahogyan Marx írja: a fizikai munkás az automatizálás során megszűnik az anyagi termelési folyamat ágense lenni, s a közvetlen termelési folyamat mellé lép). De ezzel egy időben és párhuzamosan egyre hatalmasabbá, hatékonyabbá váló termelési berendezések, komplikált anyagi gépek és egyszerű speciális anyagi célgépek tömegei léptek be az anyagi termelési eszközök birodalmába, az anyagi termelőerők rendszerébe. Így annak anyagi tényezői között átcsoportosulás ment és megy végbe, de egészében az anyagi és szellemi tényezők aránya és súlya nem változott meg benne, illetve nem történt meg és nem is történik meg a szellemi tényezők dominánssá válása.
Az sem igaz, hogy a modern kapitalizmusban rohamosan csökken a munkásosztály száma és aránya, s így társadalmi szerepe a korábbiakhoz képest egyre kisebb lesz. Ez csak akkor lenne igaz, ha továbbra is tartanánk magunkat a marxi munkásosztály-felfogást leegyszerűsítő marxisták álláspontjához, akik Marxszal ellentétben munkáson csak a fizikai munkásokat értették. Marx ugyanis kezdettől fogva azon az állásponton volt, hogy a kapitalizmusban munkás az, aki az adott fokú termeléshez szükséges termelési eszközökkel nem rendelkezik, és ezért, hogy megéljen, kénytelen munkaerejét eladni a tőkésnek; munkaerejét viszont a tőkés csak akkor veszi meg, ha az megfelelő profitot is termel a számára. Marx mindezt nemcsak a fizikai munkát végzőkre értette, hanem a szellemi munkát végzőkre is. Ezt bizonyítja az is, hogy még a Kommunista Kiáltványban is szükségesnek tartották kiemelni: a burzsoázia fizetett bérmunkásává változtatja a jogászt, a papot, a költőt és a tudomány emberét, s ez a folyamat oda vezet, hogy a kifejlett kapitalizmusban a lakosság túlnyomó többségét a proletariátus alkotja.
Marx idejében a munkásosztály még messze nem alkotta a lakosság többségét, és soraiban alig voltak értelmiségi munkások. A kisszámú értelmiség túlnyomó többsége vagy a feudális viszonyokhoz kötődött (papok, illetve nemesi értelmiségiek), vagy önállóak voltak, nem álltak a burzsoák alkalmazásában. A XX. században kezdtek megváltozni a viszonyok úgy, hogy a munkások körébe egyre többen és egyre gyorsabban kerültek szellemi munkások, és arányuk ma már a fizikai munkásokéhoz közelít. Közben óriási változások mentek végbe a fizikai munkásság struktúrájában is. Ma már a fejlett tőkés országokban a munkásosztály népességen belüli aránya messze a legnagyobb. Tehát pontosan fordított tendencia megy végbe a munkásosztályt illetően, mint amit Kapitány Gábor állít. (Konrád, Szelényi, Tamás Pál és mások már elég régóta beszélnek arról, hogy a modern kapitalizmusban szellemi tömegtermelés folyik, tömeges proletárértelmiséggel).
Az az érv sem áll meg, hogy a munkásosztály nem lehet a kapitalizmus meghaladásának legfőbb ereje, mert belül van a kapitalizmuson, ugyanúgy, mint a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet idején a jobbágyparasztok voltak, akik nem a polgári viszonyok képviselői és erői lettek. Ez látszólag jó érv, de csak azért, mert nem veszi figyelembe azt a döntő körülményt, hogy más jellegű és mélységű az antikvitásból a feudalizmusba, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet, mint a kapitalizmusból a kapitalizmust meghaladó, vagy Marx szerint a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet. Hasonló a nagyságrendi és a minőségi különbség a rendkívül hosszú, több tízezer-, vagy esetleg akár százezer éves primitív köztulajdonosi korszakról az ún. ázsiai, illetve antik formára való átmenet esetében is. Az antikvitásból a feudalizmusba, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet csak a magántulajdonosi viszonyok egyik formájáról a másikra való átmenet volt, míg a kapitalizmusból a kapitalizmust meghaladó vagy a kommunista társadalomba való átmenet esetén a magántulajdon legmagasabb formájáról (egyáltalán a magántulajdonról) a köztulajdonon alapuló társadalomba való átmenetről van szó. A primitív köztulajdonról az ázsiai formációra vagy az antikvitásra való átmenet pedig a köztulajdon alacsony fokáról a magántulajdonosi társadalmi fejlődés korszakára való átmenet, ahol szintén egészen másként merül fel az osztályok síkján az átmenet, mivel az osztálynélküli társadalomról az osztálytársadalomra való átmenetről, nem pedig az osztálytársadalom egyik formájáról a másikra való átmenetről van szó. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy a tulajdonképpeni osztályok csak a kapitalizmusban jönnek létre. A nemesek és a jobbágyok a szó szigorú értelmében még nem is osztályok, csupán osztályszerű képződmények.
Az osztályok szintjét tekintve is egészen más tehát a helyzet a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet esetében, mint a kapitalizmusból a kapitalizmust meghaladó, vagy a kommunista társadalomba való átmenetnél.
Marx szerint a proletariátus a világtörténelem utolsó kizsákmányolt osztálya, amely az utolsó kizsákmányoló osztállyal, a burzsoáziával együtt létezik. Így a burzsoázia utolsó képviselője és védelmezője nemcsak a tőkés magántulajdonnak, hanem a magántulajdon valamennyi formájának. A proletárok osztálya pedig – amelyet a kapitalizmus szül, és amelybe a lakosság elsöprő többségét belesodorja – egyrészt valóban része a tőkés termelési folyamatnak is, valóban benne is van a kapitalizmusban, a kapitalizmus lényege azonban a totális termelési eszközök tőkés tulajdona, amitől a proletariátus a kapitalizmusban meg van fosztva, s ennek következtében, életfeltételeiben már a kapitalizmusban megsemmisültek a régi társadalom életfeltételei. Ennyiben viszont a munkásosztály kinn is van a kapitalizmusból, szemben is áll vele, s ez a lényegesebbik oldala. De nemcsak szemben áll a kapitalizmussal, hanem sírásója, s az új, következő társadalmi forma, illetve korszak pozitív létrehozója is, mert nem következik utána másik osztály. Minden osztály, maga a proletariátus is, megszűnik. (A jobbágyparasztság is szemben állt a feudális viszonyokkal, sőt a rabszolga is, de minthogy egyik sem volt a történelem utolsó osztálya, hanem mindkét esetben egy új magántulajdonosi forma, termelési mód és osztálytársadalom következett, létrejöttük szükségképpen egy új osztály létrejöttével és osztályharcával kapcsolatos.)
Kapitány Gábor álláspontja jobbik esetben egy szellemkommunizmus, bár nem derül ki, hogy ez a “szellemi termelési mód” osztályjellegű-e vagy sem, mert ezt a kérdést a szerző a “szellemi termelési móddal” kapcsolatban nem is említi. Említi viszont a szabadságot, a demokráciát, a humanizmust, a tervszerűséget, a kis közösségek szabad önkormányzatát, a központi állam nem-létét. Ezek viszont arra utalnak, hogy felfogása az utópikus kommunizmusok egyik modern válfaja.
Befejezésül: hallatlanul fontos annak hangsúlyozása, hogy a kapitalizmus olyan társadalom, amely nem létezhet anélkül, hogy a termelési szerszámokat folyton ne forradalmasítsa, azaz állandóan és megszüntethetetlenül fejlődőképes. Globális jellegre tör. Termelése, fogyasztása, piaca világméterű lesz. A burzsoázia saját képmására formált világot teremt magának. Azonban amilyen mértékben előrehalad ezen a téren, olyan mértékben veszti el hatalmát e kolosszális erők felett. Minél egyetemesebb lesz a termelés, a fogyasztás, a forgalom és a kultúra, annál nehezebben tudja ezt tőkés keretek között befogadni, uralni. Az összes társadalmi viszonyok szakadatlan megrendülése, állandó bizonytalanság, sorozatos válságok keletkeznek, amelyeket relatíve megoldva, még egyetemesebb és még pusztítóbb válságok sorozata következik be, ami nemcsak lehetőséget teremt egy nem végletekben mozgó fejlődésre képes társadalom megteremtésére, hanem egyre inkább gátolja a fejlődést, egyre inkább pusztítja a megszerzett erőket. Ezt csakis úgy lehet elkerülni, ha e globális termelőerőket kiszabadítjuk a számukra egyre szűkebbé váló tőkés viszonyokból, s az emberiség globális ellenőrzése alá helyezzük azokat.
Jegyzetek
1 Kapitány Gábor: Eszmélet, baloldaliság, huszonegyedik század. Eszmélet 50. sz. 4–29.
2 “Mi magunk azért térünk vissza, újra meg újra a ‘szellemi termelési mód´ fogalmához, mert meggyőződésünk, hogy – mint már több ízben kifejtettük – a jelenleg a világban még egyeduralkodó tőkés termelő mód meghaladásának éppen ez a formája.” (Uo. 14–15.)
3 A “szellemi termelési módnak” éppen az a lényege, hogy mivel terméke nem fogy el a használat során (sőt esetenként gyarapodik), így a piac logikája csak Prokrusztész-ágy lehet a számára, amit előbb-utóbb szétfeszít (Uo. 19.)
4 A szellemi termelés eredményeinek “megmaradása” nem ilyen egyszerű. Megmaradásuk megszűnten való megmaradás. A tudomány korábbi eredményei megszűnnek abban az értelemben, hogy például kiderül: nem teljesen igazak. Kiegészítésre, módosításra szorultak, sőt, egyes, a maguk korában különösen igaznak hitt tételek később hamisnak bizonyultak. A régi korok fennmaradt művészi alkotásai ma már elsősorban csak abban a vonatkozásban érdekesek, hogy hogyan éltek, cselekedtek, gondolkodtak akkor az emberek.
5 “A szimbólumtermelés a történelemben mindig is nagyon fontos része volt a társadalomnak… A huszadik században, amelyben… megjelent a termelésben, sőt kísérletek történtek az egész termelő társadalom szimbólumtermelés általi irányítására is (a bolsevik és a fasiszta modellben).” (Uo. 20. )
6 “Az államszocialista” pártállamban a szimbólumtermelés által szervezett társadalom és termelés egy koraszülött modellje.” (Uo. 21. )
7 A szellemi termelő mód “a tudomány és az értelmiség szerepének előtérbe kerülésén alapszik…” “minden réteg, tehát a fizikai munkások és a vállalkozók tevékenysége is a szellemi termeléshez igazodik…” (Uo. 19.)
8 A munkásosztály “a huszadik század második felében” “rohamos fogyatkozásba” “kezdett”… “Egyre egyértelműbb, hogy a kapitalizmus meghaladásának történelmi alanyát tévedés a munkásosztályban keresni.” (Uo. 14.)
9 Uo. 8.
10 Uo. 14.
11 Uo. 15.
12 Uo. 24.
13 Lukács György gondolta úgy 1919-ben, hogy a kapitalizmussal véget ér a történelemnek az a korszaka, amelyben az anyagi termelés a meghatározó.
14 Marx és Engels az alapokat már A német ideológiában körvonalazták, kifejtették.
15 Marx már a Gazdasági-filozófiai kéziratokban megfogalmazta, hogy az ember “nembeli lényege” “termelő élete”. Mint emberi-tárgyi lény, tárgyi tevékenységével tárgyi világot termel, palotákat, odúkat, gépeket, anyagi gazdagságot és nyomorúságot. “Szellemi lényegénél” fogva “szellemet termel, szépséget, művészetet, vallást, tudományt, filozófiát, szellemi értéket, érzéket, szellemi gazdagságot és szellemi nyomorúságot. Az elidegenedésben az anyagi elidegenedés szellemi elidegenedéssel párosul. A munka termeli a szellemi gazdagságot is, de ez esetben az emberrel szemben lesz ez a szellemi gazdagság is. Minél több gazdagságot helyez Istenbe, annál kevesebbet tart meg önmagában. Az anyagi gazdagság birtokosainak termeli a munkás a szellemi gazdagságot. Magának pedig ostobaságot, kreténizmust termel. A magántulajdon megszületése alapján az ember, a munkás szubjektív érzéki gazdagsága is kiteljesedik: a zenei fül, a forma szépsége iránti fogékony szem, a szellemi- és gyakorlati érzékek sokoldalú gazdagsága.
A német ideológiában ezt, Engelsszel együtt pontosabban, differenciáltabban fogalmazzák meg, fejtik ki. Itt kerül sor az anyagi termelési mód alapvető összetevőinek és azok vívmányának feltárására, megfogalmazására. Eközben, ha nem is ilyen behatóan és rendszeresen, de felvázolásra kerül a szellemi termelés fogalma is, bár a “szellemi termelési mód” kifejezés nem szerepel náluk. Külön fejezetet szentelnek “A tudat termelésének” (MEM. 3. 37–49.). Ebben megkülönböztetik a “szellemi termelés erői”-t, “feltételeit”, “eszközeit”, az embert (az egyént, osztályt, az értelmiséget) mint a szellemi-gazdagság termelőit; a “szellemi szükségleteket”, képzeteket, gondolatokat, a vallást, a tudományt, a filozófiát, az erkölcsöt, az ideológiát stb. mint a szellemi terelési folyamat “termékeit”, az “eleven szellemi tevékenységet. Megjelölik a szellemi termelési viszonyok főbb tartalmi elemeit is. Az az osztály, amely az anyagi termelés eszközeit kézben tartja, a szellemi termelés eszközeivel is rendelkezik. Az, hogy milyen szellemi termékeket termel a gondolkodó, elsősorban attól függ, hogy hozzájuthat-e ezekhez az eszközökhöz, van-e lehetősége elsajátítani az addigi szellemi termelés eredményét, tartalmi, módszertani és taktikai tekintetben egyaránt. Az uralkodó osztályok gondolatai az uralkodó gondolatok.
A szellemi termeléssel foglalkozó harmadik kulcsfontosságú rész az “Értéktöbblet-elméletek”-ben lelhető fel. Itt fogalmazódik meg a legvilágosabban a szellemi termelés anyagi termeléstől való különbsége, és a köztük lévő kapcsolat. A szellemi termelésben – írja Marx – másfajta munka jelenik meg termelőként, mint az anyagi termelésben. Ez a munka nem anyagi munka, nem a külső anyagi valóságban, hanem a fejben megy végbe, nem anyagi értéket, hanem szellemi gazdagságot termel, másféle elvek, törvények szabályozzák működését. Az írók gondolatot, verset, költeményt, felvilágosodást, a festők ízlést stb. termelnek. Itt nem tudjuk, hogy milyen mennyiségű meghatározott fajta munka kell egy meghatározott termék előállításához.
Szó esik itt a szellemi termeléssel kapcsolatban a termelő és a nem termelő munka különbségeiről és kapcsolatáról, és arról, hogy a szellemi termelést végső fokon az anyagi termelés határozza meg, eltérésük ennek keretén belül van, és igen jelentős lehet. (Vö: Marx: Értéktöbblet elméletek I-II.)