A munkanélküliség újra tartós társadalmi problémává vált a fejlett ipari országokban. A történészek majd kimutatják, hogy – a kapitalizmus történetében először – lényegében véve megvalósult a teljes foglalkoztatás: Nyugat-Európában 15 évig 1960-tól kezdődén, Óceániában 1950 és 1975 között, vala­mint Európa északi részén a hidegháború időszaka alatt, egé­szen a kommunizmus bukásáig. Csupán Japán tartott ki egy kicsit tovább. Észak-Amerikában a teljes foglalkoztatás soha­sem jött létre, annak ellenére, hogy a foglalkoztatottak száma fokozatosan nőtt a második világháború után. A többi OECD-országban a teljes foglalkoztatást két kihívás érte: az első az 1970-es évek közepén az első olajválság után, majd 1990-ben egy gyengébb erejű, amely az északi országokban, Svájcban és részben Ausztriában éreztette hatását. Ugyanekkor Közép-Kelet-Európában a kapitalizmus visszaállításának részeként is tömeges munkanélküliség alakult ki.

Ma úgy tűnik, hogy a munkanélküliség elhagyta a politika világát, a komoly erőfeszítések és a konfliktusok terepét. Ehe­lyett átkerült a politikusi liturgiába, olyan különleges alkalmak imádságaiba, mint például az Európa Tanács 1993 decemberi tanácskozása, a Hetek 1994 tavaszi detroiti csúcstalálkozója vagy az 1995 márciusi koppenhágai Fejlődési Világkonferen­cia. A munkanélküliség még mindig a választási beszédek egyik varázsigéje, de már nem szerepel a választási ígé­retek között.

Függetlenül attól, hogy a politika világán kívül vagy belül, a munkanélküliség és a munkanélküli emberek továbbra is léteznek. A munkahellyel rendelkező emberek egy része (tu­dósok, aktivisták, munkapiaci és segélyezési ügyintézők) köz­vetlenül is érintett a problémában. Sokkal többen vannak azok, akik a munkanélküliség által felerősített problémákban kénytelenek részesülni. Elég, ha a faji megkülönböztetésre, illetve konfliktusokra (gyorsan szélesedő és elmélyülő problé­ma a fiatalok körében Európában), a kábítószerre vagy az erőszakra gondolunk. A kétségbeesés messze túlterjed a ki­rekesztettek és a perifériára szorultak gettóin.

I. Körkép: Argentínától Lengyelországig

Az egyes országok jelentéseiből készült válogatás különböző csoportok kutatásainak az eredménye, ezért nem állíthatjuk, hogy áttekintésünk feltétlenül reprezentatív. Azonban mind­ezek együtt ugyanazt a problémát világítják meg a világ kü­lönböző pontjain. A kérdéses országokat kevéssé ismerő ol­vasókat segítendő, az egyes fejezeteket rövid áttekintéssel kezdjük.

Argentína és Latin-Amerika

Argentína egykor a világ egyik legdinamikusabban fejlődő or­szága volt, de – együtt a többi latin-amerikai országgal – sok viszontagságon ment keresztül a második világháború után. A munkaerő-piaci struktúra Argentínában és a többi latin-amerikai országban különbözik az OECD-országoktól. Egyrészt az OECD-országokhoz hasonlóan megtalálható egy formális (ma­gán, illetve állami) szektor, Argentínában azonban széleskörűen működik egy informális szektor is, amely kívül esik a szociális jogok birodalmán. Az 1980-as években az informális gazdaság számottevően nőtt Latin-Amerika legtöbb országában (Chilét ki­véve), és mára a mezőgazdaságon kívül dolgozó, gazdaságilag aktív népesség egyharmadát teszi ki Argentínában, Brazíliában és Mexikóban (OECD, 1994: 45; ILO, 1995: 67). Az érem másik oldala, hogy Argentínában viszonylag alacsony a hivatalos mun­kanélküliségi ráta, s manapság kezdi megközelíteni az európai szintet, ahogy ezt Rubén M. Lo Vuolo kimutatja.

1990 óta Argentínában a gazdaságpolitikai lehetőségeket egy szigorú neoliberális recept ajánlásai korlátozzák. A gazdasági stabilizáció, illetve privatizáció neoliberális logiká­ján belül a program már eddig is sikeres, annak ellenére, hogy már 1995 elején hangsúlyozták a program érzékenységét a bizonytalan pénzügyi piacok előre nem látható ingadozásaira. Ekkortájt Argentína és Brazília, amely hűen követte az argen­tin példát, gazdasági nyomás alá került a mexikói válság kö­vetkeztében. Lo Vuolo bemutatja ennek a gazdaságpolitiká­nak a költségeit.

Érdemes megvizsgálni ennek a neoliberális sikertörténetnek a hátterét egy olyan országban, amelyet komoly szakszerve­zeti hagyománnyal és erős populizmussal szoktak jellemezni. A „stabil pénz" és az „egyensúlyban levő gazdaság" ugyan konzervatív szlogenek, a gyenge, neoliberális elvek alapján működő demokratikus kormányzat asszisztálása mellett bekö­vetkező hiperinfláció azonban a bérből és fizetésből élőket, illetve a munkanélkülieket érintette a legsúlyosabban, hiszen a burzsoázia áttérhetett a dollár alapú kereskedelemre. A zsákutcába került demokratikus baloldali vagy balközép kor­mányzatok (Chilében Allende, Argentínában Alfonsín kormá­nya) által előidézett gazdasági zavarodottság volt az az alap, amelyre a neoliberalizmus támaszkodhatott Latin-Amerikában. Meg kell említenünk azonban, hogy a felső középosztály alatti társadalmi rétegeket csak abban az esetben találjuk a prog­ram haszonélvezői között, ha a neoliberális gazdaságpolitika átgondolt foglalkoztatás- és szociálpolitikával párosult. Éppen ez volt a helyzet Chilében, ahol a szabadjára engedett neo­liberalizmus lejáratódott, mert ez volt a katonai diktatúra fő gazdasági fegyverneme.

Argentína és különösen Mexikó példája jól mutatja a posztkommunista Európa egy lehetséges jövőbeli képét. A közös jellemzők: a sikertelenségek utáni átmenet keresése a politikai rendszer szintjén; csalódott és demoralizált lakos­ság, amely éppen azokon a területeken veszítette el beleszó­lási lehetőségét, ahol érdekei ezt leginkább megkívánnák; a társadalmi egyenlőség, testvériség és fejlődés eszméjével szembeni teljes bizalmatlanság; valamint a külföldi média, a követségi irodák és különösképpen a hitelező intézmények ál­tal támogatott, a neoliberális ajánlásokat magabiztosan előa­dó, vakbuzgó szakemberek kicsiny csoportja.

Lengyelország és más közép-kelet-európai országok

Lengyelország ragyogó példa a fent említett hasonlóságra. Hasonlóan a peronista Argentínához, a kommunista Lengyel­országban is volt egykoron egy harcos munkásosztály, amely­hez Európában leginkább az Arthur Scargill vezette brit bá­nyász-szakszervezet (NUM) működése hasonlított. Scargill és a brit bányászok lemondásra kényszerítettek egy kormányt (Edward Heath-ét 1974-ben), míg végül 1985-ben Margaret Thatchernek sikerült felőrölnie őket. A lengyel munkások há­rom kormányt is megdöntötték: 1956-ban, 1970-ben és 1980-ban. Őket azonban nem fegyveres beavatkozással vagy a rendkívüli állapotra hivatkozva szorították háttérbe. A háború utáni Lengyelország első liberális kormánya, a Mazowiecki­-kormányzat volt az, amely szétverte a mozgalmat. A lengye­lek voltak a neoliberális „sokkterápia" első kísérleti nyu­lai.

Ennek a gazdaságpolitikának az egyik eredménye, hogy Lengyelországnak 1994-ben sikerült a második legmagasabb munkanélküliségi rátát produkálnia (16,9%), amellyel csak Al­bániát képes megelőzni (17%) a közép-kelet-európai régió­ban (ILO, 1995: 110). Megemlítendő egy másik hatás is, ame­lyet az ILO egyszerűen „szociális robbanásnak" (poverty explosion) nevezett (ILO, 1995: 112-113). 1990-ben az „alacsony jövedelemszint" alatti háztartások aránya 16%-ról 33%-ra nőtt. Ez az elszegényedés egy évtizednyi társadalmi és gazdasági válság után következett be Lengyelországban.

1994 végére Lengyelország egy főre jutó nemzeti produk­tuma 10%-kal volt kevesebb, mint 1989-ben. És ne felejtsük el, hogy Lengyelország mutatta fel a legjobb eredményt a ré­gióban. A Lengyelországgal szomszédos Litvánia szenvedte el a legsúlyosabb veszteséget, hiszen 1994-es egy főre jutó nemzeti terméke csupán a 80%-a az 1989-as évének (Wolf & Freeland, 1995). Ahogy Iwona Sobis ezzel kapcsolatban rámutat, Lengyelország részleges újjáépítését – a kommuniz­mus megdöntése után öt évvel már világosan láthatóan – a tömeges munkanélküliség árán valósították meg.

A Cseh Köztársaság példája megmutatja a neoliberális retorika és gyakorlat közötti különbségtétel fontosságát. Bár Lengyelország pénzügyminisztere, Balcerowicz volt az első, aki lerakta egy liberális piacgazdaság alapjait, a Cseh Köztár­saság posztkommunista vezetője, Vaclav Klaus – aki pénzügy­miniszerként indult, majd miniszterelnök lett – volt a neolibera­lizmus legmeggyőzőbb propagálója, egyben Milton Friedman legbüszkébb tanítványa. Valójában a cseh gazdaság folyama­tosan alakult át, a gyenge vállalatokat függésben tartó, formá­lisan önálló bankok, valamint a munkástámogatáshoz továbbra is ragaszkodó menedzserek vezetésével (lásd Petr Mateju és Ivan Mozny). A termelékenység a Cseh Köztársaságban a kom­munizmus bukása óta összességében 7,7%-kal csökkent (ILO, 1995: 110). A foglalkoztatás még rosszabb képet mutat (11,6%-os csökkenés), de a munkanélküliség még mindig viszonylag alacsony, mindössze 3,6% volt 1994-ben.

A közép-kelet-európai országok új uralkodó osztályainak, illetve a neoliberális közgazdaságtan elveit valló értelmiségi képviselőiknek céljai igen hasonlóak latin-amerikai testvérei­kéihez: létrehozni egy a világpiacon is versenyképes szektort; szabad teret engedni a pénzügyi műveleteknek és a felső kö­zéposztály fogyasztói piacának, amely versenyképes le­het Miamival vagy Münchennel; valamint megnyerni a fejlett országok nemzetközi központjaiban a neoliberális közgazdá­szok és befektetők támogatását, és ezzel egyidejűleg a nem­zetgazdaságot és társadalmat a túlélésre ítélni, sakkban tartva a dolgozók jogait és a szociális járandóságokat.

Döntő eltérés azonban a közép-kelet-európai országok esetében a kommunizmus hagyatékaként megmaradt jelenté­keny társadalmi elkötelezettség az egyenlőség és az állam­polgári jogok iránt (Therborn, 1995: 288, 299). A piacba vetett hit fokozatosan csökken. Az 1994 őszi Eurobarometer (az EU Bizottsága által szervezett felmérés) szerint a közép-kelet-eu­rópai országok közül csupán Albániában, a Cseh Köztár­saságban, Észtországban, Szlovéniában és Macedóniában gondolja úgy a lakosság többsége, hogy a fejlődés a jó irány­ba halad. Lengyelországban a jó és a rossz irányra szavazók aránya 22%, illetve 52% volt, Magyarországon 24%-58%, Lit­vániában 22%-71%, míg Oroszországban 16%-68%. Rövid távon egy demokratikus rendszerben sem fontosabb, hogy mit gondol az emberek többsége, mint a kommunis­ta diktatúrák idején. De vajon tartható ez hosszú távon is?

Spanyolország

Bár sok ember Közép-Kelet-Európában is összehasonlíthatatlannak tartja az ottani helyzetet Latin-Amerikával, akadnak, akik szerint Latin-Amerika és Spanyolország között sem fe­dezhető fel semmilyen összekötő kapocs. Pedig itt történeti és kulturális kapcsolatról is beszélhetünk. A Franco utáni Spa­nyolországra több latin-amerikai országban – köztük Chilében és Argentínában is – egyfajta mintaként tekintettek, amely olyan demokratikus átmenetre mutat példát, melyhez nem kel­lettek döntő gazdasági és társadalmi változások, s így elfo­gadhatóvá vált a katonai diktatúra által privilegizált osztályok számára.

Európai nézőpontból Spanyolország ellentmondásos eset, hiszen miközben egy papíron szocialista kormány van ural­mon (amely gyakorlatilag egyáltalán nem vall szocialista el­veket), egyben itt a legmagasabb a munkanélküliségi ráta az OECD-országokon belül. A kormány egyik főideológusa, Ludolfo Paramio ezt a jelenséget egyszer az első szocialis­ta/szociáldemokrata „poszt-keynesiánus rezsimként" magya­rázta. Legyen bárhogy is, Manuel Perez Yruela és Clemente J. Navarro Yáhez kutatási eredményei történetileg egyedül-állók a témában.

Nem teljesen világos, miért olyan magas a munkanélküliség Spanyolországban, illetve a szocialistáknak hogyan sikerült a mai napig ilyen magasan tartani. A helyzet akkor lesz igazán érthetetlen, ha Spanyolországot összevetjük Portugáliával, amely szintén egy diktatúrából indult, és viszonylag zárt gaz­daság. Az ILO becslései (1995: 160) szerint a munkanélküli­ség Portugáliában 1995-ben 7% volt, míg ugyanez az adat Spanyolországban 24%. A különbségek döntően a foglalkoz­tatás eltérő trendjeivel magyarázhatók. Például 1973-74-től 1985-ig Portugáliában az iparban foglalkoztatottak aránya 14%-kal nőtt, míg Spanyolországban 27%-kal csökkent. A szolgáltató szektorban 44%-os volt a növekedés Portugáliá­ban, és csupán 9%-os Spanyolországban. A mezőgazdasági dolgozók számának zuhanása sokkal erőteljesebb volt Spa­nyolországban, mint Portugáliában (Therborn, 1989a: 281).

A strukturális különbségek, amelyekbe beletartozik a latifun­diumok, illetve a nehézipari vállalatok nagyobb aránya, szin­tén figyelembe veendők a probléma vizsgálatakor. Lehetsé­gesek továbbá statisztikai tévedések, de a kérdést innentől kezdve sűrű homály fedi.

Perez Yruela és Navarro Yáhez következtetése, hogy a gazdaság alapstruktúrájával és dinamikájával összehasonlítva a munkaerőpiaci előírásokban bekövetkező változásoknak csupán marginális hatása volt a foglalkoztatásra. Mindeneset­re távol tartják magukat olyan állításoktól, melyek szerint a kormányzatnak, illetve a gazdaságpolitikának ne lenne hatása a foglalkoztatásra.

Hollandia

Hollandia a világ egyik legfejlettebb jóléti állama, ebben a vo­natkozásban Svédország (és a többi skandináv ország) leg­határozottabb alternatívája. Mindkét ország bőkezű (volt) az előjogok tekintetében, de Hollandia támaszkodott a férjeik ál­tal anyagilag ellátott háziasszonyokra, a magánszolgáltatások állami finanszírozására, illetve munkanélküliségi segélyekre, míg Svédországban a foglalkoztatottság és az állami alkalma­zottak aránya magas volt, az állam pedig kötelezettséget vál­lalt egy aktív murikaerőpiaci politikára. Bár egykoron a kálvini protestantizmus egyik rendíthetetlen bástyája volt, a modern Hollandia arculatát a katolikus dominanciájú keresz­ténydemokrácia alakítja, ezzel szemben Svédországban a szociáldemokrácia a lutheri hagyomány őrzője (Therborn, 1989b).

A 80-as évek elején Hollandiában tanulmányoztam, milyen válaszokat adhat egy nemzetgazdaság egy nemzetközi gaz­dasági válságra. Ez segített választ találnom arra, hogy bi­zonyos népek miért munkanélkülibbek, mint mások (Why some peoples are more unemployed than others) (Therborn, 1986). Azóta – ahogy Wessel Visser kimutatta – Hollandiának egy bonyolult helyzettel kellett szembenéznie. A foglalkoztatás erőteljesen nőtt, a munkanélküliségi ráta az átlagos európai szintre süllyedt, míg a növekvő ellenszenv és nehézségek el­lenére a jóléti állam megpróbált kialakítani egy szociális hálót mindazok számára, akik önhibájukon kívül kerültek ki a mun­kaerőpiacról. Hollandia ugyanakkor az az ország, ahol a mun­kaerőpiaci tevékenységtől független alapjövedelem ötlete a legnagyobb publicitást kapta, még akkor is, ha ez még mindig nagyon távol van a hivatalos elismeréstől.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a munkanélküliség többoldalú probléma, amelyet a nemzetgazdaságok sajátos kontextusában kell vizsgálnunk az egyre inkább egységesülő globális rendszeren belül.

II. Miért kellett lemondania Svédországnak a teljes foglalkoz­tatottságról?

Egykoron Svédország nemcsak a teljes foglalkoztatottság or­szága, hanem egyben modellje is volt. Ma már nem ez a helyzet, habár a munkanélküliségi ráta Svédországban a har­madik legalacsonyabb Ausztria és Portugália mögött az Eu­rópai Unió országain belül. Tegyük hozzá rögtön, magasabb, mint Japánban vagy az Egyesült Államokban (ILO, 1995: 160). Svédország társadalmi modellé vált, amely egyedülálló volt a hasonló méretű országok között. Amikor jól mentek a dolgok, az egyenlőség és testvériség eszméjével szimpatizáló tudósok sikeres országként hivatkoztak Svédországra, lásd Bosworth & Rivlin (1987). Mikor azután a svéd gazdaság el­indult a lejtőn, a közgazdászok számára ugyanezen értékek alapján többé-kevésbé ellenséges országgá vált, lásd pl. Freeman (1995).

Akárhogy nézzük is, a 90-es évek elején Svédországnak le kellett mondania a teljes foglalkozatottságról. A recesszió a foglalkoztatási hatásai egyértelműek voltak, és lényegesen különböztek a 70-es illetve a korai 80-as évek válságaitól. Akkoriban az OECD-országokon belül a munkanélküliség nö­vekedését csupán 15%-ban lehetett a gazdasági növekedés­sel magyarázni, és a gazdaság, valamint a munkaerő növe­kedése együttesen is csak 22%-ot tett érthetővé (Therborn, 1986: 44). Ugyanezekben az országokban a munkanélküliség növekedése 1990 és 1994 között 58%-ban volt magyarázható a regisztrált gazdasági növekedéssel. Svédország pedig épp az egyszerű növekedési egyenlet regressziós egyenesén mo­zog (Schmidt, 1994: 8).

A társadalomtudományokban igen ritka jelenség, hogy egy változó 58%-ban magyarázza meg egy másik változó műkö­dését. Ebből következően az intézmények, kötelezettségek, illetve gazdaságpolitikák elvesztették jelentőségüket. A nem­zetközi piacok hatása sokszorosára nőtt. Svédország a 80-as években deregulálta pénzügyi és tőkepiacait, és tartózkodik egy adaptív valutapolitika követésétől. Azokat az intézménye­ket, illetve beavatkozási lehetőségeket pedig, amelyek védel­met nyújthatnának a piaci kudarcokkal szemben, lerombolták.

A piaci válság aligha volt a svéd vállalatok gyengülő verseny­képességének folyománya. Épp ellenkezőleg, 1991-et kivéve az export volt a gazdaság egyetlen prosperáló ágazata (Ekonomikommissionen, 1993: 47). Ezzel szemben a valódi ok az ingatlanpiac összeomlásából következő, belsőleg generált pénzügyi válság volt. Ezt súlyosbította a neoliberális gazdaság­politika, amely adócsökkentést vezetett be, és az infláció leszo­rítását preferálta. Mindez összekapcsolódott egy nemzetközi válsággal, amelyen belül a hamarabb bajba kerül finn gazda­sággal fennálló szoros kapcsolatok is megrendültek (Ekonomikommissionen, 1993: 29-30). A szociáldemokrata kormány fi­gyelmen kívül hagyta a válság 1991 elején jelentkező jeleit, az 1991 szeptemberétől 1994 szeptemberéig kormányzó jobboldali koalíció pedig nem a teljes foglalkoztatást tekintette legfonto­sabb céljának. Ehelyett a tőkejövedelmek adóit kívánta csök­kenteni, a privatizációt és a családok támogatását ösztönözte.

Összefoglalva az eddigieket, Svédországban a tömeges munkanélküliség közvetlen oka egy spekulatív pénzügyi válság volt, amely az egész gazdaságot megrázta, így a munkapiacot is (államit és magánt egyaránt). 1990 és 1994 között a foglalkoztatás Svédországban 12%-kal csökkent (Korpi, 1995). A foglalkoztatási válságot tetézte a bérek befa­gyasztása és az állami foglalkoztatottak számának csökken­tése, valamint a túlórák alkalmazása az iparban, aminek az aránya sohasem csökkent a 80-as évek közepének csúcsér­téke alá, sőt 1993-ban és 1994-ben új rekordot állított fel (Arbetsmarknadsstyrelsen, 56; Bernhardsson, 1994).

Az aktív munkaerőpiaci beavatkozás folytatódott, sőt még szélesedett is. De a válság és más beavatkozások hatása miatt, az aktív beavatkozás célja csak a hivatalos munkanél­küliségi ráta csökkentése lehetett. 1994 tavaszán különböző munkaerőpiaci intézkedésekkel (szakképzéssel és átmeneti munkalehetőségekkel) az aktív népesség 6%-át lehetett meg­védeni a munkanélküliségtől, s így a hivatalos munkanélküli­ségi rátát 8%-on tartani.

Lehetséges, hogy léteznek a kilyukadt pénzügyi léggömbön túlmutató, mélyebb szerkezeti okok, de hogy melyek ezek, illetve hogy a tömeges munkanélküliséget hogyan lehetne csökkenteni, továbbra is egymásnak ellentmondó elemzések tárgya. Azt mindenesetre állíthatjuk, hogy nem a túlméretezett jóléti állam okozta a válságot, és a svéd aktív munkapiaci beavatkozás eredményeket tudott felmutatni már a krízis ideje alatt is.

III. A munkanélküliség értelmezése

A munkanélküliséget nemcsak strukturális, hanem kulturális szempontok alapján is vizsgálhatjuk. Annak a" megértése, hogy a munkanélküliség mit jelent különböző emberek szá­mára, segíthet a munkanélküliség működésének, illetve szí­vósságának megértésében. A problémát két, egymásnak el­lentmondó nézőpontból vizsgálhatjuk: a foglalkoztatott döntés­hozók (policy makers), illetve a munkanélküliek (policy takers) szempontjából. Mindkét megközelítés multikulturális.

A döntéshozók kétértelműsége

Három fő csoportot különböztethetünk meg a foglalkoztatást (ill. a munkanélküliséget) befolyásoló szereplők között: tőke­tulajdonosok és menedzserek (munkáltatók); politikusok és hi­vatali tisztviselők; valamint a munkavállalók képviselői és szervezetei. A legfontosabb kérdés mindannyiukra vonatkozó­an: a teljes (vagy növekvő) foglalkoztatás mekkora szintje szükséges a sikeres gazdasági tevékenységhez, illetve mek­kora munkanélküliség tekinthető kudarcnak.

A tőke számára a munkás erőforrás, de költség is egyben, így a foglalkoztatás maximalizálása sohasem volt a tőkés cél­ja. Épp ellenkezőleg, üzleti körökben a munkanélküliség mértéke sok esetben a siker mutatója, amely a vezető vál­lalkozókedvét, képességeit és határozottságát jellemzi. Bármely munkapiacon a munkások bőséges kínálata (magas munkanélküliség) magának a tőkésnek is az érdeke.

Sok esetben a munkavállalók számával szokás jellemezni egy adott ipari vállalat méretét. Néhány sikeres cég büszkén hirdette magáról (pl. az IBM az 50-es és 60-as években), hogy soha nem kellett elküldenie embereket. Ez az üzleti hozzáál­lás azonban mindvégig kisebbségben maradt a tőkés világ­ban, és csak az ipari szektorban működő, stabil üzleti környe­zettel rendelkező vállalatok körében volt jellemző. Az ipari termelés visszaszorulása, és ami a legfontosabb, a tiszta pénztőke hatalmának és fontosságának hangsúlyossá válása aláásott mindenfajta pozitív kapcsolatot az üzleti siker és a foglalkoztatás kapcsolatában. 1993-ra a nemzetközi pénzpiaci tranzakciók értéke a javakban és szolgáltatásokban mért vi­lágkereskedelem 19-szeresére nőtt.

A kormányzatok számára a munkanélküliség továbbra is a kudarc egyfajta jelzőszáma, de csupán csakegy a kötelező feladatok hosszú sorában. A Maastrichti Szerző­dés ugyanakkor a sikeres gazdaságpolitika jellemzőinek fel­sorolásakor teljes mértékben eltekint a foglalkoztatás muta­tóitól.

A munkanélküliségben közvetlenül érintettek száma általá­ban alacsony, habár a munkanélküliek aránya hosszabb idő­szakok alatt magasabb, mint bármely adott pillanatban. A 80-as években az Európai Unión belül az aktív népesség kb. 30%-a volt legalább négy hétig munka nélkül (European Economy, 1991: 157). 1986 és 1990 között Svédországban, ami­kor a munkanélküliségi ráta 1,6% volt, a svéd aktív népesség

17%-a részesült valamennyi ideig munkanélküli segélyben (Korpi, 1995: 5. fejezet). Amikorra munkanélküliség különböző kormányok alatt magas szinten marad, akkor a munkanélkü­liséget inkább sorsszerűnek tekintik, mintsem politikai kudarc­nak. Sőt, a munkanélküliek már nem válnak politikailag veszélyessé. Ha az OECD-országok politikusai valamit tanul­tak a 70-es évek óta, akkor az az, hogy a 30-as évek kísér­tetei már nem térnek vissza többé.

A kormányokon belül a pénzügyminisztereknek van a legna­gyobb gazdasági hatalma, és működésüket olyan kritériumok alapján ítélik meg, amelyeknek semmi köze a foglalkoztatáshoz. A legnagyobb hatalommal bíró köztisztviselők a központi bankok igazgatói. Az országok foglalkoztatási adatai szerint működésük nem tekinthető sikeresnek. Mindazonáltal jelenleg általános nemzetközi tendencia, hogy a politikai rendszertől teljesen füg­getlen jegybanki vezetők céljai között nem is szerepel a mone­táris stabilitáson kívül bármilyen más szempont.

Valószínűleg az üzleti vezetőkre, a politikusokra, de a ve­zető bankárokra sem jellemző, hogy személyesen szembe kellett volna nézniük a munkanélküliséggel. Sőt ez igaz lehet családtagjaikra, rokonaikra, barátaikra vagy szomszédaikra nézve is. A hagyományos értelemben vett munkavállalóknak azonban valószínűsíthetően már van ilyen tapasztalata. Ugyanebből az okból kifolyólag a magas munkanélküliség jó jel számukra, hiszen a munkavállalókat és azok szervezeteit fenyegeti, illetve gyengíti. A szakszervezetek, illetve tagjaik számára a munkanélküliség magától értetődően közvetlen probléma. A szakszervezetek azonban mindig az adott idő­szak foglalkoztatottjait képviselik, és a legfontosabb szem­pontjuk az ő érdekeik érvényre juttatása. Csak másodsorban fontos számukra a jelenleg munkanélküli emberek beemelése a foglalkoztatottak soraiba. Erre jó példa a svédországi szak­szervezetek működése, amelyek hangosan tiltakoztak a mun­kanélküli segélyek csökkentése ellen, ugyanakkor nem elle­nezték a rekordokat döntő túlórákat. A munkanélküli-juttatások végső kifizetése a munkások számára láthatatlan marad, e juttatások ugyanakkor biztonságot nyújtanak mind a foglalkoz­tatottak, mind a munkanélküliek számára. A túlórák rend­szere a munkanélkülieket továbbra is kirekeszti, míg a munkáltatók kezében remek eszköz arra, hogy biztosítsák a reálbérek csökkenésést vagy stagnálását.

Mindez nem csökkentené a politikai pártok, köztisztviselők és szakszervezetek lehetőségeit, akik elkötelezték magukat a foglalkoztatás növelése mellett, de a tőketulajdonosokét sem, ha elfogadnák mindezt. A „harc a munkanélküliség ellen" tí­pusú jelszavak mögé nézve kiderül, mennyire ambivalens a fejlett tőkés országok döntéshozóinak viszonya a munkanél­küliség kérdéséhez. Sőt, ezekben az országokban a politika egyre kevésbé tartja fontosnak az ilyen kérdésekkel való fog­lalkozást; a spekulatív pénztőke van erősödőben, a választók csalódottak és beletörődöttek, a monetáris politika elsőbbsége kezd intézményi formát ölteni, a szakszervezetek pedig to­vábbra is gyengélkednek.

A munkanélküliség három típusa

A munkanélküliség kétértelműsége a közvetlenül érintettek (policy takers) számára is értelmezhető. A munkanélküliséget az érintettek többféleképpen élik meg, aszerint, hogy milyen hatása lehet az önazonosság-képre, illetve a munkaetikára. Az empirikus vizsgálatok legalább három lehetséges típust kü­lönböztetnek meg a munkanélküliek között.

1. Konformisták, A konformista igazodik a fő kulturális vo­nulathoz, legalábbis kívülről. Ma a társadalmi identitást egy jól fizetett, normális állás biztosítja. A munkanélküli státuszt mindenki próbálja elkerülni, negatív példa a társadalom tagjai számára. A munkanélkülieknek folyamatosan állást kellene ke­resniük. A konformisták között található egy csoport, akik töb­bé-kevésbé lemondtak arról, hogy normális munkát találjanak, ugyanakkor továbbra is a munkát tartják a társadalomhoz tar­tozás alapvető követelményének.
2. Visszavonulók. A visszavonulók körébe azok tartoznak, akik feladták a reményt, hogy munkát találjanak, és nem is akarják magukat így azonosítani. Ezek az emberek kiváltak a dolgozó tömegek csoportjából, feladva ezzel a siker és pénz­szerzés lehetőségét. Ezzel átléptek egy nemdolgozó-kultúrá­ba, amely igen hasonló a nyugdíjas életmódhoz. A munkanél­küliséghez való viszonyuk leginkább a közönnyel jellemezhe­tő.
3. Deviánsok. A deviánsok el akarják érni a fenti eredmé­nyeket, de nem hagyományos módon. Számukra egy normális állás még nem elég önmaguk megvalósításához, és szerintük, ha az ember nem rendelkezik ilyennel, akkor az sokkal többet jelent puszta rezignációnál. A munkanélküli létet nem kudarc­ként kell felfogni. Ez a deviáns életforma különböző szubkul­túrákban tetten érhető, művészeti, illetve politikai csoportoktól kezdve egészen a bűnözésig és kábítószer-kereskedelemig. A fentieken kívül olyan emberek is ide tartoznak, akik előnyö­ket élveznek a támogatási rendszerből.

Igen keveset tudunk ezeknek a kultúráknak az alapvető jel­lemzőiről és méreteiről. Az mindenesetre igaznak látszik, hogy a munkaképes korban levő, egyszer már munkaviszonnyal rendelkezett emberek között a konformisták aránya viszonylag magas. A visszavonulók körében idősebbeket, il­letve betegségre hajlamos embereket találunk. Mindkét eset­ben a munkanélküli időszak hossza, az iskoláztatás szintje, valamint a nemi különbségek egyaránt döntőek. Általában vé­ve: minél több erőforrással rendelkezik valaki, annál valószí­nűbb, hogy konformista lesz. A speciális társadalmi környe­zetben nevelkedő fiatalok alkotják a deviánsok döntő többsé­gét. A művészeti és politikai deviánsok magas iskolázottságú, középosztálybeli fiatalok soraiból kerülnek ki.

A munkanélküliség kulturális elemzését a legkiterjedtebb módon Hollandiában végezték el. A 80-as években a konfor­mista munkanélküliek aránya 45-60% körül mozgott. A visszavonulók 25-30%-ot, a deviánsok 10-20%-ot tettek ki (Social and Cultural Planning Office, 1991: 92 ff; Kroft és má­sok, 1989). Nagyjából ugyanez lehet a sorrend a típusok kö­zött más országokban is. A relatív arányuk azonban külön­bözhet országonként és időszakonként (ten Have és Jehoel-Gijsbers, 1985; Morkerberg, 1985: 24).

Érdekes ellentmondás figyelhető meg a munkanélküliségi típusok és a társadalmi-gazdasági környezet kapcsolatában. Azok viselik el a legnehezebben a kizáratásukat, akik a leg-lojálisabbak az uralkodó kultúrával szemben, és épp azok al­kotnak kisebb csoportot, akik kulturálisan távol állnak a több­ségtől és a döntéshozóktól.

Fiatal férfiak körében a nem-dolgozó deviánsok, illetve visszavonulók aránya igen jelentős. 1989-ben Északnyugat-Európában a 20-24 éves fiatalok 10-12%-a nem járt iskolába, és munkahellyel sem rendelkezett. Spanyolországban és Olaszországban ez az arány kb. 20% volt. A nők között az arányok kétszeresek voltak (OECD, 1992: 54).

IV. Életbevágó következmények: a munkanélküliség okozta betegség és halálozás

Bár megpróbálnak különbözni a döntéshozóktól, a munkanél­küliek heterogének – mint ahogy azt a fentiekben bizonyítottuk -, és a munkanélküliség hatása is egyénenként eltérő lehet. A közvetlen anyagi következmények országonként és egyéni élethelyzetektől függően különbözhetnek. Egy olyan jóléti ál­lamban, mint Svédország a munkanélküliek 1992-ben a fog­lalkoztatottak bérének mintegy 85%-át kapták meg segélyként (Korpi, 1995: 11. fejezet).

A munkanélküliség etnikai hatását tudományosan még nem dolgozták fel Európában. A munkanélküliség egyre élesebben osztja meg a nyugati társadalmakat, amelyek etnikailag egyre sokszínűbbé válnak. Svédországban 1994-ben az etnikai ho­vatartozás messze a legmeghatározóbb tényezője volt annak, hogy ki mekkora valószínűséggel lesz munkanélküli. A nem skandináv állampolgárok esetében ez a valószínűség 37% volt, és a nem-skandinávok kevesebb mint felének volt állása (Bemhardsson, 1994: 5).

Még mindig nem mutathatók ki teljes mértékben kézzelfog­ható bizonyítékok a munkanélküliségnek az egészségre, élet­re és halálra gyakorolt hatása tekintetében. A pszichológiai hatásokról azonban nem folyik vita. A munkanélküliek döntő többségénél negatív lelki hatással jár ez az időszak. Munka­nélkülivé válni körülbelül annyit tesz, mint pszichikai erő­szak áldozatának lenni.

A munkanélküliek egyre boldogtalanabbá, lehangoltabbakká válnak, depressziósak, nyugtalanok, magányosnak érzik ma­gukat, kisebb az önbecsülésük, mint a dolgozó embereké, kü­lönösen a biztos állással rendelkezőkhöz képest (Warr, 1987: 11-12. fejezetek; Kurella, 1992: 3.2.2. fejezet). Az európai ér­tékeket és attitűdöket elemző átfogó vizsgálat kimutatta, hogy a munkanélküliség hozzájárult a válásokhoz, de az egyedül­létet még a munkanélküli létnél is nehezebben viselték el a megkérdezettek (Harding et al., 1986: 6.2, 6.3 táblázatok).

A hosszú távon állás nélkül levők különböző stratégiákat dolgoznak ki helyzetük javítása érdekében, a negatív pszichés hatások azonban megmaradnak, sőt tovább mélyülnek. Ha si­kerül munkába állniuk, az természetesen pozitív hatásokkal jár (Verkleij, 1989; Lahelma és Kangas, 1989). Egy a munka mellett elkötelezett, középkorú, családos férfi számára a munkanélküliség igen komoly lelki traumát okoz. Ezt a tényt Írországban komoly vizsgálatok támasztották alá például Whelan és társai (1991) (lásd még erről az Összeomlás [Falling Down] című amerikai filmet).

Marié Jahodának a 30-as évek Ausztriájáról szóló klasszi­kus művén alapult egy brit pszichológus, Péter Warr munkája (1987: 1. 12. fejezetek), aki a munkanélküliség pszichés ha­tásait elemezve egy kilenc faktorból álló modellt állított fel. A munkanélküliségnek nem lineáris, de egyértelműen káros ha­tásai vannak az egyén lelki egyensúlyára, mert csökkenti a biztonságérzetet, a képességek kibontakozásának a lehető­ségét, a külső célokat (nincsen hajtóerő), a tapasztalatok sok­féleségét. A jövőt kiszámíthatatlanná teszi, megnehezíti az anyagi lehetőségeket, csökkenti a fizikai biztonságot (Warr itt a lakhatás minőségére gondolt), a személyek közötti kapcso­latokat és az elismert társadalmi pozíciót.

A munka nélküli időszak hosszát vizsgálva Warr szerint egy idő után bekövetkezik egy kiegyenlítődési periódus, amelyet nagyon hosszú távon negatív hatások követhetnek. Ezek a pszichológiai hatások voltak az alapjai a későbbi elméletek­nek. Az egyik legelfogadottabb szerint a folyamat a követkéz­képpen alakul: kezdeti sokk vagy trauma, amelyet tagadás vagy optimizmus követ. Ez pesszimizmushoz, depresszióhoz vagy önvádoláshoz vezet, amely végső soron alkalmazkodás­ba, tehetetlenségbe, esetleg fatalizmusba fordulhat (Furnham & Lewis, 1986: 128-129.).

A munkanélküliség nemcsak az egyénekre, de a csalá­dokra is hatást gyakorol. A házastársi kapcsolatokat polari­zálja: a jó és stabil kapcsolatok még szorosabbá válnak, a gyenge és feszült kapcsolatok pedig rosszabbodnak (Kurella, 1992: 65). Számszerű elemzések (Sokou, 1989: 121-122) is kimutatnak a házastársaknál bizonyos diffúz hatásokat, ame­lyek a munkanélküli személy alvási problémáiból, nyugtalan­ságából és más negatív hatásokból következnek. Különböző országokban végzett kutatások – a legújabbak Svédország­ban (Korpi, 1995) – rámutattak, hogy a munkanélküli-állapot hatással van a partnerre: egy munkanélküli házastársa is az átlagosnál nagyobb valószínűséggel veszíti el állását.

A munkanélküliek gyermekeire vonatkozó vizsgálatok még kezdeti stádiumban vannak. Zavarodottság, depressziós jelek, koncentrációs zavarok, valamint a társas kapcsolatok létesíté­sének és fenntartásának zavarai figyelhetők meg az ilyen gyer­mekeknél. A lányok sokkal veszélyeztetettebbek, mint a fiúk. A gyerekek még túl fiatalok ahhoz, hogy megértsék, mi folyik kö­rülöttük, ugyanakkor különleges problémák jelentkezhetnek ná­luk, habár egy nem régen végzett vizsgálat szerint (Hagquist & Starrin, 1994) a "10 évesek között nincsenek komoly rendel­lenességek, ellentétben a 15 évesekkel. Az érintettek száma igen magas: az NSZK-ban 1987-ben kb. 2 millióan, az Egyesült Királyságban pedig 1,2 millióan vannak (Kurella, 1992: 68 kk).

Mivel nem valószínű, hogy az emberek azért válnának mun­kanélkülivé, mert boldogtalanok és lehangoltak, ezért a mun­kanélküliség pszichikai hatását vizsgáló elemzésnek ritkán kell megküzdenie azzal a problémával, amivel sok más ha­tásvizsgálatnak szembe kell néznie: az okok, következmények ós a véletlenek megkülönböztetésével. Rengeteg bizonyíték van például arra, hogy összefüggés van az öngyilkossági statisztikák és a munkanélküliség között. A kapcsolat jel­lege azonban messze nem tisztázott (Platt, 1984; Kurella, 1992: 191. kk). Vajon a munkanélküliség kiváltó ok vagy kö­vetkezmény? Pszichés betegségek és a drogfogyasztás okoz­ná a munkanélküliséget és az öngyilkosságokat? Vagy esetleg másfajta kapcsolat van közöttük?

Rengeteg felmérés mutatja, hogy a munkanélküliek rosszabb fizikai kondícióban vannak, mint a foglalkoztatottak. Ezen a ponton az ok-okozati kapcsolat mindkét irányban mű­ködik. Egy nemrégiben végzett elemzés szerint az NSZK-ban 1984-1988 között jelentős különbségek mutatkoztak a mun­kanélküliek és a foglalkoztatottak egészségi állapotában, de nem állapítható meg oksági összefüggés a munkanélküli-stá­tusszal, bár igaz, hogy a munkanélküliek száma viszonylag alacsony volt (Eikeles és Seifert, 1992).

Sokkal szerencsésebbek az olyan elemzések, amelyek nagy mintával dolgoznak, és az orvosi méréseket kombinálják a szociológiai kutatásokkal. Jó példa erre Urban Janlert or­vosszociológiai disszertációja Svédországban (1991). Janlert finoman megfogalmazott következtetései szerint a munkanél­küliség súlyos hatásokat gyakorolhat az érintettek egész­ségére. Több régebbi kutatással egybehangzóan is azt állítja, hogy a hosszú távú munkanélküliség által sújtottak körében magasabb az érrendszeri betegségek és halálozások kocká­zati tényezőinek száma: magas koleszterinszint, erősebb do­hányzás, magas vérnyomás (a férfiak körében) és a testsúly nagyobb mértékű növekedése.

Végül, de nem utolsósorban elmondhatjuk, hogy a munka­nélküliség végzetes körülményekkel is járhat. Egy amerikai társadalomtudós, Harvey Brenner (1983) elemzésében kap­csolatot mutatott ki a halálozási adatok és a munkanélküliség alakulása között. A modern adatokkal elvégzett kutatás nagy súlyt helyezett az aggregált adatokra és a hosszú távot vizs­gáló ökonometriai elemzésekre, amelyekhez angol, amerikai és más országok adatait is felhasználta. A Brenner által fel­fedezett kapcsolatok a módszer és a magyarázat tekintetében nem voltak mentesek ellentmondásoktól, de ezt a hosszmet­szeti adatokkal dolgozó, lényegesen precízebb elemzések áradata követte (Iversen, 1989).

Véleményem szerint ebben a témában a legszínvonalasabb Claes-Göran Stefansson (1991) munkája. A vizsgált népesség 28.896 férfiből és nőből állt, akik olyan hosszú ideig voltak munkanélküliek, hogy kikerültek a támogatottak köréből. Az halálozási arányaikat hasonlította össze egy 18.855 foglalkoz­tatottból álló mintával. A végeredmény: szignifikáns többség a munkanélküli férfiaknál a halálozási arányok tekintetében. A nők körében ezek az adatok szintén magasak voltak, de a különbségek már nem annyira jelentősek. A munkanélküli fér­fiak esetében a halálozási kockázat 61%-kal volt magasabb, mint a foglalkoztatottaknál. Amikor az öngyilkosságtól és ha­lálozástól mint alkohol okozta körülményektől eltekintett, akkor a munkanélküliség halálozási tényezője némiképp csökkent, de csak 40%-os különbségig.

Stefansson adatait felhasználva kiszámolhatjuk, hány em­ber halt meg a hosszú távú munkanélküliség következménye­ként Svédországban 1980 és 1986 között: a számuk 185 és 356 között volt. Ha azt nézzük, milyen a mai svédországi hely­zet, biztosak lehetünk abban, hogy még sokkal többen veszítik életüket a munkanélküliség miatt 1990-1996 között.

V. Megosztott jövő

Munkanélkülinek lenni annyit tesz, mint kirekesztődni a gazdaságból és társadalomból. A munkanélküliség ezért a társadalom egységének vagy megosztottságának a jel­lemzője. A manapság tapasztalható tartós munkanélküliség egy általános, az egyenlőség és az erősebb társadalmi kohé­zió irányába mutató trendekkel ellentétes irányú folyamat ré­sze a fejlett országokban. Ez a folyamat magába foglalja a politikai intézményekbe vetett bizalom csökkenését, az egyre sokfélébb életstílust, egyre egyenlőtlenebb jövedelemel­osztást, újraéledő etnikai konfliktusokat, az erőszak terjedését és a kábítószer kereskedelmet. Az állandó munkanélküliség mindezekkel a jelenségekkel kapcsolatba hozható.

A fejlett országok és munkaerőpiacaik jelenlegi trendjei mé­lyítik a különbségeket a sikeres emberek (akik keményen, de rövid ideig dolgoznak, és összefonódtak a feketegazdaság­gal), a szerényebb jövedelemért keményen és sokat dolgozó emberek, illetve a nem-dolgozók folyamatosan újratermelődő csoportjai között. Az utóbbiak közül néhányan konformistákká válnak, mások visszavonulnak, vagy deviánsokká válnak a fennálló társadalommal szemben.

Irodalom

Arbetsmarknadsstyrelsen ( – ). Arbetsmarknadspolitik i forandring [Changing labor market policy]. 2nd edn. Stockholm, Fritzes.

Bernhardsson G. (1994). Mot ljusare tider [Towards brighter times]. Stockholm, AMS (speech).

Bosworth B, Rivlin A, ed. (1987). The Swedish economy. Washing­ton, DC, Brookings.

Brenner H (1983). Mortality and economic instability: detailed analy­ses for Britain and comparative analyses for selected industrialized countries. International Journal of Health Services, 13: 563-620.

Ekonomikommissionen (1993). Nya villkor for ekonomi och politik [New conditions for the economy and for politics]. Stockholm, SOU 1993: 16.

Elkeles T„ Seifert W. (1992). Arbeitslose und ihre Gesundheit. Em-pirische Langzeitanalysen [Unemployed and their health. Empirical lon­gitudinal analyses]. Berlin, Wissenschafts-Zentrum report: 92-201.

European Economy (1991) No. 47 (March). Brussels and Luxembo­urg, Commission of the European Communities.

Freeman R., Swedenborg B., Topel R. ed. (1995). Valfardsstat i omvandling [Welfare state under transformation]. Stockholm, SNS.

Furnham A., Lewis A. (1986). The economic mind. Hemel Hemps­tead, Wheatsheaf Books.

Hagquist C, Starrin B. (1994). Barns halsa och foraldrars arbets-loshet. [Children's health and parents' unemployment]. Socialvetens-kaplig Tidskrift, 4: 287-301.

Harding S., Philips D., Fogarty M. (1986). Contrasting values in Western Europe. Basingstoke, Macmillan.

Have K. ten, Jehoel-Gijsbers G (1985). Werkloze jongeren: een ver-lorerne generatie? [Unemployed youth: a lost generation?]. The Hague, OSA.

ILO (1995). World employment 1995. Geneva, ILO.

Iversen L. (1989). Unemployment and mortality. Stress Medicine, 5: 85-92.

Janlert U. (1991). Work deprivation and health. Sundbyberg, Karo-linska Institutet.

Korpi W. (1995). Arbetsloshet och arbetsloshetsforsokring i Sverige. En studie bland arbetsloshetskassornas medlemmar [Unemployment and unemployment insurance in Sweden. A study among the members of the unemployment insurance funds], Stockholm, Institute of Social Research, Stockholm University.

Kraft H., Engbersen G., Schuyt K., van Waarden F. (1989). Een tijd zonder werk [A time without work], Leiden/Antwerpen, Stenfert Kroese.

Kurella S. (1992). Arbeitslosigkeit und Gesundheit. Literaturstudie fur die Jahre 1985-1991 [Unemployment and health. A study of the literature for 1985-1991]. Berlin, Wissenschaftszentrum report: 92­202.

Lahelma E., Kangas R. (1989). Unemployment, re-unemployment and psychic well-being in Finland. In: Starrin B., Svesson P-G., Win-tersberger H. ed. Unemployment, poverty and quality of working life. Berlin, Sigma: 135-163.

Morkerberg H. (1985). Sociale og helbredsmoessige konsekvenser af arbejdsloshed [Social and health consequences of unemployment]. Copenhagen, Socialforskningsinstitutet.

OECD (1992). Employment outlook July 1992. Paris, OECD.

OECD (1994). Employment outlook July 1994. Paris, OECD.

Piatt S. (1984). Unemployment and suicidal behaviour: a review of the literature. Social Science and Medicine, 19: 93-115.

Schmidt M. (1994). Erfolge und Defizite der schweizerischen Arbe-itsmarktpolitik im lndustriel\ndervergleich [Successes and deficiencies of labor market policy in Switzerland in a comparison among indust­rialized countries]. Heidelberg, Institut fur Politsche Wissenschaft der Universitat Heidelberg.

Social and Cultural Planning Office (1991). Social and cultural report 1990. Rijswijk, Social and Cultural Planning Office.

Sokou K. (1989). Careers in chronic unemployment in Greece. In: Starrin B., Svensson P-G., Wintersberger H. ed. Unemployment, po­verty and quality of working life. Berlin, Sigma: 115-134.

Stefansson C-G. (1991). Long-term unemployment and mortality in Sweden, 1980-1986. Social Science and Medicine, 12: 419-423.

Therbom G. (1986). Why some peoples are more unemployed than others. London, Verso.

Therborn G. (1989a). Por que en algunos paises hay mas paro que en otros [Why there is more unemployment in some countries than in others], Valencia, Alfons El Magnanim.

Therborn G. (1989b). "Pillarization" and "popular movements": two models of welfare capitalism, the Netherlands and Sweden. In: Castles F. ed. Comparative history of public policy. Cambridge, Polity Press: 192-241.

Therborn G. (1995). European Modernity and beyond. The trajectory of European societes 1945-2000. London, Sage.

Verkleij H. (1989). Vulnerabilities of very long-term unemployed in the Netherlands: results of a longitudinal study. In: Starrin B.-TSvens-son P-G., Wintersberger H. ed. Unemployment, poverty and quality of working life. Berlin, Sigma: 79-100.

Warr P. (1987). Work, unemployment and mental health. Oxford, Clarendon Press.

Whelan O, Hannan D., Creighton S. (1991). Unemployment, poverty and psychological distress. Dublin, Economic and Social Research Ins­titute.