Osztály a XXI. században

Midőn a mai Magyarországon a munkásosztályról csak radikális baloldali körökben szokás szót ejteni, különösen fontos egy olyan tanulmány, amely olvasmányos áttekintést nyújt a XX. századi munkásosztály, illetve eszmei hagyományai, mozgalmai és forradalmai világtörténeti jelentőségéről, beleértve az ellentmondásos, de sok pozitívumot is rejtő orosz és kínai forradalmakat. A szerző elemzi a munkásmozgalmak vereségének okait, s az eurocentrizmus meghaladásában látja a baloldal jövőjének távlatát egy olyan globális világban, ahol a fogyasztás és az új középosztályosodás már réges-rég átlépte a nemzeti határokat.

Kolozsvár, Erdély 2008Számos tetszetős jelző van, amelyet a XX. századra aggathatunk, de ha társadalomtörténeti terminológiával akarjuk leírni, akkor egyértelmű­en a munkásosztály százada volt. A dolgozók, akik nem rendelkeztek tulajdonnal, első ízben ekkor váltak tartósan jelentős politikai tényezővé. Erre az áttörésre reagált XIII. Leó pápa – a világ legrégibb és legnagyobb társadalmi szervezetének vezetője – 1891-es Rerum Novarum kezdetű enciklikájában. A pápa rámutatott, hogy az ipar fejlődésének következ­ménye „a gazdagság felhalmozódása a kisebbség kezében és a többség elszegényedése", ám a korszakra „a munkások fokozódó öntudata és szorosabb szerveződése" is jellemző. (Rerum Novarum 1891) A szak­szervezetek globális szinten megvetették lábukat a nagyipar túlnyomó részében, és számos egyéb vállalkozásban is. A munkáspártok jelentős – időnként domináns – választási opcióvá váltak Európában és az eu­rópai országok ausztrálázsiai függelékeiben. Az oroszországi októberi forradalom a politikai szerveződés és a társadalmi változás példájaként szolgált Kínában és Vietnamban. Nehru Indiája a posztkolonialista orszá­gok nagy részéhez hasonlóan nyíltan elkötelezte magát egy „szocialista jellegű fejlődési modell" mellett. Számos afrikai országban még úgy is „munkáspártok" alakításáról beszéltek, mikor az ott élő proletárokkal legfeljebb egy-két osztálytermet lehetett volna csak megtölteni.

Az eredeti május elsejei események 1886-ban, Chicago utcáin zaj­lottak, de Havannában és több latin-amerikai országban már 1890-ben megemlékeztek róluk. A szervezett munkásság – bár többnyire alávetett helyzetben tartották – figyelemreméltó erőnek bizonyult mindkét Ameri­kában. Az Egyesült Államokban a New Deal a felvilágosult liberalizmus és az ipari munkásosztály találkozását hozta, amely utóbbi hősies harcokban szervezte meg magát a nagy válság éveiben. Meglehet, hogy Samuel Gompers neve a New Deal-t megelőző, szűk szakmai szerveződésekkel fonódott össze, ám oly félelmetes hatékonysággal tárgyalt a mozgalma által képviselt szakképzett munkások érdekében, hogy Washingtonban szobrot is emeltek tiszteletére – megelőzve ezzel bármely párizsi, londoni vagy berlini munkásvezetőt.1

A kisszámú mexikói munkásosztály nem játszott vezető szerepet az ország forradalmában – bár nem volt elhanyagolható sem -, a forradalom után az elit mégis komoly energiákat fektetett abba, hogy a szervezett munkásságot integrálja a hatalmi gépezetbe. A forradalom időszakának első elnöke, Venustiano Carranza úgy kovácsolta társadalmi bázisát, hogy szövetségre lépett Mexikóváros anarcho­szindikalista munkása­ival (a Casa del Obrero Mundial nevű szervezettel), majd az 1930-as években Lázaro Cárdenas kifejezetten munkáspárti jellegű orientációt adott az új rend struktúráinak. (Davis 2004, 287-301) Ugyanezt nem­igen mondhatjuk el a brazíliai Getúlio Vargas „Új Államáról", ám annak legitimitását részben mégis egy sor progresszív munkaügyi törvény adta. Argentínában a munkások mozgósítása – amelyet jellemzően a trockista militánsok vezettek – segítette hatalomra Juan Perónt, és ez garantálta, hogy a szakszervezeti mozgalomnak – de legalábbis a veze­tőinek – azóta is komoly szerep jut a perónista mozgalomban. A bolíviai bányászoknak kulcsszerepük volt az 1952-es forradalomban, és amikor az 1980-as években az ónbányászat válságba került, a másutt munkát keresők szervezkedési tapasztalatai fegyelmezett kádereket adtak Evo Moralesnek és a kokatermelők általa vezetett szakszervezetének.

Azonban a munkásosztály központi szerepének talán éppen a függet­len munkásszervezetek legfanatikusabb ellenségei, a fasiszták szentelték a legnagyobb figyelmet az elmúlt században. A korporativizmus elképze­lése létfontosságú volt Mussolini Olaszországának: a munka és a tőke egy táborba olvasztása valójában azt jelentette, hogy a munkásságot a tőke és az állam által felügyelt karámba terelték. Hitler mozgalma Német Nemzetiszocialista Munkáspártnak titulálta magát, és a náci Né­metország volt – a Szovjetunió után, Svédországot megelőzve -, amely hivatalos ünneppé tette május elsejét, mint „A Német Munka Napját". A huszadik század első nyolc évtizede során a munkásosztályt nem le­hetett leírni vagy figyelmen kívül hagyni. Ha valaki nem állt az oldalukon, akkor szigorú ellenőrzés alatt kellett tartania a munkásságot.

A munkások nem csupán a baloldali avantgárd művészei számára váltak hősökké és modellekké Brechttől Picassóig, hanem olyan konzer­vatívabb alkotók számára is, mint a belga szobrász Constantin Meunier, aki számos szobrot alkotott a különféle munkákat végző emberekről, és nagyléptékű szobrát, „A Munka Emlékművét" alkotója halála után a király jelenlétében leplezték le. Németországban az író és hivatalnok Ernst Jünger A munkás címen 1932-ben egy figyelemreméltó esszében jósolta meg a harmadik rend uralmának (Herrschaft) végét, amelyet „a munkás uralma vált fel, a liberális demokráciát a munkás- vagy állami demokrácia". (Jünger 1982, 312)

Bár a munkásosztály évszázada kétségkívül vereséggel és kiábrándu­lással ért véget, tartós eredményeket is hagyott maga után. Ezek egyike a demokrácia mint univerzális politikai modell, amelynek megsértéséhez különleges felhatalmazásra van szükség. A demokratikus reform legfőbb propagandistája a szociáldemokrata munkásmozgalom volt, amely eb­ben chartista elődjét követte. 1918 előtt a legtöbb liberális és az összes konzervatív meggyőződéssel vallotta, hogy a demokrácia nem fér össze a magántulajdon védelmével, és szigorúan korlátozni akarták a válasz­tójogot és a parlamentek jogait. (Therborn 1973, 103) A globális emberi jogok hitelét megnövelte, amikor a fasizmust legyőzte a kommunisták, a liberálisok, a szociáldemokraták és a konzervatívok – mint például Churchill és de Gaulle – kontinenseken átívelő népfrontja; hogy – bár ez hosszabban elhúzódó folyamat volt – megbuktak az ellenforradalmi kato­nai diktatúrák; hogy Dél-Afrikában és az Egyesült Államokban megszűnt az intézményesített rasszista megkülönböztetés. A bérmunkások joga a szervezkedésre, a kollektív alkukra szintén a háborút követő konjunktú­ra fontos eredménye volt. Bár mostanában az Egyesült Államokban és Nagy Britanniában a konzervatív erők fokozatosan erodálják ezeket az eredményeket, ám azok időközben világszerte elterjedtek, megjelentek az egykori afrikai és ázsiai gazdasági érdekszférákban és továbbra is erősek Latin-Amerikában és Európa nagy részén.

A huszadik századot nem érthetjük meg, ha nem fogjuk fel teljesen a két nagy forradalom, az orosz és a kínai jelentőségét, amelyek hatása igen jelentős volt Kelet-Európában, a karibi térségben, Kelet- és Közép-­Ázsia jelentős részén is – arról nem beszélve, hogy mekkora hatásuk volt a nyugat-európai munkásmozgalmakra és szociális politikákra. E forra­dalmak értékelése persze politikailag ellentmondásos, és – tudományos szempontból – némileg korai is. Kétségtelen: brutális elnyomást hoztak, az arrogáns modernizáló kegyetlenség olyan epizódjait, amelyek súlyos szenvedéseket okoztak, így például a Sztálin és Mao uralma idején dühöngő éhínségeket.

Geopolitikai eredményeik is vitathatatlanok – bár ezek baloldali szempontból nemigen tekinthetők teljesítményük pozitív hozadékának. A hanyatló, elmaradott Oroszországból, amely 1905-ben a japánoktól, 1917-ben pedig a németektől szenvedett vereséget, lett a Szovjetunió: az az állam, amely legyőzte Hitlert, és a világ második számú szuperha­talmává fejlesztette magát, és egy időben úgy tűnt, komoly kihívója lehet az Egyesült Államok primátusának is. A kínai forradalom a „Középső Biro­dalom" másfél évszázadnyi sorvadására és megaláztatására tett pontot, hogy Kínát előbb globális politikai erővé, majd a fejlődés kapitalista útjára lépve a második számú gazdasági világhatalommá tegye.

Ezek a huszadik századi forradalmak legalább négy igen fontos prog­resszív örökséget hagytak a világra. Először is, az általuk támasztott kihívásnak központi szerepe volt a kapitalista világháborút követő refor­mokban: a japán, tajvani és dél-koreai földbirtokok redisztribúciójában, a nyugat-európai szociális jogok fejlődésében, illetve a Latin-Amerika szá­mára meghirdetett Szövetség a Haladásért program keretében megva­lósított reformokban. Mindezeket a kommunista fenyegetés ösztönözte. Másodszor, egy saját ideológiával rendelkező rivális hatalmi blokk léte komoly szerepet játszott az euró-amerikai rasszizmus és kolonializmus meggyengülésében. Eisenhower nem küldött volna szövetségi csapa­tokat, hogy Arkansasben kierőszakolja a deszegregációt, ha nem lett volna számára fontos a Moszkvával szemben vívott propagandaháború megnyerése. Két évtizeddel később a kubai csapatok verték vissza az Angola meghódítására törő Dél-Afrikát, és az apartheid rezsimet nem lehetett volna sikeresen elszigetelni a nélkül az árnyék nélkül, amelyet a Szovjetunió vetett a globális politikára.

Harmadszor, bármit mondjunk is vezetőinek kegyetlen önkényuralmá­ról, a kommunista mozgalom rengeteg önfeláldozó, elszánt militánst ne­velt ki a világ minden sarkában. Megrögzött Sztálin- vagy Mao-imádatuk ellenére sokszor ők bizonyultak a szegények és elnyomottak legjobb – ha nem egyetlen – barátjának. Ez az állandó elkötelezettség igényt tarthat minden haladó ember tiszteletére. Végül, bár ennek jelentősége már kérdésesebb, van olyan szervezeti örökség is, amely továbbra is a mo­dern világ egyik tényezője maradt. Noha a két nagy forradalom országa nem az ígéret földje immár, ám még mindig alapvető a szerepük egyfajta geopolitikai sokszínűség megőrzésében (ideértve a posztkommunista Oroszországot is). Az pedig, hogy néhány ország 1989-1991 után is kommunista vezetés alatt maradt, azt eredményezi, hogy a szocialista opció bizonyos mértékig még mindig nyitva maradt. Ha a Népköztársa­ságban úgy gondolnák, hogy Kína nemzeti érdekeit jobban képviseli a szocialista gazdaság, vagy a kapitalista úton tovább haladva veszélybe kerülhet a társadalmi kohézió, még mindig megvan a hatalmuk és meg­vannak a forrásaik egy irányváltáshoz.

A kommunista pártoknak és utódaiknak sok országban van még be­folyásuk. A kommunizmus látványosan jelen van az indiai politikai szín­téren, noha egymással versengő csoportosulásokra oszlik: a maoisták a törzsi területeken folytatnak gerillaháborúkat, míg India Kommunista Pártja (marxisták) még csak most tér magához komoly választási ku­darcai után, miután korábban Keralában és Nyugat-­Bengáliában már az állami szintű vezető szerepet is megtapasztalta. Jelentős pártok működnek Görögországban, Portugáliában, Japánban, Chilében és a Cseh Köztársaságban. A görög és a portugál kommunisták komoly szerepet játszottak a munkásosztály mozgósításában az euróövezet gazdasági megszorításai ellen, míg az egykori eurokommunisták ve­zette SYRIZA-koalíció szoros másodikként végzett a 2012 júniusában megtartott görög választásokon. Az európai kommunista hagyományok egyik leginnovatívabb gyümölcse a németországi Die Linke, amelyben reform­kommunisták és baloldali szociáldemokraták egyesültek, de van még számos más, említésre méltó posztkommunista formáció is a Svéd Baloldali Párttól a Cipruson hatalomra került AKEL-ig.

Az ANC-­vel szövetséges Dél-Afrikai Kommunista Párt része a kormá­nyon lévő tömörülésnek, a brazil kommunisták kisebbik kormánypártként működnek, ahogyan nemrégiben még az indiai kommunisták is ekként működtek. A Pinochet-puccsal kezdődő közel negyven éves szünet után a chilei kommunisták is visszatértek a parlamentbe. A 2011-es Arab Tavasz lehetővé tette, hogy ismét megjelenjenek a kommunista tradíció­ban gyökerező baloldali csoportosulások, bár ezek az arab országokban még a politikai élet peremén helyezkednek el. Ugyanakkor az indonéziai demokrácia újjászületése nem eredményezte a kommunista párt feléle­dését, amelyet 1965-ben a század egyik legvéresebb politikai mészárlása során vertek szét – ez a vérengzés arányaiban vélhetőleg felülmúlta az 1937-1938-as sztálini tisztogatásokat is. Másutt a kommunista hagyo­mány figyelemreméltó sebességgel párolgott el 1989 után, az egykori pártok a konzervatív nacionalizmus felé fordultak – mint Oroszországban és a közép-ázsiai köztársaságokban – vagy jobboldali szociáldemokra­tákká váltak, mint Lengyelországban vagy Magyarországon. Az olasz kommunisták úgy találták, hogy még a „szociális" szó is túl baloldali az ízlésüknek, s amerikai mintára mindenféle jelző nélkül Demokrata Párttá nevezték át magukat.

A huszadik századi munkásmozgalom reformista szárnya szintén tartósnak bizonyuló örökséget hagyott maga után, amelyből ma a leg­több európai ország kormánypártjai is táplálkoznak. A szakszervezeti mozgalom valóban globális lefedettséget ért el – ez egy évszázada még nem volt így -, bár Nyugat-Európán kívül csak korlátozottan hatol be a társadalomba; kivételnek számítanak az olyan erős szakszervezetek, mint amilyenek Brazíliában, Argentínában vagy Dél-Afrikában működ­nek. A szociáldemokrata és munkáspártok fennmaradtak, sőt, gyakran nagyobb választói hátterük van, mint a múlt század elején. Néhány új területet is meghódítottak Latin-Amerikában és Afrika egyes országaiban. Ám a Szocialista Internacionálé gyakorta úgy toborzott új tagokat, hogy mindent feladott, ami alapelveire emlékeztetett, és olyan valószínűtlen progresszívek politikai masinériáit fogadta be soraiba, mint Laurent Gbagbo vagy Hoszni Mubarak.

A modern, balközép szociáldemokrácia bizonyos területeken még mindig a progresszió motorja lehet, ilyen például a nők, a gyermekek vagy a mele­gek jogainak támogatása. Ám a gazdaságpolitika terén pártjai alapvetően kapituláltak a liberalizmus ilyen vagy olyan válfaja előtt. Eredeti bázisukat, a munkásosztályt a társadalmi változások a margóra szorították és erodálták. A jelenlegi európai válság során a szociáldemokrata pártok teljesítménye a középszerű igyekezettől a teljes zavarodottságig terjedő skálán mozgott. A huszadik századi reformizmus legfontosabb eredménye a jóléti állam – a polgári társadalmi jogok állama – volt. Ez most állandó ostrom alatt áll, és védelme igen gyenge. Romney csapongó kampányának egyik állandó eleme volt az európai stílusú „kiváltságok" kárhoztatása. A brit konzerva­tívok és a New Labour egyként igyekeztek aláásni a brit jóléti államot az elmúlt évtizedekben, bár még kell néhány kormányzati ciklus ahhoz, hogy az egész erődítményt a földig rombolhassák. A NATO-országokban a jóléti állam kapott néhány komoly pofont, különösen ott, ahol még amúgy is gyenge lábakon állt, ám teljesen nem fogják kiütni. Sőt, politikai alapelvei globális kiterjedést kaptak, visszhangot vertek Kínában és más ázsiai országokban, míg Latin-Amerika nagy részén megerősítették állásaikat. Úgy tűnik, Kína és Indonézia jóval hamarabb fogja bevezetni az általános társadalombiztosítást, mint az Egyesült Államok.

A vereség magyarázata

Látható, hogy a huszadik századnak akadnak tartósnak bizonyult prog­resszív eredményei is. Ám meg kell értenünk azokat a vereségeket is, amelyeket a baloldal az évszázad végének közeledtével elszenvedett. A domináns euro-amerikai gondolkodásmód nem képes megmagyarázni, hogy miért is bizonyult oly sikeresnek a kapitalista ellenforradalom. Marx megjósolta, hogy a hatalom és a termelési viszonyok közötti összeütkö­zések egyre élesebbek lesznek, lévén az előbbi mindinkább társadalmi jelleget ölt, míg az utóbbi magánjellegű és kapitalista marad. Ez volt a marxi Nagy Dialektika, amely apokaliptikus cirádáitól eltekintve helytál­lónak bizonyult. A tömegkommunikáció, a közlekedés, az energia és a stratégiai jelentőségű természeti erőforrások a tisztán kapitalista szférá­ból állami tulajdonba vagy közhatalmi ellenőrzés alá kerültek. Az egyes kormányok ideológiai színezete kihatott ugyan e folyamatok formájára, ám tartalmára csak alig. Az oktatásba és a kutatásba fektetett közberu­házások a gazdasági versengés alapvető elemei lettek. Ez az Egyesült Államokban a katonai kiadások keretébe illeszkedett, ahol – többek között – olyan eredményeket hozott, mint a GPS vagy az internet.

Az 1970-es évek a huszadik századi munkásmozgalom nagy fellen­dülését hozták a szakszervezeti militancia terén – ekkor történt, hogy a brit bányászszakszervezet megbuktatta Edward Heath kormányát -, és abban is, hogy a radikális gondolatok behatoltak a mainstream gondolko­dásba. A svéd szociáldemokraták bérmunkás alap felállítást javasolták2 , a francia baloldal pártjai pedig meghirdették a Közös Programot, amely gyökeres nacionalizálást és „a kapitalizmussal való szakítást" sürgetett. Kevesen vették észre, hogy ez már a hanyatlást megelőző tetőpont volt. A nemrég elhunyt Eric Hobsbawm – mint 1978-as előadása (The Forward March of Labour Halted? – Megtorpan-e a Munkáspárt menetelése?) mu­tatta – egy volt e kevesek közül. (Hobsbawm 1978).3 Az új korszakra még rá kellett ütni a politikai pecséteket, azok azonban már nem bizonyultak tartósaknak: Thatcher és Reagan 1979-1980-ban megnyerték a válasz­tásokat, 1983-ban a Mitterand-kormány behódolt a neoliberalizmusnak, és a svéd szociáldemokraták is feladták a Meidner-­tervet.

A Nagy Dialektikát felfüggesztették, sőt, visszájára fordították. A neo­liberalizmus nem egyszerűen ideológiai kérdés volt; ahogy a marxisták előre jelezhették volna, komoly anyagi alapjai voltak. A financializálás – egy sor új fejlesztés, így a tőkeáramlás liberalizálása, a hitelek terjedése, a digitális kereskedelem és a tőke behatolása a társadalombiztosítási és nyugdíjalapokba – a koncentrált magántőkék hatalmas mennyiségét eredményezték, amelyek jócskán túlterjedtek az új pénzügyi kaszinókon. 2011 nyarán az Apple már több likvid tőkével rendelkezett, mint az Egye­sült Államok kormányzata. Az elektronikai forradalom lehetővé tette a magáncégek menedzselését a távolból is, új, globális áruforgalmi láncok alakultak ki, felbomlasztva a régi méretgazdaságosság formáit. Ebben a megváltozott környezetben a privatizáció és a piacosítás vette át a naci­onalizálás és a reguláció helyét a kormányzati politikák középpontjában.

A Nagy Dialektika mellett beszélhetünk egy Kis Dialektikáról is, amely azt jósolta, hogy a kapitalista fejlődés hatására a munkásosztály megerősödik, és egyre hevesebben száll szembe a tőkével. Ám ez is a visszájára fordult, ahogy a gazdag országok dezindusztri­alizálódtak. Itt kell rámutatnunk arra a korszakos jelentőségű strukturális átalakulásra, amelynek hatására az ipar súlya csökkent a fejlett kapitalizmusban. E folyamat éppen a munkásmozgalom erejének csúcspontja előtt vette kezdetét. Az ipari termelés ekkor lépett túl Euro-Amerikán. Az új ipari központokban – mindenekelőtt Kelet-Ázsiában – a Kis Dialektika csak ke­véssé mutatkozott. Ám ma már megfigyelhetjük hatásait, amelyek először Dél-Koreában váltak láthatóvá az 1980-as években, ma pedig már egész Kínára kiterjednek – bár ott a munkások szerveződése és tiltakozása jobbára még lokális jellegű, s a kínai munkabérek és munkakörülmények jelentős javulásnak indultak. 2002-re Kínának kétszer annyi ipari munká­sa volt már, mint a G7 államoknak együttvéve. (Banister 2005)

Nemzetek és osztályok

Némileg ironikus, hogy úgy beszélhetünk a huszadik századról, mint amely a munkásosztályhoz kapcsolódik. Míg a munkásosztály harcai­nak eredményeként a század a nemzeteken belül az osztályok közötti kiegyenlítődés kora volt, ugyanakkor globális léptékben a maximumra nőttek a nemzetek közötti különbségek. A „fejletlenek fejlődése" a ti­zenkilencedik és a huszadik század folyamán azt jelentette, hogy az emberek közötti egyenlőtlenség mértéke jórészt annak függvénye volt, hogy hol élnek. 2000-re a becslések szerint a háztartások jövedelmi kü­lönbségeinek 80 százalékát az határozta meg, hogy melyik országban vannak. (Milanovic 2000, 112) Ám a XXI. században a nemzetek már konvergálnak, míg az osztályok között inkább divergencia figyelhető meg.

Az elmúlt két évtized kedvezőnek mutatkozott a világ szegény or­szágai számára. Ázsia gazdasági motorjai – Kína, India és az ASEAN-­tagállamok – az átlagosnál kétszer nagyobb gazdasági növekedést pro­dukáltak. 2001 óta a Szaharától délre fekvő Afrikai országok – amelyek a huszadik században oly tragikusan hátra szorultak – gyorsabban nö­vekedtek a világátlagnál és a „fejlett gazdaságoknál". 2003 óta általában a latin-amerikai országok növekedési mutatói is jobbak voltak a fejlett országokéinál. A posztkommunista Kelet-Európa kivételével a „felemel­kedő és fejlődő gazdaságok" az angolszász bankválságot is könnyebben viselték, mint a gazdag államok. Ebben az esetben véleményem szerint olyan történelmi fordulat tanúi lehetünk, amely nem csak a geopolitikára terjed ki, hanem az országok közötti egyenlőtlenségek feltételeire is. A transznacionális egyenlőtlenség általánosan csökkenő tendenciát mutat, bár a gazdagok és a legszegényebbek közötti szakadék továbbra is növekszik. Ám az országokon belüli egyenlőtlenség egészében nö­vekszik – de közel sem egyenletesen, ezért a tények megsértése nélkül nemigen beszélhetünk a „globalizáció" vagy a technológiai változás valamiféle univerzális logikájáról.

Ezzel párhuzamosan az osztály-hovatartozás ismét, sőt, még inkább az egyenlőtlenségek faktora lett. Ez a trend az 1990-es években erő­södött meg, amikor Kínában és a posztszovjet országokban párhuza­mosan mélyültek el a jövedelemkülönbségek, míg a rurális Indiában visszájára fordult az addig érezhető trend, amely a jövedelmek lassú kiegyenlítődése felé mutatott. Latin-Amerikában Mexikó és Argentína a neoliberalizmus csapásai alatt nyögött. Egy IMF-tanulmány szerint az egyetlen csoport, amely az 1990-es években világszerte képes volt növelni jövedelmi részesedését, a népesség legtehetősebb egyötöde volt, mind a gazdag, mind pedig a szegény országokban. (IMF 2007, 37) A többi négyötöd a vesztesek közé tartozott. A legfontosabb változások a jövedelmi skála csúcsán mentek végbe. 1981-től 2006-ig az Egyesült Államokban a népesség leggazdagabb 1 ezreléke 6 százalékkal növelte részesedését az összjövedelemből; a legfelső egy százalék fennmaradó része pedig négy százalékkal. A legfelső tíz százalék utánuk következő 9 százaléka némileg emelte vagy megtartotta részesedését, míg a né­pesség kilenctizede vesztett jövedelemarányából. (IHT 2011) A 2008-2009-es válságot követő szerény fellendülés idején a leggazdagabbak megdöbbentő módon az Egyesült Államok népessége összbevételének 93 százalékával rendelkeztek. (IHT 2012)

Ugyanezek a trendek érvényesülnek Kínában és Indiában is, bár a felső 1 százalék részesedése az összjövedelemből ezekben az orszá­gokban még jóval alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban: mintegy 10 százalék Indiában és 6 százalék Kínában (adózás előtt). (Atkinson -Piketty, 2010, 46.) Az indiai „csoda" nemigen jelentett bármit is az indiai gyerekek legszegényebb egyötödének, akiknek kétharmada alultáplált volt – 2009-ben csakúgy, mint 1995-ben. A gazdaság gyors növekedése az egykori harmadik világban a XXI. század első évtizedében nemigen befolyásolta a globális éhínséget: az alultáplált emberek száma 2000 és 2007 között 618 millióról 637 millióra nőtt, és az élelmiszerárak tovább növekednek. (UN Report 2011) A skála másik végén a Forbes magazin annak örvendezett 2012 márciusi számában, hogy a dollármilliárdosok osztálya soha nem látott méretűvé növekedett: 1226-an tartoztak ide, köztük 425 amerikai, 95 kínai és 96 orosz, vagyonuk összesen 4,6 billió dollár volt, ami felülmúlta Németország GDP-jét. (Forbes 2012) Nem állíthatjuk, hogy ez a fejlődés elkerülhetetlen lett volna. Latin-Amerika, amely sokáig a világ leginkább egyenlőtlen társadalmainak régiója volt, ellenkező irányú fordulatot tett, és ma az egyetlen olyan terület, ahol az egyenlőtlenségek csökkenő tendenciát mutatnak. (CEPAL 2010; Cornia – Martonaro 2010; UNPD 2010) Ez a katonai rezsimek és civil utódaik neoliberalizmusára adott népszerű válasz, azokra a megszorító politikákra, amelyeket Brazília, Argentína, Venezuela és más országok követtek az elmúlt évtizedekben.

A nemzeti határokon belüli osztályok összehasonlításának másik mód­ja az Emberi fejlettségi index (Human Development Index, HDI), amely magában foglalja a jövedelmet, a születéskor várható élettartamot és az oktatást – ez hősies és igen komplikált számítás, számos vaskos hiba­lehetőséggel. Mindazonáltal használható benyomást kaphatunk belőle a világon tapasztalható egyenlőtlenségekről. Az Egyesült Államokban élők legszegényebb egyötödének indexe kisebb, mint a bolíviai, indonéziai vagy nicaraguai leggazdagabb egyötödé; alatta marad a brazilok és a peruiak 40 százalékának, és nagyjából egy szinten van a kolumbiai, guatemalai és paraguayi társadalom második legszegényebb ötödével. (Grimm et al. 2010) Az osztályok jelentősége valószínűleg más okoknál fogva is növekszik, mint az országok közötti gazdasági konvergencia. A rasszok és a nemek közötti egyenlőtlenségek, bár távolról sem tűn­tek le, némileg veszítettek jelentőségükből – ennek fontos etapja volt az apartheid bukása Dél-Afrikában. Ez az ország az intézményesített rasszizmus megszüntetése után napjainkban az osztálypolarizáció egyik legdrámaiabb példáját mutatja. A Világbank közgazdászainak becslése szerint a háztartások közötti globális jövedelmi egyenlőtlenségek Gini-együtthatója az új évszázad kezdetekor 0,65 és 0,7 közé esett. Ám 2005-re csak Johannesburg városát nézve már 0,75 volt az együttható. (Milanovic 2012; UN Habitat 2008) A hibalehetőségeket figyelembe véve is azt látjuk, hogy egyetlen városban annyi egyenlőtlenség halmozódott fel, mint az egész bolygón összesen.

Az osztályok és az osztálykonfliktusok két konfigurációban jelentkez­nek a XXI. században, és ezek egyként nem-európaiak, gravitációs pontjaik jócskán délre esnek a NATO-országoktól. Az egyiket vélhetőleg a középosztályok reményei és sérelmei fogják ösztönözni. A másik a munkásosztályban és általában a legkülönfélébb népi osztályokban fog gyökerezni – inkább a plebejusokban, mint a proletárokban. Mindkét konfigurációban két fejlődési pályát feltételezhetünk.

A középosztály százada előtt állunk?

Létezik olyan felfogás, miszerint a XXI. század már most is a globális középosztály századának alakját ölti. A múlt század munkásai kikoptak az emlékezetből; a proletariátus által vezetett projektum, amelynek célja az egyetemes emancipáció volt, átadta helyét a középosztálybeli státuszra való egyetemes törekvésnek. Dilma Roussef, az egykori gerilla, aki Lulát váltotta Brazília elnöki székében, azt mondta, hogy „Brazíliát a középosztály országává" akarja átalakítani. (Leahy 2012)4 A globális perspektívákat felmérő 2012-es tanulmányában az OECD „a fejlődő középosztályok támogatásának" szükségességéről beszélt, míg a Center of Global Development részéről Nancy Birdsall a „nélkülözhetetlen középosztályt" emlegetve azt állította célként a politikák alakítói elé, hogy a „szegénypárti növekedést" „középosztálypárti növekedéssel" váltsák fel. (OECD 2011, 103; Birdsall 2010)

A társadalmi rétegeknek állítólagos centrális jellegük ellenére szám­talan, alaposan eltérő definíciójuk van. Nézzünk most három kísérletet körvonalazásukra: egyik sem perdöntő, de mindhárom elgondolkodtató. A Világbanktól Martin Ravallion a fejlődő országok középosztályát a 2 dolláros és 13 dolláros napi bér közötti sávban helyezi el; az első a Világbank saját számítású szegénységi küszöbe, míg a második az Egyesült Államoké. Alapos növekedést lát e „középosztály" létszámában, amely számításai szerint 1990-ben még csupán egyharmada, 2005-ben már csaknem fele volt a fejlődő országok népességének – ez abszolút értékben 1,2 milliárd fős növekedést jelent. A kínaiaknak csaknem két­harmada, míg a dél-ázsiai és fekete-afrikai országokban élők csupán egynegyede tartozik ide. (Ravallion 2010) Nancy Birdsall, aki a liberális politika szempontjából vizsgálja a középosztályt, magasabbra, a tízdollá­ros napibérhez teszi a lécet. Világosan megkülönbözteti a középosztályt a gazdagok rétegétől: a középosztálybeli jövedelemnek alatta kell marad­nia az adott ország leggazdagabb öt százalékának jutó jövedelemnek. Ebben az értelemben a rurális Kínának egyáltalán nincs említésre méltó középosztálya, és ugyanez áll Indiára, Pakisztánra, Bangladesre és

Nigériára is. Kína városaiban 3 százalék esik e kategóriába, Dél-Afriká­ban 8 százalék; Brazíliában ez már 19, míg Mexikóban 28 százalékra emelkedik, hogy azután az Egyesült Államokban érje el 91 százalékos csúcsát. (Birdsall 2010 App.)

A nélkülözés kérdésével foglalkozó, kiemelkedő közgazdászok, Abhijit Banerjee és Esther Duflo olyan nézőpontot kínálnak, amelyet egy 13 or­szág – köztük Tanzánia, Pakisztán és Indonézia – háztartásaira kiterjedő nemzetközi felmérésre alapoznak. Azokra koncentrálnak, akiknek napi bérük 2 és 10 dollár közé esik, s felteszik a kérdést, hogy mi is sorolja őket a középosztályhoz. Leginkább figyelemreméltó az a megállapításuk, miszerint ez a „középosztály" megtakarításaiban vagy fogyasztásában semmivel sem vállalkozóbb jellegű, mint a szegények, akik a 2 dolláros küszöb alá szorulnak. Esetükben sokkal inkább az a legfontosabb meg­különböztető jegy, hogy biztos, fizetett munkájuk van. (Banerjee – Duflo 2007) Ennek alapján azt is mondhatnánk, hogy sokkal inkább egy stabil munkásosztálybeli pozíciójuk van, mintsem egy ködös középosztályhoz tartoznának. A brazil kormány előszeretettel hangsúlyozza a középosz­tály sérülékenységét, amelyet, úgymond, mindig az a veszély fenyeget, hogy visszacsúszik a szegénységbe, és ezért különleges figyelmet és támogatást igényel. (Paes de Barros et al. 2011) Ázsiában – különösen Kelet-Ázsiában – ugyanez a figyelem már korántsem ilyen evidens.

Kínában a középosztály vagy – réteg már az 1990-es évek óta a szakér­tők és a média vitáinak középpontjában áll. Ezt megelőzően még beszélni is tilos volt a középosztályról, és vannak, akik még ma is úgy vélik, hogy egyfajta „ideológiai nyomás" hátráltatja annak teljes társadalmi legitimá­cióját. (Zhou 2008, 24) A kínai szakemberek manapság hajlamosak az amerikai sztereotípiák alapján idealizálni a középosztályt, és kerülik a koncepció kritikus értelmezését. Ezt az osztályt tekinti a kínai média saját első számú célközönségének – és ezt a médiát leginkább azok az ameri­kai minták inspirálják (a Vogue-tól a Business Weekig), amelyek Kínában maguk is széles körben hozzáférhetők. (Jin 2012) Vannak, akik a stabilitás és mértéktartás garanciáját látják a középosztályban az elkövetkező évek során. Néhány figyelmes kommentátor mindazonáltal rámutatott, hogy éppen a növekedő jövedelemkülönbségek jelentik ennek az új közép­osztálynak az alapjait: Kína ma Ázsia legegyenlőtlenebb országa, ahol a Gini-együttható az 1960-as években mért 0,21-ről napjainkra már 0,46-ra növekedett. (Zhou – Chen 2012, 52) Indiában szintén szembeötlő mértékű volt a középosztály fogyasztásának növekedése a gazdasági liberalizmus felívelésekor, és a fellendülésre való törekvés, amelyet a hindu jobboldal5 2004-es választási szlogenje, az „India ragyog" is jelzett. Persze Indiá­ban az ideológiai színtér jóval összetettebb és konfliktusosabb volt, mint Kínában. Kritikus hangok is megszólaltak azzal az osztállyal szemben, amely, úgymond, „morálisan irányt vesztett, megrögzött materialista és szociálisan érzéketlen". (Varma 1998, 74) Az „India ragyog" kampány fordítva sült el, és a Kongresszus Párt alapíthatott ismét kormányt.

Fogyasztás vagy demokrácia?

Egy olyan világban, ahol a munkásosztály és a szocializmus moderni-tását elavultnak nyilvánították, a középosztály társadalma a lehetséges jövő szimbólumává emelkedett. Az észak-atlanti térség fejlett országai retrospektíve szinkronizáltak középosztályokat maguknak – holott ez egy olyan amerikai fogalom volt, amely valódi sikert soha nem aratott Európában. Ennek az utópiának a centrumában a korlátlan fogyasztás álma áll, ahol a középosztály veszi birtokba a földeket, autókat, háza­kat, a fogyasztási javak végtelen sorát vásárolja, s fenntartja a globális turizmust. Míg ez a globalizált fogyasztóiság az ökológiailag tudatos emberek számára valóságos rémálom volt, az üzletembereknek a nyála is kicsordult tőle. A középosztály fogyasztásának az az előnye is meg­volt, hogy egyfelől megfelelt a gazdagok privilégiumainak, másrészt a vágyak elérésének megnyugtató horizontját vetítette a népi osztályok elé. Az álomnak viszont volt egy inherensen sötét oldala is: kirekesztő volt. Azoknak, akik nem tartoztak a középosztályhoz – vagy nem voltak gazdagok -, semmiféle megváltást, semmiféle javakat nem kínált. Ők csak „vesztesek" – ahogyan az amerikai Tea Party rikoltozta 2009-ben a televízióban -, „csóringerek" vagy éppen „bugrisok". A fejlett világban a közterek „megtisztítása" is jelzi ezt a rosszindulatú tendenciát, ahogy a szegények hirtelen azt veszik észre, hogy kirekesztették őket a strandok­ról, a parkokból, az utcákról és a terekről. Ennek különösen provokatív példája volt a fallikus Nemzeti Emlékművel büszkélkedő dzsakartai Függetlenség terének elkordonozása, amelyet afféle exkluzív közép­osztálybeli vidámparkká alakítottak, megfosztva a szegényeket egyetlen rekreációs terüktől. (van Leeuwen 2011, 192)

A liberális média úgy tekint a felemelkedő középosztályra, mint a demokratikus reform élcsapatára. Ám az ázsiai középosztályról folyó tu­dományos vitákban már kevésbé tűnik ilyen megkapónak ezen osztály le­hetséges politikai szerepe. Az egyik fontos kutatás arra a megállapításra jut, hogy „a középosztály hajlamos »pillanatnyi helyzetének megfelelően« viszonyulni a reformhoz és a demokráciához". (Hsiao 2006, 7) Az indiai politikai osztállyal szembeni elutasítás azt a ritkán tapasztalható politi­kai jelenséget eredményezte, hogy a magasabb társadalmi helyzetűek körében alacsonyabb volt a választói aktivitás, mint a korábbi „érinthe­tetlenek" – a dalitok – és a szegények között. A 2004-es választásokon a dalitok 63,3 százaléka adta le voksát, míg a magasabb kasztoknál ez az arány csak 57,7 százalékos volt. (Jaffrelot 2008, 47) A huszadik század szomorú tapasztalataiból a latin-amerikaiak már rájöhettek, hogy semmi inherensen demokratikus nincsen a középosztály(ok)ban, és az oda so­rolható emberek aktívan szembeszálltak a demokráciával Argentínában (1955-1982) csakúgy, mint Chilében (1973) és Venezuelában (2002). A középosztályok „pillanatnyi helyzetüknek megfelelően" demokratikusak, vagy éppen demokráciaellenesek.

Van még egy olyan középosztályra vonatkozó forgatókönyv, amelyet Birdsall futólag érint tanulmányában. Eszerint konfrontáció várható a gazdagok és a többiek között, és ebben a középosztály az utóbbiak oldalán fontos szerepet fog játszani. Amint azt a Hong Kong-i tudós, Alvin So megjegyezte, e tézist a kelet-ázsiai események is alátámaszt­ják, hiszen a régióban a középosztálybeli szakembereket gyakran ott találjuk „az állammal szembeni tiltakozás első soraiban" – az IMF vagy az amerikai militarizmus elleni tüntetésekről nem is beszélve. (So 2006, 32) A tömegek és a középosztályok effajta szövetsége az oligarchiával szemben döntő szerepet játszott az 1848-as „népek tavaszában", amely még mindig visszhangot ver a 2011-es felkelésekben a Földközi-tenger mindkét partján. Kairóban, Tuniszban, Barcelonában és Madridban a középkorú, képzett osztályokba tartozó emberek együtt meneteltek a diákokkal és a munkanélküli fiatalokkal. Az első csoportba tartozók nem ritkán a másodikba tartozók szülei voltak – ez olyan, nemzedékek közti szolidaritást mutatott, amelyet az 1968-as radikálisok soha nem tapasz­talhattak meg.

Bár semmiféle demokrácia nem teheti függővé magát a középosztály­tól, vannak esetek, amikor az autoriter hatalommal szembeni középosz­tálybeli aktivitás döntőnek bizonyul. A XXI. század eddig legjelentősebb középosztálybeli forradalma kétségkívül az egyiptomi volt, akár méretét, akár regionális hatását nézzük. Persze egyelőre még korai lenne levonni a végső tanulságokat, különösen egy külső szemlélőnek, de néhány megállapítást azért megkockáztathatunk. Bár a forradalmat az országon kívüli események és erők robbantották ki, ám abban semmiféle szerepe nem volt a globális Észak pénzügyi válságának: egy közvetlenül Mubarak bukása előtt készült IMF-jelentés kedvező gazdasági fordulatot jósolt az országnak. A szikrát a tunéziai felkelés adta. A többi észak-afrikai országhoz hasonlóan a felsőoktatás Egyiptomban is alaposan kiterjedt az elmúlt években – ideértve a nők oktatását is, amely fokozatosan erodálta a hivatalos patriarchátust. Mindazonáltal ez az új, tanult középosztály nagyrészt munkanélküli vagy képzettségi szintjük alatt foglalkoztatott diplomásokból áll. (Mason 2012; Castells 2012) Ezt nem nevezhetnénk afféle egyiptomi Bildung­bürgertumnak.

Ráadásul a politikai rezsim nem egyszerűen csak korrupt és elnyomó volt, de nem kínált lehetőségeket sem az új diplomások seregének, sem az alulfizetett idősebbeknek. Hazim Kandil hívta fel a figyelmet rá, hogy milyen „pöröly-effektusa" volt annak a neoliberális klikknek, amely a le­hetséges utódként feltűnő Gamal Mubarak körül csoportosult. A nasszeri legitimáció maradékait is a privát oligarchák kezére játszották. Maga a rezsim vágta el azokat a kötelékeket, amelyek a középosztályt hozzá fűzték. (Kandil 2012)

Az 1848-as Európához hasonlóan az egyiptomi munkásosztály is részt vállalt a forradalmi folyamatban, de nem vált annak legfontosabb erejé­vé: a korábbi csatározások – így például a levert 2008-as El Mahalla El

Kubra-i sztrájk – emléke nagyban hozzájárult a tömegek mozgósításá­hoz. (Mason 2012, 10) Ám az egyiptomi középosztály forradalma hamar szembesült saját „Brumaire tizennyolcadikájával", vagyis azzal a problé­mával, hogy szakadék tátongott a városokban tömörülő radikálisok és a számában sokkal jelentősebb, jórészt konzervatív vidéki lakosság között. A választásokon az egyiptomi radikálisok éppúgy vereséget szenvedtek, mint francia elődeik másfélszáz évvel korábban. Mindez nem jelenti azt, hogy a 2011-es forradalom a visszájára fordult volna – nem jobban leg­alábbis, mint ahogy III. Napóleon győzelme felszámolta 1848 vívmányait. Ám sorsa rámutat arra, hogy milyen gyengeségei vannak a középosztály lázadásainak, még legerősebb és legradikálisabb formájukban is.

Egy-egy limai, nairobi vagy dzsakartai plázában láthatjuk, hogy bekö­szöntött a globális középosztálybeli fogyasztás korszaka. Ám a liberális tudósok és piaci tanácsadók fogyasztásról szőtt álmai nagy részben még mindig a jövőbe vetített ábrándok csupán. A politikai stabilitásba vetett reményekre az előtérbe kerülő középosztálybeli lázadások cáfoltak rá. E lázadó szellem igen eltérő formákban és ideológiákkal felvértezve nyil­vánult meg: az észak-afrikai forradalmakban; Anna Hazare hadjáratában az indiai politikai korrupció ellen; az Egyesült Államok-beli Tea Party-ban; a radikális diákok mozgalmát támogató chilei középosztályban. Egy-egy országon belül is kialakulhattak rivális középosztálybeli mozgalmak – ez történt Thaiföldön, ahol a konzervatív sárgaingeseket a plebejusabb és provinciálisabb vörösingesek hívták ki. Nem lesz különösebb meglepetés, ha újabb felfordulások tanúi lehetünk majd, ahogy a feldühödött közép­osztály beláthatatlan következményekkel az utcákra tódul.

A munkásosztály lehetőségei

Mintha csak tegnap lett volna, olyan közelinek tűnik az idő, midőn még a munkásosztály látszott a társadalmi fejlődés jövőjének – de mégsem valószínű, hogy ez a szituáció visszatérjen. Az európai és észak-ame­rikai indusztriális kapitalizmus, amint azt Marx megjósolta, erőt adott fő ellenségének, a munkásmozgalomnak. Ám ez az idő elmúlt. A fejlett gazdaságok leépítik az ipart, munkásosztályuk megosztott, vereséget szenvedett és demoralizálódott. Az ipari stafétát immár Kína, a világ ipari kapacitásának felemelkedő új központja vette át. Ám Kína ipari munkásai jórészt még „emigránsok saját hazájukban" a városi és a vidéki születé­sűeket elválasztó hukou-­rendszer miatt. Mindazonáltal a kínai ipari növe­kedés Marx számításaival egyezően megerősítette a munkásságot, amint azt a sztrájkok növekvő száma és a bérek emelkedése is jelzi. A javak elosztása feletti társadalmi konfliktus új fordulóját, amely Európából Kelet-Ázsiába került át, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezzel természete­sen a kínai hatóságok is tisztában vannak, és munkaügyi törvényekkel igyekeznek megzabolázni a féktelen kapitalizmust. Ebből a szempontból leginkább a 2008-ban hatályba lépett munkaszerződési törvény méltó a figyelemre. Ugyanakkor terjednek a munkásosztály számára felállított helyi „szolgáltatási" és „tanácsadó" központok, amelyek közül sokat külföldi pénzekből működtetnek. Ezek esetenként a hivatalos szakszer­vezetekkel vagy a helyi pártbizottságokkal is együttműködnek. Ám ennél vélhetőleg jóval gyakoribb, hogy a helyi hatóságok a munkaadókkal szö­vetkeznek. (Cooke 2011; Cheng – Ngok – Zhuang 2010) Akárhogyan is, az új törvények, a kommunista örökség maradványai és az elektronikus média terjedése nagyobb mozgásteret kínál a munkásosztály autonóm szerveződésének, amely rövid távon nem fogja ugyan megváltoztatni Kína társadalmi rendszerét, de talán kedvezőbb feltételeket biztosít a munkásoknak a fennálló rendszer keretei között. A kétkezi munkások olyan erőt jelentenek, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni a városi Kínában, bár számarányukat nehéz pontosan megállapítani. A legvaló­színűbb számítások szerint a regisztrált népesség egyharmadát tehetik ki. (Chunling 2012, 96; Xin 2012, 112) Ám a bejelentett lakóhely nélküli munkások több mint egyharmadát teszik ki a városokban koncentrálódó teljes munkaerőnek, márpedig közülük a legtöbben kétkezi munkások, akik az iparban, az építőiparban vagy az élelmiszerellátás területén dol­goznak. (Shi 2008; OECD 2007) A két csoport együttesen a kínai városi munkásosztály jó felét, kétharmadát teszi ki. Egy erős mozgalom, amely e proletariátus körében alakul ki, hatalmas hatással lehet az egész fejlődő világra, bár ez nem tűnik túl valószínű forgatókönyvnek.

Másutt még valószínűtlenebbek az olyan politikai változások, amelyek élén munkáspártok állnak – legyenek azok akár reformista, akár forradal­mi jellegűek. Az indiai ipari munkásság kisebb kínai megfelelőjénél, alig valamivel lépi túl a dolgozók egy hatodát, szemben a kínai egynegyeddel. A családi gazdálkodásnak, az egyéni munkának Indiában még komoly szerepe van. (Therborn 2011, 182) A rendszeres bért kapók között magas, mintegy 38 százalékos a szervezett munkások aránya. (Ferus-Comelo 2007, 479) Ám ezek a munkások tucatnyi országos léptékű szak­szervezeti szövetség között oszlanak el, amelyek közül a legerősebbek politikai pártokhoz kapcsolódnak. Az indiai szakszervezetek az 1980-as években voltak erejük teljében, ám mostanában sorozatos vereségeket voltak kénytelenek elkönyvelni India mindkét fő ipari centrumában, a bombayi textiliparban és a kalkuttai jutafeldolgozásban. (Sen 1997, 464) Az indiai szakszervezetek tovább sántikálnak ugyan, ám nem sikerült magukhoz vonzaniuk a dolgozó szegények hatalmas tömegeit.

Indonéziában Szuharto bukása óta megerősödött a szakszervezeti mozgalom, de ezek nagyrészt üzemi szervezetek a hivatalosan elismert szektorban – amely csupán a teljes munkaerő egyharmadát foglalkoz­tatja -, némi affinitással a fehérgalléros dolgozók, így a banki alkalmazot­tak iránt. A rendes munkaviszonyban állók törvényes jogait megerősítette a 2003-ban hatályba lépett munkaerő-törvény. Ám a munkásság messze nem a legfontosabb társadalmi tényező, és még a fehérgazdaságban is csupán a munkások mintegy egytizede szervezett. Eddig a munkáspártok alapítására irányuló minden igyekezet kudarcnak bizonyult. (Ford 2007) Május elsejét 2012-ben kilencezer munkás ünnepelte, akiket 16 ezer rendőr vett körbe. Az ázsiai ipari fejlődés egyik úttörője, Dél-Korea sem valószínű, hogy a huszadik századi Európáéhoz mérhető mozgalmat fog kitermelni, bár szakszervezetei nem jelentéktelenek. A hidegháborús katonai rezsimek alatt elképesztő mértékű volt a munkások kizsákmá­nyolása, és ez volt az 1980-as években a demokratikus ellenzék egyik legfontosabb gyűjtőtémája is. A szakszervezeti mozgalom is ekkoriban ért a zenitjére, a dolgozók mintegy ötöde volt szervezett munkás. Azóta vi­szont a dezindusztri­alizáció és a szolgáltatási szektor kiterjedése erodálta a szakszervezeteket. (Lee 2011, 28, 55) Az egyik szakszervezeti szövet­ségnek mindazonáltal sikerült létrehoznia a Demokratikus Munkáspártot, amely bekerült a szöuli parlamentbe is. Amikor 2011 decemberében utoljára Dél-Koreában jártam, nagy várakozások övezték a baloldali és a középbal pártok összeolvadását, ám erre végül nem került sor.

Az 1917-es forradalmat megvívó orosz munkásosztály nagyrészt elvér­zett a rákövetkező polgárháborúban, míg a szovjet uralom idején létrejött új munkásságot az 1990-es évek kapitalista restaurációja bénította meg. Az 1989-es és 1991-es sztrájkhullámok hozzájárultak Gorbacsov buká­sához, ám a posztszovjet Oroszország még kevesebbet nyújt a munká­soknak, mint a régi rendszer, és az életkilátások folyamatosan romlottak az elkövetkező évtizedben. A kommunista pártnak még mindig van némi választói támogatása, de már sokkal inkább egyfajta begyepesedett naci­onalizmust képvisel, mint bármiféle baloldali ideológiát. Oroszországban egyetlen szociáldemokrata szervezetnek sem sikerült gyökeret eresztenie.

A szakszervezeti szövetségnek továbbra is rengeteg tagja van, ám nem sokat tesz a munkások érdekeinek védelmezésére. (Ashwin 2007)

Brazíliában a Sáo Paolo-i ipari munkások által kiépített szakszerve­zeti mozgalom hasznos politikai eszközt hozott létre a Munkáspárt (PT) megalapításával, amelynek jelöltjét 2002-ben, negyedik nekifutásra, Brazília roppant népszerű elnökévé választották. A PT átformálta az ország társadalmi színterét, nekiveselkedett a kirívó nyomor felszámo­lásának, kiterjesztette a népoktatást, és számos munkást irányított át a fehérgazdaságba, ahol jogaikat törvények védelmezik.6 Ám a párt mindig is a különféle szociális mozgalmak koalíciója volt, elnökei és regionális vezetői csak úgy gyakorolhatták hatalmukat, hogy közben a klientúrák és patronátusok zavaros hálózataira támaszkodtak. Ma, amint arról már szó esett, Dilma Roussef egy „középosztálybeli" Brazíliáról beszél, nem pedig a munkások és alkalmazottak országáról. Ám még mindig Brazíliában találhatók a legjelentősebb baloldali erők a világ legnagyobb államai között, és ez az ország kínálja a társadalmi változás legkedve­zőbb lehetőségét.

Dél-Afrika is emelkedőben lévő gazdasági hatalom, olyan erős, jól szervezett munkásmozgalommal, amely része volt az apartheid-rend­szer elleni harcot győzelemre vivő koalíciónak. Ám az ANC 1994-es hatalomra jutása óta inkább a fekete gazdasági elitet táplálja; ennek egy kirívó példája az egykori bányászvezető, Cyril Ramaphosa, aki vagyonos üzletemberré avanzsált. A kirívó nyomor jelentősen csökkent ugyan, de az egyenlőtlenség mértéke 2009-ben vélhetően nagyobb volt, mint az apartheidrendszer bukásakor.7 A 2012 augusztusában kirobbant nagy bányászsztrájkokat egy új, rivális szakszervezet vezette. A hatalom ezeket először brutális vérontással és az apartheid idejéből származó törvényekkel igyekezett elfojtani. Bármi legyen is e sztrájkhullám kifutása, a munkásosztály hegemóniája Dél-Afrikában is igen távoli eshetőség csupán. Nigériában az ottani szakszervezeti szövetség egy Munkáspárt megalapítása mellett döntött, amelyet az EU és a német Friedrich Ebert Alapítvány támogatásával sikerült tető alá hozni. Ám a párt koraszülött­nek bizonyult: sosem sikerült igazán gyökeret vernie a szakszervezeti tagság között, vezetői pedig hamarosan a patronátusokra alapozódó politikai hagyományok irányába fordultak. (Beckman – Lukman 2010)

A klasszikus értelemben vett munkásmozgalom menetelése ma sehol sem látható a világban, bár számos fronton találhatunk ilyen-olyan elő­relépést. A tőke-munka kapcsolat egyre jobban kiterjed, és ez a jövőben is folytatódni fog. Számíthatunk rá, hogy az új ipari világgal szembesülve a munkások meg fogják fogalmazni saját követeléseiket, erőteljesebben szervezik majd meg magukat, és idővel ambiciózusabbak lesznek. Nem tűnik túl valószínűnek egy olyan perspektíva, amit az osztályharcok Kis Dialektikája jósol, de a kapitalizmus expanziója és az egyenlőtlenségek növekedése a munkásosztályt továbbra is a XXI. századi politika napi­rendjén fogja tartani.

Plebejus kilátások

A vörös zászló Európából Latin-Amerikába emigrált, amely ma a világ egyetlen régiója, ahol a szocializmus napirenden van, és a venezuelai, ecuadori és bolíviai kormányok „XXI. századi szocializmusról" beszélnek. A régió abban is egyedülálló, hogy Argentína és Brazília jelentőségének köszönhetően a centrumtól balra álló kormányok vannak túlsúlyban, s az egyenlőtlenségek mértéke – bár, valljuk be, az Andok csúcsaival vetekedő magasságról indult – csökkenő tendenciát mutat. Morales, Chávez és Correa „szocializmusa" új politikai jelenség, amely hangsú­lyozza is függetlenségét a huszadik századi eurázsiai baloldali politikai modellektől, és önmagában is meglehetősen heterogén képet mutat. A társadalom számos rétegének támogatását élvezi: a városi szegényekét (a nyomornegyedek lakóiét, az idénymunkásokét, az utcai árusokét); az indián vagy afrikai származású lakosságét; a középrétegek progresszív gondolkodású elemeiét. Az ipari munkások csak ritkán tartoznak az élcsa­patba: míg a bolíviai bányász proletariátus maradékai a kokatermesztők oldalán Morales mögé álltak, a legnagyobb venezuelai szakszervezeti szövetség a 2002-ben elbukott puccskísérletet támogatta. (Lucena 2007) A kontinens déli csücskének középbal kormányai is sokszínű társadalmi bázison alapulnak, ám ott a hagyományos munkásosztály és szakszerve­zetei nagyobb szerepet játszanak, ami a brazil és az argentin iparosodás magasabb fokát jelzi.

A latin-amerikai progresszív erők ideológiájában számos különféle áramlat figyelhető meg. Chávezt a perui baloldali katonai kormányzatok nacionalizmusa inspirálja, és Fidel Castrót tekinti mentorának, ám kiala­kította saját demokratikus populizmusát, amelyet jórészt Simón Bolívar (némileg szelektált) örökségére alapoz. Morales kevert etnikai háttérrel rendelkező indián vezető, aki a koka­termesztők szakszervezetében alakí­totta ki sajátos tárgyalási stílusát, és olyan veterán indigenistákkal dolgozik együtt, mint alelnöke, Álvaro Garcia Linera. Az ecuadori Rafael Correa képzett közgazdász, akire nagy hatással volt a felszabadítási teológia, és olyan tehetséges fiatal gondolkodók veszik körül, akiknek nézetei a naci­onalista balközéptől a marxizmusig terjednek. Dilma Roussef, Christina Fernández de Kirchner és José Mujica körei a fentiektől némileg jobbra állnak, s szintén meglehetősen eklektikusak. Mexikóban Andrés Manuel López Obrador – aki kétszer kis híján elnök lett (és meglehet, csak válasz­tási csalással sikerült ezt megakadályozni) – mozgalma a republikánus megszorításokat szociáldemokrata jellegű reformokkal elegyíti.

Latin-Amerika mindazonáltal aligha jelent olyan modellt, amely a közeljövőben a világ más tájaira is exportálható lenne. De ha lesznek radikális társadalmi változások az eljövendő néhány évben, akkor bizo­nyos, hogy több közük lesz az e régióban jelenleg végbemenő folya­matokhoz, mint a bérmunkás proletariátus huszadik századi reformista vagy forradalmi tapasztalataihoz, hiszen ez a proletariátus társadalmi aktorként csak igen csekély mértékben van jelen Afrika vagy Ázsia dolgozói között. Bár a növekvő írni-olvasni tudás és az új kommuni­kációs lehetőségek komoly erőt adnak, a népi osztálymozgalmaknak mégis jelentős akadályokkal kell szembenézniük: az etnikai és vallási megosztottsággal, a különféle munkákat végzők ellentéteivel. Ám csak azoknak a programoknak és szervezeti formáknak van valódi esélyük a plebejus rétegek összehozására, amelyek komolyan számításba veszik ezeket a kihívásokat.

Lokális szinten már most is számos efféle kezdeményezést találhatunk. A bolíviai cocalerók remekül fel tudják használni a munkanélküli bányá­szok mozgalomépítési tapasztalatait. Az egyik maputói szakszervezet, azzal szembesülve, hogy tagjai kikerülnek a fehérgazdaságból, meg­szervezte az utcai árusok szövetségét. (Lindell 2010) Ez egyáltalán nem egyedülálló eset: az utcai árusoknak valójában már nemzetközi hálózatuk is van, amelynek központja Dél-Afrikában található. Mexikóvárosban olyan politikai erejük van, amelyet még a polgármester is kénytelen fi­gyelembe venni. A fehérgazdaságon kívül dolgozó indiai nők létrehozták egymás között a kölcsönös segítség struktúráit az olyan városokban, mint Mumbai, Chenai vagy Ahmedabad, valamint az Önállóan Dolgozó Nők Szövetségét, amely országos méretű. (Bhatt 2006) A szakszervezetek gyakran váltak az áremelések vagy az autoriter rezsimek elleni széles körű népi tiltakozás gyűjtőhelyeivé, legutóbb Tunéziában, a Ben Ali elleni forradalom alatt. Itt a fehérgazdaságban dolgozó munkások játszották a vezető szerepet, ám a szakszervezeti követeléseket széles koalíció támogatta, amely messze túlnőtt ezeken a határokon. Erre lehet példa az ázsiai minimálbér-kampány a textiliparban, amely olyan transznaci­onális kezdeményezés, amely a mumbai World Social Forumról indult el, s támogatták a szakszervezetek, a női szervezetek és a fejlődésért munkálkodó NGO-k is. (Merk 2010) Ebben a kontextusban az osztály inkább egyfajta orientációs iránytűvé válik – a nép, a kizsákmányoltak, elnyomottak, elmaradottak osztályai felé -, semmint „tudatossággal" felvértezett strukturális kategóriává. Még megformálásra várnak azok a társadalmi szövetségek, amelyekre a jövőben a változások alapozhatnak majd, és előzetesen semmiféle csoportra sem lehet valamiféle „vezető szerepet" ruházni. Ám osztályiránytű nélkül még a legkiemelkedőbb tár­sadalmi mozgalmak sem arathatnak győzelmet a modern kapitalizmus egyenlőtlenségei felett.

Ezek szerint tehát négy olyan osztályperspektívát határozhatunk meg az előttünk álló évtizedekre, amelyek egy szociológus szemével nézve is helytállóknak tűnnek: 1. a globalizálódott középosztálybeli fogyasztásét; 2. a középosztály politikai lázadásáét; 3. az ipari munkásság osztályhar­cát – amely meglehet, új társadalmi kompromisszumokat eredményez – kelet-ázsiai központtal; 4. illetve a népi osztályok heterogén jellegű mo­bilizálódását. Hogy milyen lesz az új évszázad társadalmi jellege, az még kérdéses, de az osztálynak kétségkívül alapvető szerepe lesz benne.

A baloldal új geopolitikái

Az eurocentrikus indusztriális szocializmus elmúlása messzire érő hullámokat vetett, nem csupán a társadalmi erők felállásának, de azok megszerveződésének terén is. A pártforma – mind a német szociálde­mokrácia vagy az olasz kommunisták tömegpártjai, mind a kisebb lenini élcsapat képében – sokat veszített vonzerejéből. Az Európán kívüli szak­szervezetek már észlelték az efféle pártok korlátait, és különféle szociális mozgalmakkal és civil szerveződésekkel igyekeznek együttműködni. Ugyanakkor az efféle szervezeti keretek még mindig szükségesek a po­litikai befolyás megszerzéséhez. A 2001-es argentínai mobilizáció hatása nagyobb volt, mint a spanyol indignadóké egy évtizeddel később, főleg mivel az előbbi egy progresszív politikai mechanizmusra, a perónista mozgalom balszárnyára támaszkodhatott. A kitartóan szervezett Muszlim Testvériség bizonyult az egyiptomi forradalom középtávú győztesének. Nem szabad, hogy túlzottan elszédítsenek minket azok az állítólag ha­talmas lehetőségek, amelyek a megszokott politikai csatornákon túl az internetes hálózatokban vannak az emberek mobilizálására.

Mindezt szem előtt tartva kétségtelen, hogy új, erőteljes dinamika bontakozott ki az elmúlt években. Olyan laza, decentralizált hálózatok felemelkedését láttuk, mint az Al-Kaida-franchise, a Tea Party vagy 2011-es baloldali protestmozgalmak. A menedzsment kérdéseivel fog­lalkozó szeszélyes irodalom nem győzi citálni a különféle vezető nélküli, „tengericsillag-jellegű" mozgalmak példáit.8 Az efféle szerveződések „hierarchiamentes" jellege azonban nem magától értetődően demokrati­kus vagy progresszív, amint azt a fenti példák alapján is láthatjuk. Ám a kollektív vita és a személyes autonómia kétségkívül 1968 örökségének létfontosságú részei, és részei kell, hogy legyenek bármiféle jövőbeni baloldali projektumnak. Ideológiailag az új mozgalmakat az elutasítás és a pragmatizmus egyfajta keveréke jellemzi. Az elutasítás dühe moz­gósítja az embereket, bár célpontjai különbözőek lehetnek: az iszlám hit elleni támadásként értékelt aktusok számos arab országban váltottak ki tiltakozásokat; a „vesztesek" hitelterheinek könnyítése és társadalom­biztosításuk kiterjesztése kiprovokálta a Tea Party támogatóinak dühét; az Occupy mozgalom a bankmentő akciók és a csökkenő életszínvonal iránti dühből született a korrupt kapitalizmus keretei között. Az elutasítás bátorságot és harciasságot visz e mozgalmakba, megteremti a konflik­tusok dinamikáját, míg a pragmatizmus segít elkerülni a dogmatikus vitákat és előmozdítja a taktikai rugalmasságot. Ma még nem látjuk, hogy milyen baloldali perspektívák alakulnak ki az indusztriális szocializmus kora után. De kétségkívül szemben fognak állni az egyenlőtlenségekkel és a birodalmi arroganciával, és síkra szállnak a szabad és teljes létezés emberi joga mellett.

A munkásosztály huszadik százada nagyrészt európai teremtmény volt. Az európai családmodellben gyökerezett, ahol laza volt a kapcsolat a távolabbi rokonsággal, a fiatalok relatíve jelentős autonómiát élveztek, elvárták tőlük, hogy felnőtt korukat elérve saját háztartást alapítsanak, és nem korlátozták őket szakrális kötelezettségek őseik iránt. Mindez megkönnyítette az új gondolatok és társadalmi gyakorlatok gyors ter­jedését. Európa útja a modernizáció felé egy sajátos társadalmi teret eredményezett: az osztályok közti belső konfliktusok a relatíve homogén nemzetállamok keretei között kaptak teret, miközben a bevett vallá­sok pozícióit meggyengítette, hogy szoros kapcsolatok fűzték őket az ancien régime-ekhez. A kapitalista fejlődés olyan munkásosztályt hívott életre, amely a preindusztriális korszakban már kiterjedt írni-olvasni tudásra és a céhes szervezetek tradícióira is támaszkodhatott. Európa hegemón szerepe következtében azután az osztálypolitika e modellje más kontinensekre is kiterjedt – vitték magukkal az Ausztráliába vagy a két Amerikába kivándorló szegények; végighömpölygött az informá­ció és az oktatás birodalmi csatornarendszerein; és nem utolsósorban terjesztette őket az antiimperialista ellenmodellként fellépő Szovjetunió. Az osztálypolitika e modellje világszerte megvetette a lábát, ám tartalma megváltozott, ahogy kapcsolatba került a nem európai társadalmakkal. A munkásmozgalom Európa ajándéka volt a világnak. Minden kontinensen komoly és innovatív erőket inspirált, Észak-Amerika farmereinek mun­káspártjaitól azokig a regényekig, amelyekben Mariátegui teoretizálta a perui indiánkérdést; azoktól a törekvésektől, hogy kikovácsoljanak egy arab vagy afrikai szocializmust, egészen addig, amikor a kommunista pártok a nemzeti függetlenség jelszavával mozgósították a kínai vagy vietnami parasztokat. Ám, amint azt láttuk, ez az örökség nem tűnt el teljesen. De Európa immár nem jelenti többé az emancipáció, a fejlődés és az igazság globális perspektíváját. Ma ezek a víziók már magáról az európai kontinensről is hiányoznak.

A huszadik századi baloldal inspirációja két fő forrásból merített. Az egyik forrás nyugat-európai – mindenekelőtt a forradalmi Franciaország és a marxista munkásmozgalom Németországa. Ez reprezentálta a világ legfejlettebb és legerőteljesebb régiójának jövőjét, amely eszmé­ket és programokat, szervezeti alapelveket és modelleket szolgáltat a változásra. Mindez fontos anyagi természetű segítséget is jelen­tett: Franciaország tárt karokkal várta a különféle országok radikális száműzöttjeit, s a jól szervezett, fegyelmezett tagdíjfizető tömegeket maga mögött tudó német munkásmozgalom segítette szegényebb külhoni elvtársait (a Friedrich Ebert Alapítvány még mindig ezt teszi). A másik forrás a globális hatalom és a jólét perifériáján található, ahol a forradalmak az európai marxizmus által inspirált politikai áramlatok vezetésével mentek végbe. E centrumok közül az első és a legnagyobb a Szovjetunió volt, amelyet azután Kína és Kuba követett. Mindenütt a hatalom megragadásának és a társadalom átalakításának példáját közvetítették a forradalmárrá lenni akarók számára, hogy a közvetlen pénzügyi támogatásról ne is beszéljünk. Ma Latin-Amerikát, komplex társadalmi leosztásaival és ideológiai ezermesterkedésével leginkább valamiféle világcentrumnak nevezhetnénk – ám erről nem érdemes igazán beszélni. A XXI. század nagy valószínűséggel decentralizált lesz, és különben is, Latin-Amerika vélhetőleg túl kicsiny régió ahhoz, hogy az egész világot beragyogó fáklyát gyújtson – még akkor is, ha a folyamatban lévő társadalmi változásokat teljesen végigviszik. Egy olyan baloldal gyökereinek, amely valódi globális jelentőségre törekszik, Ázsia jobb televényt biztosíthat.

Egy új korszak születésének lehetünk tanúi: az osztály és a nemzet, az ideológia, az identitás és a mobilizáció, valamint az osztály és a globális baloldali politika új kapcsolatrendszerei vannak formálódóban. A hidegháború vége nem békét eredményezett, hanem csupán újabb háborúk ördögi körét. A nyugati kapitalizmus győzelmét nem egyetemes prosperitás követte, hanem az egekbe szökő egyenlőtlenség és az is­métlődő gazdasági válságok: a kelet-ázsiai, oroszországi, argentin, és legújabban az euro-amerikai földindulások. Azok a problémák, amelyek hagyományosan a baloldal ellenérzéseinek középpontjában álltak – a kapitalista kizsákmányolás és imperializmus, az etnikai- és gender-­jellegű hierarchikus elnyomás -, újratermelődtek az új évszázadban is.

Egy dologban biztosak lehetünk: a harc folyatódni fog. De vajon ki üti majd rá pecsétjét – az új középosztály vagy a plebejus tömegek?

Fordította: Konok Péter

Eredeti megjelenés: New Left Review, 78. sz., 2012. november-­december.

Jegyzetek

1 Gompersét ebben csupán az ír szakszervezeti vezető, Jim Larkin szobra előzte meg – megérdemelten -, amely Dublin főútján, az O'Connell Streeten áll, ahol az 1913-as elbocsátások miatt kirobbant híres harcokat vezette a munkások és a rendőrség között.

2 Ez volt az ún. Meidner-terv. (A ford.)

3 Az igazat megvallva, akkoriban jómagam is kételkedve fogadtam véleményét a The Prospects of Labour and the Transformation of Advanced Capitalism című tanulmányomban (Therborn 1984).

4 Politikai mentora már korábban is beszélt a középosztály felemelkedése iránti elkötelezettségéről, amikor 2006-ban újra indult az elnöki székért: „Brazília ma az új középosztály felemelkedésének lehet tanúja. Ha megválasztanak, erre a csoportra különös figyelmet fogok fordítani." (Bourne 2010)

5 A Baratija Dzsanata Párt. (A ford.)

6 A fehérgazdaságban dolgozó munkások aránya a 2002-es 45 százalékról 2008-ra 50 százalékra nőtt. (Berg 2011,128)

7 Az Economist az 1993-ban mért 0,59-es Gini együtthatóhoz képest 2009-ben 0,63-at számított ki, bár kétségkívül számolni kell olyan módszertani problé­mákkal, amelyek megnehezítik a közvetlen összehasonlítást. (Economist, 2012. október 20.)

8 Ettől a kísértéstől még Manuel Castell fontos és időszerű munkáját, a Networks of Outrage and Hope című tanulmányt sem mondhatjuk teljesen mentesnek.

Felhasznált irodalom

Ashwin, Sarah 2007: Russian Trade Unions: Stuck in Soviet-style Subordination? in: Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford Atkinson, A. B. – Piketty, T. 2010 (szerk.): Top Incomes: A Global Perspective. Oxford

Banerjee, Abhijit – Duflo, Esther 2007: What is Middle Class about the Middle Classes around the World? MIT Department of Economics Working Paper, 7-29.

Banister, Judith 2005: Manufacturing employment in China. Monthly Labor Review, július

Barros de, Ricardo Paes et al 2011: A nova classe média brasileira: desafios que representa para a formulação de políticas públicas. Brasilia

Beckman, Björn – Lukman, Salihu 2010: The failure of Nigeria's Labour Party'. in: Beckman et al. (szerk.): Trade Unions and Party Politics. Cape Town

Bhatt, Ela 2006: We Are Poor but So Many. Oxford

Birdsall, Nancy 2010 App: The (Indispensable) Middle Class in Developing Countries. Appendix: Tables 3, 4, 7.

Birdsall, Nancy 2010: The (Indispensable) Middle Class in Developing Countries. Center for Global Development Working Paper 207. Washington

Bourne, Richard 2010: Lula of Brazil. London

Castells, Manuel 2012: Networks of Outrage and Hope. Cambridge CEPAL 2010: La hora de la igualdad, Santiago

Cheng Joseph Y. S. – Ngok, Kinglun – Zhuang Wenjia 2010: The Survival and Development Space for China's NGOs: Informal Politics and Its Uncertainty. Asian Survey, 50. 6.

Chunling, Li 2012: Profile of China's Middle Class. in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes

Cooke, Fang Lee 2011: The Enactment of Three New Labour Laws in China: Unintended Consequences and the Emergence of "New Actors" in Employment Relations. in: Sangheon Lee és Deirdre McCann (szerk.): Regulating for Decent Work. Basingstoke

Cornia, Giovanni Andrea – Martorano, Bruno 2010: Policies for reducing income inequality: Latin America during the last decade. UNICEF Working Paper. New York

Davis Diane 2004: Discipline and Development. Cambridge Economist 2012: Economist, október 20.

Ferus-Comelo, Anibel 2007: Unions in India at Critical Crossroads. in Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford

Foley, Elizabeth Price 2012: The Tea Party: Three Principles. Cambridge Forbes 2012: Forbes, március 7.

Ford, Michele 2007: Indonesia's New Unions'. in Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford

Grimm, M. et al. 2010: Inequality in Human Development: An Empirical Assessment of 32 Countries. Social Indicators Research, 97. 2. Hobsbawm Eric 1978: The Forward March of Labour Halted? Marxism Today, szeptember

Hsiao, Hsin-Huang 2006: Prioritizing the Middle Classes: Research in Asia-Pacific. in: Hsiao (szerk.): The Changing Faces of the Middle Classes in Asia-Pacific. Taipei, Center for Asia-Pacific Area Studies

IHT 2011: Oligarchy, American style. International Herald Tribune, október 27.

IHT 2012: Wealth disparity a drag on economic growth. International Herald Tribune, október 17.

IMF 2007: International Monetary Fund World Economic Outlook 2007, New York Jaffrelot, Christophe 2008: The Indian middle class and the functioning of the world's largest democracy. in: Jaffrelot et al. (szerk.): Patterns of Middle Class Consumption in China and India, New Delhi, Sage Publications Pvt. Ltd.

Jin, He 2012: The Transformation and Power of "Middle Class" Language in Chinese Media Publications. in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes

Jünger Ernst 1982 (1932): Der Arbeiter, Herrschaft und Gestalt. Stuttgart

Kandil, Hazem 2012: Why Did the Egyptian Middle Class March to Tahrir Square? Mediterranean Politics, július

Leahy, Joe 2012: FT interview: Dilma Rousseff. Financial Times, október 3.

Lee, Yoonkyung 2011: Militants or Partisans: Labour Unions and Democratic Politics in: Korea and Taiwan. Stanford

Leeuwen van, Lizzy 2011: Lost in Mall. Leiden

Lindell, Ilda 2010: Informal work and transnational organizing. in: Andreas Bieler és Ingemar Lindberg (szerk.): Global Restructuring. Labour and the Challenges for Transnational Solidarity. London

Lucena, Héctor 2007: Trade Unionism in Venezuela: The Current Situation. in Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford

Mason, Paul 2012: Why It's Kicking Off Everywhere. London and New York

Merk, Jeroen 2010: Cross-border wage struggles in the global garment industry. in: Andreas Bieler és Ingemar Lindberg (szerk.): Global Restructuring. Labour and the Challenges for Transnational Solidarity. London

Milanovic, Branko 2011: The Haves and the Have-Nots. New York

Milanovic, Branko 2012: Global Inequality Recalculated and Updated. Journal of Economic Inequality, 10. 1.

OECD 2007: Employment Outlook 2007, Párizs

OECD 2011: Perspectives of Global Development 2012. Párizs Ravallion, Martin 2010: The Developing World's Bulging (but Vulnerable) Middle Class. World Development, 38. 4.

Rerum Novarum 1891: A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia honlapján: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=125 (Letöltés: 2013. február 10.)

Sen, Sukomal 1997: Working Class of India. Calcutta

Shi Li 2008: Rural Migrant Workers in China: Scenario, Challenges and Public Poli­cy. ILO Policy Integration and Statistics Department Working Paper. 89. Geneva

So, Alvin 2006: Historical Formation, Transformation and the Future Trajectory of Middle Classes in Asia. in Hsiao (szerk.): The Changing Faces of the Middle Classes in Asia-Pacific. Taipei

Therborn, Göran 1973: The Rule of Capital and the Rise of Democracy. New Left Review I/103, május-június

Therborn, Göran 1984: The Prospects of Labour and the Transformation of Ad­vanced Capitalism. New Left Review I/145, május-június

Therborn, Göran 2011: The World. Cambridge

UN 2011: The Millennium Development Goals Report

UN Habitat 2008: The State of the World's Cities. London

UNDP 2010: Regional Human Development Report for Latin America and the Caribbean. New York

Varma, Pawan 1998: The Great Indian Middle Class. New Delhi

Xin, Liu 2012: Urban Chinese Class Structure and the Direction of the Middle Class in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes

Zhou, Xiaohong 2008: Chinese Middle Class: Reality or Illusion? in Christophe Jaffrelot – Peter van der Veer, (szerk.): Patterns of Middle Class Consumption in China and India. New Delhi

Zhou, Xiaohong – Chen, Qin 2012: Globalization, Social Transformation and Construction of the Chinese Middle Classes. in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes