A több mint három évtizedes írás érdekes dokumentuma annak a szociál­demokrata gondolkodásnak, amely megteremtette a jóléti államot, mint osztálykompromisszumot. Ez a mérsékelt program ma sokak szemében nyilván túl szocialista. A szerző bírálja és antidemokratikusként utasítja el a fejlett demokráciák társadalmi egyenlőtlenségeit. Tagadja demokrácia ós tervezés szükség

A demokrácia megerősödése

Tanúi lehettünk, miként vált a nyugati országok általános választójogon alapuló, teljesen demokratikus kormányzati rendszerének fokozatos fejlődése azon tényezők egyikévé, melyek – egy bonyolult társadalmi fo­lyamaton keresztül – elvezettek a jelenlegi helyzethez, mely bizonyos szempontból a tervezés egyre nagyobb szerepével jellemezhető. Logi­kus, hogy ha a demokrácia eredményezte a tervezést, akkor kizárha­tó, hogy a tervezés lerombolja a demokráciát. Ehhez valamiféle sátáni végzetet kellene feltételeznünk, mely szerint a demokráciának magában kellene hordoznia önmaga lerombolásának és halálának csíráit.

Szemmel láthatóan ez az, amit a „szabad" és a „tervezett"'gazdaság szembenállásáról szóló népszerű irodalom – amelyre a Bevezetésben utaltam – valóságosnak feltételez. Habár-az ott felsorolt okoknál fogva – én nem akarok belemerülni e régi vitába, mely bármely tekintetben igen távol áll a valóságos problémáktól, röviden megpróbálkozhatok annak bemutatásával, hogy a tervezés felé mutató trend, melyet vizsgálok, ter­mészetszerűleg nem veszélyezteti a demokráciát, hanem éppen hogy szé­lesebb hatókört és mélyebb gyökereket ad neki.

Különösképpen a helyi önkormányzatok növekedése, és az általam a modern demokratikus jóléti állam intézményi infrastruktúrájához tartozónak nevezett szervezetek erősödése vonja maga után, hogy az állampolgároknak egyre több eszköz áll rendelkezésükre a saját sor­suk alakításában valórészvételre. A közpolitika ezen-állami szint alatti kollektív döntéshozó szervei ugyanakkor egyre jobban bekapcsolódnak a saját tevékenységük kereteit meghatározó állami tervezés kialakításába. Az állam politikai eljárásai maguk is egyre szélesedő"társadalmi el­lenőrzés alá kerültek, miközben – még a magánszervezetek szabályzata­iban és működésében is-egyre nagyobb hangsúly került a nyilvánosság, a nyíltság és az effektív tagsági ellenőrzés demokratikus elveire.

Annak mértéke, hogy ezeket a demokratikus döntéshozatali eszközö­ket mennyiben fogják ténylegesen kihasználni, a részvétel, valamint a kö­zösségi lojalitás és szolidaritás erősségétől függ majd. Nagy jelentőség­gel bír az is, hogy még egy olyan országban is, ahol az állampolgári részvétel nem éri el a kívánatos szintet, az együttműködés és a kollek­tív alku ezen helyi és ágazati szerveinek puszta létezése és működése is egyre jellegzetesebbé, igazi – bár lehet, hogy szűkebb – érdekeikhez kötődővé formálja az emberek viselkedését. Nézeteik világivá vál­nak, és ebben az értelemben racionálisabbá: stabilabbakká az általá­nos kérdésekben, és sokkal rugalmasabbakká minden gyakorlati kér­désben. Politikai választásaik ezért védettebbé válnak a valóságtól el­rugaszkodott, jelszavakat és érzelmekkel terhelt, eltorzult sztereotí­piákat felhasználó fantasztákkal és demagógokkal szemben. Ahogy az emberek viselkedésének racionalizálódása megvalósul (és határozot­tan érzem, hogy ez történik minden nyugati országban, még ha különböző sebességgel, és eltérő fejlettségi szinteken tartva is), a demokrácia meg-kérdőjelezhetetlenül erősebbé válik.

A történelmi perspektíva

Bizonyos értelemben ez egy morfológiai általánosítás, ami annak vizsgá­latán alapul, hogy valójában mi is történik a jelenlegi nyugati demokráci­ák gépezetén belül, miközben a tervezés felé mutató trend előrehalad. Amihez azt is hozzátenném, hogy széles történelmi perspektívából néz­ve, amennyire én tudom, még sohasem láttunk egy demokráciát sem csődöt mondani a túlzott tervezés miatt.

Természetesen a tervezés nem rombolta le a demokráciát Oroszország­ban, hiszen ott ilyen nem létezett. Az a tervezés, melyet a forradalom után bevezettek ebben az autokratikus, szegény és elmaradott országban, egy totalitárius és monolitikus diktatúra által, egészen más jellegű, mint a közpolitikák kompromisszumos koordinációja, mely fokozatosan kiala­kult a gazdag nyugati országokban, egy olyan társadalmi folyamat által, melyben a politikai demokratizálódás, a körzeti és lakóhelyi önkormány­zatok erősödése és az önkéntes szervezetek infrastruktúrája döntő elem­ként vannak jelen.

A weimari német köztársaságban megvoltak a demokrácia kezdetei. S amikor ez összeomlott a harmincas évek elején, az bizonyosan nem a ter­vezés túladagolásának volt tulajdonítható. A hitlerizmust részben az au­tokrácia, a junkerség és a militarizmus már az első világháború előtt léte­zett, súlyos hagyománya okozta, másrészt pedig a német nép részéről ez a háborús vereség által kiváltott reakció volt. A hitlerizmus számára le­hetővé vált, hogy kihasználja a német nép körében azt a frusztrációt, amely a nagy depresszió által okozott elszegényedésből és széleskörű munkanélküliségből származott. Valójában nagyon valószínű – és ezt akkoriban is így gondoltam -, hogyha egy kicsit többet alkalmaztak volna a néhány nyugati jóléti államban már meglevő gazdasági tervezésből a húszas évek végén és a harmincas évek elején, akkor az megmenthette volna a demok­ráciát Németországban, és nagy katasztrófáktól óvhatta volna meg mind a németeket, mind a világot. Ha 1931 őszén Brüning és tanácsadói nem ragaszkodnak oly szenvedélyesen az aranystandardhoz és a monetáris automatizmus kimúlt, liberális doktrínáihoz, és lehetővé teszik, hogy Né­metország – Angliához és Svédországhoz hasonlóan – leértékelje valutá­ját, még a „tervezés" e mérsékelt alkalmazása is megmenthette volna a német demokráciát.

Nemrégiben [ti. az50-es évek végén – a Szerk.], amikor a demokrácia csorbát szenvedett Franciaországban, annak oka megint csak nem a túl­zott tervezés volt, hanem – mindenki tudja -, egészen más tényezők. A makacs individualizmus és az állami centralizmus találkozása az ottani hagyományokban, amint már említettem, megakadályozta a körzeti és helyi önkormányzatok egészséges növekedését, gyenge és egyensúlyta­lan állapotban tartotta szervezeti infrastruktúrájukat, sót, meggátolta a parlamenti rendszer működését is. Ráadásul, és legélesebb formában, a közvetlen ok Franciaország tragikus és reménytelen belebonyolódása volt azon gyarmati háborúkba, melyek erkölcsileg és pénzügyileg egy­formán katasztrofálisnak bizonyultak.

A második világháború után Nyugat-Németország demokratikus rend­szere sokkal jobb feltételek mellett kezdte meg működését, és az ország belső életében alig van valami, ami ennek jövőjét veszélyeztetné. Egy zá­rójeles megjegyzést tennék Franciaországgal kapcsolatban. Franciaor­szág egy nagyon különleges eset, az individualizmus és a centralizmus sajátos kombinációja miatt. A nyugati világ más országaiban nem látom belső okok miatt veszélyben forogni a demokráciát. Azokban a demokrá­cia sok évszázados, töretlen múltra tekint vissza. Sok évszázaddal az álta­lános választójog előtt ezek az országok elkötelezték magukat a jogura­lom mellett, nem bízva az esetlegességre az egyének közötti, valamint az egyének és az állam közötti viszonyok szabályozását. A legutóbbi trend a jóléti állam felé minden esetben erősítette és mélyítette a demokrácia erőit. Demokráciánk bebizonyította, hogy képes kezelni elmérgesedett gazdasági válságokat is. Minden okunk megvan, hogy higgyük: a jövőben meg is tudjuk akadályozni, hogy e válságok olyan mély és pusz­tító hatást gyakoroljanak az egyes országokra. A demokrácia sikeresen el­lenállt a két világháború okozta belső nyomásnak.

Természetesen, nemzeteink összetörnének egy külföldi uralom alatt. Tulajdonképpen mindaz a veszély, amely a nyugati országokban a de­mokráciára leselkedik, a külkapcsolatokban található – mint ahogy döntően ez volt a helyzet a weimari német köztársaság esetében, és a mai Franciaország esetében is, – nem pedig az általam elemzett belső erők működésében. Már az elhúzódó hidegháború is mélyen károsító hatások­kal jár. Nemrégiben [a szerző itt a maccarthyzmusra céloz. A szerk.] még a gazdaságilag oly erős és az óceánoktól oly védett Amerikában is megfi­gyelhettük (valóban, sokkal inkább Amerikában, mint bárhol másutt a nyugati világban), hogy a nép félelme valami külső nagy veszélytől kárt okozhat otthon a törvényes demokrácia bevett folyamatainak.

De ez egy teljesen különálló ügy, kívül esik e vizsgálódás mezején.

A demokrácia veszélyezteti a tervezést?

Miközben a nyugati világban a tervezés felé mutató trend bizonyosan nem jelent veszélyt a demokráciára nézve, több igazság van az ellentétes feltételezésben. A demokrácia, mely maga is a tervezés felé hajtó erők egyike, bizonyos megnyilvánulásaival veszélyeztetheti, de legalábbis késleltetheti a tervezés teljes racionalitását.

Később fogom tárgyalni, miként fordítja befelé a demokratikus jóléti állam a népek érdekeit, és teszi őket nacionalistává. Úgy hiszem, hogy minden nyugati országban a jóléti állam ma sokkal szűkebb értelemben nacionalista, mint ahogy az megfelelne az állampolgárok hosszú távú ér­dekeinek.

Eltekintve a jóléti államban folytatott tervezés komoly nemzetközi kö­vetkezményeitől, és csak nemzeti kereteik között tekintve a problémá­kat, a demokratikus folyamatban a tervezés racionalitásának veszélyek­kel kell szembenéznie. Ez így van mindaddig, amíg az emberek rosszul informáltak saját érdekeik és a tények felől, és ezért félrevezethetek. An­nál hiszékenyebbek és becsaphatóbbak maradnak, minél alacsonyabb szinten áll aktív részvételük az országos, helyi és ágazati közéletben. Egé­szen egyszerűen arról van szó, hogy egy tökéletesebb demokráciának fel­világosultabb és éberebb emberekre van szüksége.

Sok félrevezetés van még a mi újraelosztó reformjainkban is. Adózta­tásunkról azt hirdetik, és gyakran hiszik is, hogy rendkívül progresszív, pedig különböző eszközök segítségével az adótörvények lehetővé teszik a gazdagoknak, hogy még gazdagabbakká váljanak, miközben jól élnek, annak ellenére, hogy „jövedelmük" jelentős részét adóként befizetik. Nagy-Britanniában, és néhány más országban, ahol a tőkét és a tőkejöve­delmeket nem sújtják adók, és ahol bőségesen állnak rendelkezésre esz­közök az örökösödési adó megkerülésére a tulajdon elhalálozás előtti át­írásával, a helyzet majdhogynem botrányos, habár ezt többnyire eltitkol­ják a munkások és a fizetésből élők elől, akiket az adók és a társadalom­biztosítási befizetések súlya igazából terhel. Svédországban és az Egye­sült Államokban az adórendszer szigorúbb, bár még ott is nagyon külön­bözik az adóztatás valóságos hatása attól, aminek látszik.

A korporációk nagy és megnevezhetetlen érdekei a legkülönbözőbb utakon jutnak befolyáshoz, ami csak ritkán ellensúlyozható demokratiku­san a munkások és fogyasztók hatalmával. Magasan képzettek az eltitko­lásban, és a hathatósnak tűnő, de megkerülhető nyilvános ellenőrzéselfo­gadásában. Zárt ajtók mögött ülésező igazgatóságaik – melyek kevés tényleges befolyást engednek az egyszerű részvényeseknek – és az üzleti élet, a politika, a felsőoktatás és minden más terület legfelsőbb vezetői között kialakult kapcsolatok lényegében egy hatalmi oligarchiát alkot­nak. Ez különösen befolyásossá válik olyan országokban, mint az Egye­sült Államok, ahol a népi részvétel és ellenőrzés a tömegszervezetekben gyakran gyenge, olyannyira, hogy vezetőik, például a szakszervezetek­ben, sokkal könnyebben kaphatók csalásra. Nagy-Britanniában a továbbélő osztályhierarchia egy átláthatatlan, de szilárd struktúrát biztosít ennek az antidemokratikus hatalmi koncentrációnak.

Az alacsony jövedelműek érdekében hozott reformok gyakran nem jelentenek többet a magasabb jövedelműeknek nyújtott, sokkal nagyobb előnyök fedezésénél. A legtöbb nyugati ország mezőgazdasági politikája számos bizonyítékkal szolgál erre. Már említettem, hogy az adóztatás progresszivitása túlnyomórészt puszta látszat.

A gazdagok rendszerint továbbra is „dollárjaikkal szavazhatnak", pénzügyi hozzájárulást nyújtva az érdekeiket védő pártoknak. A tit­kos szavazás elvének furcsa kiterjesztése által rendszerint névtelenség­ben tarthatják hozzájárulásaikat. Sőt, gyakran módjukban áll ezeket leírni adóztatható jövedelmeikből, vagyis a befolyás e magánjellegű megvásár­lását valójában nagymértékben támogatja maga az állam. Svédország ki­vételével egy személy vagyona és jövedelme nem nyilvános kérdés, ha­nem teljes mértékben az ő magánügyének tekinthető, azzal a kivétellel, hogy az adatok kiadandók az adóhatóságoknak, és talán felhasználhatók statisztikai célokra, ahol az egyén eltűnik a csoportban. Az egyén gazda­sági státuszának titkossága a fontos polgári szabadságjogok méltóságáig emelkedett.

Ebben az antidemokratikus és kiváltságokat védelmező társadal­mi rendszerben fontos szerepet játszik a kommunikációs ipar félel­metes hatalma az emberek viselkedésének és választásainak alakítá­sában. Minthogy a kommunikáció szabadsága a demokrácia alapelve, e tevékenységet nem lehet túlzottan kifogásolni. De minthogy egy iparág­ról van szó, szolgáltatásait fizetség ellenében lehet elérni, és a hatékony pénzbeni kereslet vezérli. És amennyiben ez embereket befolyásol, nem­csak fogyasztási mintáikat határozza meg, hanem közügyekről alkotott véleményüket és szavazataikat is alakíthatja. Ez alapjaiban rendíti meg a demokráciát.

Ahogy már utaltam rá, a mindenféle magánfogyasztásra buzdító propa­ganda befolyása alatt – melyhez nem mérhető egyetlen, a szervezett tár­sadalom által nyújtott szolgáltatások fogyasztására irányuló hathatós kampány sem, – a szavazók a közös kiadások szintjét a racionálisnak minősülő alatt tartják. De-sokkal általánosabban,- a szavazók tényleges igényeinek effektív valóra váltását célzó reformoknak (például az adóte­her elosztásának vagy az üzleti élet fölötti ellenőrzésnek) mindenütt számtalan gátat kell leküzdeniük. Ezeket a kommunikációs ipar műsorai emelik, a status quo fenntartásának jogát megszerzett személyek és cso­portok alkalmazásával.

De tegyük félre az irányító pozíciókban levők hathatós szerzett jogait. Gazdagságuk és az üzleti gépezet fölötti ellenőrzésük miatt, meg a közvé­lemény befolyásolása következtében – amit meg tudnak vásárolni a kom­munikációs ipar szolgáltatásainak alkalmazásával,- egy mégoly tökéle­tes demokráciában is mindig lesz egy tendencia arra, hogy különleges helyzetű csoportok, melyek kicsik és nem tudnak egyesülni a nyomás gyakorlására, alacsony szinten tudják megvédeni érdekeiket Ilyen csoportok például a volt bűnelkövetők, a szellemi fogyatékosok vagy a gyengeelméjű személyek és családtagjaik. Ok kevesen vannak, és nem könnyen szerveződnek; és az esély, hogy balszerencsés módon közéjük kerüljünk, kicsi (vagy általában annak hisszük). így a velük való szolida­ritás az őket övező közösségben nehezen moblizálható. Társadalmi ellá­tásuk egy nyugati országban sem éri el a jólét normáit, sőt a méltányossá­gét sem, ami egyébként rendszerint elérhető.

Ezzel szemben az idősek érdekei rendszerint jól védettek, mert mind­annyian tudjuk, hogy egyszer majd megöregszünk. Hasonló okoknál fog­va a betegekről és a rokkantakra] sem feledkezik meg a jóléti állam. Ugyanakkor a nagy családok – a meghozott újraelosztó intézkedések el­lenére – egészében hátrányos helyzetű csoportot képeznek. A gyerekeknek nincs szavazatuk, a nagycsaládos szülők pedig törpe minoritást ké­peznek minden szavazóközösségben. Mivel a nyugati országok fiataljai rendszerint nem terveznek sok gyereket, és mivel az öregebbeknek vagy kis családjuk volt, vagy emlékeznek rá, hogy ők sem kaptak nagy támo­gatást a társadalomtól, a nagy családok iránt kevés szolidaritás mutatko­zik. A mechanizmust, melyre gondolok, jól illusztrálja az autótulajdono­sok példája. Ok olyan országokban is, ahol még mindig kisebbségben vannak, erőteljes nyomáscsoportot képeznek, mellyel minden kormány­nak a legnagyobb gonddal számolnia kell, azon egyszerű oknál fogva, hogy sokkal több ember reméli, egy napon majd ő is autótulajdonos lesz.

Minden olyan kérdésben, amelyben a jóléti állam botladozik, az előrelépésnek az oktatáson kell nyugodnia. Az egyénnel pontosabban meg kell ismertetni a társadalmi tényeket, beleértve az ő valóságos érde­keit, és az ideálokat, melyeket értékítéleteinek mélyebb szféráiban hor­doz. (Ettől sokkal inkább „propagandabiztos" lesz, hogy egy olyan kife­jezést használjunk, mely Amerikában a második világháború kitörése előtt terjedt el, de amely mostanra sajnos kikopott az általános használat­ból, vélhetően azért, mert a kommunikációs iparnak nem tetszik mögöttes jelentése.) Ahogy az egyén nemzeti közösségéről kialakított objektív tu­dása javul, már nem vezethetik félre a hatalmi oligarchiák. Meg fogja re­formálni az adóztatást és minden mást. Ahogy megérti saját igazi törek­véseit és polgártársai körülményeit, nagyobb szolidaritást fog érezni a nemzeti közösség minden csoportjával, még a kicsikkel, megosztottakkal és boldogtalanokkal is.

Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy e recept se nem több, se nem kevesebb, mint az ősrégi liberális tanítás arról, hogy „a tudás majd felszabadít bennünket". Úgy érzem, joggal remélhető, hogy a jóléti állam mindenütt megőrizte az oktatásba vetett hitet, és most egyre több erőfe­szítést – és közös forrásokat – irányít az oktatás szintjének emelésére. Az is remélhető, hogy a jóléti állam minden területen ténylegesen előrehalad, gyakran a fortélyos hatalmi oligarchia legerősebb szerzett jogai, és a kommunikációs ipar erőforrásainak legádázabb mozgósítása ellenére.

Inflációs nyomások

Szeretném egy kissé részletesebben bemutatni a jóléti állam botladozásait egy fontos szempontból, röviden kommentálva a legtöbb nyugati or­szág növekvő inflációra való hajlamát. A jelenlegi átmeneti időszakban e tendencia majdhogynem a demokratikus jóléti állam sajátosságának ne­vezhető, annak ellenére, hogy a nyugati országok fejlettebb gazdaságai­nak könnyebben kellene megőrizniük pénzügyi egyensúlyukat.

Az inflációs fejlődés ellenállás nélküli elfogadása elkerülhetetlenül nem kívánatos következményekhez vezetne a reáljövedelem elosztásá­ban és a beruházások és a termelés irányaiban. Veszélyes lehetne egy or­szág politikai stabilitására nézve. Az infláció megfékezése és mérséklése az aggregát kereslet és kínálat közötti egyensúly helyreállítása nélkül egy sor olyan közvetlen állami beavatkozást szentesítő törvény meghozatalát tenné szükségessé (jegyrendszer, építési korlátozások, kiutalások, árellenőrzés stb.), melyet saját érdekében egy állampolgári csoport sem tá­mogatna. Ha az egész világ nem halad ugyanabban az irányba vagy ugyan­olyan gyorsan, akkor szükséges lenne a közvetlen deviza- és külkereske­delmi ellenőrzés bevezetése is. A helyzet, amiről beszélek, időről időre előfordult a legtöbb nyugati országban, a háború utáni időszakban.

Az ilyen direkt állami beavatkozás átfordulása egyfajta részletes regulálásba a termelésnek és beruházásoknak mindenféle gazdaságtalan és té­ves megoldásokhoz vezet. Veszélyezteti az erkölcsi normákat az üzlet vi­lágában és az ellenőrzésért felelős kormányszervekben. A kormányok és politikai pártok politikusi és közgazdasági elméit a nemzetgazdaság fő problémái helyett e kicsinyes kontárkodás kötné le. Tervezési erőfeszíté­seiket arra kellene fecsérelniük, hogy küzdjenek annak az inflációs nyo­másnak az árhatásai ellen, amelyet nem volt erejük megelőzni. Végső so­ron ez a közgazdaságtudományi munkákat is eltéríti az átfogó kérdésétől a kicsinyes, rövid távú kérdések felé.

Csak termelők közötti kollektív alku

Van néhány általános ok, ami miatt ebben az átmeneti periódusban a nyu­gati országok demokratikus jóléti állama magában hordozza az elszaba­duló infláció veszélyét. Először is minden kormány és minden parlament arra kell törekedjen, hogy az állampolgárokat (vagy az állampolgárok stratégiai csoportjait) egy kicsivel jobban kielégítse, mint amit a kive­tendő adóteher garantálna.

Miután a közpolitika felelőssége egyre inkább megoszlik a területi és lakóhelyi önkormányzatok között, és a kiterjedt infrastruktúra összes szervezetében, melyek-a kollektív alku útján- egymás közt egyeztetik az árakat, béreket jövedelmeket és profitokat: egyre nehezebbé válik an­nak megakadályozása, hogy a pénzjövedelmek összege gyorsabban nőjön, mint a nemzeti termelés. Ezen intézmények annak a közösen elfo­gadott gyakorlati feltételezésnek a szellemében működnek, mely szerint az alkudozások kompromisszumos megegyezésekhez vezethetnek. A megegyezés elérésének és a konfliktus elkerülésének szorgalmazása szükségszerűen folyamatosan arra készteti az alkudozó felekkel, hogy a megegyezés elérése érdekéhen egy kicsit nagylelkűbbek legyenek egymáshoz, mint amit az érvényes árak mellett valójában megenged­hetnének. Amikor az árakat kiigazítják, e nagylelkűség költségét továbbháríthatják a cserefolyamatban éppen következő partner felé.

Ez a folyamat rendszerint a nagyhatalmú vállalatok és az erős szakszerve­zetek által uralt ágazatokban működik legszabadabban, legalábbis ami az amerikai tapasztalatot illeti. A fejlett jóléti államban azonban megvalósul az összes csoport közötti hatalmi egyensúly. A farmerek, közalkalmazottak, sőt még a nyugdíjasok is hatékonyan megszerveződnek érdekeik védelmére.

Most viszont az a fontosabb, hogy az emberek ehhez az alkuhoz inkább mint valamilyen jövedelem vagy profit élvezői szerveződnek meg, és nem mint fogyasztók. Mint ilyen vagy olyan „termelők" (különböző ága­zatok iparosai és kereskedői, különböző méretű birtokokon gazdálkodó és különböző terményekre specializálódó farmerek, különböző szakmák mesterei, különböző vállalatok különböző munkaköreiben dolgozó hiva­tali és fizikai dolgozók stb.) mindannyian különös és különleges érdekkel bírnak. Természetszerűen eltérő csoportokba és alcsoportokba kerülnek, melyeket a közösség többi részével szembeni érdekek azonossága tart össze. Igaz, mindannyian fogyasztók is. De az alacsonyabb árakhoz és meg­élhetési költségekhez fűződő érdekeik közösek, általánosak és megoszla­nak. Ennélfogva minden nyugati országban sokkal nehezebbnek bizo­nyult a hatékony fogyasztó szervezetek kiépítése. További oka ennek az, hogy a nők, akik a fogyasztási kiadások oly nagy részét ellenőrzik, vona­kodnak részt venni a közösségi irányításban. A fogyasztók szervezetei csak néhány országban jutottak akár csak egy csekély alkupozícióhoz is.

A jóléti állam fejlődésének jelenlegi szakaszában igen fontos tény az, hogy az érdekszervezetek struktúrája, meg a parlamentben és más, terü­leti és lakóhelyi szintű választott közgyűlésekben kifejtett nyomás, erősen részrehajló a termelők jövedelmi és profitérdekei irányában. Ezt általában nem tekintik csorbának a demokrácián. Hiszen mindenki vala­milyen jövedelem vagy profit élvezője, és nemcsak fogyasztó. A jóléti ál­lam keretei között pedig a munkások és farmerek szervezetei folyamato­san erősödnek azáltal, hogy politikai erejüket szavazóként-az alkufolya­mat kereteit kijelölő – országos, területi és lakóhelyi közgyűlések politi­káinak meghatározására használják. Ez a helyzet egyszerűen azt jelenti, hogy az intézményi keretek olyanok, hogy a különféle emberek a külön­féle életpályákon egyre hatékonyabban összpontosítják a magasabb élet­színvonalért folyó erőfeszítéseiket a pénzjövedelmek szintjének megvé­désére és növelésére tett próbálkozásokra. Zúgolódhatnak az emelkedő árak és megélhetési költségek miatt, és felhasználhatják e trendet a maga­sabb jövedelmekért kifejtett nyomás motivációjaként, de rendszerint nem rendel kéznek hathatós eszközzel az árak emelkedő trendjének összehan­golt cselekvés általi megállítására.

A termelők csoportjai közötti bármely alkuban a teljes nemzeti jövede­lemnek csak egy töredékéről születik döntés. Ezek mindegyikéhez szük­séges két fél, melyek egyike teljesen természetesen úgy érezheti, hogy a nemzeti termelés egy nagyobb szeletét kívánja a másik félnek juttatni. Ahogy Ernst Wigfors úr, Svédország pénzügyminisztere nagy intellektu­ális bátorsággal magyarázta egyszer a parlamentben: ha annak az ország­nak a farmerei és munkásai úgy döntenek, hogy magasabb jövedelmet akarnak maguknak és egymásnak, senki sem állhat útjukba, hiszen övék minden hatalom. De természetesen ahhoz már nincs hatalmuk, hogy a nemzeti reáljövedelmet ilyen egyszerűen növeljék.

A fiskális és monetáris eszközök elégtelensége

A jelenleg uralkodó feltételek, és főként az infrastruktúra szervezeteinek (melyek főként a fenti értelemben vett termelői szervezetek) intézménye­sült hatalma mellett illúzió azt hinni, hogy a nemzetgazdaság egyensú­lya helyreállítható a régimódi, általános monetáris és fiskális eszkö­zökkel. Ahogy azt a legtöbb nyugati ország friss tapasztalataiból tudjuk, az emelkedő költségek és árak trendje könnyedén eluralkodhat, még az ilyen széles körű befolyásoló eszközök által indukált általános visszafo­gás mellett is. Sőt mi több, ezek nem alkalmazhatók elég hatékonyan és a kellő időtávon az árak emelkedő trendjének megállítására akkor, ha az or­szágos közösségek nem járulnak hozzá a visszafogáshoz a nagymértékű munkanélüliség miatt.

Egy nyugati típusú demokráciában a teljes foglalkoztatás melletti monetáris stabilitás biztosításának problémája csak úgy oldható meg mindenki megelégedésére, ha emelkedik az oktatás általános szintje, még intenzívebbé válik az emberek aktív részvétele a dönté­sekben minden szinten, sokkal erősebben tudatosul, hogy mennyire közös érdek az árszínvonal féken tartása, és ily módon megte­remtődik az országos tervezéshez és a piacok összehangolásához szükséges megértés és szolidaritás alapja, annak érdekében, hogy az aggregát kereslet és kínálat közötti egyensúly fenntartható legyen a gazdasági tevékenység visszafogása nélkül. Megint csak nem tehetek mást, mint hogy visszautalok az oktatásra és a demokráciára.

És így nemcsak stabilizálnánk az üzleti fejlődés irányát teljes foglal­koztatás mellett, hanem – ezen egyensúly elvesztésekor – csökkentenénk a szükségességét a különösen ellenszenves direkt állami beavatkozások­nak. Hogy ezt megvalósítsuk, szükség lenne arra, hogy az intézményi infrastruktúra keretében erős és hatékony fogyasztói szervezetek alakuljanak, és a kollektív alku folyamatában semlegesítsék a jelenleg uralkodó elfogultságot a magasabb jövedelmek és profitok iránt, megte­remtve az árstabilitás lehetőségét.

Az állam mint olyan, nehezen helyettesítheti elég hatékonyan a nem létező vagy abnormálisan gyenge fogyasztói szervezeteket Nem számíthat sok sikerre, ha annak érdekében avatkozik be a termelők szer­vezeteinek kollektív alkujába, hogy a termelékenység növekedésének szintjéhez igazodva alacsonyan tartsa a béreket, árakat, jövedelmeket és profitokat. Először is az állam ily módon feladná sajátlagos szerepét, me­lyet az alku szabályainak kialakítójaként és döntőbíróként játszik. Az al­ku kevésbé lenne szabad. Ráadásul, ha a fogyasztói szervezetek hiányoz­nak vagy gyengék, az állam mint szabályozó a létező termelői szerveze­tek nyomása alatt cselekedne. Még az állam sem tud szabadulni a jövede­lem- és profittulajdonosok iránti elfogultságtól, ami a jelenlegi intézmé­nyes rendszer sajátja.

Skandináviában jelentős tapasztalattal rendelkezünk az országos érdek­egyeztetésről a nagy jövedelem- és profittulajdonosok főbb csoportjai között. Az ilyen állami felügyelet mellett folyó sokoldalú tárgyalások mindenképpen nagy előrelépést jelentenek, különösen mivel a fogyasztói szervezetek sem olyan túlzottan gyengék, mint más országokban, és aktí­van részt vesznek az alkufolyamatban. De még mindig messze vagyunk a teljes foglalkoztatás melletti árstabilitás problémáinak megoldásától. En­nek megvalósításához arra lenne szükség, hogy a fogyasztói szervezetek sokkal erősebbek legyenek. Úgy gondolom, ez a lecke, melyet ebből a ta­pasztalatból megtanulhatunk. Azért hangsúlyozom ezt, mert a gondolko­dás jelenlegi iránya, különösen az Egyesült Államokban, úgy tűnik, hogy túl sokat vár az „állam által elősegített" – országos és sokoldalú – ár- és bértárgyalásoktól. Az ilyen érdekegyeztetés nem küzdi le az alapvető (és inflációs) intézményi elfogultságot, amelyre utaltam. Csak akkor valósít­ható meg az „ellensúlyozó" erő, ha az állampolgárok ugyanolyan haté­konysággal megszerveződnek fogyasztói mivoltukban, mint ahogy már megszerveződtek jövedelem- és profittulajdonosként. Az állam csak ak­kor szabadulhat meg ettől az elfogultságtól.

(Fordította: Andor László)

Az eredeti szöveg forrása: Gunnar Myrdal: Beyond the Welfare Slate. Yale University Press, 1960.