1. Azokban a társadalmakban, amelyekben a termelés modern feltételei uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg. Mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá változik.
2. Az élet minden aspektusáról leválasztott elképzelések közös folyamban egyesültek, és az élet egykori egységessége mindörökre elveszett. Ha részlegesen vizsgáljuk, a valóság új általánossága mint egy elkülönült pszeudo-világ jelenik meg, amely kizárólag szemlélődés tárgya. A világról alkotott elképzelések specializálódásának tendenciája legmagasabb szintű kifejeződését az autonóm elképzelés világában leli, ahol a csalás önmagát csalja meg. Általánosságában a látvány az élet konkrét kifordítása, és így a nem-élet önálló folyamata.
3. A látvány egyrészt úgy jelenik meg, mint a társadalom maga, mint annak egy része, és végül mint az egységesítés eszköze. A társadalom részeként az a szektor, amely felé minden figyelem és tudatosság konvergál. Elszigetelt állapotában – és éppen ebből az okból – ez a szektor az illúziók és a hamis tudat helye; az egység, amelyet kierőszakol, pusztán a generalizált szétválasztás hivatalos nyelve.
4. A látvány nem elképzelések gyűjteménye; sokkal inkább az emberek közötti társadalmi kapcsolat, amelyet az elképzelések közvetítenek.
5. A látvány sem a vizuális világ szándékos torzulásaként, sem az elképzeléseket tömegesen terjesztő technológia termékeként nem érthető meg. Sokkal inkább úgy kell tekintenünk, mint aktualizált Weltanschauung-ot, amely anyagi valósággá lett átfordítva – egy objektív erővé alakult világnézetet.
6. Totalitásában felfogva a látvány egyként folyománya és célja a domináns termelési módnak. Nem valamilyen hozzáadás a valódi világhoz – másként szólva nem díszítőelem. Éppen ellenkezőleg, a látvány a társadalom reális irrealitásának kellős közepe. Minden különös megjelenésében – hírközlés vagy propaganda, reklám vagy a szórakoztatás aktuális fogyasztása – a látvány összefoglalja a társadalmi élet aktuális modelljét. Mindenütt jelenvaló kinyilatkoztatása egy, a termelési szférában már megtörtént választásnak, valamint a választás beteljesedett eredményének. Formájában és tartalmában a látvány a fennálló rendszer feltételeinek és céljának totális igazolását szolgálja. Továbbá biztosítja ennek az igazolásnak a permanens jelenlétét, mivel a modern termelési folyamaton kívül eső idő túlnyomó részében meghatározó szerepet tölt be.
7. Maga a szétválasztás jelensége része a világ egységességének, egy globális társadalmi praxisnak, amely egyrészről a valóságra, másrészről az elképzelésre hasadt szét. A társadalmi gyakorlat, az autonóm látvány megjelenése és általánossá válása előtt egy olyan valódi totalitás volt, amely tartalmazta a látványt is. Ezen totalitás szakadása mindazonáltal olyan mély, hogy a látvány képes önmagát, mint annak valódi célját megmutatni. A látvány nyelve a termelés uralkodó szervezetének jeleiből tevődik össze – azokból a jelekből, amelyek ugyanakkor ennek a termelésnek alapvető végtermékei.
8. A látvány nem fogható fel a konkrét társadalmi tevékenység elvont ellentéteként, mivel a valóság és az elképzelés közti dichotómia egy ilyen ellentétpár mindkét oldalán éppen úgy megmarad. Így a látvány, habár a valóságot a feje tetejére állítja, maga is valóságos tevékenység terméke. Ugyanígy, az élő realitás kénytelen elszenvedni a látvány kontemplációs mechanizmusának támadását, egybeolvad a látvány törvényeivel és egyben pozitív lendületet kölcsönöz nekik. Ily módon mindkét oldal megosztozik az objektív valóságon. És bármilyen koncepció, álljon egyik vagy másik oldalon, alapját csakis az önmagának saját ellentétébe való fordításban lelheti: a valóság kirobban a látványban, és a látvány valódi. Ez a kölcsönös elidegenedés az esszenciája és a támasztéka a látványnak, mint olyannak.
9. Egy világban, amely valóban a feje tetején áll, az igazság csupán a hamisítás egy mozzanata.
10. A látvány koncepciója összehoz és megmagyaráz egy egész sor, látszólag teljesen különböző jelenséget. Az ezen jelenségek közötti eltérések és kontrasztok a látvány megjelenései – megjelenései a megjelenítés társadalmi szervezetének, amelynek szükséglete, hogy saját általános igazságában legyen felfogva. Saját terminológiájában megértve a látvány a megjelenések uralmát hirdeti és kijelenti, hogy az egész emberi élet, vagyis az egész társadalmi lét, pusztán megjelenés. De bármilyen kritikának, ha meg akarja ragadni a látvány lényegi jellemzőjét, képesnek kell lennie arra, hogy azt mint az élet látható negációját leplezze le – egy olyan életét, amely önmagának vizuális formát adott.
11. Hogy leírhassuk a látvány formációit, funkcióit, és mindazon erőket, amelyek elpusztításának irányába fejthetnek ki hatást, szükségünk van néhány mesterséges különbségtételre. A látvány elemzése megköveteli, hogy valamilyen szinten az ő nyelvét beszéljük – azon a szinten, amelyen rákényszerülünk, hogy annak a társadalomnak a metodológiájával éljünk, amely a látványban kifejeződik. A látvány egy sajátos gazdasági és társadalmi formáció kifejeződése; ha úgy tetszik, akkor ennek a formációnak a szertartáskönyve. Ugyanakkor az a történelmi pillanat is, amely éppen meghatároz bennünket.
12. A látvány félreérthetetlen és vitán felül álló óriási pozitívumként állítja be magát. Minden mondanivalója a következő: “Mindaz, ami megjelenik: jó; és mindaz, ami jó, megjelenik.” Az általa megkövetelt hozzáállás alapjában nem más, mint ugyanaz a passzív elfogadás, amelyet már biztosított azzal, hogy kétségbevonhatatlannak ábrázolja magát, és a valóságban azzal, hogy monopolizálja a megjelenők világát.
13. A látvány alapjában véve tautologikus, azon egyszerű okból, hogy eszközei és céljai azonosak. ő a Nap, amely sohasem nyugszik le a modern passzivitás birodalmának egén. Uralja az egész földkerekséget, saját dicsőségének örökkön tartó fényében sütkérezve.
14. A modern ipari társadalom látvány-karakterében nincsen semmi váratlan vagy természetfeletti; éppen ellenkezőleg, ez a társadalom leginkább a látványon alapul. A látvány – mint a fennálló gazdasági rend tökéletes elképzelése – számára a cél semmi, és a fejlődés minden – habár az egyetlen dolog, amit a látvány egyáltalán tervez, az önmaga fejlesztése.
15. Mint a jelenlegi termelésben létrejövő dolgok szükségszerű díszcsomagolása, mint a rendszer racionalitásának általános érvényű magyarázata, és mint az a fejlett gazdasági szektor, amely közvetlenül felelős a képzelet-tárgyak egyre növekvő tömegben való újratermeléséért, a látvány a jelenlegi társadalom legalapvetőbb terméke.
16. A látvány saját akarata alá rendeli az élő emberi lényeket, olyan mértékben, ahogy a gazdaság már maga alá gyűrte őket. Így a látvány csupán a gazdaság önmaga kedvéért fejlődő uralmát jelenti – amely egyszerre hőséges tükre a dolgok termelésének és a termelők torzult eltárgyiasítása.
17. A gazdaság társadalmi élet feletti uralmának legkorábbi időszaka a létezésnek birtoklássá való magától értetődő degradálását vezette be az emberi megnyilvánulások minden területén. A jelenlegi időszakban, amikor a társadalmi élet teljesen a gazdaság által felhalmozott termékeknek rendelődik alá, létrejön az általános átcsúszás a birtoklásból a megjelenésbe: most már minden aktuális “birtoklás” ebből a megjelenésből kell hogy levonja közvetlen súlyát csakúgy, mint létének alapvető értelmét. Ugyanakkor a közvetlenül a társadalmi erőktől függő, azok által formálódó minden egyedi valóság társadalmi valósággá válik. Csak annyiban jelenhet meg, amennyiben nem egyedi valóság.
18. Ahol a való világ puszta elképzelésekké válik, ott ezek a puszta elképzelések valódi létezést kapnak – a hipnotizált viselkedés hatékony motorjaiként. A látvány feladata, hogy a világot, amely többé közvetlenül már nem felfogható, egy csomó különféle specializált közvetítőn keresztül láttassa; ezért magától értetődően a látást tekinti az alapvető emberi érzékelésnek, éppen úgy, ahogyan egykor a tapintás számított annak. A leginkább absztrakt és megcsalható érzék felel meg legjobban a jelenlegi társadalom általánossá tett absztrakciójának. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy maga a látvány a puszta szemmel felfogható – asszisztáljon ehhez akár még a fül is. A látvány már meghatározásában idegen az emberi tevékenységtől, minden tervezéstől és helyesbítéstől. A dialógus ellentéte. Ahol a reprezentáció független létezéshez jut, ott a látvány újrateremti önmagát.
19. A látvány a nyugati filozófia gyengeségeinek örököse, annak a gondolati folyamatnak, amely a tevékenységet éppen a vizualitás kategóriáiban próbálta megragadni; és valóban, a látvány éppen annak a technikai racionalitásnak a szüntelen terjesztésén alapul, amelynek ez a filozófiai tradíció adott életet. Nem a filozófiát valósítja meg, hanem a valóságot teszi filozófiává, és minden konkrét emberi életet egy spekulatív univerzumba helyez át.
20. A filozófia az elidegenedett gondolat hatalma és az elidegenedett hatalom gondolata; mint ilyen, soha nem volt képes önmagát a teológiától megszabadítani. A látvány a vallási illúziók anyagi újjáépítése. A látvány technológiája nem kergeti szét azokat a vallási felhőket, amelyekben az emberek egykor a tőlük leválasztott erőiket elhelyezték, ám ezeket a felhő-borította entitásokat most a földhöz köti. Így a leginkább földhözragadt élet az, ami átláthatatlanná és megfoghatatlanná válik. Az élet abszolút tagadásának csalóka Paradicsomát többé nem az Égbe helyezi, hanem éppen az anyagi életben mutat neki helyet. A látvány technikai megvalósítása az emberi erők “túlvilágra” való száműzésének – és a szétválasztás tökéletesítésének az emberi lényeken belül.
21. Mindaddig, amíg a szükségleteken alapuló világ csupán társadalmi álom, az álmodozás társadalmi szükséglet marad. A látvány a leláncolt modern társadalom lidércnyomásos álma, amely csupán az alvás utáni vágyát fejezi ki. A látvány ennek az alvásnak az őrangyala.
22. Az a tény, hogy a modern társadalom gyakorlati ereje elvált önmagától és a látványban lelte meg a maga független birodalmát, csupán abból a másik tényből érthető meg, hogy ebben a gyakorlati erőben az önbomlasztás és az önellentmondás már eleve adott.
23. A látvány gyökereinél ott találjuk a legősibb társadalmi munkamegosztást: a hatalom elkülönítését. A látvány így egy speciális működés, minden egyéb tevékenység szóvivője, a hierarchikus társadalom egyfajta diplomáciai képviselete saját maga számára, és az egyetlen olyan beszéd, amelyet ez a társadalom hajlandó meghallgatni. Vagyis a látvány legmodernebb aspektusa más oldalról szemlélve egyben a legarchaikusabb is.
24. A látványon keresztül a fennálló rend beszélget szüntelenül önmagával egy végtelen, öndicsőítő monológban. A látvány a hatalom önarcképe egy olyan korszakban, amikor ez a hatalom totálisan rendelkezik a létezés minden feltétele felett. A látvány kapcsolatrendszereiben a tiszta objektivitás fetisizálása hivatott elfedni azt a valóságos jellemvonást, hogy a látvány az emberi lények és az osztályok közötti kapcsolat: egy második Természet végzetes törvényei látszanak környezetünket irányítani. De a látvány nem egy természetes fejlődésként felfogott technikai fejlődés eredménye; éppen ellenkezőleg: a látvány társadalma egy forma, amely megválasztja saját technikai tartalmát. Ha a látvány – annak a “tömegmédiának” az eszközeivel értelmezve, amely egyike a legbutítóbb felszíni kifejeződéseinek – időnként egyszerűen mint puszta apparátus tűnik is meghódítani a társadalmat, nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy ez az apparátus egyáltalán nem semleges, hanem éppen a látvány belső dinamikájának szükségleteire adott adekvát válasz. Ha az adott korszak társadalmi elvárásai, amelyek ezeket a technikákat kifejlesztik, csak közvetítőkön keresztül elégíthetőek ki, ha a társadalom és az emberek közti összes kapcsolat irányítása a “pillanatnyi” kommunikáció közvetítésének függvénye, ez csak azért lehetséges, mert ez a “kommunikáció” egyirányú. A “kommunikációnak” a fennálló rendszer irányítóinak kezében felgyűlő ilyen mértékű felhalmozódása teszi lehetővé éppen ezt a sajátos irányítási formát. Az a társadalmi szakadás, amelyet a látvány kifejez, elválaszthatatlan a modern államtól, amely a társadalmon belüli szakadás általános formája, a társadalmi munkamegosztás terméke és az osztályuralom szerve.
25. A szétválasztás a látvány alfája és omegája. A vallási kontempláció legkorábbi formájában a társadalmi munkamegosztás és az osztályok kialakulásának terméke. A hatalom így öltöztette magát az öröktől való rend misztikus ruhájába. A korábbi időszakokban a szentséggel igazolták a dolgoknak azon kozmikus és ontologikus rendjét, amely legjobban szolgálta az urak érdekeit, megmagyarázva és kiszínezve azt, amit a társadalom nem tehetett meg. Így a hatalomnak, mint elkülönített résznek, mindig is volt látvány-aspektusa, de az általános ragaszkodás egy változatlan elképzeléshez eredetileg a közös veszteségtudat eredménye volt, képzeletbeli kompenzációja a valódi társadalmi aktivitás nyomorúságának, amelyet még széles körben érvényesnek tartottak. A modern látvány, éppen ellenkezőleg, azt fejezi ki, amit a társadalom megtehet; azonban ebben a kifejezésben a megengedett teljes ellentétben áll a lehetségessel. A látvány konzerválja az öntudat hiányát a létezés feltételeinek gyakorlati változásaiban. A látvány önnemző és önmaga állítja fel szabályait: a szentség egy megtévesztő formája. És nem rejti véka alá, hogy mi is valójában: egy hierarchikus hatalom, amely önmagán belül fejlődik, saját elkülönülésében; köszönhetően a növekvő termelékenységnek – ez azon a mindinkább kifinomuló munkamegosztáson alapul, amely az emberi mozdulatokat a gépek szükségleteihez igazítja -, valamint a folyamatosan táguló piacoknak. A fejlődésnek ebben a folyamatában minden közösség és kritikai tudatosság halálra ítéltetett; még azok az erők sem találták meg az újraegyesülés útját, amelyek pedig – elkülönítve magukat – képesek voltak jelentős növekedésre.
26. A munkásnak és termékének általánossá tett elválasztása véget vetett az elvégzett munka bármilyen áttekintésének, éppen úgy, mint a munkások közötti közvetlen emberi kommunikációnak. Az elidegenedett termékek felhalmozódásának előrehaladtával és a termelési folyamat fokozódó centralizálásával párhuzamosan az állandóság és a kommunikáció a rendszer irányítóinak exkluzív kiváltságává válik. Az elválasztáson alapuló gazdasági rendszer győzelme a világ proletarizálódásához vezet.
27. Az elválasztás termelési rendszerének sikeréből eredően, amelynek terméke maga az elválasztás, a tapasztalásnak az az alapvető területe, amely a korábbi társadalmi formákban az egyén alapvető munkatevékenységéhez kötődött, most – a rendszer fejlődésének megfelelően – helyet változtatott; a nem-munka, az inaktivitás uralma alá került. Azonban ez az inaktivitás semmiképpen sem szabadult fel a termelő tevékenység befolyása alól: azon alapul, nehézkes és hódoló alávetettségben létezik a termelés szükségleteivel és eredményeivel szemben, hiszen maga is a termelés folyamatának szülötte. Nincs szabadság a tevékenységen kívül, és a látvány összefüggésein belül minden tevékenységet tagad – annak következtében, hogy minden valódi tevékenységet erőszakosan önmaga, vagyis a látvány globális felépítésébe kényszerít. Ezért az úgynevezett “megszabadulás a munkától”, vagyis a szabadidő növekedése, sem a munkán belüli felszabadulásként, sem pedig a munka által létrehozott világtól való megszabadulásként nem értelmezhető.
28. A fennálló gazdasági rendszer az elszigetelődésen alapul; ugyanakkor pedig az elszigetelődés körkörös újratermelését valósítja meg. Az elszigetelődés a technológia alapja, és a technikai fejlődés elszigetelődést gerjeszt. Minden árucikk, amelyet a látvány-rendszer kiválaszt, a gépkocsitól a tévéig, egyben fegyvereiként szolgálnak abban, hogy folyamatosan megerősíthesse a “magányos tömeg” elszigeteltségének feltételeit. A látvány minden alkalommal újra visszatér saját előfeltételeihez, és ezt minden alkalommal egyre konkrétabban teszi meg.
29. A látvány eredete a világ egységének szétesése; a modern látvány gigantikus kiterjedése megmutatja, hogy ez a szétesés mennyire totálissá vált: mindenféle egyedi munka absztrakt természete, akárcsak az általában vett termelés absztrakt volta tökéletesen kifejeződik a látványban, amely konkretizálódásának módját az absztrakcióban leli. A látvány a világot két részre osztja, amelyek közül az egyik reprezentálja magát a világ számára, és fölébe rendeli magát. A látvány ennek a szétválasztásnak a közös nyelve. A nézőket csupán egyirányú kapcsolat köti ahhoz a középponthoz, amely fenntartja egymástól való elszigeteltségüket. A látvány így újraegyesíti a szétválasztottakat, de szétválasztottságukban egyesíti őket.
30. A néző elidegenedettsége a szemlélt tárgytól, és annak való alávetettsége (amely éppen az ő tudattalan aktivitásából ered) a következő módon fejeződik ki: minél inkább szemlél, annál kevésbé él; minél inkább az uralkodó rendszer által feltálalt szükségletekben találja meg a magáét, annál kevésbé képes felfogni saját létezését és vágyait. A látványnak a cselekvő alannyal szembeni külsődlegessége kifejeződik abban, hogy az egyén saját gesztusai sem az övéi többé, sokkal inkább ahhoz tartoznak, aki reprezentálja azokat számára. Ezért van az, hogy a néző sehol sem érzi otthon magát, hiszen mindenütt a látványt találja.
31. A munkás nem önmagát termeli: egy tőle független erőt állít elő. Ennek a termelésnek a sikere, vagyis a választék, amit létrehoz, a termelő számára csupán a megfosztottság választékaként jelenik meg. Minden idő, minden hely idegenné válik számukra, amint saját elidegenedett termékeik felhalmozódnak. A látvány ezen új világ térképe, amely lefedi a teljes területet. Így azok az erők, amelyektől megfosztattunk most teljes nagyságukban mutatkoznak meg előttünk.
32. A látvány társadalmi funkciója az elidegenedés konkrét termelése. A gazdasági növekedés elsősorban az ipari termelés e szektorának növekedésével jár együtt. Ha valami növekszik a gazdasági folyamatban, az csak az elidegenedés lehet, amely már eredetileg a gazdasági szféra génjeibe volt programozva.
33. A saját termékétől elszigetelt ember egyre növekvő mértékben maga termeli ki világának minden részletét; így mindinkább elszigetelődik ettől a világtól. Így most élete minél inkább termékévé válik, annál jobban elválasztódik ettől az élettől.
34. A látvány tőke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy már elképzeléssé válik.
(Ford.: Takács M. József)