A tanulmány a csecsen-orosz háború történeti vázlatát nyújtja. E háború – szemben a közvélekedéssel és a mainstream szakirodalommal – gazdasági, politikai-területi és szociális célokért folyik, s eredetét tekintve a rendszerváltás terméke. A nyersanyagok – főként a kőolaj – és a kereskedelmi utak ellenőrzése az oligarchák különböző csoportjait a mai napig izgalomban tartja Csecsenföldön, miközben az emberek azt képzelhetik, valaminő etnikai háború szenvedő részesei vagy tanúi.

Bevezetés

 

A Szovjetunió széthullása kétségtelenül a második világháború utáni történelem legfontosabb eseménye volt. Gyakran hangzik el, hogy a Szovjetunió széthullása vértelenül, békésen ment végbe, szemben a jugoszláv eseményekkel. Valójában nagyon sok áldozata volt (van): a több százezer menekült; azok az emberek, akiket etnikai hovatartozásuk miatt űztek el otthonukból; az állampolgárságuktól, emberi jogaiktól megfosztott százezrek (éppen az EU-n belül); a kibontakozó terrorizmus ártatlan áldozatai; a szociális áldozatok milliói. És a háborúk áldozatai: a posztszovjet térség formálódását nem egy fegyveres konfliktus kísérte: Grúziában (abház-grúz, oszét-grúz, 7000 halott, 200 000 menekült); Azerbajdzsánban (örmény-azerbajdzsán); Moldovában (román-szláv, 800 halott, 120 000 menekült); Tádzsikisztánban (100 000 halálos áldozattal és 600 000 menekülttel járt a polgárháború); és végül az Orosz Föderáció területén (ingus-oszét összecsapás, 600 áldozat, több mint háromezer felgyújtott ház; vagy a moszkvai 1993. őszi események, több száz halott).¹ Ez volt hát a Szovjetunió vértelen, békés felbomlása. Azonban a posztszovjet térségben az egyik legsötétebb ügy a két csecsen háború (1994-1996, 1999-2000) volt.

Úgy véljük, a csecsen konfliktus értelmezése elválaszthatatlan a Szovjetunió széthullásától. A csecsen konfliktusnak geopolitikai eredői is vannak, amelyek végül is hozzájárultak a posztszovjet "új rend" konszolidáláshoz. A csecsen konfliktus története szorosan összefügg az új Oroszország formálódásának történetével, a potenciális veszélyforrásként megjelenő etnikai ellentétekkel, az új elit kialakulásával, a szovjet államvagyon magánkézbe kerülésével (ezek már, mondhatni, kriminalisztikai eredők). Egyszóval: a csecsen konfliktus gyökerei legalább annyira Moszkvában keresendők, mint Groznijban, történeti értelemben a rendszerváltás következménye, öröksége. A csecsen háború egy kegyetlen és paradox politikai játszmának tekinthető. Kegyetlen, mert százezrek szenvedtek miatta, paradox, mert talán éppen ez segített a még nagyobb vérontás elkerülésében.

 

A történelmi múlt – adatokban

 

A csecsenek (a hozzájuk nyelvileg-kulturálisan legközelebb álló ingusokkal együtt) a Kaukázus ősi népei közé tartoznak. Ennek ellenére a XVI-XVII. század előtt alig van róluk írott adat. Önelnevezésük nahcso (t. sz. nahcsij). Az ingusoknak és csecseneknek közös önelnevezésük is van (vajnah). A csecsenek szunnita-muzulmánok, ám nem túl régóta. Első csoportjaik ugyan már a XVI. században felvehették az iszlámot, ám az iszlamizálódás hosszú folyamat volt, amely a XVIII. század egészére kiterjedt. A preiszlám, pogány hitvilág elemei szépen kimutathatóak a csecsen folklórban.² Éppen ezért óvatlanság lenne túlértékelni főként az iszlám fundamentalizmus befolyását a hagyományos csecsen kultúrában. A csecsenek néprajzilag, főként ami az életmódot illeti, megosztottak (ún. "hegyvidéki" és "síksági" csecsenek). A "síksági", azaz a Tyerek völgyében élő csecsenek nagyobb településeken laknak, s hagyományos kapcsolataikban kevésbé elzárkózóak, mint hegyvidéki társaik.³ Csecsenföld csak 1859 óta Oroszország része, azaz ekkor tagolták be az orosz közigazgatásba. 1917 után létrehozták a Csecsen Köztársaságot, ehhez csatolják 1934-ben az Ingus Köztársaság egy részét (a másik Észak-Oszétiához kerül), s így jött létre a Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaság.

1944. február 23-29. között (tehát nem egészen egy hét alatt!) a Csecsen-Ingus Köztársaság 478 479 lakóját deportálták (91 250 ingust és 387 229 csecsent). A deportálást irányító Lavrentyij Berija jelentése szerint az akció ellenállás nélkül zajlott (közben 2016 embert tartóztattak le szovjetellenes tevékenység miatt). A deportáció célpontjai Kazahsztán és Kirgizisztán voltak. Kazahsztánba 302 526 csecsent és ingust telepítettek, Kirgizisztánba 62 583 csecsent és ingust. Berija jelentése alapján a deportálás során 1272 ember halt meg, 56 csecsemő született, 285 embert kellett kórházba küldeni. A repressziók a Vörös Hadseregben szolgáló csecseneket is érintették, a tiszteket utasították, hogy a csecseneket küldjék az alma-atai deportálóközpontba. Sok tiszt ellenszegült a parancsnak, átírták a katonák nevét vagy nemzetiségét, s így néhányan megmenekültek (pl. M. Viszaitov, a Szovjetunió hőse, felderítő). Lavrentyij Berija a deportálás lebonyolításáért megkapta a Szuvorov-érdemrend I. fokozatát. A deportálás (kollektív büntetés) oka: 1942 őszén, a front közeledtével a német felderítés felvette a kapcsolatot a csecsenekkel. A csecsenek 1942 októberében fegyveres felkelést indítottak a Satojevszki, Cseberloevszki, Itum-Kalinszki, Nedenszki, Galancsozsszkiji kerületekben. Még előzőleg a csecsenek és ingusok közül viszonylag sokan dezertáltak a behívás elől: míg 1941 augusztusában a behívott 8000 ember közül 719-en szöktek meg, 1942 márciusában a behívott 14 576 ember közül már 13 560 nem jelent meg. A dezertálók hegyekbe menekültek, és bandákba tömörültek, ők váltak a fegyveres felkelés "kemény magjává". 1943-ban a Vörös Hadsereg NKVD tisztogató akciója vetett véget a felkelésnek, ennek során több ezer embert állítottak elő, és elfogtak 27, a csecseneknél rejtőző német ejtőernyőst.⁴ 1944. március 7-én felszámolják a Csecsen-Ingus Köztársaságot, területének egy részét Oszétiához csatolják A csecsenek és ingusok 1956-57 folyamán térhettek vissza őseik földjére, helyreállítják a Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaságot. A visszatelepülés nem volt konfliktusmentes: 1957-ig összesen 77 000 új telepes (oroszok, ukránok, avarok, vlachok) költözött be a csecsenek házaiba, s mindez súrlódásokhoz vezetett.⁵

A 60-as évektől kezdődő világméretű muzulmán népességrobbanás Csecsenföldet is elérte. Míg 1970-ben 612 674 csecsen élt a Szovjetunióban, 1989-ben már 958 309 (ebből 734 ezer a Csecsen Köztársaság területén).⁶ 1989-ben a Csecsen-Ingus Köztársaság nemzetiségi összetétele a következő volt. A köztársaságnak 1 270 429 lakosából 734 501 csecsen (57,81%), 293 771 orosz (23,12%), 163 762 ingus (12,89%), 14 824 örmény (1,16%).⁷ A csecsenek főként a falusi népességet alkották, az oroszok dominánsan városlakók voltak. Maga a főváros, Groznij is orosz többségű volt, a lakosság 55,8%-a (222 086) orosz volt, ezzel szemben a csecsenek aránya 30,5% (121 350), az ingusoké 5,4% (21 346 fő). Az oroszok főként a nehéziparban dolgoztak, a csecsenek a könnyűiparban és a kereskedelemben. Viszont az értelmiségi elit csecsen volt (szemben a közép-ázsiai fővárosokkal, ahol az "írástudók" jelentős része az oroszok közül került ki). Az oroszok jelentős része 1991 után elhagyta Groznijt.⁸

A csecsenek jellemzése során gyakorta találkozni felettébb romantikus elemekkel. Egyesek a csecsenek állítólagos vérszomjasságát, évszázados sérelmeket vérbosszúval törleszteni akaró lelki alkatát hangsúlyozzák. Mások pozitív értelemben misztifikálnak: kérlelhetetlen, szabadságszerető kis hegyi népként láttatják a csecseneket, amely igazságos harcát vívja elnyomóival. A legtöbben e két megközelítést egyszerre képviselik. Ezek valójában olyan nézetek, amelyeket – Edward Said nyomán – orientalista szemléletmódnak lehet nevezni.

Valójában a csecsenek teljesen normális emberek, akik végre-valahára szeretnének békében élni. A rendelkezésünkre álló adatokból kikövetkeztethetően a csecsenek többsége mindig is elutasította a konfliktusos politikát, a radikális-militarista iszlámot, a háborút. Ha a '90-es évek elején a csecsen társadalom többségében volt is őszinte akarat a függetlenség kivívására, ezt ma már felülmúlja a normális élet akarásának vágya. A mindenáron (tehát konfliktus árán is) függetlenségpártiak aránya nem lehet több az összlakosságon belül, mint 10%. A csecsenföldi választásokon mindig az a jelölt győzött, aki a Moszkvával való együttműködést szorgalmazta: 1997. januárban Aszlan Maszhadov 60%-ot kapott, 2003 októberében Ahmed Kadirov 81%-ot, 2004 augusztusában Alu Alhanov 73%-ot.

 

A felbomlás eseménye

 

A Szovjetunió széthullásával Csecsenföldön is megkezdődött a függetlenségi mozgalom. Ez lényegét tekintve ekkor még nem különbözött a Szovjetunióban észlelhető más hasonló mozgalmaktól (tatár, abház, oszét, tuvai stb.). A csecsen függetlenségi mozgalom motorja az OKCSN nevű szervezet (Obscsenarodnij Kongressz Csecsenszkogo Naroda, a Csecsen Nép Össznépi Gyűlése) volt. Ennek 1990. november 23-i ülése hitet tesz a Csecsen Köztársaság szuverenitása, a csecsen nyelv, kultúra, történelem ápolása, felélesztése mellett. Az OKCSN programja hangsúlyozottan világi nacionalista. A szervezet elnökévé 1990. december 1-jével Dzsohar Dudajevet választják. Dzsohar Dudajev 1944-ben született kazahsztáni deportációban, családja 1957-ben tért vissza Csecsenföldre. Beszél csecsen, orosz, kazah, üzbég, ukrán, kicsit észt nyelven. A Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) tagja. Afganisztáni veterán, I. osztályú pilóta. Afganisztánban szőnyegbombázásokban is részt vett. Elismert tiszt, kiváló katona. A Vörös Zászló és a Vörös Csillag Érdemrend tulajdonosa, a Szovjetunió mellett Afganisztán Népi Demokratikus Kormánya is kitünteti, igazi szovjet karrier az övé. A felesége orosz. A 80-as évek végén Észtországban, Tartuban szolgált. Itt felvette a kapcsolatot az észt szeparatista mozgalmakkal⁹ .

Dudajev 1991 márciusában az OKCSN elnökeként kijelenti, hogy a Csecsen Köztársaság szuverén, és hogy a hatalom az OKCSN kezébe megy át. Mivel ekkor még funkcionált a parlament (Verhovnij Szovjet, VSZ), Dudajev e lépése önkényesnek tekinthető, lényegében puccs­ról van szó. Ezt követően Csecsenföldön kettős hatalom alakult ki, de egyáltalán nem etnikai alapon. Az augusztusi puccs idején Dudajev Jelcint támogatta. Ezt követően Moszkvából megerősítették pozícióját Csecsenföld élén. Ez időben azonban Dudajev bátyja révén már közel került a mohamedán radikális tanokhoz. A puccs idején, már 1991. augusztus 22-én alakult meg a csecsen Nemzeti Gárda, amely elfoglalta Groznij adminisztratív épületeit. Szeptember 7-én Dudajev fegyveresei szétkergetik a köztársasági parlamentet. Ennek során 40 képviselőt megvernek, egy képviselő pedig életét veszti, miután (mintegy a prágai 1618 mintájára) kihajítják az ablakon.¹⁰ Október elején elfoglalják a grozniji KGB-épületet. Moszkva semmit nem reagál, sőt úgy tűnik, Dudajev továbbra is élvezi a bizalmat: pozitív alakként tűnik fel a tv-képernyőkőn, híradókban a jelcini "zavaros időknek" megfelelően.¹¹ Az OKCSN október 9-én kikiáltja Csecsenföld függetlenségét. Október 27-én választásokat tartanak a köztársaságban, amelyen Dudajev győzelmet arat úgy, hogy a szavazatok 85%-át szerzi meg – de 10%-os részvétel mellett. A 360 választókörzet közül mindössze 70-ben zajlottak le a választások. Az ingusok bojkottálják a választásokon való részvételt, és Moszkva sem ismeri el azok eredményét – ez már a visszafordíthatatlan szakadást jelzi előre. Dudajev mégis kap üdvözlő táviratokat – néhány függetlenedni kívánó szovjet tagköztársaságból.¹² Ősszel már a grozniji rendőrség is Dudajev pártjára állt. Dudajev a hozzá közel álló embereket ülteti a kulcspozíciókba (M. Ahmadov lesz a parlament elnöke, Z. Jandarbijev parlamenti bizottsági elnök, Biszlan Gantamirov Groznij polgármestere). Moszkva november 7-ével rendkívüli állapotot hirdetett ki a köztársaság területén. Dudajev ekkor már keményen oroszellenes. November 9-én a Kaukázus népeit Oroszország elleni harcra szólítja fel. Ugyanezen a napon történik az első terrorakció, mintegy előre jelezve a későbbieket. 3 csecsen terrorista eltéríti a Minyeralnije Vodi-Jekatyerinburg között közlekedő TU-154-es repülőgépet, amely végül Ankarában landol. Dudajev november közepén a kormány fejének nyilvánítja magát, és kijelenti, hogy csak azután tárgyal Oroszországgal, miután az elismerte Csecsenföld függetlenségét.

Az eseményekkel párhuzamosan már 1991 őszén megkezdődik a szovjet (orosz) hadsereg csapatainak kivonása Csecsenföldről. Októberben Samil Baszajev emberei – nőket és gyerekeket maguk előtt hajtva – blokád alá veszik a katonai létesítményeket.¹³ Pavel Gracsov védelmi miniszter 1991 decemberében Groznijba érkezett, és négyszemközt tárgyalt Dudajevvel.¹⁴ 1992 márciusában írja alá Gracsov azt a dokumentumot, miszerint a Csecsen Köztársaság területén lévő hadi felszerelés 50%-át át kell adni Dudajevéknek. Az e lépés miatt bírált Gracsov még ezt a megállapodást sem tudja realizálni. A fegyverzet mintegy 30%-a egész egyszerűen "eltűnik".¹⁵ Dudajevéknak összesen a haditechnika mintegy 80%-át sikerült megszerezni, köztük tankokat és nehézfegyverzetet.¹⁶ Dudajevnek a hatalomátvétele után megkezdődik a köztársaság iszlamizálása. Lefejezik a nem radikális iszlám, régi csecsen értelmiséget.

1992 márciusában kihirdetik Csecsenföld (Csecsen Köztársaság Icskéria) alkotmányát. Ez nagyrészt megegyezik Tatarsztán alkotmányával (a Csecsen Köztársaság "szuverén demokratikus állam"). Dudajev puccsal megszerzett hatalma ingatag, és nem terjed ki a köztársaság egész területére. 1992 elején már masszív ellenzéki tüntetések zajlanak Groznijban, ezért március 31-én Dudajev rendkívüli állapotot rendelt el. Az új Icskériában már nem vesznek részt az ingusok, 1992 júniusában a Csecsen-Ingus Köztársaság egykori ingus területeiből ismét megalakul az Ingus Köztársaság (viszont nem kapja vissza az Oszétiához tartozó egykori területeket, és ez későbbi konfliktusok forrása).

A Dudajev-ellenes ellenzék "élcsapata" a helyi orosz lakosság, amely folyamatosan tüntet és sztrájkol: fő követelésük, hogy a Csecsen Köztársaság maradjon az Orosz Föderáció része. A Csecsenföldön élő kozákok megalakítják a Tyereki Kozák Autonóm Körzetet az Orosz Föderáció részeként, és bejelentik, hogy készek fegyvert is fogni ezért.¹⁷ A csecsenföldi orosz lakosság szüntelenül jogsértésekről számol be, az elnökhöz fordulva nyílt levelekkel. 1994 májusában a Szunzsenszki kerület lakói Borisz Jelcinhez írott levelükben zaklatásokról, fegyveres rablásokról (többnyire gépjárműveket és jószágot lopnak), verésekről, gyilkosságokról számolnak be.¹⁸ Az orosz kormány csak 1994. július 29-én reagál, megfenyegetve a Csecsen Köztársaságot, hogy ha bármilyen nemzetiség ellen repressziók lesznek, úgy az Orosz Föderáció az Alkotmány szellemében kénytelen megvédeni az orosz állampolgárok jogait.¹⁹ Októberben a kozák falvak lakói adnak be panasziratot a Groznijban is elkövetett gaztettekről: rablásokról, saját szüleik szeme láttára agyonlőtt emberekről.²⁰ Dudajev alatt az orosz lakosság tömegesen menekült: 1992-1994 között 83 380 ember hagyja el Csecsenföldet, ennek több mint 80%-a (68 073 fő) orosz.²¹ A fenti dokumentumok ugyanakkor nem nyílt etnikai (csecsen-orosz) konfliktusról beszélnek, s az orosz lakosság menekülése mögött egzisztenciális (az oroszok túlnyomó többsége a tönkrement nehéziparban dolgozott), kulturális (az oroszok többsége jövevény volt, és kevéssé integrált) okok keresendők. Csecsenek maguk is menekültek, Moszkvában jelentős csecsen diaszpóra alakult ki. S Dudajev bandái a csecseneket sem kímélik, 1994. szeptember 1-jén úgy feldúlják Urusz-Martan városát, hogy egy helybeli szerint "ezt a nép megbocsátani nem tudja"²² .

Csecsenföld, ahol – látszólag legalábbis – nem érvényesült Moszkva hatalma, a nemzetközi bűnözés, kábítószer- és fegyverkereskedelem egyik központjává vált. A grozniji repülőtér a világ heroinkereskedelmének egyik legnagyobb elosztó központjává lett. Ide érkeztek az "Arany Háromszögből" (a Mekong vidékéről) és az "Arany Félhold" (Afganisztán és Pakisztán) területéről az illegális, kábítószerrel megrakott repülőjáratok.²³ Westernfilmekbe illő vonatrablások zajlanak: 1993-ban 559 vonatot támadnak meg, és 4000 vagonnyi rakományt rabolnak el. 1994 első felében 459 vonatszerelvényt fosztottak ki a köztársaság területén. A hamis pénz előállításának a Csecsen Köztársaság lett a központja, 1991-1994 között 10 trillió hamis rubelt nyomtattak, amit Oroszországban terítettek.²⁴ A Csecsen Köztársaságban fontos olajlelő helyek voltak, ám még ennél is fontosabb, hogy Groznijban van Oroszország egyik legnagyobb olajfinomító központja. Icskéria 1991-92-ben 25 milliárd dollár értékben adott el (nem utolsósorban Oroszországból származó) olajat, ám ez a pénz nyomtalanul eltűnt. A Dudajev-féle csecsen vezetésben tényleges bűnözők is helyet kaptak. Ezek jórészt a 80-as években Moszkvában formálódó (és az 1993-94 folyamán a "nagy bandaháborúban" felőrlődő) csecsen maffiából verbuválódtak. E csecsen maffiacsoport (nemegyszer börtönviselt) tagjai később feltűnnek a Dudajev vezette Csecsen Köztársaság Icskéria adminisztrációjában. Például Mavladi Udugov, későbbi információs miniszter (erőszakos cselekmények miatt elítélt), Juszup Szoszlanbekov későbbi parlamenti elnök (rablásért állt bíróság előtt), Ramadan Nabruzov, későbbi külkereskedelmi miniszter, bűnöző csoportok vezetője.²⁵ Mozs-Ahmed Nuhajev, Dudajev pénzügyeinek koordinátora szintén a 80-as évekbeli moszkvai alvilág nevezetes alakja volt.²⁶

A köztársaságban összeomlik az iskolarendszer, Groznijon kívül nincs oktatás. A csecsenföldi és különösen a grozniji kulturális élet, amely a 70-es, 80-as években híres és virágzó volt (3 színház, 300 művelődési ház, 1000 könyvtár, 18 újság: ebből 8 csecsen, 7 orosz, 3 ingus nyelven), megsemmisül. A köztársaság oktatási minisztériuma minden kapcsolatot megszakít Moszkvával. Dudajev kijelenti, hogy a csecsen lányoknak nem kell iskolába járni, s a fiúknak is bőven elég négy osztály. Szisztematikusan felszámolják az értelmiséget, megszüntetik az ingus színházat, a 300 kultúrházból csak 14-nek engedélyezik a működését, kemény cenzúrát vezetnek be. A tömegkommunikációs eszközök a vallásos propagandát erőltetik.²⁷

A Dudajev-féle Csecsen Köztársaságnak nemcsak az oroszok voltak ellenzői, hanem a csecsenek többsége is: a csecsen gazdaság romokban hever, a munkanélküliség meghaladja az 50%-ot. 1993 tavaszán Dudajev-ellenes tömegmegmozdulásoktól hangos Groznij. Ezek egész április és május folyamán zajlanak. A csecsen elnök áprilisban szétkergeti a parlamentet és a grozniji városi gyűlést. Májusban a köztársaság Alkotmánybírósága törvénytelennek nevezi Dudajev rezsimjét, s kijelenti: "A Csecsen Köztársaság (CSK) elnöke durván megsértette a CSK Alkotmányának alapvető normáit. Önkényes határozatával, amellyel magát ruházta fel korlátlan hatalommal, a CSK elnöke törvénytelenül ragadta magához a törvényhozó hatalmat. A CSK elnöke nyíltan megsérti a CSK alkotmányát."²⁸ Erre válaszul Dudajev feloszlatja az Alkotmánybíróságot. Magában az OKCSN-ben is elégedetlenséget váltott ki a Dudajev által vitt fundamentalista iszlám irányvonal, velük 1993 júniusában számolnak le: az OKCSN nem lojális vezetőit eltávolítják. Dudajev leghűségesebb csapatát az ún. "abházok" alkották, azaz azok a csecsen harcosok, akik Abháziában szereztek harci tapasztalatokat 1992-ben, az abház-grúz konfliktusban (az abházok oldalán a grúzok ellen). 1993. június 5-én népszavazásnak kellett volna lennie Csecsenföldön, az elnök (Dudajev) iránti hűségről, ám az "abházok" a megelőző napokban megszállták az adminisztráció épületeit, feldúlták a szavazóköröket, megöltek 50 embert, 150-et megsebesítettek, és így a népszavazás elmaradt.²⁹ Augusztusban Groznijban már fegyveres összecsapások voltak a dudajevista és csecsen ellenzéki erők között, merényletet is megkíséreltek Dudajev ellen. Az év második felében Csecsenföld a polgárháború posványába sodródott. Dudajev legkomolyabb ellenfele az ellenzéki erőket egyesítő Umar Avturhanov volt. 1993. december 16-án alakul meg a Csecsen Köztársaság Ideiglenes Tanácsa Avturhanov vezetésével. Ugyanezen a napon Borisz Jelcin orosz elnök elrendeli Csecsenföld határainak lezárását. A csecsen ellenzék a köztársaság északi területein rendezkedett be, a Tyerek mentén, ahol a lakosság hagyományosan inkább lojális Moszkvához. Itt formálisan az orosz alkotmány működött. A csecsen ellenzékhez Dudajev régi harcostársai is csatlakoztak, például Ruszlan Labazanov, Dudajev volt személyes testőre (1995 őszén végeznek vele) vagy Gantamirov grozniji polgármester.

Az események 1994 közepén aktivizálódnak ismét. 1994. június elején a tyereki kerületben gyűlést tartottak a csecsen vezetők. A csecsen területek 2/3-ának küldöttsége vesz ezen részt. Dudajev távozását és új választások kiírását követelik. 1994. július 21-én Dudajev totális mozgósítást rendelt el a fennhatósága alá tartozó területeken. 1994 augusztus-szeptemberében már tényleges harcok zajlanak a köztársaság területén. A harcoknak már ártatlan polgárok esnek áldozatul. A Dudajevvel szembeni ellenállás fő fészke Argun város volt, ahol Labazanov keményen tartotta magát. A várost már ekkor teljesen szétlövik.³⁰ Szeptember 30-án Ganatmirov emberei rohamot intéznek a grozniji repülőtér elfoglalására – sikertelenül. Októberben az egyesült ellenzéki erők megkezdik Groznij ostromát, október 15-én elfoglalják a város keleti részeit. Ekkor Jandarbijev tv-nyilatkozatában azt közli, hogy "az oroszok" támadtak a városra. Október 19-én Dudajev nehéztüzérséggel felszerelt erői visszafoglalják Groznij egész területét.³¹ 1994. november végén a csecsen ellenzék ismét sikertelen rohamot intéz Groznij ellen. Bár Labazanovnak sikerül elfoglalni az elnöki palotát, az ostrom végül sikertelenül zárul.

A hivatalos Moszkva álláspontja neutrális. Jelcin elnök november 29-én ultimátumot intéz a felekhez: kössenek fegyverszünetet! Úgy tűnik, a Kreml ekkor kettős játékot űzött. Egyrészt a novemberi grozniji ostromot már az orosz titkosszolgálat és különleges erők támogatták.³² Másrészt a grozniji kriminális kalózállamnak is megvoltak Moszkvában a barátai. Valójában szeptember végén már megkezdődtek az előkészületek a szövetségi erők csecsenföldi beavatkozására³³ . 1994. december 11-én a szövetségi csapatok bevonulnak Csecsenföldre – egy 24 000 fős kontingenssel. Számukat előbb 38 000-re, majd 80 000-re (!) emelik.³⁴ 1994 december 31-én a Groznijba bevonuló szövetségieket a dudajevisták tőrbe csalják, az orosz csapatoknak Groznijt végül csak február 6-án sikerül teljesen kontroll alá vonni. 1995. április elejére Dudajevék kiszorulnak minden városból, partizánháború kezdődik. A szövetségi erők bevonulása a lakosság szenvedéseit növeli. Például 1995. január 3-án a szövetségi erők lebombázzák Sali városát, köztük a piacot és a kórházat. A barbár támadásnak 55 halottja és 186 sebesültje van.³⁵

Borisz Jelcin 1995. május 9-én (a Győzelem napján) deklarálja, hogy Csecsenföldön véget ért a háború. Ekkorra valóban sikerült a szeparatista erőket a grúz-csecsen határvidék járhatatlan hegyeibe üldözni. Ám 1995. június 14-én Samil Baszajev a bugyennovszki kórház (!) elleni terrorakciójával jelezte, hogy még korántsem jött el a nyugalom ideje. Baszajev emberei elképesztő brutalitással 120 embert öltek meg, egy részüket az ablakon dobták ki. Végül Baszajev túszok fedezetével visszatért Csecsenföldre.³⁶ 1996 januárjában Szalman Radujev csecsen hadúr emberei betörtek Dagesztánba, Kizljar városában 2000 túszt ejtettek. 1996 tavaszán az orosz titkosszolgálat megöli Dzsohar Dudajevet. Majd – az orosz elnökválasztási kampány idején – tűzszünetet kötnek a szeparatistákkal.

Jelcin megválasztása (július 3.) után nem sokkal, augusztus elején ismét aktivizálódnak a szeparatisták. 6-án Baszajev és Maszhadov lecsaptak Groznijra, 500 szövetségi katonát megöltek, 3000-et bekerítettek. Augusztus végén Alekszandr Lebegy védelmi tanácsadó – aki a június 16-i elnökválasztásokon a 3. helyezést érte el – irányításával tető alá hozzák a szeparatistákkal a békét (haszavjurti megállapodás). Ennek értelmében a Csecsen Köztársaságból kivonják a szövetségi erőket, a köztársaság gyakorlatilag függetlenné válik, bár az Orosz Föderáció része marad. A köztársaság jogi státusáról szóló kérdést 2001-re halasztják. Alekszandr Lebegy azt mondta, hogy kénytelen volt megkötni a békét, mert olyan értesülései voltak, hogy a terroristák nukleáris létesítmények ellen készülnek támadásra. Az orosz társadalom is belefásult az eredménytelen háborúba. Lebegy azt is mondta, hogy a Kremlből hivatalosan senki nem adta a nevét ehhez a – nagyhatalom számára óriási presztízsveszteséget jelentő – megállapodáshoz.³⁷ Így viszont végül is az a furcsa helyzet állt elő, hogy a partizánharcot folytató, hegyekbe visszaszorult szeparatisták "legálisan" megszerezték az egész köztársaság feletti ellenőrzést. Az antidudajevista csecsen ellenzék joggal lehetett csalódott.

A háborúnak a hivatalos adatok szerint 4300 halottja volt a szövetségi erők részéről³⁸ . Dudajev halála után Csecsenföld ideiglenes elnöke a radikális Jandarbijev lesz, aki azonnal utasítást ad a saría bevezetésére. Olyan büntetőkódexet vezetnek be, amely az 1983-as szaúdi pontos fordítása.³⁹

Az 1997. januári választások után a de facto független Csecsen Köztársaság elnöke Aszlan Maszhadov lett. Maszhadov szintén a Szovjet Hadseregből jött, 1991. januárban még részt vett a vilniusi vérengzésben. Korábban Magyarországon is szolgált. Maszhadov ugyan függetlenségpárti (részt vett Groznij ostromában Dudajev oldalán), de a Moszkvával való megegyezés híve volt, mint mondta: "Oroszország megvan Csecsenföld nélkül is, de Csecsenföld nincs meg Oroszország nélkül." Maszhadov a szavazatok 59,7%-át kapja, a radikális irányvonalat képviselő Baszajev 23,7%-ot, az ideiglenes, sariát bevezető elnök Jandarbijev mindössze 10,2%-ot szerez az elnökválasztásokon. Maszhadov a Kremlben is szalonképesnek számít. 1997 májusában Maszhadov a Kremlben Jelcinnel alapszerződést köt az Orosz Föderáció és a Csecsen Köztársaság Icskéria jövőbeni kapcsolatairól. Még ugyanebben az évben augusztusban is találkoznak. Maszhadov kijelenti, hogy Csecsenföld és Oroszország stratégiai érdekei egybeesnek. Ugyanakkor a választások után Aszlan Maszhadov miniszterelnökké nevezi Samil Baszajevet, a terroristát, későbbi magyarázata szerint azért, hogy lecsendesítse. Baszajev nemsokára kritizálni kezdi Maszhadovot, és valójában ellenzékiként viselkedik.

Maszhadov tényleges hatalma csak Groznijra terjedt ki. Csecsenföld többi részén a klánok, hagyományos törzsi formációk és az újonnan szerveződő terroristacsoportok gyakorolják a hatalmat. Csecsenföldön általánossá válik a túszejtés: nyugati újságírókat, humanitárius szervezetek munkatársait, üzletembereket, misszionáriusokat ejtenek foglyul – tekintélyes summát kérve kiszabadulásukért. A fegyver és kábítószer mellett a túsz vált Csecsenföld egyik fő "exportcikkévé". Egészen brutális akciók is előfordulnak. 1996. december 16-án Radujev csecsen hadúr emberei betörtek Novije Atagi település kórházába, és ott a Vöröskereszt 6 munkatársát, köztük 4 irgalmasnővért mészároltak le. A terror miatt Csecsenföld fokozatosan teljesen elszigetelődik, Groznijt elhagyják a nemzetközi szervezetek munkatársai. Aszlan Maszhadov szerint a csecsen radikálisok mögött valójában a Kreml állt, amely így kívánta diszkreditálni Csecsenföldet.⁴⁰

A csecsen radikálisok belháborút indítottak Maszhadov ellen, Maszhadov nemzeti gárdája és Baszajev, valamint Radujev fegyveresei között fegyveres összetűzések is voltak.⁴¹ 1998 nyarán már ismét a polgárháború küszöbére sodródott Csecsenföld. Június 23-án merényletet kísérelnek meg Aszlan Maszhadov ellen. Szeptemberben Baszajev és Radujev Maszhadov távozását követelik. Október 1-jén meneszti Maszhadov Baszajevet. Maszhadov 1998-99 folyamán kétségbeesetten (és sikertelenül) igyekezett rendezni a viszonyt Moszkvával. A káosz lett úrrá a köztársaságban, Maszhadov nem tudta ellenőrizni a helyzetet, belülről teljesen elszigetelődött, amúgy is gyenge hatalma szétfoszlott. Moszkva ekkor már nem tekintette partnernak Maszhadovot, hanem egész egyszerűen besorolta a "nemzetközi terroristák" közé.

1999 nyarán Baszajev és az arab terrorista al-Hattab emberei megtámadták Dagesztánt. Szeptember 9-én és 13-án Moszkvában lakóházakat robbantanak fel. Vlagyimir Putyin miniszterelnök – aki ekkor már Borisz Jelcin kiszemelt utódának számított – a csecseneket teszi felelőssé az akció miatt. Putyin népszerűsége, amely addig eléggé alacsony volt, a kemény intézkedések hatására megnövekszik. A francia titkosszolgálat információi szerint 1999 nyarán Borisz Berezovszkij szervezésében egy franciaországi üdülőhelyen találkozott az orosz legfelsőbb politikai vezetés néhány alakja a csecsen hadurakkal. Aszlan Maszhadov szerint az 1999 késő nyarán történtek (házrobbantás és a dagesztáni támadás) a Kreml provokációja volt. Ugyanezt erősítette meg Alekszandr Lebegy, aki a Le Figaro 1999. szeptember 29-i számában arra a kérdésre, hogy a házrobbantásokat az orosz titkosszolgálat szervezte-e, ezt válaszolta: "Ebben majdnem biztos vagyok."⁴² Mindez persze, dokumentumok híján nem több, mint feltételezés, amely mögött szintén érdekek húzódnak meg.

1999. október 1-jén indult Oroszország akciója, amely gyors katonai sikert eredményezett, tavaszra a szövetségi csapatok ellenőrzésük alá vonták a köztársaság területének 80%-át. A második háborúnak 2001 februárjáig a szövetségi erők részéről 3000 áldozata volt.⁴³ Maszhadov csecsen elnök bujkálni kényszerült, ezzel véget ért a "csecsen függetlenség". A hadműveletek után Putyin Csecsenföld korábbi főmuftiját, Ahmed Kadirovot nevezi ki a köztársaság élére. Kadirov korábban függetlenségpárti volt, ám szembefordult Dudajev ámokfutásával. Bár a terroristatámadások – amelyeket Nyugat-Európában előszeretettel neveznek "csecsen ellenállásnak" – továbbra sem szűntek, lassan, nagyon lassan megkezdődik a csecsenföldi helyzet konszolidációja. 2003 októberében Kadirovot népszavazáson, 85%-os részvétel mellett, a szavazatok több mint 80%-ával megválasztják. A NATO és EBESZ képviselői szerint (akik egyébként nincsenek jelen) a választás tisztátalan volt, és az erőszak jegyében zajlott (a sokkal rosszabb körülmények között zajló afganisztáni és iraki választásokat a demokrácia diadalaként értékelték). Kadirov meggyilkolása után a 2004. augusztusi választásokon Alu Alhanov szintén 85%-os részvétel mellett a szavazatok több mint 70%-át szerzi – a Nyugat ezt a választást is kétségbe vonja. Úgy látszik, a békevágy nehezen hihető dolog. De hát – hogy Claude Lévi-Strausst idézzük – az a barbár, aki hisz a barbárságban.

 

Érdekek

 

Ahogy ma már látható, a Dudajev-féle csecsen függetlenségi kalózállam egy szűk törzsi-vallási elit és egy nemzetközi maffia- és terrorhálózat frigyéből született. A Dudajev-féle Csecsen Köztársaság Icskéria afféle politikai-gazdasági "fekete lyuk" volt. "Fekete lyuk", ahol a javak más dimenzióba kerülnek, eltűnnek, felszívódnak. "Fekete lyuk", ahol nincs törvény és számonkérés.

Alapos okunk van azt feltételezni, hogy e "fekete lyuk" létrehozásában érdekelt volt az orosz maffia és a posztszovjet (orosz) kleptokrata politikai-gazdasági elit is. Ma már nem titok az a tény, hogy a Kremlhez közel álló (sőt, kremlbeli!) orosz legfelsőbb üzleti-politikai (például Borisz Berezovszkij) és katonai körök "nem formális" kapcsolatokat ápoltak a csecsen vezetéssel, beleértve Dudajevet is.⁴⁴ Az egyik fő orosz oligarcha, Borisz Berezovszkij személyes kapcsolatokat épített ki Samil Baszajevvel, Szalman Radujevvel.⁴⁵ A grozniji KGB főnöke, Igor Kocsubej szerint "a puccs [ti. Dudajev puccsa] Moszkvában volt előkészítve, a Legfelső Szovjet politikusai és az elnök köreinek részvételével"⁴⁶ . Moszkva gyakorlatilag elismerte Dudajevet, és nem vagy csak alig támogatta a csecsen ellenzéket. Az Orosz Föderáció 1992-93-ban 20 millió tonna olajat küldött Groznijba, de egy cseppet sem kapott vissza, egy kopejkát nem látott belőle – ezzel közvetve Dudajevet támogatta. Az olaj külföldre, a pénz Dudajevék zsebébe vándorolt. A vonatok kifosztása ellenére csak 1994 szeptemberében állítják le a vasúti közlekedést.⁴⁷ A szovjet államvagyon "kipumpálása" nem utolsósorban Csecsenföldön keresztül történt. A "fekete lyuk" Csecsenföld a pénzmosás ideális terepévé változott. A 90-es évek elejének orosz politikai elitjének mind az akarata, mind a lehetősége megvolt arra, hogy az eseményeket így alakítsa. Paul Hlebnyikov szavaival, a '90-es évek elején az orosz politikai elit nem volt más, mint maga a szervezett bűnözés.⁴⁸ Az amerikai Kongresszus 1996. áprilisi jelentése szerint Oroszországban a szervezett bűnözés összeforrott a hatalommal: "Az orosz kormány tevékenysége sok tekintetben – tiszta kleptokrácia…"⁴⁹

Az orosz hadseregnek is érdekeltségei lehettek a konfliktusban – tekintettel arra, hogy a 90-es évek elején a korrupció, sőt a szervezett bűnözés a hadsereget is elérte. Még a híres Alfa kommandóban is megmutatkoztak az oszlás jelei: az elitcsoport is beszállt a szervezett bűnözésbe, és maga kezdett védelmi pénzek szedésébe. Borisz Jelcin orosz elnök nem tehetett mást, behunyta a szemét a hadsereg züllése fölött, máskülönben elvesztette volna hatalmának e fontos támaszát. A Groznijba érkező kábítószer-szállítmányok olykor a volt NDK területén lévő orosz katonai támaszpontokra indultak tovább, és onnan "terítették az anyagot" Európába.⁵⁰ A 90-es évek elején nagy tételben folyt az orosz hadsereg készleteinek szétlopása a főparancsnokság tudtával/részvételével. 1991-94 között a németországi kivonulás során a Nyugati Csoport parancsnoksága a feketepiacon értékesítette az orosz haditechnikát – természetesen saját zsebre dolgozva. Mintegy 1000 darab BTR harci járművet sikerült eladni, amelyek egy része a balkáni harci cselekményekben bukkant fel. A dologban érintett volt Pavel Gracsov hadügyminiszter is. 1994-ben már-már úgy tűnt, hogy kipattan az ügy, és botrány lesz. Ám az üggyel foglalkozó újságírót, Dmitrij Holodovot meggyilkolták (akárcsak később Paul Hlebnyikovot). Ezzel csak időt lehetett nyerni, a dolog előbb-utóbb kiderült volna. Ekkor, Alekszandr Lebegy szerint (aki szintén nincs már az élők sorában, 2003-ban helikopter-baleset áldozata lett) az orosz hadvezetés kitalálta, hogy háborút kell indítani valahol, ahol majd veszteség formájában leírható az eltűnt hadianyag. Ez egyben megmagyarázza a váratlanul nagy orosz veszteséget a háborúban. Alekszandr Lebegy szerint az orosz főtisztek úgy irányították a hadműveleteket Csecsenföldön, mint akik a hadviselés legelemibb szabályait sem ismerik. Tankhadoszlopokat vezényeltek Groznij elfoglalására gyalogsági és légi fedezet nélkül – az ellenség számára szerfölött könnyű célpontot nyújtva. Az oroszok nem elit egységeket vetettek be, hanem tapasztalatlan sorkatonákat, frissen sorozott 18-20 éves újoncokat.⁵¹ Az orosz hadsereg első elit egységei csak a második csecsen háborúban jelentek meg a fronton (pl. a Kc-50-es, "Fekete Cápa" harci helikopterek).⁵²

Csecsen harcosok – akiket oroszországi kiképzőtáborokban készítettek fel – 1992-93-ban Grúziában tűntek fel, a grúz-abház konfliktusban.⁵³ A vérszomjas terrorista, Samil Baszajev a 90-es évek elején Abháziában, a 345. orosz légideszant hadosztály laktanyájában kapott kiképzést (előtte harcolt már Karabahban az azerbajdzsánok oldalán), bár ezt Baszajev maga egy interjúban cáfolja.⁵⁴ Baszajev még Abháziában alapította meg az ún. "Halálbrigádot". Ezek 1993 őszén menekülttáborokat támadtak meg, Szuhumiban a nem abház nemzetiségű lakosokat inzultálták. Baszajev csak 1994 év elején tért vissza Groznijba. A grúz sajtóban (Szvobodnaja Gruzija, 1997) dokumentumok jelentek meg, melyek szerint Baszajevet katonaideje alatt beszervezte a KGB. Grúz politikusok szájából napjainkban is vádként elhangzik, hogy Moszkva tartotta pórázon a Baszajev-különítményt. Ugyanakkor Baszajevnek – legalábbis saját vallomása szerint – kapcsolatai vannak a török és pakisztáni titkosszolgálattal is.⁵⁵ A Csecsenföldön hátrahagyott orosz haditechnika az abháziai harcokban is megjelent az abházok oldalán.⁵⁶ Moszkva számára lényegében ez volt az egyetlen út ahhoz, hogy fegyverhez juttassák az abházokat, s ezzel destabilizálják Grúziát és a Kaukázust, amelyhez az akkori orosz geopolitikának érdekei fűződtek. A csecsen háború orosz belpolitikai érdek volt. Az újszülött Orosz Föderáció képlékeny és sebezhető objektumként még nem szilárdult meg, a nemzeti-függetlenségi mozgalmak potenciális fenyegetést jelentettek a Föderáció stabilitására. A 90-es évek elején különösen Tatarsztán és Tuva bizonyult forró pontnak. Tatarsztánban 1991-92-ben reális veszély volt a háború kitörése.⁵⁷ Tatarsztánnal sikerült megállapodást kötni, 1994. február 15-én elismerték a köztársaság szuverenitását. A csecsen háború – a potenciális háború réme – lehűtötte a forró kedélyeket, üzenet volt Tatarsztán, Baskíria, Jakutföld, Tuva, Csuvasföld, Kalmükia, Burjátia, Karélia (ezek a köztársaságok tiltakoztak a csecsenföldi bevonulás ellen)⁵⁸ esetleges elválási ambíciókat dédelgető vezetői számára. Így a csecsen háború végső soron és paradox módon segített megőrizni a Föderáció egységét.

Van olyan feltételezés, hogy a csecsen konfliktus – szintén csak addig, amíg az "irányítható" – orosz gazdasági érdekként is definiálható. Ugyanis a Kaszpi-tenger térségéből az olajat csak a Baku-Novorosszijszk, illetve Tengiz-Novorosszijszk csővezetéken keresztül lehet a világpiacra kijuttatni, ám a bakui (Groznijon áthaladó) olajvezeték blokkolása orosz érdek volt, amennyiben így jobban kontrollálhatták a világpiacra jutó olajmennyiséget, és szorosabban ellenőrizhették az azerbajdzsáni történéseket. Ugyanakkor Azerbajdzsán, illetve a kaszpi olaj (nyugati) vásárlói számára létérdek a függőség megszakítása és alternatív útvonalak keresése. 1993 márciusában írják alá Ankarában a Baku-Tbiliszi-Dzsejhan olajvezeték megépítéséről szóló tervezetet. 1998 áprilisában török-grúz-azerbajdzsán megállapodás az olajvezeték építéséről, 1998 októberében Ankarában Törökország, Azerbajdzsán, Grúzia, Kazahsztán, Üzbegisztán elnökei és az USA energiaügyi minisztere deklarációban állnak ki a Baku-Dzsejhan olajvezeték mellett – ezzel Oroszország térségbeli pozícióit gyengítve.⁵⁹ Ezt követően nem sokkal, tehát 1998 decemberében Grúzia először fordul a NATO-hoz és az USA-hoz, azt kérve, hogy területén amerikai (NATO) katonák jelenjenek meg.⁶⁰

 

Reakciók

 

A Nyugat, főként az EU élénk figyelemmel követte a csecsenföldi eseményeket. Az EU számára a konfliktus lehetőséget jelentett, hogy Oroszországot az emberi jogok, a demokrácia területén pergőtűz alatt tartsa, morálisan megbélyegezze. A csecsen események etnikai-romantikus színezése elterelte a figyelmet, s megkímélte az elemzőket attól, hogy az eseményeket tágabb összefüggésekben (a "posztszovjet diskurzusban", a rendszerváltás következményeként) lássák. Az Európa Parlament már 1995. január 19-én aggodalmát fejezi ki a demokratikus alapok és emberi jogok tekintetében Csecsenföldön. Felhívja az EU lakóit, hogy nyújtsanak humanitárius segítséget a CSK lakóinak.⁶¹ 2000. január 27-én az Európa Tanács Parlamenti Bizottsága elítéli Oroszországot, a csecsenföldi beavatkozást törvénytelennek nevezi, kijelenti, hogy Oroszország megsérti az emberi jogi normákat, és sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy a csecsen kormány 1996-99 között "nem volt abban a helyzetben", hogy tiszteletben tartsa a törvényeket.⁶² Az EU számára csak az orosz beavatkozás után, annak árnyékában váltak fontossá a csecsenföldi emberi jogok és demokratikus alapok – a dolog Oroszországról szól, nem pedig Csecsenföldről, a csecsen "nemzeti" erőket saját lakosságukkal szembeni terrorizmusáért nem jutott eszükbe elítélni. A nyugati híradások sok tekintetben féloldalasak maradtak: például a csecsen hadi sikerek mindig nagyobb terjedelmet kaptak. Hangos volt a nyugati sajtó attól, amikor Szalman Radujev 1995 decemberében bevette Gudermesz városát. Az viszont már visszhangtalanul maradt, hogy 10 nappal később az oroszok visszafoglalták a várost.⁶³ A nyugati politikusok egy része (például Margaret Thatcher) nyíltan szimpatizált a "csecsenekkel", beleértve a terrorista vezéreket. Aszlan Maszhadov 1998. márciusi angliai látogatásakor Margaret Thatchernél ebédelt. Nuhajevet is fogadta Thatcher (őt Zbigniew Brzezinski is).⁶⁴

A kelet-európai mainstream értelmiség döntő része ruszofób hangulatában egyértelműen a csecsenekkel szimpatizált. Lengyelországban Csecsen Információs Központ alakult, Krakkóban "Szabad Kaukázus" néven rádióállomás kezdte meg működését (filiáléval Kaunasban, Litvániában). A kavkazcenter.com nevű szeparatista honlap állomáshelye is Litvániában volt. Az is megtörtént, hogy utcákat neveztek el Dzsohar Dudajevről, még Ukrajnában is, Lvovban.⁶⁵ Tallinnban emléktáblát avattak Dudajev, a "szabadságharcos" tiszteletére. Lettországban a csecsenekkel való szolidaritási tüntetéseket rendeztek.⁶⁶ Dudajevék anyagi támogatói mögött ott volt az apartheidpolitikát folyató Észtország és Lettország is. Az OKCSN függetlenségre, szuverenitásra vonatkozó dokumentumai olyan hasonlóságot mutatnak a megfelelő baltikumi dokumentumokkal, hogy még a helyesírási hibák is ismétlődnek. Egyszerűen az észt szót cserélték ki arra, hogy csecsen.⁶⁷

Az Amerikai Egyesült Államok (a Jelcin-rezsim támogatója) kezdetben támogatta a csecsenföldi orosz hadműveletet. Bill Clinton 1995-ben Moszkvában a győzelmi parádén kijelentette, hogy Jelcin tevékenysége a csecsen háborúban csak Abraham Lincoln polgárháborús szerepvállalásához hasonlítható. Az amerikai politika csecsen ügyben csak a Balkán-háborúban kiéleződő orosz-amerikai konfliktus idején vett éles fordulatot: ekkor már egyértelműen Oroszországot bírálva.⁶⁸

Oroszországban igen jelentős muzulmán közösség él (a lakosság több mint 10%-a, legnagyobb a 7 milliós tatárság). Az oroszországi muzulmán szervezetek nem támogatták a szeparatista Csecsenföldet. Az 1999-es hadművelet mellett is egyöntetűen kiállt az oroszországi muzulmán elit – tartva egyebek között a radikális iszlám előretörésétől, amely az ő pozícióikat is fenyegetheti.⁶⁹ A nemzetközi muzulmán közösség viszont támogatta a csecseneket. Adományok, pénzügyi támogatás érkezik Csecsenföldre Szaúd-Arábiából és Katarból.⁷⁰

A csecsen szeparatizmus "hivatalos" támogatója a tálib Afganisztán volt. Kabulban megnyitották Icskéria követségét, csecsen konzulátusok nyíltak Kunduzban, Mazari-Sarifban, Kandahárban. Épp ezért már 2000 májusában az orosz Biztonsági Tanács titkára, Szergej Ivanov, és az elnök tanácsadója, Jasztrzsembszkij megelőző csapással fenyegetik meg Afganisztánt.⁷¹

A posztszovjet térségben merész (pántürk) ambíciókat dédelgető Törökország sem ült ölbe tett kézzel a konfliktus alatt – és a csecseneket támogatta. Törökország mintegy 80 csecsen diaszpóraszervezetnek ad otthont. Csecsen főemberek Törökországban üdültek, kaptak gyógykezelést. Információk vannak arról, hogy Törökországban kiképzőtábor nyílt a csecsenek számára. Orosz titkosszolgálati információk szerint török tisztek adtak instrukciókat a csecsenek számára a hadműveletekben.⁷² Csecsen terroristák Törökország területén hajtottak végre akciókat, ilyen volt 1996-ban az "Avroszija" hajó elfoglalása vagy a 2001-es isztambuli szállodafoglalás. A csecsenek között tartózkodó török titkos ügynököket is elfogtak az oroszok a harcok során.⁷³ A Csecsen Köztársaság függetlenségét – a tálib Afganisztán mellett – egyetlen "állam" ismerte el: a (csak Törökország által elismert) Észak-Ciprusi Török Köztársaság, amely maga is törvénytelenül, vérben fogant. Törökország politikája azonban később megváltozott: egyrészt Törökország expanzív pántürk ambíciói kifulladtak, másrészt az orosz-török gazdasági kapcsolatok (turizmus) óriási ütemben fejlődtek, harmadrészt mert Törökország maga is harcol a fundamentalizmus ellen.

 

Új, nem várt szereplők

 

Mint mondtuk, a 90-es évek elején a csecsen háború "az orosz politikai establishment manipulációs objektumának" tekinthető⁷⁴ , később azonban kolonccá vált. Ennek egyik oka (a presztízsszempontok mellett) az, hogy új, nem várt szereplők is megjelentek a színen, mindenekelőtt a nemzetközi terrorizmus. A szellem kiszabadult a palackból.

Már a 90-es évek elején, a Szovjetunió széthullása után – nemcsak Csecsenföldön, de mindenütt Oroszország muzulmán köztársaságaiban – egyre-másra nyíltak a Szaúd-Arábia által finanszírozott szervezetek, alapítványok, medreszék, iszlám kulturális központok, táborok. Valójában e táborok egy részében félkatonai jellegű kiképző központok működtek, ahol a jövő iszlám harcosainak kiképzése folyt.⁷⁵ Magában Csecsenföldön már Dudajev alatt, de főként 1996 után erőteljes iszlamizáció figyelhető meg. Radikális iszlám szervezetek jelennek meg – az esetek többségében külföldről importált eszmékkel és vezetőkkel. Megjelenik Csecsenföldön a Muzulmán Testvérek szervezete, a Dzsaimat Iszlamija. Szaúdi és pakisztáni pénzforrások segítik ezek működését.⁷⁶

A nemzetközi terrorizmus megvetette a lábát Csecsenföldön. Kiképzőtáborok létesültek a köztársaság területén, ahol afganisztáni, szaúdi, pakisztáni, sőt török és iráni instruktorok munkálkodtak.⁷⁷ Az al-Kaida és az Iszlám Dzsihád terrorszervezetek nyilvánosan is elismerték, hogy támogatják a csecsenföldi szeparatizmust, és harcosaik vannak Csecsenföldön.⁷⁸ Oszama bin Laden is személyesen bekapcsolódik a csecsenföldi "szervezőmunkába": 1997-ben csecsen küldöttséget fogad Afganisztánban, és odaküldi néhány emberét is (pl. al-Hattabot).⁷⁹ Azt sem lehet kizárni, hogy Oszama bin Laden személyesen is megfordult Csecsenföldön.⁸⁰ Nincsenek pontos információk a Csecsenföldön tartózkodó nemzetközi terroristacsoportok létszámáról, valószínűleg számuk nem lehet több 2000 embernél. Al-Hattab légiója mintegy 300-1000 emberből állhatott, ám ezek többsége is valószínűleg Közép-Ázsiából, főként Üzbegisztánból érkezett muzulmán fanatikus. Viszont néhány száz arab terrorista is bizonyosan megfordult Csecsenföldön (pl. al-Hattab, Abu al-Valid).⁸¹ Samil Baszajev a 90-es években három ízben járt Afganisztánban, ahol a partizán-hadviselés szabályait tanulmányozta.⁸² . Afganisztánban 2001-ben 10 csecsen tábor működött, ezekben mintegy 1500 harcos felkészítése zajlott. A 2001. őszi amerikai Afganisztán elleni hadműveletek során mintegy 100 csecsen terrorista veszítette életét.⁸³ A nemzetközi terrorizmus nem pusztán Csecsenföldön, hanem az egész észak-kaukázusi régióban igyekezett gyökeret ereszteni, annak ellenére, hogy a radikális iszlámnak itt is csekély a társadalmi támogatottsága. Az Észak-Kaukázusban és Dagesztánban számos terrorakció írható a nemzetközi terrorizmus számlájára (pl. Beszlán, 2004).

 

Háború vagy béke?

 

E cikk lezárása idején érkezett a hír, hogy az orosz biztonsági erők megölték Aszlan Maszhadov "nemzetközi terroristát". Ez ismét Csecsenföldre irányította a figyelmet. Az egyik legolvasottabb magyar internetes hírforrás Maszhadov halálának ürügyén a következőképpen kommentálta a csecsenföldi helyzetet: "Oroszország 1998-ban Maszhadovot és a csecsen szakadárokat vádolta meg a moszkvai robbantássorozattal. A retorzióként indított, azóta is tartó háborúban a visszafogottabb becslések szerint is csecsenek tízezrei vesztették életüket.⁸⁴ A környéken ténykedő orosz biztonságiak módszerei nem sokban különböznek a terroristákétól, gyakorta rabolnak el váltságdíj fejében csecseneket."⁸⁵ Azért tartom fontosnak ezt az idézetet, mert tipikus. E rövidke néhány sor tárgyi tévedésekben és megalapozatlan sugalmazásokban bővelkedik. Egyrészt a moszkvai (ház)robbantássorozat nem 1998-ban, hanem 1999-ben volt. Nem említi, hogy a csecsenföldi eseményeknek más nemzetiségű áldozatai is voltak (mindenekelőtt oroszok), és természetesen azt sem, hogy Csecsenföldön a 90-es években polgárháború(k) dúlt(ak), csecsenek öltek csecseneket. Bizonyára azért nem említi, mert nem illik bele a romantikus orosz-csecsen szembenállás képébe. Annak az állításnak, miszerint orosz katonák váltságdíj fejében csecseneket rabolnak (?), csak az a célja, hogy a szerző egyenlőségjelet tehessen a terroristák és az oroszok között, erősítse a ruszofób hangulatokat. Amire mégis leginkább felhívnám a figyelmet, az az a kitétel, miszerint a háború (mármint a csecsenek és az oroszok között) most is tart. Nos, Csecsenföldön a szó hagyományosan vett értelmében már régen nincs háború, sőt abban az értelemben, hogy "az oroszok harcolnak a csecsenek ellen", soha nem is volt – bármennyire is meglepően hangozzék ez.⁸⁶ A Csecsenföldön 2002-2003-ban tapasztalható terrorcselekmények sorát (amely bizonyosan nem élvezi a lakosság többségének támogatását) nyilvánvalóan nem lehet szabadságharcnak nevezni. A terror pedig nem Csecsenföld sajátja: Mahacskala, Nazrany, Nalcsik, Kizljar ugyanúgy a terror célpontjai/forrásai. A Csecsen Köztársaságban nem rosszabb a helyzet, mint Dagesztánban, a Kabard-Balkár Köztársaságban, Észak-Oszétiában. Mahacskala semmivel nem veszélytelenebb város, mint Groznij. A csecsenföldi "ellenállók" létszáma mértékadó becslések szerint 1500-5000 fő között mozog, s a jelek szerint a helyzet örvendetesen konszolidálódik. Ezért véleményem szerint – legalábbis a szó klasszikus értelmében – nem lehet háborúról beszélni. Persze nem a magyar újságírón kell elverni a port, még csak az sem állítható, hogy manipulál, ő is csak nyilván meghatározott kulturális vagy civilizációs "minták" alapján gondolkodik. Mint ahogy azok a (feltehetően igazán jó szándékú) tüntetők is, akik a 2004. év végén berlini látogatásakor azzal fogadták az orosz elnököt, hogy vessen véget a csecsen háborúnak. Persze Vlagyimir Putyin hiába magyarázza, hogy Csecsenföldön már két és fél éve nincs háború. Posztmodern világunkban háború és béke dolgai (is) túlmutatnak a tényeken: a tényként előálló világ nem mindig azonos a tények világával.⁸⁷ Így volt ez már a Szovjetunió "békés" széthullásakor, és így van ez 2005-ben is, a "csecsen háború" idején.

 

Jegyzetek

 

¹ В. Ф. Пряхин: Региональные конфликты на постсоветском пространстве. Москва 2002. 14., 132., 205-206. Gadzsijev 2001. 49-51. К. С. Гаджиев: Геополитика Кавказа. Москва 2001.

² Анна Зелькина: Ислам в Чечне до российского завоевания in: Чечня и Россия: общества и государства (ред. Д. Фурман). Москва 1999. 40-62.

³ Народы России. Энциклопедия. Москва 1994. 399-403. Ян Чеснов: Быть чеченцем: личность и этнические идентификации народа in: Чечня и Россия: общества и государства (ред. Д. Фурман). Москва 1999. 63-101. 68., 85.

⁴ Mihajlov, 2002. Александр Михаилов: Чеченское колесо. Генерал ФСБ свидетельствует. Москва 2002.

⁵ Tyiskov, 2001. 98-99. В. А. Tишков: Общество. Этнография чеченской войны. в вооруженном конфликте. Москва 2001.

⁶ Tyiskov, 2001. 114.

⁷ Национальный состав населения СССР 1989. Москва 1991. 40.

⁸ Piskov. 2001. 122-123.

⁹ CST, 14. Чеченская трагедия. Кто виноват? Москва 1995.

¹⁰ CST, 16.

¹¹ Mihajlov, 2002. 27-28.

¹² Mihajlov, 2002. 26-27.

¹³ Mihajlov, 2002. 35.

¹⁴ CSPSZ, 138. Чечня в пламени сепратизма. (cocт. А. Сурков, А. Турчина) Саратов 1998 (dokumentumgyűjtemény).

¹⁵ CST, 20-21.

¹⁶ CSPSZ, 148.

¹⁷ Mihajlov, 2002. 38.

¹⁸ Mihajlov, 2002. 41-48.

¹⁹ CST, 27.

²⁰ CSPSZ, 170.

²¹ CSPSZ, 177.

²² CSPSZ, 35.

²³ Hlebnyikov, 2004. 18. Павел Хлебников: Павел Хлебников: Крестный отец Кремля Борис Березовский. История разграбления России. Москва 2004

²⁴ Mihajlov, 2002. 58.

²⁵ CST, 32.

²⁶ Hlebnyikov, 2004. 18-26., Hlebnyikov, 2004b. 16. Павел Хлебников: Разговор с варваром. Москва 2004.

²⁷ CSPSZ, 91-93.

²⁸ CSPSZ, 28.

²⁹ CST, 25.

³⁰ CSPSZ, 35-36.

³¹ CSPSZ, 43.

³² Malasenko-Trenyin, 2002. 20. Алексей Малашенко-Дмитрий Тренин: Время юга. Россия в Чечне. Чечня в России. М. 2002.

³³ «Операция планировалась вслепую» Власть, 2004. december 6.

³⁴ Malasenko-Trenyin, 2002. 143.

³⁵ Tyiskov, 363.

³⁶ Hlebnyikov, 2004. 47. Ugyanakkor 1995. június 3-án rakétatámadásban megsemmisítik Baszajev házát. A támadásban Baszajev 12 rokona, köztük 7 gyerek veszíti életét. Valószínűbb, hogy erre adott bosszú volt a bugyennovszki támadás. Mihajlov, 2002. 212.

³⁷ Hlebnyikov, 2004. 252.

³⁸ Malasenko-Trenyin, 2002. 165.

³⁹ Malasenko-Trenyin, 2002. 30.

⁴⁰ Hlebnyikov, 2004. 262.

⁴¹ Malasenko-Trenyin, 2002. 31.

⁴² Hlebnyikov, 2004. 296-298.

⁴³ Malasenko-Trenyin, 2002. 166.

⁴⁴ Malasenko-Trenyin, 2002. 22.

⁴⁵ Hlebnyikov, 2004. 258.

⁴⁶ CSPSZ, 140.

⁴⁷ CST, 23-24., 31.

⁴⁸ Hlebnyikov, 2004. 10.

⁴⁹ Hlebnyikov, 2004. 314.

⁵⁰ Németországot 1994 nyarán hagyja el az utolsó orosz katona. Hlebnyikov, 2004. 19., 38-39.

⁵¹ Hlebnyikov, 2004. 45-46.

⁵² Malasenko-Trenyin, 2002. 148.

⁵³ Hlebnyikov, 2004. 44.

⁵⁴ Террористы проникают в Россию за деньги. Независимая газета, 1996. március 12.

⁵⁵ Mihajlov, 2002. 211-212., 217.

⁵⁶ CSPSZ, 142.

⁵⁷ Malasenko-Trenyin, 2002. 182.

⁵⁸ Tyiskov, 2001. 233.

⁵⁹ Геополитика Каспийского региона. М. 2003. 113-122. Megjegyzendő, hogy a vezeték építése nem problémamentes. A finanszírozási nehézségeken túl problémát jelent, hogy a vezetéket politikailag instabil vidékeken kell átvezetni: Grúzián, Örményországon vagy Törökország kurd területein. Törökország és Azerbajdzsán kategorikusan tiltakoznak az ellen, hogy Örményországon áthaladjon a cső.

⁶⁰ Геополитика Каспийского региона, 240.

⁶¹ CSPSZ, 266-268.

⁶² Контртеррористическая операция. Москва 2002. 132-133.

⁶³ Malasenko-Trenyin, 2002. 23.

⁶⁴ Hlebnyikov, 2004b. 16.

⁶⁵ Malasenko-Trenyin, 2002. 214.

⁶⁶ Д. Фурман-Э. Задарожна: Притяжение Балтии (балтийские русские и балтийские культуры) in: Страны Балтии и Россия: общества и государства. М. 2002. 451.

⁶⁷ CST, 15-16.

⁶⁸ Malasenko-Trenyin, 2002. 216.

⁶⁹ Malasenko-Trenyin, 2002. 43., 92.

⁷⁰ Malasenko-Trenyin, 2002. 99.

⁷¹ Laletin, 2003. 266.

⁷² Malasenko-Trenyin, 2002. 202.

⁷³ CSPSZ, 149.

⁷⁴ Malasenko-Trenyin, 2002. 44.

⁷⁵ Gadzsijev, 2001. 258. Ezek működése nem is volt eredménytelen. Például Dagesztánban a 90-es évek elején egészen elenyésző, 2%-os volt a vahabitizmus társadalmi támogatottsága, az évtized végére ez már 10%-osra szökött fel. Nyilván összefüggésben a szociális összeomlással. Gadzsijev, 2001. 268.

⁷⁶ Gadzsijev, 2001. 259.

⁷⁷ Jakubov, 2001. 10. Олег Якубов: По следам Бен Ладена. Террорист № 1: известный и неивестный. М. 2001.

⁷⁸ Malasenko-Trenyin, 2002. 97.

⁷⁹ Jakubov, 2001. 11-12.

⁸⁰ Malasenko-Trenyin, 2002. 208.

⁸¹ Malasenko-Trenyin, 2002. 103-104.

⁸² Mihajlov, 2002. 212. Laletin, 2003. 266. Ю. П. Лалетин: Ситуация в Афганистане и ее воздействие на южный фланг СНГ in: Южный фланг СНГ. Центральная Азия-Каспий-Кавказ: возможности и вызовы для России. М. 2003. 246-300.

⁸³ Laletin, 2003. 267.

⁸⁴ Csecsenföld az Orosz Föderáció legtermékenyebb régiója. Míg Oroszország egésze súlyos demográfiai krízisben szenved, a Csecsen Köztársaságban kiugróan magas a termékenység. A csecsenek összlétszáma az 1989-es 0,89 millióról 2002-ben 1,36 millióra nőtt. A Csecsen és Ingus Köztársaság területén arányuk az 1989-es 58%-ról 72%-ra növekedett (az oroszoké 23%-ról 3%-ra csökkent), miközben a lakosság száma 1,27 millióról 1,5 millióra nő. Национальный состав населения СССР 1989. Москва 1991. 40., www.perepis2002.ru

⁸⁵ Index, 2005. március 8.

⁸⁶ Oroszországra nem jellemző a modern európai nacionalizmus – sokkal inkább egyfajta birodalmi-territoriális tudat figyelhető meg. Ezért sem szerencsés az európai sémákat ráhúzni Oroszországra.

⁸⁷ Szilágyi Ákos: Oroszország elrablása. Bp., 1999, 22.