A cikk A Bal (Die Linke) látványos választási sikereinek társadalmi-politikai hátterét mutatja be a német újraegyesítéstől napjainkig ívelő két évtizedben. A szerző szerint A Bal szerepvállalása a német politikai közéletben azt mutatja, hogy Magyarországon is – csakúgy mint több más európai országban – égető szükség lenne „ha csak korrektív erőként is", ilyen vagy ehhez hasonló politikai kezdeményre.

Idestova két évtizede, hogy 1989 novemberében előbb megnyílt, majd ledőlt a Berlin két részét elválasztó fal, a hidegháború talán legnyomasz­tóbb európai építménye. Ami akkor a mai német fővárosban történt, az voltaképp az egyik mellékterméke volt a Szovjetunió összeomlásának, a kapitalista típusú társadalmi berendezkedés európai felülkerekedésének az 1917-ben elkezdődött szocialista kísérlettel szemben. Teljesen érthető, hogy a németek ezt minden mást megelőzően nemzeti sikerként élték meg – mind keleten, mind nyugaton.

Végül is a német történelem legnagyobb modernizációs élménye az egységes állam létrejötte volt 1871-ben, akkor is, ha a porosz utas fejlődés később kétszer is tragédiába sodorta nemcsak Németországot, hanem egész Európát, a következményeket tekintve pedig az egész világot. Ha a mai németországi állapotokat és válság jelenségeket sok­oldalúan óhajtjuk vizsgálni, akkor nem elégedhetünk meg azokkal a húsz éve evidenciaként ismételgetett sémákkal, amelyek egy konkrét formáció kudarcából, bukásából a szocialista eszme vagy ahogy a divat szerint szokás, „a kommunizmus" csődjéről szólnak.

A II. Világháború végén a szovjet hadsereg által részben, vagy telje­sen felszabadított európai országokban, Jugoszlávia, Albánia és kisebb részben Csehszlovákia kivételével, sehol sem volt meg a szocialista átalakulás legfontosabb előfeltétele, a széles körű társadalmi támogatott­ság. Az akkori szovjet vezetőség döntése arról, hogy nem elégszik meg országa nyugati előterének érthetően igényelt pacifikálásával, hanem a társadalmak szerkezetét is lényegében az akkor volt, s már súlyosan eltorzult szovjet modellt követve, átalakítja, voltaképp egyet jelentett a forradalom marxisták által következetesen elutasított exportjával. Né­metország esetében ez nem ment az ország megosztása nélkül, hiszen a nagyobbik, a korábbi birodalom nyugati felét a nyugati szövetségesek tartották ellenőrzésük alatt. Tovább bonyolította a helyzetet az a körül­mény, hogy az ismét helyreállított lengyel államot – egyetértésben a nyugati nagyhatalmakkal, Németország rovására kárpótolták azokért a keleti területekért, amelyek közvetlen ellenőrzésére a szovjet állam tartott igényt. A nem organikusan létrejött Német Demokratikus Köztársaság tehát Szilézia nehézipari bázisától – a keleti Ruhr vidéktől – és még nem kevés más korábbi német területtől eleve megfosztva indult el hosszú és fölöttébb ellentmondásos útjára. Azt is itt kell emlékezetünkbe idézni, hogy miközben a negyvenes évek második felétől a későbbi NSZK-ba már ömlött előbb a Marshall-segély, később a tőkebefektetések formá­jában az újjáépítést előmozdító pénz, s az amerikaiak igen gyorsan leál­lították a brit és francia jóvátételi követelések, tehát a német nehézipari bázisok leszerelésének teljesítését, a Szovjetunió nemhogy segíteni nem tudta megszállási övezetét, majd az abból átalakuló köztársaságot, hanem óriási jóvátételi terheket rakott rá. A tárgyilagosság kedvéért: a rászorultság okán.

Az NDK startpozíciója tehát mindennek mondható, csak kedvező­nek nem. A fentebb vázolt helyzetet csak tovább súlyosbította, hogy a moszkvai emigrációból hazatért német kommunista vezetők magukkal hozták mindazokat a sztálini módszereket, amelyekkel akkor is azono­sulniuk kellett, ha tudták, vagy érezték, hogy a hatalmi és a gazdasági berendezkedés nem felel meg az ország tényleges igényeinek. Nem véletlen tehát, hogy a szovjet érdekszférában először éppen Kelet-Ber­linben robbant ki nyílt lázadás a rendszer módszerei ellen. Munkások mentek az utcára, tiltakozva a normarendszer megszigorításai ellen. Ezen az sem változtat, hogy a nyitott határ túlsó oldaláról tudatosan és folyamatosan szították az elégedetlenséget. A szovjet válasz az erőszak alkalmazása volt. A súlyosan elhibázott reagálást tovább rontotta, hogy – ellentétben Magyarországgal, ahol éppen a berlini felkelés napjaiban kezdődött el, szovjet kezdeményezésre, a Rákosi-féle vezetés hatalmi módszereinek a részleges korrigálása – az NDK-ban Walter Ulbricht kerekedett felül a kommunisták belső vitáiban. Sem elegendő gazdasági erő, sem megfelelő politikai elszántság nem volt sem Moszkvában, sem Berlinben ahhoz, hogy az NDK lakosságában ne mélyüljenek tovább az elégedetlenség és a türelmetlenség szimptómái. S minthogy ebben az időben nyugaton már teljes fordulatszámon pörgött a „gazdasági csoda", s az anyagi felemelkedésen túlmenően a szociális piacgazdaság intéz­ményrendszere tényleges munkavállalói érdekérvényesítést is lehetővé tett, az első szocialista kísérlet sorsa német földön voltaképp már akkor megpecsételődött. Ami azután, 1961-ben bekövetkezett, tehát a határok hermetikus lezárása, Berlinben a fal felépítése, az voltaképp annak be­ismerése volt, hogy a két rendszer versenyének ezt az első felvonását az NDK elvesztette. A mai magyar közönségnek is tudnia kell, hogy a Kádár János nevével fémjelzett korszak, amely 1956 traumáját követő­en tudatosan kereste a reális kibontakozás útját, tanulni akart a német kudarcból. Ennek igen sok tünetét lehet felsorolni, de ez nem tartozik ennek a cikknek a keretei közé.

Európa akkori szocialista térfelén mindenki pontosan tudta, hogy a berlini fal nem az erő szimbóluma, hanem eléggé kétségbeesett kísérlet a status quo megvédésére. És sokan abban bíztak, hogy az NDK – ki­használva ezt a fölöttébb sajátságos védettséget – motorja lesz majd annak a megújulási folyamatnak, amely akkor még lehetséges volt. Nem így történt. Az NDK vezetői a szocialista világon belül a dogmatikus mély­reakció élharcosainak bizonyultak. Walter Ulbricht, majd későbbi utóda, Erich Honecker győzelmi kultuszt csinált a berlini fal fenntartásából. Ezen az alapállapoton az sem változtatott, hogy az NDK az évek során, óriási erőfeszítéssel jelentős ipari hatalommá küzdötte fel magát, s gazdasági mutatói alapján az akkori világ kilencedik legnagyobb népgazdaságát mondhatta magáénak.

Különösen bonyolulttá vált az ország helyzete azt követően, hogy az akkori NSZK-ban a politikai hatalom a Willy Brandt vezette szoci­áldemokraták kezébe került. A Szovjetunió – 1968-as csehszlovákiai intervenciójával együtt – sem vált akkor még a nemzetközi rendszer páriájává, már csak azért sem, mert az Egyesült Államok indokínai háborúja, meg a párizsi diákmegmozdulások a másik térfélen is válság­jeleket láttattak. Brandt elérkezettnek látta az időt arra, hogy – országa gazdasági erejének tudatában, a NATO és az európai közösség ernyőjét a feje fölött tudván – elindítsa politikai offenzíváját, melynek lényege egy legendássá vált formula volt: "Változás a közeledés révén". Megértette, hogy a II. világháború nyomán létrejött európai status quo-n nem lehet változtatni, tehát felajánlotta a határok elismerését. Ez nemcsak Moszk­vában talált kedvező visszhangra, hanem Varsóban és Prágában is. Ellenállás Berlinből mutatkozott. Ezt azonban Moszkva – ezúttal nem erőszakos módszerekkel – letörte. Létrejött az az európai biztonsági rendszer, amely a hetvenes évek derekától valóban láthatóvá tett egy tartós berendezkedést a két társadalmi formáció kompromisszumaira építkezve. A Szovjetunió vezetői a bekövetkezett változások tartalmát súlyosan félreértelmezték, és a hetvenes évek második felében olyan rakétafegyverkezésbe kezdtek, ami nem maradhatott válasz nélkül. A válasz leghatározottabb elkötelezettje az NSZK akkori szociáldemokrata kancellárja, Helmut Schmidt volt, aki rávette az Egyesült Államokat, hogy a NATO ugyancsak rakétatámaszpontok létesítésével Moszkvát egy újabb fegyverkezési versenybe kényszerítse. Ez olyan terheket rótt az akkor már amúgy is lelassult szovjet népgazdaságra, amit – mint azóta tudjuk – nem bírt ki. Az agónia egy évtizeden át tartott.

Nyugat-Németországban a hetvenes évek derekától jelei mutatkoztak a háború utáni töretlen gazdasági fejlődés megtorpanásának. A gazda­ság teljesítőképessége ugyan nem romlott meg úgy, mint az európai szocialista országokban, de a növekedés lelassult és kezdetét vette a krónikus munkanélküliség elhatalmasodása. A Brandtot 1974-ben váltó, s már akkor is a neoliberális megoldások felé tekintgető Helmut Schmidt nem tudta tartósan megőrizni sem saját pártja, az SPD bizalmát, sem a konzervatív nagytőke támogatását. Helmut Kohl kereszténydemokrata politikus nem is választásokkal, hanem a liberális párt átállításával jutott hatalomra, de a nyolcvanas évek végére az ország olyan, korábban szokatlan rossz állapotba került, hogy Kohl bukásra állt, amikor a Szovjet­unió már annyira meggyengült, hogy nemzetközi pozícióinak feladásával remélt kiutat találni általános válságából.

Gorbacsov, aki tanácsadóinak kezdeményezésére így akart időt és lélegzetet nyerni elképzelt belső reformjainak végrehajtásához, az NDK feladását vélte a helyes és szükséges kezdő lépésnek. Ezt a nyugati hatalmak voltaképp már 1989 tavaszán megtudták és – érdekes módon – egymástól nagyon különbözően készültek fel Németország újjászüle­tésére. Thatcher asszony és Mitterand elnök azt ugyan szívesen látta, hogy a Szovjetunió kihátrál Közép-Európából, mert – ellentétben Gorbacsovval – ők azt is tudták, hogy a dominók egymás után fel fognak dőlni, de a német újraegyesítést az utolsó pillanatig ellenezték. Stratégának az idősebb Bush bizonyult, aki felismerte, hogy a Szovjetunió, az adott pillanatban teljesen kiszorítható a II. világháború nyomán megszerzett európai hatalmi pozícióiból, s az új elrendeződésben igenis szükség lesz egy világpolitikai súlyát is visszaszerző, egységes német államra, amely a NATO tagjaként katonai szerepvállalásával is fontos tényezője lesz a nyugati értelmezésű biztonságnak, értsd: „a kommunizmus visszaszorításának".

Az NDK eközben belső bomlásnak indult. A lakosság széles rétegei sa­ját vezetőikkel szemben éltették Gorbacsov peresztrojkáját, 1989 nyarán pedig Csehszlovákián és Magyarországon át elkezdődött egy példátlan exodus. Berlin ismét színhelyévé vált egy utolsó felvonásnak, ami azután november 9-én, a fal megnyitásával el is érte kulminációs pontját.

Kohl kancellár, aki főnixként emelkedett ki saját belpolitikai hamvából, maga mögött érezve az amerikai támogatást, nemcsak a brit és a francia ellenkezést gyűrte le, hanem az akkor már a Bush elnök által garantált vértelen rendszerváltozások folyamatát kihasználva, lenyelette az otthoni hatalmát is érzékelhetően elveszítő Gorbacsovval az egész Németország tagságát a NATO-ban. A Gorbacsovot váltó Jelcinre e tekintetben már nem várt semmi teendő.

Kohl elszántan teremtett odahaza is kész helyzetet. Egyik legelső dol­ga volt a nyugati márka bevezetése keleten is, hónapokkal megelőzve a formális jogi egyesülést, ami tartalmilag nem egyesülés volt, hanem annexió, hiszen minden tekintetben a nyugati rendszert vezették be, semmit sem hagyva meg az NDK belső rendjének pozitív tartalmából sem. Az egységes fizetőeszköz azonnali bevezetésével két nyugati cél valósult meg egycsapásra. Az új országrész lakossága a kiéhezettek mohóságával csapott le a konzumlehetőségre, melynek haszna termé­szetesen a nyugati cégeknél maradt. A másik „eredmény" a bukott NDK ipari potenciáljának lenullázása, mert hiszen a valutareform egyik napról a másikra versenyképtelenné tette a keleti gazdaságot.

De éppen ez vált a német egység legsúlyosabb, gazdasági és politikai következményeit tekintve mindmáig feloldhatatlan és nagyon nehezen kezelhető tényévé. Mert mire az emberek jóllaktak a korábban nélkülö­zött banánnal és kiürítették a nyugati használtautó-kereskedők raktárait, addigra milliók vesztették el munkahelyüket. A köztulajdonban volt vál­lalatok magánkézbe adását az új szövetségi államokban egy Treuhand, magyarul „bizalmi kéz" nevű hatóság bonyolította le. Az országon belül vásárlóerő nem volt, mindent nyugatnémet és külföldi cégek, szemé­lyek vettek meg. Ezek minden mozdításra érdemes eszközt kivontak új szerzeményükből, majd magukra hagyták volt alkalmazottaikat. A másik megoldás az volt, hogy az üzemet „átfunkcionálták" amolyan leányválla­lattá, és minden vezető pozícióba nyugati embereket ültettek úgy, hogy ők továbbra is nyugati javadalmazást élveztek, beosztottaik viszont mindmá­ig – tehát két évtized múltán is! – alacsonyabb bért kapnak, mint azonos munkakörű nyugati kollégáik. A munkanélküliség egészen 2005-ig a húsz százalékos tartományban stagnált, azóta kb. 16 százalékosra enyhült, de úgy, hogy aki el tudott helyezkedni, az úgynevezett minimálbéres álláshoz jutott, ami vagy azt jelenti, hogy munkaerőt bérbe adó cég foglalkoztatja, vagy azt, hogy csak részmunkaidőben jut keresethez.

Az új szövetségi államokban mindeközben óriási állami beruházások mentek végbe. Korszerűsítették, nyugati színvonalra emelték az infrast­ruktúrát, rendbe tették a lepusztult belvárosokat, milliós nagyságrendben bontottak le a szovjet típusú panellakótelepeket. Ez utóbbit az tette lehetővé, hogy mára több mint másfél millió ember hagyta el egykori lakóhelyét és keresett magának egzisztenciát nyugaton. E folyamatok közgazdasági összegzése azt mutatja, hogy szakadék keletkezett az emberek életlehetőségei és az élet lehetséges minősége között. Az állami költségvetésből hatalmas összegek folytak keleti befektetésekbe, miköz­ben ezek profitja majdnem teljes egészében nyugati cégek, vállalkozások gyarapodását eredményezte. A gazdaság hozzáadott értéket termelő képessége keleten továbbra is messze elmarad a nyugati szinttől, s ez már rég nem írható az úgynevezett „szocialista örökség" számlájára.

A lezajlott folyamatok ellentmondásosságát mi sem érzékelteti jobban, mint az a tény, hogy a múlt század végére a munkanélküliség megköze­lítette az ötmilliós létszámot úgy, hogy keleten általában és mind a mai napig kétszer annyian vannak kereső foglalkozás nélkül, mint nyugaton. A konzervatívok, élükön Kohllal, aki 1989-ben virágzó tájakat ígért a keleti országrészeknek, 1998-ban megbuktak. Hatalomra jutottak a szociálde­mokraták, koalícióban a zöldekkel. Gerhard Schrőder lett a kancellár. Ő korábban a nyugatnémet Alsó-Szászország miniszterelnöke volt. Ter­mészetesen látta, tudta, hogy mennyire megoldatlan a két országrész valóban organikus összenövése. Válasza a feltornyosult problémák és gondok kezelésére, megoldására a legkíméletlenebb neoliberális gazdaságpolitika keresztülvitele volt. Klasszikusnak mondható példáját szolgáltatta annak a történelmi szerepcserének, amelyet a kontinens legtöbb szociáldemokrata pártja mutat be azzal, hogy minden teendőt a tőke oldaláról közelít meg, a profitok maximalizálásában látja a gazda­ság minden mást kizáró célját, kíméletlenül háttérbe szorítja a szociális feladatok finanszírozását, gátlástalanul privatizálja a közüzemi funkciójú, állami, vagy községi tulajdonban lévő intézményeket és vállalatokat és minimalizálja az állam, a törvényhozás piac szabályozó szerepét – mely­nek következményeit e hetekben Németország 80 éve nem tapasztalt recesszióval fizeti meg. Az úgynevezett vörös-zöld koalíció kormány­zásának éveiben soha nem látott méreteket öltött a német gazdaság elidegenedése a nagy angolszász befektetési alapok felvásárlásainak következtében és a nagy multinacionális cégek adókedvezményei sú­lyosan nehezedtek – adóterhekként – a bruttó társadalmi terméknek továbbra is nagyobb részét adó kis- és középvállalkozásokra.

Ha ennek a politikának mutatkoztak volna mérhető eredményei, akkor – antiszociális jellegét nem feledve – lenne rá mentség. De Németország éveken át képtelen volt teljesíteni az úgynevezett maastrichti kritériumo­kat, tehát az államháztartási hiány 3 százalék alatt tartását, képtelen volt elfogadott viszonyokat teremteni a korábban példaértékű egészségügyi rendszerben és ötmillió fölé kúszott a munkanélküli tartalékhadsereg létszáma. Ennek egyenes következménye lett azután az a „megreformált" szociális rend, melynek értelmében a tartósan munka nélkül maradó emberek ellátmánya a szociális segély színvonalára ment le.

Schröder már a 2002-es választásokat, tehát második ciklusának a megkezdését is elbukta volna, ha Franciaországgal együtt nem tagadja meg Németország részvételét Bush iraki intervenciós háborújában. De a német társadalom ezt oly mértékben minősítette helyes, pozitív maga­tartásnak kormánya részéről, hogy meg kívánta őt erősíteni döntésében, ami valóban történelmi értékű, mert a II. világháború vége óta először mertek szembeszegülni az agresszív amerikai elvárásokkal.

Ebben az újraegyesítés óta eltelt első 15 évben a politikai színpadon mindvégig jelen volt az NDK egykori állampártjának, a Németország Szocialista Egységpártjának utóda, a PDS, teljes nevén a Demokra­tikus Szocializmus Pártja. Ez a párt 1989 őszén úgy jött létre, hogy a korábbi, pártállami vezetőket egyetlen ember, az NDK utolsó, már a feloszlás állapotában lévő köztársaság kommunista miniszterelnöke, Hans Modrow kivételével még a párt közelébe sem engedték. Német­országban tehát nem volt és azóta sincs se Pozsgay, se Szűrös, de még Horn vagy Medgyessy sem. Thürmer-formáció sem jött létre. Olyan emberek próbálták meg az eleinte szinte lehetetlent, a szocialista eszme átmentését jobb időkre, akik nem kompromittálódtak sem embertelen funkcionáriusként, sem besúgóként. Tény, hogy vállalkozásuk, a polgári intézmények és a média minden lejárató kísérlete ellenére, az egykori NDK-ban visszhangra talált. Bekerültek és bennmaradtak a szövetségi parlamentben, tartományi szinten pedig több helyütt, például Berlinben is, a szociáldemokraták rákényszerültek a koalícióra a párttal. Kitörni a keleti karanténból azonban nem tudtak. Viszont ismét kiderült – ami persze a történelemből jól ismert jelenség -, hogy egy karizmatikus személyiség el tudja fogadtatni nemcsak önmagát, hanem az általa képviselt ügyet is. Ez az ember a PDS-ben Gregor Gysi ügyvéd. A német szocialista mozga­lom – a reformisták csakúgy, mint a kommunisták – mindig is figyelemre méltó intellektuális erőt tudott felmutatni azóta, hogy ennek a sornak az elején Marx, Engels, Lasalle, Kautsky, Bernstein, a két Liebknecht, Franz Mehring és Rosa Luxemburg – a mi Lukács Györgyünket sem tagadva meg a német mozgalomtól – úttörésre vállalkozott az emberiség törté­nelmének minden korábbi formációját érdemben meghaladni törekvő szellemi alkotásaival.

Természetesen nem szándékunk az élő, dolgozó, alkotó Gysit be­emelni ebbe a panteonba. De azt nyugodtan leírjuk, hogy a média által erősen meghatározott korunkban ennek az embernek a művelt, széles látókörű, toleráns ám szarkasztikus humorral is megáldott közszerep­lése, fellépései a televíziók vitaműsoraiban és előadásai egyetemek zsúfolásig megtelő auditórium maximumaiban, óriási szerepet játszanak a sokszor penetránsan primitív, a baloldali értékrenddel nem vitatkozó, hanem azt csakis lejáratni törekvő, felénk is jól ismert tendenciának a semlegesítésében.

A mai BAL-t bemutató cikkében az Eszmélet (67.szám) már utalt arra, hogy Gysinek és néhány elvtársának olykor nem könnyű és nem is feltét­len sikert ígérő küzdelmet kell folytatni olyan, amúgy elkötelezett baloldali emberekkel, akik szektás, nosztalgiázó, máskor irreálisan türelmetlen és emiatt megalapozatlan nézeteikkel egyszer s mindenkorra karan­ténba szorítanák a következetes szocialistákat. Egy alkalommal, még a PDS-ben, Gysi és a párt elnöke, Lothar Bisky háttérbe is vonult az ilyen típusú jelenségek eluralkodása miatt. El is veszítette a párt frakció erejű képviseletét a Bundestagban, mindössze két, direkt mandátumot szerzett képviselőasszony ült a leghátsó sorban. De a politikai viszonyok Német­országban már erősen erjedésnek indultak. A szociáldemokraták sorra vesztették el a tartományi választásokat, Schröder hiába adta át a párt elnökségét a tagság körében nagyon népszerű Franz Münteferingnek, a kancellári politizálástól megtelt az emberek hócipője. 2005-ben kiírták az idő előtti választásokat.

Napjaink Európájában a legtöbb országban az jellemzi a parlamenti politizálás állapotát, hogy amikor az embereknek elegük lesz a különböző szociáldemokrata formációkból, akkor – más és jobb híján – hatalomra segítik a konzervatívokat, sőt az olyan markánsan jobboldali figurákat is, mint az olasz Berlusconi. 2005-ben Schröder abban bízott, hogy ismét felülkerekedik, mert az akkor már Angela Merkel vezette CDU lipcsei kongresszusán egy olyan, csak George W. Bush gazdaságpolitikájá­hoz hasonló, neoliberális irányvonalat fogadott el, amivel szemben a schröderi gazdaságpolitika még akár mértéktartónak is tűnhetett. De éppen ezt a „választások választék nélküli helyzetet" látta elérkezettnek Gysi és a baloldali, nyugatnémet szociáldemokrata Oscar Lafontaine ahhoz a történelmi kézfogáshoz, amely a jövőben Európában másutt is visszaemelheti a szocialistákat a politika fősodrába. Lafontaine a kis Saar-vidéken lett előbb polgármester, aztán tartományi miniszterelnök, s mint ilyen, az SPD szűkebb vezérkarának is tagja. Pártjának mindig a baloldalához tartozott. A kilencvenes évek politikai turbulenciái egy rop­pant gyenge, semmilyen ideológiai-politikai arculatot nem mutató embert, Rudolf Scharpingot sodorták a pártelnöki székbe. Róla nagyon gyorsan kiderült, hogy sehova sem vezeti a pártot. Ekkor az SPD esedékes kongresszusa Lafontainek adott mandátumot, aki felmérve pártja belső helyzetét és saját politikai lehetőségeinek határát, kompromisszumot kötött Schröderrel, neki engedve át a kancellárjelöltséget. A tandem alig néhány hónapig tartott. Lafontaine a pénzügyminiszteri tárcát vállalta a kormányban, és haladéktalanul fellépett a pénzpiacok szigorúbb állami ellenőrzése mellett, továbbá az adózási rendszer szélsőségesen tőkeba­rát rendjét is meg akarta változtatni. Nem boldogult. Az akkor még teljes egészében az angolszász kapitalizmus blairi változatában hívő Schröder ellenállt. Lafontaine pedig távozott. A kormányból is, a párt elnökségé­ből is – természetesen saját kezdeményezésére. Visszavonultságában könyveket írt, amelyekben gazdaságpolitikai nézeteit írta le és védte meg. Az SPD pedig a gorombáskodásig menő módszerekkel „rúgott utána". Amikor az ötmilliós munkanélküliség és a drasztikus szociális megszorítások miatt teljesen elkeseredett és cselekedni vágyó szociál­demokrata szakszervezeti középvezetők megkeresték, hogy vállalná-e éppen létrehozott választási összefogásuk nevében a lista vezetését az észak-rajna-vesztfáliai tartományi választásokon, azonnal igent mondott. Nem a siker, hanem a kísérlet talán megmutatkozó eredményének remé­nyében. A WASG nevű formáció a helyi parlamentbe ugyan nem jutott be, de jól érzékelhető szimpátia kísérte fellépésüket.

Ezt követően írta ki Schröder az országos választásokat és ekkor dön­tött az egymást már jól ismerő Lafontaine-Bisky-Gysi trojka, hogy átlépve a történelmi korlátokon, kezet fognak és létrehozzák azt az új baloldali pártot, amely hitelesen szakít(ott) az eltorzult kommunista előzmények­kel éppúgy, mint a századvégi szociáldemokrácia önmaga előzményeit nemcsak elfeledő, hanem nyíltan meg is tagadó politikájával. A legelső eredmény azonnal igazolta a döntést: 8,7 százaléknyi szavazattal a BAL bejutott a Bundestagba, és először fordult elő, hogy a régi NSZK-ban is több helyütt elérték az öt százalékos küszöböt.

A választásokat a CDU ezúttal igen szűk különbséggel nyerte csak meg, mert az embereket megrémítette, sőt felháborította a beharan­gozott adóreform, amely kizárólag a jómódúaknak kedvezett volna egy mára szociálisan már nagyon megosztott országban. A parlamenti erő­viszonyok, a BAL voltaképp viszonylag szerény megjelenésével is úgy alakultak, hogy az SPD kénytelen volt junior partnerként koalícióra lépni a CDU/CSU-val.

Németországban ezzel új politikai korszak nyílt, mert a parlament szószékéről napi rendszerességgel hangzanak el olyan beszédek, melyek tartalmával milliók értenek egyet akkor is, ha szavazataikat még nem feltétlenül adják a BAL-ra. De a németek túlnyomó többsége botrányosnak tartja a munkanélküli-segélyek összegét és azt a szabá­lyozást, amely alapján az emberek kis pénzüket megkapják. Ezt követ­kezetesen csak a BAL bírálja. Minimálbér megállapítását szakmánként változó szinten csak a BAL követeli következetesen. A német hadsereg kivonását Afganisztánból csak a BAL követeli következetesen. Ezek a parlamenti küzdelemből vett példák. De a párt a finánctőke szabályozá­sát is következetesen és szakszerűen követeli. Azt is a BAL mondta ki elsőként a mostani válságban, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszert csak akkor lehet megszabadítani az árfolyamspekulánsoktól, ha a világ ismét rátér a szabályozott árfolyamokra, ahogy ez 1944 és 1971 között egyszer már bevált.

Ez a politizálás és a gyorsan romló körülmények azt eredményezték, hogy a párt országos támogatottsága a 11 és a 15 százalék között ingadozik, s ezzel folyamatosan megelőzi mind a liberálisokat, mind a zöldeket. Ezzel szemben a szociáldemokraták tovább zsugorodnak. A BAL sikeres útját jelzi, hogy idén a tartományi választásokon bejutott a törvényhozásba Brémában, Hessenben, Alsó-Szászországban és Ham­burgban és csak Bajorországban maradt egészen csekély arányban az öt százalékos küszöb alatt. Az SPD helyzetét tovább nehezíti, hogy a párt önmagával is meghasonlott azon, mit is kezdjen egy tőle balra álló politikai formációval. A két éve pártelnökké választott Kurt Beck néhány hónapja azért lett egy nyílt puccs áldozata, mert óvatos manőverezésbe kezdett a BAL-hoz fűződő viszony tekintetében. Az történt, hogy Hessen tartományban, ahol egy Orbán Viktorra leginkább hasonlító jobboldali ke­reszténydemokrata miniszterelnök, Roland Koch kormányoz, a választá­sokon a helyi szociáldemokraták és a zöldek együttesen szereztek annyi helyet, hogy ha elfogadják a BAL frakció által felajánlott külső támoga­tást, akkor Koch leváltható lenne. Ez egyben az első precedens lenne arra, hogy a BAL az egykori nyugaton is kormányzati pozícióba jut. Beck pártelnök ezt nem akarta megakadályozni. A polgári jobboldal és az SPD schröderiánus jobboldala viszont ámokfutásra emlékeztető kampányba kezdett, amit a média nagy része is támogat. Beck ebbe belebukott. Hessenben pedig november első napjaiban az történt, hogy a minisz­terelnök-asszony választására kitűzött nap előtt négy szociáldemokrata képviselő bejelentette, hogy „lelkiismereti okokból" nem szavazzák meg saját elnökük megválasztását, mert számukra elfogadhatatlan a BAL támogatása. Az ilyen és ehhez hasonló fejlemények szociáldemokrata oldalon nem az erő és az önbizalom jelei. A párt hónapok óta 30 százalék alatti támogatottságról kapja a közvélemény-kutatók jelzéseit, s most vá­lasztási dömpingév következik egy igen súlyos, következményeiben ma még fel sem mérhető gazdasági válság közepette. Választások lesznek például Thüringiában. Ebben az egykori NDK területén fekvő szövetségi államban már jó ideje erősebb a BAL, mint az SPD, de képviselettel ren­delkezik a neonáci szélsőjobb is. A dolgok mai állása szerint a BAL-nak jó esélye van arra, hogy a szociáldemokratákkal koalícióban kormányra jusson. A helyi szociáldemokrata vezető azonban máris bejelentette, hogy a BAL-hoz tartozó miniszterelnök megválasztásáról szó sem lehet.

Ugyanez a helyzet a Saar-vidéken is, ahol Lafontaine maga is indul, és senki sem kételkedik abban, hogy vezetésével a BAL legerősebb pártként kerül ki a választásokból. Ha ezek után a tartományi választások után az SPD helyi koalíciókra lép a CDU-val, tehát megtagadja a baloldali többséget, az országos választásokon nem sok jóra számíthat.

A németországi politikai folyamatok azért is érdemelnek megkü­lönböztetett figyelmet, mert a kontinens – ebben az összefüggésben Oroszországot nem számítva – gazdaságilag legerősebb államáról van szó; társadalmi konfliktusok kezelésének módja nem hagyja érintetlenül a többi európai országot sem. Cáfolhatatlan tény, hogy a szociáldemokrácia a szovjet típusú rezsimek összeomlása óta nem tud megfelelni annak a moderáló funkciójának, amit a kapitalista rendszerek szélsőségeinek leküzdésében évtizedeken át játszott. Európából eltűnt a „kommunista veszély", a tőke nem érez késztetést a társadalmi béke kompromisszu­mos ápolására.

Rövid és középtávon aligha kétséges, hogy a BAL Németországban sikeres lesz, az viszont még nem világos, hogy hosszú távon ez a párt mit tud majd mondani annak a rendszerválságnak a kezelésére, netán meghaladására, amelyen a világ most keresztülmegy. Az sem mellékes, hogy a német példa mennyire lesz követhető más európai országokban. A szocialista mozgalmak története azt mutatja, hogy elszigetelten vagy kudarcra van ítélve minden, bármennyire is életrevaló kísérlet, vagy – ami ennél is rosszabb – a fennmaradás ára olyan diktatórikus hatalom­gyakorlás, ami azután jóvátehetetlen következményekkel jár. Bizonyára ez is közrejátszik abban, hogy teljes értékű programot még nem adott önmagának a BAL. Ezt szívesen szemére is vetik jobbról csakúgy, mint a megoldási ötletekkel amúgy nem csillogó baloldali őskövületek zugaiból is.

Ha magyar nézőpontból tekintünk erre a német formációra, akkor bíz­vást kimondhatjuk, hogy ha csak korrektív erőként is, de égető szükség lett volna ilyen, vagy ehhez hasonló politikai kezdeményre már az ezred­fordulón is. Ma Magyarországon a tőkének van három és fél politikai párt­ja a parlamentben és semmilyen hatékony képviselettel nem rendelkezik az a többség, amelyiknek a számlájára mennek a játszmák.