Az új jobboldal európai előretörésében, a szerző szerint, közrejátszik a tradicionális fasizmus hátrahagyása, a programatikus radikalizmus és a szélsőjobboldali populizmus, amely a társadalom politikai intézményrendszerének megváltozására, a jóléti rendszer és a multikulturalizmus ellen irányul.

Az „új jobboldal” az Európai Unió fejlett demokráciáiban¹

 

Az 1980-as évek óta mind több, nagy hagyományokkal rendelkező nyugati demokrácia volt kénytelen olyan jobboldali mozgalmak és pártok megerősödésével szembesülni, amelyek retorikájukban és politikai céljaikban komoly kihívást jelentettek a háború után kialakult politikai konszenzusra és a bevett politikai pártokra nézve. Persze a jobboldali mozgalmak és pártok nem új jelenségek a fejlett nyugati demokráciákban. Nyugat-Európa a jobboldali mozgolódás számos “hullámának” lehetett tanúja a háborút követő időszakban. A legemlékezetesebb példák közül megemlíthetjük a francia poujadista mozgalmat az 1950-es évek végén; a német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) megerősödését az 1960-as évek második felében; vagy éppen az olaszországi neofasiszta Olasz Szociális Mozgalom (MSI) népszerűségének növekedését az 1970-es évek elején. Ugyanakkor ezek közül egyik sem bizonyult tartósnak. A poujadisták szinte éppoly hirtelen tűntek el, mint ahogy megjelentek; az NPD 1969 után hamar elveszítette legtöbb szimpatizánsát; de még az MSI sem volt képes megfékezni választóinak lendületes lemorzsolódását az 1970-es évek végén és a következő évtized elején.

A jobboldal háború utáni lanyha választási eredményeit látva meghökkentőnek tűnik a jobboldali pártok manapság tapasztalható előretörése a nyugati demokráciákban. Ám a jelenlegi jobboldali mobilizáció három dologban is különbözik a korábbiaktól: először is, a különféle jobboldali pártok és mozgalmak számos nyugati demokráciában lényegében egyazon időben érték el sikereiket; másodszor, sikerült nyomatékosan hallatni a hangjukat egy egész sor, alapvető szociokulturális és szociopolitikai kérdésekről szóló politikai diskurzusban; harmadszor, minden korábbinál sikeresebbek voltak a fontos politikai posztok és pozíciók megszerzésében.

Napjainkban egy új jobboldali politika kialakulásának lehetünk tanúi, ami mögött a jobboldali politikai pártok egy új típusa áll. E pártok közül a legsikeresebbek a tradicionális fasizmus kellemetlen ballasztjának nagy részét hátrahagyva egy olyan rugalmas, problémaközpontú politikai stratégiára nyergeltek át, amely elképzeléseit a verbális radikalizmust és a szimbolikus politizálást a legmodernebb politikai marketing módszereivel kombinálva igyekszik a választópolgárokba injekciózni. A gyakran egy-egy karizmatikus, a sajtótájékoztatókon, a tévés show-műsorokban és híveik körében egyaránt biztosan mozgó figura által vezetett jobboldali pártok az új, vállalkozói alapú politizálás legkiválóbb példái.

Az 1980-as és 1990-es években tapasztalható jobboldali fellendülés egész sor fontos kérdést vet fel a nyugati demokráciákban. Először is azt, hogy miben különböznek ezek az új pártok és mozgalmak más, főként a konzervatív jellegű, jobbközép pártoktól. Ez a különbség olyan éles, hogy már-már külön politikai családokról beszélhetünk. És másodszor: mi magyarázza az új jobboldal párhuzamos, nemzetközi sikereit az 1980-as és az 1990-es években?

 

Jobboldali radikális populizmus

 

A nyugat-európai (és más) jobboldali pártok és mozgalmak előretöréséről szóló legtöbb mai diskurzus a neofasizmus, a jobboldali extremizmus vagy éppen a szélsőjobboldaliság kaptafájára igyekszik húzni ezeket a szervezeteket és irányzatokat. Ennek a szemléletnek megvan az az előnye, hogy történelmi kontextusba helyezi a mai jobboldalt, ugyanakkor egész sor lényegbevágó szempontból erősen kérdésesnek tekinthető.

A szélsőséges jobboldaliság egy valóban használható, az összes bevett demokráciában alkalmazható definíciója szükségképpen néhány alapvető kritériumra korlátozódik. Ám még egy ilyen leszűkített meghatározásnak is mindenképpen magában kell foglalnia két vonást: a demokratikus játékszabályok, az egyéni szabadság, a politikai közösség minden tagjára vonatkozó személyes és jogegyenlőség teljes elutasítását és ezek felváltását egy olyan autoriter rendszerrel, amelyben a jogok valamilyen faji, nemzeti vagy vallási hovatartozás függvényei; valamint a bel- és külpolitikai politikai célok elérésének eszközeként az erőszak elfogadását vagy éppen kifejezett propagálását.

Egyik jelentős nyugat-európai jobboldali párt és mozgalom sem felel meg teljesen a szélsőjobboldaliság e kritériumainak. Mindazonáltal látnunk kell, hogy ezek a pártok és mozgalmak egytől egyig vonzzák a szélsőjobboldali elemeket, és legtöbbjükben találhatunk többé-kevésbé befolyásos szélsőjobboldali frakciókat. Afelől sem lehetnek kétségeink, hogy támogatóik egy jelentős része is szélsőjobboldali tendenciákat követ, sőt az sem tagadható, hogy számos jobboldali párt és mozgalom stratégiáját a verbális radikalizmusra alapozza. Mindazonáltal kérdéses, hogy vajon ezek a szlogenek valóban hitelesen tükrözik-e az egyes pártok politikai pozícióit, vagy csupán a pártkatonák és a keményvonalas támogatók mozgósítására szolgálnak a posztmodern politikai aréna elvárásainak megfelelően, ahol az összes párt “a szimbolikus politizáláshoz és a látványos problémákhoz” folyamodik választói támogatásának maximalizálása, a “koalíciós egyezkedésekben elérendő hatalmi pozíció” biztosítása és a minél nagyobb anyagi támogatás elnyerése érdekében.

A mai jobboldali pártok és mozgalmak többnyire biztos, ami biztos alapon sűrűn hangoztatják a képviseleti demokrácia és az alkotmányos rend iránti elkötelezettségüket. Ha nem is feltétlenül meggyőződésből, de pragmatikus okokból egyre inkább igyekeznek megszabadulni a túl szélsőségesnek tűnő ideológiák ballasztjától. Erre jó okuk van: a bevett és elfogadható politikai diskurzus határait áthágó pártoktól gyorsan elfordult a közvélemény rokonszenve, és ez érezhető volt a választási fiaskókban és a parlamentekben is.

Mindez azt sugallja, hogy a szélsőjobboldaliság – még inkább a neofasizmus – kategóriája nemigen alkalmas a nyugati demokráciákban manapság fellépő jobboldal leírására. E pártok közös jellemzője sokkal inkább egyfajta programatikus radikalizmus és populista vonzerő. Ebből a nézőpontból a jobboldali pártok és mozgalmak a radikális jobboldali populizmus egy új hullámába illeszkednek, amely az elmúlt néhány évben árasztotta el a legfejlettebb nyugati demokráciákat.

A megállapodott jobbközép pártoktól eltérően a legtöbb új jobboldali párt és mozgalom a társadalmi, gazdasági és kulturális status quo radikális megváltoztatását hirdeti. Ez pedig mindenekelőtt a háborút követően kialakult politikai berendezkedést, az úgynevezett társadalmi-demokratikus konszenzust támadja. A modern jobboldal az egyes országok specifikus problémái mellett leginkább a jóléti államra és a multikulturális társadalomra irányít össztüzet.

Második vonásként a populizmust említhetjük, amely az új jobboldalt a többi párttól és mozgalomtól megkülönbözteti. A fasizmushoz vagy a szélsőjobboldalisághoz hasonlóan a populizmust is igen nehéz meghatározni. Akárcsak a szélsőjobboldaliság esetében, itt is célszerűnek látszik olyan kulcspontokat és jellemzőket keresni, amelyek elhatárolják a populizmust napjaink más “izmusaitól”. A populizmust nagy általánosságban az érvelés egy struktúrájaként, politikai stílusként és stratégiaként, valamint ideológiaként határozhatjuk meg. A populista érvrendszer az egyszerű emberek józanságába vetett hit hangsúlyozásán alapul; a populista politikus azt állítja, hogy a legösszetettebb problémákra is léteznek egyszerű megoldások; és rámutat, hogy az egyszerű emberek – minden morális felsőbbrendűségük és velük született bölcsességük ellenére – nem hallathatják hangjukat. A populista stratégia pillérei az egyszerű emberek elnyomott véleménye, követelései és érzései mellett való – úgymond – kiállás fitogtatása, valamint a világos ellenségképek kijelölése. Végül pedig a populista ideológia alapeleme egy erőteljes termelői ethosz, amely a társadalmi értékeket az egyéni erőfeszítésekből, a közösség üdvére végzett egyéni termelői tevékenységből eredezteti; jellemző rá a fennálló társadalmi-gazdasági és szociopolitikai rendszer hasonlóan erőteljes elutasítása, mivel az a többség érdekei helyett csupán a kiválasztott kevesek javát szolgálja; valamint egy olyan “valódi” demokrácia és egyenlőség hangsúlyozott követelése, amely az alapvető érdekek harmóniájának hitén nyugszik.

Az 1980-as és 1990-es évek új populizmusának talán egyik legfontosabb sajátsága, hogy a jobboldali pártok és mozgalmak politikai stratégiájukat milyen nagy mértékben alapozták a népharag mobilizálására. Az efféle hadjáratok legfontosabb célpontjaivá a bevett politikai pártok, a “politikusok osztálya”, a bevándorlók, a menekültek és – kisebb mértékben – az adott országon belüli nemzeti kisebbségek váltak. Ezek mellett az aktuális lista országról országra különbözik: Belgium flamandok lakta területein a vallonok, Észak-Itáliában a dél-olaszok stb.

A klasszikus fasizmussal és a háború utáni időszak jobboldalával szemben a mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak túlnyomó része hajlik a szabadpiaci gazdálkodás és a kapitalista rendszer támogatására. A radikális jobboldal többségének neoliberális programja mögött egy olyan termelői és vállalkozói ethoszt találunk, amely a vállalkozásba, az egyéni kezdeményezésbe és iparkodásba vetett szilárd hiten alapul. Ennek az ethosznak a fókuszában a kis- és középvállalkozások dicsőítése áll, amelyeket a nyugati demokráciákban a jövőbeni gazdaság és jólét lehetséges kulcsszereplőinek tartanak, különösen ha pénzügyileg és technológiailag lehetőséget kapnak, hogy hatásosan megfelelhessenek a kialakuló globális piac támasztotta kihívásoknak.

A mai radikális jobboldal a tüzet elsősorban a pénzügyi politikát ellenőrző politikai osztályra és adminisztratív bürokráciára, másodsorban pedig azokra az egyre növekvő számú társadalmi rétegekre irányítja, amelyek szociális jogokként részesedést követelnek a közös kasszából. Ennek eredménye egy olyan ideológiai konstrukció, amelynek társadalomképében a termelő, adófizető többség áll szemben a munkájának gyümölcseit leszakító politikusok, bürokraták és kiszolgálóik kisebbségével.

Ennek az érvelésnek a fényében nem túl meglepő, hogy a legsikeresebb jobboldali pártok és mozgalmak némelyike a jelentős mértékű adócsökkentések, az iparnak és a mezőgazdaságnak nyújtott támogatások megszüntetésének követelése köré szerveződött, és kiáll az egyes szektorokra költött közpénzek komoly csökkentése, valamint a széles körű privatizáció mellett. Ugyanezen okból a radikális jobboldal – az általa feltételezett valódi egyenlőség nevében – fellép a különféle kisebbségek támogatását szolgáló programok ellen is. A mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak magukat a népi követelések és a valódi demokrácia egyedül őszinte képviselőinek tartják. A valódi demokrácia felé tett első lépésként a képviseleti demokrácia hiányosságainak ellensúlyozására sokuk a különféle népszavazásokat és referendumokat propagálja. Minden követelések és javaslatok hátterében az állam szerepének radikális korlátozása áll, hogy ezáltal megfoszthassák a bevett politikai pártokat és a politikai osztályt hatalmi erőforrásaiktól.

Mivel a legtöbb országban növekvő aggodalom övezi a globális verseny élesedését, némelyik radikális jobboldali párt manapság a “gazdasági nacionalizmus” retorikájával igyekszik a nyugtalanságot saját aklába terelni. A gazdasági nacionalizmus új célpontokat kínál az elégedetleneknek: a nemzetközi bankárokat és a pénzpiac szereplőit, a “gyökértelen tőkét” és a transznacionális korporációkat, valamint – Nyugat-Európa esetében – a Brüsszelben székelő uniós bürokráciát. A nemzeti szuverenitásra leselkedő új veszélyeket semlegesítendő mind több radikális jobboldali populista párt lép fel a protekcionista intézkedések és a nemzetközi pénzpiacok szabályozásának igényével.

A mai radikális jobboldali populizmus azonban elsősorban kétségkívül a bevándorlókra összpontosítja támadásait. A bevándorlás “ideális” ürügyet teremt a radikális jobboldali mobilizáció számára, hiszen számos remek támadási felületet kínál. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, ahová mind több munkát és biztosabb megélhetést kereső, viszonylag szegény bevándorló érkezik, a jövevényeket többnyire azzal vádolják, hogy elveszik a munkalehetőségeket a helyi dolgozók elől, leszorítják a béreket, és kimerítik a szociális struktúrákat. Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon, ahová egyre több gazdag és sikeres ázsiai bevándorló érkezik, azért kárhoztatják őket, hogy felhajtják az ingatlanárakat, és a fogadó országok gazdasági függetlenségét veszélyeztetik. És mivel Nyugat-Európába a legtöbben a fejlődő, nem nyugati jellegű országokból érkeznek, őbennük egyre inkább a kulturális örökséget és az európai identitást fenyegető veszélyt látják.

A radikális jobboldal az elmúlt évtized során igen hamar képes volt kiaknázni a bevándorlás gerjesztette nacionalista érzelmeket. A bevándorlás, a menekültek befogadásának korlátozása vagy éppen teljes megszüntetése központi szerepet kap lényegében az összes radikális jobboldali populista párt politikai programjaiban és kiáltványaiban. Ez a gazdasági nacionalizmus retorikájával kombinálva különösen hatékony elegyet képez.

 

A radikális jobboldali populizmus és a strukturális változások

 

Az elmúlt néhány év egyik legjelentősebb politikai jelensége a radikális jobboldali populista pártok gyors előretörése és drámai mértékű térnyerése. Számos, politikai kultúrájában, intézményrendszerében és választási rendszerében eltérő demokráciában lehettünk ennek tanúi, ezért a jelenséget a nemzeti kereteken felülemelkedve kell vizsgálnunk.

A nyugat-európai jobboldali populista mobilizáció története azt mutatja, hogy ezek a “válságmozgalmak” szorosan kötődnek a jelentősebb társadalmi zavarokhoz. Mint Everett Ladd rámutatott, a XIX. századi amerikai populizmus akkor lépett fel, amikor a rurális és mezőgazdasági jellegű Amerika átadta helyét egy urbánus, iparosodott társadalomnak, és “a jeffersoni Amerika egyszer s mindenkorra elenyészett”. Ehhez hasonló körülmények között ment végbe az 1920-as években a német nemzetiszocializmus vagy harminc évvel később a francia poujadizmus megerősödése: mindkettőre akkor került sor, mikor a rurális népességre egyre erőteljesebb gazdasági és pénzügyi nyomás nehezedett. Mindezek a mozgalmak legalábbis részben éppen annak köszönhették sikereiket, hogy a gyors társadalmi-gazdasági változások közepette a tradicionális társadalom védelmezésének programjával léptek fel.

A különféle radikális jobboldali populista pártoknak és mozgalmaknak az 1980-as évektől kezdődő előretörését nemigen tekinthetjük véletlen jelenségnek. A mögöttünk álló két évtized során a fejlett ipari társadalmak kénytelenek voltak a háborút követő, a dinamikus gazdasági növekedésre, a bőség gyors felhalmozódására alapuló, addig példátlan mértékű anyagi létbiztonságot eredményező társadalmi-politikai modell válságával szembesülni. A korábbi trend megfordult, és az 1970-es évek közepétől a termelés már szembetűnően csökkent. Ugyanakkor Nyugat-Európában stagnáltak a reáljövedelmek, és a gazdagok és szegények közötti szakadék mélyülni kezdett. A legfontosabb azonban, hogy a háborút követő korszak büszkeségének számító teljes foglalkoztatottságot a tömeges munkanélküliség váltotta fel, méghozzá olyan mértékben, amilyenre a két háború közötti nagy gazdasági válság óta nem akadt példa.

A legtöbb elemző egyetért abban, hogy az 1970-es évek gazdasági válsága a globális gazdaság egy átalakulási ciklusának kezdetét jelzi. Észak-Amerika, Nyugat-Európa és a csendes-óceáni térség technológiailag fejlett gazdaságaiban mindez a munkások olyan csoportjainak a drámai ellehetetlenüléséhez vezetett, amelyek a háborút követő gazdasági modell kulcsszektorainak számítottak: a képzetlen és alig képzett munkások, egyes szakmunkások és az alsóbb szintű menedzsmentben dolgozók egyaránt kétségbeejtő helyzetbe kerültek.

Ezek a csoportok nem túl mozgékony humán tőkéjükkel, a változó körülményekhez való csekély alkalmazkodóképességükkel a “modernizáció veszteseinek” jellegzetes képviselőivé váltak.

A háború utáni “szervezett kapitalizmust” az individualizált kapitalizmus rendszere váltotta fel, amely fokozta a létbizonytalanságot és a szociális problémákat. Ennek megfelelően lényegében az összes nyugati demokráciában drámai mértékben növekedett a nyugtalanság és a jövővel szembeni pesszimizmus. Megerősödött az a félelem, hogy a háború utáni kapitalizmus “aranykorát” jellemző viszonylagos anyagi biztonság a “kiszámíthatatlan prosperitás” új korszakának adja át a helyét.

A bizonytalanság hangulatának egyik legfontosabb jele a hagyományos pártokba, a politikusokba és általában véve az egész politikai processzusba vetett bizalom nagymértékű és hangsúlyos megrendülése. Ennek számos oka van: a politikai pártok és kormányzatok növekvő tehetetlensége a feltornyosuló gazdasági problémákkal szemben, a növekvő munkanélküliség és az egyes társadalmi rétegek jövedelme között tátongó mind nagyobb szakadék. A politikával szembeni harag főként azokban az országokban – például Franciaországban – válik általánossá, ahol az egymást váltó kormányok a megszorító intézkedések dacára is képtelenek voltak érezhetően csökkenteni a munkanélküliséget, az égbekiáltó jövedelemkülönbségeket és az ezekből következő társadalmi problémákat.

A nyugati demokráciákat az elmúlt néhány évben megrázó politikai botrányok és korrupciós ügyek mögött végső soron egy alapvető okot találhatunk. Ezek az események alaposan hozzájárultak ahhoz, hogy a közvélemény közönyös megvetéssel viszonyul a politikusokhoz. Természetesen a nyugati demokráciáktól soha nem volt idegen bizonyos mértékű politikai korrupció. Ám a múltban ezt többnyire eltűrték vagy nem vettek róla tudomást, legalábbis addig, ameddig a politikai pártok és a politikusok elvégezték feladataikat, és mindenki esélyt kapott a részesedésre a rendszer kínálta lehetőségekből. Ma azonban a politikai osztály láthatóan képtelen megbirkózni a legfőbb társadalmi problémákkal, és ezért a közhangulat is megváltozott.

A radikális populista jobboldal sikerei tehát jórészt azokat a pszichológiai feszültségeket tükrözik, amelyeket a jelentős gazdasági és társadalmi strukturális változásokkal járó bizonytalanság gerjesztett. Számíthatunk rá, hogy ez a bizonytalanság azok körében lesz a leghangsúlyosabb, akik a strukturális átalakulások közepette a legtöbbet veszíthetik, vagy akik a legkevésbé képesek az új körülményekhez alkalmazkodni, és ezért a leginkább hajalmosak sötéten látni jövőjüket: a kékgalléros munkások, a betanított munkát végzők vagy éppen az oktatási rendszer alsóbb szintjein megrekedő fiatalok. A radikális jobboldali populizmus az ő köreikben terjed a leginkább.

Mindent egybevetve, a mai radikális jobboldali populizmus sikerei a gazdaságilag fejlett nyugati demokráciákban nagyrészt azon “alsóbb osztályok” pszichológiai válságának tulajdoníthatóak, amelyek kemény munkájukkal és igyekezetükkel a háborút követő újjáépítés, az általános jólét és a jóléti állam sarokköveinek számítottak. A globális gazdaság mélyreható átalakulása, a gyors technológiai változás, a tengerentúli verseny kihívásai és a globális információs társadalom kialakulása a fejlett nyugati társadalmakban szorongásnak, félelmeknek és haragnak adtak táptalajt. A hagyományos pártokból és a politikából való kiábrándulás légkörében a radikális jobboldali populizmus rengeteg lehetőséget talál az elégedetlenség alternatív politikájának hangoztatására. Számos tanulmány igazolja, hogy leginkább az alacsonyan képzett “népi osztályok” hajlamosak az “idegenekkel” szembeni negatív érzésekre vagy a széles körű politikai korrupcióval kapcsolatos nézetek elfogadására. Ugyanakkor ők ragaszkodnak leginkább a hagyományos munkaetikához is, ezért könnyen megragadja őket a mai jobboldali populizmus termelői, piacorientált retorikája.

A strukturális változás kedvező körülményeket teremtett a jobboldali populista mobilizációhoz. Ám az ezt kiaknázni szándékozó politikai pártoknak és mozgalmaknak többre van szükségük néhány hangzatos szólamnál és figyelemfelkeltő pártnévnél. A siker egyik legfontosabb feltétele a pártszervezet kiépítése. A legsikeresebb radikális jobboldali populista pártok élén olyan karizmatikus figurákat találunk, akik képesek megszabni szervezeteik politikai és programatikus irányvonalát. Emellett a legtöbb párt erősen centralizált szervezeti struktúrát mutat, ahol a döntések a pártaktivisták meglehetősen szűk körű felső rétegében születnek, és onnan jutnak le a párt bázisát alkotó tömegek közé. Így a radikális jobboldali populista pártok alternatívát jelentenek mind a hagyományos “mindent bele” pártok bürokratizált struktúráival, mind pedig a modernebb ideológiai “keretpártok” (így a zöldek vagy a liberter baloldal szervezeteinek) laza szervezettségével szemben. A karizmatikus vezetés és a kötött pártszervezet lehetővé teszi, hogy ezek a szervezetek gyorsan, különösebb belső viták nélkül reagálhassanak választóik véleményének változásaira, és kihasználhassák az újonnan adódó politikai lehetőségeket. Ennek megfelelően bármikor képesek változtatni ideológiai direktíváikon (pl. a szabadkereskedelem helyett a protekcionizmus támogatójául szegődni), félresöpörni a korábban kulcsfontosságúnak titulált problémákat (mondjuk a bevándorlást), vagy éppen áthelyezni a hangsúlyokat programjaikban (pl. a gazdasági liberalizmusról a bevándorlásra). Másfelől viszont a radikális jobboldali populista pártok sikere a többi jelentős pártnál sokkal nagyobb mértékben azon nyugszik, hogy vezetőik mennyire karizmatikusak, elszántak, és egyáltalán: hogy mennyire képesek megkapaszkodni a politikai életben. Mint számos példa mutatja, ez komoly bizonytalansági tényező lehet.

A jobboldali populizmus kihívásának a hagyományos politikai pártok és az EU politikai rendszere csupán akkor tud megfelelni, ha figyelembe veszi azokat az összefüggéseket, amelyeket fentebb vázlatosan felsoroltunk.

* * *

Stefan Immerfall összefoglaló gondolatai

A neopopulista pártok jellemző választója fiatal, felsőfokú képzettséggel nem rendelkező férfi, aki kékgalléros munkát végez a magánszektorban, és városi környezetben él. Ez persze durva általánosítás, de pontos, amennyire az lehetséges. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a neopopulista pártok munkáspártok lennének. A kékgalléros munkások nincsenek jelentős túlsúlyban. E pártok támogatói között minden társadalmi réteg képviselői megtalálhatók, még ha a kékgallérosok arányával szemben a magasabb státusú alkalmazottak száma alacsonyabb is.

A neopopulisták potenciális szavazóinak elégedetlensége a hagyományos pártokkal szemben a munkáspártokra is kiterjedni látszik. A szociáldemokrata pártokat és a szakszervezeteket a „kebelbeliek" érdekeit védelmező szervezeteknek tekintik, amelyek a támogatott szektorokban dolgozó, képzettebb, relatíve jobban boldoguló munkások és alkalmazottak javára munkálkodnak. Így a munkáspártokat is abba a politikai-bürokratikus osztályba sorolják, amely többet vesz ki a társadalmi termelésből, mint amennyivel ahhoz hozzájárul. A gazdasági átalakulás okozta marginalizálódás hatásaival szembeni védőbástyák helyett a jóléti államot és a „régi vágású" munkáspolitizálást az érvényesülés útjait lezáró akadályoknak tartják.

Az új „populista kapitalizmus" (Le Pen) védelmezése lehetővé teszi a neopopulisták számára, hogy mind a gazdasági deregulációjától munkahelyeket remélő marginalizálódott munkások, mind pedig a magas adókkal és a személyes érvényesülésük útjában álló szociális szabályozással elégedetlen jómódú középosztály figyelmét felkeltsék. A mostanában meg-figyelhető választási eredmények alátámasztják ezt a feltételezést. Franciaországban Le Pen a munkásosztály politikai perspektíváinak domináns képviselőjeként erősödött meg. Hasonló volt a helyzet Ausztriában, ahol 1995-ben a kékgalléros munkások több mint egyharmada a Szabadságpárt támogatta. Bár a munkásszavazók összességét tekintve az FPÖ a második helyre szorult a szociáldemokratákkal szemben, az FPÖ összes szavazóinak azonban 35 százaléka volt kékgalléros munkás, míg ugyanez az arány az SPÖ esetében csupán 24 százalékosnak bizonyult. Még az Északi Liga is aránytalanul nagyszámú munkásszavazót tudhatott magáénak Észak-Olaszország legiparosodottabb területein. Ezenkívül valamennyi jobboldali párt – valószínűtlen koalíció! – számos szavazót nyert meg a kisvállalkozók és az üzletemberek körében.

Politikai gyakorlat, személyes és társadalmi erőforrások híján a társadalom marginalizálódott szektorai önmaguktól képtelenek politikai kommunikációt kezdeményezni. Sokan úgy érzik, hogy a szakszervezetek, az egyházak és a civil társadalom más alapintézményei magukra hagyták őket, és a bűnözéstől sújtott külvárosokba száműzve nélkülözni kénytelenek a gazdasági fejlődés gyümölcseit. Le Pen szavazóiról kimutatták, hogy az átlagnál kisebb mértékben integrálódnak családi, baráti, lakóhelyi struktúrákba, a szakszervezetekbe, szövetségekbe vagy egyéb társadalmi szerveződésekbe. Az is bebizonyosodott, hogy a társadalmi elszigeteltség érzése gerjesztőleg hat az etnikai alapú nacionalizmusra, és például Hollandiában megnöveli a hajlandóságot a Holland Centrumpárt vagy a Centrumdemokraták iránt. Kimutatták, hogy Németországban a republikánus szavazóknak kevesebb barátjuk van, és társadalmilag elszigeteltebbnek érzik magukat, mint a többi párt támogatói.

A neopopulista pártok támogatói egyként meg vannak győződve róla, hogy a privilegizált emberek és pártok elfeledkeztek róluk, hogy érdekeiket a média és az értelmiség semmibe veszi, hogy a kulturális intézményrendszer ignorálja, vagy éppen nevetségessé teszi őket. Úgy érzik, hogy kemény munkájuk gyümölcseit elrabolják tőlük, az általuk fizetett magas adókat eltékozolják, megbízható termékeiket a külföldi konkurencia mocsarába fojtják, és nélkülözniük kell, miközben munkáltatóik rekordméretű profitokat vágnak zsebre. Mivel a politikai elit és a bürokrácia nem képviseli az érdekeiket, ezért a kormány, a bürokrácia és az adók ellen fordulnak. A harag közös még ha okai eltérőek is. E törékeny koalíció egybetartásának legfőbb eszköze a populista hangvétel.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzet

 

¹ A fenti tanulmány a Hans-Georg Betz és Stefan Immerfall által szerkesztett The New Politics of the Right. Neo-Populist Parties and Movements in Established Democracies (Macmillan Press, Houndmills etc. 1998) c. könyv Hans-Georg Betz által írt bevezetőjének rövidített és szerkesztett változata. A csillagokkal elválasztott második szakasz szövegeit ugyanezen kötet zárszavából válogattuk, szerzőjük Stefan Immerfall (a szerk.)