Ha azok között, akik ismerik Noam Chomsky nevét, felmérést készítenénk arról, mit is tudnak róla, esetleg az a benyomásunk támad, hogy két különböző emberről van szó. A politikailag tá­jékozódó értelmiség számára Chomsky aktív baloldali teoreti­kus, a kapitalizmus rendszerének elkötelezett bírálója (egyéb­ként híres nyelvész, saját nyelvelméletet dolgozott ki). Ha a kér­désre egy nyelvész szakember vagy legalábbis egy nyelvészet iránt érdeklődő laikus válaszol, akkor Chomsky a XX. század egyik legjelentősebb nyelvészének mutatkozik majd, a genera­tív grammatika értelmi szerzőjének, aki gyökeresen átalakította a nyelvtudományt és a nyelvfilozófiát (mellesleg politizál is). Chomsky nyelvészeti és politikai indíttatásának és teljesítményé­nek párhuzamos elemzésére alig kerül sor, vagy ha igen, inkább a politikai elmélet szakemberei részéről, akik nyelvészeti telje­sítményét legfeljebb (a szó mindkét értelmében) népszerűsítő kiadványok alapján tudják értékelni. (Hogy valaki a nyelvészet oldaláról közelítette volna meg Chomsky politikai filozófiáját, ar­ról nincs tudomásom.) Mindenesetre, ha születtek is párhuza­mos elemzések, szinte mindig a tiszteletteljes elismerés hang­ján. Nem vonatkozik ez utóbbi megjegyzés természetesen Chomsky nyelvtudományi, illetve politikai ellenfeleire, akiktől vi­szont zömmel nem várható el az elfogulatlan bírálat igénye.

Az alább olvasható tanulmány arra tesz kísérletet, hogy be­mutassa: Chomsky nyelvészeti és politikai nézetei nagyonis összefüggő egészet képeznek, voltaképpen egyik sem érthető meg teljes mélységében a másik nélkül. Kötelességem előre­bocsátani: nem vagyok híve Chomsky sem nyelvészeti, sem po­litikai attitűdjének. Vizsgálódásom célja mindazonáltal nem a „le­leplezés", hanem – a lehetőségek határain belül – az objektív bemutatás és bíráló elemzés.

A nyelvészettel kell kezdenünk – ahogyan (publikációit tekint­ve) maga Chomsky is tette. Sietek megnyugtatni a nem nyel­vész olvasót – amennyire csak lehetséges, igyekszem megkí­mélni a fölösleges szakmai részletektől. Elkerülhetetlen azon­ban, hogy mindenekelőtt tisztázzuk, mi is az a generatív gram­matika.

A nyelvelmélet logikai struktúrájától a nyelvfilozófiáig

A generatív grammatika története voltaképpen nem az elején kezdődik, mégpedig kettős értelemben sem. Egyrészt, mert nem érthető meg nyelvtudományi előzményei nélkül, másrészt, mert Chomskynak az a műve, amelyet a generatív grammatika első változatának szokás nevezni, sajátos kivonat a szerző egy ko­rábbi (ám, hogy a kép még egy kicsit bonyolultabb legyen, csak jóval később ismertté vált) művéből.

Abban az időben, amikor Chomsky színre lépett, az amerikai nyelvtudományt már közel fél évszázada uralta a részben euró­pai fogantatású (Ferdinand de Saussure és az őt követő struk­turalista iskolák), részben pregnánsan az amerikai talajban gyö­kerező (indián nyelvek kutatása, pragmatizmus, viselkedés­lélektan) ún. amerikai deszkriptív nyelvészet. Ez a felfogás – melynek legjelesebb kifejtője, iskolateremtő főművével, A nyelvvel (1933), Leonard Bloomfield volt – a nyelv formális leíró elem­zését szorgalmazta, ami nemcsak az Európában akkor már vagy száz éve preferált történeti-összehasonlító nyelvészettől és a nyelvértelmezés pszíchologisztikus megalapozásának igényétől való elfordulást jelentette, hanem egy olyan szigorú módszertan követését is, amelynek lényege a vizsgálódásnak a közvetlenül megfigyelhető nyelvi tények elemzésére való korlátozása, illet­ve a nyelvi szabályszerűségek ezekből történő kiolvasása. Az ideál az a nyelvész volt, aki egy üres jegyzetfüzettel és egy író­eszközzel (meg hát persze a megfelelő kutatási módszertannal} felfegyverkezve elvonul az ismeretlen nyelvű indián törzs terüle­tére, és három hónap múlva egy leíró nyelvtannal tér meg kuta­tótársai közé. Klasszikus formájában az amerikai deszkriptív nyelvészet formalizmusa még a jelentés figyelembevételét is ki­zárta.¹ Később frázisstruktúra-nyelvtannak nevezett szerkezet­feltáró eljárásának lényege, hogy minden bonyolultabb nyelvi ala­kulatot, amíg csak lehetséges, közvetlen összetevőire kell bon­tani, hogy aztán az így kapott tovább nem osztható elemeket disztribúciójuk (előfordulási környezeteik megoszlása) alapján osztályozhassuk. Ebben a nyelvtani elemzés aztán jóformán ki is merül. A nyelvben nincsen semmi más, mint elemek és elrendezés – vallotta ugyanis Bloomfield -, minden egyéb csak pszichologista belemagyarázás. Ez a közvetlenül megfigyelhe­tő adatokra korlátozott (ahogyan később nevezték: taxonomikus, „rendezgető") nyelvelemzés hozott ugyan számottevő elméleti és gyakorlati eredményeket, de megtorpant azokban az esetek­ben, amikor a közvetlenül előttünk álló nyelvi tények semmiféle szegmentáló-elrendező értelmezése nem tudott számot adni nyelvtanilag tagadhatatlanul releváns jelenségekről.²

Chomsky, aki eredetileg a strukturalista Zellig S. Harris tanít­ványa volt Philadelphiában, majd a Harvard ösztöndíjas kutató­ja lett, A nyelvészet elméletének logikai struktúrája című több­száz oldalas doktori értekezésében (1955)³ inkább „metaling-visztikai" oldalról közelítette meg a kérdést, nem kis mértékben az első felfutását élvező számítógépes nyelvészet igényeire való tekintettel (még ha később sértődötten utasította is vissza az erre utaló feltételezéseket). Tulajdonképpen ennek a műnek egy át­dolgozott fejezete volt a két évvel később Hágában kiadott Mon­dattani szerkezetek⁴ a generatív grammatika nyitánya, egyben változások sora elé néző ősváltozata.

Nemcsak a filozófiára, ahol ez közönséges, de időnként a nyelvtudományra is jellemző, hogy egy gondolat kifejtésének lo­gikája merőben más lehet, mint tényleges genezise. Bár egyál­talán nem véletlen, hogy Chomsky még itt is az automatizálható mondatszintetizáló eljárások áttekintésével, azok elégtelenségé­nek meghaladásaként vezeti be saját modelljét, nehezen félre­ismerhető, hogy a valódi kiindulópont és cél a deszkriptív nyel­vészet kritikája. Arra az implicit kérdésre, hogy releváns módon elemezhetők-e a mondatok a bloomfieldi közvetlen összetevős elemzés keretében, Chomsky lényegében azt válaszolja, hogy hol igen, hol nem. Ezért hát annak a nyelvtannak, amelyik min­den lehetséges mondatszerkezetet fel kíván ölelni, két részből kell állnia: az első rész taglalja a frázisstruktúra-nyelvtanban ki­merítően elemezhető szerkezeteket (az egyszerű, cselekvő for­májú kijelentő mondatokat, az ún. magmondatokat), a második pedig azokat a struktúrákat, amelyek közvetlenül nem (vagy leg­alábbis nem elégségesen) elemezhetők, csak áttételesen, a magmondatok szerkezetére való hivatkozással. Ez utóbbiak a transzformmondatok, ugyanis a magmondatok szerkezeteinek átrendezését (például egy cselekvő mondat szenvedővé való átalakítását) Chomsky transzformációnak nevezi.

Minthogy nyelvészetről az alábbiakban még így is éppen elég szó esik, talán fölösleges lenne az olvasót most e nyelvtani modell részleteivel terhelni.⁵ Felépítése mindenesetre élénken em­lékeztet a formális logikai rendszerek azon (extenzív) változatá­ra, amelyet az európai hagyomány jól ismer a Frege kezdemé­nyezte, Russell, Whitehead, részben az ifjú Wittgenstein és hát persze legkiteljesedettebb formájában a Bécsi Kör által kialakí­tott felépítésében.⁶

Jeleznünk kell viszont, miért is nevezi grammatikáját Chomsky generatívnak. A nyelvet úgy fogom tekinteni, mint jól formált (grammatikális) mondatok végtelen halmazát – jelenti be művé­nek elején. (Maga teszi hozzá, hogy ez a meghatározás tágabb, mint a természetes nyelvek köre, a formalizált matematikai rend­szerekre is érvényes.) A nyelvtan olyan eljárás, mely ennek a végtelen halmaznak az elemeit – nyilván: a szótári egységek és szabályok véges készletéből kiindulva – megszerkeszti, előállít­ja (és ezáltal egyszersmind megadja a szerkezetüket, azaz elem­zi őket), miközben kizárja azokat az elemsorozatokat, amelyek nem tekinthetők grammatikálisnak. Chomsky itt nem mondja, de a matematika halmazelméleti fejezetéből közismert, hogy a vég­telen halmazok meghatározását (aholis az elemek felsorolásá­val való definíció elvileg lehetetlen) éppen egy eljárás („képlet") megadása jelenti, amely a halmaz elemeit rendre előállítja; és ez az, amit a halmaz generálásának neveznek. Ha a nyelv mon­datok végtelen halmaza, a nyelvtan pedig ezeket a mondatokat produkáló eljárás, akkor a nyelvtan nyilván a nyelv generáló „megadását" jelenti.⁷

Érdekes az adott esetben továbbá, hogy miről nem beszél Chomsky ebben a művében. Először is – az egyébként bírált strukturalizmust e téren, meglepő módon, követve – szándéko­san kizár minden hivatkozást a jelentésre. (Az egyetlen ezzel kapcsolatos megállapítás, hogy egy transzformmondat jelenté­se az alapjául szolgáló egy vagy több magmondatétól függ.) A jelentésnek egyebekben nincs több köze a szintaxis megszer­kesztéséhez, mint a beszélők hajszínének – állítja. Másodszor – nem függetlenül az előbbi momentumtól – nincsen szó ekkor még semmiféle pszichológiai vagy különösen filozófiai megfon­tolásról. A generatív grammatika ugyanis nem abban az érte­lemben „állít elő" mondatokat, mint a beszélő. Ez a nyelvtan nem több, mint szerkezeti elemzése mindazon mondatoknak, ame­lyeket generál.⁸

Bár a könyv így is nagy feltűnést keltett és egy új nyelvészeti irányzat kibontakozását iniciálta, a generatív grammatika talán ezen a pusztán elemzéstechnikai szinten marad, ha Chomskynak nem adódik alkalma konfrontálódnia a behaviorista nyelvpszi­chológiával,⁹ illetve saját követőinek kihívásával. Történt ugyan­is, hogy Jerrold J. Katz és Jerry A. Fodor 1963-ban kísérletet tett a Chomsky-féle generatív mondattan kiegészítésére egy új­fajta jelentéstannal.¹⁰ Hogy ez hogyan épült fel, attól itt ismét el­tekinthetünk,¹¹ lényeges viszont az az indoklás, amellyel a szer­zőpáros megalapozza elképzelését. A Chomsky-féle mondattan szerintük ugyanis azért szorul kiegészítésre, mert az nem jel­lemzi a beszélőnek azokat a képességeit, amelyek a mondatok jelentésének értelmezése során lépnek működésbe. Talán ma­guk sem vették észre, milyen komoly nézőpontváltást jelent ez a generatív grammatika lényegének felfogásában. Elvégre Chomsky 1957-ben nem mondta (mi több, voltaképpen tagad­ta), hogy amit az ő szintaxisa leír, az a beszélő valamely képes­ségének ábrázolása. (Ezt már csak azért sem tehette, mert ak­kori nyelv-fogalma, mint említettük, nem korlátozódott a termé­szetes nyelvekre, amelyekkel kapcsolatban a kérdés egyáltalán felvethető.) Ezt az ugrást azonban senki sem vette észre, maga Chomsky sem. A természetes nyelveken kívüli objektumok ha­marosan nyomtalanul eltűntek az érvelésből, s egyszeriben evidenciává lett: a generatív grammatika valami olyasmivel fog­lalkozik, ami a nyelvhasználók mentális képességeit jellemzi; következésképpen pszichológiai, ergo antropológiai, távlatilag pedig filozófiai jelentőséggel bír.

Az 1963-at követő két év ennek a felismerésnek a mentén a generatív grammatika filozófiai beágyazásának igényét hozza magával. Chomsky elődöket keres, s a legjelentősebbet először is Wilhelm von Humboldt személyében véli megtalálni. Eléggé meglepő választás – a zseniális német nyelvfilozófusnak a nyelv gondolkodáshoz mért prioritását, az egyes különös nyelvek el­térő kultúraképző funkcióját hangsúlyozó nézetrendszere való­jában tökéletesen alkalmatlan a generatív grammatika filozófiai megalapozására. (Nem véletlen, hogy 1965 után Chomsky -sokkal indokoltabban – új kiemelt elődöt „jelöl ki" magának Descartes személyében.) Ám a német filozófusban ezidőtájt Chomskyt nem a fent jelzett eszmék ragadják meg, hanem Humboldt híres tanítása a nyelv dinamikájáról. A nyelv nem holt mű (ergon), hanem energeia – hangzik Humboldt híres alapel­ve, melyet Chomsky azonnal a strukturalizmus bírálatának ér­telmez. Még nagyobb hatással volt rá a nyelvi működés humboldti leírásában az a momentum, miszerint a nyelv véges eszközök végtelen használatát teszi lehetővé. Chomsky számára ez a té­tel a nyelvi kreativitás generatív felfogását előlegezi meg: véges szókincs, véges szabályrendszer – s mindebből grammatikális mondatok végtelen halmaza.¹²

Mindeközben a „szaknyelvészek" sem tétlenek. 1964-ben Katz és P. M. Postal kísérletet tesz a Mondattani szerkezetek szinta­xisának és a Katz-Fodor-szemantikának egy modellbe egyesí­tésére. Könyvük, amely A nyelvleírás egy integrált elmélete cí­met viseli, nem keltett különösebb feltűnést.

A mondattani, jelentéstani és pszichológiai-filozófiai megfon­tolások valódi integrálása magára Chomskyra várt. A megoldást 1965-ös A mondattan elméletének aspektusai¹³ című könyve hozta, amely egyszersmind a generatív grammatika voltaképpeni második változata, a „standard elmélet", ahogyan később nevez­ték (amikor ugyanis ez az elképzelés is módosult, ám ezekkel a történésekkel itt már nemigen lesz dolgunk). Mint a könyv címe is jelzi, a megfontolások középpontjában továbbra is a mondat­tan áll, de most már egy olyan modell gerinceként, amely tartal­mazza a jelentésről és a hangalakról való számadást is.

A koncepció lényegét első megközelítésben a legcélszerűbb úgy felfogni, mintha a mondatok megértésének mechanizmusá­ról lenne szó.¹⁴ Egy elhangzó mondat voltaképpen nem egyéb, mit egy adott hangsor, melynek meghatározott jelentést tulajdo­nítunk. Hogy ezt megtehessük, fel kell ismernünk a hangsor szer­kezetét (nem elegendő például szavak vagy alaktani egységek, ún. morfémák, egymásutánjaként felfognunk, hanem – egysze­rűen szólva – tudnunk kell, hogy az elemek közül melyek tartoz­nak össze, mi mire vonatkozik). Ez eddig annyit tesz tehát, hogy a hangalak és a jelentés között a szerkezet (a szintaxis) közve­tít. Ám úgy látszik, hogy a közvetlenül a hangalak mögött felis­merhető struktúra – az úgy nevezett felszíni szerkezet – az ese­tek egy részében nem magyarázza meg a mondat jelentését.¹⁵ Ha a felépítés mikéntjének erre is választ kell adnia, akkor fel kell tételeznünk, hogy a mondatnak van egy másik, közvetlenül meg nem figyelhető, de a jelentésért „felelős" szerkezete is. Ez a mondat mélyszerkezete. Úgy tűnhet, hogy ilyet feltéterezni csak a bonyolultabb felépítésű mondatok esetében szükséges, de a kétféle struktúra valójában a látszólag egyszerűek esetében is különbözik. A jelentéstulajdonításhoz ugyanis olyan elemek meg­létét kell feltételezni a mélyszerkezetben, amelyek a felszíniben nem vagy legajábbis nem feltétlenül jelennek meg külön elemek­ként (például a múlt idejűség felismerése nem múlhat azon, hogy a felszíni szerkezetben van-e a múlt időnek jól megkülönböztet­hető jele).¹⁶ így a magmondat fogalma elvethető. Nincs olyan mondat, amelynek szintaktikai elemzése kimerülhetne a közvetlenül megjelenő szerkezet kimutatásában, minden mondatnak s van egymástól megkülönböztethető mély- és felszíni struktúrája. Ennek megfelelően átértékelődik a transzformáció fogalma is: a továbbiakban azokat az átalakításokat jelenti, amelyekkel e két kitüntetett szerkezet egyikétől eljuthatunk a másikhoz. (Kö­vetkezésképpen minden mondat transzformmondat.)

Mint említettük, Chomsky 1965-ös művében a modellt nem a fentebb vázolt módon, a mondatok megértésének analógiájára, hanem, a generatív hagyománynak megfelelően, mint a mondat megalkotásának értelmezését fejti ki. A szótári és grammatikai elemek kiválasztásával és kombinálásával jön létre a mondat mélyszerkezete. Ez lehet igen bonyolult is, például egy mondat több mondatot is felvehet magába.¹⁷ A mélyszerkezetet transz­formációk sora alakítja át felszíni szerkezetté. A jelentés értel­mezése a mélyszerkezettel kapcsolatos, a hangalaké a felszíni­vel.¹⁸

Eddig mindez tisztán nyelvtan. Mint ilyen, egyszerűen egy új nyelvleírási technikának lenne minősíthető, amelynek ráadásul -ha a technikai részletektől eltekintünk – könnyen elfogadható mon­danivalója van bárki számára, akit a mondatelemzés egyáltalán érdekel: ha meg akarod érteni egy mondat felépítését, hatolj a közvetlenül megfigyelhető szerkezet mögé. A mélystruktúra fogal­ma nem véletlenül vált divatossá a hatvanas évek második felé­től, egyébként nem-nyelvészek széles körében is, akik a termi­nus eredeti jelentését nemigen tudták volna rekonstruálni.

Ámde: a generatív grammatika minden egyéb, csak nem le­írási technika. Ugyanis voltaképpeni tárgyát nem a mondatok képezik, hanem a mondatok létrehozására és megértésére irá­nyuló nyelvi képesség: a kompetencia. Mindazon mentális és artikulációs-akusztikus folyamatok, amelyek a mondatok tény­leges létrehozásában és megértésében játszanak közre, tehát a valóságos nyelvi tevékenység, Chomsky számára a performancia jelenségkörébe tartoznak, amely nem tárgya a genera­tív grammatikának. A kompetencia az a – jegyezzük meg jól! – mentális realitás, amely lehetővé teszi az aktuális nyelvi visel­kedést. A performanciában működtetjük kompetenciánkat, és csakis ez az utóbbi a generatív grammatika tárgya. Ezért „ha azt mondjuk, hogy egy mondatnak egy adott generatív nyelvtan tekintetében van egy bizonyos levezetése, mit sem mondunk ar­ról, hogyan kell a beszélőnek vagy a hallgatónak valamely haté­kony vagy gyakorlati módon eljárnia, hogy megszerkesszen egy ilyen levezetést."¹⁹ Az a chomsky-i alapállás, miszerint az ő le­vezetéseit nem szabad a mondatlétrehozás és -megértés folya­matainak jellemzéseként felfogni, ám mégis a nyelvi tevékeny­séget megalapozó mentális realitást tükröznek, komoly zavart okozott ínterpretálóinak körében. Kissé úgy voltak vele, mint Szent Ágoston az idő fogalmával: addig volt világos a dolog, ameddig nem kellett megmagyarázni. A helyzetet csak tovább bonyolították Chomsky olyatén fejtegetései, miszerint a kompe­tenciának nemcsak a leírása generatív grammatika, hanem maga a kompetencia is az. „Egy nyelv minden beszélője nyilvánvaló­an elsajátított és belsővé tett egy generatív grammatikát, amely kifejezi nyelvismeretét." „A nyelvész és a nyelvet tanuló gyermek problémája egyaránt az, hogy a performancia adataiból megha­tározza azt a mögöttes szabályrendszert, amelyet a beszélő/hall­gató elsajátított, és felhasznál az aktuális performanciában." A nyelvész generatív grammatikája tehát ideális esetben a beszé­lő belső generatív grammatikáját tükrözi. A levezetések termé­szetéből adódóan nyilvánvalóan mentális folyamatokról van szó, amelyeknek azonban maga a beszélő rendszerint nincs tudatá­ban. „Bármely érdeklődésre számot tartani képes grammatika legfőképpen olyan mentális folyamatokkal foglalkozik, amelyek messze túl vannak az aktuális, sőt a potenciális tudatosság szint­jén; továbbá teljesen nyilvánvaló, hogy_a beszélőnek a saját vi­selkedésével és kompetenciájával kapcsolatos álláspontja és kijelentései tévesek lehetnek. így hát egy generatív nyelvtan azt törekszik leírni, amit a beszélő ténylegesen tud, nem azt, amit közölni képes az ismereteiről."²⁰

Hogyan kerül a beszélő ennek az – ezek szerint generatív grammatikaként jellemezhető – belső szabályrendszernek bir­tokába? Chomsky természetesen nem válaszolhatja erre a kér­désre egyszerűen azt, hogy tanulta. Az ún. elsődleges nyelvi ada­tok ugyanis, tehát a nyelvelsajátítás feladata előtt álló gyermek környezetében elhangzó mondatok összessége, rosszul formált (agrammatikális) megnyilatkozások garmadáját tartalmazza, „a valóságos beszéd nagyobb része töredékekből és a legkülön­bözőbb fajtájú deviáns kifejezésekből áll". Hogyan le&etséges, hogy ezekből kiindulva a gyermekek többsége minden különö­sebb tanítás nélkül is kielégítően elsajátítja anyanyelvét? Ezen a ponton döntővé válik: egy nyelv tudásával rendelkezni Chom­sky szerint egyenlő a mondott értelemben vett kompetencia bir­toklásával. A performancia adataiból tehát egy kompetencia ki­alakítását kellene produkálni, aminek minimális előfeltétele, hogy a nyelvtanuló már eleve értékelni tudja a performancia adatait. Minthogy külön instrukciókat nem kapok az elsajátításhoz, ab­ból, amit meg kell tanulnom, nem tanulhatom meg azt is, ho­gyan kell belőle tanulnom. Ez a logika szükségszerűen vezet a chomsky-i nyelvelmélet egyik legjellegzetesebb, a XX. század­ban talán páratlan vonásához: a velünkszületettség (innátizmus) tételéhez. „Úgy tűnik, hogy a gyermeknek rendelkeznie kell egy olyan generatív nyelvtan 'feltalálásának' képességével, mely meghatározza a jólformáltságot és interpretációkkal látja el a mondatokat, még ha az elsődleges adatok (…) az általa konst­ruált elmélet tekintetében különböző szempontokból fogyatéko­sak is."²¹ „Hogy megtanuljon egy nyelvet, a gyermeknek így birokában kell lennie egy módszernek, mellyel megfelelő nyelv­tant szerkeszthet adott elsődleges nyelvi adatok alapján. A nyelv­tanulás előfeltételeként először is rendelkeznie kell egy nyelvel­mélettel, mely meghatározza egy lehetséges emberi nyelv gram­matikájának formáját, másodszor pedig egy stratégiával alkal­mas formájú nyelvtan kiválasztására, mely összeegyeztethető az elsődleges nyelvi adatokkal. Az általános nyelvészet távlati feladatának tekinthetjük annak a problémának a kidolgozását, hogyan lehet számot adni erről a velünk született nyelvelmélet­ről, amely a nyelvtanulás bázisául szolgál."²²

Itt vázolt nyelvelsajátítás-elképzelését Chomsky az amerikai strukturalizmus általánosan elfogadott koncepciójával szegezi szembe. Ez utóbbi számára ugyanis a nyelvi adatokból kiinduló, lépésről lépésre, a próba-ellenőrzés-korrekció stratégiáját kö­vető, a megfigyelt szerkezetek analógiájára történő nyelvtanu­lás az evidencia. Chomsky ezt nem fogadhatja el, márcsak azért sem, hiszen az ő elméleti keretében – mint szó volt róla – a kér­désnek az a lényege, hogy hogyan juthatunk el a performanciából a kompetenciához (még ha a megfigyelhető tények csak annyit mutatnak is, hogy a gyermek a performanciából a performanciát tanulja meg). A kompetencia-elképzelés ugyanakkor és ugyan­ezért persze nem bizonyíthatja az innátizmus-elmélet helyessé­gét, hanem – ha egyáltalán – legfeljebb implikálja. Chomsky ezirányú érvelése végülis azt a nézetét tükrözi, hogy a nyelv túl­ságosan bonyolult, a nyelvtanuló gyermek pedig a nyelyelsajátítás zsenge életkorában túlságosan kevés erudíciót mutat más területeken ahhoz, hogy egyébként elképesztően eredményes nyelvelsajátítását pusztán induktív tanulási folyamat révén ma­gyarázhassuk. (Nem nehéz látni, hogy ebben a felfogásban sok az előítélet. Egyáltalán létezik elkülönülten a nyelvre irányuló tanulási folyamat? Valóban oly lebecsülendő a gyermek előre­haladása a valósághoz és társadalmi környezetéhez való viszo­nyában?) Chomskynak ezenkívül még egy érve van: a nyelvel­sajátítás folyamatának nem tudatos volta. Ám ez az érv sem túl­ságosan erős: egy pszichikai momentum vagy folyamat, egy mentális diszpozíció velünk születettsége és tudatos (tudatosított) volta között valójában semmiféle szükségszerű implikáció nem áll fenn, azaz elvben minden variáció lehetséges.²³

Célszerűnek látszik ezen a ponton – egy pillanatra kilépve Chomsky gondolatköréből – felhívni a figyelmet a következőkre. Azoknak a jelenségeknek a körében, amelyeket a nyelviség fo­galma alá vonhatunk, különbséget kell tennünk a tekintetben, hogy ennek három megnyilvánulási szférája, nevezetesen a nyelv, a nyelvtudás és a nyelvhasználat közül melyiket képvise­lik. A nyelv társadalmi realitás, mindazon tagolt hangok formá­jában megvalósítható eszközöknek, eljárásoknak, normáknak az összessége, melyek egy közösség tagjainak rendelkezésére áll­nak fogalmi gondolkozásuk alakítására, pszichikai állapotaik, kapcsolatteremtési szándékaik, gondolataik legközvetlenebb anyagi rögzítésére és mások számára is hozzáférhető megnyil-vánítására. Mint ilyen, jelentősen gazdagabb, mint az, amit az egyes ember belőle magáévá tehet. A nyelv elemeinek, eljárá­sainak, normáinak az a készlete, amely az adott nyelven értő és beszélő egyes ember tudatában elraktározódik, és amely a nyelv konkrét használatakor működik, a nyelvtudás. Ennek gya­korlati működtetése, a nyelvhasználat tehát a tényleges nyelvi megnyilvánulások összessége, az a tevékenység, amelynek so­rán szóban vagy írásban nyelvi megnyilatkozásokat hozunk lét­re és értünk meg. Nos, úgy látom, Chomsky gondolatmenetének fent jellemzett problematikussága nem kis mértékben éppen ab­ban gyökerezik, hogy nála a nyelviség eme három komponense kettőre redukálódik. Míg a performancia fogalma többé-kevés­bé azonosítható azzal, amit az imént nyelvhasználatnak nevez­tünk, világos, hogy a kompetencia ezzel szembeállított fogalma egybemossa a nyelv és a nyelvtudás fentebb jellemzett szférá­ját. Ez azzal jár, hogy azt a gazdagságot, amely a társadalom objektív jelenségének értelmezett nyelvvel kapcsolatban magá­tól értetődő lenne, Chomsky óhatatlanul az egyes beszálő men­tális adottságaként kénytelen látni. Való igaz, hogy egy ilyen disz­pozíció – lévén jelentősen gazdagabb, mint ami az egyedi ta­pasztalat számára megfigyelhető – tanulás révén elvileg elsajá-títhatatlan, s magyarázatként ekkor aligha marad más, mint az innátizmus hipotézise.

De lépjünk tovább: A velünk született nyelvelmélet chomsky-i elképzelése koherens a nyelvi univerzálék (az emberi nyelvek szükségszerű és általános tulajdonságai) tételezésével is, hiszen ha a nyelvvel való rendelkezés ily módon az egyes ember (tehát minden ember) mentális diszpozícióiban van kódolva, akkor a nyelvek tulajdonságainak – látszólagos felszíni sokféleségük ellenére kimutatható – mélyen azonos volta közvetlen magyará­zatot nyer.²⁴ A nyelvi szerkezet egy magas fokon adekvát elmé­lete -fejti ki Chomsky-„felöleli a nyelvi univerzálékról való szám­adást is, és a gyermeknek tulajdonítja ezeknek az univerzáléknak nem tudatosított ismeretét. Tehát azt állítja, hogy a gyermek az­zal az előfeltételezéssel közelíti meg az adatokat, hogy ezek egy bizonyos előzetesen jól definiált típusú nyelvből valók, az ő prob­lémája pedig annak a meghatározása, hogy az emberileg lehet­séges nyelvek melyikét beszéli az a közösség, melybe beleszü­letett. A nyelvtanulás lehetetlen lenne, ha nem így állna a do­log."²⁵

Ha a nyelviség magyarázatáért a generatív grammatikaként jellemzett kompetencia és a vele összefüggő innátizmus uni-verzalisztikus koncepciójához kell fordulnunk, akkor ebből szük­ségszerűen következik az elmélet kiterjesztése pszichológiára, antropológiára, az antropogenézis területére. „Amennyire tudo­másunk van róla, az emberi nyelv birtoklása az agyi szervező­dés egy specifikus típusával van kapcsolatban, nem egyszerű­en az intelligencia egy magasabb fokával. Alaptalannak látszik az a nézet, hogy az emberi nyelv pusztán bonyolultabb esete valaminek, ami az állatvilágban másutt is megtalálható. Ez prob­léma elé alítja a biológust, hiszen, ha így áll a dolog, itt egy va­lóságos 'ugrás' esetéről van szó, vagyis egy minőségileg új je­lenség előállásáról a szervek bonyolultabbá válásának egy meg­határozott fokán.²⁶ (…) Úgy tűnik nekem, ma sincs jobb vagy ígé­retesebb módszer az emberi intelligencia lényegi és megkülön­böztető sajátosságainak feltárására, mint ezen egyedülálló em­beri tulajdon [a nyelv – H. F.] aprólékos kutatásán keresztül. így ésszerű a feltételezés, hogy ha sikerül empirikusan adekvát ge­neratív grammatikát szerkeszteni, és meghatározni azokat az univerzális elveket, melyek struktúráját és rendszerét vezérlik, ez fontos hozzájárulás lesz az ember lélektanához."²⁷

Az ember lélektanához való hozzájárulás úgy is értendőrhogy a nyelvész által feltárt mentális realitás kiindulási pontot jelenthet az agyfiziológus számára. Nem a nyelvészet szorul tehát rá, hogy nyilatkozzék a nyelvi kompetencia agyi beágyazottságának rész­leteiről, hanem, ellenkezőleg, „végül is a mentalisztikus kutatá­soknak lesz a legnagyobb jelentőségük a neurofiziológiai mecha­nizmus vizsgálatában, minthogy egyedül ezek foglalkoznak az­zal, hogy elvontan meghatározzák azokat a tulajdonságokat és funkciókat, melyeket az ilyen mechanizmusoknak el kell látniuk."²⁸

Álljon itt végül egy hosszabb idézet a kompetencia, a genera­tív grammatika, az innátizmus és az univerzalizmus zárt, belső­leg többé-kevésbé koherens, külsőleg azonban több ponton nagyonis posztulált tételrendszerének illusztrálására – nemkü­lönben annak demonstrációjaként, hogyan is érkezett meg Chomsky a „száraz szaknyelvészettől" a filozófiai általánosítá­sokhoz.

„Van egy bizonyos mennyiségű evidenciánk a generatív nyelv­tanok jellegéről, melyeknek egy nyelvelsajátítási modell 'kime­netét' képezniük kell. Ez az evidencia világosan mutatja, hogy a nyelv szerkezetének taxonomikus elképzelései inadekvátak, a nyelvtani struktúra ismerete nem keletkezhet lépésről lépésre végrehajtott induktív műveletek segítségével. (…) Az ilyen spe­kulációk semmiféle lehetőséget sem nyújtanak arra, hogy szá­mot adjunk a normális nyelvhasználat fundamentális tényéről, vagy akár csak kifejezzük ezt – nevezetesen a beszélőnek azt a képességét, hogy létre tud hozni és azonnal meg tud érteni új mondatokat, melyek a korábban hallottakra semmilyen értelem­ben, vagy az elemek szerkezeteinek avagy osztályainak fogal­mával kifejezhető módon nem hasonlítanak, a korábban hallot­takkal kondicionálás eredményeképpen nem asszociálhatok, és nem is érhetők el ezek alapján a pszichológia vagy a filozófia által ismert semmiféle 'általánosítással'. Nyilvánvaló, hogy a nyelvelsajátítás bázisa valami olyasminek a feltárása a gyermek részéről, ami formális szempontból mély és absztrakt elmélet -nyelvének generatív grammatikája -, melynek sok fogalma és elve csak távolról, nem-tudatos kvázi-deduktív lépések hosszú és bonyolult láncolatain keresztül kapcsolódik a tapasztalathoz. Tekintettel az elsajátított nyelvtan jellegére, a rendelkezésre álló adatok rossz minőségére és erősen korlátozott terjedelmére, az eredményül kapott nyelvtanoknak a variációk széles skálája el­lenére is meglepő egyöntetűségére, valamint függetlenségükre az intelligenciától, motivációtól és emocionális állapottól – ke­vés remény marad arra, hogy a nyelv szerkezetéből sek minden megtanulható egy olyan organizmus számára, amely kezdetben nem rendelkezik információkkal ennek általános jellegéről. (…) Röviden: az egyes nyelvek szerkezetét igenis nagymértékben meghatározhatják olyan tényezők, amelyek felett az egyén nem rendelkezik tudatos kontrollal, és amelynek tekintetében a tár­sadalomnak kevés választása vagy szabadsága lehet. A jelen­leg rendelkezésünkre álló legjobb információ alapján ésszerű­nek látszik feltenni, hogy a gyermeknek az elébe táruló adatok­ról való számadás céljából elkerülhetetlenül meg kell szerkesz­tenie egy meghatározott fajtájú transzformációs nyelvtant, ugyan­úgy, ahogy a szilárd tárgyakra vonatkozó percepcióját vagy a vonalra és a szögre irányuló figyelmét is kontrollálhatja.²⁹ így nagyonis meglehet, hogy a nyelvi struktúra általános jegyei nem annyira az egyéni tapasztalat folyamatát tükrözik, mint inkább a gyermek ismeretszerzési képességének általános jellegét – ha­gyományos értelemben: vele született eszméit és a vele szüle­tett elveket. (…) Az ilyen kutatások eredményeképpen azt remél­hetjük, hogy bizonyos valóságos alapot nyújthatunk ahhoz a ha­gyományos meggyőződéshez, miszerint a nyelvtan elvei fontos és különösen jelentős részét képezik az emberi elme filozófiá­jának."³⁰

Velünkszületettség kontra környezetelvűség

Az innátizmus-probléma szorosan összefügg Chomskynak a ta­nuláselméletet érintő állásfoglalásával. A legfőbb céltábla termé­szetesen itt is a behaviorizmus felfogása, amely az emberi és az állati tanulás között nem lát igazán minőségi eltérést. Az in­gerek és válaszreakciók begyakorlása a viselkedéslélektan né­zete szerint ugyanazon alkalmazkodási mechanizmusok műkö­dését tükrözi, legfeljebb eközben az ember az állaténál nagyobb mértékben gyakorolja az induktív következtetések technikáját. A lényeg azonban, hogy a környezet általi meghatározódás egya­ránt adja az emberi és az állati adaptáció lényegét.

Chomsky ezt a felfogást, melyet természetesen – és nem alap­talanul – az emberi lény különösségének ignorálásaként értel­mez, már kevésbé kézenfekvő módon a marxizmus azon tételé­vel állítja párhuzamba, miszerint nem létezik egyszer és min­denkorra adott, változatlan emberi természet. (A két gondolat­nak mindazonáltal valójában nem sokkal több köze van egymás­hoz, mint hogy Chomsky számára egyaránt elfogadhatatlan.)

Szerzőnk szerint a „hogyan tudhatunk oly sokat ily kevés ta­pasztalat alapján?" – ahogyan nevezni szokta – „platóni problémájára" nem találhatunk elfogadható választ, ha nem tételezünk fel a tanulást megalapozó eleve beépített struktúrákat.³¹ Szer­veink azért működnek éppen úgy, ahogyan azt a kívülről érke­ző információk feldolgozásában tapasztalhatjuk, mert a környe­zethez való viszonyulás módját genetikai instrukciók szabályoz­zák. Egy napon talán kézzelfoghatóan rá is tudunk majd mutat­ni a molekuláris biológia és az idegrendszer azon mély össze­függéseire, melyek a tanulási mechanizmust az emberi lény bi­ológiai természetében gyökerező előfeltétel-rendszer funkcionálásaként fogják bemutatni.

Mindez Chomsky szerint nem mond ellent annak a követel­ménynek, hogy a tanulás csak ösztönző, komplex és impresszív ingeregyüttes fennállása esetén mehet végbe,³² s hogy a neve­lésnek is az ilyen környezet biztosítása a fő feladata, hogy elő­segítse a gyermek kreatív impulzusainak növekedését. A gon­dolatnak politikuma is van: „Ahhoz, hogy a természetes kíván­csiság, intelligencia és kreativitás fejlődjön és biológiai kapaci­tásunk kibontakozhasson, ösztönző környezetre van szükség. Ha egy gyermeket egy elszegényített környezetbe helyezünk, vele született képességei egyszerűen nem képesek fejlődni, éret­té válni és kibontakozni."³³

A két tényező, a velünkszületettség és az ösztönző környezet közül Chomsky számára mindazonáltal egyértelműen az előbbi a meghatározó. Nyelvi érésünk végeredményben ugyanolyan, élet­korhoz kötött fiziológiai funkció, mint a nemi érés (amelyről, ugye­bár, senki sem feltételezi, hogy csupán a környezet hatására kö­vetkezik be). Az innátizmus Chomskynál azonban jóval tágabb körű magyarázó elv, mint a biológiai egyediségben tekintett fel­növekedés motivációja. Velünk született biológiai diszpozícióink „társadalmi emberré" érésünket is megalapozzák. „Úgy gondo­lom, hogy azon biológiai jellegzetességek között, amelyek az em­beri szervezetet meghatározzák, vannak olyanok, amelyek az in­tellektuális fejlődéssel kapcsolatosak, olyanok is, amelyek az er­kölcsi fejlődéssel függenek össze, mások, amelyek az emberi tár­sadalom tagjaként való fejlődésünkhöz fűződnek, ismét mások, amelyek az esztétikai fejlődéssel kapcsolatosak. Sejtésem sze­rint mindezek korlátozó jellegűek,³⁴ és mindezen korlátozások együttesét mondhatjuk az emberi természet összetevőinek. Igen nagy mértékben megváltoztathatatlan jellegzetességekről van szó. Másszóval ugyanúgy részét képezik emberi mivoltu'hknak, aho­gyan az, hogy lábakkal és karokkal rendelkezünk."³⁵

Nyelv, szexualitás, intellektus, erkölcs, esztétikum és₌az egyál­talában vett társadalmiság tehát mind-mind velünk született, fi­ziológiailag determinált ember voltunkban, biológiai értelemben vett antropológiai adottságainkban gyökerezik. Minden egyéb lehetséges kételyünktől eltekintve is – nem korlátozza ez a „fizi­ológiai predetermináció" emberi lehetőségeink kibontakoztatá­sát? Nem, éppen ellenkezőleg – így Chomsky -, mindez éppen a minden egyes ember születésénél fogva, természetében kó­dolt egyenlőségének záloga. így érkezünk meg Chomsky politi­kai filozófiájának nézetem szerint legátfogóbb és egyszersmind legközpontibb eleméhez, voltaképpeni kristályosodási pontjához: a szabadság problémájához.

Szabadság és hatalom

Mindazon erők között, amelyek az emberi természet fiziológiai­lag kódolt meghatározottságaiban gyökereznek, a legmélyebben beágyazott és legmeghatározóbb módon működő motiváció a szabadságra törekvés. A szabadság ellenpárja a hatalom. A sza­badságra törekvő elnyomott harca a hatalom ellen így nem egyéb, mint emberi természetünk változatlan és örök követel­ményének szembeállítása egy, az emberi természettel ellenté­tes létformával. „Létezik intellektusunk rendszerében valamely komponens, amely az erkölcsi ítéleteket fogja át, az olyan kér­dések megítélését, hogy mi a jó és mi a rossz, vagy hogy ho­gyan kell bánni az emberekkel, mi a tisztességes, mi az igazsá­gos. Feltételezésem vagy legalábbis reményeim szerint van va­lamiféle olyasmi is, amit Bakunyin egyszer 'szabadságösztön­nek' nevezett, egy elkötelezettség a külső tekintély általi korlá­tozottságtól való szabadság iránt, hacsak ezt a korlátozást a tör­ténelem valamely sajátos állapotában nem a túlélés kényszere indokolja. Ezért a történelem egész menetében folyamatos erő­feszítéseknek kell történniük az autoritárius struktúrák megha­ladására és a szabadság terének kiterjesztésére."³⁶

A hatalom tehát – kivételes szituációktól eltekintve – egysze­rűen természetellenes. A hatalom és a gazdagság fokozására való törekvés, a piacgazdaságnak, a kizsákmányolásnak és a külső tekintélynek való alárendelődés antihumánus, és ezért tűr­hetetlen.

A hatalom par excellence formája az állam. „Úgy gondolom, hogy az állam vezérelte paradigma nagyonis természetellenes. Könnyen belátható ez a történelem alapján. Európának az álla­mi berendezkedés kialakításához többszáz évnyi brutális ésgyil-kos háborúskodásra volt szüksége (…), és ez is tükrözi a rend­szer természetellenességét. A világon mindenütt, ahova Euró­pa kiterjesztette befolyását, azt találjuk, amit, ha becsületesek volnánk, 'az európai civilizáció plagizálásának' neveznénk. És a világon mindenütt pontosan ugyanahhoz vezetett. (…) A prob­léma ott van, hogy ennek a rendszernek vajmi kevés köze van az emberek tudatosított érdekeihez és szükségleteihez, és ezért bevezetéséhez erőszakra és kényszerre van szükség. Minthogy Európa a világ nagy részét meghódította, az a helyzet, hogy ma ez a világ vezető rendszere. De hosszú távon, azt gondolom, fel kell váltani a társulás olyan formáival, amelyek közelebb állnak a tényleges emberi szükségletekhez és célokhoz. Ez persze még sok időt igényel."³⁷

A hatalom – az állam – a társadalom (és egyben a szabad­ság) ellensége, és ennek, úgy látszik, a szó szoros értelmében tudatában is van. „Bármely tekintélyelvű rendszer általános atti­tűdje a közösséggel szemben, hogy ellenségének tekinti, akit ezért állandó ellenőrzése alatt kell tartania. Ha ugyanis kibújna eme kontroll alól, a legkülönbözőbb veszélyes dolgokat követné el. A legtipikusabb módon éppen az állam tartja potenciális el­lenségének országának népességét. Az Egyesült Államokban ez már régóta fennálló helyzet."

Amióta (és ahol) a nyílt erőszak alkalmazása visszaszorult, a tömegek feletti ellenőrzés legfőbb és leghatékonyabb eszköze az indoktrináció. Chomsky politikai írásaiban, interjúiban és köz­szerepléseiben egyaránt jelentős helyet foglal el annak bemuta­tása és következetes elítélése, hogyan befolyásolja a hatalom által működtetett propagandagépezet az emberek tényismere­tét és véleményalkotását az elit egoista céljainak össztársadalmi érdekként való elfogadása érdekében. A hidegháborús paranoi­ától a vietnami háború időszakának masszív dezinformációján át a mindenkori külpolitika és az USA által a világ bármely régi­ójában felvállalandó „különös felelősség" sulykolásáig, félreve­zetésektől az elhallgatásokon át a kifejezett hazugságokig konk­rét esettanulmányok széles skáláját tárja mindenkori közönsé­ge elé. Amennyiben a modern médiumok az információk birtok­lását, irányított sugalmazását az indoktrináció mindennél hatal­masabb eszközévé tették a hatalom számára, annyiban – para­dox módon – a műveletlenség mint „félreinformálatianság" po­zitívummá is válhat a társadalom védekezése szempontjából. „A nevelés az indoktrináció egy formája, ezért bármely társadalom­ban tipikusan azt találjuk, hogy a művelt osztályok erősebben indoktrináltak. Ők azok, akik állandóan ki vannak tévea propa­ganda gáttalan áramlásának, amely nagyonis őket veszi célba, hiszen ők a fontosabbak, tehát őket kell inkább kontroll alatt tar­tani. Mi több, a művelt osztályok a propaganda eszközeivé vál­nak. Az ő funkciójuk a társadalomban, hogy kialakítsák és hir­dessék az ideológiai elveket."³⁸ Természetesen Chomsky is hang­súlyozza, hogy a kevésbé tájékozott és leginkább elnyomott alsó osztályok ezáltal sebezhetőbbek is, és adott esetben védtelen­né válhatnak bármely populista propagandával szemben, bele­értve akár a fasizmus motívumrendszerét. (Ezzel szemben a hatalmat birtokló osztályok normális esetben nem fogékonyak a fasizmusra, hiszen ez az ő privilégiumaikat is kikezdené.)

Az indoktrináció elleni legfőbb fegyver Chomsky szerint egy meghatározott szabadság: a szabad megnyilatkozás jogának gyakorlása. Mindenkinek joga – és, mint visszatérünk rá, a fo­galmának megfelelő értelmiségnek kötelessége is -, hogy sza­badon kifejtse véleményét. Chomsky számára ez a különös sza­badságjog a maga elvontságában oly központi jelentőségű, hogy formális egzigenciának tartja. Egyszerűen minden véle­mény hirdethető – tartalmától függetlenül. „Hogy igaza van-e vagy sem, ebben az összefüggésben a legcsekélyebb jelen­tőséggel sem bír." „A szabad megnyilatkozás joga nem korlá­tozódik azokra az eszmékre, amelyekkel egyetértünk." Ezek az idézetek Chomsky azon előszavából valók, amelyeket egy bi­zonyos R. Faurisson „Védőbeszéd – azok ellen, akik történe­lemhamisítással vádolnak" című könyvéhez írt. A könyv tartal­ma egyetlen mondatban: a hitleri koncentrációs táborok gáz­kamráiról és a zsidókon végrehajtott genocídiumról szóló állí­tások a történelem legnagyobb hazugságai közé tartoznak. Chomsky természetesen hangsúlyozza, hogy ő tartalmilag egyetlen szóval sem áll ki e vélemény mellett (én teszem hoz­zá: ellene sem). „Mi sem könnyebb, mint olyan emberek önki­fejezési szabadságát védeni, akik nem szorulnak rá erre."„Még ha Faurisson valóban dühödt antiszemitának vagy a nácizmus fanatikus hívőjének bizonyulna is (…), ebből az égvilágon sem­miféle következmény nem adódnék polgári jogai védelmezé-sének legitimitására nézve."³⁹

Az indoktrinációról mint a szabadság legfőbb elfojtójáról alko­tott elképzelés jelentősége túlmutat önmagán, amennyiben a politikai szemlélet oldaláról világítja (illetve alapozza) meg Chomsky behaviorizmus-ellenességét és innátizmusát. „Ha az elme rendkívül képlékeny, ha egy végletesen empirista elmélet talajára helyezkedünk, ha azt mondjuk, hogy az emberi termé­szetben semmi sincs a történelmileg adott feltételek összessé­gén kívül, és hogy az idők bármely adott pillanatában az emberi természet egyszerűen lenyomata az éppen esetlegesen fennál­ló kulturális mintáknak, hogy az elme, fejlődését tekintve, csu­pán az őt körülvevő anyagi lét tükrözője, akkor, amennyire lá­tom, semmiféle gátak nem léteznek, semmiféle morális akadá­lya nincs a manipulációnak, az uralomnak és az ellenőrzésnek."⁴⁰ Egy lény eszerint tehát vagy veleszületett diszpozícióként birto­kolja a moralitás és a szabadság elveit, vagy védtelenül szolga­ságra van ítélve. S minthogy Chomsky számára az emberi sza­badság megkérdőjelezetlen evidencia, ebből a logikából szük­ségszerűen adódni látszik a velünkszületettség elvének tétele­zése (egyszersmind az ezt tagadó elképzelések racionális, s egyben morális elvetése).

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen szabadságfelfogás mint axióma és kategorikus imperatívusz tág körben érvényesülhet a törté­nelmi események, a fennálló társadalom és a mindennapi politi­ka kritikájának motívumaként. Felsorolni is lehetetlen mindazon jelenségköröket, melyek Chomsky bíráló elemzésének célpont­jai voltak az elmúlt évtizedekben. Nem az történt és történik, amit a látszat és az indoktrináció sugall – figyelmeztet szakadatla­nul. Kolumbuszt hősként ünnepeljük, holott tömeggyilkos: az amerikai indiánok lemészárlása egyike volt az emberi történe­lem legelvetemültebb genocídiumainak. A munkaerő szabad pi­aca valójában bérrabszolgaságot jelent, amely lényegében nem különbözik az adósrabszolgaságtól vagy a kényszermunkától. Apartheid-ellenesnek lenni, bár helyes, a látszattal ellentétben nem a szabadságpártiság legfelső foka, s nem is jelent kocká­zatot az Egyesült Államokban, amelynek hivatalos politikája egy iparosodó és a Nyugat beruházásait fogadó országban termé­szetesen szívesebben lát a recessziók idején szabadon szélnek ereszthető bérrabszolgákat, mint állandó nyűgöt jelentő hagyo­mányos rabszolgákat. A folyamatos légszennyezés és a vele kapcsolatos üvegházhatás a földfelszín felmelegedését és a ten­gerszint emelkedését hozza magával, ami akár az emberi kultú­ra elpusztításával fenyeget – pedig, ha a technikai feljődés csú­csát reprezentáló „csillagok háborújára" költött összeg egytizedét a napenergia hasznosítására fordították volna, a probléma el­kerülhető lenne. És így tovább. Mindezek a jelenségek a valódi szükségletek és a hatalom és dominancia jelenlegi struktúrájá­nak összeférhetetlenségén alapulnak – mutat rá Chomsky -, egy­szóval a valódi szabadság hiányán.

Legyen azonban mindez bármennyire is rokonszenves a poli­tika síkján, elkerülhetetlenül rá kell mutatnunk: ez a szabadság-felfogás történelemfilozófiai szempontból többszörösen tartha­tatlan. Először is fogalmilag: nem nehéz észrevenni, hügy Chom­sky folyamatosan egymásba mossa a szabadság és a szabad­ságvágy kérdését. A velünkszületettség gondolata nyilvánvaló­an csak az utóbbival kapcsolatban merülhet fel egyáltalán. De fogadjuk el feltételesen, hogy a szabadság velünk született fizi­ológiai meghatározottság. Akkor definíció szerint jellemeznie kell minden embert – a hatalom birtokosait is. Ebben az esetben vi­szont nem magyarázhatja az elit-tömeg ellentét természetét, hi­szen az nyilvánvalóan nem alapulhat közös adottságaikon. Meg­fordítva: ha a mindenkori alullévők joggal hivatkoznak a szabad­ság értékére a domináns helyzetben lévőkkel szemben, akkor ez az érték nem fakadhat antropológiai diszpozíciókból. E primer logikai ellentmondást a történelmi tapasztalat újabb problémá­val tetézi: ha a szabadság az ember mivolt konstituens jegye lenne, hogyan lehetséges, hogy az egész eddigi történelemben nem valósult meg; egyáltalán hogyan maradhat fenn egy lény, amely folyamatosan megfosztja magát egy biológiai szükségle­tének kielégítésétől?

A szabadság nyilvánvalóan nem természeti adottság, és még nem-természetiként sem a biológiai egyed tulajdonsága. Az egye­dül álló, társadalmon kívüli egyes ember – ha létezne is – elvileg nem lehetne szabad (s ugyanúgy nem-szabad sem). A szabad­ság ugyanis társadalmi viszony. Az emberiség által kimunkált anya­gi és szellemi javakhoz való hozzájutás, az emberi potencialitások kibontakoztatási lehetőségeinek minden egyes ember számára adott egyenlősége vagy egyenlőtlensége a társadalom összmű­ködésének és mindezen javak elosztásának kérdése – a szabad­ság foka éppen ezen lehetőségek elosztásának mikéntjétől függ. Egyébként, amennyiben az anyagi és szellemi erőforrások átcso­portosítása egy elit (centrum stb.) javára az eddigi emberi törté­nelem legáltalánosabb működési elve, a hatalom, az elnyomás, a kizsákmányolás, a kontroll ezerszer „természetesebb", mint a sza­badság. A kapitalizmus természetesen velejéig antihumánus rend­szer, de éppen azért, mert kisajátítja a szabadságot egy kisebb­ség számára, ami logikai képtelenség lenne, ha a szabadság ve­lünk született determináció. Az elnyomó szabadabb, mint az el­nyomott, és a szabadságra való törekvés éppen a szabadság hi­ányából eredeztethető. S hogyan tűzhetné az emberiség eléren­dő célul maga elé, amivel eleve rendelkezik?

Térjünk azonban vissza Chomsky politikumközelibb gondolat­menetéhez. Milyen fegyver áll az alullévők rendelkezésére az inkriminált hatalom elnyomó mechanizmusainak leküzdésére? Egyénileg először is az engedetlenség, amely a szuverén pol­gárnak egyenesen kötelessége, ha áldozatokkal jár is (például a részvétel megtagadása az indokínai háborúban, ennek min­den ódiumával). „Még azok számára is, akik nem szentek vagy hősök, lehetséges, hogy megértsék, milyen világban élünk, és cselekedjenek a terror és az erőszak megállítása érdekében, amelyekért mi is felelősekké válunk, ha elfordítjuk a tekintetün­ket. És ez megtehető. Jelenkori történelmünk rá a tanú – és nem áltathatjuk magunkat, hogy nem tudjuk az utat. Az indokínai há­ború elleni népi tömegmozgalom kétségtelenül jelentős hatást váltott ki. Megnehezítette a háborús bűnösök dolgát, akik ezt a háborút irányították. Elébe vágott annak, hogy az állam tényleges össznépi mozgósítást jelentsen be."⁴¹

Az egyéni szembenállásnak azután logikusan tömegmozga­lommá kellene kibontakoznia, ami a valóságos demokrácia meg­testesülése lenne. „Egy magánvállalkozásra épülő rendszerben, ahol privát elenőrzés gyakorolható a termelőeszközök, az elosz­tás és a beruházási döntések stb. felett, a politikai választások skálája korlátozott. Erősen behatárolják azok az erőforrások, amelyek a társadalom alapintézményeit birtoklók számára hoz­záférhetők, de korlátozottak a lehetőségeik pusztán arra is, hogy kontrollálják, megél-e a társadalom, hogyan él meg, hogyan él­nek az emberek stb. Ebből következően egy valóságos demok­ráciának magában kell foglalnia, hogy a nép ténylegesen átve­szi a döntéshozatalt a lényegi intézményekben, és ez minde­nekelőtt a gazdasági intézményeket jelenti. Ezek határozzák meg ugyanis alapjában, hogy hogyan élünk."⁴²

Chomsky számára a politikai átalakulás primer kérdése mind­azonáltal nem annyira az intézményrendszer „átvétele" vagy át­alakítása – ez majd következmény lehet -, inkább az intézmény­rendszerhez való tudatos viszonyulás forradalmasítása. Egy konstruktív tömegmozgalom szükségszerű előfeltétele ugyanis az, hogy a népesség jelentős része, sőt, többsége, általánosan megértse a társadalmi valóság összefüggéseit és önmagát. En­nek három fő akadálya van: a masszív propagandagépezet ha­tékonysága, a hatalom valódi működésének csekély átlátható­sága és az önmagunk elfojtott félelmein, vágyain, önigazoló hi­tein való túllépés nehézsége. Mindezen csak egy általános fel­világosodás és széles körű személyes elköteleződés kereked­het felül, egy igazságosabb társadalom kivívásának záloga te­hát az intellektuális és morális megújulás.

Az értelmiség felelőssége és a jövő

Az általános felvilágosodás gyakorlati előmozdításának szubjek­tuma az értelmiség. Chomsky egyik legkorábban kifejtett és leg­szilárdabb meggyőződése, hogy az értelmiségnek kitüntetett szerepe van az igazság felderítésében. „Az értelmiségiek olyan helyzetben vannak, hogy fényt deríthetnek a kormányok hazug­ságaira, kielemezhetik a cselekmények okait, mozgatórugóit és a gyakran rejtett mögöttes szándékokat. Legalábbis a nyugati világban megvan ehhez az erejük, amely a politikai szabadság­ból, az információhoz való hozzáférésből és a megnyilatkozás szabadságából következik. Egy privilegizált kisebbség számára a nyugati demokrácia szabad időt, kedvezményeket és képzést biztosít, lehetővé téve, hogy felderítse azt a mögöttes igazsá­got, amelyet a jelen történelmének nekünk szánt bemutatásai­ban elleplez a torzítás, a félremagyarázás, az ideológia és az osztályérdek."⁴³ Ennek a lehetőség nyújtotta funkciónak és kö­telességnek természetesen csak az értelmiség egy része felel meg, amely nem tagozódik be a hatalmi struktúrákba. Végső ki­futásában a konstruktív értelmiség fő feladata a forradalmi el­mélet kimunkálása. „Forradalmi elmélet vagy forradalmi tudatos­ság nélkül nem lesz forradalmi mozgalom. Komoly mozgalom nem jöhet létre tiszta elemzés és elméleti megvilágítás nélkül. (…) Vannak a kapitalizmusnak olyan válságai, amelyeket nem lehet belülről megoldani. Ezeket csak a társadalmi viszonyok tel­jes átalakításával lehet legyűrni. Minden gazdasági és politikai intézményt demokratikus ellenőrzés alá kell vonni a dolgozók és más olyan emberek közvetlen részvétele útján, akik egy meg­határozott földrajzi egységben élnek, vagy például más típusú szabad társulásuk tekintetében érintettek. Hogy mondjak egy példát, a kapitalizmus jelenleg súlyos válságot él meg azzal a problémával kapcsolatban, hogy hogyan használhatók fel a tech­nológiai források az emberi szükségletek kielégítésére, ahelyett, hogy egy értelmetlen, irracionális és kizsákmányoló jellegű gaz­daság érdekeit szolgálnák. Ezt a problémát nem lehet a kapita­lista ideológia vagy a kapitalista termelési rendszer kereteiben megoldani. Bizonyos emberi szükségleteket csakis kollektíve le­het kifejezni, és ez alapvetően más rendszert követel. Úgy gon­dolom, hogy olyan kérdések, mint a demokrácia kiterjesztése, az emberi szükségletek kielégítése, a környezet megóvása el­sőrendű fontosságúak. Egy forradalmi elméletnek ilyen momen­tumok kifejtésével kell foglalkoznia, és valami olyasmivé lefordí­tania őket, ami közvetlenül megfogható jelentéssel bír."⁴⁴ Az ér­telmiség tehát elméletet alkot a mozgalom számára, amiből azon­ban nem az élcsapat-párt lenini tradíciójának kell következnie (mely Chomsky szerint óhatatlanul Sztálinhoz vezet),⁴⁵ hanem az önként társult tömegek forradalmi mozgalmában kibontako­zó önkontroll és politizálódás szellemi támogatásának (Rosa Luxemburg Lenin-kritikájának értelmében).

Az ily módon végrehajtandó forradalom a történelem harma­dik emancipatorikus fázisának kiteljesítője. A rabszolgákból job­bágyok, a jobbágyokból bérmunkások lettek; most egy gazda­sági forradalomnak kell végbemennie, amely a bérmunkásokat szabad, kreatív történelmi cselekvőkké teszi, „a felszabadulás egy végső aktusának, amely a gazdaság feletti ellenőrzést a sza­bad és önként társult termelők kezébe helyezi."⁴⁶

E marxi ihletettségű gondolatok ellenére Chomsky valódi el­méleti terepe távolról sem a formációelmélet vagy a gazdasági mélyanalízis, s a forradalmi teória, melynek szükségességét hir­deti – nem is beszélve magáról a forradalomról – maga is csak mint feladat, mint a jövőre irányuló kellés jelenik meg tulajdon­képpeni mondanivalójának horizontján. Itt és most az igazság kimondása, a fennálló leleplezése a tényleges feladat. „Nincse­nek mágikus erejű válaszok, csodamódszerek az előttünk álló problémák megoldására, csupán a szokásosak: becsületes tö­rekvés a megértésre, nevelés, szerveződés, olyan akciók, ame­lyek megnehezítik az állami erőszak kifejtőinek dolgát, vagy amelyek előkészíthetik az intézmények megváltoztatását; és egy olyan elköteleződés, amely egy fényesebb jövő reményétől él­tetve tartósnak bizonyul, még ha mutatkoznék is ok az illúzió­vesztésre, még ha sok hibát követünk is el, és sikereink korláto­zottaknak bizonyulnak is."⁴⁷

Az igazság feltárása és kimondása, a meggyőzés, az embe­rek rádöbbentése helyzetükre, kifejthető és kifejtendő szabad­ságukra, egy új köztudat élesztése és aktív jövőalakításra inspi-rálása – „segítenünk kell az embereknek, hogy meggyőzzék magukat" – mindez mint habitus, elköteleződés és program a felvilágosítói magatartás tipikus attribútuma. És Chomsky tuda­tosan vállalja ezt a szerepet.

A felvilágosodás fényében

Annak felismerése, hogy Chomsky nézeteinek a felvilágosodás­ban keresendők a gyökerei, prima facie nem nagy felfedezés, hi­szen nem egyszer maga is kifejtette. Chomsky a felvilágosodás korát lényegében azonosítja ama második emancipatorikus fázis­sal (amikor is a jobbágy átadta helyét a bérmunkásnak), ponto­sabban annak előkészítésével; saját korát pedig ennek az így fel­fogott történelmi periódusnak analógiájára értelmezi. Az 1700-as évek társadalmi átalakulásait egy széles körű kulturális forrada­lom előzte meg – mutat rá -, amely revelálóan új eszméi révén emberek nagy tömegei számára tette lehetővé, hogy jobban meg­ismerjék saját természetüket és a lényükben gyökerező morális elveket és értékekeket. Ez a kulturális forradalom azután népi for­radalomhoz vezetett. Mai korunk ugyanezt a feladatot láthatja el egy eljövendő gazdasági forradalom viszonylatában.

Az 1700-as évek előtti időszakra (tehát történelmileg a tulaj­donképpeni felvilágosodás előzményeire) való utalás könnyen nevesíthető: a nagy felvállalt előd ugyanis Descartes. Mindenek­előtt nyelvfilozófiai szempontból. Chomskyt mélyen megragadja Descartes-nak az a gondolata, hogy a nyelv kreatív használata a más lelkek (Chomskynál: elmék) létezésének legfőbb bizonyí­téka. A nyelv segítségével ezek a más elmék szabad akaratu­kat fejtik ki, gondolkodásukat nyilvánítják meg – mechanikus kényszerek nélkül. A nyelv így már eleve a szabadság szférája, s ezért belőle végső soron kifejthető az ember egyáltalában vett szabadsága. Amikor Chomsky saját nyelvészetét kartéziánus lingvisztikának nevezi, erre is gondol. „Lényegi tulajdonságai­val és használatának módjával a nyelv szolgáltatja azt az alap­vető kritériumot, amelynek alapján megállapíthatjuk, hogy egy másik szervezet emberi elmével és a szabad gondolkodás és önkifejezés képességével rendelkező lény, akire egyszersmind jellemző az lényegi emberi szükséglet, hogy minden elnyomó autoritás külső kényszereitől szabadon éljen. A nyelv és a nyelv­használat részletekbe menő vizsgálatával továbbá eljuthatunk az emberi elme mélyebb és specifikusabb megértéséhez. Ugyan­ezen modellt tovább követve megkísérelhetjük az emberi termé­szet más aspektusainak tanulmányozását is, amelyet (ahogyan Rousseau helyesen megállapítja) pontosan meg kell értenünk, ha képesek akarunk lenni arra, hogy – elméletben – kifejtsük egy racionális társadalmi rend alapjait."⁴⁸

A Descartes-ra való hivatkozásnak egy sor egyéb motívuma is van. A legkézenfekvőbb természetesen a velünkszületettség tézise, amellyel kapcsolatban Chomskyt a legkevésbé sem za­varja, hogy Descartes egészen más logika (nevezetesen a mód­szeres kétely) mentén jutott el hozzá, s hogy éppen a nyelvvel kapcsolatban szóba sem hozta.⁴⁹ Descartes velünk született ide­ákról beszél – Chomsky szerint ez a modern tudományosság céljaira egyszerűen lefordítandó „az elme teóriájának elméleti konstruktumaira".⁵⁰ A legfontosabb örökség azonban megítélé­sem szerint a racionalista tudományszemlélet, jelesül az az axi-omatikus-deduktív elméletfelépítési elv, amelyet az egész mo­dern tudományosság végső soron Descartes-nak köszönhet, s amely a modern logikai (sőt, egyértelműen logikai pozitivista) hagyományokat alkalmazó Chomsky számára a kizárólagosság evidenciájával bír.

Chomsky szinte patetikus kötődése a descartes-i hagyomá­nyokhoz és a felvilágosodás racionális, kulturális és morális mo­delljéhez mind nyelvelméletének, mind politikai szemléletének fényében nagyonis érthető. Mindazonáltal ebben a felvilágoso­dás-képben látnunk kell a konstruált elemeket is, amelyek men­tén a modell jelenre vonatkoztatása is megkérdőjelezhető. A fel­világosodás kora természetesen előkészítése volt a politikai for­radalomnak, amennyiben kialakította a politikai fordulat és az átalakuló intézményrendszer ideológiai megalapozását, de nem abban az értelemben volt előjáték, hogy ez szabadította volna fel a nagy tömegek öntudatát, vagy tűzte volna elébük a forra­dalom végigvitelének célját. Valójában már a felvilágosodás is ugyanannak a mélyreható gazdasági átalakulásnak (az évszá­zadok óta zajló gazdasági forradalomnak) a visszfénye volt, amely később politikai formát öltött a Bastille lerombolásával. Ha tehát Chomsky valódi analógiát szeretne látni kora – a korának értelmisége elé tűzött feladatok – és a felvilágosodás teljesít­ménye között, akkor azt kellene bemutatnia, hogy azok a mély­reható gazdasági változások, amelyek számára a fennálló rend­szer (a kapitalizmus) inadekváttá vált, már lényegében megér­tek, teoretikus, kulturális, morális megfogalmazódásokért kiálta­nak, s tendenciájukban politikai forradalom felé vezetnek. Az egyetemes baloldal legnagyobb sajnálatára Chomsky ennek a „mélyszerkezetnek" a bemutatásával adós marad. (Egyébként sem nehéz belátni: a felvilágosodás eszméi, amelyek kimond­ták a kapitalizálódó világ titkát, nem mondhatják ki egyszersmind a kapitalizmus meghaladásáét is.) A felvilágosodás-analógia így kényszerűen megreked néhány kiragadott tudományos és filo­zófiai motívum felújításánál és a felvilágosítói magatartás felvál­lalásánál – annak minden szellemi és morális vonzerejével, ám az anakronizmus és a csekély effektivitás korlátaival terhelten.

A Chomsky-jelenség

Végső elemzésben arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy Chomsky egész tudományszemléletének, tehát mind nyelvészeti, mind politikai nézetrendszerének elsőrendű szervezőereje és részletekbe hatolóan meghatározó motívuma, mondhatnánk, valódi titka, az axiomatikus-deduktív paradigma.

Rámutattunk erre a nyelvvel kapcsolatos elképzelésében. A generatív grammatika első változata, a Mondattani szerkezetek modellje a Bécsi Kör logikai rendszerének elveire épül, s az az elv, hogy a nyelvi elemek kiindulásul megadott szintaktikai,-sze­mantikai és fonetikai jellemzéséből valamint nem kevésbé predeterminált szerkezetbelépési potenciáljából a szabályok megfelelő alkalmazásával a grammatikálisan helyes (és csakis az ilyen) mondatok végtelen halmaza építhető fel, s az ily mó­don létrejövő nagyobb egységek minden komplex tulajdonsága az eredeti elemek és a kombináció ismeretében maradéktala­nul „kiszámítható", a generatív grammatika minden későbbi vál­tozatában alapevidencia maradt. (Voltaképpen innen a genera­tív grammatika soha ki nem mondott, de mindig is érvényesített „logicizmusa": a nyelvmagyarázat lényege a nyelvnek a logikára való visszavezetése.) De ugyanezt látjuk Chomsky társadalom­értelmezésében is. A „kiindulóelem", az individuum már eleve, a szó szoros értelmében születésénél fogva magában foglalja a társadalomalkotás összes előfeltételét; biológiailag kódolt sza­badságraorientáltságával, moralitásával, együttműködési poten-cialitásával mint az emberi lényeg megtestesítője predeter-minálja a humánus társadalom felépítési elveit. Az individuu­mok, éppúgy, mint a szavak, elegendő kiinduló tulajdonsággal felruházott „bemeneti adatok" egy alkalmas kombinációs eljá­rás számára.

Rossz mondatok persze nincsenek; ha nem sértjük meg sza­bályait, a grammatika ilyeneket nem generál. És rossz társadal­mak? Ez ugyanígy szabálysértés, ellentmond az emberi termé­szetnek. A rossz társadalom egyszerűen anomália, amelyet ki kell küszöbölni. A különbség csak annyi, hogy a szavakat nem kell ráébreszteni saját potencialitásukra, az embereket igen. Egy egészséges társadalom „generálásának" ezért előfeltétele, hogy a felvilágosítói munka „működésbe hozza" az emberek velük szü­letett energiáit, a többi automatikusan végbemegy, mert egysze­rűen ez következik az ember meghatározó, örök természetéből.

A grammatikálisan helyes mondatok végtelen halmazaként jellemzett nyelv azonban nem a tényleges performancia, hanem a kompetencia, a nyelviségét minden tekintetben zavartalan kö­rülmények között gyakorló ideális beszélő teljesítménye. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy Chomsky társadalomértel­mezésére ugyanez a séma nyomja rá a bélyegét. Az az indivi­duum, akiről beszél, nem a mindenkori társadalmakban élő hús­vér ember, hanem egy ideális individuum, aki persze a maga elvontságában képesnek mutatkozik egy ideális társadalom fel­építésére. Ahogyan a nyelvi kompetenciában egymásba mosó­dik a társadalmi objektivitásként létező nyelv és az egyéni nyelv­tudás fogalma, ugyanúgy vetíti bele Chomsky az egyes ember meghatározottságaiba a társadalmiiság összemberi'gazdagsá-gát. Amit így leír, az ennélfogva valamiféle „társadalmi kompe­tencia", teoretikus idealitás, amit persze a mindennapi valóság mögöttes igazságának tételez. Ha a performancia nem tükrözi a kompetenciát, ha a valóságos emberi történelem nem mutatja fel a szabadság elméletileg szükségszerű társadalmát – annál rosszabb a tényekre nézve.

A tények elutasítása mindazonáltal mást jelent a nyelvészetben és mást a politikában. Emitt elegendő figyelmen kívül hagyni a valóságos nyelvi tevékenység minden olyan megnyilvánulását, amely ellentmondásba kerül a generatív grammatikának a kom­petenciára nézve megállapított elveivel. (Ha egyszer létrejön a performancia adekvát elmélete, az úgyis magában foglalja majd, báziskomponenseként, a kompetenciára vonatkozó ismereteket.)

Az „inadekvát" társadalmi tények tagadása azonban politikai gya­korlatot jelent: hajthatatlan valóságfeltárást és az emberek felvi­lágosítását. S éppen ez a politikus Chomsky legsajátabb terüle­te. A nyelvészetben a kompetenciában, a társadalom tekinteté­ben a „performanciában" van igazán otthon.

A szabadságeszmény központba helyezése maga után vonja a haladásba vetett optimista hitet. Amennyiben Chomsky ezt (az emancipációs lépcsőkről alkotott elképzelés formájában) a múlt­ban is működni látja, ellentmondásba kerül a minden eddigi tár­sadalom, és különösen a legutolsóként létrejött, a kapitalista tár­sadalom természetellenességéről vallott nézeteivel. (Nemkülön­ben a kapitalizmust előkészítő felvilágosodás pozitív értékelé­sével.) A történelem ugyanis vagy fokozatosan hozza létre az emberi lét bővülő lehetőségeit (de akkor azok nem lehetnek eleve adottak), vagy az apodiktikus emberi méltóság elfojtásának kü­lönböző változatait nyújtja, de akkor vagy egyáltalán nincsen benne haladás, vagy csak az elnyomás csökkenéseként értel­mezhető. A diszkrepancia persze objektív ellentmondásból szár­mazik, a modernitás legvalóságosabb belső ambivalenciájából. Az a tudományeszmény, amelyet Chomsky kezdettől érvényesít érdeklődésének mindkét területén, a tudományos-technikai ha­ladást középpontba helyező neopozitivista paradigma. De ez az utóbbi által eszményített hallatlan ütemű fejlődés – különösen a XX. század tapasztalata szerint – nemcsak hogy párhuzamos az emberi problémák felhalmozódásának, a lét egyre nagyobb embertömegek számára való ellehetetlenülésének tenden­ciájával, hanem egyenesen egyugyanazon logikának, a tőkelo­gikának alárendelt folyamat. Amikor tehát Chomsky egy gyöke­rében a polgári társadalom eszményeinek iniciálásához és ma­gabiztosságának folyamatos újratermeléséhez kapcsolódó esz­merendszer, Descartes, a felvilágosodás és a szcientizmus ta­laján állva bírálja a fennálló kapitalista társadalmat, óhatatlanul foglya marad annak a modernitásnak, amelyet meg kíván ha­ladni⁵¹ Talán ez is egyik oka annak a mindannyiunk számára elgondolkodtató ténynek, hogy Chomsky baloldaliságát – mint a baloldaliság annyi más változatát is – a fennálló társadalom végül is gond nélkül képes abszorbeálni.

Mert hogy Chomsky baloldali gondolkodó, azt – ma már így látom – nem lehet kétségbe vonni. De, a fentiek fényében azt sem, hogy ez a baloldaliság meglehetősen eklektikus, ellentmon­dásos, korlátozott jellegű.⁵² Anarchista és utópikus szocialista indíttatások keverednek benne az aktuális társadalomkritika kíméletlenenül éleselméjű gyakorlatával. Ha a történelem való­di titkát nem sikerül is felfednie, a történelem szereplőinek titka­iból igazán sokat napvilágra hoz.

Noam Chomsky nyelvészeti munkássága kétségtelenül feje­zet lesz a nyelvtudomány történetében, s munkássága bizonyá­ra a XX. század politikatörténetében is jóval többnek bizonyul egy lábjegyzetnél. De elég nagy valószínűséggel állítható, hogy e történetek további fejezeteit már nem az ő neve fogja fémje­lezni.

Jegyzetek

Ez úton is köszönöm Makkai Ádámnak, a chicagói University of Illi­nois nyelvészprofesszorának segítségét, aki értékes adalékokkal járult hozzá a cikk megírásához. H. F.

¹ A megfigyelhető nyelvi tények ugyanis a nyelvi megnyilatkozások, amelyekhez a beszélő, természetesen, nem mellékel szemantikai értel­mezést. A nyelv megnyilvánulásának a nyelvi viselkedéssel való azono­sítása nyilvánvalóan a behaviorizmus (viselkedés-lélektan) hatását tük­rözte. A jelentés később a szemiotika kerülőútján részben mégis vissza­nyerte jogait (a jelentés = a jel használati szabálya), de tudati tényezőkre hivatkozni a jelentés kapcsán továbbra is elfogadhatatlannak minősült.

² Elsősorban az ún. grammatikai szinonímia (különböző szerkezetek egyenértékűsége) és grammatikai homonímia (adott szerkezeteknek nem a szavak jelentésén múló kétértelműsége) jelenségeiről volt szó. Miért jelenti nagyjából ugyanazt (egy vérbeli deszkriptív nyelvész persze ezt így kérdezné: miért cserélhető fel egymással egyazon szövegkörnye­zetben) A szél becsukja az ajtót és Az ajtó becsukódik a széltől mon­dat? (Ha megelégednénk azzal, hogy a szavak nagymértékű azonos­sága miatt, akkor nem lenne érthető, hogy miért jelent mást Az ajtó be­csukja a szelet, amely pedig még jobban hasonlít az elsőre, mint az eredetileg felhozott második mondat.) Vagy: miért jelent két különböző dolgot (miért használható egymástól különböző kontextusokban) a szü­lők szeretete szerkezet? (Vő. A szülők szeretete minden fiatalabb nem­zedéktől elvárható, illetve A szülők szeretete gyermekkorban nélkülöz­hetetlen. Az egyik mondatban a szülőket tárgynak, a másikban alany­nak értelmezzük.) Akárhogy szegmentáljuk, osztjuk közvetlen összete­vőkre, elemezzük disztribucionálisan stb. ezeket a szerkezeteket, a meg­jelenő forma nem ad választ a feltett kérdésekre.

³ The Logical Structure of Linguistic Theory. Chicago, 1975.

⁴ Syntactic Structures. Hága, 1957. Magyarul megjelent az Antal László szerkesztette Modern Nyelvelméleti Szöveggyűjtemény című ELTE BTK-jegyzetben (Budapest, 1986.), illetve Mondattani szerkezetek címmel az Osiris-Századvég kiadásában (Budapest, 1995.)

⁵ Kizárólag a notóriusán nyelvészeti érdeklődésűek kedvéért, és nyomatékosan kérve (mint alább a 11. és a 18. számúakkal kapcsolatban is) mindenki mást e jegyzet elolvasásának mellőzésére, álljon itt mégis egy lexikoncikk-tőmörségünek szánt, és már csak ezért is leegyszerű­sítő összefoglalás e modell felépítéséről. Mint szó volt róla, a magmon­datok és a transzformmondatok megkülönböztetéséből adódóan a nyelv­tannak (pontosabban a nyelvtan számunkra most lényeges részének, a szintaxisnak) két szintje van, a frázisstruktúra-nyelvtan (phrase structure grammar, PSG) és a transzformációs nyelvtan (transformational grammar, TG). A frázisstruktúra-nyelvtan lényege: kiindulva az S (mondat-) szim­bólumból, a szimbólumok rendszerint két újabb szimbólumra való to-vábbelemzését, kiterjesztését eredményező ún. újraírási szabályok (rewriting rules) segítségével (pl. S → NP + VP, azaz a mondatot oszd fel egy névszói [nominális] és egy igei [verbális] részre) létrehozzuk a mondat közvetlen összetevős szerkezetét, más néven frázisstruktúrá­ját, melyet hagyományosan egy ágrajz ábrázol. Az újraírási szabályok egy része egy szimbólumot nem más szimbólumokká alakít át, hanem, elágazás nélkül, egy-egy lexikai egységgé (terminussá). Ezek terminális szabályok. Az ilyenek bal oldalán (a nyíl előtt) álló szimbólumok a preterminális szimbólumok, melyeknek lánca (ágrajzi sorozata) a preterminális lánc, képezi a transzformációk kiindulását. Ez utóbbiak olyan műveletek, melyek a preterminális láncot új, származtatott preterminális lánccá alakítják át. A transzformációk egy része kötelező, ezek – az eredeti logikának némileg ellentmondó, a technikai megvalósításból ere­dő módon – adott esetben részt vesznek a magmondatok létrejöttében is. A voltaképpeni transzformszerkezeteket a fakultatív transzformációk generálják. Ezek kétfélék: szingulárisak, azaz egy kiinduló szerkezetet alakítanak át egy másikká, és beágyazók – későbbi elnevezéssel gene­ralizáltak -, ezek kél szerkezetet alakítanak át eggyé oly módon, hogy az egyikbe, melyet mátrix- vagy keretmondatnak nevezünk, egy meg­határozott funkció (szimbólum) helyébe behelyettesítik a másikat. A transzformációk működésük során figyelembe veszik a preterminális lán­cok frázisstruktúráját, és származtatott frázisstruktúrát kapcsolnak a le­vezetett szerkezetekhez is. így a transzformációk úgy is definiálhatók, mint frázisjelölőket (frázisstruktúra-ágrajzokat) frázisjelölőkké átalakító műveletek.

⁶ A legfontosabb párhuzamos vonások a következők. Az a mód ahogyan a magmondatok generálása folyik, elvében nem tér el lényegesen az elsőrendű logikai nyelv grammatikájának megadásától. Itt is, ott is kiindulás alapvető kifejezéseknek egy halmaza (a logikában konstan­sok, változók, paraméterek, itt terminusok – morfémák, szavak -, kate­góriaszimbólumok); itt is, ott is szabályok teszik lehetővé és korlátoz­zák az elfogadható sorozatok generálását (a logikában képzési, emitt újraírási szabályok); itt is, ott is vannak olyan eljárások, melyek így nyert formulákat érvényes módon cserélnek fel más formulákkal (a logikában átalakítási szabályok, a generatív grammatika esetében fakultatív transz­formációk). Még annak a tézisnek is, hogy a transzformmondatok jelen­tése a magmondatok jelentésére vezethető vissza, megvan a logikai elő­képe az átalakítási szabályok tautologitásának elvében. Tekintettel a Mondattani szerkezetek fent jelzett származására egy lényegében logi­kai szakmunkából, ez nem meglepő. A formális logika par excellence meghatározásokon, bevezetett eljárásokon alapuló természetéből követ­kezően azonban ez az analógia félrevezető előítéletek kényszerévé vá­lik, mihelyt a természetes nyelv működésének megvilágítására alkal­mazzuk.

⁷ A generatív kifejezés ilyetén felmerülésének minden más magyará­zata utólagos beleolvasás. Ugyanakkor mégsem tekinthetünk el a szó eredeti jelentésétől (nemző, szülő, létrehozó), amely az alább jellem-zendő grammatikaértelmezési fordulat során mintegy lefedte a terminus eme speciális értelmét.

⁸ Hm, tehát akkor számítógép-program? – kérdezték egyes értetlen­kedő nyelvésztársak. Chomsky bosszúsan tiltakozott. A generatív gram­matika nemcsak arról nem szól, hogyan hozunk létre mondatokat, ha­nem arról sem, hogyan tegye ezt a gép.

⁹ Recenzió B. F. Skinner Verbal Behavior c. könyvéről. Language, XXXV, 26-58. 1959.

¹⁰ The Structure of a Semantic Theory. Language, XXXIX., 170-210. Magyarul megjelent két részletben az ELTE BTK jegyzeteiben. Szöveg­gyűjtemény az általános nyelvészet tanulmányozásához. Szerk.: Telegdi Zsigmond. 1974. 358-370., ill. Szemantika a generatív grammatikában (Szöveggyűjtemény). Szerk.: Havas Ferenc. 1982. 17-52.

¹¹ Ismét (nem nyelvészeti érdeklődésűeknek ellenjavallt!) „zanzásított" leírás következik a dolog lényegéről. A szerzők szerint a szemantiká­nak a beszélő négy fajta, nem-szintaktikai képességét kell modellálnia: a mondattanilag kifogástalan mondatok szemantikai anomáliáinak felis­merését, a nem mondattani eredetű kétértelműségek felfedezését, a mondat egyes izoláltan véve többjelentésű elemeinek egyértelműsíté­sét a kontextus alapján, valamint a parafrázisok felismerésének kész­ségét. (Érdekes módon a mondat egyáltalában való megértése nem sze­repel a beszélő modellálandó szemantikai képességi között, ez, úgy lát­szik, hallgatólagos előfeltétel.) A javasolt megoldás egyrészt egy újfajta lexikon (szótár), másrészt egy újfajta szabályrendszer bevezetése. A le­xikon a lexikai egységeket (szavakat) szintaktikai funkciójuk, jelentésük és más szavak jelentéséhez való viszonyuk szempontjából jellemzi. Az első feladatot a szintaktikai jelölők látják el. A jelentés jellemzése két­féle: szemantikai jelölők (a jelentés formalizálható része) és megkülönböztetők (a jelentés egyedi része). Minthogy a szintaktikai és szemanti­kai jelölők összefüggései ágrajz formájában ábrázolhatók, a megkülönböztetők egy-egy elágazás végén helyezkednek el. Ahány ilyen elága­zási vonal (ösvény) vezet a címszótól a megkülönböztetőkig, a szónak annyi olvasata (jelentése) van. A megkülönböztetek után állnak a kivá­lasztási korlátozások: előírások arra nézve, hogy az adott olvasat mi­lyen más szavakat, illetve más szavak mely jelentéseit (milyen szeman­tikai jelölőit) kívánja meg maga mellett a mondatban. Ennyit a lexikon­ról. Ami az új szabályrendszert illeti, ezeknek az ún. projekciós szabá­lyoknak az a feladata, hogy a mondat szintaktikai ágrajzából és a sza­vak fent jellemzett szótári ábrázolásaiból (főként a kiválasztási korláto­zásokból) kiindulva, sorozatos összeolvasztásokkal kijelöljék az egész mondat jelentését. (Így derül ki pl., hogy bár a körte egyaránt lehet gyü­mölcs vagy villanyégő, a kiég pedig jelentheti a fény- és hősugárzás megszakadását vagy a művészi alkotóképesség leépülését, a körte kiég szerkezetnek még sincs kétszer két, azaz négy különböző jelentése.) A modell alapevidenciája tehát: ha ismeretes egy mondat szerkezete és a benne szereplő nyelvi elemek összes lehetséges jelentése, akkor e kétféle információból „kiszámítható", van-e a mondatnak jelentése egyál­talán, s ha van, egy-e vagy több, illetve hogy végül is mi ez a jelentés.

¹² Természetesen Humboldt főművéről van szó: Az emberi nyelvek szerkezetének különbözőségéről és ennek az emberi nem szellemi fej­lődésére gyakorolt hatásáról, 1836. Hogy Chomsky Humboldtot alapve­tően félreérti és a saját szájíze szerint interpretálja, arra sok bírálója már korán rámutatott. A szóban forgó Chomsky-mű: A nyelvelmélet je­lenlegi problémái (1964). Egy részlete megjelent magyarul aTelegdi-féle szöveggyűjteményben (lásd a 10. sz. jegyzetet), 309-323.

¹³ Aspects of the Theory of Syntax. (A továbbiakban: Aspects.) Camb­ridge, M., 1965. Magyarul teljes terjedelmében az ELTE BTK következő jegyzetében: Antal László (szerk.): Modern nyelvelméleti szöveggyűjte­mény, VI., Első rész (Bp. 1986.) 111-319.

¹⁴ Chomsky ebben a művében valójában nem így fejti ki mondandó­ját, de elképzelésének több későbbi kifejtésében (pl. The formal nature of language. In: E. H. Lenneberg: Biological Foundations of Language. New York stb., 1967. 397-442.; magyarul: A nyelv formális természete. In: Szépe György [szerk.]: A nyelvtudomány ma. Bp., 1973. 215-283.) megengedi ezt az interpretációt. Ugyanakkor a „mintha" még ebben az esetben sem veszti el relevanciáját. A generatív grammatika ugyanis továbbra sem szól arról, hogy a gyakorlatban hogyan hozunk létre vagy – mint itt szeretnénk felfogni – értünk meg mondatokat, ahogyan erről hamarosan szó lesz.

¹⁵ Például Az ajtó becsukódik a széltől és A pénzügyminiszter elzár­kózik a választól mondatok mögött látszólag azonos szerkezet találha­tó, a két mondat jelentéskülönbségét azonban nem egyszerűen a sza­vak eltérése adja, hanem az a felismerés is, hogy az első mondatban az ajtó voltaképpen nem alanya, hanem tárgya a történésnek (úgy fog­juk fel, hogy a szél a mondat tényleges alanya), míg a második mondat­ban ilyesfajta átérétékelésre nincs sem lehetőség, sem szükség a mon­dat helyes értelmezéséhez.

¹⁶ A Szólt – és lőn mondat felszíni szerkezetében például nincsen jele a múlt időnek, s mellesleg a két különböző egyes szám harmadik sze­ntélyű alanynak sem, ezeket mégis odaértjük. Kézenfekvőnek látszik feltételezni, hogy a mélyszerkezetben mindezek jelen vannak, tehát ez a szerkezet tehát valami olyasmit tartalmaz, hogy „ő-szól-múlt-és-az-lesz-múlt".

¹⁷ Például ez a mondat: A tegnap a tévében látott politikus által java­solt megoldás elfogadhatatlan első elemzésben is legalább három mon­datot tartalmaz: „Valaki tegnap a tévében látta a politikust", „A politikus javasolt valamilyen megoldást", „A megoldás (valakinek a számára) el­fogadhatatlan".

¹⁸ lsmételten kizárólag nyelvész-ínyencek számára álljon itt a modell felépítésének egzaktabb leírása. A generatív nyelvtan három komponens­ből áll: szintaxisból, szemantikából és fonetikából. Az első komponens generatív, a másik kettő pedig interpretatív, azaz új információkat már létre nem hozó, értelmező jellegű. Az elemeket operacionalizáló elsőd­leges műveletek a bázisszabályok, amelyeknek kimenetele a mélyszer­kezet. A bázis elágaztatási szabályai nagyjából megfelelnek az 1957-es újraírási szabályoknak, kivéve a mondatok alárendelését biztosító új típusú bázisszabályt. Ez egy olyan újraírási szabály, melynek jobb olda­lán maga a mondat – értsd tehát: egy alárendelt mondat – szimbóluma jelenik meg, s amelynek végrehajtása révén ily módon mintegy a fölé­rendelt mondat generálását „megszakítva" végbemehet az alárendelté. Ez biztosítja – a korábbi beágyazó transzformációk helyett -, hogy a bonyolultabb mondatok egymásbaágyazottságáról számot tudjunk adni, hogy hierarchiájukat a mélyszerkezet már eleve tartalmazza. (Tehát pél­dául az előző jegyzetben említett példamondat generálása 1957-ben három magmondatból való kiindulást, és ezért két beágyazó transzfor­mációt tett szükségessé, most viszont egy kiinduló szerkezetünk lesz, a mondat mélyszerkezete, melyben egy tőmondatba két másik van már beágyazva – mindez transzformációk nélkül.) A transzformációk, me­lyek mostantól kizárólag szingulárisak – hiszen mindig egy szerkezetet kell átalakítaniuk egy másikká – ciklikusak, azaz a legmélyebben alá­rendelt mondattól haladnak felfelé az ágrajzon. Visszatérve a bázis sza­bályaihoz, az elágaztatások (és a mondott mondatbeiktató szabály) után jelentős újítás következik, nevezetesen a preterminális szimbólumok (ka­tegóriák) megbontása, az alkategorizáció technikai megoldása. (Erre azért van szükség, mert egy pusztán szófaji felépítési séma nem ga­rantálja a mondat helyességét, például egy Det-N-V-Det-N sorozat a modell előző változatában elvben egyaránt lehetett a fiú olvassa a leve­let vagy a levél olvassa a fiút – akkoriban csak utólag, a szemantikai értelmezésben derült ki a második mondat defektusa, de ez annyit tesz, hogy nem szintaktikai, hanem szemantikai anomáliának minősült. Chomsky most a szintaxisban akarta kizárni az ilyen agrammatikálisnak minősített szerkezeteket.) Az alkategorizáció értelmében például egy főnév lehet [±köznév], [±megszámlálható], [±élő], [±emberi], [±elvont] -a pluszok és mínuszok az adott jegy meglétét, ill. ellenkezőjének meg­létét jelzik. Az alosztályozási szabályok kétfélék: kontextustól függetle­nek (ilyenek például a főneveket közelebbről jellemző szabályok) és kontextusfüggők (például az igéknél, ahol a lehetséges alany és vonza­tok minéműségére kell utalniuk). Ily módon például egy N (főnév) mos­tantól fogva lehet [-(-megszámolható], [+köznév], [+élő], [+emberi] (mint pl. a fiú), egy ige pedig olyan, amely csak ilyen főnevet tűr meg maga mellett alanyként (pl. az olvas). Ezek az imént felsorolt alkategorizációs jegyek: szintaktikai jegyek, a kategória pedig szintaktikai jegyeivel együtt tekintve: komplex szimbólum. A mélystruktúra akkor áll elő, ha a komp­lex szimbólumokra végződő ágrajzi szerkezetbe bevezettük a lexikaLele-meket is. A szótárban a szavaknak háromféle jellemzése van: szintakti­kai, szemantikai és fonetikai. Egy szó az ún. lexikai szabály értelmében akkor emelhető be a levezetés egy konkrét helyére, ha szótári szintakti­kai jellemzése megegyezik a levezetés adott pontján generált komplex szimbólummal. Ezért a szintaktikai jegyek úgy működnek, mint mon­dattani kiválasztási korlátozások. – Összefoglalva, a standard modell a következő formát mutatja. A nyelvtannak három komponense van, a ge­neratív szintaxis, az interpretatív szemantika és az interpretatív foneti­ka. A szintaxis felépítése: a bázisszabályok (ezen belül, ebben a sor­rendben, elágaztató szabályok, alkategorizáló szabályok, lexikon) ge­nerálják a mondat mélystruktúráját, az utóbbiból kiindulva ciklikus szin­guláris transzformációkkal nyerjük a felszíni szerkezetet. A szemantikai komponens a mélystruktúrát interpretálja, a fonetikai a felszínit. A szin­taxis tehát úgy is értelmezhető, mint a mondatok hangalakját és jelen­tését szerkezetileg párosító eljárás.

¹⁹ Aspects. 9. A Chomsky-szövegekből hozott idézeteket végig saját fordításomban közlöm. H. F.

²⁰ Aspects. 8-9.

²¹ Aspects. 201.

²² Aspects. 201. (Kiemelések tőlem, H. F.)

²³ lme egy jeles alternatíva a Chomsky érvelése mögötti megkérdő-jelzetlen előfeltevéshez. Arisztotelész a Metafizika első könyvének ki­lencedik fejezetében, a platóni ideatan bírálatakor, azt állítja, hogy a min­den létező elemei tudományának – ha ilyesmi léteznék egyáltalán – vagy minden előzetes tudás nélkül megtanulhatónak kellene lennie (de ilyes­mi nem ismeretes), vagy velünk születettnek – de az utóbbi lehetőséget is ki kell zárnunk, hiszen ha velünk született lenne, akkor a róla való tudatnak birtokában kellene lennünk. Arisztotelész számára tehát ép­pen az ellenkezője az evidens, mint Chomsky számára: ami velünk szü­letett, arról tudomásunk van.

²⁴ Tekintettel arra, hogy bármely emberi nyelv – minthogy teljesíti kom­munikatív és kognitív funkcióit – nyilvánvalóan felmutatja „az emberi nyelv­nek levés" ismérveit, a nyelviség univerzalitásának ténye kétségbevon­hatatlan. Chomsky azonban, abszolúte konkrétan, a maga modelljére vo­natkoztatja ezt az evidenciát. Újrafogalmazva a XVII. század jellemző (bár gyökereiben jóval régebbi) tanítását a grammatika univerzalitásáról – me­lyet a késői német felvilágosodás és a romantika kora óta nyelvfilozófiai iskolák egész sora igyekezett cáfolni a „minden nyelv egy különös világ­nézet" tézis mentén -, úgy gondolja, hogy éppen a mélyszerkezet az, ahol a nyelvi struktúra eme univerzalitása tetten érhető. „Általában azt tartják, hogy a modern nyelvészet és az antropológiai kutatások meggyő­ző módon megcáfolták az univerzális grammatika klasszikus tanát, de ez az állítás számomra nagyonis eltúlzottnak tűnik. A modern kutatások tény­leg rámutattak a nyelvek nagy mértékű különbségeire a felszíni szerke­zet tekintetében. De, minthogy a mélystruktúra kutatását nem tűzték ki célul, nem próbálkoztak azzal, hogy ennek megfelelő különbséget mu­tassanak ki mögöttes szerkezetekben, és valójában az a helyzet, hogy a jelenkori nyelvkutatás által felhalmozott ismeretek, úgy látszik, nem is utal­nak semmi ilyesmire." (Aspects. 118.) Az idézet egyébként jól példázza, hogyan csúszik át Chomsky érvelése a nyelvleírás módszertanáról a nyelv természetének jellemzésére, konkrétabban a mondatok mélystruktúrájának fogalmáról a nyelv mélystruktúrájának tételezésére.

²⁵ Aspects. 27. Az érvelést röviden úgy is összefoglalhatjuk, hogy szü­letésünkkor – úgy látszik – nyelven már tudunk, most már csak annyi a feladat, hogy az éppen adott nyelven megtanuljunk.

²⁶ Chomskynak azt a felfogását, miszerint a nyelv megjelenésének elő­feltétele az emberi agy fejlődésében bekövetkezett változás, sokan, több irányból vitatják. Az újabb evolucionisztikus meggyőződések képviselői és a marxista emberkép alapján érvelő pszichológusok-antropológusok (egyébként egymással is szembenálló nézeteikbe ágyazottan) egyetér­teni látszanak abban, hogy az emberi szervezettségű agy kialakulása a nyelv létrejöttének sokkal inkább következménye, mintsem oka. (Vö. Richard Leakey: Az emberiség eredete. Bp., 1995., ill. például Vigotszkij, Rubinstein, Lurija, Davidov stb. közismert művei.)

²⁷ Language and Mind. New York, 1968.70-71.

²⁸ Aspects. 193.

²⁹ Ez a megjegyzés Chomskynak arra a többször kifejtett meggyőző­désére utal, hogy mint a nyelv megtanulása, a térben való tájékozódás elsajátítása is csak azzal magyarázható, hogy bizonyos alapvető általá­nos „elvek", például a vonal és a szög mértani fogalma a velünk szüle­tett mechanizmus részeit képezik. Ugyan a fogalmak vagy a megfelelő mechanizmusok végső kidolgozása nem fügetlen a tapasztalattól – fej­tegeti -, de ebből még nem következik, hogy ebből meg is magyaráz­ható. (Chomsky apriorizmusa e téren félre nem ismerhető párhuzamo­kat mutat Kant tér-idő-felfogásával.) Ami a térfogalom vagy ennek vala­mely eleme velünkszületettségét illeti, Chomsky feltételezése százhar­minc évvel az első nem-euklidészi geometriák és hatvan évvel a relati­vitáselmélet felfedezése után valóban meghökkentő. Hogyan lehetne velünkszületett egy olyan térszemlélet, amely bizonyítottan csak egy a lehetségesek közül?

³⁰ Aspects. 57-59.

³¹ Nagy vitájáról e kérdés körül Piaget-val, a kiemelkedő francia pszi­chológussal, lásd: Theories du langage. Theories de l'apprentissage. Le débat entre Jean Piaget and Noam Chomsky. (Centre Royaumont pour une Science de l'Homme. Recueillí par Massimo Piattelli-Palmarini.) Paris, 1979.

³² „Így például azt találták, hogy a szemantikai referencia nagy mér­tékben megkönnyíti a teljesítményt egy szintaxis-tanulási kísérletben, még ha ez nyilvánvalóan nem befolyásolja is azt a módot, ahogyan a szintaxis elsajátítása végbemegy, azaz nem játszik szerepet annak meg­határozásában, hogy a tanulók mely hipotéziseket választják. (…) Egyál­talán nem lenne meglepő, ha azt találnánk, hogy a normális nyelvtanu­lás valamely módon a valóságos élet szituációiban való nyelvhasznála­tot igényel." Aspects. 33.

³³ Carlos P. Otero (kiad.), Noam Chomsky: Language and Politics. Montréal-New York, 1988. 501-502. Ez a kötet különben Chomsky ad-dig megjelent legfontosabb interjúinak több mint hétszáz oldalas gyűjte­ménye (az összeállító már-már fanatikusan elkötelezett bevezetőjével). Az alábbiakban egy sor idézetet hozok e Chqmsky-megnyilatkozások-ból, az egyszerűség kedvéért pusztán „Otero" megjelöléssel.

³⁴ Ahogyan a velünk született nyelvi kompetencia korlátozza az em­berileg lehetséges nyelvtanok körét (irányítja nyelvtani tájékozódásun­kat, kizárja a nem lehetséges – nem-grammatikális nyelvi elemsoroza­tokat előállító vagy a grammatikálisakat félreinterpretáló – nyelvtanok tudatunkban történő kifejlesztését), ugyanúgy más velünk született disz­pozícióinknak is korlátozniuk kell, hogy milyen lehet egyáltalán egy in­tellektuális, erkölcsi, esztétikai stb. összefüggésrendszer, amely az em­beri társadalomban, illetve a társadalmi módon létező emberrel kapcso­latban működőképes.

³⁵ Otero. 147.

³⁶ Otero. 469.

³⁷ Otero. 762-763.

³⁸ Otero. 765.

³⁹ A szóban forgó könyv: Robert Faurisson: Mémoire en defense -contre ceux qui m'accusent de falsifier l'Histoire. Paris, 1980. Chomsky előszavának címe „Quelques commentaires élémentaires sur le droit á la liberté d'expression" (Néhány alapvető megjegyzés a véleménynyil­vánítási szabadság jogáról), I-XIV. Chomsky az előszóban különben jól elveri a port a következetlen és képmutató francia értelmiségen – amely nem átallotta tűrni, hogy a szerzőt nézeteiért elbocsássak egyetemi ta­nári állásából -, szembeállítva vele az USA-beli liberális szellemet, ahol a polgárjogi mozgalmak még az amerikai náci párt demonstrációs jogá­ért is kiálltak. Nem hallgatható el ugyanakkor, hogy Chomsky elmulasz­totta érvényesíteni ugyanezen elveit, amikor a generatív grammatika dominanciájának időszakában más nyelvészeti iskolák talaján álló tan­székek egész sorát számolták fel az amerikai egyetemeken anakroniz­mus vagy tudományos inkompetencia címén, egyes esetekben aká*tra-gikus kifejletű egzisztenciális problémákat okozva az ott dolgozó nyel­vészeknek.

⁴⁰ Otero. 244.

⁴¹ Turning the Tide: U.S. Intervention in Central America and the Struggle for Peace (Az árral szemben: az Egyesült Államok beavatko­zása Közép-Amerikában és a békeharc). Boston, 1985. Idézi: Otero. 41.

⁴² Otero. 763.

⁴³ Az idézet Chomsky első nem nyelvészeti jellegű cikkéből való: The Responsibility of Intellectuals (Az értelmiség felelőssége). 1966. Újra megjelent: J. Vasquez (szerk.): Classics of International Relations. Pren­tice Hall, 1986. 67-76. Idézi: Otero. 32.

⁴⁴ Otero. 140-141.

⁴⁵ Chomsky dicséri és elismeri az Áprilisi tézisek és az Állam és foradalom Leninjét, de szemére veti a szovjetek leépítését, Kronstadtot és a munkásellenállás elfojtását, amelyeket „legalábbis Lenin égisze alatt hajtottak végre".

⁴⁶ For Reasons of State (Az állam értelméért). 1973. 378.

⁴⁷ A For Reasons of State befejező szavai. Idézi: Otero. 63.

⁴⁸ For Reasons of State. 394.

⁴⁹ Descartes számára a nyelv mint institúció éppenségel önkényes -tudniillik a szavak hangalakjára nézve. Ami a tartalmat illeti, az persze szükségszerű és univerzális, ez azonban azért van, mert a nyelv, erről az oldaláról nézve, a gondolkodásban gyökerezik. Minthogy Descartes előfeltételként kezeli a világ, és így a neki – legalább elvben – megfele­lő gondolkodás eleve adott struktúráját, az univerzalitás éppenséggel egy megalkotandó mesterséges nyelvvel kapcsolatban merül fel nála. Az innátizmus és a nyelviség gondolatának kapcsolata így még általá­nosságában sem eredeztethető Descartes-tól, s különösen nem abban a konkrét formában, ahogyan ezt Chomsky a mélystruktúrával kapcso­latban érvényesíti.

⁵⁰ Otero. 457.

⁵¹ Chomsky egyik legalapvetőbb tévedésének látom saját teljesítmé­nyével kapcsolatban, hogy az új paradigmát képvisel. Hogy a nyelvtu­dományban ugyanazon logicista paradigma részese, mint például az ál­tala oly hevesen bírált strukturalizmus, azt másutt bővebben bemutat­tam. (A dialektikus nyelvelemzés státuszához. A „Nyelvi Mozgásformák dialektikája" kutatócsoport munkái, 4. [1985] 453-465.) Társadalomfilo­zófiai eszmerendszere pedig a fentiek alapján egyenesen konzervatív­nak nevezhető.

⁵² Nem szorul különösebb bizonyításra, de egy jegyzetet megérdemel, hogy Chomsky eszmerendszere – ha a baloldaliság, sőt bizonyosan a szocialisztikus gondolat mezsgyéjén belül is – meglehetősen távol áll a marxizmustól. (Saját bevallása szerint ebből leginkább az osztályszem­léletet fogadja el, de például határozottan elutasítja a proletárdiktatúra programját.) A XX. századi, magukat szocialistának és a marxizmus ide­ológiai alapján állónak deklarált formációkkal kapcsolatos történelmi ta­pasztalatra hivatkozva Chomsky lényegében a marxizmus társadalom-képét is az elnyomó indoktrináció és a tudománytalan fecsegés alak­változatának tartja. A lényeg azonban Chomsky határozottan nem-mar­xi jellegű ember- és társadalomszemlélete, melynek polgári-racionalisztikus indíttatásairól a fentiekben már elegendően szóltunk.