A Szocialista Internacionálé és pártjai lehetségesnek látják az identitás megtartását az elkerülhetetlen modernizálással összhangban. A Szocialista Internacionálé utolsó kongresszu­sának egyik dokumentuma, amely „A szociáldemokrácia a vál­tozó világban" címet kapta, erről így nyilatkozik: „Tudatában vagyunk az előttünk álló sok akadálynak és az új félelmetes kihívásoknak, amelyek a növekvő függőségű világ előtt állnak. De alapvető értékeink változatlanok maradnak. A Szocialista Internacionálé olyan vezető elveinek szellemében, mint a sza­badság, szolidaritás és demokrácia – együtt a társadalmi igaz­ságossággal -, továbbra is egy olyan világ felé fogunk töre­kedni, amely békében és a természettel való összhangban él"² .

I. Carlsson, a svéd szociáldemokraták elnöke elutasítva az olyan feltevéseket, miszerint a 21. század, ellentétben a 20.-kal, nem a szociáldemokrácia kora lesz, azt hangsúlyozza, hogy csak a szociáldemokrácia vízióira és értékeire épülő po­litikai mozgalom képes választ adni a jövő század kihívásai­ra.³

A szociáldemokrácia bírálói itthon is vitatják az identitás megőrzésének lehetőségét a változó feltételek közepette, és azt a nézetet vallják, hogy az ez irányú kísérletek inkább az azonosság feladását bizonyítják. Krausz Tamás például úgy látja, hogy (a szociáldemokrácia politikájában) „A hagyo­mányos szociális kérdések helyét kezdi átvenni az »etnikai probléma«, a nemzeti kérdés, amely a tőke számára minden komolyabb válságidőszakban döntő ütőkártyává válhatott. A Szocialista Internacionálé pártjainak vezető elitjei többségük­ben mindenre azt a »posztmodern« választ adták, hogy ma­guk kezdték betölteni a liberalizmus funkcióját, véglegesen fel­adva a "demokratikus szocializmus« alternatíváját."⁴

Szigeti Péter igényes, a problémákat alaposan „körüljáró" tanulmányában is utal a „szociális demokrácia revideálásának" lehetőségére „hol szociálliberális, hol liberális szocialis­ta, hol pedig technokratikus-pragmatista mezben."⁵

Az említett megállapítások kiinduló pontja a szociáldemok­rácia társadalmi bázisában zajló változások sajátos értelme­zése és megítélése. Ezek szerint a változó társadalmi struk­túra olyan új érték- és érdekrendet von maga után, amely alapjában kérdőjelezi meg a szociáldemokrácia identitását, modelljének, stratégiájának adekvát voltát. Krausz Tamás úgy látja, hogy „A hagyományos munkásosztály mára már, Kelet-Európában is (tehát értelemszerűen ahogy Nyugat-Európában – H. P. megjegyzése) felmorzsolódott, részben deklasszáló­dott, némelykor még létező, de többnyire bukott kisvállalkozóvá, vagy kisipari bedolgozóvá vált". Hozzáteszi, hogy ennek eredményeként „a szociáldemokrácia a fejlett centrumokban fokozatosan elvesztette társadalmi bázisának jó részét, vagy egyenesen a vezető iparágak szakmunkásrétegének, még in­kább szakértelmiségének pártjává transzformálódott". Szerinte ez a váltás vezetett a hagyományos baloldalból való kiábrán­duláshoz a 80-as, 90-es években, mivel a neokonzervatív ki­hívásokra a szociáldemokrácia sem volt képes adekvát vá­laszt adni.⁶

Vajda Gábor tanulmányában a szociáldemokrácia térvesz­tését Franciaországban, Németországban és Nagy-Britanniában (Krausz Tamás is ezeket az országokat említi konkrét példaként) majdnemhogy mechanikusan a társadalmi struktú­ra változásaival, a hagyományos munkásság számának és arányainak csökkenésével, a szolgáltatási szektorban dolgo­zók növekedésével magyarázza.⁷ Még ha egy pillanatra elte­kintenénk is attól a teljes igazsághoz tartozó körülménytől, hogy a francia szocialisták támogatói között a munkásság ará­nya már régen nem meghatározó, de a párt ettől még kétszer is nyert választásokat a 80-as években, továbbá attól, hogy a másik két országban ugyan valóban a konzervatívok kor­mányoznak (a lakosság 35-40%-a így is a szociáldemokra­tákra szavaz), de Németországban a tartományok nagyobb részében az SPD kormányerő, és a szövetségi felsőházban többséggel rendelkezik, a szigetországban pedig a helyi ha­talmi választásokon a Munkáspárt az ország első pártja, és ezt a pozícióját 1994 májusában példátlan arányú győzelem­mel erősítette meg, akkor sem mehetünk el szó nélkül a struk­túraváltozások és a szociáldemokrácia pozíciói közötti viszony ilyenfajta merev, determinista értelmezése mellett.

A társadalmi bázis kérdéséhez

Jól tudjuk, hogy a szociáldemokrácia az ipari forradalom „gyermeke", és támogatottsága évtizedeken keresztül el­sősorban az ipari munkások között volt egyértelmű, bár nem minden munkás volt szocialista, s mindig voltak szavazói más társadalmi csoportokban is. Továbbá az is köztudott, hogy a szociáldemokrácia alapvető történelmi funkciója az volt, hogy élve az általános választójog eszközével a parla­mentbe juttatva akkor még többnyire munkás képviselőit, ott a munkásság érdekeit szolgáló törvényhozást segítsen elő, hogy megteremtse az alkurendszer politikai és jogi kereteit. Az utolsó évtizedek korszakos változásai természetesen nem hagyták érintetlenül a szociáldemokrácia pozícióit. Azt feltéte­lezni azonban, hogy e változások egyenes arányban vannak a szociáldemokraták pozícióinak gyöngülésével, bonyolult tár­sadalmi folyamatok ós összefüggések leegyszerűsítésének te­kinthető.

Nézzük meg, milyen hatással van a munkásság aránya ós száma csökkenésének (ez a tendencia Görögország, Portu­gália és Írország kivételével egyértelmű) a szociáldemokrata pártok választási eredményeire az utolsó harminc évben.

A táblázat azt tanúsítja, hogy az ipari munkásság számának apadása és a szociáldemokraták választási eredményei kö­zött lényegi, számszerűen is követhető összefüggés nem mu­tatható ki. Az egyetlen kivétel Nagy-Britannia, de ha számba vesszük az 1992-es választási eredményeket, akkor ez az összefüggés már halványabb, hiszen 1983 óta a Munkáspárt állandóan növelte támogatottságát (1983: 27,6%, ' 1987: 30,8%, 1992: 35,9%). Olaszország, Norvégia és Ausztria ese­tében csak gyönge korreláció figyelhető meg. A 80-as évekre ez az összefüggés a legtöbb esetben eltűnőben van. Német­országban és Ausztriában még érzékelhető a nyolcvanas években is, de Svédországban, Norvégiában, Hollandiában megszűnt, Franciaországban, Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban pedig nem is létezett.

A 70-es évekig többé-kevésbé még érvényes volt az a tör­vényszerűség, hogy a szociáldemokrata pártok ott értek el jobb eredményeket, ahol az ipari munkások koncentrálódtak, de azóta ez az összefüggés többnyire elhalványult. E pártok munkás támogatottsága érthetően visszaesett, mert a mun­kásság száma és aránya is csökkent, de mindez nem vezetett szavazataik automatikus csökkenéséhez, mivel képesek vol­tak nyitni a középosztályokhoz sorolható, vagy azok határvo­nalán húzódó más rétegek irányába. Számítások szerint 1975-90 között az Európai Közösség szociáldemokrata párt­jainak választói között a munkások ún. képviseleti indexe 0.06-tal csökkent, és a középosztályoké pontosan ennyivel növekedett – mindez a közösség átlagára vetítve. A csökke­nés az átlagnál magasabb volt Nagy-Britanniában, Németor­szágban és Belgiumban. A növekedés nagyobb arányú volt az első kettőben és Hollandiában.⁹

A szociáldemokrácia tehát megőrizte helyét a modern európai politikai rendszerben, bár pozíciói a 60-as, 70-es évekhez képest gyöngültek. Ezzel együtt ott van tíz európai ország kormányában, vagy az ország legerősebb politikai pártjaként jelenik meg (többnyire koalíciók szorítják vissza). Nélküle nem képzelhető el semmiféle hatékony politizálás. Így Németországban és Finnországban pártjaik választásokat vesztettek legutóbb, de aki ismeri e két ország viszonyait, az tudja, hogy ellenzékben is politikaformáló erőt képviselnek. Az utóbbi egy év eseményei is állításunkat látszanak igazolni. A spanyol szocialisták, bár szavazatokat vesztettek, ismét győz­tek, és kormányt alakíthattak. Választásokat nyert a görög PA-SOK és ismét kormányt vezet. A Norvég Munkáspárt ugyan­csak megnyerte a választásokat, és bár nincs abszolút több­sége a parlamentben, kormányzó párt. A dán szociáldemok­raták is elsőként kerültek ki a választásokon és elnökük vezeti az ország koalíciós kormányát. A Holland Munkapárt, bár sza­vazatokat vesztett, de az ország legerősebb pártja. A svéd szociáldemokraták három ellenzékben töltött év után meg­nyerték a választásokat. Az osztrák SPÖ sok szavazatot vesz­tett, de továbbra is az ország legerősebb pártja, és elnöke vezeti kormányát. Az egész európai szociáldemokrácia szem­szögéből különösen fontos németországi választásokon az SPD ismét alulmaradt, de az 1990-es választásokhoz képest jobban szerepelt: 33,5%-ról 36,8%-ra nőtt támogatóinak ará­nya, miközben a győztes koalícióé visszaesett.

A szocialista-szociáldemokrata frakció az Európai Par­lament legerősebb csoportja, és ezt a pozícióját az 1994. júniusi választásokon megerősítette: az 567 mandátumból 200-at tudhat magáénak. Ennek akkor is fontos jelzésértéke van, ha figyelembe vesszük, hogy az Európa parlamenti vá­lasztásokon sokkal kisebb a részvétel, mint a nemzeti parla­mentek választásakor. A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy az 1994. júniusi választásokon a szociáldemokrata-szo­cialista pártok eléggé egyenetlenül szerepeltek. Nagy-Britan­niában a Munkáspárt nagy győzelmet aratott, a szavazatok közel 43%-át szerezte meg, amíg a konzervatívok csak 27%-ot. A 87 brit Európa-mandátumból 62 a Munkáspárté. Ezzel szemben a német SPD rosszul szerepelt – csak 32,2%-ot ért el, míg az unió-pártok 38,8%-ot. Több országban főleg a kor­mányzó szociáldemokraták valamivel kevesebb szavazatot kaptak, mint az utolsó nemzeti parlamenti választásokon.

A szociáldemokrata pártok tehát nemcsak „áldozatai" a tár­sadalmi átalakulásoknak, hanem olyan tényezői az európai politikának, amelyek mégiscsak képesek alkalmazkodni ezek­hez. Jól tudjuk persze, hogy ezek a tényszerű megállapítások csak részben válaszolják meg indító kérdésünket, vagyis hogy képes-e a szociáldemokrácia úgy változni, hatékony maradni, hogy megőrzi alapkarakterét, identitását? Az alkalmazkodási készség ugyanis nagy erény a politikában, de ennek „ára" sem közömbös.

Azok, akik a munkásbázis apadásából vonnak le mechani­kus következtetéseket a szociáldemokrácia jövőjéről, minden bizonnyal téves hipotézisekből indulnak ki. Mindenekelőtt nem veszik figyelembe a munkásság strukturálódásának folyama­tát és annak fogalmát a hagyományos iparágak kétkezi (kék galléros) munkásaira szűkítik le, holott ez a kör lényegesen szélesebb és más, a szolgáltató ipar sok ágazatára is értel­mezhető. Másrészt a gyakorlatban nemcsak elválasztják a ha­gyományos munkásérdekeket más szociális rétegek és cso­portok érdekeitől, hanem szembe is állítják őket. Tehát a szo­ciáldemokrata pártoknak – feltételezik – vagy az egyiket kell képviselniük (vagy lehetséges), vagy a másikat. A valóságban azonban éppen a dinamikus struktúraváltás egyik fontos ered­ménye, hogy rendkívül nehéz merev választóvonalat hűzni a különböző társadalmi csoportok érdekei közé. Az a ma diva­tossá vált feltételezés, amely az átalakítások nyertesei és vesztesei „rendező elv" szerint szelektálja a szociáldemokrá­cia támogatóit, erősen vitatható. Ugyanis illúzió a „nyertese­ket" állandó „nyerőknek" tartani. Az angliai tanulságok, a re­cesszió délre terjedése ezt jól illusztrálja. A permanens válto­zások érintik a tegnap még nyerteseknek számított rétege­ket. A szociális bizonytalanság, a munkanélküliség réme őket is sújtja. A társadalmi, s benne a munkavállalói struktúra vál­tozásai, az új társadalmi csoportok megjelenése, a régiek át­alakulása nem azt jelenti, hogy a szociális különbségek és feszültségek megszűnnek. R. Lawson brit szociológus megfi­gyelései szerint egyes középrétegek helyzete a posztindusztrializálódó társadalomban ingatagabbá válik, jobban ki vannak téve a munkaerőpiac szeszélyeinek és elvesztik hagyomá­nyos státuszukat.¹⁰

A tőke és a munka ellentétei – még ha tartalmuk mó­dosul is – megmaradnak, mint a piacgazdaság velejárói. A tulajdon szerkezetének átalakulása, internacionalizálódása ezeket áttételesebbé, nehezebben áttekinthetőbbé teszik, de nem szüntetik meg. Igaz, a modern társadalmi és politikai vi­szonyok lehetővé teszik ezek civilizált kezelését (nem utol­sósorban éppen a szociáldemokraták által kezdeményezett történelmi reformok eredményeként), de minden alkurendszer függvénye a konkrét politikai erőviszonyoknak, a szociáldemokrácia és a szakszervezetek pozícióinak.

Ahogy már említettük, véleményünk szerint a szociáldemok­rata pártok azért képesek támogatottságuk folytonosságának megőrzésére, illetve megújítására, mert egyes középrétegek megnyerésére törekszenek, és nem eredménytelenül. Nem kétséges, hogy egy ilyen bázis, társadalmi szövetség megte­remtése igencsak szövevényes feladat, és – ahogy Vajda Gá­bor a brit Munkáspárt 1992-es adópolitikájáról megjegyzi – nem is mindig sikeres.¹¹ Mindez azonban nem azt jelenti, hogy nem lehet egyszerre építeni a hagyományos munkásré­tegek érdekeire és más, a középrétegekhez sorolható mun­kavállalói érdekekre, illetve csak úgy, ha ez a szövetség az egyiket háttérbe szorítja, és ennek kárára tesz engedménye­ket. A modern szociáldemokrácia stratégiája – amelyben szig­nifikáns szerepe van a szociális biztonság univerzális rend­szerének, a jóléti állam intézményei védelmének és racionális fejlesztésének, a teljes foglalkoztatottságnak, a munkahelyi demokrácia tökéletesítésének – nemcsak az ipari"munkásság érdekeit szolgálja, hanem objektíve összhangban van más tár­sadalmi csoportok aspirációival.

Az itt következő táblázat, amely összefoglalja a nyugat-eu­rópai szociáldemokrata pártok szavazóinak foglalkozás sze­rinti összetételét 1975-90 között, jól illusztrálja a fentieket.

A francia szocialista Pierre Mauroy, a Szocialista Internacio­nálé elnöke teljes joggal feltételezi, hogy azok a szociálde­mokrata reformtörekvések, amelyek a szociális biztonság fej­lesztésére irányulnak, egyformán érdekei a munkásoknak és a középrétegeknek. Mauroy hisz egy új szociális modell ki­építésében, amely megőrzi a szociáldemokrácia eredményeit, de ezeket korszerű módon értelmezi¹³ . Gro Harlem Brundtland, a norvég kormány munkáspárti miniszterelnöke vélemé­nye szerint „új társadalmi szerződésre van szükség, amely a szociáldemokrácia alapelveire épül"¹⁴ . A francia szocialista M. Rocard a társadalmi változások között döntőnek azt tarja, hogy a termelés folyamata és következményei, az osztályta­gozódás és osztályviszonyok már nem foglalnak központi he­lyet a politikai viszonyokban. A progresszió erői más elvek szerint képződnek.¹⁵ Azt azonban ő sem állítja, hogy ezen erők szövetségét nem lehet a társadalmi igazságosság elvére építeni.

Sok jel mutat arra, hogy az említett struktúraváltozások nem vezettek az ipari dolgozók hagyományos szakszervezetei és az új iparágak, vagy a fehér galléros munkavállalók szakszer­vezetei elkülönüléséhez, sem oda, hogy az előzőek a szoci­áldemokratákat, az utóbbiak más pártokat preferálnak, főleg középpártokat. Igaz, a fehér galléros szakszervezetek tagsá­ga sokszínűbb és politikai magatartásuk differenciáltabb, de az alapvető szociális kérdések megítélésében nem sok kü­lönbség van közöttük. Nagy-Britanniában a Munkáspárthoz csatlakozott fehér galléros szakszervezetek gyakran lépnek fel radikális követelésekkel, a párton belül pedig kitűnnek ak­tivitásukkal.

A társadalmi változások folyamatai minden jel szerint tehát nem kényszerítik a szociáldemokráciát identitásának feladá­sára, nem is szólva arról, hogy a sokat emlegetett posztindusztriális társadalom jelenségei mellett ma még a hagyomá­nyos, ipari társadalom konfliktusaival kell megbirkózni (lásd például az OECD országok 10%-os munkanélküliségét). A már idézett Lawson szerint új szegénység, új társadalmi egyenlőtlenségek jönnek létre, és ismét növekszik a védelem nélküli rétegek aránya, nem utolsó sorban a jóléti programok lelassulása miatt¹⁶ . Szó sincs tehát arról, hogy a szociálde­mokrácia feladatai, funkciói kimerültek. Mindezzel nem azt kí­vánjuk állítani, hogy a szociáldemokrácia nem változik, s hogy útkeresése egyértelműen sikeres, mentes kudarcoktól. Azt vi­szont igen, hogy politikai funkcióinak átalakulása nem vezet törvényszerűen minőségileg új jelenségekhez és önazonossá­ga feladásához. Ebben az értelemben a szociáldemokrácia „marad".

Emlékeztetni célszerű, hogy az identitás probléma nem most vetődik fel először a szociáldemokrata pártok viszony­latában. Az osztálypártból néppárttá (catch-all party) válása, amelynek folyamata az 50-60-as években természetes kísé­rője volt a már akkor kibontakozó társadalmi változásoknak, ugyanúgy, mint a politikai pluralizmus és a vegyesgazdaság iránti elkötelezettsége egyértelművé válásának, bár módosí­totta társadalmi bázisát és stratégiáját nem generált oly mérvű és tartalmú változásokat, mint amelyeket annak idején egyes politológusok feltételeztek. A 60-as évek közepén O. Kirchheimer azt állapította meg, hogy az európai pártok néppárttá vá­lásának vagyunk tanúi. A néppártok abban különböznek a ha­gyományos osztálypártoktól, hogy valamennyi társadalmi cso­port érdekeit képviselik és elsősorban választási pártokként működnek, tehát az elektorátus valamennyi csoportjához cí­mezik programúkat¹⁷ . Krausz Tamás napjainkban már úgy lát­ja – a néppártiság azzal járt együtt, hogy a szocialista esz­mekör a perifériára szorult¹⁸ , amit talán úgy kell értelmezni, mint az alapértékekkel való szakítást. A valóságban azonban, bár a néppárttá válás trendje nyilvánvaló, ez a folyamat talán az egy Németország kivételével (de itt is csak részben) sehol sem vezetett a pártok radikális átalakulásához. Sem a jelen­tős polgári pártok, sem a szociáldemokrata pártok nem vál­tak „klasszikus" néppártokká abban az értelemben, hogy szakítottak alapértékeikkel. Programjaik, konkrét politikai gyakorlatuk, választóik szociális összetétele a mai napig eltér egymástól. Mindez persze nem a szubjektív akarat műve, nem azért történik így, mert a politikai pártok elvben nem szeret­nének néppártként funkcionálni, hanem azért, mert a piacgaz­daság logikája, annak társadalmi gyümölcsei ezt nem enge­dik. A szociáldemokrata pártoknak már akkor, 20-30 évvel ezelőtt is meg kellett küzdeniük azzal a stratégiai dilemmával, hogy lehet-e a munkásokhoz és a középréteghez egyszerre szólni, de mint a szociáldemokrata pártok választási eredmé­nyei ezt illusztrálják, ezt a dilemmát feloldották és 1-2 kivé­tellel nem következtek be alapvető fordulatok a pártok pozí­cióiban.

Válaszolnunk kell arra a kérdésre is, vajon mi az oka annak, hogy a szociáldemokrata pártok, amelyek rendszeresen meg­méretnek a választásokon, lényegében talpon tudnak maradni annak ellenére, hogy az a feltételrendszer, amelyben jelentős reformjait elérte és domináns politikai erővé vált Nyugat-Eu­rópában, megváltozott. A struktúraváltás ugyanis ennek csu­pán egy eleme. Az a keynesi gazdaságtechnika, amelynek alkalmazása – összhangban a szociáldemokrácia társadalmi céljaival – húsz évvel ezelőtt sikeres volt, napjaink globális gazdasága körülményei között nemzeti keretekben már nem használható. A gazdaság extenzív növekedésének – ami oly fontos helyet kapott a szociáldemokrácia foglalkoztatási vízi­ójában – ugyancsak vége, nem utolsósorban azért is, mert az ökológiai kritériumok egyre inkább döntővé válnak a gaz­daság fejlesztésekor. A világgazdaságban a neoliberális (neokonzervatív) monetarista logika érvényesül és az ezt kí­sérő szellemi offenzíva azzal érvel, hogy a szociáldemokrata modell a gazdaság racionális fejlesztésének akadályává vált; és ezt, úgy látszik, az sem zavarja, hogy 10-15 év után ki­derült: szó sincs arról, hogy az új hullám teljesítményének összhatása (lásd a recessziót és a tartós munkanélküliséget) nagyon fényes. A nagy kérdés, vajon van-e a szociáldemok­ráciának alternatívája, programja ebben a helyzetben. Mind Krausz Tamás, mind pedig Szigeti Péter erre a kérdésre szkeptikus választ ad, az utóbbi megjegyzi, hogy a jövő min­den bizonnyal nem a szociáldemokráciáé lesz, az inkább egy konzervatív Európát hoz magával,²⁰ nyilván azért, mert nem látja egy hatékony szociáldemokrata alternatíva realitását.

Amikor a szociáldemokrácia alternatíváiról kívánunk szólni, amelyek válaszokat tartalmaznak az említett kihívásokra, min­denekelőtt azokra a stratégiai vitákra kell emlékeztetnünk, amelyek – hasonlóan az 50-es évekéhez – a szociáldemok­rata pártokban a 80-as években zajlottak, és amelyek ered­ményeként új programok születtek, még ha ezek elméleti ko­herenciája nem is tekinthető teljesnek. Ebben a vonatkozás­ban egyet lehet érteni Szigeti Péterrel, aki azt bizonyítja, hogy a szociáldemokraták számára sosem volt közömbös az elmé­let, és aki elutasítja azt a feltételezést, hogy sikereik forrása az „elméletellenes pragmatizmus annak ellenére, hogy útke­resésük az utóbbi évtizedben egyfajta elméleti vákuumban" folyik²¹ . Nem vitatva, inkább kiegészítve állítását megjegyez­zük, hogy a szociáldemokrácia pragmatizmusa nem elmélet­ellenes, hanem – elnézést a szójátékért – egyszerűen prag­matikus. Továbbá, hogy az elméleti irányvonal, a programok valamint a pártok cselekvési programjai, választási kiáltványai (programjai) között sosem volt, és ma sincs teljes, idillikus harmónia. Ilyesmit egy versenyre épített, pluralista rend­szerben, a piacgazdaság feltételei között nem is lehet elvárni. Itt az egyedüli járható út az apró lépések reformpolitikája, az állandó alkuk, ami együtt jár a vargabetűkkel, kudarcokkal, engedményekkel, visszalépésekkel, s ez az, ami a szociálde­mokrácia pragmatizmusát meghatározza. Sikereiben ennek valóban szerepe volt, de ha a különböző pártokban eltérő mértékű is az elméleti tisztánlátás, a programok jelentőségét helytelen volna lebecsülni.

Ha vázlatosan is, gondolatmenetünk szemszögéből tekint­sük át a német SPD, a svéd SAP, a brit Munkáspárt, a spanyol PSOE és a Szocialista Internacionálé program-dokumentuma­it, nyilatkozatait, amelyek a 80-as, 90-es évtized fordulóján születtek. Közös vonásuk, hogy egytől egyig hosszú vitákban születtek és kompromisszumok árán jöttek létre, ami alatt azt értjük, hogy a többséget kitevő centrumerők felfogását tükrö­zik. Különbözik viszont jellegük, szerkezetük, ami a más-más hagyományokkal magyarázható. Továbbá érzékelhető, hogy értékeléseik között vannak nem elhanyagolható különbségek is. Erinek ellenére jelzik a pártok gondolkodásmódját, a prob­lémák és a járható út megítélését.

Az SPD Alapprogramja megerősíti az 1959-ben elfogadott nevezetes Bad Godesberg-i programban megfogalmazott alap­értékeket (szabadság, szolidaritás, társadalmi igazságosság), de bizonyítandó, hogy korántsem tekinti ezek megvalósulását befejezettnek, kiemeli, hogy egy olyan társadalom felépítésére törekszik, amelyben életre kel a szolidaritás és a társadalmi igazságosság. A programnak fontos vezető motívuma – ez egyébként a többi dokumentumra is vonatkozik – a nők és a férfiak közötti társadalmi egyenlőség követelése.

A dokumentum kiemelkedő fontosságú fejezete a munka vi­lágával, az emberi munka értékeivel, a munka környezetével és feltételeivel foglalkozik. Egyértelműen hitet tesz a teljes foglalkoztatottság elve mellett. Megállapítja, hogy a munkanél­küliség a társadalom központi problémája maradt. Arra hívja fel a figyelmet, hogy növekszik a védelem nélkül maradt tartós munkanélküliek száma. Figyelmezteti arra, hogy mindez a la­kosság polarizálódásához, s oda vezet, hogy növekednek a szegények és a gazdagok közötti különbségek. Kétséget ki­záróan a demokratikus állam feladatává teszi a teljes foglal­koztatás biztosítását.

Ugyancsak a program központi gondolatának tekinthető az ökológiáról szóló fejezet. A gazdaság ökológiai modernizálá­sát az SPD első számú feladatának tartja. Csak olyan gaz­dasági növekedést támogat, amely összhangban van a kör­nyezettel. A gazdaság egészében semmi sem lehet racionális, ami ökológiailag irracionális – állítja²² .

A svéd szociáldemokraták új programjának egyik jellegze­tessége, hogy az ezt megelőző programokhoz viszonyítva a régebbi, a társadalom átalakításával kapcsolatos optimista ér­tékeléseket revideálja, és józanabb célokat tűz ki. így például az ezt megelőző programjában kitüntetett helyet kapott mint belátható cél egy olyan osztálynélküli társadalom, amely kö­zösségben az emberek a szolidaritás és egyenlőség elve sze­rint működnek együtt. Az új program azonban már konstatálja egy ilyen társadalom elérésének nehézségeit. Az osz­tálynélküli társadalmat ebben a dokumentumban a társadalmi élet egy-egy területére értelmezi, és egészében egy olyan tár­sadalom megvalósítását tűzi ki célul, amelyben az osztálykü­lönbségek és a társadalmi státusz „semlegesítve" van. Ez a program is a munkanélküliség felszámolását sürgeti, és a tel­jes foglalkoztatás mellett tesz hitet.

A svéd program nagy figyelmet szentel a posztindusztriális társadalom problémáinak. Konstatálja, hogy ebben új törés­vonalak alakulnak, de arra is utal, hogy egyes rétegeket a változások negatívan érinthetik. Ezek közé sorolja a fizikai munkásokat, az alulfizetett nőket, a rutinjellegű, gépies mun­kát végző fehér gallérosokat és a szolgáltató iparban dolgozó egyes rétegeket. A svéd szociáldemokraták nem fogadják el azokat a feltételezéseket, miszerint a posztindusztriális törés­vonalak és struktúrák teljességgel felszámolják az osztálykü­lönbségeket. A program hosszabb távon együtt számol az új és hagyományos struktúrákkal és mindkettő problémáival. Számára azonban prioritása az újratermelődő társadalmi és osztálykülönbségek leküzdésének van. A svéd pártprogram egyik legfontosabb üzenete, hogy az államnak részt kell vál­lalni ebben. Kiemelt szerepet szán az állami (közösségi) szek­tor és a jóléti struktúrák fejlesztésének²³ .

A spanyol szocialisták programnyilatkozata elsősorban a mozgalom alapértékeit erősíti meg, kiegészítve ezeket az öko­lógia követelményeivel. Az egyetlen, de fontos tartalmi válto­zás a régebbi dokumentumokkal szemben, hogy a párt – bár nevében megőrizte a „munkás" jelzőt – deklarálta, hogy a de­mokratikus szocialista stratégiájával az állampolgárok többsé­gét kívánja szolgálni, és nem kötődik bármely társadalmi osz­tályhoz. Ennek alátámasztására a módosított szervezeti sza­bályzatában a párttagságot már nem köti össze a szakszer­vezeti (UGT) tagsággal. Az új program keveset foglakozik konkrét problémákkal, inkább egy elvi nyilatkozatnak felel meg. F. Gonzales pártelnök miniszterelnök nem véletlenül je­gyezte meg, hogy jelen esetben egy pártprogramról van szó és nem a szocialista párti kormány programjáról²⁴ .

A brit Munkáspárt módosított programjának az 1989-es, 1990-es és 1991-es pártkonferenciák dokumentumai tekinthe­tők. Ezek fontos jellemzője annak deklarálása, hogy a párt társadalmi céljai csakis a gazdaság hatékonyságának növe­lésével realizálhatók. Ebben azonban hangsúlyos szerepet kell, hogy kapjon az állam azzal, hogy tevékenységével ked­vezőbb feltételeket teremtsen a piac számára és így segítse a gazdaság versenyképességét. Ezzel együtt a munkáspártiak elutasítják a konzervatívok piaccentrikus dogmáit, azt, hogy ők az egész gazdaságot az ösztönös piaci gépezetre bízzák. Azt vallják, hogy a kormánynak be kell avatkoznia a hosszú távú beruházások és befektetések biztosítása érdekében az oktatás, közlekedés és a regionális fejlesztést elősegítendő, mert erre a piac önmaga képtelen volna. A Munkáspárt ke­ményen bírálja a munkanélküliséget. Ugyanakkor ma már a teljes foglalkoztatás témakörét szélesebben értelmezi,=és ki­terjeszti a munka környezete és minősége kérdéseire²⁵ .

A Szocialista Internacionálé új Elvi Nyilatkozata is abból in­dul ki, hogy az utolsó évtizedek fejlődése ellenére az osztály­különbségek megmaradtak. Álláspontja szerint a korszakos változásokat csak egy fejlettebb szociális és politikai demok­rácia keretében lehet a társadalom számára elviselhető me­derben tartani. Az új technológiák megjelenését egyrészt üd­vözli, mint olyanokét, amelyeket fel lehet használni a környe­zet megóvására és újabb munkaalkalmak létesítésére, de utal bevezetésük potenciális veszélyeire, így arra, hogy az átala­kulások szociális költségei, így a munkanélküliség nemcsak a szegény rétegeket, hanem az egész társadalmat érinti. Mi­után ez a dokumentum is megerősíti elkötelezettségét a szo­ciáldemokrácia alapértékei iránt, egyértelműen leszögezi, hogy az alapértékek egysége talaján áll, és elutasítja mind a sza­badság fetisizálását a társadalmi igazságosság és szolidaritás rovására, mind pedig a szabadságjogok negligálását a szo­ciális demokrácia szempontjaira hivatkozva²⁶ .

A szociáldemokrácia új programjait értékelve külön is érde­mes szólni arról, hogyan viszonyulnak a demokrácia intézmé­nyeihez, hogyan értelmezik működésének hatékonyságát. Szi­geti Péter úgy látja, hogy a mai szociáldemokrácia kritikátlan a pluralista demokráciával szemben azzal, hogy lényegében befejezettnek tekinti az „electoral democracy" elvére épülő kö­tetlen mandátumos képviseleti demokráciát, és ez szerinte zavarhatja társadalmi stratégiája megvalósítását²⁷ . A magunk részéről – figyelembe véve az említett programokat – úgy lát­juk, hogy a mai szociáldemokrácia ugyan kategorikusan elkö­telezi magát a pluralista demokrácia és intézményei iránt, de ez nem jelenti, hogy azokat tökéletesnek tartja. Az SPD prog­ramja megjegyzi: „A politikai pluralizmust ki kell terjeszteni a választott képviselők és az állampolgárok közötti kritikus dia­lógusra, és bizonyos korlátozásokkal a népszavazások fel­használására"²⁸ . Az új programok szinte kivétel nélkül utalnak az állampolgárok direkt aktivitása, a participáció szükséges­ségére, de ugyanilyen hangsúllyal a munkahelyi demokrácia, az együttdöntés fontosságára. A svéd pártprogram szükséges­nek tartja az olyan tartalmú decentralizálást, amelynek ered­ményeképpen az állampolgárok közelebb kerülnek a döntés­hozatalhoz. Hasonlóan fogalmaznak a brit munkáspártiak is²⁹ . Mindezt még célszerű kiegészíteni azzal, hogy – ahogy más vonatkozásban már érintettük -, a szociáldemokraták csakis a szociális demokrácia intézményeivel és garanciáival tartják teljesnek a politikai demokráciát. Az emberi és szabad­ságjogok szerves részeként kezelik a munkához való jogot. A szociáldemokratáknak nincsenek illúzióik a pluralista de­mokrácia mindenhatóságát illetően. W. Brandt egyik utolsó, az Internacionálé stockholmi kongresszusán elmondott beszé­dében húzta alá, hogy a szociáldemokráciának a piacgazda­ság feltételei között minden nap harcolni kell a demokráciáért. Úgy tűnik tehát, hogy a pluralista demokrácia elfogadása nem jelent kritikátlan azonosulást annak gyengeségeivel.

A pártok megújított programjai pontosan jelzik a mozgalom útkeresésének irányát. Ennek folyamata ma is tart, és hiba volna olyan elvárásokat támasztani, hogy a programok adja­nak teljes válaszokat változó világunk égető kérdéseire, hi­szen magának a kornak fontos jellemzője, hogy önmaga is forrásban, rohamos változásban van és ez megnehezíti a tár­sadalmi-gazdasági folyamatok végső kimenetelének teljes „átlátását". Nem vitás, hogy az ötvenes évek programjai e tekintetben előnyösebb helyzetben voltak, ezért nagyobb ko­herenciával rendelkeztek. Megkérdőjelezni a szociáldemokrá­cia alternatívájának építését, illetve vitatni ezek relevanciáját természetesen lehet, de akkor ezt tételes elemzésnek célsze­rű kitenni. Krausz Tamás azonban nem ezt teszi, hanem mi­után akadémikusnak és külön kifejtést igénylőnek ítéli a kér­dést, hogy lett volna-e (vagy van-e) más alternatívája a szo­ciáldemokráciának, kijelenti: „…hogy sok helyütt maga állt a neokonzervatív forradalom élére, segítve a tőkés újratermelő­dési folyamat egyetemes fenntartását és kiterjesztését… óha­tatlanul maga látva neki annak, hogy megássa saját sírját"³⁰ . Kétségtelen, hogy az utóbbi években az egyedül vagy ko­alícióban kormányzó szociáldemokratákat egyfajta kény­szerpályára szorítja az egyre jobban globalizálódó, és tar­talmában monetarista gazdaságpolitika, ami megnehezíti a szociáldemokrácia stratégiájának realizálását. Azt állítani azonban, hogy önmaga áll ennek élére erős túlzás. S ugyan­így elméleti csúsztatás (de nem eredeti – lásd Tarnow híres meditációját arról, hogy vajon a szociáldemokrácia a kapita­lizmus orvosa vagy örököse), hogy segíti a tőkés újratermelést és ezzel saját sírját ássa. A valóságban ugyanis a szociálde­mokrácia olyan, a kapitalista logikától idegen elemeket és ga­ranciákat épített be a tőkés újratermelés folyamatába, ame­lyek minőségileg javították a munkavállalók helyzetét, pozíció­it, és ezzel mindig a tőkés viszonyok átalakítására, meghala­dására törekedett nem kevés eredménnyel. De ebbe nem halt bele, hanem széles körű elismertségre tett szert. Ide sorol­hatjuk a jóléti államot is mint a szociáldemokrácia történelmi teljesítményét, amely ugyan Krausz Tamás szerint romokban hever³¹ , de ezt a megállapítást sem tudjuk elfogadni. Véle­ményünk szerint ugyanis éppen a szociáldemokrácia történel­mi érdeme, hogy nemcsak fő építője volt a jóléti államnak, hanem a mai napig legfőbb védelmezője. Ha ezt a funkcióját feladná, akkor valóban vége volna, de nem ez történik. Igaz, a konzervatív hullám célja a jóléti állam szűkítése, devalváci­ója, de ez – nem utolsósorban a szociáldemokrácia követke­zetes kiállása következtében – nem járt érdemi sikerrel. S az is igaz, hogy az évtizedekkel ezelőtt kiépített jóléti intézmény­rendszer sok tekintetben nem tudja kezelni az új feszültségek egy részét, nem képes segíteni a védelem nélkül maradt ki­sebbségeknek, ezért tovább kellene fejleszteni, ám napjaink­ban ennek feltételei nehezen teremthetők meg. Ez azonban inkább a jóléti állam korlátait, mint romjait illusztrálja.

Nézzük meg a továbbiakban, milyen válaszai vannak a mai szociáldemokráciának a neoliberális gazdaság „hozamaira". Vajon élére áll ennek, vagy ellenáll-e, és hogyan.

Elsősorban azt kell kiemelnünk, hogy a tulajdon transzna­cionálissá válására válaszul az európai szociáldemokrata pár­tok felismerték, hogy alternatívájukat az integrálódó Európa mezőjében és intézményi kereteiben szükséges megfogal­mazni. Ma ezek a pártok az integráció fejlesztésének legak­tívabb hívei. Stratégiájukat arra építik, hogy az Unió országa­iban ők képezik a legerősebb politikai áramlatot, és ennek potenciálja most négy, jelentős szociáldemokrata hagyo­mánnyal rendelkező ország csatlakozásával tovább fog erő­södni, és a kooperáció európai szinten lehetővé teszi társa­dalmi céljaik hatékonyabb megvalósulását.

Az Európai Szocialisták Pártja (az Unió szocialista-szociál­demokrata pártjainak integrált szervezete) Választási Kiáltvá­nya az 1994. júniusi Európa Parlament-i választásokra egyér­telműen deklarálja, hogy a szocialisták víziója az Unió integ­rálódásának hatékonyságától függ. Értelmezése szerint csak együtt lehet:

• harcolni a tömeges munkanélküliség ellen és biztosítani a társadalmi haladást,
• kivédeni az Amerikából és Ázsiából jövő gazdasági kihí­vást és biztosítani a szociáldemokrácia európai modelljé­nek és a jóléti államnak a túlélését,
• ellensúlyozni a nemzetközi pénzügyi körök és transznaci­onális vállalatok növekvő hatalmát.

Az Unió különböző intézményeiben és fórumain közösen fellépő szocialisták jelentős eredményeket értek el a Szociális Charta és a Maastrichti Egyezmény második, szociális feje­zete elkészítésében és elfogadásával, a regionális, strukturális és az ún. kohéziós alapok növelésével. Ez utóbbiak segítsé­gével sikerült hozzájárulni az elmaradottabb régiók fejleszté­séhez. Ugyancsak a közös fellépés eredménye az egységes európai munkavédelmi szabályzat kidolgozása.

A kiáltvány hangsúlyozza annak fontosságát, hogy az Unió szerveiben, testületeiben a döntéshozatal demokratikusabb le­gyen, s hogy a megválasztásra kerülő új Európa Parlament nagyobb hatással lehessen a közösség végrehajtó szerve, az Európai Bizottság állásfoglalásaira. Ennek szellemében az Európai Unió szocialista pártjainak elsőrendű célja, hogy Eu­rópa-szintű egyezmény szülessen a foglalkoztatás növelése és intenzívebb beruházások érdekében. Ennek magába kel­lene foglalni a kamatláb csökkentését, nagyszabású lakás­építési programokat, városmodernizáló programokat, az elma­radott régiók fejlesztési terveit, a gazdaság ökológiai megújí­tását, környezetbarát közlekedést, a szakképzés hatékony fej­lesztését.

A kiáltvány sürgeti a Szociális Charta életbe léptetését min­den országban, s ettől várja a gazdaság demokratizálását, a kontinens munkavállalói és üzleti körei Európai Egyezményé­nek megkötését³² .

Hozzátehetjük, hogy a szociáldemokrata pártok napjaink­ban a munkanélküliséget nemcsak annak szociális követ­kezményei oldaláról vizsgálják, hanem hangsúlyozzák, hogy az lehetetlenné teszi a gazdaság harmonikus fejlesz­tését. A Szocialista Internacionálé Gazdasági, Fejlesztési és Környezetvédelmi Bizottságának 1993 júliusi ülésén, annak ve­zetője, a nemrég elhunyt J. Smith azt tartotta alapvető köve­telménynek, hogy a teljes foglalkoztatás komplex problémája a gazdasági döntéshozatal középpontjába kerüljön. A kormá­nyok feladata, hogy egy újszerű, céltudatos beruházási poli­tikával elősegítsék az emberek energiája és szaktudása mi­nőségi fejlesztését. Értelmezése szerint a hosszabb távú, a foglalkoztatás számára kedvező gazdaságpolitika kulcskérdé­se a modern képzés és átképzés igényeinek kielégítése³³ . A. Larsson, svéd szociáldemokrata, volt pénzügyminiszter a ter­melési kapacitás, a kutatás és az infrastruktúra fejlesztését a modern gazdaságpolitika fontos, de nem egyedüli tartozé­kának tartja. Arra hívja fel a figyelmet, hogy az európai mun­kaerőpiac jelenleg két, különböző sebességgel működik. Az egyik az új technológia és az élesedő verseny következtében igen nagy. A másik, a képzés és az átképzés intézményei igencsak lassú és nem elégíti ki a változások igényeit. A jö­vőben a munkaerőpiac „szinkronizálását" kell elérni, ami el­sősorban a humán beruházások minőségi fejlesztését feltéte­lezi, így például Európában 5 millió új oktatási férőhelyet tart szükségesnek létrehozni³⁴ .

A mai szociáldemokrácia gazdaságfilozófiája szerint a nö­vekedés, az ésszerű beruházáspolitika és a foglalkoztatás fej­lesztése képezi a gazdaságpolitika kulcskérdését együtt az infláció leküzdésével, de nem annak alárendelve³⁵ . Az Euró­pai Szocialisták Pártja pártvezéreinek 1993-as konferenciája Nyilatkozata ennek szellemében azzal érvel, hogy a magas és tartós munkanélküliség elfogadhatatlan mind szociális, mind gazdasági aspektusból. Úgy látja, hogy a szociális vé­dettség szintjét kell garantálni, mert ellenkező esetben az Eu­rópai Közösség kohéziója kerülhet veszélybe³⁶ .

A szociáldemokrácia, e célkitűzéseket elérendő, olyan adó­politikát tartana racionálisnak, amely elősegíti a szociális biz­tonságot anélkül, hogy gátolná a gazdaság fejlesztését, amely nem csupán a munkaerő költségeire épül. A foglalkoztatás növelése érdekében javasolja a munkaidő szerkezetének át­alakítását, a munkaidő csökkentését³⁷ .

Érdemes utalni arra, hogy a Szocialista Internacionálé párt­jai napjainkban már nemcsak általánosságban vetik fel a nem­zetközi pénzügyi rendszer és gazdaságfejlesztés korszerűsí­tésének követelményét, hanem konkrét javaslatokon dolgoz­nak. Az Internacionálé említett gazdasági bizottsága 1993-ban úgy ítélte meg, hogy szükség van az egész Bretton Woods-i pénzügyi rendszer funkcionálásának felülvizsgálatára, beleért­ve az IMF és a Világbank szerepét³⁸ . A bizottság 1994 feb­ruárjában e kérdéskörnek szentelte ülését, és több konkrét ajánlást dolgozott ki a kamatláb csökkentésére, a gazdaság infrastruktúrája és a technológiai képzés fejlesztésére vonat­kozóan, továbbá a szegény afrikai országok adósságterheinek könnyítése érdekében. Fontosnak tartotta, hogy a Bretton Woods-i rendszer pénzügyi intézményei a jövőben az ENSZ nemrég alakult Gazdasági Tanácsa szárnyai alatt tevé­kenykedjenek³⁹ . Jól tudjuk persze, hogy a nemzetközi pénz­ügyek nem a szociáldemokrácia logikája szerint működnek. Az ilyen ajánlások, a pénzügyi rendszer demokratizálására vonatkozó törekvések aligha hoznak gyors változásokat, de hatásukat nem szabad lebecsülni. Ellentétben Krausz Tamással⁴⁰ , úgy véljük, ugyanez vonatkozik azokra az elkép­zelésekre, amelyeket a szociáldemokrácia a fejlődő világ és az új világrend problémáival kapcsolatosan fogalmazott meg. Lásd például W. Brandt által vezetett, független nemzetközi szakértőkből állt bizottság elemzéseit és jelentéseit, amelyek­re a Szocialista Internacionálé 1986-os limai kongresszusán elfogadott csomagterv, a „Globális kihívás" felépült. Ez sem váltotta meg eddig a világot, de hatásuk a különböző nem­zetközi fórumok gondolkodására tagadhatatlan. Az Internaci­onálé gazdasági bizottságának tavalyi ülésén például azt konstatálták, hogy változóban van a Világbank magatartása: valamelyest nagyobb érzékenységet mutat a szegénység problémái, az oktatásügy, az egészségügy és az ökológia iránt. Szerényebb mértékben bár, de ez vonatkozik az IMF-re is⁴¹ .

Természetesen a szociáldemokrácia értelmezésében az eu­rópai együttműködés legfontosabb dimenzióját a szociális szféra képezi. Úgy látja, hogy e tekintetben is meg lehet és kell haladni a nemzeti kereteket. Érzékeli, hogy a jóléti intéz­mények már nem tudják megfelelően kezelni az újratermelődő és újszerűen jelentkező szociális konfliktusokat, azok gondjait, akik kirekesztődnek a társadalomból, akik a szegénység új formáinak áldozatává váltak. Az Európa Parlament szocialista frakciója nemrég konferenciát tartott e kérdéskörben. Tízpon­tos ajánlást dolgoztak ki „A kirekesztés elleni charta" címmel, amely többek között javasolja, hogy e rétegek szociális jogait építsék be „Az Európai Unió állampolgárai jogainak Nyilatko­zatába", amely 1996-ban látna napvilágot⁴² .

Következtetések

Dolgozatunkban arra törekedtünk, hogy érzékeltessük: a mai nyugat-európai szociáldemokrácia a rohamos változásokra ön­magát állandóan alakítva, de identitását megőrizve reagál. Az utolsó másfél-két évtizedben folyamatos útkeresésben van, és nem minden kihívásra tud megnyugtató válaszokat felmutatni. Rendelkezik azonban mind hosszú távú stratégiai alternatívá­val, mind pedig áthidaló rövid távú politikával. Ezeket nem tart­ja szentírásnak, csodaszernek, és ha kell, kész őket korrigálni. Nincsenek illúziói sem a kapitalista társadalmi rendről, dénárról sem, hogy annak ellentmondásait egy csapásra meg lehet vál­toztatni. Ritkán ér el látványos eredményeket társadalmi céljai megvalósításában, ma is a fokozatos változások híve, de nem azért, mert nem kívánna gyorsabb eredményeket, hanem azért, mert erre a társadalmi és politikai viszonyok nem adnak alkalmat. Politizálását gyakran kísérik hosszú alkudozások, kí­vülről nem mindig érthető engedményekkel. Programjait és gyakorlati politikáját lehet bírálni, bagatellizálni, egyet azonban nem lehet: figyelmen kívül hagyni, hogy a szociáldemokrácia történelmileg a baloldal legeredményesebb áramlata, amely a legtöbbet tette a szociális haladás és igazságosság asztalára.

Jegyzetek

1 Az utóbbi hónapokban több, a nyugat-európai szociáldemokrácia problémáit érintő gondolatébresztő írás jelent meg a hazai szakfolyó­iratokban, így Vajda Gáboré: Fogyó háttér előtt (Szociáldemokrata esélyek Magyarországon) a Valóság 1994 2. számában (41-60. o.); Krausz Tamásé: Jön vagy megy a szociáldemokrácia? (Néhány előze­tes megjegyzés e számunkhoz.) az Eszmélet 20. számában (5-9. old.); Szigeti Péteré: Szociáldemokrácia: honnan hová? Erények és gyengeségek (az Eszmélet ugyanezen számában, 63-78. o.) Jelen dolgozatunk többnyire a felsorolt munkákban felvetett kérdésekre kíván reagálni.

2 XIX Congress of the Socialist International. Berlin 15-17. September 1992. 29. o.

3 XIX Congress of the Socialist International. Speech by Ingvar Carlsson. (Kéziratban, amely megtekinthető az MTA Politikatudományi In­tézetében) 2-3. o.

4 Krausz Tamás… 7. o.

5 Szigeti Péter… 65. o.

6 Krausz Tamás… 6. o.

7 Vajda Gábor… 45-52. o.

8 Wolfgang Merkel: Between class and catch-all: is there an electoral dilemma for social democratic parties in Western Europe? In: Socialist Parties in Europe II: of class, populars, catch-all? ICPS, Barcelona, 1992 (11-32. o.), 29. old. 9, uo. 28-29. o.

9 Wolfgang Merkel: … 28-29. o.

10 Roger Lawson : The Challenge of „New Poverty". In: Politik und Gesellschaft – International Politics and Society 1994. 2. sz. (162-174. o.) 162. o.

11 Vajda Gábor… 48. o.

12 Wolfgang Merkel… 27. o.

13 Socialist Affairs 1993 2. sz. 4. o.

14 XIX Congress of the Socialist International… Speech by Gro Har­lem Brundtland (kéziratban) 1-3. o.

15 Agenda 1993 36 sz. 1. o.

16 Roger Lawson…162, 165-167. o.

17 Wolfgang Merkel… 14. o.

18 Krausz Tamás… 7. o.

19 Wolfgang Merkel… 30. o.

20 Krausz Tamás… 7. o. és Szigeti Péter…63. és 73. o.

21 Szigeti Péter… 68. o.

22 Basic policy programme of the Social Democratic Party of Ger-many, 1989. (kéziratban) 9, 30-31, 39-40. o.

23 The Swedish Social Democratic Party Programme 1990. 15, 17, 21, 40, 49. o.

24 West European Politics, 1993/1 sz. 90-92. o.

25 Meet the Challenge. Make the Change. 1989 6, 9. o. és Looking to the Future. 1990. 6., 11-12. o.

26 Declaration of Principles of the Socialist International. Socialist Af­fairs 1989/1-2 sz. 28-35. o. Magyarul: Társadalmi Szemle, 1990/1 sz. 33-45. o.

27 Szigeti Peter… 75. o.

28 Basic Policy Programme of the SPD… 60. o.

29 The Swedish Social Democratic Party Programme… 54. o. es Op­portunity Britain 1991. 45. o.

30 Krausz Tamas… 7. o.

31 Uo. 6. o.

32 Manifesto for the elections to the European Parlament of June 1994. 2-6. o.

33 Speech of John Smith at a Meeting of the Socialist International Committee on Economic Policy, Development and Enviroment, July 5th 1993. 6. o. (kézirat). Lásd e kérdésről még Gordon Brown: How we can conquer unemployment. Labour Finance and Industry Group, 1994.

34 Socialist Affairs 1994/1 sz. 19. o.

35 Socialist Affairs 1993/3 sz. 25. o.

36 Party of European Socialist. Party Leaders Conference, Copenha­gen 19-20 June 1993. Declaration. 1-2. o.

37 Socialist Affairs 1993/2 sz. 4. o.

38 Speech of John Smith… 7. o.

39 Socialist Affairs 1994/1 sz. 36. o.

40 Krausz Tamas… 8. o.

41 Mint a 38-as jegyzet.

42 Agenda. Shock Issue on Poverty and Homelesness 1994 1. o.