Mivel maga Marx sohasem járt moziban – évtizedekkel a mozgókép feltalálása előtt élt -, a konferencia címe széleskörű képzettársítást engedélyezett a résztvevőknek. Az előadók egészen durva leegyszerű­sítéssel kétféle módon közelítettek a témához. Egy részük a szocialista elkötelezettségűnek amúgy nem nevezhető filmekben és filmtípusok­ban igyekezett felmutatni a marxi filozófia hatását, mások a szocialista országokban készült, illetve a szocialista forradalmakhoz kapcsolódó alkotásokat elemezték.

A konferencia bevezető előadását a londoni John Hyutnik professzor tartotta két „polgár”, Marx és az Aranypolgárban szereplő Kane alakjának felvillantásával. A marxi életműről több könyvet publikáló professzor A tőke angol fordításának vitriolos kritikájával kezdte előadását, s azt is megtudhattuk tőle, hogy maga Marx szerint a tízedik fejezettel érdemes a nagy mű elolvasását kezdeni. Hosszan fejtegette, hogy az eredeti tőkefelhalmozásra [original accumulation] az angol irodalomban a félrevezető primitive accumulation kifejezés rögzült a rossz fordítások nyomán. Orson Welles Aranypolgára (angol eredetiben egyszerűen Ci­tizen Kane) az ő értelmezésében ezt az eredeti tőkefelhalmozást jeleníti meg, a tőke mindenhatóvá válását mutatja be egyetlen személy életén keresztül. Kane modellje William Randolph Hearst, a múlt századelő sajtómogulja volt, aki a példányszám emeléséért háborúkat tudott ki­robbantani, s a csatamezőknél nem sokkal békésebb New York-i zenei életben is érvényesítette akaratát. Welles ebben a világhírű filmjében könyörtelen analízisét adja a kapitalizmusnak, s azt is bemutatja, hogy a tőkés kézben levő médiabirodalmak hogyan élnek vissza az úgyneve­zett „sajtószabadsággal”, és miként manipulálják a közvéleményt. Nem véletlen, hogy Hollywood feketelistára tette Wellest. Bár ezt nyíltan nem mondta ki, Hyutnik professzor végeredményben azt boncolgatta, hogy a marxizmussal nyíltan nem azonosuló Orson Welles a marxizmus és A tőke szellemében jeleníti meg az amerikai imperializmus „hőskorának” egyik legismertebb formálóját.

A plenáris előadás után panelekben folytatódott a konferencia, párhu­zamosan három futott belőlük, s összesen huszonnyolc tematikus panelt raktak össze a szervezők. Valamiképp az aranypolgáros nyitó előadás gondolatmenetét követték azok az előadások, amelyek a kapitalista filmpiac jellegzetes produkcióiban próbálták meg felmutatni a marxizmus – vagy legalábbis egy ösztönösen baloldali ideológia – nyomait. Lelkes teoretikusok a sci-fi műfajában, így például a Mátrixban is felfedezni véltek ilyen hatást. A legelegánsabb – bár erősen vitatható – előadást e vonulatban az aberystwythi egyetem emeritus professzora, Martin Baker tartotta. Ő és kutatótársai A Gyűrűk ura című kultuszfilmre beérkezett, mintegy huszonötezer nézői véleményt dolgozták fel. Baker professzor szerint A Gyűrűk ura a marxizmushoz hasonlóan reményt sugároz né­zőinek, azt mutatja be, hogy az egyszerű emberek is bátrak lehetnek, és ellenállhatnak a világ gonosz erőinek. A film „szekuláris vallásossága” ilyen értelemben egy jobb jövőbe vetett hitet, és az érte való küzdelem értelmét juttatja el sok millió olyan nézőhöz, akik sohasem néznének meg elvont művészfilmeket. Én annak idején öt perc után kikapcsoltam a tévében A Gyűrűk urát, s abból az öt percből is a nyomasztó unalom és a történet bugyutasága maradt meg bennem. Elég hosszú ideig vol­tam filmkritikus ahhoz, hogy felismerjem, mi a kommersz – legalábbis számomra, az én ízlésemnek. Vitába is keveredtem a professzorral, azt fejtegettem, hogy az efféle kommersz sokkal inkább leszereli, mintsem felkelti a világ megváltoztatásának vágyát az úgynevezett „egyszerű nézőkben”. Válaszul azt a tetszetős, de számomra megkérdőjelezhető kijelentést tette, hogy nincs objektív mércéje az esztétikai értéknek, s szerinte még a Sylvester Stallone főszereplésével készült, szuper-holly­woodi Dredd bíró is az igazságosabb világ iránti igényt elégítette ki. Itt abbahagytam a vitát.

Az emeritus professzor után egy diák következett, a londoni egyetemen tanuló Hiu M. Chan, aki „Egy amerikai szocialista Sanghajban” címen Charlie Chaplin kínai népszerűségéről tartott érdekes előadást. Egészen friss, 2011-es felmérések szerint is Chaplin a legismertebb amerikai „celeb” Kínában, még Bill Gates-nél is sokkal többen ismerik a nevét. Míg a kommunisták 1949-es hatalomátvétele után a legtöbb amerikai film eltűnt a mozikból, Chaplin filmjeit évtizedeken át, átütő sikerrel vetí­tették. Nem meglepő módon Chan szerint (is) az 1936-os Modern időkről mondható el leginkább, hogy már-már marxi eszközökkel elemzi a kapi­talista kizsákmányolást és elidegenedést. Az előadás párhuzamot vont a Modern idők és az 1949-ben, közvetlenül a kommunista hatalomátvétel után készült, Híd című kínai film között is. (Ez utóbbit sajnos az előadón kívül senki sem látta a konferencia résztvevői közül.)

Az egyértelműbben szocialista tematikájú vagy irányultságú filmekről szóló előadások közül a brit baloldali értelmiség örökzöld nagy toposzá­ról, a spanyol polgárháborúról szólók voltak a legizgalmasabbak. Alan Sennett a manchesteri egyetemről a köztársasági Spanyolország ügyét a mozikban és filmtékákban sok évtizede töretlen szépséggel népszerűsítő dokumentumfilmet, Joris Ivens The Spanish Earth [A spanyol föld] című alkotását elemezte. (A film narrátorra egyébként Orson Welles volt, ami a szocialista ügy melletti bátor kiállásnak számított 1937-ben.) Magam is emlékszem egy régi vetítésre a műegyetemi filmklubban, amikor bal­oldalinak aligha nevezhető évfolyamtársnőm is könnyekig meghatódott a film poézisén. Alan Sennett nem sokat törődött az efféle érzelmekkel, azt bizonygatta, hogy a baloldali kultuszfilmnek számító alkotás valójában keményen sztálinista propaganda. Jellemző epizódként felvillantotta a filmben lendületes forradalmárként megjelenő és nagyszerű szónoklatot kivágó Comandante Carlos pályafutását. Carlos parancsnok, eredeti ne­vén Vittorio Vidali a KGB-vel együttműködve sok, gyanúsnak bélyegzett kommunistát és más forradalmárt gyilkolt meg a spanyol polgárháború „belső frontján”, könyörtelen hóhéra volt a nem-sztálinista köztársasági harcosoknak. Később Trockij mexikói meggyilkolásában is közreműkö­dött. A rövid életű Trieszt Szabad Terület Kommunista Pártja vezetőjeként a Sztálin-Tito konfliktusban Sztálin mellé állította a pártot. A sokszoros gyilkos hosszú ideig az olasz parlament kommunista képviselője is volt, végül ágyban, párnák közt halt meg.

A sztálinista (noha megejtően szép és magával ragadó) A spanyol föld méltó ellenpontja Ken Loach Land and Freedom [Föld és szabadság] című, Magyarországon is ismert filmje. A George Orwell írásai alapján készült filmet John Cunningham, a sheffieldi egyetem oktatója elemez­te. John Cunningham nem ismeretlen az Eszmélet köre előtt sem, a bányászból munka közbeni tanulással értelmiségivé vált, rokonszenves tanár a kilencvenes években közel egy évtizedet Magyarországon töltött. Loach filmje arról szól, hogy a kommunizmus nem azonos a sztálinizmussal. A spanyol, leginkább trockistának nevezett P.O.U.M ezt próbálta megjeleníteni, s tagjait egyforma kegyetlenséggel üldözték előbb Sztálin, majd Franco pribékjei. A film legérdekesebb jeleneteinek Cunningham – másokkal együtt – a kollektivizálásról szóló vitákat ne­vezte. Ken Loach, a talán legismertebb és ma is aktív baloldali brit film­rendező a Skót Szocialista Párt támogatójának számít, s ez a filmje is a szabadságpárti antikapitalizmust hozza emberközelbe. (A prestoni baráti beszélgetéseken többször is elhangzott, nem skótoktól, hanem született angoloktól, hogy a brit baloldalon belül ma leginkább a skótokra érdemes odafigyelni. S ha Skócia esetleg valóban független lesz, akkor jó esély van arra, hogy erősen szociális állammá váljon.) Az előadó személyes élményeként mesélte el, hogy amikor egyik idősebb rokona meghalt, bőröndjében régi újságkivágásokat találtak. A harmincas évekből még a sztálinista Daily Worker-ből, de 1945 után – miután „felvilágosult” – már csak trockista lapokból.

A skót David Archibald a glasgow-i egyetemről Ken Loach legújabb filmjét, az idén bemutatott The Angel's Share-t elemezte, s beszélt Loach-csal folytatott interjújáról is. Ken Loach kétségkívül a mai európai filmművészet egyik legnagyobb és egyben elkötelezett szocialistának maradt alkotója, életművét érdemes lenne a hazai baloldal még létező fórumain rendszeresen bemutatni és megismertetni.

Steve Connor, a leeds-i egyetem PhD hallgatója Uli Edel 2008-ban for­gatott, A Baader-Meinhof komplexum című filmjét elemezte. Dolgozatát arra a gondolatra építette, hogy a rendező a Baader-Meinhof csoport történetével kapcsolatban olyan módon ábrázolja az elidegenedést, ami a marxi elidegenedés-fogalom elmélyítése és kiterjesztése. Akit ez az elméletieskedés nem győzött meg, az is élvezhette az előadás – videó-betétekkel illusztrált – folytatását, amely a filmet Arthur Penn Bonnie és Clyde című filmjével állította párhuzamba. Noha persze Andreas Baader és Ulrike Meinhof nem voltak szeretők, Baadernek a csoportból köztudottan Gudrun Ensslin volt a szerelme, a párhuzamos jelenetek összeválogatása kétségkívül szellemes. A német rendező jellegzetesen hollywoodi eszközökkel dolgozta fel a Vörös Hadsereg Frakció küzdelmét és az ellene folytatott, példátlan intenzitású rendőri­-titkosszolgálati hadjáratot, s így a két filmet illetően valóban indokolt a párhuzam a Bonnie és Clyde-történettel. Ez a közelítés persze arra is alkalmas, hogy elfelejtesse a lényegi különbséget. Bonnie és Clyde közönséges rablógyilkosok voltak, akikből a bulvármédia csinált hőst, míg Baaderék rossz és védhetetlen eszközökkel, de egy igazságosabb világ igézetével merültek bele az erőszak önpusztító spiráljába. De nyilván ez a csúsztatás is kellett ahhoz, hogy a német filmet Oscar-díjra jelöljék, ami bizonyosan nem fordulhat elő Ken Loach mélyen szocialista elkötelezettségű filmjeivel. Edel filmje ugyanakkor érzékenyen rögzíti a televízió, mint kiemelt, mindent meghatározó médium jelentőségét a hetvenes években (ma az internet, a mobiltelefon és ezek összekap­csolása sokat elvesz a tévé elsődleges hírközlő funkciójából). A csoport tagjai többnyire a tévék rendkívüli adásaiból értesülnek társaik sikeres vagy sikertelen akcióiról, sőt, Gudrun Ensslin nagy szerelmét, Andreas Baadert is egy tévéhíradóban látja meg először, ahogy a néző Ulrike

Meinhoffal is mint afféle értelmiségi tévébeszélgetések résztvevőjével találkozhat a film elején.

A kétnapos konferencia legerősebb blokkját az egykorvolt Jugoszlávia filmjeire – s magára az önigazgató szocializmus kísérletére – való emlé­kezés jellemezte. A konferencia főszervezője, a lengyel Ewa Mazierska bevezetőjében el is mondta, hogy amennyire örül a poszt-jugoszláv előadók impozáns jelenlétének, annyira sajnálja, hogy Lengyelországból vagy az egykori Csehszlovákiából senki sem mutatott érdeklődést a kon­ferencia témája iránt. A jelenleg a törökországi Doğuş egyetemén oktató horvát Ana Dević az időközben emblematikus sztárrá (és öntudatos jugoszlávból öntudatos szerbbé) vált Emir Kusturica korai – Jugoszlávia széthullása előtti – filmjeit elemezte, amelyek a jugoszláviai szocializmus törvénytelenségeit, a magánélet és a nyilvános politikai közeg kibékíthe­tetlen ellentétét dolgozták fel. Sajnos vele is vitába kellett bonyolódnom, mert az egész szocialista Jugoszlávia négy és fél évtizedét monolit tota­litárius diktatúraként kezelő felfogásával nehéz lett volna egyetérteni.

A jugoszláv filmművészet talán legnagyobb alkotójáról, a szerb Dušan Makavejevről két értékes előadást is hallhattunk. Dušan Radinović, a londoni egyetem óraadója az 1974-es, több nyugati országban is be­tiltott Sweet Movie-t elemezte. Bár sok filmtörténész úgy látja, hogy e filmjében a frissen Nyugat-Európába emigrált Makavejev a szocializmus mellett a kapitalizmust is elutasítja, a fiatal szlovén kutató fontosabbnak tartja azt, hogy Makavejev a Sweet Movie-ban saját, korábbi, marxista forradalmi meggyőződésével szakít egy libertariánus szemlélet kedvéért. A magával ragadó, de nehezen értelmezhető filmről egyébként a túlzott „marxizálással” aligha vádolható Wikipedia is fontosnak tartja megje­gyezni, hogy egyes elemzők szerint a Sweet Movie esetében „valójában Marx A tőke című, megfilmesíthetetlen művének érzéki filmváltozatáról van szó”. Radinovic idáig nem ment el, de ő is a szocialista ideológiához való viszonyt tartja a film központi témájának.

Egy másik, a változatosság kedvéért még Jugoszláviában betiltott filmjéről, a W. R., avagy az organizmus misztériuma című filmjéről Sezgin Boynik tartott előadást. Sezgin Boynik fiatal koszovói török, aki jelenleg a finnországi jyváskylái egyetemen PhD-zik a jugoszláv film 1963-1972 közti történetéből, de már társszerkesztője volt egy Pristinában megjelent könyvnek, amely a művészet és a nacionalizmus viszonyát elemezte. Boynik értelmezésében Makavejev „cine-marxizmusa” mindig két fogalom antagonisztikus dualizmusára épül: konkrét/absztrakt, egyéni/közösségi, spontán/szervezett. E filmben a kettősséget a titói Jugoszlávia „vidám­ságát, szabadságszeretetét és nem-dogmatikus kommunizmusát” (ezek a koszovói anarchista diák szavai) megjelenítő Milena, és a Szovjetunió merevségét és totalitarizmusát megtestesítő Vlagyimir képviseli. A film kulcsjelenetében Vlagyimir a nagy példakép, Lenin szavait idézve megüti Milenát, majd Sztálinnal azonosul. Az érzéki és horrorisztikus elemekben gazdag film a Sweet Movie-val együtt a szocialista gondolat újraértelmezésének látványos – Magyarországon méltatlanul kevéssé ismert – kísérlete.

Az egykori jugoszláv mozi másik nagy alkotója, Zelimir Zelnik szemé­lyesen is megjelent Prestonban. Életművének ismertetője, az amerikai – de jelenleg Belgrádban élő és dolgozó – Greg DeCuir így abba a helyzetbe került, hogy előadását annak „tárgya” jelenlétében tarthatta meg. Sok más értelmiségivel szemben, akik idővel hátat fordítottak fiatalkori baloldali meggyőződésüknek, a hetvenesztendős Zelnik meg­maradt elkötelezett, marxista művésznek. A fiatal DeCuir értelmezésé­ben Zelnik korai dokumentumfilmjei azt a fajta „módszeres marxizmust” képviselték, amely Lukács György szellemében a marxi „ortodoxiához” való visszatérés zászlója alatt valójában ellenzéki és kritikus hangvételt jelentett az államszocializmus dogmáival szemben. Zelnik – aki egészen fiatalon, 1969-ben a Berlinale Arany Medvéjét is elnyerte – többek között izgalmas dokumentumfilmet készített a belgrádi diákokról, akik 1968-ban elfoglalták a Belgrádi Egyetem filozófiai karát, amit „Marx Károly Vörös Egyetem”-nek neveztek át. Ugyancsak dokumentumfilmben dolgozta fel a fiatalkori hajléktalanságot, és a dogmatikus marxisták által „eltűnőben levőnek” tartott falusi parasztfiatalság életét. Zelnik egyébként Újvidé­ken él, vajdasági magyar munkatársai és barátai vannak, s időnként megjelenik magyarországi alternatív fesztiválokon is. (Zelnik 1942-ben náci koncentrációs táborban született, egy szerb kommunista anya és egy szintén kommunista szlovén apa gyermekeként, 1945-re mindkét szülőjét kivégezték a fasiszták. Fiának az Attila Hasszán nevet adta, jeleként annak, hogy ő – sajnos ezzel kisebbségben maradt – bízott a jugoszláviai népek „testvériségében-barátságában”.)

A konferencia keretében bemutatták Zelnik egész estés filmjét, a dokumentarista elemeket játékfilmes eszközökkel vegyítő A kapitalizmus régi iskolája (2009) című nagyszerű alkotását. A film a mai szerbiai mun­kástiltakozásokat – a munkásaikat meglopó gyárosok elleni fellépést, a gyárak kisajátítását, a földek önkényes elfoglalását és szövetkezetek ala­kítását – mutatja be. Az átgondolatlan és tisztességtelen privatizáció sok esetben olyanok kezébe juttatta a gyárakat és földbirtokokat, akik nem voltak képesek megtartani a munkahelyeket, elzavarták a dolgozókat, és apránként túladtak a termelési eszközökön. Ilyesmi persze nem csak Szerbiában fordult elő, de gyárfoglalásokra, úttorlaszokra, szervezett munkástiltakozásokra ismereteim szerint a rendszerváltó országok közül csak ott került sor. Legalább egy esetben, a Jugoremedija gyógyszergyár esetében sikeresen, a gyár hosszú küzdelem után a munkások tulajdo­nába került, eredményesen termel, bár az ellenérdekelt pénzügyi körök igyekeznek ellehetetleníteni a működését. Zelnik filmje némi fekete hu­morba csomagolja a munkástiltakozásokat, fiatal anarchista értelmiségiek próbálnak „proletár öntudatot” ültetni a kompromisszumokhoz szokott és óvatos munkások tudatába. Bár komikus elemeket is látunk, azt nyil­vánvalóvá teszi, hogy szerinte a radikális baloldali értelmiségnek és az öntudatos munkásságnak össze kell fognia a rablóprivatizáció ellen. A filmet követő beszélgetésen Zelnik a Munkástiltakozások Koordinációs Bizottsága (KORP) tevékenységétől is beszélt.

A konferencián magam is előadó voltam, „Kiáltvány a moziról – Forra­dalom és Analízis” című dolgozatomban arról beszéltem, hogy a filmmű­vészeten belül is érdemes distinkciót tenni a marxi értelemben vett kritikai elemzésre törekvő alkotások és a direkten forradalmi, lenini szellemben agitatív filmek között. Míg az utóbbiak lehetőségei napjainkban behatárol­tak, a kapitalizmus kritikai elemzésére és egy értelmesebb jövő felmutatá­sára nagyon is lenne igény. Előadásomban a nemzetközi példák mellett a magyar szocialista mozi hagyományait is felidéztem a Tanácsköztársaság filmműhelyétől az Állami Áruház-szerű „operett-baloldaliságon” át Kovács András Falak című, elkötelezetten kritikus remekléséig.

A konferencia huszonnyolc paneljének valamennyi előadását lehetet­len felidézni. A téma gazdagsága, az előadók (emeritus professzoroktól egyetemi hallgatókig) lelkesedése és persze a kritikus marxizmus fogy­hatatlan szellemi potenciálja a szervezőket arra sarkallja, hogy meg­próbálkozzanak egy időszakos (természetesen angol nyelvű) folyóirat, „Journal” alapításával is, amely folyamatosan foglalkozna a marxizmus és a mozi kapcsolatával. Akit érdekel a project és szeretne bekapcso­lódni az esetleges (szponzorok nélkül aligha megvalósuló) munkába, az keresse közvetlenül Ewa Hanna Mazierskát a Lancashire-i egyetemen. E-mail címe: EHMazierska@uclan.ac.uk