A kanadai szociológus szerint az 1998-99-es megvesztegetési botrány után egyfelől, a médiában és a hétköznapi szóbeszédben soha nem látott mértékben érte kritika és cinizmus az olimpiai ipar minden szegmensét, másfelől a támogatók jó része ahelyett, hogy elállt volna az olimpia szellemének és eszményeinek hangoztatásától, ezt nagyobb lelkesedéssel tette, mint korábban bármikor.
Az olimpia szellemiségéről és eszményeiről szóló diskurzus kialakulása – legalább – az újkori olimpiai játékok múlt század végi kezdetéig vezethető vissza, jóllehet Richard Pound, a NOB alelnöke szerint ezen "időtálló" eszmények háromezer éves töretlen múlttal bírnak (Pound, 1999; 2). Érdemes az 1998-99-es megvesztegetési botrány előtti és utáni diskurzusokat összehasonlítani, mivel nem várt irányba történtek változások, ha csak minimálisak is. Egyfelől a médiában és a hétköznapi szóbeszédben soha nem látott mértékben érte kritika és cinizmus az olimpiai ipar minden szegmensét; másfelől a támogatók jó része ahelyett, hogy elállt volna az olimpia szellemének és eszményeinek hangoztatásától, ezt nagyobb lelkesedéssel tette, mint korábban bármikor.
Az Egyesült Államokban és Kanadában az 1996-os atlantai nyári játékok kiszabadították az "olimpia szellemét" a palackból, mint ezt Sandra Levy kanadai atléta, a torontói kétezer-nyolcas jelölőbizottság tagjának szavai is érzékeltetik:
Az olimpiai játékok megtestesítik mindazt, amit mi, amit a világ megvalósítani képes – a nemzetek közötti összetartást. Utópista ábrándnak tűnik, ám aki az olimpiai faluban megtapasztalja ezt az utópiát, valóban hinni kezd ezen álom megvalósulásában… Az "olimpiai család" kifejezés e faluközösséget jelöli – egy nyelvi kísérlet arra, hogy a nemzetközi egység élményét megóvjuk a feledéstől (Levy, 1996).
Levy sugárzó, ha nem idealisztikus szavai éles ellentétben álltak az amerikai kosárlabdacsapat egynéhány tagjának megvető és lekicsinylő megnyilatkozásaival. A dúsgazdag hivatásos sportolók szemmel láthatólag csekély érdeklődést mutattak az olimpiai falu közössége iránt, inkább luxusszállodákban húzták meg magukat.
A média kulcsszerepet játszott az olimpiai szellemről szóló diskurzus megteremtésében. Nemcsak, hogy olimpiai történetek kerültek be a hírek közé, de számos újság- és hírlapkiadó, valamint tévétársaság a nyári játékok meghatározó szponzorává lépett elő. Egy 1996-ban megjelent Newsweek cikk példákkal érzékeltette a különböző médiumok reklámjainak hirtelen előtérbe kerülését:
[Az olimpiai játékok] a bátorság borzongató példáit hagyják örökül számunkra… [valamint] örökké emlékezetes sikereket, felejtenivaló vereségeket, és egy kislány képét, aki mérlegállás közben elesik (az ajkába harap, repül a lófarka, a háttérben a könnyeikkel küzdenek a szülei) – e tökéletesen megörökített transzcendens pillanatot a Valhalla sportrovata tette örökbecsű emlékké (Adler, 1996).
Amikor pár héttel később a tornagyakorlatokra került a sor, a hősies ifjú tornászlány képe, ahogy az várható volt, ténylegesen megjelent milliók tévéképernyőjén, ám sok néző számára az a tudat, hogy Kelly Strugnak kificamodott bokával kell végrehajtania a gyakorlatát, nem egy transzcendens pillanat élményét, hanem az emberi kegyetlenség egy kirívó példáját nyújtotta.
Kanada egyik országos lapjának, a Globe and Mailnek "Az olimpiai játékok jelentősége" címmel 1996-ban megjelent vezércikke hasonlóan lírai húrokat pengetett:
Az olimpiai játékok a sport szabadkereskedelmét valósítják meg – mindenünnen sportolókat hívnak, hogy a nacionalista elkülönülés falait átugorják, a kegyelem és szépség eszméit tökéletes formába öntsék… az emberiséget várják a versengés üstkatlanjába, melynek fénye, hitünk szerint, korunk sötétségét váltja fel. E két hét alatt planétánk minden lakóját megérinti a jóakarat szelleme, és az emberi méltóság érzése tölti el. E napokban az olimpiai játékokkal kapcsolatban nem akarunk rosszra gondolni. (The importance of the Olympics, 1996)
1999-ben, röviddel a botrány után helytállóbb volna az olimpia (véleményem szerint) kritikátlan közfelfogását a PR cégeknek tulajdonítani. Sportmarketinggel foglalkozó szakemberek, többek közt Michael Payne, a NOB marketingigazgatója is, azt tanácsolták a rendező városoknak, hogy "a zűrzavart a reformok katalizátoraként" használják fel. Payne sokatmondóan így folytatta: "Ez nem csupán egy sportesemény… ez egy olyan különleges dolog, amiért lelkesednek az emberek, így kötelességünk azt megoltalmazni" (Payne, idézi Thompson, 1999). Kijelentését alátámasztja, hogy 1999 nyarán, amikoris négy nemzetközi vizsgálat felszínre hozta az Olimpiai Bizottság köreit érintő visszaéléseket, a média, a sportolók és a sportrajongók továbbra is az "olimpia szellemébe" vetett hitüket hangoztatták.
A Toronto Star olimpiai tudósítója, Randy Starkman, hazája kiemelkedő sportemberének, Renn Crichlow-nak példamutató lelkesedését és teljesítményét így kommentálta: "Nézzünk szembe a valósággal! Semmilyen más esemény nem kelti életre úgy a népünkben rejlő spirituszt, mint az olimpiai játékok. A Renn Crichlow-hoz hasonló sportemberek miatt érdemes életben tartani a játékokat" (Starkman, 1999a).
Hasonlóképpen, a Sydney Morning Herald vezércikke a százméteres futás rekordját megdöntő Maurice Greene-t méltatta, akinek teljesítménye "a sport megváltó erejéről tett tanúbizonyságot, és segít túllépni a NOB és az Ausztrál Olimpiai Bizottság elhibázott cselekedetein, s egyúttal a nyári játékaink jövőre esedékes megrendezéséhez is erőt nyújt" (Our Games, 1999; kiemelés tőlem). Vegyük észre, hogy a sport "megváltó erejéről" vallási köntösben beszélni nem ugyanaz, mint liberális álláspontból az olimpiai játékok tekintélyének "helyreállítását" hangsúlyozni! A – jobbára – hajdani olimpikonok visszaemlékezéseihez hasonlítható ez inkább, amelyekben a játékok "varázsáról" avagy kevésbé líraian goosebumps factor-ról lehet hallani.
A megvesztegetési botrány közepén a Salt Lake Tribune hasonló kísérletet tett arra, hogy a közvélemény figyelmét ismét "a tiszta sportolókra" irányítsa. "Az egykori olimpikonunk szerint Salt Lake City valóra válthatja álmát" (Gorrel, 1999) címmel 1999 februárjában megjelent írás John Nyber hivatásos szónokot és egykori úszó olimpikont méltatta, aki – nem véletlenül – Salt Lake Cityben járt ez idő tájt, hogy az új, Feléledt bennem az olimposzi láng című könyvét reklámozza. A hányattatott sorsú olimpiai városoknál jól bevált receptet alkalmazva Nyber arra ösztönözte a Utah állambelieket, hogy a botrányt "az erejük összegyűjtésére" használják fel, és "így próbálják mindenki szívében feléleszteni az olimposzi lángot." Utolsó szóvirágjában egy vallási rítust is felelevenített: "Megadatott nekünk a lehetőség, hogy az olimposziakhoz hasonlóan cselekedjünk – visszanézzünk és így nyugtázzuk diadalunkat: 'legyőztük őket'."
Nyber jóslata szerint a botrány jelenlegi hatása ellenére "az emberek eszében 2000-ben nem ez fog járni". Carl Lewis amerikai atléta hasonlóképpen nyilatkozott: "Amikor a versenyre minden készen áll, a sportolók kimennek a pályára és megteszik a magukét. Csak őrájuk emlékezünk az olimpiákból… nem a szervezőkre vagy bárki másra" (Business as usual, 1999).
"Az emberek felejteni fognak" szlogen kulcsfontosságú szerepet játszott az olimpia támogatóinak azon igyekezetében, hogy elvegyék a botrány élét. A stadionokban és a képernyők előtt ülő nézőket könnyen rászedhető, kritikai érzék nélküli és rendkívül rossz emlékezőképességgel rendelkező, ámde a "tiszta sportoló" és az olimpiai szellem retorikájának könnyen bedőlő együgyű alakokként képzelték el. Antonio Samaranch-nak a NOB 1999. márciusi ülését megnyitó beszéde tökéletesen példázza mindezt:
Az előttünk álló feladat nem más, mint a világ figyelmét a polémikus helyzetről ismét a lényegre irányítani: az olimpiai játékokra és a világ sportolóira. őszintén szólva, a sportolók elvesztek e folyamat során. … E fiatal emberektől kevesek hibás cselekedetei nem vehetik el az álmaik megvalósításának lehetőségét. (Samaranch, 1996; 6)
A hátrányos helyzetű lakosság és a társadalmi igazságosság elkötelezettjei számára komoly következményekkel járt a sportolók olimpiai "álmainak" abszolút elsőbbsége. Az olimpiát kritikával illetni egyet jelentett e fiatal sportolók kemény és odaadó munkájának s a jövőt illető reményeinek semmibevételével. Az olimpiai ipar retorikája hallgatott arról, hogy az Atlanta, Szöul, Toronto vagy Sydney utcáin élő férfiaknak, nőknek és gyermekeknek is lehet saját (otthonról, állásról, biztonságról vagy az önmegvalósításról szóló) álmuk – eltekintve a megszokott ígérettől, miszerint e problémákat egy gazdasági fellendülés segíthetne megoldani (jóllehet az olimpiai jelölő és szervező bizottságok siettek leszögezni, hogy az olimpia nem társadalmi problémák "orvoslására" jött létre.) A "tiszta sportoló" és a "tiszta sport" mítosza elterelte a közvélemény figyelmét a hátrányos helyzetűek álmairól.
A sporttal tudományként foglalkozó körökben is ritkán merült fel problémaként az "olimpiai álom" retorikája. A 80-as és 90-es években a színes bőrű kamaszok sekélyes "gyűrű álmairól" folyt parázs vita. A fekete fiatalok többsége arról ábrándozott, hogy egykor az NBA sztárja lesz, jóllehet ismeretes ennek a rendkívül alacsony statisztikai valószínűsége. Az intézményesült raszszizmus felkarolta és támogatta a színes bőrű fiatalok sporttevékenységeit, miközben a szellemi gyarapodásukra kevesebb figyelmet fordított (pl. Hoberman, 1997). Ezzel ellentétben, habár hasonlóan csekély a statisztikai valószínűsége annak, hogy valakiből olimpikon váljék, kevés kritika érte az "olimpiai álom" diskurzusát, viszont annál több támogatásban részesült.
Régre nyúlik vissza a sporttal és az olimpia szervezésével kapcsolatos tényezők elkülönítésének mitológiája, amely 1999-ben különösen hasznosnak bizonyult az olimpiai ipar túlélése szempontjából. Utah állam szenátorának, Scott Howellnek a kijelentése is ezt példázza: "Közös erővel képesek vagyunk az olimpia szellemét előmozdítani. Nem szabad elfeledkeznünk a játékok lelkét adó sportolókról!" (Howell, idézi Fantin, 1999a). Kanadában Ken Read és Mark Tewksbury, egykori olimpikonok is e szavakat visszhangozták:
A jelen válságos állapotában rendkívüli fontosságú, hogy különbséget tegyünk az olimpiai játékok és a NOB között… Az olimpiai játékoknak – nyárinak és télinek egyaránt – a szívét és a lelkét a sportolók adják, akik továbbra is léteznek, és az ismeretlenség homályában fáradoznak egyazon cél eléréséért. (Read, 1999)
[Az olimpiai eszmékben] erősebben hiszek, mint bármikor. Fordulóponthoz értünk: az olimpiai játékokat visszaadhatjuk a fiataloknak, a sportolóknak. Megmutathatjuk, hogy az olimpia nem száztizennégy NOB tagé. (Tewksbury, idézi Grange, 1999)
Hasonlóképp, a sportolók képviseleti szerve (Olympic Advocates Together Honorably) egyik fő célkitűzéseként egy olyan folyamat beindítását szorgalmazta, amely "szem előtt tartja szervezete minden tagjának érdekét, és elismerteti, hogy az olimpia lelke egy a sportolók lelkével" (OATH, 1999).
Ezen észjárás szerint, az olimpia igaz "szíve" nem más, mint a "tiszta" sportoló és a "tiszta" sport, míg a NOB, a NOC (Nemzeti Olimpiai Bizottságok), az NBC, a Coca Cola, a doppingolás, stb. csak mellékes szennyfoltok. A "tiszta" sportoló és a "tiszta" sport történetietlen és kiragadott fogalmai igencsak megroppantak, mint azt bármely kritikai szociológiai vagy történeti vizsgálódás megállapítaná. Az igazat megvallva, amennyiben a professzionális kosárlabda vagy jégkorong vonatkozásában hoznánk fel kritikai érveinket a "tiszta" sportoló és a "tiszta" játék védelmében, s az NHL-t, a TSN-t vagy a Nike-ot bírálva, fejtegetésünket reménytelenül naivnak és anakronisztikusnak tartanák.
Az olimpikonok nem homogén csoportot alkotnak – amatőrök és hivatásosak, gazdagok és szegények, gyerekek és felnőttek, erkölcsösek és erkölcstelenek. Az olimpiai iparban résztvevő sportolóknak, társadalmi helyzetüktől függően, megvan a lehetőségük arra, hogy ellenálljanak az olimpiai hegemóniának, avagy hozzáidomuljanak ahhoz. A demokratikus országokban élő sportolók ellenállásának egy formája lehet, hogy lemondanak az olimpiai szereplésükről és alternatív nemzetközi versenyeket szerveznek. Mindezek ellenére, a "tiszta" sportolók 1999-es kampánya reformokat és nem egy gyökeres átalakulást sürgetett. A mitikus "aranykorhoz" való visszatérést hangsúlyozták – amikoris az újkori olimpiák még csak a sportról szóltak. E reformok támogatója az OATH volt, a NOB pedig, ahogy az várható volt, gyökeres változások helyett egy fokozatos átalakulást szorgalmazott.
A botrány egész ideje alatt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság PR szakemberei egy olyan diskurzus létrehozásán fáradoztak, amely "a sportolók" homogén csoportját a NOB "rothadt almáival" (Pound alelnök urat idézve) állítja szembe. Az olimpikonok az "igazság letéteményeseiként" jelentek meg: a bölcsesség hangjai voltak ők. A tévéképernyőn és az újságok oldalain egyre az olimpikonokkal megbízásból készített interjúkkal találkozhattunk, míg a NOB tagjai, illetőleg az olimpiai ipar felsőbb körei szinte teljesen kiszorultak a médiából. Az egészben az volt a komikus, hogy nyilvánvalóvá vált, nem elég az olimpián részt venni ahhoz, hogy valakinek megnyerő személyisége legyen vagy etikus a magatartása. A hivatali kötelességmulasztással vádlottak között szép számmal találunk egykori olimpikonokat (Coates, Coles, Geesnink, Haeggman, Henderson, Tallberg és Wallwork), míg mások (Arroyo, N'Diaye, Keita, Kim és Mukora) edzői múlttal bírnak vagy a sportadminisztrációban tevékenykedtek. Samaranch és Pound gyakran hozta fel védekezésül a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak a sportolókkal való szegényes kapcsolatát firtató váddal szemben, hogy 1998-ban, az eltávolítások előtt, a NOB száztíz tagjából harminchárom egykori olimpikon volt.
Tekintettel arra, hogy az általánosan elterjedt nézet szerint az olimpikonok tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, elsikkadt az a körülmény, hogy a "tiszta sportolók" különbözőféleképpen vélekednek a megvesztegetési botrányról. Az Associated Press egy 1999. januári jelentése Mark Spitz és Carl Lewis amerikai sportolók nézeteit adta közre. A két olimpikon állítása szerint a korrupció már jó ideje jelen van az olimpiai helyszínek kiválasztásában, nagyrészt a hibás elbírálási folyamat és a NOB tagok szabályozatlan jogkörének köszönhetően (Business as usual, 1999). A kanadai Tewksbury és Read idealistább szemmel nézi a történteket: személyes csalódásként és az "olimpiai mozgalom" elárulásaként élték meg a NOB tagjainak viselkedését (Read, 1999; Grange, 1999). Mindeközben az ausztrál sportolók egyezményben rögzítették országuk sportolóinak közös értékeit, többek között a doppingszerek és a csalás egyéb formáinak elutasítását, valamint a vesztesekkel való könyörületes bánásmódot (Athletes…, 1999).
Amellett, hogy a sportolók tisztességtelen és rasszista megnyilvánulásait, a "hülye vicceiket" elutasítjuk, tekintettel kell lennünk arra, hogy az olimpikonok, más foglalkozásúakhoz hasonlóan, nem alkotnak homogén csoportot. A nem, társadalmi osztály, etnikai hovatartozás, szexuális orientáció, vallás és nemzetiség nyilvánvaló kategóriái mellett, fontos különbségek vannak az olimpikonok politikai nézeteit, neveltetését, analitikus képességeit és éleslátását illetően is. Röviden, az "olimpikonság" kategóriája nem áll a társadalmi elemzés többi kategóriája felett, s egyúttal az olimpikonok sem per definitionem szakértő elemzői az olimpiának. Továbbá, az olimpiai elemzők egy a radikálisoktól a konzervatívokig terjedő politikai skálán helyezkednek el, és legkevésbé az olimpiai ipar hegemóniájával szembehelyezkedő radikális elemzők hallathatják a hangjukat. (Jó példa erre az egykori jégkorongjátékos olimpikon, Jan Borowy, aki tíz évig volt a "Kenyeret és ne cirkuszt" olimpiaellenes szövetség [Bread Not Circuses Coalition] meghatározó alakja, s akivel interjút is készítettem a kutatásaim során).
A média szelekciós kritériumai nyilvánvalóak voltak, mivel figyelmének oroszlánrésze a "tiszta sportoló" eszményét leginkább megközelítő olimpikonokra összpontosult. Ben Johnson, egykori kanadai olimpikon, azon kevesek egyike, akiket szteroidok használatán kaptak és meg is büntették ezért, szóvá tette, hogy a NOB kettős mércét alkalmaz: a tisztességtelen tagjait felmenti a vádak alól, míg a tisztességtelen sportolókat megbünteti. Johnson, egy fekete sportoló, a helyi, torontói média figyelmét keltette fel valamelyest (Starkman, 1999b), Tewksbury és az OATH viszont a nemzetközi médiának parancsolt figyelmet 1999 januárjában és februárjában. Az OATH legtöbb, bár nem valamennyi alapító tagja fiatal és fehérbőrű; liberális és idealista inkább, semmint radikális és elcsigázott; a reformterveik pedig könnyen emészthetőek voltak az olimpiai retorikán felnőtt fogyasztói generációk számára. Richard Pound azon kevesek egyike volt, akik szót emeltek egy olyan kezdeményezés ellen, amelyet a legtöbben tapssal üdvözöltek. Keveseknek szúrt szemet az, hogy az OATH "új bort régi palackokban" rendelt.
1999 elején azzal a feladattal jött létre a NOB 2000 Bizottság, hogy a szerkezeti reformmal kapcsolatos ajánlásokat tegyen. 1999 júniusában tette közzé a részidős jelentését. Az olimpia eszményeinek, értékeinek, egyediségének, örökségének, jótéteményeinek stb. megszokott sallangjaiban bővelkedő jelentés javaslata szerint "minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a sportolók mögött álló mozgalmat folyamatos (azaz nem forradalmi) változtatásokkal demokratikusabbá tegyük, s egyúttal autonómiáját és függetlenségét is megőrizzük" (IOC 2000 Commission, 1999; 3). Nemcsak a NOB hozzáállását tükrözte a "folytonos, azaz nem forradalmi" kitétel, hanem a sportolók képviseleti szerve, az OATH ugyanez év júniusában "A demokrácia lángjának felélesztése" címmel tartott szimpóziumán kidolgozott küldetésével is egybecsengett. A NOB jelentésével vetekedvén, az OATH is részben a demokratikus intézmények megerősítésével kívánta helyreállítani az olimpiai mozgalom eszméit. Röviden, az 1999-es év első felének számos történése tanúskodik arról, hogy az olimpiai ipar nagyban támaszkodik a tiszta sportoló és a tiszta sport mítoszára. Egy mindenekelőtt gazdasági vállalkozás, azaz nem vallási mozgalom részéről a "reformokhoz" való ilyetén hozzáállás nem elfogadható.
(Fordította: Rövid Márton László)
Elhangzott "A következő évezred olimpiái" címmel a University of New South Wales Centre for Olympic Studies által Sydneyben rendezett konferencián. A tanulmány jelentős része megtalálható – Inside the Olympic Industry: The Politics of Olympic Bids and Preparations, State University of New York Press, 2000.
Irodalom
Adler, J. (1996) It's the Olympic spirit that still moves them. Newsweek (July 22)
Business as usual (1999). Associated Press (January 13)
Fantin, L (1999). Utahns react to Olympic scandal: cynicism, anger. Tribune (January 9)
Gorrell, M. (1999). Olympic alumnus tells SL it can achieve dream. Tribune (February 26)
Grange, M. (1999). IOC report on Games scandal not enough, Tewksbury says. Globe and Mail (Jan. 27)
Hoberman, J. (1997). Darwin's Athletes. New York: Houghton Mifflin.
IOC 2000 Commission (1999). Intermediary Report (June 2)
Levy, S. (1996). Cultural unity through sports. FAME Newsletter 15 (March), 1, 7
OATH (1999). Background: What is OATH?
Our Games (editorial) (1999). SMH (June 18)
Pound, R. (1999). Keynote address to the 1999 Sport Summit, New York. (January 21)
Read, K. (1999). Special to the Calgary Herald. (January 26)
Samaranch, J.A. (1999b). Transcript of Speech to open 108th Session (March 17)
Starkman, R. (1999a). Crichlow speech shows true Olympic spirit. Star (February 7)
Starkman, R. (1999b). Johnson calls for ban. Star (March 9)
The importance of Olympics (editorial) (1996). Globe and Mail (July 29)
Thompson, A. (1999). Dirty deals could spark cleanup. Star (January 31)