Az uralkodó közgazdaságtudomány a munka fogalmát a bérmun­kára, illetve keresőtevékenységre, a gazdaságét pedig a piac­gazdaság, illetve a pénzgazdaság területére szűkíti le. Ezek a félrevezető közgazdaságtudományi meghatározások nemcsak a gazdasági eredményesség értékeléséhez szükséges közgazda­sági mutatószámokban csapódnak le (mint például a bruttó ha­zai termék), hanem a gondolkodásban, az emberek mindenna­pi kommunikációjában, valamint a gazdaságpolitikai döntések­ben és intézkedésekben is.

A pénzgazdaság vezető gazdasági teoretikusai egyetértenek abban, hogy gazdaság az, amit pénzben mérnek. Ami ezen kí­vül van, az számukra egyben a gazdaságon is kívül van; ide tar­tozik minden, ami szociális, kulturális, magánjellegű vagy politi­kai. A magánháztartásokban végzett, a jólét és a jó közérzet szempontjából alapvető jelentőségű gazdasági jellegű tevékeny­ségek, amelyeket főleg nők végeznek, következésképpen nem jelennek meg a bruttó hazai termékben mint a jólét állítólagos fokmérőjében. Ezzel szemben a „javítási szolgáltatások" emelik a bruttó hazai termékkel mért jólétet. Egy autóbalesetet követő munkák – az orvosi ellátás, az autóval kapcsolatos javítási mun­kák, az ügyvédek, bírák és a kár megállapításánál eljáró kár­szakértők alkalmazása -, csupán azért, mert van áruk, taövelik a bruttó hazai terméket; az éppen aktuális gazdasági elmélet szerint tehát társadalmi gazdagságot teremtenek!

A hivatalos közgazdasági elméletnek a munka és a gazda­ság fogalmának megragadásához kapcsolódó egyik fontos elő­feltételére, mintegy dogmájára hívja fel a figyelmet Elmar Altvater (1995. 17.): a munka a forrása értéknek és értéktöbbletnek, jó­létnek és gazdagságnak; munkamegosztással és a munkafolya­mat részekre bontásával, tehát a munka társadalmi megszerve­zésével jelentős mértékben lehet növelni a termelékenységet. Döntő jelentősége van azonban annak, amit már Karl Marx is megfogalmazott a produktív (termelő-) munka fogalmával kap­csolatban a Politikai gazdaságtan bírálatában: „Kapitalista viszo­nyok között nem számít minden olyan munka produktívnak, amely valamilyen módon hozzájárul a gazdagság növeléséhez, hanem csak az a munka, amely értéktöbbletet és ebből követ­kezőleg tőkét állít elő,"

A „munkának és gazdaságnak" a kapitalizmus szellemében történő effajta megragadásával kapcsolatban – amely egyébként a szakszervezetekben és a szociáldemokrácián belül is megha­tározó erővel bír – jegyzi meg Ingrid Kurz-Scherf (1993.), hogy ez a megkurtított munkafogalom a munka megszervezésének mind a kapitalista, mind a patriarchális formáját magában fog­lalja. E kapitalista szemlélet átvétele miatt sok szakszervezeti tag számára szinte elképzelhetetlen, hogy a munka kategóriái­ban gondolkodva olyan munka is szóba jöhessen, amely nem bérmunka. A szakszervezeti mozgalom és a „baloldal" teljesen egyértelmű ellenségképpel rendelkezik. Ez-az ellenség a tőke. Igaz, hogy ez ellen a kapitalizmus keretein belül lépnek fel vala­milyen formában, de azzal a távlati céllal, hogy egyszer ugyan­ennek a túloldalára érkezzenek meg. A tőke a szakszervezetek esetében a munkaadók konkrét formájában jelenik meg, és ez­zel a konkrét formával a tőke egyben „gazdasággá" is válik. Ily módon kerül sor „munka és gazdaság" szembeállítására, és a munkának egy olyan értelmezése alakul ki, amely azt konflik­tusba állítja „gazdasággal", és elhatárolja attól. Emiatt nem si­kerülhet munka és bérmunka megkülönböztetése, és az sem, hogy olyan önálló felfogás alakuljon ki a „gazdaságról", amely azt a társadalmi munkafolyamat részeként értelmezi. A baloldal ezáltal figyelmen kívül hagyta, hogy az olyan kérdések, mint a termelékenység és a munkamegosztás, nemcsak a tőkének mint uralmi viszonynak tudhatók be, hanem önmagukban is a gaz­daság megszervezésének kérdései. Emellett ráadásul Marx óta, aki megírta a tőke politikai gazdaságtanának bírálatátfsenki sem vállalkozott arra, hogy megírja a munka politikai gazdaságtaná­nak kritikáját. Ebből következően a baloldal egészének aligha van bármi fogalma arról, hogyan kell a társadalmi munkafo­lyamatot értelmesen, emberi, ökológiai és társadalmi krité­riumok alapján igazságosan és hatékonyan kialakítani.

Háztartás és cselekvő egyén?

Az 1980-as évektől kezdve az uralkodó neoliberális és neo­klasszikus gazdasági elméletek megtévesztő alapfeltevéseit fo­kozott mértékben vetik alá kritikai elemzésnek. A bírálatok első­sorban a neoliberális gazdasági modell központi feltevései, te­hát az autonóm egyén és a racionális döntések, illetve válasz­tások feltételezései ellen irányulnak. A nemek közötti viszonyo­kat tekintetbe véve elsősorban annak a ténynek van jelentősé­ge, hogy a családi háztartásban tanúsított magatartásról meg­fogalmazott mikroökonómiai szempontú kijelentések alkotják a magvát a neoklasszikus makroökonómiai elméletnek is, és hogy a „háztartást" cselekvő és döntéshozó egyénként kezelik. Mind­ennek az a következménye, hogy nem tesznek különbséget sze­mélyes kapcsolatok és társadalmi viszonyok, személyes elkép­zelések, tulajdonságok és társadalmi struktúrák között.

Gertraude Mikl-Horke (1995.) a gazdaságot társadalmi gyakor­latként és történelmi-kulturális folyamatként értelmezi, és ebből kifolyólag a közgazdászok gazdaságfogalmáról úgy beszél, mint a „szándékok és elképzelések piacgazdaságáról". Ennek érzékel­tetésére idéz egy a piacgazdaság rejtelmeibe bevezető ismeret­terjesztő könyvből, amelyet elsősorban a volt kommunista orszá­gok érdeklődő olvasóinak szántak. A piacgazdaság eszerint „az egyének és az egyéni szükségletek létéből indul ki. Ezen gazda­ságszervezési forma elsőrendű célja tehát a gazdaság megszer­vezését úgy megoldani, hogy az egyéni kívánságokat, amennyi­re csak lehet, ki lehessen elégíteni… A gazdaság egyes szerep­lői (háztartások, vállalatok, állam) gazdasági terveiket tehát önál­lóan állítják fel, és az egyes piacokon lépnek egymással kapcso­latba. Az áru- és szolgáltatáscsere szabad megegyezések alap­ján, a kereslet és kínálat által meghatározott árnak megfelelően történik." (Feldmann; idézi Mikl-Horke, 1995., 118.). Az a szemlé­let, amely erre az elméletben felállított piaci mechanizmusra kor­látozódik, teljes mértékben eltekint attól, hogy mi zajlik a valóság­ban, és egyúttal teljesen általánosítva, tértől és időtől függetlenül örökérvényűnek nyilváníttatik. Mikl-Horke ezzel szemben azt ál­lapította meg, hogy az ember helyzetét, különösen anyagi életfel­tételeit meghatározott időre és meghatározott térre vonatkoztatva kell vizsgálni, és hogy maga a piaci mechanizmus is számtalan olyan tényező függvénye, mint az élet- és munkaformák, az adott struktúrák, a technikai-szervezeti fejlődés, a törvény szabta ke­retek, az informális hálózatok.

John Kenneth Galbraith (1974.47-56.) kimerítően tárgyalja az egyén és a háztartás összemosását, illetve az egyéni döntés szerepének túlhangsúlyozását, amelyekkel az előbb ismertetett tankönyvidézetben is találkozhattunk. A „fogyasztás és a ház­tartás fogalmával" kapcsolatos fejtegetéseiben elsősorban arra utal, hogy a fogyasztás s ezáltal a termelés számára nem léte­zik semmiféle határ, ha léteznek olyan emberek, akikre a fogyasz­tással összefüggő munkák felelősségét át lehet hárítani. A ren­di agrártársadalmakból a demokratikus ipari társadalmakba való átmenet során a cselédek pótlására „kitalálták" a nőt és a csa­ládot. „Minél nagyobb a jólét, minél nagyobb a jövedelem, annál kiterjedtebbekké és fontosabbakká válnak a háztartásban a szol­gáltatások, a fogyasztáshoz kapcsolódó munkák – a kiválasz­tás, a szállítás, az elkészítés, a javítás, a karbantartás, a tisztí­tás, a felszolgálás, a tárolás, és sok minden más, ami az áruk fogyasztásával összefügg" (Uo. 51.).

Galbraith szerint a tőkés ipari társadalmak számára a nő cse­lédmunkájának pusztán „házias erényből" történő, kvázi termé­szetes szolgáltatásként való átértelmezése – a háziasszony ki­találása – „elsőrendű közgazdasági teljesítmény volt. Az ipari társadalmakat megelőzően csak nagyon kevesen tudták meg­engedni maguknak, hogy szolgálót tartsanak az alacsonyabb rendű munkák elvégzésére; a demokratizálódás következtében szinte az egész férfitársadalom számára rendelkezésre áll szol­gálólányként egy feleség. Ha ezeket a munkákat pénzzel jutal­maznák, akkor a háziasszonyok képeznék a munkásság messze legnépesebb csoportját" (Uo.).

Galbraith folytatja: „A neoklasszikus modell azonban a nő sze­repe elkendőzésének nagyon ravasz módjával áll elő, nevezete­sen a háztartással. Már nem egyszer hangsúlyoztuk, ahogyan a neoklasszikus modell a gazdasági folyamatban hozott egyéni dön­tések szerepét a középpontba állítja. Ezt az erkölcsi alapállást nagy mértékben aláásná, ha ez a döntés a nők kizsákmányolá­sára támaszkodna – és ha a nőknek a döntéshozási folyamatban 'a férfiakkal szemben alárendelt szerepet tulajdonítanának.

Ezek a nehézségek áthidalhatók a háztartás fogalmával. Bár egy háztartáshoz több egyén tartozik – férj, felesé§, gyerekek, néha szülők vagy rokonok is -, akiknek a szükségletei, vélemé­nyei és vonzódásai eltérnek egymástól, a neoklasszikus elmé­let mégis egyenlővé teszi azt az egyénnel. Az egyén és a ház­tartás akarat-megnyilvánulásai gyakorlatilag felcserélhetők egy­mással. (…) Nem könnyű megvédelmezni azt az elképzelést, mi­szerint gazdasági rendszerünk a felnőttek körülbelül felét alá­rendelt státuszba kényszeríti. Ezt nem lehet minden további nél­kül összeegyeztetni egy olyan társadalmi gondolati modellel, amely nemcsak az egyén szerepét hangsúlyozza, hanem an­nak hatalmát explicit módon is elismeri. Ebből következően a neoklasszikus közgazdaságtan ezt a problémát úgy oldja meg, hogy az egyén alávetését a háztartás 'sírjába temeti', és annak belső kapcsolatait figyelmen kívül hagyja, ily módon új formá­ban megalkotva a háztartást mint egyéni felhasználót. A problé­mát sikerült megoldani. A közgazdászok azonban nem hatolnak be a háztartás privát szférájába. … Még meghatározóbb az a körülmény, hogy egy társadalomban, amely olyan nagy értéket tulajdonít a gazdasági teljesítménynek, természetes tekintélyt az a személy élvez, aki a pénzt megkeresi." (Uo. 52., 53.)

A fenti elemzés ismeretében senkit sem fog meglepni Galbraith azon kijelentése, hogy „a háztartás… az elfogadott gazdaságel­méletben alapvetően a férfiúi autoritás gyakorlásának elpalás-tolására szolgál", vagy az az utalás, hogy „a nőknek a fogyasz­tás megkönnyítése érdekében hozott fáradozásait sem a nem­zeti jövedelem, sem a bruttó nemzeti termék meghatározásakor nem veszik tekintetbe. Ez is a dolgok elkendőzését szolgálja, hiszen amit nem számolnak meg, azt gyakran nem is vesszük észre." (I. m. 54.)

Ezekhez a kijelentésekhez a munka és a gazdaság fogalmá­nak uralkodó felfogásait tekintetbe véve a következőket kell nyo­matékosan hozzáfűzni: nemcsak az egyének – elsősorban a nők és a gyerekek – alárendelését rejtették el a háztartás fogalmá­val, hanem a háztartásnak a privátszférába utalásakor a nővel együtt eltűnik a gyereknevelés tevékenysége és a házimunka is. Egyúttal a háztartásnak mint döntéshozó egyénnek a „felta­lálásával" a gazdasági döntések összességükben – tehát makro-ökonómiai értelemben nemzetgazdasági szinten is – a nemek szempontjából látszólag semlegessé válnak. Ám a nemzetközi termelőhelyek közötti versenynek köszönhető költségvetési ta­karékossági csomagok elemzése ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. így például az egészségügy területén hozott kiadás­csökkentő intézkedések következtében sok nő kénytelen a ko­rábbinál több időt fordítani meg nem fizetett ápolási munkákra; az alacsony bérek pótlólagos munkát igényelnek a háztartás­ban: a nők mossák ki a ruhákat, ahelyett, hogy a tisztítóba vin­nék őket; még akkor is otthon készítik el az ebédet, ha dolgozó nők, mert így olcsóbb stb.

Miközben más közgazdasági elméletekben mind ez ideig a családi munkamegosztásnak a nemek közötti viszonyokra irá­nyuló hatásait nem vagy csak nagyon érintőlegesen elemezték, a neoliberális közgazdasági iskola már behatóan tanulmányoz­ta a munkamegosztást az egyes családokon belül. A munkameg­osztást a háztartás családi jellegével összefüggésben a biológi­ai különbségek talaján magyarázta, ezzel mintegy rögzítve azt.

Gary S. Becker nem véletlenül kapott 1992-ben Nobel-díjat azért, mert a racionális haszonmaximalizálást – elméleti síkon termé­szetesen – alkalmazta a házasságra és a családi munkameg­osztásra, valamint olyan kérdésekre is, mint a drogfogyasztás. Ő a legprominensebb képviselője a New Home Economics-nak, azaz a háztartástudományoknak. Becker alapvető tételeit Friederike Maier (1993. 556.) a következőképpen foglalja össze: „Az emberek háztartásokat képeznek saját munkaerejük újra­termeléséhez és gyermekeik felneveléséhez. A család mint 'két­személyes vállalat' megválaszthatja, hogy miként osztja fel mun­kapotenciálját (értsd idejét) a kereső munka, a házimunka és a szabadidő között. A specializáció által elérhető komparatív elő­nyök tanának megfelelően a munka felosztása egyénileg és a háztartás tagjai között is úgy történik, hogy az a háztartás szá­mára a legnagyobb hasznot eredményezze. Eközben természe­tesen figyelembe kell venni az alternatív költségeket is, tehát hogy ki milyen bért kaphat a munkaerőpiacon. A bérek a ház­tartás számára exogén adottságnak tekinthetők. A tapasztala­tok azt mutatják, hogy a férfiak bére átlagosan magasabb, mint a nőké, utóbbiak tehát a házimunkára szakosodnak. Mivel a nők anticipálják ezt a munkamegosztást, inkább a házimunkára irá­nyuló preferenciákat alakítanak ki, és kevesebbet fektetnek be a munkaerőpiacon jól értékesíthető humántőkébe. Mivel a mun­kaerő termelékenységét meghatározza annak humántőkével való ellátottsága, a nők a munkaerőpiacon kevésbé termelékenyek, és ebből kifolyólag jogosan kapnak kevesebb bért (mert a bér a termelékenység függvénye)."

A kör bezárult: családi munkamegosztás – lecsökkent rész­vétel a kereső tevékenységben – kevesebb humántőke – ala­csonyabb bérezés – a családi munkamegosztás tehát racioná­lis. Hasonló eredményre jutunk, akár a nők alacsonyabb bére­zésénél, akár a családi munkamegosztásnál kapcsolódunk be ebbe az ok-okozati láncolatba.

A New Home Economics és a humántőke-elmélet megfogal­mazása óta a gazdaságban cselekvő egyéneknek nemük is van – legalábbis a háztartáson belül. A piacon a háztartás továbbra is mint semleges egyén hozza döntéseit.

Termelőhelyek versenye és költségvetési megtakarítások

Függetlenül attól, hogy neoliberális vagy marxista hagyományon alapuló közgazdasági elméletről van-e szó, a vásárlás és a ja­vak elkészítése, valamint az ezzel kapcsolatos tervezés nem­zetgazdasági szemszögből nézve fogyasztást jelent, olyan pénz­nek az elköltését, amelyet a hivatalos gazdaság termelt meg. Eközben senki sem kérdezi meg, és senki sem vizsgálja azt, hogy mely munkáknak van értelmük, és mely struktúrák szük­ségesek ahhoz, hogy az ipari társadalmakban az életszínvona­lat biztosítsák. Mivel állítólag csak a szó általában használatos értelmében vett „gazdasági" tevékenységek eredményezhetnek jólétet és magas életszínvonalat, ebből fakadóan minden, ami a „munkatársadalom" értelmében nem munka – mondjuk a szoci­ális tevékenységek -, az az uralkodó, neoliberális elméleti megalapozottságú nemzetgazdasági számbavétel alapján pusz­tán kiadást jelent. A szociális ügyekre fordított pénz – a családi segélyektől a nyugdíjakon keresztül egészen az oktatási intéz­ményekkel kapcsolatos költségekig, beleértve az óvónők és pe­dagógusok díjazását – a gazdasági szakemberek által döntően befolyásolt társadalmi vitákban csak kiadást jelentenek az ál­lam számára.

A hivatalos gazdaság képviselői azzal a gazdaságpolitikai tö­rekvéssel összhangban, hogy az ország területét a világgazda­ság keretein belül mint ipari telephelyet biztosítsák, az uralkodó nemzetgazdasági számbavételből kiindulva arról beszélnek, hogy „a lehetőségei felett él az ország", és hogy szükség van arra, hogy „lefaragjuk a járulékos bérköltségeket". Meghirdették a költség­vetés kiadásoldali megtakarításának programját. Az uralmon lévő gazdasági irányzat képviselői a média befolyását felhasználva a telephely-vita során igyekeznek az embereket meggyőzni arról, hogy jólétük növekedésének kulcsa a piacok világméretű kiter­jesztésében rejtőzik. A politika, az állam feladata pedig az, hogy gondoskodjon róla: országunk és vállalataink mint ipari telephe­lyek versenyképesek legyenek a nemzetközi porondon. Ez a cél­ja minden ipari nemzetnek, aminek következtében aztán a szoci­ális ellátások terén kölcsönösen egymás alá kínálnak.

Az óvodai és az iskolára felkészítő képzésben véghezvitt ki­adásoldali megtakarítások kapcsán jól megvilágítható a fizetett és meg nem fizetett – tehát a társadalmi és magánjellegű – mun­ka megkülönböztetésének fontossága, valamint a szociális ellá­tásban dolgozók alacsony bérszintjének kiemelt jelentősége az uralkodó gazdasági rendszer számára. A kisgyermekek megfe­lelő képzése és nevelése kétségkívül fontos foglalkozás, amely megkívánja azt, hogy az illetőnek legyenek ismeretei a fejlődési és a tanulási folyamatok működéséről, és hogy képes legyen ösztönző környezetet teremteni a gyermekek számára. E tevé­kenységeket nem lehet bizonyos technológiák segítségével ra­cionalizálni vagy helyettesíteni a profit növelése érdekében. A gazdasági szakemberek ezeket a tevékenységeket tehát mint a szociális rendszer elemeit kezelik. Mint ahogy már láttuk, az ural­kodó gazdasági felfogás ezeket a munkákat a háztartáson belül elméletileg és gyakorlatilag is a nő számára „utalja ki" a nő bio­lógiai természetére hivatkozva, a nők pedig állítólag szabad, ra­cionális döntésük alapján végzik el ezeket a feladatokat. Foglal­kozásként pedig a gyermekgondozás szintén majdnem kizáró­lag női tevékenység.

Ha a jólétre vonatkozó nemzetgazdasági mutatószámokat ki­zárólag a piacgazdasági nézőpont alapján határozzák meg, ak­kor a fejlett ipari országokban az általános jólét a költségvetési szakemberek mutatószámai alapján látszólag akkor lesz magas szintű, ha minél kevesebb pénzt kell kiadni a szociális szférára (beleértve az itt dolgozók bérét is). Ha a gazdasági szakembe­rek – az uralkodó gazdasági elmélet elképzelései szerint – azt tűzik ki elsődleges célul, hogy az ország képes legyen vonzó telephelyet biztosítani a nagy iparvállalatoknak, és ezáltal a vál­lalkozói szemléletet általánosítják, akkor annak a költségvetési kiadások visszafogása lesz a következménye az óvodák és az iskolai előkészítők esetében.

Az óvodákon és iskolai előkészítőkön való takarékoskodás példája alapján világossá válik, hogy miért érintik kétszeresen a nőket az ilyen irányultságú politikák. A kiadásoldali megtaka­rítások egyrészről kevesebb állami férőhelyet jelentenek ezek­ben az intézményekben, ami viszont pótlólagosan a nők több otthoni (privát!) gyermeknevelési munkáját igényli. A közgazda­ságtudomány és a politika pénzre korlátozott gazdaságértelme­zése a nők meg nem fizetett munkájára épít, ami a munka fo­galmának általuk adott értelmezése alapján nem is munka. A nemzetgazdaság ezáltal teljesen nyilvánvalóan úgy tartja szá­mon a nőket, mint egy olyan kapacitást, amellyel tetszés szerint lehet manőverezni. Mascha Madörin (1995.) ezzel kapcsolatban „a végtelen anyai szeretet álmának különösen regresszív válto­zatáról" beszél.

A költségvetési kiadások megkurtítása ezen gyermekintézmé­nyek esetében másrészt kevesebb munkahelyet és/vagy keve­sebb órabért is jelent, valamint azt eredményezi, hogy a szerve­zett gyermekgondozás félig magánjellegű kezdeményezései lép­nek a korábban állami intézmények helyébe. A kiadáscsökken­tő programok iránti igény növekedésével minden olyan tevékeny­ség, amely kívül esik a piacon, egyre inkább az ipari országok között zajló telephely-póker áldozatává válik.

Altvater (1995. 17.) magyarázatot ad arra, hogy a politikusok és a munkavállalói érdekképviseletek miért lépnek fel a vállalati érdekek képviselőiként a telephelyek biztosításának mint első­rangú célnak az érdekében. A termelékenység növekedése „szol­gál alapjául a munkatársadalmak minden szereplője – szakszer­vezetek, vállalatok és kormányzatok – közös 'termelési érdekei­nek'. A termelékenység növekedésével nő a tőke profitrátája és a gazdasági növekedés üteme, ugyanakkor tágul a béremelé­sek tere is."

Paul Kellermann (1994. 1991.) ennek a teljesen egyöntetű magatartásnak abban látja a döntő okát, hogy a köztudat csak az ipari termelésre és annak termelékenységére, valamint a pénz(jövedelem)re koncentrál. Ez ahhoz vezet, hogy a pénzt nem a teljesítmény szimbólumaként tekintik, hanem megtévesztő módon azt tartják magának a teljesítménynek. Kellermann fel­vázolja ennek végzetes következményeit. A fenyegető munka­nélküliségre irányuló jogos félelem, valamint „a rövidlátás vagy taktikai számítások következtében… az úgynevezett munkavál­lalók részéről megjelennek a munkaidő rövidítésére és a mun­ka újraelosztására irányuló követelések, a munkaadók és a hoz­zájuk közel álló kormányzatok oldalán pedig megjelennek a szo­ciális államnak az egyéni-partikuláris 'felelősség' javára való visszaszorítására és reprivatizálására (a 'deregulációra') irányuló politikai törekvések." (1991. 13.)

Látható, hogy a munkatársadalom gazdagságának és jólé­tének alapjairól alkotott téves felfogás, valamint a gazdaságel­méletbe vetett megingathatatlan hit teljesen félrevezeti a gon­dolkodást és a cselekvést, és veszélyezteti a jövedelmek biz­tonságát, amely pedig sok ember egzisztenciájának alapja. A piacgazdaságba vetett hit, amely szinte már vallási fanatizmus­ra emlékeztet, azt is elfedi, hogy az uralmi viszonyok, „amelye­ket az olyan objektivált és intézményesített mechanizmusok, mint az 'önszabályozó piac', az oktatási rendszer vagy az igazság­szolgáltatás közvetítenek, átláthatatlanok lesznek és olyan tar­tósak, mint a tárgyak, … és az egyes ember tudata és hatalma képtelen lesz megragadni őket." (Bourdieu, 1977. 238.) Aki azt hiszi, hogy a társadalmi rendet egy akarati lépéssel létre lehet hozni – amit Mikl-Horke ironikusan a „piacgazdaság mint akarat és képzelet" szlogenjével érzékeltetett -, az nem veszi figyelem­be az intézményesített mechanizmusok hatásosságát. Az intéz­mények objektiválódása és az olyan relatíve független területek megléte, mint a „szabad önszabályozó piac", amelyek szigorú, szerződésben rögzített mechanizmusok szerint működnek, az uralkodó jognak megfelelően képes a cselekvés szubjektumai­ra – akik hisznek a „szabad piac" helyességében és megfontolt­ságában – ráerőszakolni szükséges voltát. Ennek következté­ben „az, aki birtokolja az e mechanizmusok uralásához valamint a működésük során létrejött materiális és szimbolikus nyeresé­gek megszerzéséhez szükséges eszközöket, megtakaríthatja magának, hogy a mások feletti uralomra irányuló.közvetlen és nyilvánvaló stratégiákat kelljen alkalmaznia." (Bourdieu, 1987. 239.) Az uralkodó gazdasági rend alapjaínak helyességébe ve­tett hit sokféle módon rögzült a társadalom struktúráiban, törvé­nyeiben, technológiáiban és szimbólumaiban, és ezáltal nem­csak legitimitást kölcsönöz e gazdasági berendezkedésnek min­den szereplő szemében, hanem annak hatalmasait anélkül hagy­ja uralkodni, hogy uralkodóként meg kellene jelenniük. Ezen in­tézményesült mechanizmusok része az is, hogy a nemzetközi telephely-verseny kritikusai szinte alig jutnak szóhoz a napilap­okban vagy az elektronikus sajtóban.

Schunter-Kleemann (1995.51.) szerint az embereket meg kell nyerni a politikai irányvonalat meghatározó nagytőkés érdekek­nek a telephely-vita és az egységes belső piac érdekében foly­tatott offenzív propaganda során egyaránt: „A belső piaci eufóri­át kísérő gazdasági recesszió láttán meg kell tehát tanulnunk, hogy a világot az egyes vállalkozó szemszögéből tekintsük. Vál­lalkozóként kell gondolkodnunk, ezt verik a fejünkbe nap mint nap. Meg kell próbálnunk elfojtani, hogy nekünk, dolgozó és fo­gyasztó nőknek mint eleven, gondolkodó embereknek szociális és kulturális igényeink vannak – olyan létező érdekek, amelyek nem esnek egybe a vállalkozók rövid távú költségkalkulációival.

Mindannyian, nemcsak a szakszervezetek, címzettjei vagyunk ezen új propaganda-hadjáratnak, amely mérgező keveréke a versenyéthosznak, a rasszizmusnak és a nacionalizmusnak. Meg kell tanulnunk, hogy a társadalomban farkastörvények uralkod­nak. … Nyomasztó és veszélyes ez a politika azért, mert kimon­datlanul a telephely-sovinizmusra, a mindenkivel szemben való harckészségre épít…. Az exportsikerek növelése válik a gazda­ságpolitika megszentelt céljává. … Az a logika, hogy a gazdál­kodásnak a szükségletek kielégítését és mindenféle értelmes tevékenységet kellene szolgálnia, és a természetet kímélve kel­lene funkcionálnia, háttérbe szorul a belső piaci vagy világpiaci sikerek utáni hajszával szemben. A nemzetközi versenyképes­ség az új isten, akinek minden áldozatot meg kell hoznunk. Ez az új államvallás!"

Ezen agresszív offenzívával szemben – amely a gazdaság uralkodó felfogásába mélyen be van ágyazva – összefoglalás­képpen megállapíthatjuk: ha a demokratikus ipari társadalmak politikai célja a jólét megteremtése mindenki, de legalábbis mi­nél több ember számára, akkor el kell gondolkodni azon, hogy mely társadalmi cserefolyamatokat kell regionális szinten, me­lyeket nemzetállami keretek között és melyeket a világpiacon sza­bályozni, és ezt hogyan lehet megvalósítani. Ennek érdekében közelebbről meg kell határozni az általános jólét valódi alapjait. A bruttó hazai termék mint a jólét fokmérője nemcsak a meg nem fizetett munka jelentőségét nem veszi figyelembe, ha­nem az általános gazdagságot és életszínvonalat meghatá­rozó formális – állami – és informális infrastruktúra szere­pét sem.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Források

Altvater, Elmar (1995): Die Arpeitsgesellschaít vor den Herausforder-ungen von Geld und Natúr. Das Parlament, 1995. 15. sz. melléklete, 16-24.

Bourdieu, Pierre (1987): Sozialer Sinn. Frankfurt am Main. Bourdieu, Pierre (1992): Die verborgenen Mechanismen der Macht, Hamburg.

Galbraith, John Kenneth (1974): Wirtschaft für Staat und Gesellschaft. München.

Kellermann, Paul (1994): Bodürfnis, Arbeit, Geld und Paradigmata. In: Kellermann-Mikl-Horke (szerk.): Betrieb, Wirtschaft und Gesellschaft. Klagenfurter Beitráge zur bildungswissenschaftlichen Forschung 27., Klagenfurt, 87-117.

Kellermann, Paul (1991): Gesellschaftlich erforderliche Arbeit und Geld. Klagenfurt.

Kurz-Scherf, Ingrid (1993): Fragen an eine Kritik der politischen Öko­nomie der Arbeit. Das Argument, 1993. 3. sz. 339-348.

Madörin, Mascha (1995): Ökonomie aus Frauensicht. In: 10 Jahre Frauenreferat – Amt der Vorarlberger Landesregierung. Bregenz 28-33.

Maier, Friederike (1993): Homo Oeconomicus. Zur geschlechtspezifischen Konstruktion der Wirtschaftswissenschaften. Prokla. 1993. 4.sz. 551-571.

Mikl-Horke, Gertraude (1995): Wirtschaft als sozialer Prozess. In: Kellermann-Mikl-Horke: I. m.

Schunter-Kleemann, Susanne (1994): Frauen und Sozialstaat – Alternativen gegen das Ptriarchat. Wien, Renner-lnstitut, Frauen-Dok. 1995. 2. sz. 42-57.

[A szerző tanulmányának erősen rövidített változata. Eredetileg meg­jelent: Wissenschaftliche Grenzziehungen – Geschlechterverháltnisse – Frauenpolitik. In: Klagenfurter Beiträge zur bildungswissenschaftlichen Forschung. 29. k. (szerk.: Peter Kellermann), Klagenfurt, 60-95.]