1. A Gazdasági és Környezeti Elszámolások Integrált Rendszere (SEEA)

1.1. Javaslatok a nemzeti elszámolások rendszerének módosítására

A gazdaság és hatásai szűk értelmezési körének feloldására az egyik lehetséges út a meglévő mutatók korrigálása és kiegészítése környezeti, illetve társadalmi hatásokat jelentő tételekkel, illetve mutatókkal. Erre a nemzeti elszámolások megalkotása és elterjedése óta több próbálkozás is született.

Nordhaus és Tobin voltak az elsők, akik javasolták és ki is dolgozták a nemzeti jövedelem egy átalakított változatát, melyet a "gazdasági jólét mércéjének" (Measure of Economic Welfare, MEW) neveztek. A szerzők szándéka az volt, hogy a nemzeti jövedelmet úgy egészítsék ki, hogy a teljes gazdasági jólétet tükrözze. Három ponton javasoltak kiegészítést:

A számbavett állományok határait kiterjesztették, és a kiadásokat új kategóriák szerint sorolták be, úgy, hogy az egészségügyi kiadásokat és az oktatást a humán tőkébe fektetett beruházásnak vették, és bizonyos kiadásokat – mint a rendőrség fenntartását – "köztes" kiadásként értelmeztek, mely önmagában nem generál jólétet. Imputálás útján olyan tétteleket foglaltak bele, mint a tulajdonos által lakott lakás vagy a tartós fogyasztási javak szolgáltatásai, a szabadidő értéke és a nem-piaci termékek egyes fajtái. Az urbanizáció bizonyos költségeit levonták.

A kapott adatok alapján a szerzők – fenntartva azt, hogy a GDP mint a jólét mutatója nem pontos – a GDP és a MEW közötti nagymértékű korreláció miatt ez utóbbi bevezetését nem tartották feltétlenül szükségesnek. (A mutatót az 1926-1965 közötti időszakra számolták ki.) Ezt a megállapítást azóta már vitatták, mert rövidebb időintervallumokra kiszámolva a korreláció egyre inkább gyengül. J. Lintott szerint a korreláció nagyrészt az alkalmazott imputálási módszernek volt köszönhető.

Az első módosító javaslat, mely a környezeti változásokat is megpróbálta a rendszerbe vagy egy mutatóba foglalni, Samuelson és Nordhaus által kidolgozott Net Economic Welfare volt. Az alapproblémát számukra is az jelentette, hogy a GNP sok olyan elemet tartalmaz, amely nem járul hozzá nyilvánvaló módon az egyének jólétéhez, emellett viszont kimaradnak belőle a jólét egyes kulcsfontosságú elemei. A következő módosításokat javasolták:

Pluszok: a szabadidő, "csináld magad" munkák és a fekete/szürke gazdaság.

Mínusz: környezeti károk.

A nemzeti elszámolások bírálatainak a nyolcvanas évek közepéig nem sok gyakorlati eredménye volt. Ezen a területen is mérföldkőnek számít a Brundtland-jelentés. A Brundtland Bizottság a fenntartható fejlődés elérése érdekében hívott fel kormányzati politikák alapjául szolgálható mutatók megalkotására. Ezt a felhívást ismételte meg 1992-ben a Föld Csúcson elfogadott Agenda 21 is, mely explicit módon egy integrált környezeti és gazdasági elszámolási rendszer megalkotását tűzte ki célul, mintegy a hagyományos SNA-t kiegészítendő. Ennek hatására több nemzeti kormány kutatásokat indított a fenntartható fejlődést mérő mutatók kidolgozására, főképp a környezeti szempontok valamiféle beépítését szem előtt tartva. Az ún. zöld elszámolások kidolgozásában olyan országok jártak az élen, mint Brazília, Franciaország, Hollandia, Kanada, Németország és Norvégia.

1993-ban az ENSZ Statisztikai Osztálya, az UNSTAD (United Nations Statistical Division) felülvizsgálta a nemzeti elszámolások rendszerét, és a hagyományos elszámolások mellett létrehozott egy olyan "kísérő elszámolásokból" (satellite accounts) álló rendszert, mely az SNA makromutatóinak környezeti érzékenységét volt hivatva növelni. Ez az új adatcsoport kapta az "Integrated System of Economic and Environmental Accounts" (SEEA) nevet.

Ennek az új rendszernek a kezdetei még a nyolcvanas évek közepére nyúlnak vissza: ekkor hozott létre közös munkacsoportot az SNA környezeti szempontú módosítására az ENSZ Környezetvédelmi Programja (United Nations Environment Programme, UNEP) és a Világbank. A SEEA végül (mint maga az új SNA is) egy széles körű nemzetközi kooperáció nyomán született meg: az Európai Közösségek Tanácsa, az IMF, az OECD, az ENSZ és a Világbank bábáskodtak fölötte.

A SEEA rendszere, mint az SNA kiegészítése, változatlanul hagyja a hagyományos nemzeti elszámolás elveit és alapjait. Elemei a különböző természeti állományokról ("tőkékről") vezetett számlák, melyeken az adott év változásait tüntetik fel, és céljuk a természeti erőforrások kimerülésének és a környezeti degradációnak a nyomon követése.

A szatellit elszámolások rendszere tulajdonképpen úgy tekinthető, mint a nemzeti elszámolások hatókörének kiterjesztése, mely az eredeti elszámolási rendszert érintetlenül hagyja és aköré szerveződik. A definíciók, az elszámolási elvek, a termelés határai stb. konzisztensek a kiegészítő mutatókon belül az SNA eredeti rendszerével. Ez a kompromisszumos megoldás egyrészt jó arra, hogy az SNA hagyományos alkalmazási területeit nem érinti, csak egy pluszt ad – de emiatt a számbavett jelenségek köre is szűkebb a lehetségesnél.

A SEEA rendszere abból a szempontból is szűkebb tartományon értelmezhető, hogy csak környezeti kérdésekkel foglalkozik (bár más hasonló, pl. társadalmi mutatók kidolgozásának lehetőségét is felvetették az ENSZ statisztikusai. Célja az, hogy a környezet gazdasági szerepét valamilyen formában mérhetővé téve annak fontosságát jelezze. Kompromisszum volta azonban abban is megnyilvánul, hogy ennek ellenére szemlélete duális: a gazdaság és a környezet két külön rendszer, melyek bizonyos pontokon kapcsolódnak.

2. A Fenntartható Gazdasági Jólét Indexe (ISEW)

1989-ben Caracasban tartottak konferenciát az alternatív gazdasági mutatókról. A tanácskozás fő üzenete az volt, hogy az egysíkú, GDP-ben mért gazdasági fejlődést egy többmutatós, komplex mutatórendszerrel kell felváltani: gazdasági, környezeti és társadalmi mutatók csoportjaival. Ugyanakkor az olyan mutatókat, mint a GDP, melyek használata mélyen beleágyazódott a mai gazdasági és politikai életbe, nem lehet egy csapásra többmutatós rendszerrel felváltani. Egyrészt, mert ezeknek az aggregált mutatóknak megvan az az előnyük, hogy könnyen megragadható eredményeket közölnek, alkalmasak térbeli és időbeli összehasonlításra. Másrészt éppen elterjedtségük, nemzetközi "kodifikáltságuk" miatt, hiszen a világ pénzügyi szervezetei – nem utolsó sorban a Világbank és az IMF – is nagyrészt ezen "ortodox" gazdasági mérőszámok alapján ítélik meg a támogatandó országok, régiók gazdasági fejlődését.

Hasonló gondolatok alapján döntött úgy Hermann Daly, a Világbank (most már volt) közgazdásza és a teológus John Cobb, hogy megpróbálkoznak egy átfogó, aggregált gazdasági jóléti mutató kidolgozásával. Bár könyvükben gyakorlatilag a Caracasi Jelentés elméleti alátámasztását adják, ezt mégis lehetségesnek és szükségesnek tartották, főleg azért, mert egy ilyen mutató a GDP-vel párba állítva "látványos" összehasonlításokra ad módot. Ezt a mérőszámot nevezték el a fenntartható gazdasági jólét indexének (Index of Sustainable Economic Welfare, ISEW).

Az ISEW a lakossági fogyasztást veszi alapul, és ehhez adja hozzá vagy ebből vonja ki a különböző tételeket. A lakossági fogyasztás tartalmazza mind a saját jövedelem, mind a társadalmi juttatások – legyenek azok pénzbeni vagy természetbeni juttatások – által finanszírozott, mind a saját termelésű javak fogyasztását.

A mutató alapja tehát a lakossági fogyasztás, pontosabban a jövedelemegyenlőtlenség indexével korrigált lakossági fogyasztás. Ehhez adódik 1. a háztartási munka értéke; 2. a tartós fogyasztási cikkek éves szolgáltatásainak értéke; 3. az utak, országutak nyújtotta szolgáltatások értéke, és 4. az egészségügyi és oktatási közkiadások. Ebből vonják ki azután a következő tételeket: 5. a tartós fogyasztási cikkek vásárlására fordított éves összeg; 6. a jóléthez hozzá nem járuló egészségügyi és oktatási magánkiadások; 7. az országos szintű reklámkiadások; 8. az ingázás – munkába járás – közvetlen költségei; 9. az urbanizáció költségei; 10. a motorizált közlekedés baleseteinek költsége; 11. a vízszennyezés költségei; 12. a légszennyezés költségei; 13. a zaj okozta károk; 14. a mocsarak és lápok elvesztéséből fakadó károk; 14. a mezőgazdasági területek csökkenéséből fakadó károk; 15. a nem megújítható erőforrások kimerüléséből eredő költségek; és 16. a hosszútávú környezeti károk költsége. Végül hozzászámolnak a mutatóhoz két változó előjelű tételt is: 17. a nettó tőkenövekedést, és 18. az ország nettó nemzetközi tőkepozíciójának változását.

A fenntartható gazdasági jólét indexe tehát láthatóan nagyobb részt becslésekre, mint pontosan mérhető adatokra támaszkodik. (Ez nem meglepő, hiszen ezek a tételek éppen nehezen mérhető vagy számszerűsíthető voltuk miatt nem részei a nemzeti elszámolásoknak.) Ennek Daly és Cobb is tudatában volt. ők maguk különösen bizonytalannak és vitathatónak tartották a kimerülő erőforrásokból származó költségekre és a hosszútávú környezeti károkra vonatkozó becsléseiket. Ezért kiszámolták az ISEW-et e két tétel kihagyásával (ISEW*). Az eredmény azonban azt mutatta, hogy a kettő között az Egyesül Államokban a trendet tekintve nincsen lényeges különbség.

3. A Valódi Fejlődés Mutatója (GPI)

Az ISEW-et megalkotása után sok kritika érte, sok közgazdász, ökológus és más elemző írta meg véleményét erről a mutatóról. Ezek után a "Redifining Progress" nevű kutatócsoport a kritikák alapján átdolgozta, illetve tovább fejlesztette az indikátort. Ezt az új, átdolgozott mutatót Genuine Progress Indicator-nak (a valódi fejlődés mutatószámának) nevezték el. Az, hogy a Genuine Progress Indicator tulajdonképpen az ISEW-nek a továbbfejlesztése, abban is megmutatkozik, hogy az egyik kidolgozója, Clifford Cobb az ISEW-nek is társszerzője volt. A GPI-t Ted Halsteaddel és Jonathan Rowe-val együtt 1995 szeptemberében alkották meg, de csak az Egyesült Államokra számolták ki.

Ugyanúgy, mint a GDP (és az ISEW is) a GPI is a személyes fogyasztásból indul ki. Ezt a személyes fogyasztást a jövedelem-egyenlőtlenségekkel kiegyenlítik, és ezután adják hozzá vagy vonják ki azokat az elemeket, melyek társadalmi vagy környezeti károkat, illetve hasznokat képviselnek (l. 1. táblázat). Ezek három kategóriába tartoznak:

• defenzív kiadások (a múltbeli károk kompenzálása),
• társadalmi költségek,
• a környezeti tőke és a természeti erőforrások leértékelődése (amortizációja).

1. Táblázat

A GPI az ISEW-hez képest több új tételt tartalmaz: öt társadalmi és két környezeti kárral bővült a lista. Marc Breslow szerint azonban a GPI sok esetben még mindig alulbecsüli a társadalmi károkat és túlbecsüli a természeti károkat.

4. Az Emberi Fejlődés Indexe (HDI)

Az Emberi Fejlődés Mutatója (Human Development Index, HDI) az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja által 1990-ben kidolgozott mutatószám. Megalkotásának célja az volt, hogy a GDP által nem mért fontos értékek alapján rangsorolhatóvá tegye az egyes gazdaságokat. Számos olyan hiányosságra keres megoldást, amelyek a 2. részben is szerepeltek. Ezek:

• a GDP abszolút értékének helyettesítése egy a változás irányát mutató, korábbi értékhez képesti viszonyszám segítségével;
• a nemzeti valuta dollárárfolyama segítségével történő torz egységesítés elkerülése az egy főre jutó GDP adott gazdaságon belüli vásárlóerejének összehasonlításával;
• az oktatás és a közegészségügy mint érték beemelése a mutatóba.

Az új mutató két módszertani újdonságot tartalmazott a hagyományos GDP kiszámolásához képest. Először is a jövedelem megítélésén változtat, főleg a csökkenő határhozadék alkalmazásával (ami a jövedelem logaritmusának alkalmazását jelenti). Másodszor az így módosított jövedelmet két humán fejlődési mutató értékével összegzi, az élettartam és a tudás mérése céljából, ahol a három aspektus azonos súlyt kap.

A fentieknek megfelelően a HDI három részből áll össze:

• az egy főre jutó GDP, vásárlóerő paritáson számolva;
• az iskolázottság szintje (a felnőtt lakosság olvasási aránya kétharmados, az iskolában eltöltött évek átlagos száma is egyharmados súllyal);
• születéskor várható élettartam.

A fejlett ipari országok jó eredményei arra késztették az alkotókat, hogy folyamatosan finomítsák a mutatószám érzékenységét, bővítsék annak tartalmát, ezzel fenntartva annak rangsoroló képességét. (Az ennek alapján kialakult számítási rendszert vázlatosan a 2. táblázat foglalja össze.)

2. táblázat

A mutató további finomításának lehetőségére az alkotók több utat is felsorolnak, elsősorban a fejlett országok vonatkozásában. Ez olyan egyéb statisztikák beemelését jelenti, amelyek a lakosság jólétének lehetnek mutatói (hajléktalanság-, kábítószerfüggés elterjedtségét mutató, öngyilkossági-, bűnözési statisztikák).

Ahol a rendelkezésre álló adatok ezt lehetővé teszik, mód van többféle HDI kiszámítására, egyes csoportokra vonatkoztatva: a népesség lakhely, vagyoni helyzet, nem stb. alapján való rétegzése útján. A legfejlettebb országokban el is készült egy, a nemek alapján számított mutató a következők szerint. Kiszámolták, hogy a nők adataiból számolt HDI hány százaléka a férfiakénak. Ezzel az arányszámmal megszorozzák az eredeti HDI értéket. (Az országok így kapott módosított HDI alapján történt újrarangsorolása érdekes eredményt mutatott. A szerzők közlik néhány ország eredeti (E) és módosítás utáni (M) helyezését: Japán: E:3 M:19, Kanada: E:1 M:9, Svájc: E:2 M:17, Hong-Kong: E:22 M:30, Svédország: E:4 M:1, Dánia: E:15 M:4, Finnország: E:16 M:3, Új-Zéland: E:18 M:8.

5. Többdimenziós alternatív mutatórendszerek

Az eddig ismertetett alternatívák központi gondolata az volt, hogy a GDP-t korrigálva egy másik, valószerűbb mutatóhoz jussanak. De a jólét méréséről szóló vitákban van egy másik elmélet is, mely szerint bármivel egészítjük ki a GDP-t, az eredetileg pénzértékkel nem rendelkező dolgok monetizálása miatt az eredmény szükségszerűen annyira torz lesz, hogy az ilyen mutatók alig használhatók valamire, kormányzati politikák alapjául pedig egyáltalán nem (ami az eredeti SNA-rendszernek is az egyik fő célja volt). Ennek a nézőpontnak a képviselői az egyetlen GDP mutató alternatívájaként egy természetes mértékegységekben kifejezett mutatócsoportot javasolnak.

1989-ben, a caracasi kongresszuson ebből a szempontból vizsgálták a lehetséges hatékonyabb fejlődési indikátorokat. Megállapították, hogy a fejlődési mutatókat úgy kellene megválasztani, hogy egyszerűek, alacsony költséggel megállapíthatók, nem, életkor, földrajzi terület, gazdasági és társadalmi csoportok szerint lebonthatók legyenek, kifejezve így a fejlődés megoszlásának dimenzióit.

A kongresszus egyik résztvevője, Victor Anderson is ajánlásokat fogalmazott meg, felvázolva az alternatív gazdasági mutatók kívánt fejlődési irányát:

• Fel kellene ismerni a mutatók mindhárom fajtájának: pénz-, társadalmi, környezeti és erőforrás-indikátorok használatának fontosságát.
• Arra kellene törekedni, hogy a kormányzati és egyéb politikák kidolgozásánál a súlypont áthelyeződjön a pénzindikátorokról a humán és természeti világ "valódi" mutatói felé.
• Az egy mutatószámba való egyre több információ sűrítésének célját fel kellene váltania a mutatószám-csoportok koncepciójának.

Anderson később meg is határozta, hogy milyen feltételeknek kellene megfelelniük azoknak a mutatóknak, melyek alkotóelemei lehetnek egy jobb mutatórendszernek. Feltételei a következők voltak:

• Egy mutatónak nem szabad automatikus értékítéletet hordoznia: vagyis emelkedése vagy csökkenése nem feltétlenül jelenti azt, hogy javult a helyzet vagy romlott a helyzet. Egyszerűen csak közölnie kell egy dolgot, amelyet fontosnak tartunk. Egy indikátornak a realitásokat kell tükröznie, nemcsak a valóság könnyen értékelhető részét.
• Egy mutatónak nem szabad egy politikai eszközhöz kötődnie. A legjobb eszköz kiválasztása az indikátor által mért problémára sokszor igen nehéz lehet, de ezt nem lehet megkerülni.
• Egy mutatónak nem kell újnak lennie. A lehetséges mutatók megvizsgálása és átrostálása olyan indikátorok kiválasztásához is vezethet, melyek nagyon is ismerősek (bár lehet, hogy nem a közgazdászoknak), mint pl. a csecsemőhalandóság.
• Az eddigi javaslatok a jobb fejlődési mutatócsoportokra általában a gazdasági, társadalmi és emberi fejlődés meghatározott elméletein nyugodtak. Ezek nagyon sok ellenvetést és vitát gerjesztettek, főleg ha az adott elméletek olyanok voltak, melyek a fejlődésnek csak egy járható útját ismerték. Az ilyen nézetek túl szűkek ahhoz, a mai gazdasági és emberi fejlődés sokszínűségével megbirkózzanak.
• Magának a mutatónak, illetve az alapjául szolgáló információnak könnyen és olcsón elérhetőnek kell lennie.
• A mutatónak viszonylag könnyen érthetőnek kell lennie. Az olyan indikátorokat, melyek bonyolult matematikai számítások eredményeképpen születnek, sokkal nehezebb értelmezni, és kevesebb hasznuk lesz, mint egy, csak a "csupasz tényeket" közvetítő indikátornak.
• A mutatónak, hogy egyáltalán működjön, valami mérhető dolgot kell mérnie (például nem lehet a "közösség leromlását" közvetlenül mérni, hanem csak bizonyos jelekből – öngyilkossági arány, elvándorlások stb. – következtetni rá).
• Talán nyilvánvaló, de a mutatónak valami olyasmit kell mérnie, ami önmagában fontos, vagy egy ilyen dolog mögött álló tényezőket méri. Ez különbözteti meg a mutatószámot az egyszerű statisztikától.
• A mért állapot és a mutató elérhetővé válása között minél rövidebb az idő, annál hatékonyabb lehet a felhasználása.
• Hasznos: a mutató olyan információkon nyugszik, melyek földrajzi, társadalmi vagy más eloszlása megállapítható, és lehetőséget biztosít az összehasonlításra.
• A nemzetközi összehasonlítás lehetősége kívánatos, bár elég nehéz kérdés a környezet és a társadalmi intézmények különbözőségei miatt.

Anderson ezek alapján két, egy társadalmi és egy környezeti mutatórendszerre tett javaslatot. A javasolt társadalmi mutatók voltak:

• a beiskolázott lányok aránya,
• a beiskolázott fiúk aránya,
• női analfabétizmus aránya, férfi analfabétizmus aránya,
• munkanélküliségi ráta,
• az átlagos kalóriaellátás a szükséges százalékában,
• az egészséges ivóvízhez hozzájutó lakosság aránya,
• ezer emberre jutó telefonok száma,
• a háztartások leggazdagabb húsz százaléka által kapott jövedelem és a legszegényebb 20% jövedelmének aránya,
• csecsemőhalandóság,
• öt év alatti halandóság.

A környezeti mutatók: