A tanulmány elsősorban politikai oldalról vizsgálja a nem-kormányzati szervek működését a latin-amerikai országokban, bemutatva a folyamatot, hogyan veszik át a közösségi alapú és sokszor helyi gyökerű szervezetek szerepét a feladatorientált, professzionalista „fejlesztési ügynökségek", amelyek lényegében a globalizáció és a neoliberális fejlődés előmozdítását szolgálják. Míg a baloldali mozgalmak a társadalmi egyenlőtlenségek megváltoztatására törekednek, az NGO-k (nem-kormányzati szervezetek) inkább depolitizálni szeretnék a szegényeket, s a kiutat az egyéni képességek fejlesztésében kínálnak nekik.
Kevés kifejezés terjedt el olyan széleskörűen az elmúlt két évtizedet jellemző korszak meghatározó változásainak leírására, és egyben a privatizáció, liberalizáció és dereguláció politikájának diktálására, mint a "globalizáció". Mint leírás és diktátum, a globalizáció a neoliberális strukturális kiigazítás politikájával társítható, ami egy világméretű kapitalista gazdaság felépítését célozza. Olyat, ami felszabadítja a "szabadság, a demokrácia és a magánvállalkozás" erőit, hogy a George W. Bush által 2002 szeptemberében az Egyesült Államok Kongresszusához beterjesztett Nemzetbiztonsági Jelentést idézzük. Azonban ezen Új Világrend szószólóinak és védelmezőinek nem volt könnyű dolguk. Először is, az ezen folyamatok által generált társadalmi egyenlőtlenség nemcsak növekvő és sokrétű elégedetlenséget, továbbá társadalmi feszültséget szült, de a globális kapitalista fejlődéssel szembeni ellenállás új erői is a rendszer ellen feszültek, aláásták és gyengítették a kiigazítás és a globalizáció mellett elkötelezett neoliberális rendszereket. Ilyen körülmények között az e projekt mögött felsorakozó nemzetközi intézményeknek szembe kellett nézniük a "kormányozhatóság" komoly politikai kérdésével, azaz az állami szabályozás korlátai alól felszabadított erők kormányozhatatlanságával (World Bank, 1994; Bardhan, 1997; Kaufmann, Kraay és Zoido-Lobatón, 1999).
A "kormányzás" ebben az összefüggésben az idáig a nemzeti államokkal azonosított politikai ellenőrzés mechanizmusainak lecserélését jelenti. A neoliberális modellben az államot két szemszögből veszik szemügyre. Egyrészről úgy, ahogy Adam Smith látta – mint zsákmányszerző eszköz, vagy az "új politikai közgazdaságtan" nyelvén fogalmazva: a járadéklesés és korrupció melegágya. Másrészről az "állam" (pontosabban a kormány) a társadalmi termelő erőforrások nem hatékony lekötésének eszköze a nemzeti jövedelem társadalmi elosztására. Ebben a vonatkozásban – a mára már letűnt, de az ötvenes évek óta fennálló régi gazdasági modellben – az állam a piac normális működését torzítja, például a stratégiai államosításokkal, a hazai ipar és vállalatok védelmével és piaci szabályozással, ami a tőkének a termelőfolyamatból való visszavonásához vezet, és így széles körű problémákat gerjeszt, mint a szürkegazdaság, szegénység, munkanélküliség és költségvetési hiány. Ebből a látószögből az állam intézményi és politikai reform nyomása alá került, hogy a makrogazdasági egyensúly (kiegyensúlyozott költségvetés és nemzetgazdasági számlák), strukturális kiigazítás és közigazgatási decentralizáció irányába haladjon, azaz hogy erőforrásait így a források elosztására használja, és csökkentse gazdasági szerepét, és így felelősségét a fejlődéssel és a szociális tervezéssel kapcsolatban. Ezen reformok szűkebb értelemben vett politikai dimenziója volt a demokratizálás: főként nem a jogállamisághoz és a helyi politizáláshoz való visszatérés, hanem inkább az állam és a civil társadalom viszonyának megváltoztatása. Szerintünk ez a kulcsa a kormányozhatóság és a kormányzás kérdésének.
A probléma az, mármint a globalizáció híveinek szemében, hogy a neoliberalizmus gazdaságilag működésképtelen, szociális értelemben alapvetően a kizárásra épül, politikailag fenntarthatatlan, és az ellenállás felforgató erőit kelti életre a rendszerellenes szociális mozgalmakban. Pontosan ennek a problémának a kezelésére fordultak a nemzetközi fejlesztési és pénzügyi szervezetek túlnyomórészt a demokratizáláshoz és a civil társadalomhoz, szerződéseket kötve önkéntes nonprofit egyesületekkel (NGO), így átváltoztatva őket saját ügynökeikké, azaz "stratégiai partnerré" téve őket. E stratégia főbb pontjai szerint e szervezetek segítségét csatasorba kell állítani a vidéki forradalmi erjedés kioltására, hogy a vidéki szegények és a népi gazdálkodásban résztvevők számára alternatívát jelentsenek a szociális mozgalmak és ezek radikális rendszerellenes politikájával szemben.
E fejezet ennek a politikai folyamatnak sokrétű dinamikáját vizsgálja. Eszerint a szociális mozgalmakat, amelyek a globalizáció neoliberális forgatókönyvével és a szabadpiaci fejlődéssel szembeni ellenállás eszközeként jöttek létre, a leszerelésükre megalkotott erők szorongatják a célból, hogy az államhatalomért vívott harcot egy vagy több irányba eltereljék a helyi politizálás, a reformista társadalmi szervezetek vagy helyi fejlesztések felé.
Civil társadalom, fejlődés és demokrácia
Az új "globális gazdaság" által javasolt címszavak közül a globalizáció az egyik gondolat. Az Új Világrend szószólói a globalizációt úgy adták el, mint a dereguláció, liberalizáció és privatizáció politikai gyógymódját, amit a "civil társadalom" kifejezésnek az újjászületése kísért, melyet a racionalista humanisták a XVIII. századi felvilágosodás idején és az azt megelőző században, az "értelem korában" használtak az államtól független szféra leírására. A jóléti vagy fejlesztő állam elleni neokonzervatív támadás során a "civil társadalom" gondolata a politikai és fejlesztési érvelésekben kiemelkedő szerepet kapott, és különösen a demokratizálás egymást követő hullámaihoz kapcsolódott előbb Latin-Amerikában és Kelet-Európában, majd az egész fejlődő világban elterjedt. Ebben az összefüggésben a "civil társadalmat" a tekintélyelvű kormányzást korlátozó szereplőként látták, ami erősíti a néphatalmat, csökkenti a piaci erők által keltett szociális elszigeteltséget és bizonytalanságot, kierőszakolja a politikai elszámoltathatóságot, és javítja a kormányzás minőségét és hatókörét. Az állami tevékenység határainak újragondolása szintén erősítette a köztudatban a civil szervezetek potenciális szerepét a közjavak és szociális szolgáltatások biztosítása terén – önállóan vagy az állami intézményekkel együttműködve, "egymást erősítve". Ebben az értelemben a "civil társadalom" gondolatát, ahogy a "globalizációt" is, a neoliberális forgatókönyvet népszerűsítő érvelési fegyverré és ideológiai eszközzé változtatták.
A tudományos érvelés a civil társdalomról azonban meghaladta ezt a forgatókönyvet, és mára három ideológiai kategóriába csoportosítható: konzervatívba, liberálisba és radikálisba. Ezen az ideológiai skálán a liberálisok a civil társadalmat általában úgy látják, mint ellenerőt a felelőtlen és korrupt állammal és a kizsákmányoló vállalatokkal szemben, amelyek semmibe veszik a környezeti hatásokat és az emberi jogok megsértését (Kamat, 2003). A konzervatívok, más szemszögből, a civil társadalomban a globalizáció jótékony hatását látják, ami ösztönzi a demokrácia fejlődését és a gazdasági haladást, és így a szabadság eszméjét segítik történelmi útján az ellenségeivel folyó küzdelemben (Chan, 2001). Azok a tudósok, akik a radikális változások szükségessében hisznek, a civil társadalmat az ellenállás és szembeszegülés tárházának tekintik, olyan erőknek, melyeket az egyeduralom elleni blokkba vagy egy globális mozgósítás elleni mozgalomba lehet szervezni (Morton, 2004).
Valójában a különböző ideológiai áramlatok mentén a civil társadalommal kapcsolatos tudományos álláspontok közelednek egymáshoz, s valamilyen formában mindegyik a változás tényezőjének tekinti. A nyolcvanas és kilencvenes években a "civil társadalom" (nem-kormányzati szociális és civil szervezetek) növekedésében és megerősödésében az önálló fejlődésre való képesség és a "demokrácia" erényeinek bizonyítékát látták, s úgy vélték, az állam erős demokratizálási törekvésekkel és a demokratikus megújulás előmozdítására ható erőkkel rendelkezik. A demokratikus megújulás e folyamatában – vagy ahogy az irodalomban utaltak rá: az újrademokratizálásban – a nem-kormányzati szervezetek vezető szerepet játszottak a fejlődés és a politika részvételen alapuló és demokratikus formáinak élharcosaiként. Ezzel a vidéki szegényeket kívánták meggyőzni a közösségen alapuló helyi fejlődés erényeiről és annak szükségességéről, hogy elutasítsák a szociális mozgalmak konfrontatív politikáját.
A nyolcvanas években a nem-kormányzati szervezetek valóban robbanásszerűen szaporodtak, s jó néhányat azzal a céllal hoztak létre, hogy a visszavonuló állam megüresedett helyére lépjen. Becslések szerint a jelenleg a fejlődő országokban működő mintegy 37 ezer nem-kormányzati szervezet nagy többségét a nyolcvanas vagy a kilencvenes években hozták létre. Ahogy már korábban jeleztük, a nem-kormányzati szervezetek ebben a történelmi összefüggésben a nemzetközi szervezetekkel – és a nemzetközi fejlesztési projektekben részt vevő kormányokkal – kötöttek szerződést, hogy a szabad piac és a demokrácia igéjét hirdessék, és hogy a szociális és demokratikus "civil" szervezetek erényeiről és a nemzeti hatalmi struktúrában elérhető helyi szintű akciókról beszéljenek. A fejlődő világ számos kormányának a nem-kormányzati szervezetek politikájával szembeni komoly fenntartása ellenére e szervezeteket sokkal inkább előnyben részesítették a szociális mozgalmakkal szemben, melyek általában kollektív akciókat szerveztek a hatalmi struktúra ellen, s inkább arra törekedtek, hogy e struktúrát megváltoztassák, semhogy az ehhez való alkalmazkodást keressék. Ebben a politikai összefüggésben a külföldi fejlesztési segélyszervezetek és a kormányok a "fenntartható humán fejlődés" és a "jó (demokratikus) kormányzás" folytatása érdekében együttműködő partnerként állították csatasorba a nem-kormányzati szervezeteket, hogy őrködjenek az állami túlkapások fölött, biztosítsák az állam átláthatóságát (gátolják vagy akadályozzák meg a korrupciót és a járadéklesést), és partnerek legyenek a közpolitika kialakításában. Ennek a "részvételen alapuló" fejlődésnek és politikának (és inkább kormányzásnak, mint kormányzatnak) az intézményi kereteit a döntéshozatal decentralizálásával és ehhez kapcsolódóan a felelősségnek a nemzeti szintről helyi szintre történő áthelyezésével teremtették meg. Továbbá a "jó kormányzás" eszméjével, mely szerint egy demokratikus rendszer az emberi biztonság és a politikai rend felelősségét nem korlátozza a kormányra és más állami intézményekre, hanem széleskörűen megosztja azt különböző civil társadalmi szervezetekkel (World Bank, 1994; BID 1996, 2000; UNDP, 1996; OECD, 1997).
A nem-kormányzati szervezetek globális jelensége és gyors elterjedése egy új politikát és politikai konszenzust tükröz, miszerint ezek céljuknál fogva és de facto a demokratikus változások hatékony eszközei. Ez egy alulról kezdeményezett alternatív fejlődési forma intézményesítésének fontos módja, ami átfogja a társadalmat, méltányos, részvételen alapul és fenntartható. Ez a konszenzusos nézet megerősítést nyert azzal a ténnyel, hogy a nem-kormányzati szervezeteken keresztül folyósított külföldi fejlesztési segélyek inkább a politikai, mintsem a gazdasági reformok felé elkötelezettek. Azaz, segítik az átláthatóság biztosítását (gátolják vagy megakadályozzák a korrupciót és a járadéklesést), előmozdítják a demokráciát a változások idején, elmélyítik a fontos értékeket és a demokratikus viselkedési szabályok tiszteletét, és bátorítják a "civil" politika meghonosítását (párbeszéd, konzultáció, tárgyalás) a szociális mozgalmak konfrontatív politikájával szemben.
A politikai fejlődés e nézőpontjából a "civil társadalmi szervezetek" (CSO) vezető szerepe a "demokrácia" újragondolását előlegezi, annak a globális kapitalizmussal és a neoliberális forgatókönyvvel való összefonódását vizsgálva. Egy megfelelő helyen lévő gyakorlati fejlesztési szakember Angliában hangosan rákérdezett (és nyomtatásba is adta) (Wallace, 2003), hogy ebben a vonatkozásban a nemzetközi szervezetek vajon nem strómanként, vagy kevésbé finoman fogalmazva: nem a globális neoliberalizmus ügynökeiként használják-e a nem-kormányzati szervezeteket. A nemzetközi politikai fórumok és intézmények, mint az OECD Fejlesztési Központja, az USAID, a Világbank, és az Amerika-közi Fejlesztési Bank, valamint az ENSZ végrehajtó szervezetei, mint az UNDP, mind úgy fordultak a nem-kormányzati szervezetekhez, mint a "demokratizálás erőihez" a "gazdasági reform folyamatában" (Kamat, 2003: 65.). Ottaway (2003: VI.) úgy véli, hogy a nem-kormányzati szervezetek a "demokratikus előrelépés" eszközeiként működnek, ami egy "új működési terület, melyre a segély- és a nem-kormányzati szervezetek [eredetileg] némi félelemmel és rossz előérzettel léptek be", de ami a korai kilencvenes évekre "beérett".
A civil társadalom és az állam
A kilencvenes években a nem-kormányzati szervezeteknek a "globális neoliberalizmus trójai falovaként" való értelmezése (Wallace, 2003) szintén "beérett". Azonban a nem-kormányzati szervezetek hatékonysága ezen a területen vitatott. Valóban, valamiféle vita bontakozott ki a liberálisok és a konzervatívok között; előbbiek hajlamosak a nem-kormányzati szervezetek előnyben részesítésére, míg az utóbbiak "a nemzetközi fejlődés hamis megváltóinak" tekintik őket (Kamat, 2003).2 Ugyanebben az összefüggésben a radikális politikai közgazdaságtan művelői, akik közé magunkat is számítjuk, a nem-kormányzati szervezeteket inkább úgy tekintik, mint külső érdekek tudatos vagy gyakran tudatlan képviselőit (vagy eszközeit). E megközelítés szerint a gazdasági fejlődés és a demokrácia is egy – rejtett – terv álarca, s az új világrend politikáját és intézményi kereteit erőlteti az ellenállással szemben.
Ez a feltűnő hasonlóság a nem-kormányzati szervezetek fejlődésének bal- és jobboldali kritikai megítélésében számos kérdést vet fel az államnak mint a politikai hatalomgyakorlás eszközének használatával kapcsolatban. Liberális reformista nézőpontból az államot meg kell erősíteni, de ugyanakkor demokratizálni is kell, hogy ez a politika tervezésében és végrehajtásában való szélesebb és közvetlenebb részvételt szolgálja. Neoliberális (és politikailag neokonzervatív) nézőpontból azonban az állam maga a probléma. Egyrészről az állam a rendszer termelő erőforrásainak nem hatékony elosztási eszköze. Másrészről, ahogy Adam Smith érvelt, az állam zsákmányszerző eszköz, amely hajlamos különérdekek szolgálatára és az államilag támogatott és szabályozott gazdasági tevékenységekből járadék húzására. Az állami hivatalnokok, e nézőpont mai szószólóinak – például a Világbank közgazdászainak – megállapításai szerint, olyan nyomás alatt állnak, ami többnyire a korrumpálásukhoz vezet. A megoldás: egy minimalista állam kialakítása, a civil társadalom demokratizálási nyomása alá helyezve, vagyis ahol csoportok és szervezetek képesek a politikacsinálás folyamatának átláthatóságát biztosítani.3
És mit mond az államról az alternatív, radikálisabb politikai gazdaságtan? Ebben a megközelítésben az állam az osztályuralom eszköze, a koncentrált politikai erő tárháza, ami ahhoz szükséges, hogy a nemzeti fejlődést átfordítsuk szocialista irányba. Ebben az összefüggésben a lényeg, amit ma széleskörűen a régi baloldal politikájának vagy a baloldal régi politikájának tekintenek, az államhatalomért folyó harc. A baloldali politikai pártok és a szociális mozgalmak is inkább efelé orientálódnak, bár egy új politikai összefüggésben, ami új távlatokat nyitott és újfajta politizálást tett lehetővé, a "hatalomnélküliség" politikáját követve, azaz nem konfrontálódva a politikai és gazdasági hatalmi struktúrákkal, hanem a szegények szociális tőkéjére építve részt vesznek helyi fejlesztési projektekben is.
A tudomány világában az államhatalom politikáját elméletileg ilyen utakon közelítik meg. De mi a helyzet a való világban? Ebből a szemszögből, különös tekintettel a latin-amerikai fejlődésre, az utóbbi két évtized politikai fejlődésének fő vonása, úgy tűnik, az államhatalom lebontása és beágyazódása volt – egy érme két oldala. Egyrészről, a politikai döntéshozatal politikája és intézményi kerete a washingtoni konszenzusnak nevezett elv hatása alá került, amit a politikai hatalom (és a makrogazdasági politika) ennek megfelelő eltolódása kísért a washingtoni székhelyű "nemzetközi" intézmények felé, amit a Világbank vagy a Valutaalap képviselt. Másrészről a demokratikus "reform"-folyamat megteremtette a "jogállamiságot," a kormányzás decentralizálását a központból a helyi szint felé, valamint megerősítette a civil társadalmat, azaz részvételi képességét a nyilvános politikacsinálásban.
Az utóbbi fejlemény a nemzetközi szervezetek és kormányok, valamint a civil társadalom különféle együttműködési formáin alapul. És ez nem véletlenül történt. Ez a globális tőkét és az új gazdasági világrendet képviselő fő szervezetek, vagy ahogy Salbuchi (2000) nevezi őket: a birodalmi agytröszt tudatos stratégiájának az eredménye. Ezen intézmények közt található a Világbank, olyan regionális bankok, mint az IBD, a nemzetközi segélyszervezetek, mint az USAID, az OECD Fejlesztési Központja, és az ENSZ végrehajtó szervezetei, mint az UNDP, ENEP, FAO és WHO. Közülük minden egyes intézmény együttműködési stratégiát követ a nem-kormányzati és más civil társadalmi szervezetekkel. Részlegeket vagy "irodákat" állítanak fel a közös munkára, hivatalosan bejegyezve azokat, akik hajlandóak velük együttműködni a demokratikus fejlődés, a nyomorenyhítés és a környezetvédelem közös menetrendje szerint, azaz a részvételen alapuló, a társadalmat átfogó és "humánus" gazdasági és szociális fejlődés alternatív formája szerint.
Eszerint a nem-kormányzati szervezeteknek a gazdasági és politikai fejlődésben betöltött szerepéről folyó jelenlegi tudományos viták szervezeti hatékonyságuk fokozására összpontosítanak, továbbá a felelősségükre és "autonómiájukra" a kormányokkal és a segélyező szervezetekkel szemben. Ami az utóbbit illeti, a nem-kormányzati szektor számos gyűjtőszervezete szakadatlanul kereste a lehetőségét annak, hogy nagyobb függetlenségre tegyen szert mind a segélyezőktől, mind a kormányoktól, melyek "önkéntes magánszervezeteket" (PVO) bíznak meg projektjeik és programjaik végrehajtásával. De általában ezek az erőfeszítések nem jártak semmilyen sikerrel. Többnyire, egyes kivételektől eltekintve, mint az Egyesült Államok esetében történt, a jelentősebb nem-kormányzati szervezetek nemcsak ellenállást tapasztaltak az adományozók közössége részéről, de nyílt beavatkozást is azért, hogy megfegyelmezzék őket. Az USAID igazgatója 2003-ban a nem-kormányzati szervezetek egyik gyűlésén, amit az amerikai nem-kormányzati szervezetek egyik gyűjtőszervezete, az Interacton hívott össze, nyersen kijelentette, hogy vagy jobb munkát végeznek, vagy a finanszírozásukat kockáztatják. Saját kutatásunk (lásd Okonski, 2001) azt mutatja, hogy a nem-kormányzati szervezetek jó része az elmúlt években egyre függőbbé vált e finanszírozástól.
Néhányan odáig mennek, hogy azt állítják: a nem-kormányzati szervezeteknek gyaníthatóan az a szerepe, hogy elhomályosítsák a hatalommal bíró állam (az imperializmus), a különféle nemzeti elitek és a magántőke zsákmányszerzésének működését (és érdekeit). Hayden (2002) szerint ez konzervatív megközelítés. Mi mindazonáltal ugyanezt állítjuk egy radikálisabb nézőpontból: a nem-kormányzati szervezetek az imperializmus képviselői, a kormányok szerződéses partnerei Északon, különösen az Egyesült Államokban. A Dél kormányai sok esetben csak vontatottan és lassan adják fel némileg szkeptikus, sőt, olykor ellenséges hozzáállásukat, ami abból a tapasztalatukból fakad, hogy a nem-kormányzati szervezetek szemmel tartják az államot, különösen az önkényuralomra és korrupcióra való hajlam tekintetében, mivel a demokráciát a civil társadalomhoz fűződő kapcsolatának megerősítésén keresztül próbálják előmozdítani. Amikor a tekintélyelvűség, az emberi jogok megsértése és a politikai jogokkal való más visszaélések széleskörűen elterjedtek a nyolcvanas években, a nem-kormányzati szervezeteknek nem voltak elvi problémáik azzal, hogy megkérdőjelezzék a gazdasági és politikai fejlődés frontvonalában betöltött közvetítő szerepüket. Azonban a kilencvenes évek megváltozott, demokratikusabb közegében jó néhány nem-kormányzati szervezet komoly aggodalmának adott hangot, hogy a gyakorlatban (ha nem is szándékosan) inkább a segélyezők érdekeit közvetítik, mint a városi és vidéki szegényekét, akik közül sokan nem érdeklődnek az alternatív fejlődés és a képviseleti demokrácia iránt, hanem inkább – közvetlen akciókon és szociális mozgalmakon alapuló – gyökeres társadalmi változást akarnak, azaz népi demokráciát. Ezzel összefüggésben a főbb nem-kormányzati szervezetek megkettőzték erőfeszítéseiket, hogy nagyobb függetlenségre tegyenek szert a segélyezőktől, hogy így jobban tudjanak reagálni a népi mozgalmak témáira és prioritásaira. Ennek eredményeként könnyen csapdába kerültek a finanszírozóiktól való függetlenedés növekvő igénye és ezeknek a finanszírozó szervezeteknek azon törekvése miatt, hogy egy közös forgatókönyv mentén stratégiai partnerként beillesszék őket a fejlődési és politikai folyamatba.
A nem-kormányzati szervezetek és az új politikai forgatókönyv
A nyolcvanas években a fejlesztési célú nemzetközi együttműködés szervezetei alapvetően azzal voltak elfoglalva, hogy az önkéntes magánszervezeteket (PVO) átalakítsák fejlesztési ügynökségekké, amelyek közvetíteni tudnak a hivatalos segélynyújtó irodák és az alulról szerveződő helyi közösségek között a külföldi segélyek eljuttatásában (Tendler, 1975). Továbbá azzal, hogy – ugyanezen politika szerint – előmozdítsák a demokráciát az állam és a civil társadalom kapcsolatában és az alulról szerveződő helyi szervezetek politikájában is, azaz hivatalos szóhasználattal, hogy a "jó kormányzást" segítésék (BID, 1996; UNDP, 1996; Blair, 1997; OECD, 1997; Annan, 1998; Mitlin, 1998; Kaufman és mások, 1999).
A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején azonban látható változás történt a gyakorlatban, amit a viták fókuszának változása is jelzett: a nem-kormányzati szervezeteket privilegizáló "harmadik szektortól" a civil társadalom felé mozdult el, ami többet foglalt magában, különös tekintettel a profitérdekelt vállalkozásokra és üzleti társaságokra, melyek a "magánszektort" alkotják (Mitlin, 1998). Ez a vitákban bekövetkezett változás egybeesett azzal, hogy a hivatalos körök széles körben elismerték: a strukturális kiigazítás programját meg kell reformálni, szociális dimenziót kell neki adni, egy új szociális politikát kell folytatni, és az egész folyamatot "emberi arccal" kell felruházni (Cornia és mások, 1987; Salop, 1992).
A nyolcvanas évek politikai vitái tükrözték a politika elmozdulását, az állami vállalatok privatizációján alapuló eltolódást az ideológiában, távolodva a fejlődés államközpontú és államirányítású megközelítésétől a piac vezette fejlődés felé. A vita a "harmadik szektorról" ebben az összefüggésben egy alternatív, jobban a részvételre épülő fejlődési út és politika lehetőségét vetette fel, ami nem az állami hivatalokra (fölülről) és nem is a piac működésére (kívülről) épül, hanem a civil társadalomban fogan meg (alulról). Azonban a fejlesztési ügynökségek (ODA), a nemzetközi pénzügyi intézmények (IFI) és a kormányzatok szemszögéből ez a vita több szempontból problematikus volt. Először is, egyszerre irányult a piac és az állam ellen, a magán- és szintúgy az állami vállalatok ellen. Továbbá a segélyügynökségek azon törekvése ellen hatott, hogy a magánszektort beillesszék a fejlődési folyamatba. A probléma kétrétű volt. Egyrészt kérdéses volt, hogy miként mérsékeljék az általános ellenszenvet a profitérdekelt "magán"-vállalkozásokkal szemben, hogy inkább lehetséges megoldásnak tűnjenek, mint fő problémának. Másrészt meg kellett győzni a magánszektort arról, hogy profitot szociális fejlődés mellett is lehet szerezni.
Ami a második kérdést illeti, ez még a XXI. században is kérdés marad, ami megnehezíti az ENSZ jelenlegi erőfeszítéseit, hogy "globális egyezségre" jusson a magánszektorral (UNDP, 1996; Utting, 2000). Ami az első problémát illeti, a civil társadalomról folytatott vita hasznosnak és hatékonynak bizonyult. Valóban megteremtették a lehetőségét annak, hogy a fejlesztési ügynökségek (ODA) közössége beillessze a magánszektort a fejlesztési projektekbe, a gazdasági növekedés és a "fenntartható humán fejlődés" folyamatának stratégiai partnereként. E szükségszerűség felismerését helyzetértékelő tanulmányok alapozták meg, amelyek arra a felismerésre jutottak, hogy a nem-kormányzati szervezetek valóban hasznos csatornának bizonyultak a segélyügynökségek (ODA) számára a politikai fejlődés terén azáltal, hogy előmozdítják a demokráciát és erősítik a szociális tőkét és annak képességeit, de nem voltak hatékonyak a termelés és a munkahelyteremtés ösztönzésében, valamint "pénzügyi szolgáltatások" nyújtásában. Arra a következtetésre jutottak ez ügyben, hogy egy új stratégiára van szükség, amelynek a helyi kormányszerveknek a fejlesztési ügynökségekkel (ODA) és a nem-kormányzati szervekkel való együttműködésén kell alapulnia. Ezt vizsgáljuk meg most.
Jó kormányzat és alternatív fejlődés
A közösségi alapú fejlesztési szervezetek (CBO), vagy más néven helyi gyökerű fejlesztési szervezetek (GRO) létrejötte a civil társadalmon belül a nem-kormányzati szervezetek működési környezetében beállott változást jelzi. Kamat (2003: 6.) szerint ennek "súlyos következménye" van a "fejlődés, demokrácia és politikai stabilitás" új forgatókönyvére. A közösségi alapú szervezetek helyi csoportok, melyek "alulról felfelé" vagy "emberközpontúan" viszonyulnak a fejlődéshez. Ezek, ahogy Kumar rámutat, különösen érzékenyek a segélyügynökségek "váratlan gyámkodására". Ami a leginkább meglepő, hogy Kumar ezt a gyámkodást "váratlannak" tarja. A közösségi alapú szervezetek a második világháború után jöttek létre a fejlesztő államok kudarcára adott válaszként, hogy kielégítsék a szegények alapvető igényeit, ami a hetvenes években a fejlesztési ügynökségek és a hozzájuk társítható Észak kormányainak deklarált célja volt. Ezért, valamint a kommunizmus terjedése kiváltotta külpolitikai aggodalmak miatt, illetve néhány népi szervezet és kormány azon hajlandósága miatt, hogy a fejlődést a szocialista forradalomban lássa, az USAID számos önkéntes magánszervezetet (PVO) állított fel és finanszírozott az Egyesült Államokban (mintegy 380-at a hatvanas és hetvenes években), a kormány külpolitikájának magánszerződéses partnerévé téve őket. Latin-Amerikában ennél valamivel nagyobb számú közösségi alapú szervezetet finanszíroztak és patronáltak hasonló módon.
Sok esetben e közösségi alapú szervezetek vezetői olyan személyek voltak, akik egyidejűleg vagy korábban aktívan tevékenykedtek nőmozgalmakban, vagy radikális baloldali mozgalmakban, s akik kiábrándultak abból a politikából, amit később a "régi baloldal" politikájaként írunk le majd. Ezek a közösségi alapú szervezetek a fejlődést inkább szociális, mintsem politikai alapon közelítették meg, szem előtt tartva a szociális kérdéseket és az igazságosságot. Ebben a viszonylag apolitikus közegben az északi nem-kormányzati szervezetek és segélyügynökségek, mint például a Világbank, agresszíven megkörnyékezték a közösségi alapú szervezeteket, ugyanis valamennyivel szívesebben finanszírozták és támogatták közvetlenül ezeket a "közvetítő" vagy "helyi gyökerű szervezeteket", mintsem az északi nem-kormányzati szervezeteken keresztül. Ezek a közösségi alapú szervezetek, mint szükséges rosszat, többnyire elfogadták a segélyügynökségek pénzügyi támogatását, olykor gyámságát, néha viszont jótettnek tekintették, ami által a társadalmi tőke és az önsegélyezés képességé növelhető.
A közösségi alapú szervezetek, vagy a Világbank szóhasználatával: a "helyi gyökerű közvetítő szervezetek" munkájának természete megköveteli, hogy közvetlen, mindennapi kapcsolatban álljanak a helyi közösségekkel, hogy együttműködést és bizalmat építsenek ki velük, azért, hogy megértsék a helyi igényeket, és a programokat ehhez igazítsák. Az ilyen szociális munkások és a Rains Kothari által pártfüggetlen politikai formációkként meghatározott szervezetek munkáját a helyi kormányok régebben gyakran fenntartásokkal szemlélték, s ez még mostanában is előfordul. Ottoway (2003) szerint e kormányok közül jó néhány formájában igen, de tartalmában nem demokratikus, azaz félig tekintélyelvű, és maga is demokratizálási törekvések célpontja. A "civil társadalom erősítésében", végrehajtó szervet keresve, a fejlesztési ügynökségek egyre inkább a közösségi alapú, és nem a nem-kormányzati szervezetekhez fordultak. A fő stratégia azonban továbbra is az együttműködés maradt a helyi kormányokkal, a közösségi alapú szervezetekkel és a magánszektorral (Rondinelli és mások, 1989; Veltmeyer, 1997; Litvack és mások, 1998).
A közösségépítési mozgalom előtörténete az ötvenes és hatvanas években sok fejlődő országban a "pluralista demokratikus kultúra" kialakulását jelezte, továbbá a nemzeti politika liberális reformjának keretei közt a helyi fejlődés iránti aggodalmat is kifejezte. A fő áram ezzel szemben a központi kormányzatra és intézményeire, valamint az államra alapozott gazdasági és politikai fejlődés volt. Azonban a "strukturális", vagyis szabadpiaci reformok új politikai környezetében a polgári, alkotmányos kormányzáshoz való visszatérés, és más szinten a széles körben elterjedt privatizációs és decentralizációs politika is, gondját viselte e kezdeti demokratikus kultúrának. Ahogy az állam visszavonult a gazdaságból, szociális és fejlesztési felelősségvállalásából, a "civil társadalomra" maradt, hogy elvégezze a szükséges munkát – a városi szegények számára önsegítő szervezetek létrehozásával és tengernyi közösségi alapú és nem-kormányzati szervezet megalapításával, hogy ezek olyan szociális és gazdasági fejlődési kérdéseket kezeljenek, mint a közegészség, lakhatás, szükségkonyhák (comedores vagy közösségi étkezdék), hatékonyságnövelő képzés és oktatás, valamint önfoglalkoztatás. Ennek a "civil társadalomnak" a megalkotása a nyolcvanas évek jellegzetessége volt.
A neoliberális, szabadpiaci kapitalista fejlődés "új gazdasági modellje" által létrehozott környezetben a közösségi alapú szervezetek hasznossá, sőt nélkülözhetetlenné váltak a fejlesztési ügynökségek, mint például az USAID által követett politika alárendeltjeiként, mely politika az "önsegítés képességét" kívánta népszerűsíteni. Az állam által vezetett fejlődési modell kudarca, társulva a pénzügyi válság és a legyengített állami infrastruktúra által teremtett körülményekkel, továbbá a szegények állami járandóságának apadása arra késztette a segélyügynökségeket, hogy a hivatalos nemzetközi forrásátutalások egyre nagyobb részét a közösségi alapú és a gyorsan növekvő számú nem-kormányzati szervezeteken keresztül juttassa célba. Ehhez kapcsolódóan, 1994-es alelnöki kampány körútja során, Al Gore azt állította, hogy öt éven belül, azaz 1999-re, az USAID forrásainak 50%-a ezeken a csatornákon keresztül jut majd célba. A Financial Times is azt írta 2000 júliusában, hogy az Egyesült Királyság egyre jobban hajlik arra, hogy a helyi bázissal rendelkező nem-kormányzati szervezeteket közvetlenül finanszírozza, kikerülve így saját nem-kormányzati szervezeteit, például az Oxfamet.
A visszavonuló minimalista állam és a hatványozottan növekvő közösségi alapú nem-kormányzati szervezetek közötti kapcsolat vizsgálatából arra a következtetésre juthatunk, hogy a jelenség hasonló az "állam alvállalkozásba adásához" (Kamat, 2003: 66.). Ehhez kapcsolódóan a segélyügynökségek és a nemzetközi pénzügyi intézetek ugyanannak a programnak a részeiként ajánlották a gazdasági és szintúgy a szociális tevékenységek privatizálását, ami már ettől függetlenül jellemzővé vált, valamint a segélyek nem-kormányzati szervezeteken keresztüli elosztását. Ilyen körülmények között a "helyi gyökerű" nem-kormányzati szervezetek sokasága jött létre, hasonlóan az északi nem-kormányzati szervezetekhez, melyek türelmetlenül elfoglalták a visszavonuló állam által hagyott űrt.
A globálistól a helyiig
A külső források beáramlása, társulva az állam által kiürített helyek betöltése iránti nyomással, sok nem-kormányzati szervezetet, különösen azokat, amelyek helyi gyökerűek vagy közösségi alapúak voltak, arra sarkallt, hogy a segélyügynökségek által kínált új partneri viszonyhoz alkalmazkodva újraszervezzék tevékenységüket. Ez a folyamat, Kamat (2003: 66.) szerint, lassan aláássa a szervezetek erkölcsét, ami a közösségi alapúakat megkülönböztetően "demokratikussá" és a népakarat kifejezőivé teszi. Elsősorban a közösségi alapú szervezetek általában aktív tagsággal rendelkeznek abban a közösségben, amelyben működnek, legyen szó akár a városi nyomornegyedek lakóiról vagy szegényparasztokról. Ezek a helyi szintű "cél"- vagy "ügyfél"-csoportok azonban maguk is egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek, hogy "megerősítsék a civil társadalmat", beemelve azt a helyi szintű döntéshozatali folyamatokba. A közvetlen vagy népi demokrácia e formája ámulatba ejti mind a segélyügynökségeket, mind a "társadalmi baloldalt", bár az előbbi számára kényelmetlen, az utóbbinak pedig idegesítő. Ez egyrészt megmutatja a nem-kormányzati szervezetek különös erejét, ami a Világbank szerint (1994) azon alapul, hogy "képesek elérni a szegény közösségeket és távoli vidékeket, előmozdítják a helyi részvételt, alacsony költséggel dolgoznak, feltárják a helyi szükségleteket, és helyi forrásokra építenek". Másrészt a közvetlen demokrácia kényelmetlen, mivel "a továbbadhatóságot, az önfenntartást és a vezetői képességeket tekintve korlátozott, a programokat és a politikát illetően pedig szűk látókörű" (Kamat, 2003: 66.).
A nem-kormányzati szervezeteket lassan, de biztosan átalakították: a szegények szolgálatára alakult szervezetekből a Világbank által "feladatorientáltnak" nevezett nem-kormányzati szervezetek lettek, a programjukat végrehajtó szerződéses partnerekké váltak, melyek "szegény ügyfélkörrel" és többé-kevésbé apolitikus, végrehajtás-orientált (mikroprojekt) szemlélettel rendelkeznek, de a helyi közösségekben nincsenek gyökereik, vagy nem részei annak. A helyi projektek megvalósítása inkább speciális ismeretek begyakorlását kívánja meg, mint általános képzést, ami a szociális és gazdasági politikák és folyamatok elemzését is magában foglalja. Ennek eredményeként a nem-kormányzati szervezetek egymás után arra kényszerültek, hogy a korábbinál általában szűkebb gazdasági és egyben politikamentes megközelítést alkalmazzanak a szegényekkel való munkájukban. Ugyanakkor a helyi részvétel a döntéshozatalban kis horderejű projektekre korlátozódik, amelyek helyi forrásokat használnak fel a nyomorenyhítési alapok minimális külső hozzájárulásával, és nem hoznak alapvető társadalmi változást a helyi és nemzeti erőforrások elosztásában és azokhoz való hozzáférésben. Ebben az összefüggésben a helyi közösségi csoportoknak meghagyják, hogy ünnepeljék "jogszerzésüket" (részvételt a helyi döntéshozatalban a helyi erőforrások és mindenféle nyomorenyhítő segély elosztását illetően), míg a "felsőbb" hatalom fenntartja a nemzeti és helyi forrásokból való aránytalan részesedését és jogát saját tulajdonra, anélkül hogy radikális változást szorgalmazna. A közösségi alapú nem-kormányzati szervezetek kényszerű szakapparátussá tétele és ezt követő depolitizálása lényegében ugyanannak a folyamatnak a két oldala. Mindkettő ugyanazzal az eredménnyel jár: a társadalmi erőforrások elosztásának tekintetében érintetlenül hagyja a fennálló hatalmi szerkezet, ugyanakkor elősegíti a korlátozott (és helyi szintű) változást és fejlődést.
Jogszerzés vagy depolitizálás?
A Latin-Amerikai és Karibi Gazdasági Bizottság (ECLAC, 1990) jól ismert, a neoliberális modellhez képest alternatívát nyújtó "Termelő átalakulás korrektséggel" című programadó nyilatkozatában, valamint az UNDP ugyanabban az évben kiadott "Fenntartható emberi fejlődés" című modelljében kifejtett álláspont szerint ahhoz, hogy a strukturális kiigazítás programjának szociális dimenziót, az egész folyamatnak pedig emberi arcot adjunk, a "részvétel" a "hiányzó láncszem". Ez az, ami összeköti a termelő átalakulást, a termelőeszközök technológiai változását és a korrektséget, ezen eszközök társadalmi bázisának kiterjedését. A Világbank mostanában "fedezte fel", hogy a részvétel nemcsak "korrektség" kérdése, ahogy az ECLAC gondolta, hanem a "gazdasági hatékonyságé" is, mivel nélküle a fejlesztési projektek és programok könnyen kudarcba fúlhatnak.
Mellékesen meg kell jegyeznünk, hogy ez a felismerés, amely már 1989-ben megtörtént, nem késztette a Világbankot arra, hogy makrogazdasági politikáját befogadóbbá tegye, ami minden nézőpont szerint alapjában véve kizáró, ugyanis arra tervezték, hogy csak a produktív és versenyképes vállalkozások húzzanak hasznot belőle. Mindenesetre a Világbank lényegében egyetért az ENSZ végrehajtó szervezeteivel, hogy ha nem is az állam, de a kormányzat decentralizációja elengedhetetlen feltétele mind a demokratikusabb és részvételen alapuló gazdasági és szociális, azaz az integrált és humánus fejlődésnek, mind pedig egy "jó [és demokratikus] kormányzási" rendszer megteremtésének. Egy olyan politikai rendnek, amely a lehető legkisebb kormányzaton nyugszik, és inkább a civil társadalomban létrejött közmegegyezésen alapuló "társadalmi ellenőrzés rendszerére" épül, legalábbis azok megegyezésén, akiket a Világbank vagy az IDB "érdekeltként" határoz meg. Ezen az alapon a Világbank és az IDB is a decentralizáció politikájának, valamint a helyi demokrácia és helyi fejlődés erényeinek fő szószólójává vált (Rondinelli, McCullough és Johnson, 1989; Világbank, 1994; Blair, 1995; BID, 1996; UNDP, 1996; OECD, 1997).
A széleskörűen végrehajtott adminisztratív és olykor pénzügyi decentralizáció révén a hangsúly a helyi szintű projektek megvalósítására helyeződött, ami sokfajta hatással járt. Először is elvonta a figyelmet a társadalom termelő erőforrásainak elosztására és eloszlására irányuló, nagyléptékű "strukturális" változások iránti igényről. A fejlesztési projekteket a társadalom termelő erőforrásai fölötti tulajdon és döntési lehetőségek által képviselt gazdasági és politikai hatalom által biztosított vagy szabadon hagyott térben valósítják meg. Másrészt tervszerűen az egyéni képességeket állította a középpontba, minimalizálva ezzel a nyomor "strukturális", azaz társadalmi és politikai okaival való törődést, és elutasítva a velük való konfrontatív foglalkozást, ehelyett a politikai tevékenység békés, azaz "demokratikus" formáit szorgalmazta, azaz a konzultációt, a párbeszédet, a tárgyalást és így tovább.
Ez a meglehetősen apolitikus és végrehajtás-orientált (mikroprojekt) szemlélet a közösségfejlesztés tekintetében közelít a jogszerzés liberális fogalmához, amelynek szellemében a szegényeket arra bátorítják, hogy üzleti megoldást találjanak a problémájukra. Ehhez kapcsolódik az OECD (1997: 30.) politikai céljának meghatározása: "segíteni a világ embereinek szaktudásuk és képességeik fejlesztésében, azért, hogy saját problémájukat maguk oldhassák meg". Ahogy az előbb jeleztük, a Világbank magáévá tette a "jogszerzés" és a "részvétel" stratégiáját, legalábbis szónoki szinten, de mindenféle hatékony vagy speciális hatásmechanizmus nélkül, ami ezeket a valóságban is megteremthette volna. Ezzel nemcsak a "korrektséget", de a "gazdasági hatékonyságot" is szem előtt tartotta.
A jogszerzésnek ez a vállalkozásbarát vagy neoliberális értelmezése teljesen különbözik a közösségi alapú szervezetek által ajánlott alternatív fejlődési formához kötődő kritikai értelmezéstől. A jogszerzésről folytatott neoliberális vitában az egyén, mint az emberi erőforrások tárháza, a tudás, a szakértelem, a cselekvési és döntési képesség tulajdonosaként jelenik meg, aki a nyomor problémájának forrása és egyben megoldása is. Természetesen ez egybevág az egyén utilitárius felfogásával, aki – miután megszabadítottuk az állam által ráterhelt, kormányzásból fakadó korlátoktól – a racionális választás alanya, és aki maximalizálja egyéni nyereségeit, és minimalizálja vagy elkerüli veszteségeit.4 Ez eltereli a figyelmet az állam felelősségéről a piacon szerzett jövedelmek újraelosztásában, továbbá a radikális változás iránt megfogalmazott igényről, ami éppen a piaccal ellentétes irányban lép fel.
A liberális reformerek "korrekt növekedés", újraelosztó növekedés vagy elemi szükségletek által vezérelt szemlélete a hetvenes években az állam szerepére fókuszált. Ezt az intézményt hatalmazták fel a piacon szerzett jövedelmek újraelosztására a progresszív adózáson keresztül, átirányítva az így szerzett bevételeket szociális és fejlesztési programokra, amiket nemcsak a szegények, hanem az egész társadalom jólétének fokozására terveztek, hogy a társadalom alapvető igényeit kielégítsék. Azonban a nem-kormányzati szervezetek szintjén ez az alapvető igényekre épülő megközelítés a gyakorlatban, de lehet, hogy már a tervezésben is, magában foglalta az öntudatra ébresztés politikáját, azaz a szegények képzését a strukturális és politikai kérdések terén, szót ejtve például a gazdasági és politikai hatalomnak az elit kezében és intézményeiben való koncentrálódásáról, valamint a szegények politikai jogairól. Latin-Amerikában az Acción Católica a felszabadítás teológiájának alapjain különösen efelé indult el, amit a papok helyi tanácsadó és képző munkáján keresztül ért el. Azonban a segélyezők szempontjából ez a megközelítés problémás volt, sőt politikailag veszélyes, azaz destabilizáló, ami a szegényeket arra ösztönözhette (s ez néha be is következett), hogy az intézményi és politikai reformoknál, az önsegítő mikroprojekteknél többet: kollektív cselekvésen alapuló radikális változást, sőt szocialista forradalmat akarjanak.
Ebben a vonatkozásban a szegények kérdése az volt, hogy mint egyének kapjanak-e jogot arra, hogy részt vegyenek a helyi "önsegítő" fejlesztési döntésekben, ami alapvetően a nyomorenyhítő segélyek szétosztásának módját érinti, vagy pedig egy kollektív közösség részeiként indítsanak-e közvetlen akciókat a gazdasági és politikai hatalmi rendszer és annak birtokosai ellen. Ennek a kérdésnek jelentős a politikai vonzata: a szegények jogszerzése szükségszerűen maga után vonja-e a gazdagok relatív jogvesztését, azaz kényszeríti-e őket arra, hogy feladják "tulajdonuk" egy részét (a társadalom termelő erőforrásaiból és a hozzá kapcsolódó jövedelmekből), és megosszák döntéshozó képességüket és hatalmukat a szegényekkel? Az e kérdést érintő politika elég egyértelmű volt, ami kijelölte a nem-kormányzati szervezetek számára azt a szerepet, amit el kellett játszaniuk, nem pedig azt, amit maguktól választottak volna. Nekik a közpolitika magánszerződéses partnereinek szerepét osztották.
Ami a hetvenes évektől kezdődően ténylegesen végbement fejlődést illeti, nem a szegények jogszerzése következett be, tehát nem a megélhetésüket közvetlenül befolyásoló döntéshozatal szorosabb ellenőrzése, hanem inkább a szegények helyi gyökerű szervezeteinek depolitizálása, megakadályozva ezzel a "rendszerellenes" erők politikai mozgósítását. A szegény közösségek jogot szereztek olyan döntésekre, hogy miként költsék el a nyomorúságos és elégtelen nyomorenyhítő segélyeket, amiért cserébe kötelezően elfogadták a fennálló intézményeket és az azokat fenntartó makrogazdasági politikát.
Különböző országokban végzett tanulmányok és a későbbi gyakorlat is igazolja ezt a tényállást és a nem-kormányzati szervezeteknek ebben betöltött szerepét. Például Mifarab (Kamat, 2003: 69.) végigkíséri a mexikói nem-kormányzati szervezeteknek az átalakulását, melynek során az "öntudatra ébresztésen, az igények megfogalmazásán és a kormány kritizálásán alapuló mély strukturális változások" iránt elkötelezett szervezetekből a "közösség önmagára támaszkodásán keresztül a szegények életkörülményeinek fokozatos javításán" fáradozó szervezetekké váltak. Ez a folyamat nemcsak Mexikóra korlátozódott. Valójában megszámlálhatatlanul sok esetben a közösségi alapú nem-kormányzati szervezetek eltávolodtak a jogszerzési programoktól, amelyek kiterjedtek a szegények öntudatra ébresztésen keresztül történő politikai megszervezésére is, felvilágosítást nyújtva a helytelen kormányzati politikáról és az inkorrekt társadalmi szerkezetről. A segélyezők parancsára a nem-kormányzati szervezetek a "képességfejlesztés" politikája felé fordultak a gyakorlatban, hogy a nyomort a társadalmi tőke kívülről bevitt, társadalmi és gazdasági tényezőket is tartalmazó növelésén keresztül enyhítsék, technikai szinten elemezve a szegények szükségleteit, képességeit és javait.
A nem-kormányzati szervezetek vonatkozásában ennek az eltérítési folyamatnak a dinamikáját az alábbiakban foglalhatjuk össze. A Világbank kifejezését használva: a "feladatorientált nem-kormányzati szervezetek" együttműködő kapcsolatot alakítottak ki a vidéki és városi szegények marginális közösségeivel, ami lehetővé teszi, hogy a fejlesztési szakemberek úgy dolgozzanak, mintha az emberek igényei már ismertek volnának és az előre meghatározott kategóriákba esnének, mint például útépítés, áramszolgáltatás, ebédszolgálat, születésszabályozás a nők számára, mikrofinanszírozás, baromfitenyésztés, hogy csak néhányat említsünk. Ehhez kapcsolódóan Kamat (2003: 65.) megjegyzi, hogy a nem-kormányzati szervezetek és a mögöttük álló segélyügynökségek akkor is ösztönzik a jogszerzés és a részvétel politikáját, ha a gyakorlatban ezek egyre inkább eltávolodnak eredeti jelentésüktől, azaz ha csökkentik képességüket és jogosítványaikat a szükséges változások előidézésére, hogy hozzájussanak a társadalom termelő erőforrásaihoz.
A mikrohitel és a mikrofinanszírozási projektek népszerűsége a fejlesztési gyakorlatban könnyen érthető egy olyan helyzetben, amikor az államnak nem elsődleges felelőssége a munkahelyteremtés, nem is beszélve arról, hogy segítse a szegényeket a társadalom termelő erőforrásaihoz, például a földhöz való hozzájutásban. A nyolcvanas évek elején erős nyomás volt tapasztalható a termelőeszközök privatizálására és a piacok liberalizálására, megszabadítva a magánszektort a kormányzati korlátozásoktól, és hangsúlyozva szerepét a gazdasági fejlődésben. Ebben a légkörben az állam szociális fejlődésben betöltött felelősségéből és finanszírozásából is visszavettek, például az oktatás, az egészségügy, a népjólét és a társadalmi biztonság területén. A felelősséget helyi szintre vitték, a finanszírozást pedig lecsökkentették, hogy a költségvetést és a kormányzat nemzeti számláit kiegyensúlyozzák. A szegények jogszerzése az OECD, az USAID és más segélyszervezetek értelmezésében nem jelent mást, és úgy is definiálják, mint önsegítést – a helyi gyökerű szervezetek segítését abban, hogy segíteni tudjanak magukon.
Ahelyett, hogy a szegényeket segítenék a társadalom termelő erőforrásaihoz – például föld (természeti erőforrás), pénztőke (hitel), termelőeszköz (technológia) – való hozzáférésben, azt várják tőlük, hogy (természetesen segítség mellett) a saját szociális tőkéjükre építsenek, azaz növeljék képességüket a saját megélhetésük biztosítására, elérve az önfenntartást (UNRISD, 2000).
A mikrofinanszírozási és hitelprogramok és projektek jól illenek a neoliberális forgatókönyvbe, amelyben a kockázatot az egyéni vállalkozók vállára rakják, akik gyakran szegény asszonyok, akiknek nagyon korlátozott piaci környezetben kell versenyezniük a szűkös erőforrásokért és lehetőségekért. Így a megélhetés biztonságának ígérete és a helyi fejlődés átalakul a személyes képességek és erőforrások optimális kihasználásának kérdésévé, ahelyett hogy a rendszer ellen fordulna. Ebben Kamat (2003: 65.) arra a következtetésre jut, hogy a nem-kormányzati szervezetek által képviselt "demokratizálás" inkább szimbolikus, mint lényegi. Legtöbbször a neoliberális gazdasági összefüggésbe jól beleillő sajátos demokrácia létrehozásán fáradoznak. Ehhez kapcsolódóan Heloise Weber (2002: 145.), a Waricki Egyetem Globalizáció és Regionalizáció Kutatóközpontjának kutatója megfigyelte, hogy a mikrohitel, különösen bolíviai, modellértékű formájában, a globális intézmények által kívülről hozott eszköz a globalizáció előmozdítására. "Egy, a globalizáció céljait megkönnyítő eszköz", amit "globális politikai következményei miatt" használnak, teszi hozzá. A következmények közül az egyik, ahogy ő látja:
A globális fejlődés tervezőinek szemszögéből a helyi szociális politikák globális szinten véghezvitt harmonizációja egy olyan összefüggő eszközkészletet biztosít, ami megkönnyítheti, sőt irányíthatja a globalizációs menetrend végrehajtását. A mikrohitel eszközrendszere és így a Világbank "nyomorcsillapító" stratégiája a "Fenntartható banküzlet a szegények számára" is, amely a globalizáció logikájának megfelelő helyi szintű politikai változások megkönnyítését csatornázza, ugyanakkor elősegíti a helyi szintű fegyelmezés képességét a globális kormányzás tervei szerint (Weber, 2002: 146.).
A mikrohitel és -finanszírozás politikáját nem nemzeti, de semmiképpen sem helyi szinten kezdeményezték, hanem ahogy Weber megjegyzi, az olyan globális intézmények szintjén, mint a Világbank. Ezért "iskolapéldája" annak, amit Deacon (2000: 213.) a "helyi szociális politika nemzetek felettivé tételeként" ír le. Ebben az értelemben a mikrohitel, mint a helyi önsegítő fejlődés uralkodó stratégiai eszköze, inkább a szegények társadalmi tőkéjére épít, mintsem a "szociális alapok" külső forrásbevonására, legalábbis a mikrohitelprogram legelterjedtebb megvalósítási módja szerint. Ez "döntő következményekkel jár a politikai küzdelemre" is (Weber, 2002: 146.). Ám mindenekelőtt aláássa a "demokratikus intézményeket" (Latman, 1997).
Következtetés: a nem-kormányzati szervezetek a szociális mozgalmak alternatívái
A liberális demokrácia felé ösztönzés az utóbbi két évtizedben a jó kormányzás stratégiájának részét képezte, amit a Világbank és más nemzetközi fejlesztési szervezetek védőpajzsa alatt folytattak. Ennek a stratégiának további elemei a következők voltak:
(1) a civil társadalom és az állam közötti hatalmi viszony demokratizálása;
(2) a "civil" társadalom megerősítése a közpolitika alakításában való részvételi képességének tekintetében;
(3) a szegények jogszerzése szociális tőke felhalmozásán keresztül, azaz hálózatépítés az önsegítő stratégia támogatására.
A demokratizálásnak ebben a formában való megvalósítására a fő módszer a decentralizáció volt, amit a nyolcvanas és kilencvenes években sok országban véghezvittek. A decentralizációnak különféle formái alakultak ki, de legáltalánosabban értve magában foglalja a kormányzati felelősség és politikaalakítási képesség átadását a központból alacsonyabb kormányzati szintekre. Ironikus módon Agosto Pinochet volt az, aki a hetvenes évek elején az úttörője volt ennek a politikának, valamint a "nagy horderejű gazdasági reform"-csomagnak, amit a Világbank alkalmazott, hogy véghezvigye neoliberális strukturális kiigazító reformjait. A decentralizáció e politikájával kapcsolatban Pinochet úgy fogalmazott, hogy "leckét adunk a világnak demokráciából", amit a Világbank "jó kormányzásnak" minősített, s amelynek alapja a konszenzus, amelyet a helyi közösségek az őket közvetlenül érintő döntésekben való részvételén keresztül alakítanak ki. Ennek a politikának a kulcsa a "népi részvétel", ami az ECLAC (1990) szerint a "hiányzó láncszem" a "produktív átalakulás" neoliberális értelmezése és a strukturális reformisták által szorgalmazott "korrektség" között. A nyolcvanas években a "népi részvétel" gondolatát ereklyeként illesztették a "jó kormányzás" fogalmába, és úgy tekintettek rá, mint alapvető elvre mind a projektek tervezésében, mind a fejlesztési közreműködésben és a kormányzati szolgáltatásokban. A népi részvételt ebben a vonatkozásban úgy határozhatjuk meg, mint a "korrektség", a "hatékonyság" és a "jó kormányzás" kérdését.
De a jó kormányzás ilyen felfogásban nem az, aminek tűnik; nem a népi részvétel kérdése. A "kormányzás" fogalma mögött alapvetően politikai tartalom van, az arra való törekvés, hogy a szabadpiaci kapitalista fejlődés új gazdasági modelljének bevetetéséhez megfelelő feltételeket teremtsenek. Hogy biztosítsák a nemzeti kormányok képességét és politikai szándékát arra, hogy "rendíthetetlenül haladjanak az úton", vagyis a strukturális kiigazítás, a globalizáció és így az új gazdasági világrend stabilitásának útján. Ugyanilyen fontos a gyakorlati és politikai igény arra, hogy a helyi, nemzeti gazdaságokat és a "feltörekvő piacokat" a globális tőke irányítása alá rendeljék. Ez a forgatókönyve az amerikai vagy euro-amerikai imperializmusnak. E forgatókönyv szerint határozzák meg a globalizáció ideológiáját és a nemzetközi fejlődés intézményeinek működési rendjét. A globalizáció és a fejlődés, mint geostratégiai projekteken túli "metaprojektek", az imperializmus rejtett formáiként leplezhetők le, ami komoly kérdéseket vet fel a nem-kormányzati szervezetek ebben játszott szerepével kapcsolatban.
Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezek a szervezetek döntő szerepet töltenek be az imperialista forgatókönyv megvalósításának elősegítésében. A hetvenes években közülük jó néhányat elsővonalbeli "fejlesztési" ügynökségekké alakítottak át, hogy a szociális és politikai reformok erényeinek igéjét hirdessék, valamint a mikroprojekteket a helyi fejlődéssel kapcsolatban, és segítsenek a forradalmi változások iránti növekvő nyomást ellensúlyozni. A nyolcvanas években, igaz más vonatkozásban (külső adósságválság, új gazdasági modell meghonosítása, privatizáció és államreform, demokratizálás), a nem-kormányzati szervezetek ismét csatasorba álltak a Világbank "szegénység ellen meghirdetett háborújában", mint a (népi) demokrácia és (alternatív) fejlődés harcosai, azaz partnerként a fejlesztési vállalkozásban és a társadalmi változás nem konfrontatív kezelésében.
A kilencvenes években ez a vállalkozás kibontakozott és a folyamat konszolidálódott, megteremtve a feltételeket az euro-amerikai imperializmus működésének megkönnyítésére. Ebben a konszolidációban döntő tényező volt az olyan kiszolgáló politikai rendszerek megteremtése, melyek elkötelezték magukat a kapitalista fejlődés neoliberális modellje és a globalizáció mellett. Egy másik és ugyanolyan fontosságú tényező volt a "civil társadalom" beillesztése a fejlődési és demokratizálási folyamatba. A civil társadalom egy része, a szociális mozgalmak formájában, a neoliberalizmus és globalizáció ellenzésének politikai útjára lépett, a neoliberalizmussal szembeni ellenállást népi mozgalommá szervezve, vagy Gramsci kifejezésével, létrehozva a "néphatalom" "hegemóniaellenes blokkját". Azonban egy másik része, a nem-kormányzati szervezetek formájában, bűntársa lett az euro-amerikai imperializmusnak, fontos ideológiai és politikai szolgálatokat téve neki. A nem-kormányzati szervezetek eredeti szándékait itt most nem vizsgáljuk. Sokszor az érintett személyek őszintén hiszik, hogy a helyi közösség érdekei szerint cselekszenek – alapvető szolgáltatásokat és segélyt nyújtanak a "szegényeknek". Azonban nekünk arra kell figyelnünk, hogy valójában kiknek az érdekeit szolgálják a nemzetközi szervezetek stratégiai partnereiként végrehajtott "akcióikkal". A kritikai kérdés az, hogy a nem-kormányzati szervezetek milyen szerepet játszanak az állam és a szociális mozgalmak kapcsolatában, valamint a politikai hatalomért vívott harcokban.
Hivatkozások
Annan, Kofi (1998): "The Quiet Revolution", Global Governance, 4 (2), 123-38
BID (Banco Interamericano de Desarrollo) (1996): Modernización del estado y fortalecimiento de la sociedad civil. Washington DC
BID (Banco Interamericano de Desarrollo) (2000): Desarrollo: más allá de la economía. Progreso económico y social de la América Latina. Washington DC
Blair, H. (1995): "Assesing Democratic Decentralization", A CDIE Concept Paper. Washingtron DC, USAID
Bardhan, Pranab (1997): The Role of Governance in Economic Development. Paris, OECD Development Center
Chan, Yu Ping (2001): "Democracy or Bust? The Development Dilemma", Harvard International Review, Fall
Cornia, Andrea – Jolly, Richard – Stewart, Frances (eds.) (1987): Adjustment with a Human Face. Oxford, Oxford University Press
Deacon, Bob (2000): "Social Policy in Global Context", in: Andrew Hurell and Ngaire Woods (eds.): Inequality, Globalisation and World Politics. Oxford, Oxford Univerity Press
ECLAC (Economic Comission for Latin America and the Caribbean) (1990): Productive Transformation with Equity. Santiago
Hayden, Robert (2002): "Dictatorships of Virtue", Harvard International Review, Summer
Kamat, Sangeeta (2003): "NGOs and the New Democracy: The False Saviors of International Development", Harvard International Review, Spring
Kaufman, Daniel – Kraay, Art – Zoido-Lobatón, Pablo (1999): Governance Matters. Washington DC, World Bank
Latman, Robert (1997): "Globalisation and Democratic Provisionism: Rereading Polanyi", New Political Economy, 2 (1)
Litvack, Jennie – Ahmad, Junaid – Bird, Richard (1998): "Rethinking Decentralization in Developing Countries", World Development Sources, Sector Studies Series, Washington DC, World Bank
Mitlin, Diana (1998): "The NGO Sector and its Role in Strengthening Civil Society and Securing Good Governance", in: Armanda Bernard, Henry Helmich and Percy Lehning (eds.): Civil Society and International Development. Paris, OECD Development Center
Morton, Adam (2004): "The Antiglobalization Movement: Juggernaut or Jalopy?", in Henry Veltmeyer: (ed.): Globalization and Antiglobalization: Dynamics of Social Change in the New World Order. London, Ashgate, 155-68
OECD (1997): Final Report of the DAC Ad Hoc Working Group on Participatory Development and Good Governance. Paris
Okonski, Kendra (2001): "Riots Inc. The Business of Protesting Globalization", The Wall Street Journal, editorial oage, Saugust 14
Ottaway, Marina (2003): Democracy Challenged: The Rise of Semi-Authoritarianism. Washington DC, Carnegie Endowment for International PeaceRodinelli, D. A. – Nellis, J. R. – Cheema, G. S. (1983): "Decentralization in Developing Countries: A Review of Recent Experience", World Bank Staff Paper, No. 581. Washington DC, World Bank
Rondinelli, D. A. – McCullough, J. – Johnson, W. (1989): "Analyzing Decentralization Policies in Developing Countries: A Political Economy Framework", Development and Change, 20 (1), 57-87
Salbuchi, Adrian (2000): El cerebro del mundo: la cara oculta de la globalización. Córdoba, Ediciones del Copista
Salop, Joanne (1992): "Reducing Poverty: Spreading the World", Finance & Development, 29 (4), December
Tendler, Judith (1975): Inside Foreign Aid. Baltimore, Johns Hopkins University Presss
UNDP (1996): "Good Governance and Sustainable Human Development", Governance Policy Paper, http://magnet.undp.org/policy
UNRISD (2000): "Civil Society Strategies and Movements for Rural Asset Redistribution and Improved Livelihoods", UNRISD-Civil Society and Social Movements Program, Geneva
Utting, Peter (2000): "UN-Business Partnerships: Whose Agenda Counts?", UNRISD News, 23, Autumn-Winter
Wallace, Tina (2003): "NGOs Dilemmas: Trojan Horses for Global Neoliberalism?", Socialist Register, 2004. London, Merlin Press
Weber, Heloise (2002): "Global Governance and Poverty Reduction: the Case of Microcredit", in: Rorden Wilkinson and Steve Hughes (eds.): Global Governance: Critical Perspectives. London and New York, Routledge, 132-51
World Bank (1994): Governance. The World Bank Experience. Washington DC
(Fordította: Bózsó Péter)