Az elmúlt hetekben-hónapokban nem egy olyan gyűlésen, vitán volt alkalmam részt venni, amely összefogást hirdetett meg a jobboldali diktatúra veszélyével szemben. Mindannyiszor szem­besülnünk kellett a kérdéssel: Vajon mi, baloldaliak, csak hiszté­rikusak vagyunk-e, vagy valóban van objektív társadalmi és gazdasági alapja a jobboldali diktatúra veszélyének? Számomra nem kétséges, hogy a válasz az utóbbi kérdésre igenlő.

Amikor a Kupa-program megjelent – másokkal együtt – véle­ményeztem az MSZP parlamenti frakciója számára. Egyebek kö­zött ezt írtam: „Ebben a dokumentumban sok szép és okos dolog van. Még az sem kizárt, hogy megvalósul. Mert a közgazdaság­ban is vannak csodák. Legalábbis minden józan érvnek, meg­gondolásnak, közgazdasági ismeretnek és prognózisnak ellent­mondó folyamatok is megvalósulhatnak. Persze ezekre azt kell mondanunk: kicsi a bekövetkezési valószínűségük. Tulajdon­képpen imádkoznunk kellene azért, hogy a programban foglal­tak megvalósuljanak. Mert ha ez a program is sarlatánságnak bi­zonyul, akkor Magyarország gazdasági és politikai életében ki­számíthatatlan – vagy nagyon is jól kiszámítható – folyamatok indulhatnak be, katasztrofális következményekkel."

A kormány kétségkívül igen látványos pénzügyi sikereket tud felmutatni. Bár szavakban tagadta, ténylegesen azonban sokk­terápiát hajtott végre: a bérből és fizetésből élők, sőt a vállalkozók jelentős részének a zsebéből kivette a pénzt; a költségvetés bevéte­leit megnövelte az ár- és adóprés megszorításával, míg a kiadásokat a nemzet számára létfontosságú tételeknél is (oktatás, tudomány, kul­túra, egészségügy) kíméletlenül lefaragta. Mindezzel drasztikusan csökkentette a keresletet, visszafogta a pénzkínálatot. A pénz­ügyi politika ezzel kétségtelenül elérte, hogy az infláció nem gyorsul fel (voltak, akik három számjegyű inflációt prognoszti­záltak erre az évre), sőt még talán az infláció ütemét is mérsékel­te. A sokkterápia nyomán minden jószág piaca pang, így a valu­tapiacé is, aminek következtében a valuták fekete árfolyama igen közel került a hivatalos árfolyamhoz. Ezzel fontos feltétele teljesült annak, hogy a forintot konvertibilissé lehessen tenni (ha önmagában ettől persze még nem is az). És végül, de nem utolsó sorban, kedvező tendenciák mutatkoznak az ország fizetési mérlegében és adósságállományának alakulásában, a belső fel­használás – termelő fogyasztás és lakossági fogyasztás – rovásá­ra. Az ország padlását kisöprik.

Az alapvető gazdasági reálfolyamatokban viszont a kormány semmiféle eredményt nem tud felmutatni. Sőt! A termelés zsu­gorodik, az infrastruktúra állapota romlik, a reálbérek és a reál­jövedelmek erőteljesen csökkennek, miközben a munkanélküli­ség növekedése gyorsul, és az ország egyes régióiban máris alig elviselhető méreteket ért el.

A pénzügyi kormányzatnak (és a polgári ellenzéknek isi) az a stratégiai elképzelése, hogy a pénzügyi eredményekre majd fel­figyelnek a külföldi tőkések és kormányok; eminens tanulóknak tekintve bennünket, beözönlik a tőke, megveszik termékeinket, felvesznek a Közös Piacba stb. stb. Vagyis hogy a pénzügyi poli­tikában elért sikerek átterjednek a reálszférára: megáll a romlás, a kedvezőtlen folyamatokat kedvező folyamatok váltják fel. Megindul a termelés növekedése, megáll a munkanélküliség emelkedése, nőni kezd a reálbér és a reáljövedelem. Mindez nem teljesen kizárt. Ám nem is nagyon valószínű.

Mert ha mindez nem következik be; ha kiderül, hogy a keze­lés csak tüneti volt, magát a bajt nem gyógyították, a pénzügyi sikerek megalapozatlanok, és kipukkadnak, mint a felfújt luft­ballon, akkor baj van. És persze nem elsősorban a kormánypár­tok és nem elsősorban a pénzügyminiszter baja! De még csak nem is a polgári ellenzéké! Mindez Magyarország lakossága túl­nyomó részének a baja. Azoké a százezreké, sőt millióké, akik az eddigi viszonylagos jólétből a szegénységbe süllyednek le.

Napirenden van a szociálpolitika, a társadalombiztosítás re­formja. Maga a reform már korábban is indokolt lett volna. A kérdés azonban az, hogy a restaurációs folyamatban végrehajtott reformot milyen ideológia fogja vezérelni. A célt úgy jelölik meg, hogy a társadalombiztosítási rendszernek összhangban kell len­nie a kialakuló piacgazdasággal. Vagy fogalmazzunk pontosab­ban: összhangban kell lennie a kialakuló tőkés gazdasággal. Ám ezzel még nem mondtunk semmit. A tőkés gazdaság szociálpoliti­kájának ugyanis két, egymással markánsan szembenálló filozófia felel­het meg. – Az alábbiakban felvonultatott két filozófiai változat egyébként nem kitalált gondolati modell, hanem a társadalom­biztosítási reform egyik illetékes bizottságában lezajlott vita lé­nyegének az ismertetése.

Az egyik lehetséges filozófia a XIX. századé. Eszerint abban a szférában is, amely ma a társadalombiztosítás körébe tartozik, a piac törvényei érvényesüljenek. Mindenki maga felelős sorsáért. Az állam ne szóljon bele abba, hogy polgárai miként használják fel a pénzüket. Aki félretesz pénzt betegség, munkanélküliség, öregség stb. esetére, biztosítást köt, az élvezzen védelmet. Aki ezt nem teszi, forduljon fel. A tőkés viszonyokhoz való alkal­mazkodás egyik változata a hangya és a tücsök meséjének a fel­melegítése.

A másik lehetséges filozófia, legalábbis a fejlettebb tőkés or­szágokban – a jóléti gazdaságé. A piaci gazdaság működésének feltétele, hogy szociális gazdaság egészítse ki, amelyben éppen nem a tőkés piac törvényei működnek. Ez is a tőkés viszonyok­hoz való alkalmazkodás alternatívája.

Mivel minden parlamenti párt programjában – a jelenlegi kormánypártokéban is! – ott szerepel a „szociális piacgazdaság", mint megvalósítandó cél (először egyébként a Szocialista Párt programjában bukkant fel), naiv módon azt lehetne gondolni, hogy – természetesen – a fenti alternatíva második fele a kor­mány szociálpolitikai reformprogramjának elvi alapja. Vagyis, hogy a restauráció terhei nagyjából egyenletesen osztódjanak meg a különféle osztályok és rétegek között; vagy netán a szoci­álpolitika némi védelmet nyújtson a szegényebbek számára.

A már említett vitán azonban kitűnt, hogy a pénzügyi kor­mányzatnak merőben más az álláspontja. A rendszerváltás terheit – úgymond – a középosztály alsó rétegére, általában a szegényebbekre kell áthárítani. Nálunk is a Mrs. Thatcher „kétharmad-egyhar­mad" politikáját kell alkalmazni. Ami annyit tesz, hogy a társa­dalom kétharmadának a jólétét az egyharmad rovására kell biz­tosítani. Csakhogy Magyarországon a „kétharmad-egyharmad" politika legfeljebb annyit jelenthet, hogy a társadalom egyhar­mada felemelkedhet a kétharmad lesüllyedése árán.

A hatvanas és a hetvenes években egy igen széles – nem a fel­szabadulás előtti értelemben vett – középosztály alakult ki. Bele­tartozott a bérből és fizetésből élők, a szövetkezeti tagok zöme, sőt a vállalkozók jelentős része is. Ha a terhek reájuk hárulnak, nagyon nagy részük a szegények közé süllyed; a felső középosz­tályba tartozók közül pedig igen sokan a középosztály alsó ré­gióiba. E réteg elégedetlenségének nagyon fontos társadalmi ha­tása lehet; éppen ezt az elégedetlenséget nyergelhetik meg de­magóg jobboldali erők Minél kevésbé sikeres gazdasági céljai­nak elérésében a kormány, minél jobban kiéleződnek a belső fe­szültségek, minél nagyobb a lakosság elégedetlensége, annál na­gyobb a veszély. Régi recept, hogy ilyen körülmények között szociális demagógiával a haladó erőkre uszítsák a tömegeket, és felszítsák a nacionalizmus tüzét.

Úgy vélem, hogy ez a veszély még nem a következő hónapok realitása. Egyelőre nem a polgári engedetlenségi mozgalom megnyilvánulása lesz, ha sokan nem fogják kifizetni a villany­számlát, nem vesznek villamosjegyet stb. Mindez csak arról fog tanúskodni, hogy sok családnak az alapvető rezsiköltségek fede­zésére sincs már pénze. De ez csak annyit jelent: talán még van időnk, hogy – a harmincas évek népfrontmozgalmához hasonló­an – a humánum erőit összefogjuk a jobboldali szennyáradattal szem­beni ellenállásra.