Kritika a Krausz Tamás által szerkesztett Rendszerváltás és társadalomkritika c. könyvről.

Úgy látszik, hogy a rendszerváltás után megformálódott új baloldali gondolkodás, amely már túllépett a bukott rendszer szellemi horizontján, ám nem integrálódott a restaurált kapitalizmus feltételrendszerébe, életképesnek bizonyul. Mindenestre ez a fenti címmel 1998-ban megjelent kötet (szerk. Krausz Tamás; kiadó: Napvilág) azt tanúsítja, hogy ez a szellemi irányzat képes saját hagyományait, múltját kritikailag számba venni, és történeti, közgazdasági és társadalomfilozófiai elemzése folytán gyökeret ereszteni az új korszak („informatikai társadalom") szellemi-politikai feltételrendszerében. Ezek a gyökerek természetesen hajszálvékonyak, hiszen hiányoznak mögüle a komolyan vehető társadalmi felhajtóerők, nem kedvezők a 70-es évektől elindult folyamatok, a „neoliberális világrend kialakulása. Különösképpen az államszocializmus felbomlása gondolkodtatott el bennünket arról, hogy létezik-e, létezhet-e valójában bármi is a kapitalista rendszeren kívül.

A kulturális hanyatlás azonban új dimenziókat nyitott a humanista gondolkodás minden irányzata előtt. Hiszen ma már nem elegendő csupán a tömegkultúra átalakulásáról beszélni. Létrejött a mi régiónkban is az a kulturális közeg, amelynek lényegét Hermann István a nyugati kapitalista tömegkultúra elemzése során már a 70-es években oly világosan rekapitulálta: a giccset kiszorította a kendőzetlen kulturális szenny, az erőszak kultúrája, amely főképpen az amerikai reklámkultúra exportja révén honosodott meg. Nos, ez a fordulat mára elérte a társadalomtudományokat, az elmélet területét is. Magyarországon a történettudomány, a közgazdaságtudomány, a politológia terén is megjelentek a Lagzi Lajcsik.

A publicisztika aláásta a tudományos gondolkodás tekintélyét, relativizálódott a tudomány és a kuruzslás közötti határ. E jelenség tükrében különösen figyelemre méltó az a szellemi teljesítmény, amely a kötetben tárgyiasult. A terjedelmes tanulmánygyűjtemény a hazai és a nemzetközi rendszerkritikai baloldal ismert és jeles szerzőinek tolla alól kerekedett ki. A 18 szerző között találunk neves szociológusokat, mint Göran Therborn, Szelényi Iván vagy Tamás Pál, ismert történészeket, mint Andrea Komlosy, Susan Zimmermann, Bili Lomax, neves politológusokat és közgazdászokat, mint Kate Hudson, Hugó Radice, Borisz Kagarlickij, Andor László, Szigeti Péter és mások.

A könyvben – amely nem könnyű olvasmány – megalapozott és viszonylag koherens kép alakult ki a kelet-európai rendszerváltás fő okairól, menetéről, perspektíváiról. Még a nem elméleti jellegű írásokból is képet alkothatunk magunknak arról, mely kritikai irányzatok rejtenek magukban a rendszeren belül azon túlmutató (rendszerkritikai, antikapitalista) szocialista-közösségi perspektívákat. A könyv végső soron eljut addig a pontig, hogy konkretizálja Ernst Bloch megjegyzését a 60-as évek rendszerellenes diákmozgalmainak „gyenge pontjáról": „Azt, hogy mi ellen kell harcolni, jobban tudjuk, mint bármikor. A jövőn azonban, a harc célján, objektív köd ül." Ennek a gondolatnak egy pozitív megfogalmazását adja három évtizeddel később Göran Therborn a „nyugati marxizmus" történeti pályáját elemező tanulmányában írásának végkonklúziójaként a szocializmus jövőbeli esélyéről így vélekedik: „Azzal, hogy a szocializmus visszatért a tudománytól az utópiához, bizonyosra vehetjük, hogy a kritikai társadalomtudományi gondolkodással foglalkozó férfiak és nők növekvő érdeklődéssel fognak a remény nagy filozófus-történésze, Ernst Bloch felé fordulni, aki kimutatta: »a marxizmus, amely összes elemzésében hidegvérű detektív módján jár el, ugyanakkor komolya veszi a tündérmesét, gyakorlati lehetőségnek tekinti az aranykor álmát. A szabad, kizsákmányolás vagy elidegenedés nélküli társadalom, amelyben a kritikai dialektika művelői – néha az egész világ ellenében – reménykedtek, talán nem annyira egy múlt kudarca, mint inkább valami, ami még eddig nem jött létre.«" (36.)

Ez a jövőre orientálódó gondolkodásmód a kötet történész szerzőinek tanulmányaiban alapozódik meg, amennyiben a marxizmus, illetve a szocializmus történetét Wallerstein és társai világrendszer elméletének fényében gondolják újra. Két fontosabb kategória, pontosabban összefüggés áll e vizsgálódások középpontjában: a történelem és a fejlődés valamint a centrumkapitalizmus és az utolérő iparosítás Kelet-Európában. A tanulmányok közvetlen célja, hogy, távoli, történeti perspektívában feltárják a rendszerváltás történelmi előfeltételeit, illetve az államszocializmus bukásának történelmi okait. Ezzel egyidejűleg a magyarázó elméletek a fent jelzett két alapvető összefüggés tükrében megvilágítják a jövő szempontjából is alapvető kérdéseket (Komlosy-Hofbauer, Krausz, Zimmermann).

A kibontakozó elmélet szerint az elmúlt másfél évszázadban a hagyományos marxizmus és a hagyományos liberalizmus fejlődésfogalma egyoldalúan ökonomista és technicista jelleget öltött. Az elméletben és a praxisban is mindez éppen úgy kifejeződött a történelmi fejlődés Európa-centrikus felfogásában, mint az államszocialista praxis etatista ökonomizmusában, vagy abban, hogy a nyugat-európai szociáldemokrácia feloldódott a liberalizmusban. Míg a nyugat-európai szociáldemokrácia a XX. század végére a liberalizmus pozíciójába süllyedt vissza, a lenini eredetű kommunizmus a világ centrumországait másolva az „utolérést" erőltető fejlődésben rekedt meg, végső soron pedig visszatért a szociáldemokráciához, „reszociáldemokratizálódott". A kötet felteszi a nagy kérdést: képes-e a baloldal a „multinacio-nalizálódott" kapitalizmusban egy új, nem-hierarchisztikus társadalom fejlődéskoncepciójának kidolgozására? Miután a nemzeti Államok többsége elvesztette gazdasági funkcióját, sokan vélekednek úgy, hogy a helyi rendszerellenes mozgalmak kísérleteinek befellegzett, mások azonban, éppen ellenkezőleg, továbbra is keresik a „lekapcsolódás" lehetőségeit a tőkés világrendszeren belül. Ezen aspektusok végiggondolása az alternatív termelési mód működésének helyi, regionális és egyetemes lehetőségei mellett magában foglalja a rendszeren belüli hatékony ellenállási formák keresését is.

Az antikapitalista kísérletek, „töredékek", gyakorlati mozgalmak gazdag történelemmel rendelkeznek, az államszocializmusból kisarjadt ún. rendszerváltás a kötetben részletesen vizsgált okok következtében 1989 után mégis hamarosan periferizálta az alternatív szocialista kezdeményezéseket. Mind a Szovjetunióban, mind másutt Kelet-Európában elbuktak a munkástanácsi, önigazgatói kísérletek, s a kapitalizmusnak egy félperifériás formája, a „menedzserkapitalizmus" szilárdult meg, amely nem egy autentikus polgári fejlődés előtt nyitott utat, hanem – a multinacionális tőkés társaságok uralma alatt – egy újfajta „utolérő fejlődést" („modernizáció", „felzárkózás", „csatlakozás Európához" stb.) kényszerített rá az itt élő népekre, csak a bukott államszocializmushoz képest még rosszabb körülmények között és még kisebb hatékonyságot produkálva.

Szubjektív oldalról tekintve a dolgot, az államszocializmusnak a kapitalizmusba való visszatérte után a baloldali alternatíva el-tiprásában nemcsak a Gorbacsovok és a Hornok, hanem mindenekelőtt a Blairek és Schröderek vétkesek, ám ez bennünket nem mentesít az alternatívák keresése alól. Helyesen hangsúlyozza Kate Hudson a rendszerváltás nyugati baloldali értékeléseinek vizsgálata során: nem az a baj, hogy néhány élettől elszakadt baloldali csoport a rendszerváltást egyfajta forradalomként élte meg, s néhányan közülük ma is ragaszkodnak e nyilvánvalóan bizonyíthatatlan állításhoz, feloldódván az új elit hivatalos ideológiájában; az igazi tragédia az, hogy a régi baloldalhoz tartozó tekintélyes szociáldemokrata gondolkodók jelentős része is meglepő módon félreismerte a folyamatok lényegét. Közöttük talán Jürgen Habermas álláspontja a legreprezentatívabb, mely szerint egyfajta „korrekciós forradalom" zajlott le azzal a céllal, hogy a kelet-európai országok utolérjék a Nyugatot: „hogy alkotmányosan is hozzákapcsolódhassanak a polgári forradalmak örökségéhez, társadalmilag és politikailag pedig a fejlett kapitalizmusra jellemző élet- és kereskedelmi stílushoz…" Ez a trivialitásában is abszurd állítás a kelet-európai ún. szocialista-szociáldemokrata „utódpártokat" is átjárja az elnököktől a legutolsó tisztségviselőkig, függetlenül attól, valóban elhiszik-e ezt a „felismerést", vagy sem. Mindenesetre érdekükben áll.

Borisz Kagarlickij és Alekszandr Taraszov tanulmányában nem a habermasi kapitalizmus megvalósulása körvonalazódik, hanem a tőkés társadalom egy olyan félperifériás formája, amelyben minden másképpen működik, mint „odaát". Az 1917 előtti orosz kapitalizmus sajátszerűségei bukkannak fel: „A kapitalizmus elemei valóban kialakultak nálunk, de szorosan összenőttek a gazdasági bűnözés valamennyi lehetséges formájával… A valódi [értsd: a centrum országokra jellemző – H. G.] magántulajdon Oroszországban a kapitalizmus előtti formákban lelhető föl – és így az egyik legfontosabb akadályává lesz bárminemű modern gazdasági viszony kialakulásának. Ezért figyelhető meg az, hogy az adminisztratív reformok előrehaladásának mértékében hogyan zilálódik szét a tudományra épült termelés, erősödik a technológiai elmaradottság. Bármit vegyünk is alapul – a munkaviszonyokat, a hatalmi mechanizmust, a tulajdonosok egymáshoz való viszonyát stb. – amit látunk, az egy specifikus »refeudalizáció« felé haladás. Ha részleteiben még az állam is privatizálható és az állami tulajdont is szét lehet osztogatni »érdemek fejében«, akkor maga a »reform« fogalma is értelmetlenné válik."

Ám ezek a viszonyok nem forradalmasították a lakosság elszegényedett rétegeit, hanem demoralizálták, olyan „emberanyag" jött létre, amely nem képes semmiféle komoly társadalmi ellenállást kibontakoztatni a fennálló rendszerrel szemben. Éppen ezért a helyi baloldalnak – fogalmazódik meg több tanulmányban is – a nemzeti sajátosságok iránti érzékenységet megőrizve, a nemzetközi kapcsolatok révén integrálódnia kell a piacgazdaság logikáját rendszerkritikailag szemlélő vagy elutasító egyetemes mozgalmak, tapasztalatok, kulturális hagyományok világába. A társadalmi önvédelem másképpen nem szervezhető meg a globalizálódott tőkével szemben az egyre szélsőségesebben egyenlőtlen fejlődés feltételei között. Mind a helyi kezdeményezések és feltételek abszolutizálása, mind a szocializmus egyetemességének abszolutizálása zsákutcába vezet. E könyv a nemzeti, a regionális és világméretű együttműködés szerves egyesítése előtt egyengeti az utat.

A kötet tanulmányai sem szemléletileg, sem tudományos értelemben nem mesterségesen homogenizált, ám nem is eklektikus képet mutatnak, az elméleti-filozófiai, a történeti és a politikai síkok általában világosan elkülönülnek, noha a szerkesztő szándéka szerint egyfajta szintézis is létrehozható a tanulmánygyűjteményt „jól olvasó" emberek fejében.

A kötet kétségtelenül hozzájárulhat ahhoz, hogy az elméleti perspektíva kiszélesedjen előttünk, de ennek feltétele, hogy a benne felvetett fontos kérdések és problémák megvitatására egyre szélesebb körben kerüljön sor.