Tisztelt Georges Németh!

Értékes levelét, amelyet az Eszmélet 49. számában közölt recenziómra válaszul írt az 53. számban, nem szeretném válasz nélkül hagyni. Ön a jelzett írásában védelmébe vette Svájc II. világháborús szerepvállalását, s népének kitartására, illetve nehéz helyzetére hívta fel a figyelmet. Hogy a baloldali hagyomány bizonyos elemei, mint a szolidaritás a szenvedő emberekkel, milyen mély gyökérzettel rendelkeznek, azt az Ön levele is szépen példázza.

Ám ugyanakkor sohasem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a nacionalizmusnak Európában – sajnálatosan – nincsen egyetlen olyan virága sem, amelyet kritikátlanul szagolgathatnánk. Ez vonatkozik az Ön szeretett Svájcára is, amely történetének progresszív elemeit eszem ágába sem jutott “bepiszkítani” vagy elfelejteni. Sőt, a svájci baloldal történelmi érdemeit senkinek nem jutna eszébe kétségbe vonni, aki csak egy kicsit is ismeri az európai baloldal történetét. Kis írásomban, amelyet Ön kritikailag szóvá tesz, nem térhettem ki annak a ténynek az értékelésére, hogy a svájci parasztok is csak szalmazsákon aludtak a háború idején, s hogy maga a svájci nép is megszenvedte a világégést. Az a cikk részben arról szólt, hogy a svájci állam, a svájci hatóságok mind a mai napig elmulasztottak szembenézni háborús bűneikkel.

Kedves Németh úr! Talán elkerülte figyelmét a jeles történész, Jean-Francois Bergier által vezetett bizottság munkássága, amely öt éves tevékenységét ez év tavaszán foglalta össze egy jelentésben, leleplezve sok ezer oldalon a svájci hatóságok, a kormány, a bankok és a hatalmi elit jelentős csoportjainak gyalázatos történelmi szerepét. A 600 oldalas “rezümé”, amelynek egészen rövid, kivonatos ismertetését megtalálhatja a Népszabadság 2002. május 3-i számában (7.o. a cikket Szászi Júlia jegyezte), mindenben alátámasztja állításaimat. A jelentés hangsúlyozza, hogy Svájc a háború egész ideje alatt – semlegességi nyilatkozataival ellentétben – mindvégig “diszkrét támogatást nyújtott a náci Németországnak”. Nem hiszem, hogy a véletlen műve volna, hogy a 90-es évek végére a svájci bankok, amelyek igazán nem a nagyvonalúságukról ismertek, megegyeztek a “zsidó vagyonok” visszaszolgáltatásáról (nemcsak “jelentéktelen alvószámlákról” van itt szó). Ez a néhány évtizedes késés gyalázatosságuk mértékét kétségtelenül megnövelte. Ezek a pénzeszközök és vagyonok hozzájárultak a svájci gazdaság háború alatti működéséhez, aminek következményei mellett egy rövid válaszlevél keretei között nem szeretnék elidőzni.

Kedves Németh úr! Felhívnám a figyelmét arra a körülményre is, hogy “a svájci fegyvergyártás 1940 és 1944 között több mint egymilliárd frank értékben exportált hadfelszerelést Németországba”. Ezeket az eszközöket svájci munkások gyártották, felhasználva egyébként zsidó menekült munkások munkaerejét is. A jelentés szerint még harcoltak is a svájci cégek azért, hogy a nagy bizniszben részt vállalhassanak, “a piacon maradás érdekében például az Oerlikon-Bührle hadianyaggyártó cég a háború első három évében többet fizetett ki provízióra és csúszópénzre, mint amennyi bért teljes – 3 ezer fős – munkatársi állománya kapott”. Sajnos a jelentésből az is kiderül, hogy a német elvárásokhoz képest is túlteljesítettek a svájci vállalatok. Természetesen a svájci tőke egyáltalán nem volt ideológiailag náci elkötelezettségű, nem is állítottam ilyet, de kétségtelen, hogy a nácik háborús terveit piaci érdekekből nem keresztezték, hanem támogatták, s ezzel szemben szélesebb népi ellenállásról Svájcban sem tud a történetírás.

Emlékeztetném Önt még arra, hogy recenziómat alátámasztva, az derül ki a jelentésből, hogy a háború alatt a Deutsche Reichsbank aranyszállításainak 77%-a Svájcon keresztül bonyolódott. Végül külön felhívnám az Ön tisztelt figyelmét a svájci menekültpolitika gyalázatosságaira, amelyeket recenziómban nem is hangsúlyoztam eléggé, noha az Ön nemzeti érzelmeit így is “megviselte” írásom. Ne vegye zokon, ha ismét emlékeztetem arra, hogy a menekülő német zsidókat és dokumentumaikat 1938 után megjelölték, és hogy 1942-től le is zárták a zsidók előtt a határokat, s a határokon belül maradt zsidókat is inkább megkülönböztették, üldözték, semmint támogatást nyújtottak volna nekik. Az Ön érve, hogy milyen nehéz volt a svájciaknak is ezen években, nem meggyőző, hiszen más európai népek erre a körülményre még hatványozottabban hivatkozhatnának. A mai menekültprobléma jut eszembe, amikor a centrum-országok által kizsákmányolt és gyakran tönkre tett ázsiai vagy afrikai országok menekültjeit azzal az érveléssel nem engedik be Németországba vagy éppen Svájcba, Angliába vagy Magyarországra, hogy “feleslegesek” az adott piaci feltételek között, vagyis “nem politikai menekültek”. Emlékeztetném arra, hogy a zsidók politikai menekültek voltak akkoriban.

Mi, baloldaliak, akik tudjuk, hogy a nemzeti érzés milyen fontos történelmi hajtóerő, sohasem feledkezünk meg ennek az “érzésnek” a “kétarcúságáról”, s ezért is vagyunk képesek arra, hogy a nemzeti határokon átnövő internacionalista együttműködést erősítsük olyan korokban is, amikor a tőke uralma nem összeszűkülőben, hanem úgy tűnik, kiszélesedőben van, amit az a tény is jelez, hogy újabb háborúk fenyegetik modern világunkat is. S ebben a hadakozásban nemzeti hovatartozástól függetlenül a svájci és a magyar, a zsidó és az amerikai, a német és a svéd, a francia és a brit, a horvát és a szerb, a svéd és az orosz stb. tőke egyaránt részt vesz. Az üzleti haszonról nem nekünk számolnak el… Közös törekvésünk az, hogy megpróbálunk ellenállni a “gonosznak”… A történelmi események pontos értelmezése internacionalista elkötelezettségünk fontos eleme.

Üdvözlettel: Horváth Gizella