A külföldi tőke szerepe a kelet-európai átalakulásban

Az államszocializmus előtti állapotok restaurációjával a kelet-európai régió jellemző vonásaként állt elő ismét a külföldi tőke jelentós szerepe a tulajdonviszonyokban. E jelenlét azonban távolról sem egyértelmű, és messze nem csak pozitív hatásokkal jár az érintett országok gazdaságaira és társadalmaira nézve. Ami leginkább hiányzik e gazdaságokból, az nem más, mint valamiféle átfogó koncepció a fejlődés távlatairól. Ennek szempontjaihoz igazodva lehetne kialakítani a külföldi tőkével kapcsolatos, a fejlődést elősegítő szabályozást is.

1. Bevezetés

A volt kommunista országokban zajló privatizációval kapcso­latos viták – csakúgy, mint a szovjet típusú gazdaságok át­alakulásával vagy az ott végbemenő reformokkal kapcsolatos részletesebb elemzések – teljesen figyelmen kívül hagyták a jelenlegi tőkés világ egyik legalapvetőbb vonását, nevezete­sen a gazdasági tevékenység fokozódó transznacionalizáló­dását.1 Kelet-Európa külkereskedelmével és külföldi fizetése­ivel már számos tanulmány foglalkozott, valójában azonban arra van szükség, hogy a figyelem középpontja a külföldi tőke szerepére helyeződjön át. E tanulmány ezt a szemléletváltást igyekszik elősegíteni, mégpedig egy szempont, a főleg transz­nacionális társaságokon keresztül a régióba irányuló közvet­len külföldi beruházások elemzése révén.

2. Az átalakulás világméretű összefüggései

Széles körben ismert, hogy a nemzetközi fizetések kiegyen­súlyozása az egyik legfontosabb gazdaságpolitikai probléma, amellyel a volt kommunista országoknak szembe kell nézniük, figyelembe véve a kemény valutában felhalmozódott örökölt adósságállományukat és a KGST összeomlását. A figyelem arra összpontosult, hogy növeljék a kemény valuta beáram­lását, hogy biztosítsák az EK piacaihoz való könnyebb hoz­záférést, és hogy a közkiadások mérséklését célzó intézke­dések bevezetésével, a kereskedelem liberalizációjával, vala­mint a valutakonvertibilitás felé tett lépésekkel megszerezzék az IMF „hitelességi pecsétjét" (jóváhagyását). Mindazonáltal, hogy megértsük e külső fizetési kényszer okait és a válasz­ként hozott intézkedéseket, nagyobb kitekintésre van szük­ség, először is a régiónak a tőkés világgazdaságban elfoglalt helye, majd pedig az elmúlt évek során a világgazdaságban lezajlott változások kapcsán.

a. Az új nemzetközi munkamegosztás

A térségnek a világgazdaságban elfoglalt pozícióján alapve­tően azt értem, ahogyan az a nemzetközi munkamegosztásba illeszkedik. Az „új nemzetközi munkamegosztás" tétele – ame­lyet olyan szerzők vezettek be, mint Frobel és társai (1980) – egy olyan általános eltolódásra mutat rá, amely az ipari és nyersanyagtermelő országok közötti kétoldalú Észak-Dél fel­osztás felől a komparatív termelési költségeken alapuló, lé­nyegesen összetettebb modell irányába ment végbe. Az ipari termelés világméretű elterjedése, a globális piacok létrejötte sok szolgáltatási ágazatban, valamint a nyersanyagtermelés szerkezetváltása (főként az agráriparban) nemcsak az olyan „későn iparosodó" országok felemelkedését segítették, mint a kelet-ázsiai NIC-országok, hanem az „Északhoz hasonló" és Északhoz kapcsolódó termelés – és főleg fogyasztás – szi­geteit is létrehozták szerte a fejlődő világban. Kelet-Európa szempontjából a fő kérdés az, hogy a régió, illetve a térséget alkotó nemzetgazdaságok el tudják-e érni egy Dél-Korea vagy egy Brazília szintjét – törekedvén legalább a gazdasági és technológiai függetlenség elfogadható szintjére az új nemzet­közi munkamegosztás egy közbülső szintjén – vagy széttöre­deznek a termelő folyamat olcsó munkaerő-forrásává, ezzel együtt kizárva a lakosság többségét a modern termelésből és fogyasztásból.2

Meg kell azonban jegyeznünk azt is, hogy az új nemzetközi munkamegosztásra vonatkozó apokaliptikus előrejelzések – elsősorban a munkaigényes termelés Északról Délre való el­tolódásának tendenciáját illetően – nem igazolódtak be: az ipari termelés, a kereskedelem és a közvetlen külföldi beru­házások túlnyomó része minden iparág esetében az OECD országokban zajlik. Ennek részben az az oka, hogy gyakran eltúlozzák a munkaigényes elemeknek a termelés egészétől való elválaszthatóságát, és alábecsülik a szállítási költségek és az agglomerációs előnyök fontosságát. A helyzetet tovább bonyolítja a szolgáltató szektor növekvő szerepe a világke­reskedelemben és a befektetések áramlásában (UNCTC 1988). Ezek az ágazatok különösen fejletlenek Kelet-Európá­ban. A kereskedelmi és pénzügyi szolgáltatások esetében nyilvánvaló következmény, hogy növekszik a termelés világ­piacba való integrálódásával járó költség és kockázat. Végül a világgazdaság egészének – s ezáltal az egész világra ki­terjedő struktúrákkal és stratégiákkal rendelkező fő transzna­cionális társaságok és bankok – szempontjából Kelet-Európa (beleértve a FÁK egészét) nem különösebben jelentős, a ré­giónak a világ össztermeléséből és a világkereskedelemből való alacsony részesedése miatt.

b. Erősödő transznacionalizálódás

Az új nemzetközi munkamegosztás kialakulása közben azon­ban sok más változás is végbement az Észak-központú tőkés világgazdaságban – olyan változások, amelyek együttesen a növekvő transznacionalizálódással kapcsolatos kijelentésem­nek az alapját képezik. Ezek a változások magukba foglalják a közvetlen külföldi beruházásoknak, licenc utáni gyártásnak, alvállalkozásoknak stb. a hagyományos kereskedelemhez vi­szonyított gyorsabb növekedését; a nem szabályozott nem­zetközi tőkepiacok kibővülését; a munkaerő-áramlás új hullá­mait vagy annak fenyegetését; valamint a nemzetközi gazda­sági élet növekvő összehangoltságát, történjen az regionális szervek (EK, NAFTA), univerzális szervek (IMF, Világbank, GATT) vagy kormányközi ad-hoc összejövetelek (a Hetek ta­lálkozói) révén. A transznacionális magángazdasági tevékeny­ség és az államközi rendszer párhuzamos elmélyülése együt­tesen azt jelenti, hogy bármely nemzeti vagy regionális gaz­daság elemzésének sokkal inkább a világgazdaság elem­zésében kell gyökereznie, semmint hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat egyszerűen „hozzáférceljük" egy lényegében nemzeti modellhez (ezzel kapcsolatban bővebb érvelést I. Radice 1984).

Ezeket a világgazdaságban zajló változásokat alapul véve, bármely adott nemzetgazdaság vagy regionális gazdaság hely­zetének és kilátásainak elemzésekor a kereskedelem hagyomá­nyos szempontjai helyett a külföldi tőke tágabb értelemben vett szerepére kell nagyobb figyelmet fordítani. A kereskedelmi ver­senyképesség egyre inkább a modern technológiák megszerzé­sétől függ, amelyek azonban egyre inkább a transznacionális vállalatok kezében halmozódnak fel (UN 1992). A helyi tőkepia­cok nem képesek előteremteni az igényelt tőkemennyiséget a megfelelő feltételekkel, és nem tudják a szükséges struktúrákat és infrastruktúrát létrehozni. Az állami hitelfelvételek révén -még ilyen nagymértékű eladósodás idején is – az országok szo­ros kapcsolatba kerülnek a transznacionális bankok és más pénzügyi szolgáltató cégek által uralt világméretű tőkepiaccal. Ily módon a külföldi tőke minden ország fejlődési útjának kiala­kításában jelentős szerepet játszik – elsősorban azon országok esetében, amelyek valamilyen oknál fogva gazdaságilag és po­litikailag gyengébbek.

3. A Kelet-Európába irányuló közvetlen külföldi beruházások jellegzetességei

a. Általános folyamatok

A régióba irányuló közvetlen külföldi beruházásokra vonatkozó statisztikák rendkívül megbízhatatlanok, mivel e beruházások­nak általában sem a magán-, sem a kormányzati számbavé­tele nem tesz különbséget egyrészt a megállapodások és azok teljesítése, másrészt az általánosan elfogadott jövőbeli befektetési elkötelezettségek és a tényleges tőkeáramlások között. A hivatalos adatok legmegbízhatóbb forrása az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának East-West Investment and Joint Ventures News című kiadványa, az itt található elemzés azonban alapvetően a sajtóban közölt adatokra épül.3 Az UNECE jelentése szerint 1992. október 1-jén a volt KGST területén (az NDK-t kivéve) a regisztrált külföldi beruházások száma elérte az 52 779-et, amelynek összértéke 12,4 milliárd dollár volt, és további 830 millió dollár irányult Szlovéniába (1. táblázat).

 1. táblázat Közvetlen külföldi beruházások ország, ill. országcsoport szerint 1992. okt. 1-jén

ország

 millió dollár

Bulgária

310

 

 

Csehszlovákia

1.700

 

 

Magyarország

3.194

 

 

Románia

504

 

 

volt Szovjetunió

5.500

 

 

  ebből: FÁK

 

5.150

 

    Oroszország

 

 

2.970

    Ukrajna

 

 

670

    Észtország

 

180

 

    Litvánia

 

120

 

    Lettország

 

90

 

Szlovénia

830

 

 

(Forrás: UN, East-West Investment and Joint Ventures News, no. 5 14, 1992. december, 24-25. o.)

Megfigyelhető néhány általános jellegzetesség. Az egyes or­szágokba irányuló tőkeáramlást természetesen befolyásolta a „koronaékszerek" (kiemelkedő jelentőségű vállalatok) léte vagy nemléte, valamint a külföldi beruházásokra vonatkozó törvények időzítése és tartalma. Egy másik tényező az állami vagyon kezelésének módja, azaz a privatizációs folyamat ter­mészete és eredményessége; ezzel a kérdéssel bővebben alább, az 5 b. pontban foglalkozunk.

1991 elején a külföldi beruházásoknak csak Magyarorszá­gon volt komoly súlya a gazdasági tevékenységben, ahol az összes vállalat által foglalkoztatott munkaerő 4,5%-a, a válla­latok által termelt hozzáadott érték 9,2%-a és az export 16%-a esett a külföldi beruházásokra (UN, EWJVIN no. 11, 1992. március, 25. o.). Mindazonáltal a legnagyobb egyedi befekte­tés a Volkswagen részéről történt a Skoda személygépkocsi részlegének átvételével.

1991-ben és különösen 1992-ben a közvetlen külföldi be­ruházásokkal kapcsolatos ügyletek száma jelentős mértékben nőtt, elsősorban a Visegrádi-csoporthoz tartozó Magyarorszá­gon, Lengyelországban és Csehszlovákiában. A befektető cé­gek nagy különbségeket mutattak a származási ország és a megcélzott ágazat tekintetében. A legtöbben Nyugat-Európá­ból (főleg Németországból, Ausztriából, Franciaországból és Olaszországból) és az USA-ból, valamint – jóval kevesebben – Japánból érkeztek. A megcélzott ágazatok: pénzügyi szol­gáltatások, turizmus és infrastruktúra csakúgy, mint a könnyű-és nehézipar, a kitermelőipar, valamint a mezőgazdaság.

A nyugati befektetők indítékait tekintve gyorsan túlléphetünk az ún. „opportunistákon", akik a piac olyan közvetlen gyenge­ségeit igyekeznek kihasználni, amelyek nagyon gyors megté­rülést ígérnek komolyabb beruházások és hosszú távú köte­lezettségek nélkül. Ebbe beleértendő sok kereskedelmi válla­lat és pénzügyi tanácsadó cég ugyanúgy, mint magánszemé­lyek és kisebb cégek, amelyek nómenklatúra-privatizálók, spekulánsok és különféle bűnözők külföldi partnereiként tevé­kenykednek. A külföldi befektetések két fő stratégiai célja a piac növelése és az alacsony költségű termelés biztosítása, habár e kettő gyakran egymás kiegészítője.

b. Közvetlen külföldi beruházások a piac növelésére

Sok beruházás irányul olyan gyorsan növekvő területekre, ahol komparatív előnyeiket középtávú beruházásokkal tudják kihasználni. Az egyik nagyon fontos és kézenfekvő terület a márkás nem-tartós fogyasztási javak csoportja, így a cigaretta (BAT, RJR, Philip Morris), a tisztítószerek (Henkel, Procter & Gamble, Unilever), a farmer ruha (Levi Strauss, VF), a borot­vapenge (Gillette) és az élelmiszer (Nestlé, Parmalat, Pepsico, Unilever, United Biscuits). A tartós fogyasztási javak pia­cán több ágazat esetében nem sok kilátás van jelentős regi­onális piacnövelésre, mivel a piac telítettsége már magas, és a megszerezhető jövedelmek nem elégségesek a készletek folyamatos feltöltésére. A legfőbb kivétel ez alól az autó (GM, Volkswagen, Fiat, Suzuki). Ugyanilyen lényegesek azonban az üzleti, pénzügyi és személyi szolgáltatások – ezeken a területeken az ellátás közismerten szegényes ebben a régió­ban -, úgy mint biztosítás (Aegon, American International, Allianz, Sedgwick), légi közlekedés (Air Francé, Alitalia), kiske­reskedelem (Delhaize, K-Markt, Tengelmann), gyorsétkeztetés (McDonalds) és hirdetés szervezés (Lintas, Leo Burnett, Ipsos). Számos nyugati bank, vezeti tanácsadó, könyvelő és jogi cég nyitott fiókot vagy hozott létre társulást a térségben.

Léteznek olyan viszonylag elmaradott ipari és infrastruktu­rális ágazatok, ahol várhatóan nagy piaca lesz a termékek és eljárások minőségének javítását célzó, vagy a gyorsan növek­vő feldolgozóipari igényeket kielégíteni hivatott modern tech­nológiának. Ebben az esetben a helyi érdekek akadályozhat­ják az importot, miközben a közvetlen külföldi beruházások gyakran nagyobb járadékot eredményeznek, mint a licenc utá­ni gyártás. Erre példa a telekommunikáció (Alcatel, AT & T), az energetikai ipar (ABB, Siemens), a felvonók (OTIS, Schindler), az acélipar (Voest-Alpine), az üveggyártás (Glaverbel, Pilkington), a vegyszerek (Cabot, Columbian Chemicals, Rhone-Poulenc) és a tehergépkocsik (MAN, Mercedes, Renault, Scania).

Végül a környezet javítását célzó beruházások magukba foglalják a szennyvíztisztítást (E Allén), a környezetkímélő vegyszerek gyártását (Great Lakes Chemical Production) és a vízgazdálkodást (Halcrow).

c. Közvetlen külföldi beruházások alacsony költségű termelés reményében

Sok cég keres olcsó munkaerőt vagy más olyan forrást, amely az egész világra kiterjedő piacainak ellátásához szükséges. Ez rendszerint megint csak hosszabb távú elkötelezettséggel jár. Először is a munkaigényes ágazatokban a bér töredéke a német szintnek, a munkaerő képzettsége pedig viszonylag magas fokú. Innen a Business Week egyik szalagcíme, mi­szerint „minden egyszerű termelés Keletre tart" (1992. szept. 14., 46. o.). Erre példa a bútor (Ikea, Schieder), a fehéráru (Electrolux, Whirlpool), a szórakoztató elektronika (Philips, Samsung) és az autóalkatrész (Audi, Ford, Loranger). Még ha kevés munkaerőre van is szükség, mint például a Magyar­országra tervezett Audi motor összeszerelő üzem esetében, ahol a 200 millió dolláros beruházás mindössze 200 munka­helyet teremt majd, a bérkülönbségek meghatározóak az au­tóipar erősen kompetitív jellege miatt.

Fontos megjegyezni, hogy a textil-, ruházati és cipőiparban, amelyek rendkívül fontos helyet foglalnak el a régió Nyugat felé irányuló, olcsó munkaerőt tartalmazó exportjában, a nyu­gati termelők, valamint kis- és nagykereskedők inkább szer­ződéses megállapodásokhoz folyamodnak a közvetlen tőke­befektetések helyett, ami azzal magyarázható, hogy a nyugati partnerek vállalat specifikus előnyei sokkal inkább a piacok megszerzésében, mintsem a védjegyzett technológiák birtok­lásában vagy a termelésirányításban rejlenek.

Másodsorban, azon ágazatok is nagy jelentőséggel bírnak, ahol a világgazdasági recesszió ellenére olcsó kapacitásokra lehet szert tenni bizonyos cégeknek a világméretű piacra irá­nyuló stratégiáival összefüggésben: pl. műszál (Dow), acél (Voest-Alpine), golyóscsapágy (SKF) és szerszámgép (Dorries Scharmann) esetében. Végezetül sok nyersanyag és félkész termék olcsón hozzáférhető ebben a térségben, gyak­ran éppen a krónikus regionális túlkínálat következtében. Ha­bár pontosan ezeket lehet kereskedelmi vállalatokon keresztül is megvásárolni, talán mégis a közvetlen külföldi beruházás a legjobb módja a hozzáférhetőség és a termékminőség biz­tosításának, mint például a színesfémek (Alcoa) és az építő­anyagok (Wimpey, Ciments Francais) esetében.

d. A „koronaékszerek"

Bizonyos szektorok vagy egyedi befektetési lehetőségek kü­lönösen vonzók az ágazatba tartozó nyugati transznacionális vállalatok uralkodó globális stratégiája szempontjából, főleg olyan szektorokban, ahol úgy jelennek meg, mint amelyeknek kettős stratégiai szerepük van a vonzó helyi, illetve regionális piacok és a világpiacon versenyképes termelési költségek összehangolásában.

Néhány esetben, mint például az autóiparban, a hatalmas összeszerelő üzemek központi szerepe az 1990-es évek jel­legzetes „késői iparosodás" stratégiájában hosszú időre óriási profitlehetőségeket teremtett, és ehhez a befogadó államok kormányai igyekeztek előnyös beruházási feltételeket biztosí­tani. Ez a magyarázata a Skoda személygépkocsi-részleg, a cseh tehergépkocsi-gyártó cégek, sőt még a lengyel FSO üzem megvétele körüli lázas versenynek is. Más esetekben, elsősorban a pénzügyi szolgáltatások területén, a piac telje­sen új, és így az elsőnek érkezők monopolista profitot élvez­hetnek, és hosszú távú piaci részesedést szerezhetnek, fel­használva a korábbi világszintű expanzió során nyert tapasz­talatokat. Harmadszor, a Kelet-Európába irányuló közvetlen külföldi beruházások fontos szerepet játszhatnak az egész Európára kiterjedő stratégiai versenyben és szerkezetváltás­ban, mint például a fehéráruk, ruházati cikkek, dohányipari termékek és az energetika területén.

További lehetséges koronaékszer a régió tekintélyes védel­mi szektora (UN, EWIJVN, no. 14., 1992. december). Nem­csak a volt szovjet blokk modem technológiájának nagy része összpontosult a hadiiparban, de egyúttal a hadiipar átalakítása olyan terület is, amelyhez nyugati multilaterális támogatás szerezhető. E hadiipari kapacitás nagy része a volt Szovjet­unió területén található, ahol ugyan nagymértékű közvetlen külföldi beruházásokra a termelésben még nem nagyon került sor, de vannak már olyan esetek, ahol a kelet-európai partner átalakított hadiipari kapacitást használ, így például a telekom­munikációban (Standard Electric Lorenz, Siemens, Alcatel), az űrkutatásban (Deutsche Aerospace, Rolls Royce), a fizikai ku­tatásokban (AT & T) és a számítástechnikában (Sun Microsys­tems).

e. Tulajdonjog szerzésével nem járó jelenlét

Az 1989 óta a régióban történt beruházásoknak mindkét ol­dalon egyik fontos tényezője volt az ipari együttműködés tu­lajdonosi érdekeltség nélküli formái során korábban megszer­zett tapasztalat (lásd alább a 6 c. pontban). Fontos megje­gyezni, hogy jónéhány nyugati cég egyszerűen továbbra is fenntartotta a már hosszú ideje fennálló kooperációs megál­lapodásokat, elsősorban ott, ahol a tőkeérdekeltségtől nem vártak különösebb előnyöket. Ennek fényében a külföldi tőke szerepe valójában jóval nagyobb, mint ahogy azt a közvetlen külföldi beruházások önmagukban mutatják.

4. A külföldi beruházások hatása Kelet-Európában a. Makrogazdasági hatások

E tőkebeáramlás makrogazdasági hatását ma még nem lehet igazából felmérni. Az a gyorsaság, amellyel a visegrádi orszá­gok exportjukat a nyugati piacokra irányították, és exportjuk mennyiségét növelték – legalábbis Magyarország esetében -, bizonyos részben a külföldi beruházásoknak is betudható. A valódi növekedés azonban csak 1992-ben indult meg, és jócs­kán visszaeshet a nyugati recesszió mélyülésével. A nettó közvetlen működőtőke-beáramlás csak Magyarország eseté­ben nyújtott jelentősebb segítséget a fizetési mérleggel kap­csolatos problémák kezelésében, munkahelyteremtő hatása pedig minimális volt, mivel a legtöbb beruházás részben vagy teljes egészében a már meglévő kapacitásokat vásárolta fel.

b. A helyi tőkére gyakorolt hatások

A modern kapitalizmus realitásai az egész régióban romba dön­tik a leendő tőkések illúzióit: az export-piacok összeomlása, fe­gyelmezetlen munkások, döntésképtelen politikusok – valamint a nyugati cégek hatalmas versenybeli fölénye. E körülmények között a külföldi beruházók a térség sok állami vállalatát men­tették meg a csődtől és a teljes megsemmisüléstől. E vállalatok pénzügyi értelemben élvezték a technológia, a márkanevek, a vezetés stb. biztosította előnyöket. A helyi kistőkések gyakran hatalmas profitokat halmoztak fel ügynökként, vagy bármiféle, nehezen megszerezhető üzleti szolgáltatás révén.

A külföldi tőke szerepe azonban ennél sokkal nagyobb. Mint ahogy a brit autóalkatrész-gyártóknak a japán beruházók be­jövetelét követően, ugyanúgy a kelet-európai eladóknak is meg kell felelniük a fogyasztók szigorú elvárásainak. Mivel hozzászoktak a túlkereslet világához, még hiányzik a felelős­ségtudat és a kreatív gondolkodás, de kisebb állami vállalatok – a nagyok állandó politikai befolyásának megszűntével – igen elszántnak mutatkoznak az üzlet tekintetében. Mindenesetre a szovjet típusú rendszer kitermelt magából egyfajta vál­lalkozót – az ezermestert, aki mindig meg tudta szerezni a szükséges készleteket a régi rendszert behálózó szürke vagy feketepiacon. Ők alkotják majd az új vezetői réteget, gyorsan megszerezve a BMW-ket és MBA-kat, mint a felemel­kedéshez tartozó státusszimbólumokat.

Ugyanilyen jelentős és sokkal kevésbé vitatott a nyugati transznacionális vállalatoknak az üzleti szolgáltatásokra és az üzletmenetre gyakorolt hatása. Az üzleti szolgáltatások terü­letén a biztosítási és a bankszféra mellett a könyvelés és a kereskedelmi ingatlanforgalmazás vonzott még sok külföldi befektetőt. E területeken nemcsak a helyi vetélytársak hiá­nyoznak szinte teljesen, hanem ezenkívül a szolgáltatásnyúj­tás természete is olyan (párhuzamos termelés és fogyasztás), hogy beruházást és rendszeres személyes kapcsolatokat egyaránt igényel. Ráadásul e területeken, a kormányzati tör­vényhozás és gazdaságpolitika által különösen sebezhető pontok jelentkeznek, nemcsak politikai érzékenységük miatt (pl. privatizációs tanácsadás kereskedelmi bankoknak vagy in­gatlanforgalmazás a kárpótlási politika fényében), hanem azért is, mert nemzeti szabványokat kell meghatározni (pl. a könyvelésben), és szabályozó rendszereket kell kiépíteni (pl. a banki szférában). Itt lépnek színre a mindenhová bejáratos tanácsadók, akik a tudományos körök, a befogadó és az anyaország kormánya, az EBRD, valamint a magánszektor között ide-oda cikázva fontos szerepet játszanak a külföldi tőke befolyásának kiterjesztésében és megszilárdításában.

Általánosságban, a régióban létezik egy jelentős vállalkozói réteg, amelynek érdekei nagymértékben kötődnek a külföldi tőke sikereihez, azaz – Baran kifejezésével élve – egy komp­rádor burzsoázia van kialakulóban (lásd a 6 c. pontot).

c. A munkaerőre gyakorolt hatások

A külföldi beruházások munkaerőre gyakorolt hatásával szinte alig foglalkozik az üzleti sajtó, és még kevésbé a tudományos szakirodalom. Csak találgatásokba bocsátkozhatunk azt ille­tően, hogy vajon a külföldi tőke magához vonzza-e a legszín­vonalasabb munkaerőt. Minden bizonnyal hajlamosak többet fizetni, mint a helyi cégek, ahogyan az másutt is szokás. A munkások vásárlóereje jelentősen gyengült a munkanélküli­ség következtében, a szakszervezeti mozgalmak pedig még nem rázták le magukról a múlt örökségét. Csehszlovákiában a nagyobb szakszervezetek, mint például a Fémmunkások Szövetsége, a bársonyos forradalom után gyorsan leváltották a „cinkos" vezetőségeket, de üzemi szintű szervezettségüket nem voltak képesek tényleges politikai képviseletté átalakítani. Lengyelországban a szakszervezeti mozgalom megosztott marad a Szolidaritás, a megfiatalított OPZZ (a korábbi hiva­talos mozgalom) és a kisebb szakszervezetek között. Magyar­országon a nem-hivatalos szervezetek, amelyek még 1989 előtt alakultak és részt vettek a régi rezsim tárgyalásos úton való lebontásában, csak kevés előrelépést mutatnak, és még üzemi szinten is gyengének bizonyulnak a munkások szerve­zetei. Ezen gyengeségek ellenére, néhány beruházónak ne­met kellett mondania a létszámfelettiek elbocsátására (pl. a CPC Lengyelországban és a Siemens Csehszlovákiában), míg az Asea Brown Boveri-nek egy lengyel kazángyártó üzem megvételére tett ajánlata elutasításra került a dolgozói-mene­dzseri kivásárlás javára.

A volt szovjet blokk országaiba irányuló közvetlen külföldi beruházások hatással vannak a nyugati országok munkásaira is. Az olcsó munkaerő vonzza a beruházókat, és gyakran ha­zai üzemeikből is átcsoportosítják a munka egy részét a kül­földi leányvállalatokhoz, habár a hazai és a helyi termelés közötti helyettesíthetőség csak korlátozott lehet, mivel a tér­ség még nem tagja sem az EK-nak, sem az Európai Gazda­sági Térnek. Az Audi magyarországi motorüzemének létrejötte esetén munkahelyek megszűnésével kell számolni Ingolstadtban (Bajorország); a munkások ott végkielégítésben részesül­nek, amit a vállalat költségmegtakarításaiból kell majd finan­szírozni (European 1993. febr. 4., 34. o.). Habár ezen mun­kahely-átcsoportosítások lehetséges hatásai nyilvánvalóan el­törpülnek a recesszió vagy még inkább a kelet-ázsiai import­verseny következtében megszűnő munkahelyek hatásaihoz képest, nyugat-európai nemzeti megmozdulások és nemzet­közi szakszervezeti mozgalmak (pl. ETUC) egyaránt olyan kapcsolatokat kezdenek létrehozni Kelet-Európával, amelyek tényleges együttműködéshez vezethetnek a szakember­képzésben és az információcserében.

d. Ideológiai és kulturális hatás

A média területén – beleértve a sajtót, a TV-t, a rádiót és a hirdetéseket – a külföldi tőke egymással szemben álló erőket talált. A párt ellenőrzésének megszűnésével gombamód sza­porodtak el a sajtóba történő külföldi beruházások, mint pl. Maxwell, Murdoch, Bertelsmann és Hersant befektetései, amelyek néha nem kínáltak mást, mint hazai termékeik töké­letes utánzatát, de ugyanakkor gyakran rendelkezésre bocsá­tották az annyira áhított technológiát és pénzügyi forrásokat olyan vezető lapoknak, mint a Magyar Hírlap Magyarországon, vagy a Smena Szlovákiában. Ezzel egyidőben a TV és a rá­dió, valamint, esetenként, a sajtó feletti ellenőrzés kényes politikai kérdéssé vált, mivel szilárd politikai intézmények hiányában ezek a közvélemény befolyásolásának fő esz­közei. Habár az elektronikus sajtó állami tulajdonban marad, a műholdas és kábeltévék, valamint egyéb rádió- és tévécsa­tornák a külföldi beruházások célpontjai lehetnek.

A reklámozás már 1989 előtt is igyekezett a nyugati mintá­kat követni, elsősorban Magyarországon, de a változás ezen a területen így is nagyon gyors volt, és jelentős mennyiségű külföldi tőkét vonzott. Ez megszilárdította a nyugat-európai fo­gyasztási szokásoknak a régióban már amúgy is erős befo­lyását, és serkentette a magánfogyasztás növekedését a köz­fogyasztás rovására.

Mindez előremutat a nyugati intézményeknek a felsőfokú oktatásba és szakképzésbe való bekapcsolódásai-felé, első­sorban kormányzati és kormányközi programok révén, de gyakran összekapcsolódva a kereskedelmi képzés és más szolgáltatások marketingjével is (mint pl. a Know-How Fund Nagy-Britanniában). Az üzleti tanulmányok gyors expanziója maga is erősíti a tőkés szemlélet elterjedését, és segít igazolni a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek gyors növekedésé­nek jogosságát, valamint a privatizációs intézkedések helyes voltát.

5. A külföldi tőkével kapcsolatos kormányzati politikák

A térség kormányainak a külföldi beruházásokhoz való álta­lános pozitív hozzáállása teljesen nyilvánvaló, ha figyelembe vesszük az általuk hozott törvényeket, valamint a beruházá­sok növekedésének már fentebb említett ütemét. Létezik ugyan szórványos, de széles körben elterjedt nyugtalanság a külföldi dominancia kapcsán, amit például a jobboldali magyar nacionalista politikus, Csurka István is hangoztatott. Hasonló nézeteket vallanak szervezett politikai pártok és irányzatok Lengyelországban, Szlovákiában, természetesen Oroszor­szágban és a Szovjetunió többi volt tagországában is. Ennek ellenére nem valószínű, hogy a régió bármely fejlettebb or­szága olyan politikát alkalmazzon, amely nyíltan szembeszállna a külföldi tulajdonnal.

a. A külföldi beruházásokra vonatkozó törvények

A külföldi beruházásokra vonatkozó törvényeket nemrég te­kintette át az ENSZ (EWIJVN no. 13, 1992. szeptember). Az ellenőrzési rendszer tekintetében a legtöbb országban jóvá­hagyásra vagy legalább regisztrálásra van szükség, kivételt ez alól Magyarország, valamint Lengyelország néhány ága­zata képez. 100%-os külföldi tulajdon Litvánia kivételével min­denhol engedélyezett, de egyes ágazatok esetében korláto­zások vannak érvényben Csehszlovákiában és Romániában (hadiipar, védelmi szektor), és komolyabb megszorításokat al­kalmaznak néhány volt szovjet tagállamban (Oroszországban azonban nem). Az adózás utáni nyereség és a felszámolásból eredő bevételek repatriálása Albánia kivételével sehol sincs korlátozva, míg Moldáviában a licencdíjak repatriálása esik korlátozás alá.

Az ösztönzők tekintetében létezik bizonyos kedvezmény a nyereségadó esetében a helyi cégekhez viszonyítva; általá­ban akkor, ha a külföldi részesedés egy bizonyos szint felett van, így Bulgáriában, Csehszlovákiában, Lettországban és Türkmenisztánban, más országok viszont eseti alapon változ­tatják a kedvezmény mértékét. A teljes vagy részleges adó­kedvezmény azonban széles körben elterjedt, és bizonyos ágazatokban gyakran elérheti a 100%-ot is egészen 5 évig terjedően, ebben az esetben is bizonyos minimális külföldi ré­szesedéshez kötve.

Az itt bemutatott ellenőrzési és ösztönzési rendszerek szin­te teljesen összhangban vannak a tőkés világ jelenlegi gya­korlatával, ahol majdnem mindenütt jelentős elmozdulás tör­tént a liberalizáció és az ösztönzők irányába, elsősorban né­hány nagyobb, korábban meglehetősen restriktív fejlődő or­szág, így Mexikó és India esetében (ENSZ 1992).

b. A külföldi tőke és a privatizáció

A régió kormányainak gazdaságpolitikája középpontjában a nagy állami vállalatok privatizációja állt.4 Nyilvánvaló jelek mu­tatnak arra, hogy – legalábbis a visegrádi országok esetében – a privatizációs program megvalósítása kapcsán felmerülő problémák megoldásában a politikusok egyre nagyobb szere­pet szárinak a külföldi tőkének.

Lengyelországban a külföldi beruházások fellendülése egy­beesett a Suhocka-kormány nagyobb fokú stabilitásával. Az úgynevezett tömeges privatizáció programját egy cseh típusú kupon-rendszeren alapuló programmá alakították, azzal a kü­lönbséggel, hogy a lengyel kormány közvetítőként Nemzeti Beruházási Alapokat hozott létre, míg ezek Csehszlovákiában spontán alapon szerveződtek (European, 1993. febr. 4., 41. o.). A kormány ugyanakkor nemrég jutott egyezségre az IMF-fel, amely nagy valószínűséggel jelentős mennyiségű többlet­tőke beáramlását teszi lehetővé.

Csehszlovákiában az 1992-ben lebonyolított privatizációs ügyletek nagy része külföldi beruházást is tartalmazott, így a tulajdonjog a külföldi tőke, a helyi állami szervek – mint a nyugdíjbiztosítók és más helyi hatóságok -, valamint az új, magánkézben levő beruházási alapok között oszlott meg. A Harvard Capital and Consultingnak például kisebbségi része­sedése van a Tabakban, amelyet a Philip Morris felügyel, va­lamint a Cokoladnyban, amelyben pedig a Nestlének van többségi részesedése (Financial Times, 1993. febr. 17., 13. o.). A kormány felállította a Czechlnvestet is, hogy minél több külföldi tőkét csalogasson az országba (Guardian, 1993. jan. 9., 37. o.). A szlovák kormány eközben inkább az állami vál­lalatok közvetlen eladása felé hajlik, kimondottan a külföldi befektetőknek meghirdetett versenytenderek révén (Europe­an, 1993. márc. 11., 38. o.).

Magyarországon a „felülről irányított privatizáció" programja, amely a „spontán" privatizációval kapcsolatos elégedetlensé­gekre született válaszként, 1991 közepére nyilvánvalóan meg­bukott. Két új módszert alkalmaztak: az „önprivatizációt", amit az állami vállalat saját maga kezdeményezett, valamint a be­ruházók által felajánlott privatizációt. Mindkettő meglehetősen népszerűvé vált a külföldi beruházók körében (Frydman és mások 1993, 135-140. o.).

c. Egyéb kapcsolódó politikák

A külföldi befektetőknek azonban intézmények és gazdaság­politikák egész sorának általános hatásaival kell számolniuk. Először is: a beruházások értékét és hozamát nemcsak a kül­földi befektetésekről szóló törvények befolyásolják, hanem az árfolyam szintje, a konvertibilitás foka és a helyi költségvetési politika is. Másodszor: sok beruházót érintenek majd a mak­rogazdaságra vonatkozó intézkedések, amelyeknek a konkrét körülmények függvényében hátrányos hatásaik lehetnek. Har­madrészt: szembekerülnek a privatizáció mellett a piac mű­ködését szabályozó más intézményi és törvényi szempontok­kal is, így például a versenypolitikával vagy az árpolitikával. Negyedszer: a legtöbb esetben szükségük lesz olyan termé­kekre és szolgáltatásokra, amelyek importálása nehézkes, és amelyek forgalmazása látszólag állami kézben marad. Sok pénzügyi és technikai szolgáltatás korábban egyáltalán nem is létezett. Mindent egybevetve tehát, a külföldi beruházók kapcsolatba kerülnek az összes gazdaságpolitikai intézkedés­sel és intézménnyel, amit a térség kormányainak – akár egy csapásra, akár fokozatosan – most kell megalkotniuk.

Az itt felmerülő rengeteg kérdés közül kettő bír különös je­lentőséggel, amit a visegrádi országok példáján mutatok be.

Az első probléma a vállalatok finanszírozásának és felügye­letének intézményi kereteivel, azaz a vállalatirányítási rend­szerrel kapcsolatos. Corbett és Mayer (1991) szerint a törvényes magántulajdon még csak az első kis lépés az üzleti vállalatok hatékony rendszerének kiépítése felé: szükség van az intézményrendszer fejlesztésére is. Figyelmüket egy banki alapú finanszírozási rendszer viszonylagos előnyeire fordítják, szemben az amerikai és brit tanácsadók által javasolt, érték­piacon alapuló finanszírozási rendszerrel. Japán és Németor­szág mint sikeres ipari országok példájával érvelnek, ahol egyaránt támaszkodtak a banki finanszírozásra és a közvetlen tulajdonosi ellenőrzésre is.

Úgy tűnik, hogy a régióban jelenleg kialakulóban levő vál­lalatirányítási rendszer nem közelít annyira az amerikai-angol modellhez, mint ahogyan attól Corbett és Mayer tartott. A bu­dapesti tőzsde szinte teljes mértékben a kötvénypiacra épül, Lengyelországban pedig a jelenlegi tervek szerint csak a Be­fektetési Alapokon keresztül lehet jegyezni a varsói tőzsdén, a vállalatok személyesen csak később jelenhetnek meg. Csehszlovákia már közelebb áll ahhoz, hogy működő érték­tőzsdéje legyen, de a tulajdonosi jogoknak a befektetési ala­pok, a külföldi tulajdonosok és a közvetlenül érintett állami testületek kezében való koncentrálódása azt mutatja, hogy in­kább a német modellhez igazodik. Ez a modell felelne meg a térség háború előtti hagyományainak is (Teichova 1985, 282-290. o.).

A második kérdés a versenypolitikával kapcsolatos. Nyilván­való, hogy a jelentős, bár nem feltétlenül domináns piaci ré­szesedés fontos vonzerő a – régió politikai ós gazdasági koc­kázataitól félő – külföldi vállalatok számára, ugyanakkor nincs összhangban a monopolellenes törvények szellemével, amit Magyarországon és Lengyelországban már 1990-ben, Cseh­szlovákiában pedig 1991-ben elfogadtak (Financial Times, 1991. szept. 26.). Két, a közelmúltban történt eset illusztrálja a probléma lényegét. A domináns piaci részesedéssel rendel­kező Tabak cég eladása a Philip Morrisnak heves vitákat vál­tott ki Csehszlovákiában és a többi külföldi ajánlattevő között egyaránt. Az ellenérvek úgy szóltak, hogy a céget eladás előtt fel kellene darabolni (ahogyan az a magyar dohányipar ese­tében történt) (Financial Times, 1992. ápr. 23., 8. o.). A lengyel kormány elutasító álláspontja az Asea Brown Boverinek a Rafako kazángyártó cég megvételére vonatkozó ajánlatával szemben részben annak a félelemnek volt tulajdonítható, hogy pozitív döntés esetén az ABB uralta volna a lengyel piacot, lévén hogy már így is nagy lengyel holdingok felett rendelkezik (Financial Times, 1992. jan. 28., 1993. jan. 14.,,25. o.)

d. Stratégiai szemlélet felé?

A gazdaságpolitikai intézkedések áttekintése azt sugallja, hogy a kelet-európai kormányok pragmatikus és fokozatos lépéseket tettek a külföldi tőke felé. Bár számszerű adatokkal nem szol­gálhatunk, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a térségben a ke­reskedelem és ipar „fellegvárai" külföldi tulajdonban van­nak vagy külföldi ellenőrzés alá esnek. Ennek ismeretében felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e sürgősen szükség egy tu­datos stratégiai szemléletre a külföldi tulajdonlást illetően.

6. Állam, osztályok és nemzetgazdaság Kelet-Európában

Az átalakulással foglalkozó szokásos irodalom nagy része burkoltan elfogadja a hagyományos közgazdaságtan és nem­zetközi kapcsolatok felfogását az államot illetően, nevezete­sen, hogy az állam nemzeti érdekek által vezérelt racionális döntéshozó. Ez a felfogás elfogadhatatlannak tűnik, különö­sen, ha figyelembe vesszük a térségben zajló, mindenre ki­terjedő politikai és intézményi változásokat.

a. A szovjet típusú állam

A szovjet típusú állam Kelet-Európában egy olyan régóta lé­tező történelmi irányzat kiteljesedése volt, amely a kapitaliz­muson belül a gazdaság nagyobb állami szabályozása és el­lenőrzése felé irányult. Úgy tűnt, hogy a központi tervezés és az egypártrendszer kombinációja határozott szakítást jelent a piaci anarchiával, a magántulajdonon alapuló tőkés osztály uralmával és a „burzsoá demokrácia" politikai rendszerével. Mindemellett a leginkább bonapartista kommunista vezetők tö­rekvései ellenére az abszolút ellenőrzés logikai véglete – amely a totalitarianizmus fogalmában összegződik -, soha nem volt elérhető a rendszer alapjain. A demokrácia teljes hiánya azt jelentette, hogy bármiféle csoportérdek kifejeződé­se csak egy egyedülálló társadalmi-politikai hierarchián ke­resztül történhetett, amely állandóan szembefordította egy­mással az irányítókat és irányítottakat. Hiába az irányítók jó­indulata és az irányítottak elkötelezettsége, az eredmény tár­sadalmi megosztottság és elidegenedés lett.

A szovjet típusú államra vonatkozó számtalan elméletből két vonás rajzolódik ki, amely alapvető jelentőségű a szovjet típusú állam történelmi fejlődését tekintve (ezen elméletek bővebb áttekintését I. Westoby 1981, II. rész). Először is a szovjet típusú állam a látszólag teljes politikai ellenőrzés mellett sem hozta létre a társadalmi alapjait annak, hogy saját legitimitását a hősi forradalom korszakán kívül újratermel­je. Általánosságban, semmiféle logikai vagy etikai torzítás nem tudta palástolni a demokrácia tagadását. Magában a pártállami apparátusban a vertikális és horizontális megosz­tottság volt a jellemző; vertikálisan a kölcsönös függőség szo­kásos vezető-beosztott problémája miatt, horizontálisan pedig a központilag elosztott források megszerzésére létrehozott, egymással versengő – gyakran ágazati vagy területi – koalí­ciók következtében. Csak – valódi vagy kitalált – külső fenye­getettség tudta időlegesen leküzdeni a centrifugális erőket, és ez a veszélyérzet volt képes létrehozni egy uralkodó osztály­hoz hasonló képződményt.

Másodszor: a közigazgatás túlközpontosítása a gazdasági szférában hazugságok és féligazságok homályos világát hoz­ta létre, ami teljesen értelmetlenné tette a racionális tervgaz­daság ideálját. Hiányzott az alsóbb szintek tervek iránti el­kötelezettsége, s így az ösztönző és ellenőrző rendszerek gyakran a komplex tervfeladatok, a felülről jövő, részletekbe menő utasítások és az érintettek felelősség-elhárításának zűr­zavarába torkolltak. A tehetetlenség, meg a munkások és fo­gyasztók felől érkező nyomás fenntartotta a gazdasági rend minimális szintjét, de nem tudta a technikai haladásnak olyan önfenntartó ütemét biztosítani, amely a kapitalizmus egyéni felhalmozásának dinamikájához fogható lett volna.

b. A tőkés állam építése

A kommunista rendszer összeomlásával az állam politikai alapzata széttöredezett, még akkor is, ha gyakran ugyanazok a hivatalnokok maradtak ugyanazokban a minisztériumi épü­letekben, azonos munkakörökben, mint azelőtt. A nyílt kom­munista uralom megszűnése – beleértve a pártszervezetek képviselte „párhuzamos" politikai ellenőrzés rendszerét is – arra ösztönözte a régi elit tagjait, hogy igyekezzenek helyet biztosítani maguknak az új rendszerben. Ahol 1988-89 során a társadalmi erőknek sikerült egy többé-kevésbé független „ci­vil" társadalmat létrehozniuk, ott az új rendnek formáját és funkcióit tekintve kevésbé monolitikusnak és sokkal differen­ciáltabbnak kellett lennie.

Az új állam nem a disszidens értelmiségiek ábrándjai­nak talaján jött létre, hanem a magánérdekeid társadalmi kifejeződése révén. Ez a kifejeződés tisztán elsősorban nem­zeti, regionális, etnikai vagy vallási formában ölthetett testet, de ezektől elvonatkoztatva, elsősorban a gazdasági érdekek mentén. Mind az állami vezetők, mind a kisvállalkozói réteg (amely már 1989 előtt is jelentős volt Magyarországon és Len­gyelországban) arra törekedett, hogy tagja lehessen a meg­újult, magántulajdonon alapuló tőkésosztálynak. E törekvésü­ket azonban csak azáltal tudták megvalósítani, hogy politika­ilag támogatták a szükséges törvények és gazdaságpolitikai intézkedések meghozatalát, mégpedig a hirtelenjében átvett nyugati stílusú demokratikus alapszabályok keretei között. Bár az általános politikai légkör kedvezett a szabad piacgazdaság ideológiájának, a feltörekvő tőkéseknek platformokat és poli­tikai pártokat kellett létrehozniuk, hogy támogatni tudják e fo­lyamatokat. Ellenzékként nemcsak az itt maradt kommunis­tákkal kellett szembenézniük, hanem a hivatalnoki réteg és az értelmiség azon tagjaival is, akik nem élvezhették a priva­tizáció előnyeit, valamint a munkásokkal, akik hamar veszé­lyeztetve érezték anyagi és szociális biztonságukat. Ez utóbbi csoportok azonban képtelenek voltak olyan alternatív szemlé­lettel előlépni, amely lényegileg különbözött volna a régi re­zsimétől.

Teljesen nyilvánvaló, hogy még hosszú utat kell megtenni ahhoz, hogy az osztályérdekek következetesen politikai pár­tokon és civil szervezeteken keresztül nyilvánuljanak meg.5 Magyarországon például szinte lehetetlen különbséget tenni a négy legnagyobb párt gazdasági programja között, és mind­egyikük szinte minden társadalmi rétegből kap támogatást. Mindezek ellenére, ami kifejlődőben van, az kétségkívül nem más, mint egy tőkés politikai rendszer és egy tőkés állam. Világos azonban, hogy Kelet-Európában az államnak még hosszú ideig a gazdasági források egyik jelentős tulajdo­nosának és menedzserének kell maradnia. A feltörekvő tő­kések nem rendelkeznek olyan intézményi bázissal és állami támogatással sem, hogy valóban osztályként működhesse­nek: kénytelenek az állam segítségét sokkal közvetlenebb for­mában igénybe venni érdekeik érvényesítése céljából, mint ahogy az az úgynevezett fejlett demokráciákban szokás. E térség helyzetét leginkább a Harmadik Világ országainak a gyarmati sorból való felszabadulás utáni helyzetéhez lehet hasonlítani (I. Alavi, 1972 és Afrika helyzetéről Saul, 1974, Beckmann, 1982 stb.).

c. Állam, nemzetgazdaság és külföldi tőke Kelet-Európában

Az elmaradottsággal foglalkozó radikális irodalomban már Le­nin és Luxemburg óta központi helyet foglal el a külföldi tőke. Baran elemzésében (1957) ez a komprádor burzsoázia fogal­mában összegződik, és azt a helyi tőkésosztályt jelenti, amelynek gazdasági érdekei szorosan kapcsolódnak a gyar­mati típusú nemzetközi munkamegosztáshoz. Ez a szemlélet tükröződik a dependencia-iskola írásaiban is, mint például

Sunkelnek a transznacionális tőke függőséget erősítő szere­péről szóló tanulmányában (1970). Evans Brazíliával kapcso­latos munkája (1979) a (militarizált) állam, valamint a hazai és külföldi tőke hármas szövetségét ábrázolja, mivelhogy mindhárom tényező fontos a növekvő felhalmozáshoz a „füg­gő kapitalizmusban". Olyan afrikai szerzők, mint Shivji (1973), úgy érvelnek, hogy az államnak helyettesítenie kell a nagy­részt hiányzó (vagy javíthatatlanul komprádor) hazai tőkés osztályt – a fejlődés motorját – főleg a külföldi tőke gazdasági erejének leküzdésében.

A „késői iparosodással", ezen belül is a főleg Dél-Koreával foglalkozó irodalom szerint az állam feladata egyrészt egy ha­tékony hazai tőkésosztály „felnevelése", másrészt az, hogy megfelelő tulajdonformákkal, árpolitikával, pénzügy- és devi­zapolitikával rábírja a külföldi tőkét arra, hogy alkalmazkodjon a nemzeti fejlesztési stratégiához (pl. Wade, 1990; Amsden, 1989).

Ezen érvek jelentősége Kelet-Európára nézve elsősorban abban áll, hogy 1989-ben a hazai magántőke súlyos hiánya volt jellemző az egész régióra. A privatizációs folyamatot töb­bek között arra használták, hogy a kisvállalkozások szerves fejlődését akadályozván jelentős vagyonátcsoportosításokkal gyorsítsák a hazai tőkefelhalmozódást. Eltekintve a privatizá­ciós folyamat fent bemutatott törvényi és intézményi formáitól, nemcsak tőkéből van súlyos hiány, hanem tőkés vállalkozók­ból is. Természetesen nem azokról a hivatalnokokról és ve­zetőkről van szó, akik – kihasználva a belső információkat és az államhatalomhoz való könnyebb hozzáférést – jelentős va­gyonra tettek szert. Figyelembe véve azonban a térség folya­matos és mindent átható politikai és gazdasági bizonytalan­ságait, valamint az új tőkések tapasztalatlanságát, szinte biz­tosra vehető, hogy a kisüzemi termelésben és kereskedelem­ben igazi tulajdonosként való részvételük vagy ellenőrzésük az állammal történő szoros együttműködéstől és annak támo­gatásától függ.

A hazai tőke gyengeségének tükrében az állam által irányí­tott iparosítás kelet-ázsiai stratégiájának sikeressége nagyon is kézenfekvőnek tűnik.6 Az elemzés céljából feltételezve, hogy e stratégia sikeres és nemcsak Kelet-Ázsiában alkal­mazható, felmerül a kérdés, hogy érdemes-e követni Kelet-Európában?

A Harmadik Világ fejlesztési stratégiáival és az állam sze­repével kapcsolatos viták egyik fő kérdése az volt, hogy mi­lyen típusú államra van szükség a késői iparosítás hatékony megvalósítása érdekében. Az érvek szerint nem egyszerűen egy „erős államra" van szükség, hanem olyanra, amely képes speciális érdekektől független stratégiát létrehozni (Jenkins, 1991), és hosszú távú strukturális célok érdekében a piac íté­leteit teljesen figyelmen kívül hagyni. Ehhez olyan állami hi­vatalnokrétegre van szükség, amely a megfelelő technikai és vezetői gyakorlattal kellőképpen elszigeteli magát az érdekek közvetlen politikai és gazdasági nyomásától, de mégis képes egyezségre lépni ezen érdekekkel a hosszú távú előnyök kö­zös megegyezésen alapuló elosztása terén, cserébe a „köz­érdek" rövid távú elfogadásáért. Bár elképzelhető, hogy Ke­let-Európában megvannak az ilyen állam kiépítéséhez szük­séges források, nemigen látni olyan politikai irányzatot vagy erős osztályérdeket, amely képes lenne ezt megszervezni. Különösen a piaci jelzések felülbírálatának gondolatától ódz­kodik a posztkommunista gazdasági szemlélet, nem is beszél­ve az IMF előírásairól.

A külföldi tőke esetében például a kelet-ázsiai modell kife­jezetten a közvetlen részesedést korlátozó szabályozással él. Corbett és Mayer is úgy érvel, hogy az általuk támogatott vállalatirányítási modell is – amely nagyrészt tartalmazza az ázsiait – megköveteli ezt (Corbett & Mayer, 1991, 68. o.). Nyil­vánvalóan minél kevésbé képes az állam a tőkét mobilizálni, a hazai technológiai bázist létrehozni és hatékonyan megszer­vezni a technológia külföldről történő beszerzését licencek ré­vén, annál inkább valószínű, hogy a direkt külföldi beruházá­sok központi helyet foglalnak el az iparosításban, mint ahogy az Brazília vagy Mexikó esetében történt (Jenkins 1991, Gereffi & Evans, 1986). Minden esetben, még Dél-Korea eseté­ben is hosszú utat kell végigjárni ahhoz, hogy megszűnjön a japán technológiától való függőség (Business Week, 1992. nov. 30.).

A külföldi tőkétől való függetlenség azonban radikális sza­kítást jelentene a kelet-európai iparosítás történetével. A kül­földi tőke központi helyet foglalt el a háborút megelőző idő­szakban (Teichova, 1985, Teichova & Cottrell, 1983). Az 1920-as években „a hazai tőkeforrások hiánya, valamint az ipar tőkeszükségletének nagyrészt közvetlen vagy közvetett állami beavatkozástól, külföldi beruházóktól, vagy mindkettőtől való függősége következtében a kelet-európai iparba áramló kül­földi tőkebefektetések nagysága és iránya nemcsak hatást gyakorolhatott, hanem hatást is kellett gyakorolnia arra, hogy mit termelt az ipar és hogyan szervezték meg azt". (Teichova, 1985 296. o.)

Az állam, valamint a külföldi és hazai tőke közötti stratégiai kapcsolatok legjobb példája Csehszlovákia, ahol a kormány támogatta a francia és angol beruházásokat, hogy így pótolja a kiűzött német és osztrák tőkét, és egyben partnere legyen Csehszlovákiának a dél-kelet európai gazdaságok felé irányu­ló saját beruházásaiban (Teichova, 1985 295. o.). 1938 és 1945 között a térség gazdaságai természetesen szorosan in­tegrálódtak a német hadigazdaságba.

Az 1960-as évek közepe óta – és különösen az 1970-es évek közepének enyhülési időszakában – a kelet-európai ipar­ágak többsége vegyesvállalatok és ipari kooperációs megál­lapodások révén állt kapcsolatban a külföldi tőkével, gyakran úgy, hogy a kapott technológiáért termékekkel fizettek (UNE-CE, 1973, Radice, 1981, McMillan, 1986). Sok ország már jóval 1989 előtt engedélyezte a külföldiek tulajdonosi érdekelt­ségét. Bár a közvetlen beruházások mennyisége nem volt je­lentős, a nyugati cégekkel kötött kooperációs megállapodások és különösen a technológiai transzferek fontos szerepet ját­szottak a modernizációs stratégiákban, amelyeket az 1960-as évek elejének gazdasági hanyatlását követően az egész tér­ségben alkalmaztak. Ezzel egyidőben a Nyugat felé irányuló – az importált berendezések és technológiák kifizetését lehe­tővé tevő – export bővítésének szükségessége nemcsak a külső eladósodásban, hanem a világpiacra orientált ágazatok megjelenésében is fontos szerepet játszott, legalábbis Ma­gyarország és Lengyelország esetében. Ezek a fejlemények viszont arra ösztönözték Kelet-Európát, hogy olyan stratégiát dolgozzon ki, amelyben a KGST a fejlett nyugati gazdaságok és a Szovjetunió „puha" piaca közötti közvetítő elemmé válhat. A nyugati tőkéhez való kapcsolódás ily módon meghatározó lett a térség gazdaságpolitikájának kialakításában a Brezsnyev-korszak alatt.

Bármilyen vonzónak tűnik azonban a kelet-ázsiai modell az elméletben, drámai és nagyon valószínűtlen változásokra len­ne szükség Kelet-Európa külső körülményeit illetően, hogy a világgazdaságba való integrálódás hagyományos liberális stratégiájával szemben más politikai és gazdasági irányultság váljon meghatározóvá. Ez esetben nyilvánvaló, hogy az in­tegráció eredményeként a régió függő és félperiferiális helyet foglal majd el a nemzetközi munkamegosztásban. Ez nem feltétlenül akadályozná a gazdasági haladást, és nem zárná ki az EK-tagságot sem, hiszen az már most is szám­talan fejlettségi szintet foglal magában. Ez azonban minden történelmi bizonyíték szerint megfosztja Kelet-Európát a fejlett ipari államok sorába való csatlakozás lehetőségétől.

7. Következtetések és megjegyzések

Annak ellenére, hogy a kelet-európai kormányok örömmel fo­gadják a beérkező külföldi tőkét, és hogy 1992-ben már ha­talmas mennyiségű külföldi tőke áramlott a térségbe, az erő­södő aggodalom jelei mutatkoznak a külföldi tulajdonlást ille­tően. A helyi munkások és a helyi tőkések is igyekeznek ta­pasztalataik alapján egy önálló és következetes nézetrend­szert kialakítani, valamint e nézeteket politikailag képviselni tudó intézményeket létrehozni. Ily módon befolyásolni tudják a kormányzati döntéseket, ahogyan az az ABB esetében Len­gyelországban történt, vagy amikor a magyar kormány eluta­sította a transznacionális vállalatok valutaleértékelésre irányu­ló nyomását. Eddig azonban nem került sor semmiféle jelen­tősebb, „protekcionista" irányba való elmozdulásra a gazda­ságpolitikában vagy a törvényhozásban, de ezen nem is lehet csodálkozni, ismerve az IMF szigorúságát.

Úgy tűnik, hogy sem a jelenben, sem a belátható jövőben nincs alapja egy a külföldi tőke közvetlen részvételét korlátozó átfogó stratégia megvalósításának. Sokkal inkább valószínű, hogy a külföldi beruházások gyorsan növekednek a térség­ben, feltéve, ha a gazdasági és politikai stabilitás minimális szintje biztosítva van. A következmény a tőkés világgazdaság­ba integrálódott, függő nemzeti kapitalizmusok megszilárdulá­sa lesz, amelyek elviselhető életszínvonalat nyújtanak a la­kosság nagy részének, de ugyanakkor a térséget állandóan magas munkanélküliségi ráta és a félperiférián gyakori egyen­lőtlenségek fogják jellemezni. Hosszabb távon csak az aktív munkásmozgalom újbóli megjelenése kínálhat bármiféle alter­natívát.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

1 A „transznacionalizálódás" kifejezést kellő körültekintéssel válasz­tottam. A „globalizáció" sokak számára azt jelenti, hogy a gazdasági tevékenység átlépi a nemzeti határokat, és nem vesz tudomást a nem­zeti politikai rendszerekről; az „internacionalizáció" fogalma viszont mindössze azt tükrözi, hogy kapcsolatok jöttek létre a nemzetgazda­ságok között, amelyeket azonban elvileg egymástól függetlenül lehet vizsgálni. A „transznacionalizáció" kifejezés éppen e két, egymást köl­csönösen kizáró fogalmat igyekszik egyesíteni.

2 Egy korábbi kísérletet ír le a volt KGST országok elhelyezésére az új nemzetközi munkamegosztásban Radice (1980).

3 A leggyakoribb források a Financial Times, Guardian, European Business, Business Week. Hivatalos adatok Bulgáriára, Csehszlová­kiára, Magyarországra, Lengyelországra és Romániára vonatkozóan találhatók még Frydman és társai (1993).

4 Frydman és mások (1993) részletes országszintű elemzést nyújt a privatizációs programokról egészen 1992-ig. Lásd még az Oxford Re-view of Economic Policy (1991) és az Eastern European Economics (1991) különszámait.

5 Az Oroszországban felemelkedő tőkés osztályról nyújt részletes elemzést Flaherty (1991).

6 A volt szovjet társadalmakra való elméleti alkalmazást lásd Lo (1993), egy gyakorlatiasabb megközelítést pedig Katz (1991) művé­ben.

Irodalom

Alavi, H. (1972) 'The state in postcolonial societies: Pakistan and Bangladesh', in: New Left Review, 74.

Amsden, A. (1989) Asia's Next Giant: South Korea and Late Industrialisation, Oxford UP.

Baran, P. (1957) The Political Economy of Growth, Monthly Review Press.

Beckmann, B. (1982) 'State and capitalist development in Nigeria', in: Review of African Political Economy, 23.

Business Week (1992), 'Asia's high-tech quest: can the tigers compete worldwide?', 1992. nov. 30.

Eastern European Economics (1991), M. Jackson ed. Privatization in Central Europe, Jan. 30.

Evans, P. (1979) Dependent Development: the Alliance of Multinational, State and Local Capital in Brazil, Princeton UP.

Corbett, J. es Mayer, C. (1991) 'Financial reform in Eastern Europe: progress with the wrong model', in: Oxford Review of Economic Policy IIA, tel.

Flaherty, P. (1991) 'Perestroika and the neo-liberal project' in: R. Milibrand & L. Panitch ed. Socialist Register 1991: Communist Regimes – the Aftermath, Merlin Press.

Frobel, R, J. Heinrichs & O. Kreye (1980) The New International Division of Labour, Cambridge UP.

Frydman, R. és mások (1993) The Privatization Process in Central Europe, Central European University Press, London.

Gill, S. és D. Law (1988) The Global Political Economy, Wheatsheaf.

Jenkins, R. (1991) 'The political economy of industrialization: com­parison of Latin American and East Asian Newly Industrializing Coun­tries, in: Development and Change, 22, pp.197-231.

Katz, S. S. (1991) 'East Europe should learn from Asia', in: Financial Times, 1991. ápr. 24.

Lo, D. (1993) 'Economic theory and transformation of the Soviet-type system: the challenge of the late industrialization perspective', in: Uni­versity of Leeds School of Business & Economic Studies Discussion Papers, 1993. 01.

McMillan, C. H. (1986) 'Trends in direct investment and the transfer of technology', in: Csikós-Nagy B. & D. G. Young ed.: East-West Eco­nomic Relations in a Changing Global Environment, lEA/Macmillan.

Oxford Review of Economic Policy (1991), Microeconomics of Tran­sition in Eastern Europe, vol. 7, no. 4.

Radice, H. K. (1980) 'East-West economic relations and the inter­national division of labour', in: Z. M. Fallenbuchl & C. H. McMillan, ed. Partners in East-West Economic Relations, Pergamon Press.

Radice, H. K. (1981) 'Industrial cooperation between Hungary and the West', in: Hare, P. G., Radice, H. K. es Swain, N., ed. Hungary: a Decade of Economic Reform, Allen & Unwin.

Radice, H. K. (1984) 'The national economy – a Keynesian myth?' in: Capital & Class 22, tavasz.

Saul, J. (1974) 'The state in post-colonial societies: Tanzania', in: Socialist Register.

Shivji, I. (1973) 'Tanzania: the silent class struggle', in: L. Cliffe és J. S. Saul, ed. Socialisms in Tanzania, vol. 2.

Sunkel, O. (1973) 'Transnational capitalism and national disintegra­tion in Latin America', in: Social and Economic Studies 22/1, március.

Teichova, A. (1985) 'Industry' in: Kaser, M. es Radice, E. A., ed. (1985) The Economic History of Eastern Europe, 1919-1975: Yol I, Clarendon Press.

Teichova, A. es P. L. Cottrell ed. (1983): International Business and Central Europe, 1918-1939, Leicester UP.

United Nations (1992) World Investment Review 1992, U.N.

United Nations Centre of Transnational Corporations (1988): Trans­national Corporations in World Development: Trends and Prospects, U.N.

United Nations Economic Comission for Europe (1973): Analytical Report on Industrial Co-operation among ECE Countries, U.N.

UNECE, East-West Investment and Joint Ventures News bizonyos számai.

Wade, R. (1990) Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization, Princeton UP. Westoby, A. (1981) Communism since World War II, Harvester.