Négy kommentár a terrortámadások után kialakult világhelyzetről (szeptember 15 és október 15. között)

Immanuel Wallerstein, a világrendszer-elmélet egyik megalapítója, az általa létrehozott Fernand Braudel Center (Binghamton University, USA) internetes honlapján (http://fbc.binghamton.edu/commentr.htm) rendszeresen, általában havonta kétszer közli gondolatait az “éppen aktuális világhelyzetről”. Ezek a kommentárok igyekeznek olyan nézőpontokat kialakítani, amelyek a világfolyamatokat nem a napi szalagcímek mentén, hanem hosszú távú perspektívában elemzik. Az alábbiakban a szeptember 11. után megjelent első négy kommentárt adjuk közre.

72. sz. kommentár, 2001. szeptember 15.

“2001. szeptember 11. – Miért?”

2001. szeptember 11-én az egész világ óriási drámának, egyben emberi tragédiáknak volt a képernyő elé szögezett szemtanúja. Amerikában a reggeli órákban négy kereskedelmi repülőgépet térítettek el. Az elkövetők száma gépenként 4-5 fő. Késekkel voltak felfegyverkezve, és közülük egy biztosan tudott repülőgépet vezetni (legalábbis ha a gép elérte a megfelelő magasságot). A merénylők magukhoz ragadták a parancsnokságot, elzavarták (vagy megölték) a pilótákat, és öngyilkos küldetésük helyszíne felé vették az irányt. Három gép elérte úticélját: a New York-i Világkereskedelmi Központ két tornyát és a washingtoni Pentagont.

A rendelkezésre álló üzemanyag-mennyiség, továbbá annak ismerete, hogy milyen magasságban kell a gépeknek az épületekbe csapódniuk, éppen elég volt a két torony teljes romba döntéséhez és a Pentagon épületszárnyának alapos beomlasztásához. Pillanatnyilag valószínűleg több mint 5000 halottról és lényegesen több sebesültről, illetve elszenvedőről beszélhetünk (pontos adatai nincsenek senkinek). Az ország légi közlekedése ezen a héten egész biztosan gyakorlatilag teljesen szünetel, és még nem tudhatjuk, mekkora a rövid és középtávú gazdasági kár.

A támadással kapcsolatban először is meg kell jegyeznünk, hogy vakmerő és igen sikeres dolog volt. Egy csapatnyi, ideológiailag együvé tartozó és mártíromságra kész ember egy olyan észrevétlenül szerveződő műveletben vett részt, amelytől a világon minden titkosszolgálat retteg. Bebocsátást nyertek az Egyesült Államok területére, késekkel feljutottak négy repülőgépre, amelyek szinte azonos időben indultak három különböző repülőtérről, és mivel mind a négy transzkontinentális járat volt, rengeteg üzemanyaggal voltak feltöltve. Ezek az emberek átvették a gépek irányítását, és hármat közülük célba is tudtak juttatni. Sem a CIA-nak, sem az FBI-nak, sem az amerikai katonai hírszerzésnek, sem bármi másnak nem volt erről előzetes tudomása, illetve egyikük sem volt képes közbelépni és a csoportot megállítani.

Ami lejátszódott, a történelem eddig példa nélkül álló, legpusztítóbb terrorista támadása volt. Egyik korábbi eset sem követelt négyszáznál több halálos áldozatot. Még Pearl Harbornál is, amihez ezt a mostani esetet sokan hasonlítják, és ahol a támadást egy állam katonai ereje irányította, sokkal kevesebben haltak meg. Ezenkívül a polgárháború (1861–1865) óta ez volt az első háborús cselekedet az Egyesült Államok szárazföldi határain belül. Amerika a XIX. század utolsó harmadától számos nagy háború részese volt – harcolt a spanyolok ellen, az I. és a II. világháborúban, majd Korea és Vietnam ellen (hogy a “kisebb” háborúkat ne is említsük). A tényleges küzdelem mindegyik esetben a határain kívül zajlott. Az amerikai nép számára maga a tény jelentette a legsúlyosabb megrázkódtatást, hogy New York utcáin és Washingtonban háborús cselekmény történt.

A nagy kérdés: miért? Szinte mindenki azt mondja, hogy a támadásért Oszama bin Laden a felelős. Hihető feltételezésnek hangzik, hiszen többször kinyilvánította erre irányuló szándékát, és az amerikai hatóságoknak talán sikerül a közeljövőben olyan bizonyítékokat felmutatniuk, amelyek ezt alátámasztják. Tételezzük fel, hogy ez így van! Mit remélhet bin Laden ettől a látványos Amerika-ellenes támadástól? Lehet, hogy indulatot és bosszúvágyat fejezett ki mindafölött, amit ő (és mások) Amerika helytelen nemzetközi, de főként közel-keleti szerepvállalásának minősítenek. Vajon azt képzelné bin Laden, hogy egy ilyen merénylet ráveheti az amerikai kormányzatot politikája megváltoztatására? Nem hiszem, hogy olyan naiv lenne, hogy erre számít. Bush elnök azt mondja, “háború” van, és elképzelhető, hogy bin Laden, amennyiben ő a bűnös, ugyanígy gondolkodik. Háborút azonban nem azért szokás indítani, hogy az ellenfelet rábeszéljük viselkedése megváltoztatására, hanem hogy erővel rákényszerítsük erre.

Próbáljunk meg bin Laden fejével gondolkodni! Mit bizonyított ezzel a támadással? Nyilvánvalóan azt bizonyította, hogy az Amerikai Egyesült Államok, a világ egyetlen szuperhatalma, az állam, amely a világ legerősebb és legfejlettebb haditechnikájával rendelkezik, nem tudta megvédeni a polgárait. Amit bin Laden, ha egyáltalán ő áll az események hátterében, tenni akart, nem lehetett más, mint hogy megmutassa, az USA csak egy papírtigris. És ezt legelőször is az amerikai népnek akarta megmutatni, azután meg mindenki másnak.

Ez az Egyesült Államok kormánya számára éppen olyan világos, mint bin Ladennek. És már meg is van a válasz. Bush elnök azt mondja, erővel fog visszavágni, amihez Amerika mindkét politikai pártjának elitje habozás nélkül hazafias beleegyezését adta. De nézzük az amerikai kormány szemszögéből: mit lehet tenni?

Legkönnyebb diplomáciai támogatást szerezni a merénylet elítéléséhez és igazolást egy jövőbeli visszavágáshoz. Powell külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy pontosan erre törekszik. Ez meg fogja hozni az eredményt. A NATO szerint szerződésének 5. cikkelye értelmében az Amerika elleni katonai támadás (és a történteket ennek tartják) minden tagállamtól a visszacsapás fegyveres támogatását követeli, amennyiben Amerika erre igényt tart. A világ minden országa, beleértve Afganisztánt és Észak-Koreát is, hivatalosan elítélte a támadást. Irak az egyetlen kivétel. Ugyanakkor az is igaz, hogy az arab és muzulmán államok közvéleménye nem rokonszenvezett ennyire Amerikával, de Amerika ezt figyelmen kívül fogja hagyni.

Az a tény, hogy az USA megszerezte ezt a diplomáciai támogatást, és talán idővel az ENSZ beleegyezését is kivívja, aligha fogja bin Ladent megijeszteni. A diplomáciai támogatás az amerikai emberek szemében is egyre kevesebbet fog jelenteni. Többet fognak követelni. És ez a több elkerülhetetlenül valamiféle katonai akciót takar. De mit? Kit fog az amerikai légierő bombázni? Ha bin Laden húzódik meg a háttérben, akkor csak két lehetséges célpontról beszélhetünk, attól függően, hogy a bizonyítékok miről fognak majd tanúskodni: Afganisztán és/vagy Irak. Mekkora kártétel lesz majd elegendő? Egy félig lerombolt Afganisztán nemigen tűnik célszerűnek. És az Egyesült Államokat több minden tartja vissza attól, hogy Irakra bombát dobjon, többek között az emberi élet védelme. Előfordulhat, hogy Amerika egy személyt fog bombázni. Ez vajon meggyőzi majd saját népét és a világot arról, hogy az USA olyan félelmetes, hogy nem merik megtámadni? Hát, nem hiszem.

Az igazság az, hogy Amerikának nincs sok választása. A CIA évekig próbálkozott egy Castro elleni merénylettel, sikertelenül. Néhány esztendeje bin Ladent is üldözik, ugyancsak sikertelenül. Lehet, hogy egy nap majd az ügynökök megölik, akkor az lelassíthatja ezt a bizonyos műveletet. Sokaknak ez is nagy megelégedésére szolgálna. Ám a probléma teljes egészében továbbra is fennmaradna.

Jobb híján tehát politikai lépéseket kell tenni. De mi legyen az? Ennél a pontnál minden egyetértés megszűnik az amerikai (szélesebb értelemben a nyugati) politikai küzdőtéren. A héják azt mondják, ez annak bizonyítéka, hogy Saron és a jelenlegi izraeli vezetés helyesen látja: “ezek” egytől egyig terroristák, itt csak a könyörtelen leszámolás segít. Márpedig ezzel eddig nem sokra mentek. Mitől volna ez gyümölcsözőbb George W. Bushnak? És rá tudja-e venni Bush az amerikai népet ennek a drága árnak a megfizetésére? Egy ilyen “héjás” megoldás nem olcsó. Másfelől viszont a szelíd galamblelkűek elég nehezen tudják elhitetni, hogy az eset “tárgyalásos” alapon megoldható lenne. Tárgyalni? Kivel? És milyen eredmény várható?

A pillanatnyi helyzet annyiban összegezhető, hogy ezt a “háborút”, ahogy a sajtóban a héten szerepel, nem lehet megnyerni, és elveszíteni sem fogják, egyszerűen folytatódik. A személyes szabadság szertefoszlása kézzel fogható valóság, ami először csapta arcul az amerikaiakat. A világ sok más részén ez már korábban megtörtént. Az a politikai probléma, ami ezeknek a kaotikus kilengéseknek a mélyén meghúzódik, nem a világrendszer civilizált és barbár oldala között feszül. Legalább azt vegyük észre, hogy mindenki önmagát tartja civilizáltnak, és a másikat barbárnak. Az események mögött világrendszerünk válságának problémája rejlik, és az afeletti küzdelem, hogy milyen világrendszert is szeretnénk következőnek felépíteni¹. Ez a kérdés nem állítja versenybe egymással az amerikaiakat, az afgánokat, a muzulmánokat vagy bárkiket. Ez a világra vonatkozó különböző elképzeléseket ütközteti. 2001. szeptember 11-e sokak vélekedésével szemben hamarosan mellékes epizódnak fog tűnni abban a küzdelemben, amit hosszan fogunk vívni. És ami a Föld legtöbb lakója számára sötét időket ígér.

73. sz. kommentár, 2001. szept. 20.

“Vigyázat! Győzhet az USA!”

“Ha bin Laden azt hiszi, hogy elfuthat és elrejtőzhet az Egyesült Államok és szövetségeseink elől, nagyon téved…. Végül mi fogunk győzni” (George W. Bush). Van egy régi közmondás: “Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert a végén még teljesül!” Nemigen kétlem, hogy Amerika le tudja bombázni Afganisztánt, valószínűleg a tálibokat is el tudja zavarni, és bin Ladent is elpusztíthatja. Egyszóval Amerika győzhet. De mi van aztán?

Egyszer már győztünk Afganisztánban. Az 1980-as években, amikor a kommunisták alkották a kormányt. Az USA elégedetlen volt, gondolta, megdönti. Sikerült. És mi lett az eredménye? Most ott vannak neki a tálibok és bin Laden, akik a kommunista afgán rendszer ellen a CIA-nál kiképzett veteránokra alapozzák szervezetüket.

Abban az időben Bulgária és Laosz is kommunista vezetés alatt állt. Ezek megdöntésére az USA nem tett kísérletet. Napjainkban Bulgáriában poszt-kommunista kormány irányít, és az egykori király fia a miniszterelnök. Nem volt elképzelhetetlen, hogy Afganisztánban is így legyen. A nagyon szegény Laosz pedig, ahol még mindig a kommunisták vannak hatalmon, azon kínlódik, hogy valahogy bekerüljön a világgazdaság vérkeringésébe. Ez senkire, az Egyesült Államokra sem veszélyes. Ez a lehetőség sem volt kizárt Afganisztán esetében. De Afganisztánban az USA akkor győzni akart.

De hogy fog Amerika győzni most? Saját katonai ereje és a külföldi támogatók segítségével. Az Egyesült Államok bejelentette, hogy ragaszkodik minden közel-keleti és muzulmán ország határozott állásfoglalásához, és ahhoz, hogy őt feltétel nélkül támogassák. Úgy tűnik, Pakisztán eleget tett a felszólításnak. Amerika helyi politikája egyfajta feltétel nélküli Izrael-szimpátiára épül. De legalább ennyire annak a két “ikertoronynak” a támogatására, amely az USA erejét képviseli az iszlám világban: Szaud-Arábia és Pakisztán államrendszerének.

Szaud-Arábia és Pakisztán politikája, fekvése és történelme más és más. De van két közös vonásuk: mindketten a régió erős és befolyásos országai, és az utóbbi évtizedekben nagy igyekezettel szolgálták az amerikaiak érdekeit. És mindkét ország hatalmi rendszere a Nyugat-barát, modernizáció-párti elit és a szélsőségesen konzervatív, tömeges támogatottságú iszlám tisztviselők koalícióján alapszik. Ezek az államok azért tudják stabilitásukat megőrizni, mert képesek ezt a kettőt ügyesen kombinálni. Mégpedig kétértelmű intézkedéseik és ugyanilyen nyilatkozataik révén.

Amerika most azt mondja: elég volt a kétértelműségből! Amerika győzhet, semmi kétség. Ám az odáig tartó folyamat közben a szaudi és a pakisztáni rezsim azt fogja esetleg észlelni, hogy népi támogatottsága megállíthatatlanul fogy. Összeroppanhatnak, mint a két ikertorony New York City-ben. És ha így lesz, más kisebb építményeket is magukkal rántanak, akárcsak a WTO ikertornyai, tovább gyengítve ezzel az alapokat. Sajnálhatja majd az Egyesült Államok a napot, amelyen Asszad, Kadhafi, Arafat, sőt Szaddám Husszein már nem lesz hatalmon! Utódaik sokkal hevesebb Amerika-gyűlölők lesznek, mert ezeknek az utódoknak – elődeikkel szemben – nem lesz Amerikával közös szemléletük a modernizáció kérdésében.

Lehet, hogy ez volt bin Laden elképzelése. Lehet, hogy öngyilkos küldetésével csapdába csalja az Egyesült Államokat.

74. sz. kommentár, 2001. október 1.

“A végeredmény nem több, mint bizonytalan”

A Kongresszus és a világ közvéleménye előtt Bush elnök az Egyesült Államok szándékát megerősítő beszédében azt mondta, hogy bár számos nehézségre van kilátás, “a végeredményben biztosak lehetünk”. Ez a világ legnagyobb hazugsága. Amennyiben lelkesítő szónoki fordulatnak szánta, úgy normálisnak mondható egy sarokba szorított nemzet vezetőjének a szájából. Ám ha ez Bushnak és legfőbb munkatársainak a megfontolt véleménye, úgy veszélyes tévedésről van szó.

Az első tisztázatlan kérdés, hogy Bush mit nevez végeredménynek. Gondolhat az al-Kaida megsemmisítésére, ami lehetséges, ámbár szinte elképzelhetetlen. Gondolhat mindazon csoportok eltüntetésére vagy ártalmatlanná tételére, amelyeket az Egyesült Államok “terroristának” minősít bárhol a világon, viszont ebben az esetben nagyon is kétes a siker. Gondolhat az amerikai nép és általában a világ hitének helyreállítására az Egyesült Államok katonai tehetségét illetően, ami pillanatnyilag ugyancsak bizonytalan eredménnyel kecsegtet. Végül gondolhat arra, hogy Amerika mint ország és mint üzleti vállalkozó egyaránt fenntartja érdekeltségeit, de ennek esélye is legfeljebb kétségesnek mondható.

Amikor végeredményről beszélünk, fontos, hogy szabjunk magunknak időkorlátokat. Hármat javaslok: hat hónap, öt év, ötven év. Bush szempontjából a hathónapos perspektíva a legígéretesebb. Gondoljuk csak át, mi mindent ért már el a szeptember 11-e óta eltelt rövid időszak alatt! Korábban a Bush-kormányzatot szinte minden kérdéssel kapcsolatban, igaz, eltérő mértékben, ellenzéki vélemények vették körül; a Kongresszusban a Demokrata Párt, az európai szövetségesek, Oroszország és Kína, az ázsiai, az afrikai és a latin-amerikai országok többségének kormányai és lakossága, valamint a “globalizáció-ellenes” mozgalmak világszerte. Ez a felsorolás impozáns, de a szeptember 11-ei támadás óta szinte minden ellenzékiség megszűnt vagy elnémult. A kongresszusi demokraták és az európai szövetségesek siettek a csapdába esett Amerika megsegítésére. Oroszország, Kína és az ázsiai, az afrikai, a latin-amerikai kormányok többsége is legalább részleges támogatásáról biztosította egy visszavágás esetén. A “globalizáció-ellenes” mozgalom elcsendesedett, és azt fontolgatja, vajon ne alakuljon-e át “békemozgalommá”.

Természetesen nem Bush az egyetlen, akinek közvetlen politikai előnye származott a támadásból. Mivel az Egyesült Államok lázas igyekezettel próbál mindenkit mindenhol legalább minimális mértékben a maga oldalán felsorakoztatni, most diplomáciai fizetséget nyújt cserébe. És a többiek nem haboztak ezt meg is kérni, különösen azok, akik a “barátok” belső körén kívül esnek. A Kongresszusban a demokraták és a nyugat-európai szövetségesek még nem mertek követelésekkel előállni. De Oroszország, Kína, Pakisztán, Szudán, a különböző arab országok (és ki tudja, Powell még kinek tett ígéretet?) nem voltak ilyen szégyenlősek. És lehet, hogy a demokrata pártiak és a nyugat-európai szövetségesek is hamarosan csatlakozni fognak. Eddig tehát mindenki győzni látszik azok közül, akiket Oszama bin Laden nemigen kedvel.

De a számla hat hónap múlva lesz esedékes. Addigra az USÁ-nak valamit tennie kell, méghozzá katonai értelemben. Hogy ez mi lesz, nem tudjuk biztosan, és úgy tűnik, az amerikai kormány sem tudja. Ennek az az oka, mint sokszor elismerték, hogy nincs jó megoldás. Különleges ejtőernyős egységek afganisztáni villámbevetése bin Laden ellen az 1980-as iráni kudarc megismétlődését kockáztatná, ami Carter újraválasztásának meghiúsulásához vezetett. Afganisztán bombázásának, ami a legvalószínűbb lépés, többszörös korlátai vannak: kevés a reális célpont, nagy polgári veszteség várható, amit súlyosbít a Pakisztánba irányuló menekültáradat, politikai nyugtalanság üti fel fejét a muzulmán országokban, ezenkívül csekély az esélye, hogy a bombázás egyedül véget tud vetni a tálib fennhatóságnak Afganisztán központjában.

Az amerikai kormány néhány tagja Irakot akarja bombázni, ahol legalább reális célpontok találhatók. Csak az a baj, hogy Szaddám Husszein nem szövetségese bin Ladennek, sokkal inkább jövőbeli célpontja. És Irak bombázása nemcsak Powell erőfeszítéseit tenné értelmetlenné a széleskörű koalíció létrehozására, hanem Amerikát újra az 1991-es dilemma elé állítaná: merje-e vállalni egy szárazföldi megszállás terheit?

És ha az Egyesült Államok el is határozza, hogy ezek közül a kétes kimenetelű lehetőségek közül melyiket választja, mi lesz azután? Ha katonailag vereséget szenved, az megerősíti bin Laden kijelentését, miszerint az USA csak papírtigris. Azt mindannyian ismerjük, milyen ingataggá tudnak szövetségesek válni, ha egy nagyhatalom katonai gyengeségről tesz tanúbizonyságot. Ha nem konkrét hadműveletek futnak zátonyra, hanem egy elnyúló katonai konfliktus alakul ki, a következőkre lehet számítani: jelentős amerikai emberélet-veszteség (ez felidézi az USA összes belső vitáját a vietnami háborúban bekövetkezett eszkalációról); súlyos polgári veszteségek Afganisztánban (amiről a világ közvéleményének eszébe juthat, hogy igazságtalanul nagy ár azért a 7000 életért, ami a szeptember 11-ei támadás során elveszett); hatalmas politikai zűrzavar némely muzulmán országban – Pakisztánban, Szaud-Arábiában, Indonéziában, Egyiptomban, Algériában, Libanonban, Palesztinában és talán másutt.

Semelyik sem volna nagyon örvendetes az amerikai kormány számára. Egyik napról a másikra óriási “békemozgalom” bontakozhat ki a világban. És George W. Bush Lyndon Johnsonhoz hasonlóan azt válaszolhatja, hogy ésszerűbb nem folytatni.

Persze lehet, hogy mindez túlzás. Lehet, hogy Amerika képes a villámakcióra. Lehet, hogy a tálibok maguktól szépen összeomlanak. Lehet, hogy Bush ugyanolyan győzedelmes hősként kerül ki, mint az apja 1991-ben. De ennél a pontnál még mindig két további akadályba ütközhet.

Az első belpolitikai természetű. Korábbi győzelme és hihetetlen választási sikere után mindössze 18 hónappal idősebb George Bush elbukott a választásokon, mert – mint abban az időben mondogatták – “az a hülye gazdaság mindennek az oka.” Épp ezen a héten mit írt a The Wall Street Journal, ami a gazdasági konzervativizmus reinkarnációja az Egyesült Államokban? Hogy Paul O’Neill pénzügyminiszter szavahihetőségét kockáztatja, amikor rózsaszínű képet fest a gazdaság helyzetéről. Az nyilvánvaló, hogy számos amerikai tőkés már készül a várható pénzügyi viharokra. Az amerikai választópolgárok rendszerint feledékenyek, és amint vége az ünneplésnek, máris a pénztárcájukkal szavaznak. Aztán a részletekben keresik a gazdasági nehézségek magyarázatát.

Ha ez nem volna elegendő, képzeljük el, hogy az USA elfogja bin Ladent, elzavarja a tálibokat, majd három hónappal később valaki más követ el újra egy hasonlóan látványos merényletet az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában! Egy pillanat alatt szertefoszlana az amerikaiak győzelembe vetett hite. A hősiesség és az önbizalom alapjában megrendülne. Elképzelhetetlen dolog ez?

No már most, ha ötéves távlatból nézzük, erősebb lesz-e a mainál az Egyesült Államok helyzete a világrendszeren belül? Kibírják-e napjaink geopolitikai szövetségei mint a globális politizálás megszervezésének megbízható alapegységei? Előfordulhat-e, hogy a “globalizáció-ellenes” mozgalom valami feszesebbé és sokkal militánsabbá alakul át? Ezek a kérdések nem ok nélkül vetődnek fel. De mindenek előtt: ne volna lehetséges, hogy a kaotikus körülmények egyre inkább egyetemleges normává, a biztonságérzet hiánya pedig még többünk számára napi szükségletté lép elő? És előfordulhat, hogy a világgazdaság nem kezd el vadul oszcillálni?

De ha mégis, hol tartunk 50 év múlva? Ez teljességgel megjósolhatatlan. De ha 50 év elteltével majd visszatekintünk, aligha lesz ennek a mostani szeptember 11-ének ekkora jelentősége.

Bush elnök már idézett kongresszusi beszédében azt mondta: “Tudjuk, hogy Isten nem semleges.” Azt hiszem, Bush nem teológiai ismereteiről híres. Eddig azt hittem, hogy a nyugati világ három nagy vallása – a zsidó, a keresztény és az iszlám – a gonosz létezésének problematikáját (“Ha Isten mindenható, akkor miért engedi meg a gonosz létezését?”) abban a megállapításban oldotta fel, hogy Isten az embert szabad akarattal ajándékozta meg. Ám ha Isten nem semleges, akkor az embernek nincs szabad akarata. Ha viszont van, úgy Isten kizárólag semleges maradhat az emberek közötti konfliktusokban.

75. sz. kommentár, 2001. október 15.

“Egy szuperhatalom dilemmái”

Bush elnök és kollégái bizonyára élénk vitát folytatnak arról, hogyan is válaszoljanak arra a sértésre, amely az Egyesült Államok hatalmi pozícióját és biztonságát érte a szeptember 11-ei támadások révén. Az óvatos megbeszélések során valószínűleg aggodalmuknak is hangot adnak azok miatt a negatív következmények miatt, amiket az USA hivatalos reakcióinak többsége maga után vonhat.

Az első kérdés, hogy milyen széles is legyen az a “koalíció”, amelyet Amerika a “terrorellenes háborúhoz” létre kíván hozni. A világsajtó szerint az amerikai kormányban két meglehetősen eltérő nézet uralkodik tartósan. Az egyik csoport (A) széles koalíciót és “minimális programot” hirdet, a másik (B) a szűk koalíció és a tág körűen megfogalmazott célok híve. A sajtó alapján Colin Powell az A változat legjelesebb szószólója, míg Paul Wolfowitz, a Védelmi Minisztérium államtitkára a B változaté. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy George W. Bush, az alelnök Cheney és valószínűleg Rumsfeld védelmi miniszter az A oldalon áll, és ez szabja meg az ország politikai lépéseit.

Mit is jelent az A változat? Gyakorlatilag azt, hogy a világ minden államát rá kell bírni arra, nyíltan támogassa a bin Laden elleni hadjáratot. Ez persze nem nehéz, mivel bin Laden és az al-Kaida a világ szinte minden államának haragosa, kivéve a tálibokat. Legelőször is az USÁ-t gyűlölik, és vele együtt persze Izraelt is. De gyűlölik Oroszországot, Kínát, Szaud-Arábiát, Pakisztánt, Egyiptomot és Iránt is. Az iraki rendszert sem kedvelik. Nem csoda hát, ha mindezek az országok készséggel viszonozzák az “elismerést”. A célt, bin Laden bíróság elé állítását tehát fenntartás nélkül támogatják.

De hogy lehet bin Ladent bíróság elé állítani? Úgy tűnik, hogy a tálibokra, azaz a de facto (sőt, a de jure) afgán kormányra rákényszerített nyomás segítségével. De miféle nyomással? Hát bombázással. A csekély mértékű bombázást legalább hallgatólagosan jóváhagyta a “koalíció”. És ha nagymértékű lesz? Várjuk ki a végét! És ha a bombázások kiterjednek Irakra is, miként azt a B változat támogatói szeretnék? Ezt nagyon kevés ország vállalná hivatalosan.

Az Egyesült Államok egyelőre nem zárta ki a B lehetőséget. Annyi vehető bizonyosra, hogy először az A kipróbálása mellett döntöttek. Bush elnök óvatosan csempészi be nyilatkozataiba azokat a mondatokat, amelyek résnyire nyitva hagyják az utat a B változat előtt. De szóba jöhet még itt más is. Legyen a koalíció bár az elképzelhető legszélesebb, a katonai beavatkozás továbbra is csupán két országot érint: Amerikát és Angliát. Ez nem véletlen. Az Öböl-háború idején idősebb George Bush, az Egyesült Államok akkori elnöke kérte az ENSZ felhatalmazását. És akkor Amerika rájött, hogy túl sok mindenkivel kell különféle ügyekben megállapodnia. Ezért azután a koszovói beavatkozásnál Clinton elnök gondosan mellőzte az Egyesült Nemzetek Szervezetét és csak NATO-felhatalmazásért folyamodott. És kiderült, hogy még a NATO is túlontúl megköti az Egyesült Államok kezét – legalábbis ennek várakozásaihoz képest. Most, amikor a NATO felajánlotta a katonai segítséget, az USA visszautasította. Németország állítólag különösen fel van háborodva. Ez az eljárás viszont azt jelenti, hogy amennyiben az Egyesült Államok úgy dönt, hogy a B változat irányába mozdul el, ezt elsősorban Tony Blairrel kell tisztáznia. (Újságírók szerint azonban lehet, hogy még Blairt sem lelkesíti a beavatkozás Irakra való kiterjesztésének gondolata.)

Miről is van szó voltaképpen? Mióta bin Laden nyíltan megcsúfolta az amerikaiak katonai tehetségét, az USA presztizse helyreállításáért küzd. Ez nemcsak a lakosság védelmének kérdését jelenti, hanem az amerikai szuperhatalom legyőzhetetlenségébe világszerte vetett hitet is. Vajon képes lesz-e az USA erre?

Az A változattal az a baj, hogy az Afganisztán elleni bombatámadások nem visznek túl sokra. A következő lépés feltehetően a különleges osztagok bevetése lesz. Bin Laden is tudja ezt, és valósággal alig várja. Meggyőződése, hogy Afganisztán győzte le a Szovjetuniót és döntötte meg a szovjet rendszert. Természetesen Amerika meg úgy tartja, hogy ő tette. Csakhogy bin Laden nem így gondolja. Bin Laden egyértelműen azt reméli és arra is számít, hogy Amerika a szovjetek sorsára jut majd Afganisztánban, következésképp ő fogja “lebontani” az Egyesült Államokat mint szuperhatalmat. Ez fantazmagóriának tűnhet, de a New York-i ikertornyok ledöntését is fantazmagóriának tartottuk, mindössze két hónappal ezelőtt.

Bush, Rumsfeld és Blair újra és újra, már-már imamalomszerűen azt ismételgeti, hogy ez a háború “hosszú” lesz, és ezen legkevesebb egy évet (vagy inkább kettőt, esetleg hármat?) értenek. Így “készítik fel” az amerikaiak és a világ közvéleményét arra, hogy azonnali győzelemre nincs lehetőség. A “hosszú” háborúban az a buktató, hogy éppen a hosszúsága hajtja bin Laden malmára a vizet, kikezdi egy szuperhatalom alapjait. Ha a háború elnyúlik (és egyre több emberéletet követel), és nincsenek egyértelmű katonai sikerek, annak számos következménye lesz. A “koalíció” szétmállik, de főként a szaudi és pakisztáni támogatás mértéke fog csökkenni. “Békemozgalom” fog kibontakozni Amerikában, később szélesebb körben a nyugati világban, végül mindenütt másutt is.

De ami talán a Bush-kormányzat számára a legrosszabb: saját magát emésztheti fel ezáltal. A B verzió hívei egyre hangosabban kritizálják majd az A változat híveit. Ki tudja, ki fog ekkor lemondani? És ez a fejlemény Bush elnöknek nem jönne jól politikailag. Ha ráadásul puccsok következtében egy-két közel-keleti országban kevésbé Amerika-barát kormányok kerülnének hatalomra, ez még tovább rontaná a helyzetet. És ha, mondjuk, további frontokon (nemcsak az izraeli-palesztin, hanem az észak-ír, vagy indonéz, vagy ki tudja, milyen konfliktusokban) eszkalálódik az erőszak, tarthatatlanná válik a nézet, miszerint bin Laden a világ páratlanul leggonoszabb “terroristája”.

Mindez persze kiábrándító perspektíva az Egyesült Államok kormánya szemszögéből. A B változat támogatói azt fogják mondani, hogy szó sincs szükségszerűségről. Nemcsak a B lehetőséget fogják sürgetni, de abból is a célszerűbb megoldást, például nukleáris fegyverek használatát vagy ehhez hasonlót. Ez nem elképzelhetetlen. Ha végrehajtják, az drámai módon az USA politikai elszigetelődését vonhatja maga után. Másfelől Amerika kevesebb diplomáciai támogatást fog élvezni még annál is, mint ha kitart az A verzió mellett, és nem sikerül neki bin Ladent eltüntetni.

Az Egyesült Államok most nagyon nagy kockázatot vállalt. A Szovjetunió összeomlása után elhitette magával, hogy valóságos szuperhatalom, amelynek semmiféle erő sem állhat az útjába. Tévesen ennek bizonyítékaként értelmezte nagyon is korlátos győzelmét mind az Öböl-háború, mind Koszovó után. Most aztán lehet, hogy azzal kell szembesülnie, hogy ez nem igaz. Ha pedig nem szembesül ezzel, akkor alapjaiban kell átértékelnie viszonyát a külvilághoz. Bin Laden azt állítja, hogy ő az iszlám világot tartósan és folyamatosan érő sérelmek miatt tiltakozik. Olyan új világot jövendöl, amelyben közülünk csak nagyon kevesen találnák meg a helyüket, vagy amit alig néhányan minősítenének élhetőnek. Egyáltalán nem lenne jobb, mint a mai világ, még a muzulmánoknak sem. Ám bin Laden amellett, hogy okos, ideológiailag elkötelezett ember is, aki nagy hasznot húz a hanyatló amerikai hegemónia strukturális gyengeségeiből. És azt egyáltalán nem vehetjük biztosra, hogy az Egyesült Államok kormányai (akár Bush, vagy korábban Clinton) ugyanolyan jól felismerték a geopolitikai realitásokat, mint ő és az al-Kaida. Háborúban és diplomáciában nincs helye önámításnak.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzet

¹ Arról a kérdésről, hogy miért éljük világrendszerünk válságát, bővebben l. Utopics or Historical Choices for the Twenty-first Century, New York: New Press, 1988.