A portugálok és más európaiak földrajzi felfedezései nem pusztán távoli vidékek elérését és megismerését, hanem egy új, másfajta társadalmi berendezkedés létrejöttét is jelentették. A felfedezők az óceán átszelés, a tengeri utazások és a kereskedelmi ügyletek révén megteremtették a kapitalista világgazdaság kereteit, amelyben ma is mindannyian élünk. Ennek elemzését kutatók – vagy inkább eretnekek – egy csoportja végez­te el a XX. század közepén. Az általuk közreadott formabontó tanulmá­nyok közé tartozik Vitorino Magalhães Godinho, Os Descobrimentos e a Economia Mundial [A felfedezések és a világgazdaság] című, 1963-ban kiadott munkája is.

Magalhães Godinho már a bevezetőben előrevetíti a több mint ezer oldalas könyv végkövetkeztetését – amelyet érdemes figyelmesen el­olvasni:

Modern- vagy középkorias-e a XV. és a XVI. század? Túlzott álta­lánosítás lenne e két nyilvánvalóan pontatlan minősítés bármelyike mellett dönteni. Ezek a kategóriák alkalmatlanok a későbbi európai expanzió elemzéséhez. Akárhogyan is vélekedünk eme örök ellent­mondásról, bizonyos tények tagadhatatlanok: ahogyan legombolyít­juk az évek fonalát, úgy rajzolódik ki a Föld térképe; az ember meg­tanulja elhelyezni magát a térben, emberi kapcsolatainak érzékelési és tanulási módját egyszerre hatja át a változás tudata és mértéke. Lassan meg tudja különböztetni a fantasztikumot a realitástól, a le­hetetlent a lehetségestől; ellentmondásos összetettségében okokat és elméleteket gyárt; megsokszorozódik a javak termelése, a piac világszinten a gazdasági élet meghatározó, domináns tényezőjévé válik, s merkantilista alapokon megalakul a bürokratikus, központo­sított állam. (Godinho, 1963, I. 11)

„A piac világszinten a gazdasági életet meghatározó, domináns té­nyezővé válik" – ez tehát Magalhães Godinho írásának első felvetése.

A könyv folytatása mindazonáltal nem a piacot elemzi, hanem az euró­pai világtérkép alakulását vázolja fel; egyfajta utazást a fantasztikumból a realitásba, amíg a tér és az idő keretei ki nem terjednek a mindennapi élet valamennyi aspektusára. (Godinho, 1963, I. 25). Majd Godinho a bevezetőt Tomé Pires XVI. század eleji írására való emlékeztetéssel zárja:

Az áruk kereskedelme pedig oly fontos, hogy nélküle a világ nem létezhetne; ez az, ami nemessé teszi a királyokat, naggyá az embert és gazdaggá a városokat, s ez teremt háborút és békét a világban. Ez a tiszta kereskedelem. Nem a kalmárkodásról, hanem a kereske­désről beszélek, ami felette becses tevékenység: mely dolog lehetne jobb, mint amely magában hordozza eme alapigazságot? (Suma Oriental, Proémio, II, 325, idézi Godinho, 1963, I. 63)

Magalhães Godinho tehát a kereskedést tartja „kulcsfogalomnak". De ez nála nem csupán a javak cseréjét jelenti; egy egész rendszer épül fel belőle. A Dicionário de História de Portugal [A portugál történelem szótára] 2. kötetébe írt szócikkében („Történelmi-földrajzi komplexu­mok") kifejti, hogy a gazdaság egy átfogó, strukturált komplexum részét alkotja, azaz rendszert jelent (ezt megelőzően nem használja ezt a kifejezést). Hangsúlyozza továbbá, hogy „ez a struktúrafogalom mind a globális társadalomra, mind az azt alkotó valamennyi cselekvési típusra és szektorra, mind pedig valamennyi régióra és területre kiterjed, s ezzel egy totális társadalmi tény* megismerésének elemzési-rendszerezési módja." (Godinho, 1961: 131).

S íme! A totális történelem alapvető látomásként mutatkozik meg. Képesek vagyunk-e vajon ezzel a feladattal megküzdeni? Kérdéses. Godinho egyik kifejezésével fogok elsőként élni, amelyet Le devisement du monde [A világ elbeszélése; 2000] című könyvében használt, s amely A többféle terekből az emberiség globális teréig (XV-XVI. század) alcí­met viseli. Az első fejezet címében „a világ feltalálásáról" [invenção] ír (Godinho, 2000:19), míg magában a szövegben „Európa kiformálódásá­ról" [formação] (Godinho, 2000:39). Ezek szerint a „világ" nem is létezett a XV. századot megelőzően? S Európa ne lett volna már meglehetősen agg realitás akkor is? Nem, nem volt az, mert ezzel tárgyiasítanánk az imént használt kifejezéseket (feltalálás, kiformálódás), amelyeket meg kell őrizni az emberi lélek és élet szubsztanciáinak ábrázolásához. Igen, a világot ekkor „találták fel", mert amit ma Európának hívunk, a történelem során először ekkor került valódi, szisztematikus és tartós kapcsolatba Ázsiával és az Amerikákkal. S ez jelentős hatást gyakorolt az emberek életére. A világ „feltalálása" szükségszerűen alakította Európát, amely megszűnt a kereszténység – egyébként is ritkán használt – szinonimája lenni. Magalhães Godinho nem véletlenül adja az ötödik fejezetnek A kereszténységtől Európáig címet. Európa igen gyorsan, a keresztény­séggel való nehézkes szakítás után, egyfajta világ-gazdasági központtá alakul át, amelynek érdekei a periféria irányába egyre csak fokozódnak, s oly mértéket öltenek, hogy a teljes rendszer (mind a centrum, mind a periféria) fejlődését meghatározzák és formálják. Ennek megértéséhez szükséges eme újonnan kialakult s máig tartó történelmi rendszer teljes történetének áttekintése.

Magalhães Godinho felteszi a kérdést, mit jelent a „felfedezni" szó, s két igen különböző választ ad rá. Egyfelől:

Felfedezni annyit tesz, mint feltárni a világ távoli vidékeit, összekap­csolni a Keletet a Nyugattal, új utakat, megállókat, népeket keresni, s ennek csúcspontját az új világok módszeres felkutatása (a „feltárás", „felfedezés"), az újdonság csodájának életre keltése jelenti (uo.: 50).

Míg másfelől:

Felfedezni egyet jelent az operatív tér megalkotásával – így magában foglalja az olyan tárgyi eszközökkel való tényleges cselekvést is, mint az iránytű, az asztrolábium, a vízszintmérő, a tengeri csomó, a körző, illetve a referencia- és koordinátarendszerként, a távolságmérés és a pontos helymeghatározás eszközeként is szolgáló trigonometria-el­mélet alkalmazása. Az idő megalkotásához kötött tér megteremtését hordja magában – az utazás állomásait, a tengeri órákat, az oda- és visszautakat, az üzletelés, a kifizetések és megállapodások okozta megelégedést; a távoli vidékekről érkező hírek veszélyes utakon történő továbbítását Indiából Portugáliába, Hormuzon, Kairón, Da­maszkuszon vagy a Földközi-tengeren keresztül.

E két definícióban, amelyeket a könyvben csupán négy oldal választ el egymástól, Magalhães Godinho következetesen rámutat a felfedezések konkrét alapjaira és annak – a találkozásban résztvevő mindkét félre gyakorolt – szocio-kulturális következményeire. Hiszen ne feledjük, itt olyan találkozásról van szó, amelynek felfedezettjei nem kérték, hogy rájuk leljenek, olyan találkozásról, amely a pozitívumok mellett megannyi negatív következményt is magával hozott, olyanról, amit egészen napja­inkig nem értékeltünk és dolgoztunk fel a maga teljességében.

Három, Magalhães Godinho által ajánlott témára kívánok kitérni, melyeket a Sobre teoria da história e historiografia [A történelem és a historiográfia elméletéről] c. esszégyűjteményében említ: 1. a törté­nelem földrajzi jellegű; 2. a történelem egy többdimenziós cselekményt mesél el, amely ugyanakkor egységes is; 3. a jelen a múltat viszony­lagossá teszi.

A történelem földrajzi jellege

A történelem napjainkban földrajzi jelleget ölt. Már nem beszélhe­tünk a régi értelemben vett történelemről és földrajzról. A történelem földrajzi jelleget ölt azáltal, hogy a múltra vetíti azt a problémát, amellyel ma kell szembesülnünk: a fizikai-biológiai környezet és emberi társadalmak között feszülő konfliktust. A historiográfia szá­mára felbomlanak a gigantikus és statikus tér-idő-blokkok – mint az egyiptomi, a hellén vagy a középkori civilizáció -; szétmarja őket a fejlődés. Megrepednek e civilizációk keretei is. Nincs, ami a múlt számára közvetítse a jelen földrajzi valóságát. Egymástól elkülönülve létezik a fizikai-biológiai környezet története és a különböző népek közötti viszony története. (Godinho, 1971: 131)

A fizikai-biológiai realitások és az emberi történelem közötti kapcsolat kiépítése az Annales-iskola fő törekvése, s egyúttal része a tisztán poli­tikai-diplomáciai történéseken alapuló régi (értelemben vett) történelem és az emberi-társadalmi élet bolygónkra gyakorolt alapvető hatását figyelmen kívül hagyó régi (értelemben vett) földrajz leegyszerűsítő logikája elleni harcnak. A XXI. század elején, midőn virágzik az öko-történelem, egy ilyen megállapítás banalitásnak tűnhet. Ugyanakkor még ma is folyik a küzdelem eme szimbiózis megvalósításáért. 30-­40 évvel ezelőtt meglehetősen kevés olyan folyóirat és történész volt, amely és aki e törekvést képviselte volna. Ma már világosan látszik, hogy az ökológia nem valamiféle alkotóelem (esszencia), hanem maga a létező (egzisztencia). Valamennyi az univerzumban – különösen a Földön – létező különböző elem állandó interakciójának eredménye. Minden, ami alapvető volt az emberi történelem során – az eszközök megalkotása, a mezőgazdaság, a gépesítés, az energiaforrások feletti uralom – átformálta a Földet; gyarapítja és/vagy ellehetetleníti/elpusz­títja az állati és növényi élet formáit, újrastrukturálja a földrajzot és a geológiát, használja és kiaknázza az ásványi forrásokat. Tehát egyetlen emberi ténykedés sem tekinthető semlegesnek és következmények nélkülinek.

Emlékezzünk csak, mennyire hangsúlyozza Magalhães Godinho an­nak a törésnek [ruptura] a jelentőségét az emberiség számára, amely a XV-XVI. század során ment végbe. Milyen hatása volt ennek a törésnek a fizikai-biológiai világ és az emberi világ kapcsolatára? Bekövetkezett-e egyfajta ökológiai szakadás is? Kiderül. Ez a törés két szempontból is átalakította a Föld ökológiai struktúráját: maga után vonta az elsődle­ges termelés térbeli újraszervezését és a Föld termelési tényezőinek [elementos produtivos] jelentős mértékű pusztulását. Ezek közül egyik sem a modern világ találmánya. Ugyanakkor valamennyi elemzőt ko­molyan foglalkoztatja az átalakulások térbeli kiterjedése és sebessége, és azok egy részének visszafordíthatatlan jellege – mely átalakulások mindennemű kollektív – a pozitív és negatív hatásokat mérlegelő – dis­kurzust mellőzve mennek végbe.

Az első lépés az újjászervezés. Ahhoz, hogy a termelést optimalizáljuk, szükséges szakosodni – ez mindenki számára ismeretes. A klasszikus közgazdaságtan számára a specializálódás a munkaadó és a dolgozó közös döntéseként meghozott választás, mely mindenki számára igyek­szik az előnyöket maximalizálni. A valóságban – mint azt mindenki jól tudja, még akkor is, ha sokan nem ismerik el – a választás kényszeres és sokak számára szenvedésekkel teli.

Lehetséges, hogy a felfedezések hajnalán a kereskedelem célja – és a valóság is – a már mindkét fél által termelt áruk cseréje volt: egyfajta többé-kevésbé egyenlő csere, többé-kevésbé természetes mértékű felesleggel. Ám a kereskedelem belső szerkezete hamarosan teljesen átalakult. Azok, akik erősebbek voltak – s ezek a felfedezések kezdetétől fogva majdnem mindig az európaiak voltak – rákényszerítették a primer termelést a velük cserét lebonyolító népekre. Azután Európa, hol előbb, hol később, kezdte kikényszeríteni az egyes régióknak megfelelően kü­lön-külön szakosodott primer termelést – a kereskedelmi kultúrák terme­lését (cash crops – ahogy a történészek mondják), vagy az exportorientált termelést (ahogy ma a közgazdászok mondják).

Szükséges, hogy mindent számba vegyünk, ami szerepet játszhat az effajta primer termelés kialakításában. Mindenekelőtt területet kell keresni a termeléshez, továbbá szükségképpen fel kell hagyjunk minden egyéb ezen a területen űzött tevékenységgel. Az egyéb tevékenységek sok – talán minden – esetben a helyi élelmiszerfogyasztás kielégítésére irányultak. Ezt követően viszont szükségessé válik az élelem-előállítás behozatallal (importtal) való helyettesítése – ezt hol a szomszédos terü­letekről, hol távoli vidékekről oldották meg. És lévén, hogy ez az új cash crops termelés többnyire állandó munkaerőt kíván, felvetődik az után­pótlás problémája is. Az a fajta probléma, amit sok esetben – legalábbis néhány évszázadon keresztül – kényszermunka meghonosításával oldottak meg.

Mivel a helyi lakosok sokszor ellenszegültek, szükségessé vált elköltö­zésük megtiltása, vagy a munkaerő más területekről történő importálása, ami a kereskedelem újabb formáit hívta életre: rabszolga-megállapodá­sok, -szerződések révén.

A kényszermunkát és elnyomást alkalmazó területek perifériára sod­ródásának folyamata a centrum területeinek átalakulását is maga után vonta. Nem akarom itt taglalni sem az iparosítás világfolyamatait, sem a piaci viszonyok mindenoldalú kiterjeszkedését. Ez a kapitalizmus története – egészen pontosan: rendszere. Csupán azt a következményt emelném ki 500 év elteltével, hogy gazdasági, társadalmi és politikai té­ren polarizáció ment végbe, amely napjainkra sem mérséklődik. Kulturális szempontból már nem léteznek stabil, állandó területek. Az identitások eltűnnek egy hatalmas és zavaros forgatag mélyén. Az etnikumok közötti gyűlölködések hátteréül ingatag történeti képzetek/képzelgések szolgál­nak. Ami földrajzi elhelyezkedésüket illeti, az emberek ma korántsem ott élnek a Földön, ahol 500 évvel ezelőtt éltek. A migráció nyomán háttérbe szorult a származás, az eredet kérdése.

A második tényező: a pusztítás. A modern világrendszer 500 éve alatt az élet olyan sebességgel alakult át, mint soha előtte. Ez az átalakulás súlyos, az emberiség történetében korábban ismeretlen veszélyek sorát idézte elő az emberi társadalom fennmaradására nézve. Csak hogy néhány példát említsek: az ózonréteg folyamatos eróziója, a biodiverzitás visszaszorulása, a Föld regenerálódásához nélkülözhe­tetlen élő (biotikus) tényezők élettartamának lerövidülése, a globális felmelegedés stb.

A modern világ-rendszer fel tudja és fel is akarja ölelni az egész vi­lágot, hogy minden részét egyazon berendezkedés, történelmi-földrajzi komplexum uralma alá vonja. Ahogy Magalhães Godinho mondaná, nincs egyetlen terület sem, amely kibújhatna e globális következmények alól. A társadalmi megrázkódtatás a kapitalista rendszer létrejöttében öltött tes­tet, amely nem képes a túlélésre és a konszolidációra a világ-gazdaság mai keretei között. A kapitalizmus hajtóereje a folyamatos tőkefelhalmo­zás. Ennek eredménye, hogy azok, akik a versenyben felülkerekednek, általában megtagadják társadalmi kötelezettségeik teljesítését, mégpedig azért, hogy közvetlen bevételüket maximalizálják. A profitmaximalizálás központi eleme a termelés költségeinek externalizálása, azaz a lehető legnagyobb mértékű áthárítása másokra. A költségek externalizálására három alapvető mód kínálkozik: a termelés során keletkezett hulladé­koktól, mindenekelőtt a mérgező anyagoktól való megszabadulás; az (újra)termeléshez szükséges nyersanyagok akadályoktól mentes elő­teremtése; a szállítást és a kommunikációt lehetővé tévő infrastruktúra kiépítésének másokra (elsősorban a közhatalomra) hárítása.

A haszon nagysága annak mértékétől függ, hogy a tőkések a ter­melés imént említett költségei alól mennyire tudják kivonni magukat. Kezdetben mindez egyszerűnek bizonyult. Először is, a visszaélések korlátozására képes bürokratikus (közhatalmi) szervek még igen gyengék és dezorientáltak voltak. Másodszor, az említett cselekedetek legitimeknek tűnhettek, s a termelők és a közhatalmi szervek közötti megállapodás minden esetben elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy ne merüljenek fel kétségek ennek ellenkezőjét illetően. Harmadrészt pedig a hulladékok befogadásában szerepet vállaló területek és a nyersanyagban gazdag régiók úgy kapcsolódtak be a folyamatokba, hogy nem voltak tudatában az ezzel járó esetleges veszélyeknek. Vé­gül a legalapvetőbb magyarázat, hogy általában a termelés költségeit a szegények és „mások" fizették meg – aminek nem volt közvetlen hatása az elit életére. Négy évszázad volt szükséges ahhoz, hogy a hátrányok, a negatív hatások olyan mértékben felhalmozódjanak, hogy jelentős politikai reakciót váltsanak ki – mint ami az elmúlt harminc évet jellemzi. Olyan pillanathoz érkeztünk, amikor komoly félnivalónk van az elkövetett hibák súlyos következményeitől. S ezek a következmények az elitet és a társadalom marginális rétegeit egyaránt érintik. Azt kell mondanunk, sajnos, hogy a fizikai-földrajzi világ és a társadalom közötti viszony szebb napokat is látott már.

A történelem egységessége

A valódi ember nem pusztán elkülönülten a politikatörténet vagy a gazdaságtörténet stb. főszereplője, hanem teljességében részese az egységes történelemnek, annak a történelemnek, amely az ember sokoldalúságának története, s amely mégis egyetlen cselekvést alkot. (Godinho 1971. 39)

Ami engem leginkább megfogott ebben az idézetben, az az, hogy Magalhães Godinho a konkrét, valódi emberről [homem real] beszél, mely egyértelmű ellentéte az absztrakt embernek, melyet megannyi elemző konstruál. S Godinho erről az alapzatról jut el addig a követ­keztetésig, hogy az ember cselekvését számos tényező összessége alkotja, mégis ettől függetlenül egységes és egy marad – s ezt nevezi a történelem egységességének. Mind fő műve, mind pedig számos esszéje hűen tükrözi a teljességgel [totalidade] kötött eme megállapodását, amely egyúttal a megélt, konkrét realitással kötött kompromisszum is.

Godinho megközelítése nem multidiszciplináris, hanem egységes megközelítés. Itt ugyanis nem különböző, egymástól független kutatók külön-külön gyűjtött adatainak összesítéséről van szó, hanem olyan té­nyekről/nézőpontokról/alkotóelemekről, melyek a maguk teljességében részei az egységes történelemnek. Godinho olyan törekvést képvisel, mely kevés kutatót jellemez, s melyet eme kisebbségen belül is kevesen valósítanak meg – minthogy a feladat különösen nehéz.

A nehézség nem a kutatás „terebélyességében", nem is a szintetikus írásmódban rejlik (ami mindenki számára érthető, aki megpróbálja meg­érteni), hanem magában a konceptualizálásban, a szemléletalkotásban. Mégpedig azért, mert ez szembemegy a megszokottal, s mert azt követeli meg tőlünk, hogy levetkőzzük intellektuális szocializációnkat, s megsza­badítsuk magunkat a belsővé tett – bár nem tudatosított – előfeltétele­zésektől. Ahhoz, hogy túllépjünk az ártalmas előítéleteken, szükséges, hogy tudásunkat újragondoljuk [des-pensar].

Godinho könyvének célkitűzését szemügyre véve, nem mondhatjuk, hogy az ne lenne „gazdaságos" – már a mű címében s a három nagy rész és számos fejezet címében is előfordul a gazdaság szó, vagy egy másik, ehhez szorosan kapcsolódó kifejezés. S mégis a művet olvasva nem érezni ennek a fojtó kötöttségét. A világot a maga teljességében mutatja meg nekünk.

Miért is oly nehéz megszabadulni a bennünk gyökeret vert gazdasági, politikai, szocio-kulturális triásztól? Miért ragaszkodunk e kategóriákhoz mint sajátos hatalmakhoz, majdhogynem mint szuverén államokhoz? Ez is részét képezi a modern világ meghasonlásának, megkülönböztetve és elválasztva azt a történelem többi szakaszától. Ez a szemlélet lassan, fokozatosan alakult ki a XVI. századtól kezdve, de csak a XIX. századra lett szentesítve és intézményesítve az ekkor létrehozott egyetemes struktúrák formájában. Miért pont ekkor?

Nem olyan ördöngösen nehéz elkülöníteni eme hármasság gyökereit. A liberális közép ideológiája, amely ebben az időben a geokultúra teljes alávetésére törekedett, kitartott álláspontja mellett, hogy a modernitás – és ezáltal a tudományos fejlődés – legfontosabb értéke éppen a tár­sadalmi cselekvés három részre – piacra, államra és civil társadalomra – való felosztásában rejlik. Mindez modern és új volt annyiban, hogy a három terület jelentős falakat emelt maguk közé, s mindhárom terület kiépítette a maga szabályait, és egy, a többitől független, saját logikát honosított meg. Mindegyik igyekezett elhatárolódni a másik kettőtől. Ezért evidensnek tűnt, hogy mind a kutatók, mind a gondolati struktúrák arra hivatottak, hogy biztosítsák az egyes területek jellemzőinek sértetlensé­gét és zavartalanságát.

Így jutunk el azokhoz az aktuális, egyetemes érvényűnek mondott igazságokhoz, amelyek ellen – a történelem egységességét hirdetve – az Annales-iskola és Vitorino Magalhães Godinho is szót emelt. De ha a megélt történelem egy és egységes, akkor logikusan jutunk el a tudományköziséghez [interciência] és ahhoz a megállapításhoz, hogy a társadalomtudományok szükségszerűen történetiek, s hogy a történelem szükségképpen társadalomtudomány. Amiből logikusan következik, hogy mindezen tudományágakat egyetlen tudományterületbe összevonva alapozzuk meg, amit én historizált társadalomtudománynak keresztelnék el. Magalhães Godinho is ezt a megoldást és utat javasolja a „történelem válságát" tárgyaló írásaiban. Olvassuk érvelését:

A XVI. század gazdaságai nem egy ritmusban eveztek […], ami az egyiknek szerencsét hozott, a másiknak balsorsot […]. Az ilyen egyenlőtlenségek sokszor gazdaságon kívüli okokkal voltak magyarázhatók, s itt a gazdaság tiszta, eredeti – vagy talán helyesebb azt mondani, klasszikus – értelmére gondolok. Így a fenti jelenség értelmezése új elméletekért kiáltott: technikai elméletért (az innovációk egyúttal a schumpeteri gazdaságelmélet alapját is képezték), illetve történeti pszichológiáért (aminek Lucien Febvre volt a patrónusa). Az elméletgyártás szükségessége, továbbgyűrűzve, minden területre kiterjedt. A történelemnek szükségképpen feladata a további elméletek befogadása. Ugyanakkor ki kell ismernie magát a valóság viszonyai, így annak változásai között is. Ez pedig egyedül a sokféle (technikai, pszichológiai, szociológiai és gazdasági) elmélet historizálása által lehetséges. (Godinho, 1971:166)

A fenti, Godinho által 1951-ben felvázolt programot a legtöbb világ­elemző a mai napig nem alkalmazza. Vannak elszórva dicsérendő pró­bálkozások, de széleskörű elterjedésről nem beszélhetünk.

A jelen a múltat viszonylagossá teszi

A világ megszelídítésre vár. Amikor a múltat tanulmányozzuk, nem feledkezhetünk meg a jelenről, és a kritikus szemlélet biztosítása érdekében le kell tudnunk mondani mindent eltorzító s meglehetősen kategorikus, szenvedélyes érdekeinkről, akárcsak léha, esetleges hanyagságunkról, amely mindent összekuszálva akadályozza a dolgok tiszta megértését. (Godinho, 1971: 123)

Ez, véleményem szerint, Godinho valamennyi felvetése közül a leg­fontosabb és legalapvetőbb. Micsoda kulturális háborúkat képes szítani már maga a relativizálás kifejezés is. S mily sértés a történész állítólagos pártatlan távolságtartásával szemben, amikor azt halljuk, hogy a törté­nelem igazából a jelen leírása és nem a múlt Ranke-módjára történő bemutatása, „mint ahogy az valójában volt".

A jelen, mint tudjuk, a legmúlékonyabb jelenség – előbb véget ér, mint hogy észrevennénk.

A történész nem kronológiát épít fel az eseményekből (legalábbis nem ezt kellene tennie), amikor kitart amellett – mint ahogy kötelességéből és feladatából adódóan ki is kell tartania, a többi társadalomtudóssal egye­temben -, hogy a megfigyelések historizálására van szükség (azoknak a megfigyeléseknek és megállapításoknak az elhelyezésére történeti kontextusban, amelyek nagy része – talán mind – jelenbeli). A történész­nek képviselnie kell, hogy a jelen felöleli a múltat, s hogy a múlt része a jelennek. S ezt minden esetben figyelembe kell vennie. Ugyanakkor nem szabad arra következtetni, hogy a jelen könnyed elméleti megállapításai minden esetben alkalmazhatók a múltra. Magalhães Godinho ennek kapcsán megemlíti azokat a történészeket, akik hanyag könnyedséggel nem törekednek választékosságra, és mindent összezavarva valójában semmit sem magyaráznak meg.

Létezik azonban egy szűk ösvény, amin el lehet indulni. Értelmiséginek kell lenni, ami sokkalta nehezebb, mint csupán pedáns műveltségre szert tenni. Az értelmiségi minden esetben szükségszerűen „köz"-értelmiségit jelent, még akkor is, ha ezt tagadjuk. Sőt, akkor csak igazán. A tagadás sok esetben – amennyiben nem képmutatás – hasznos tulajdonság.

De hogyan lehet ezen a szűk ösvényen haladni? Úgy vélem, a gon­dolkodásnak három lehetséges mozzanata van: 1. a szisztematikus, történeti elemzés, 2. az erkölcsi választás és döntés, 3. a politikai el­köteleződés. Három különböző feladat, amelyek ugyanakkor szorosan össze is függenek, s tulajdonképpen szétválaszthatatlanok. Minden esetben, amikor gondolkodunk, mindhárom mozzanatot megvalósítjuk. Mindez – tudatosan végezve – pedig egyre megfontoltabb gondolkodás­hoz vezet. Számomra Magalhães Godinho pályafutása azt példázza, hogyan lehet egy koherens gondolkodású értelmiségi elkötelezett s a köz szolgálatában álló.

A gondolkodás a három mozzanat folyamataként követi egymást, és mindegyiknek megvannak a saját szabályai. Minden esetben az elem­zéssel kell kezdeni. Amennyiben nem ezt tesszük, számos lehetséges ostoba hibának tesszük ki magunkat. Az analízis valójában sosem ér véget. Valamennyiünknek korlátozottak az ismereteink, a világ pedig folyton változik. Mindig van mit tanulni, mindig van mit vizsgálni, ele­mezni, újragondolni, és mindenekelőtt át-gondolni [des-pensar]. Szük­ségszerűen és ebből adódóan nem kell halogatnunk annak felfedését sem, amit vélhetően már elsajátítottunk. A biztosra várni olyan, mint a nem létezőre várni.

Hogyan iktathatjuk ki erkölcsi döntéseinket, választásainkat az elemzés során? Hiszen annak dacára, hogy magától értetődően az elfogultság minimalizálására, egy olyan álláspont kialakítására törekedtünk, amely kellően meggyőző, s kiállja a legalapvetőbb kritikák próbáját is, morális döntéseink már magát a témaválasztást, a változók, az adatok és metó­dusok kiválasztását is befolyásolják. Mindennek ellenére szükséges fel­vállalnunk mind pozitív megítéléseinket, mind negatív kritikáinkat. Hogyan is mondhatnánk, hogy ami nem alkalmazható az elemzés esetében, alkal­mazható a morális döntéseknél, amikor az utóbbit az előbbiből vezetjük le? Senki sem kerülheti ki a morális döntéseket és választásokat, senki, még az értelmiségi gondolkodó sem. Ugyanakkor az intellektuel mint egy utcán elhelyezett időzített bomba várja, hogy „mások" hatástalanítsák.

Nem azt mondom, hogy az értelmiségi gondolkodó által meghozott morális döntések az egyedül lehetségesek vagy helyesek. Messze nem erről van szó. Az analízist követően mindenki levonhat és le is kell vonjon következtetéseket. Amire itt utalni próbáltam, az csupán annyi, hogy az értelmiségi nem vonhatja ki magát abbeli kötelessége alól, hogy ő köz­értelmiségi. Soha, de soha nem vonhatja ki magát ez alól. Ha ezt színleli, az mások döntései, elsősorban a hatalom birtokosai által hozott döntések elfogadását, illetve támogatását jelenti.

Mindezzel korántsem merítettük ki az értelmiségi gondolkodó közéletbe való megkerülhetetlen bevonódásának minden aspektusát. Az értelmi­ségi, természetéből fakadóan, arra is kötelezi magát, hogy elemezze, miként ment végbe a vizsgálódásából levezetett morális választások gyakorlatba történő átültetése. Ez pedig politikai feladat, a „politikai" tágan vett jelentését értve ezen. Számos mód kínálkozik eme politikai elemzés elvégzésére – lehet a közpolitika útján, a sajtó útján, vagy tanúságtétellel.

Valójában nincs jelentősége annak, hogy melyik módot alkalmazzuk, a megvalósítás és kivitelezés minden esetben a különböző helyi viszonyok és a kínálkozó lehetőségek függvénye.

Ugyanakkor nem győzöm hangsúlyozni: nincs más alternatíva. Az értelmiségi, aki megpróbálja elodázni eme társadalmi szerepét, akar­va-akaratlanul másokra ruházza át kötelességét. Nem lehet elégszer kiemelni, hogy állampolgárként és értelmiségiként kell fellépnie. Hiszen mások a már megkonstruált, történelmiesített és szisztematikus elem­zéseket alkalmazzák saját politikájuk igazolására. így az értelmiséginek ringbe kell szállnia annak védelmében, hogy amit ő maga vagy kollégái – különösen, akik maguk ezt már nem tudják megtenni – papírra vetet­tek, helyes interpretációja találjon. Az értelmiségi mindörökre értelmiségi honpolgár marad, akinek örökös feladata a döntéseket segítő világosság és tisztánlátás elősegítése.

A jövő látképe

Vitorino Magalhães Godinho példáját és könyvét vettem alapul a száza­dunkra váró feladat felvázolásához. Mindez a már jól ismert totális törté­nelem kifejezésben foglalható össze, amelynek feltárására Magalhães Godinho és számos más kutató nem kevés időt áldozott. Ám ők mégis csupán egy kisebbség a kutatói világban, mégpedig egy igencsak ost­romolt kisebbség. De mit jelent a gyakorlatban a totális történelem? Úgy gondolom, négy vitapont mentén indulhatunk el.

Az első az arra vonatkozó tudás, hogy mi a hasznos, eredményes és ésszerű elemzés alapegysége. Amikor a világgazdaság felfedezéséről beszélünk, akkor az egyik lehetséges választ adjuk erre e kérdésre. Szeretném hangsúlyozni, hogy pusztán azzal, hogy elfogadjuk és ma­gunkévá tesszük magát a megnevezést, nem oldódnak meg a problémák. Az elmélet hívei között is jelentős nézeteltérések vannak a tér-idő-ke­reteket illetően. Emögött számos kisebb, marginális vita is meghúzódik a háttérben a részletekkel kapcsolatban, a valóság – a századok fo­lyamatai – elméletté formálása során éppúgy, mint politikai és morális ellentmondások mentén. Hogy az idő mennyiben hatja át és formálja a teret, illetve a tér az időt, alapvető eleme a vitának. Az emberi történelem egyenes vonalú fejlődésével kapcsolatos vita is látens probléma marad az elemzés alapegységének meghatározása során, amely tehát az első lépés a totális történelem koncepciójának megírása során.

A második megkerülhetetlen vitaponttal akkor szembesülünk, amikor az elemzés alapegységét elhelyezni próbáljuk, s felmerül a kérdés, hogy azt a teoretikus-szisztematikus tudás, vagy a történelmi tudás mentén tegyük-e. Véleményem szerint nem vagyunk arra kötelezve, hogy e két „szirén" között vergődjünk, s közülük válasszunk. Találnunk kell egy harmadik utat, egy arisztotelészi lehetetlent, amely egyúttal az egyetlen lehetséges módja a történelmi totalitás megértésének. Hiszen bármely történelmi leíráshoz, amely történéseket beszél el, kategorikus szóhasz­nálat szükséges, ami mögött egy egész elmélet rejtőzik. A világ azonban nagyon gyorsan változik, és egyetlen elmélet sem képes örökké fenn­maradni, s nem alkalmazható valamennyi tér-idő-vonatkozásban. Így szükséges, hogy egyszerre próbáljunk historizálni és elméletet gyártani. Ez valamelyest párhuzamba állítható Heisenberg dilemmájával: a kutatás formálja alakítja annak tárgyát, ami így nem lesz sem hamis, sem igaz. Az emberi társadalom vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a történések elbeszélésén alapuló történelem, sem nem igaz, sem nem hamis, s ez érvényes az elemző történelemre is. Amire törekedhetünk, az az, hogy ésszerű magyarázattal szolgáljunk a valóságról, ésszerűbbel, mint amit bármely más alternatíva nyújthat.

A harmadik vitapontot abban áll, hogy mit is kezdjük a valóság felosz­tásával. Azzal a felosztással, amely ma már evidencia, hiszen belénk lett plántálva, és szüntelenül szembesülünk vele a kutatók elemzésében és a közéletben. A gazdasági, politikai és szocio-kulturális tagolásra gon­dolok. E felosztás azt sugallja, hogy három meglehetősen különböző, elkülönült területről van szó, amelyeknek megvannak a saját szabályaik. Illetve legalábbis azt, hogy mindez igaz a modern világra. De nem. Va­lójában ugyanannak az összetett realitásnak a három aspektusáról van szó, amelyek közül egyik sem érthető meg az egésszel való kapcsolata nélkül. Valamennyi gazdasági döntés függ annak politikai és szocio-kulturális következményeitől, mint ahogyan a gazdasági döntések is a politikai-társadalmi tényezők összhatásának eredményei – és így tovább, folytathatnánk a sort vég nélkül.

A problémát az jelenti, hogy nem alakult ki megfelelő, adekvát szó­használat ennek az egybefonódásnak, a modern társadalmi élet ezen egyedülállóságának a leírására. Emiatt a XIX. századi liberalizmustól megörökölt szóhasználattal kell beérnünk, s ebből kifolyólag folyama­tosan újra és újra fogalmazzuk ezt a téves felosztást. Sem Magalhães Godinho, sem pedig Braudel vagy jómagam nem tudtuk ezt a csapdát teljesen kikerülni. Úgy vélem, hogy egy új valósághűbb fogalomkészlet megalkotása egyike a XXI. század alapvető feladatainak.

És végül ne feledkezzünk meg a két különböző kultúra szembenállásá­ról sem. Mindössze két-három évszázada beszélhetünk a gondolkodás struktúráit meghatározó, a tudomány és filozófia között bekövetkezett válásáról. Az ismeretelméleti újragondolás a legtöbb kutató alapvető szán­déka, legyen akár természettudós vagy a humán tudományok művelője. Két terület, két vallás, amelyek olykor szembetalálkoznak, és amelyek találkozásai sokszor ellenségesek. Ugyanakkor e megosztás is ugyan­olyan elhibázott és tarthatatlan, mint a már tárgyalt másik fajta elkülönítés.

Az egyetemes struktúrákban bekövetkezett törést – először harminc évvel ezelőtt – két eltérő gyökerekkel rendelkező elméleti irányzat kérdőjelezte meg. Az egyik a természettudósok körében ma erősödő­ben lévő irányzat, amelyet a komplexitás tudományainak [ciências da complexidade] hívnak, s amely elutasítja az egyoldalú szemléletet, a „klasszikusnak" nevezett (newtoni, einsteini) tudomány determinizmusát és redukcionizmusát, és azt az álláspontot vallja, miszerint lehetetlen előre jelezni azt a tényt, hogy a görbe az egyensúlyból való kilépés felé tendál, illetve elveti az idő visszafordíthatóságát és egyenes vonalú elő­rehaladását. Egyidejűleg a társadalomtudósok körében az ún. kulturális tanulmányok [estudos culturais] szemlélete van elterjedőben, amely elutasítja a szépség egyetemes kánonját, s rámutat a szocio-kulturális tevékenység társadalmi beágyazottságára.

Amit mindebben látnunk kell, az az, hogy mindkét nézet egy, a törté­netiség által átitatott társadalomtudomány uralta centrum, vagyis a tudás egységes ismeretelméletének helyreállítása irányába mutat. Ez pedig nem pusztán a valóság feltárására lesz hatással, hanem valamennyi ma ismert egyetemes intézményre is. Bár még nem következett be a két említett centripetális irányú mozgás egyesülése, mégis sejteni lehet, hogy itt – a világról alkotott ismeretek jövőbeli fejlődése szempontjából – lényegi területhez érkeztünk el.

Eme négy fontos vitapont mentén egyengethetjük az utat az elmúlt két évszázad által képviselt tudásnál sokkalta termékenyebb, historizáló társadalomtudomány kiformálódásához. S ezért köszönettel tartozunk – mások mellett – Vitorino Magalhães Godinho-nak is, mint az egyik élenjáró tudósnak e törekvés kiteljesítésében.

(Fordította: Racs Marianna Katalin)

A cikk alapjául a szerzőnek a „Le Portugal et le Monde. Lectures de l'Oeuvre de Vitorino Magalhães Godinho" [Portugália és a világ: elő­adások Vitorio Magalhães Godinhóról] c. konferencián [Párizs, 2003. december 12-13. ] tartott előadása szolgált.

Eredeti megjelenés: Revista Crítica de Ciéncias Sociais, 69 sz., 2004. október, 3-16.

Jegyzet

* Totális társadalmi tény [fait social total]: Marcel Mauss által megalkotott heurisztikus módszertani-elemzési fogalom az antropológiában, illetve tágabban a durkheimi társadalomtudományban. A fogalom használatát később (U. Beck, A. Giddens stb.) pl. a globalizáció/mondializáció értelmezésére is kiterjesztették. (A szerk.)

Irodalom:

Godinho, Vitorino Magalhães (1961): „Complexo histórico-geográfico", in Joel Serráo (szerk.): Dicionário de História de Portugal. Porto: Livraria Figueirinhas, II, 130-135.

Godinho, Vitorino Magalhães (1963): Os Descobrimentos e a Economia Mundial, 2 vols. Lisboa: Editora Arcádia.

Godinho, Vitorino Magalhães (1971): Ensaios, III: Sobre teoria da história e his­toriográfia. Lisboa: Sá da Costa.

Godinho, Vitorino Magalhães (2000): Le devisement du monde: De la pluralité des espaces á l'espace global de la humanité, XV^éme – XVIII^éme siécles. Lisboa: Instituto Camões.