A szerző az európai integrációval szembeni amerikai félelmek és az USA külpolitikájának kapcsolatát elemezve arra mutat rá, hogy az amerikai törekvések szinte minden szempontból zsákutcába jutottak. Európa viszont az egyetemes geopolitika nagy kérdőjeleként akár egy sokszínűbb világ kialakításának alternatíváját is jelentheti.
1945 óta az Egyesült Államok külpolitikájának elsődleges célja volt, hogy Nyugat-Európát geopolitikai, stratégiai forrásainak alárendelt, azokba szervesen integrált elemként kezelje. A II. világháború utáni időszakban ezt könnyen meg tudta valósítani, hiszen a háborúban kivérzett az európai gazdaság, s ugyanakkor az európai lakosság, de még inkább az európai politikai és gazdasági elit erősen tartott a kommunista befolyástól – amit a szovjet katonai hatalom, illetve a nyugat-európai kommunista pártokat alkotó tömegek súlya jelenített meg. Az Egyesült Államok az európai újjáépítést a Marshall-tervvel gazdaságilag, az Észak-atlanti Szervezet létrehozásával pedig katonailag segítette.
Az európai intézmények megszerveződése ezen körülmények közepette ment végbe. Az erőfeszítések először csak hat államra terjedtek ki – Franciaországra, Nyugat-Németországra, Olaszországra és a három Benelux államra –, és a gazdasági kapcsolatokra korlátozódtak. Ezzel egyidejűleg óvatos lépések történtek az európai katonai struktúrák megteremtése érdekében, amelyek nem jártak sikerrel. Ezeket a kísérleteket elsődlegesen az európai kereszténydemokrata pártok, illetve a szociáldemokraták támogatták. Ugyanakkor ezen országok kommunista pártjai határozottan elutasították e törekvéseket, mert a hidegháború részének tekintették. Az USA szempontjából az európai szervezetek kialakítása kívánatosnak tűnt, mivel ezek egyfelől erősítették az európai gazdaságokat (s ezáltal szélesebb piacot jelentettek az amerikai export és befektetések számára), másfelől pedig csillapították a német újrafegyverkezés és a németek NATO-tagsága miatti francia félelmeket.
Az 1960-as évekre azonban a fenti képlet két eleme is kezdett megváltozni az USA szempontjából. Először is, Nyugat-Európa túlságosan is megerősödött. Az Egyesült Államoknak egyre inkább gazdasági vetélytársa lett, vagyis a világgazdaságban veszélyes potenciális ellenféllé vált. Másfelől, Franciaországban ismét hatalomra került Charles de Gaulle, aki az európai szervezetek politikai autonómiáját szorgalmazta, azaz nem akarta, hogy Nyugat-Európa az USA geopolitikai-stratégiai szempontjainak alárendelt szerepet játsszon. S ettől kezdve az Egyesült Államoknak az európai egység iránt érzett lelkesedése feltűnően alábbhagyott. Ugyanakkor az USA politikailag nem volt abban a helyzetben, hogy megváltozott érzelmeinek nyíltan is hangot adjon. A helyzet tovább változott. A nyugat-európai kommunista pártok a választásokon egyre kevesebb sikerrel szerepeltek. Politikájuk pedig fokozatosan új irányt vett, amelyet akkoriban eurokommunizmusnak neveztek. Ennek egyik következménye volt az európai struktúrákhoz való viszonyuk megváltozása: ezeket óvatosan támogatni kezdték, de legalábbis megtűrték.
Ez volt az a korszak, amikor az Egyesült Államok elvesztette a vietnami háborút, ami az USA geopolitikai pozícióját jelentősen rontotta. Ez a politikai-katonai kudarc, amelyet tovább súlyosbított Nyugat-Európa és Japán komoly gazdasági versenytársként való fellépése, egyben megingatta az USA-nak a világrendszerben elért vitathatatlannak látszó hegemóniáját, s lassú hanyatlásnak indult. Mindez megkövetelte, hogy az Egyesült Államok külpolitikájában a korábbi egyszerű, leplezetlen dominanciát új stratégia váltsa fel. Ez Nixon hatalomra kerülésével kezdődött el; a Szovjetunióval megindult az enyhülés politikája, de ennél is fontosabb volt Nixon pekingi látogatása és a kínai–amerikai viszony megváltozása. Nixon kezdeményezte az általam “puha multilateralizmus”-nak nevezett politikát, amelyet aztán Reaganen át Clintonig, sőt George H. W. Bushig minden amerikai elnök követett.
Európával kapcsolatban pedig az lett a legdöntőbb amerikai szempont, hogy hogyan lehetne lelassítani az akkoriban egyre erősödő európai politikai autonómia folyamatát. Ennek érdekében az USA geopolitikai “együttműködést” (értsd, bizonyos mértékű politikai konzultációt) ajánlott fel Nyugat-Európának két fronton is – a Szovjetunióval szemben folytatódó hidegháború és az Észak–Dél közötti politikai-gazdasági küzdelem kérdésében. Ezt a kompromisszumot számtalan intézmény tekintette alapelvnek – többek között a Trilaterális Bizottság, a G–7-ek találkozói, a davosi Világgazdasági Fórum. A hidegháborús politikai program végül a helsinki egyezményben csúcsosodott ki. Az Észak–Dél problematika eredményezte a nukleáris fegyverzetcsökkentést, a washingtoni konszenzust (a neoliberalizmus javára a fejlesztési elvvel szemben), illetve a Világkereskedelmi Szervezet létrehozását.
Azt mondhatjuk, hogy az 1970-es, 1980-as évek kiigazított amerikai külpolitikája részleges sikert eredményezett. Bár tovább erősödött Európa politikai autonómiája – elég csak a német Ostpolitikra vagy a Szovjetuniót és Nyugat-Európát összekötő gázvezetékre utalni –, Európa nagyjában-egészében nem függetlenedett az amerikai geopolitikától. Különösen is hatékonyan tudta az Egyesült Államok elhárítani az önálló európai hadsereg létrehozására irányuló meg-megújuló követelést. A gyakorlatban – bár ezt nem mondta ki – az Egyesült Államok ellenszenvvel viseltetett az európai egységgel szemben.
Az USA politikája az Észak–Dél kérdésében még sikeresebbnek tűnt. A harmadik világ országai engedelmesen végrehajtották az IMF strukturális változásokat előíró politikáját, mi több, még Kelet-Európa szocialista országai is beálltak a sorba. A hatalomra jutott nemzeti felszabadító mozgalmakkal és a szocialista tömb kommunista rezsimjeivel szemben érzett tömeges kiábrándulás még a maradék ellenállásnak is élét vette, és a baloldalon világszerte morózus pesszimizmust szült. És persze a végső “győzelem” a Szovjetunió összeomlása volt.
Ám ez a “győzelem” cseppet sem szolgálta az USA külpolitikai érdekeit általában, de legkevésbé Nyugat-Európában. Hiszen ezzel érvényét vesztette az utolsó jelentős érv is amellett, miért kell Nyugat-Európának belenyugodnia abba, hogy az USA világszerte a geopolitikai “vezető szerepé”-ben tetszeleg. Szaddám Huszein megragadta az alkalmat, és nyíltan kesztyűt dobott az Egyesült Államoknak, amit semmiképp sem tehetett volna meg a korábbi hidegháborús korszakban. Az öbölháború épp a végső szakítás előtt egy pillanattal fegyverszünettel ért véget, amelyet – mint azt az elkövetkező évtized igazolta – az Egyesült Államok egyre kevésbé tudott elfogadni. Ugyanakkor Clinton továbbra is a “puha multilateralizmus” nixoni elvét követte a Balkánon, a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában, és a nyugat-európaiak még mindig vonakodtak nyíltan szakítani az Egyesült Államokkal a jelentősebb kérdésekben.
Időközben az USA – hogy Nyugat-Európa támogatását megőrizze – erőteljesen szorgalmazta az immár nem kommunista keleti és közép-európai államok csatlakozását az európai intézményekhez (és a NATO-hoz), mert úgy érezte, ezek az újonnan integrált államok készséggel megerősítik, illetve megszilárdítják az Egyesült Államokkal való európai kapcsolatokat, s ezáltal ellensúlyozni tudják majd a Nyugat-Európában felerősödött különválási törekvéseket.
S ekkor léptek színre George W. Bush és héjái. Szerintük a Nixontól Clintonig irányadó külpolitikai vonal túlságosan gyenge és alapvetően felelős az USA hanyatló világhatalmának kialakulásában. Különösen is lenézően viszonyultak az ENSZ szervezeteihez, és hangsúlyt fektettek arra, hogy az európai törekvések a politikai autonómiára korlátozódjanak. Úgy ítélték meg, hogy ennek eléréséhez a legjobb eszköz, ha hatalmukat egyoldalúan és katonailag kirívóan erőszakos módon érvényre juttatják. Kiszemelt célpontjuk, amit az 1990-es években mindvégig hangoztattak, Irak volt három ok miatt is: az öbölháború az USA-t “megalázó” helyzetbe hozta azzal, hogy Szaddám Huszein megőrizte hatalmát; Irak kitűnő lehetséges helyszín az USA közel-keleti bázisai számára; Irak katonailag könnyű célpont volt különösen azért, mert nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel.
A héják úgy vélték, hogy Irak lerohanása megmutathatja a világnak az USA kétségtelen katonai fölényét, s ennek révén háromféle hatást eredményez: megfélemlíti a nyugat-európaiakat (illetve a kelet-ázsiaiakat), és véget vet mindenféle politikai autonómiatörekvésnek. Egyúttal meghunyászkodásra késztet minden nukleáris hatalmat, és arra készteti őket, hogy a nukleáris fegyverek birtoklásának még a gondolatától is elriadjanak. Egyidejűleg megfélemlíti az összes közel-keleti államot, és ezzel arra kényszeríti őket, hogy minden öntudatos geopolitikai törekvésüket feladják, s ezzel egyidejűleg elfogadják az izraeli–palesztin konfliktus megoldásának Izrael és az USA által diktált feltételeit.
Ez a politika teljes csődöt eredményezett. A látszólag könnyű prédáról, Irakról kiderült, hogy nem is olyan könnyű ellenfél. Mára világossá vált, hogy az amerikai megszállás ellenállást keltett és egyre kiterjedtebb felkelést indított, aminek a legkisebb következménye az lesz, hogy olyan iraki kormány alakul meg, ami nem lesz egészen az USA ízlésének megfelelő, a legsúlyosabb következménye pedig az amerikai csapatok teljes kivonása lehet, amint azt már Vietnamban is láttuk. Európa kettészakításának terve – az ún. “régi Európa” és az “új Európa” szembeállítása – pedig csak időleges sikert eredményezett. De a spanyol választások ezt is megtörték, és Európa 1945 óta első ízben közel áll geopolitikai autonómiája megszerzéséhez. A nukleáris fegyverek elterjedésének folyamata nem lassult. Sőt inkább felgyorsult. A közel-keleti államok pedig (Líbia kivételével, bár ez a politika csak átmeneti) nemhogy közeledtek volna, hanem éppenséggel eltávolodtak az Egyesült Államoktól. Izrael és Palesztina viszonya totális zsákutcába jutott, míg aztán egyszer úgy robban majd, hogy nem lehet kordában tartani.
A héják szűk látókörű, macsópolitikája megbukott, és ennek a vonalnak a támogatottsága még az Egyesült Államokban, a konzervatív republikánusok körében is jelentősen meggyengült. Na de mi lehet ennek az alternatívája? Amit ehelyett a mérsékelt republikánusok, illetve a centrista demokraták John F. Kerryvel az élen kínálni tudnak, az a nixoni–clintoni évek “puha multilateralizmusához” való visszatérés. Kérdés, vajon működik-e még ez. Bizony, az igenlő válasz nagyon kétséges. Szinte egészen biztos, hogy a következő évtizedben a nukleáris fegyverkezés szirénhangjai minimum egy tucat államot elcsábítanak majd, és akkor nyolc helyett huszonöt nukleáris hatalommal kell számolnunk az eljövendő negyedszázadban. Ez viszont fékezi majd az USA katonai hatalmát. Szinte elképzelhetetlen viszont, hogy a közel-keleti fejlemények az amerikai politika által óhajtott irányban alakuljanak. Különösen érvényes ez az izraeli–palesztin viszonyra.
És mi vár Európára? Pillanatnyilag az egyetemes geopolitika nagy kérdőjele éppen Európa. Még a “atlanti politikának” leginkább elkötelezett európaiak is megriadtak az amerikai kormánytól, sőt egy “multilaterális” USA-tól is tartanak. Továbbra is kétséges, sikerül-e komoly európai alkotmányt kidolgozni – különösen azóta, hogy elég egyetlen társországban is elutasító népszavazási eredmény ahhoz, hogy bármely közös egyezményt megtorpedózzanak. Az európai baloldal még mindig nem heverte ki az 1945 utáni vereség okozta szkepszist az európai egységet illetően, és ezért nem is tud teljes szívvel részt venni az európai újjáépítésben. Leginkább az északi országokra és Franciaországra érvényes ez, de hasonlóan gondolkodó csoportok szinte mindenhol akadnak.
A sokszínűbb világ kialakításának első és elemi építőköve az erős, autonóm Európa. Olyan, független Európa, amely hajlandó dolgozni a világgazdaság alapvető átformálásáért, amivel végre kezdetét veheti Észak és Dél szakadatlan polarizálódásának visszafordítása, s ezzel a világban még jelentősebb változások indulhatnak meg. Mindkettő abszolút lehetséges. De egyik sem bizonyos.
(Fordította: Baráth Katalin)
