Az 1990-es éveket elárasztja a globalizációról szóló elmélkedés. Úgyszólván mindenki azt mondja nekünk, hogy a globalizáció korszakában élünk, éspedig most először. Azt mondják nekünk, hogy a globalizálódás mindent megváltoztatott: az államok szuverenitása lehanyatlott, a piac törvényeinek való ellenállási képességünk eltűnt; kulturális autonómiára való lehetőségünk lényegében megszűnt; minden azonosságtudatunk állandósága erősen megkérdőjeleződött. A feltételezett globalizáció állapotát egyesek ünneplik, mások gyászolnak miatta.

Ez az elmélkedés tulajdonképpen a most zajló valódi folyamatok óriási félreértéséből származik – olyan megtévesztés ez, amelyet befolyásos csoportok erőltettek ránk, sőt – ami még rosszabb – mi magunk erőltettünk magunkra, gyakran kétségbeesetten. Olyan elmélkedés, amely ahhoz vezet, hogy figyelmen kívül hagyjuk az előttünk álló valóságos kérdéseket, és félreértsük azt a történelmi valóságot, amelynek kellős közepén vagyunk. Ez utóbbi azonban nem egy már kialakult, átlátható szabályokkal rendelkező, új keletű globalizált világ átformálódása. Inkább egy átmenet korszakát éljük, egy olyan korszakot, amely nemcsak az elmaradott országok számára átmenet, hogy lépést tartsanak a globalizálódás szellemével, hanem olyan átmenet, amelyben az egész kapitalista világrendszer valami mássá fog átalakulni. A jövő, amely távolról sem kikerülhetetlen és alternatíva nélküli, ebben az átmenetben fog eldőlni, amelynek kimenetele nagyonis bizonytalan.

Valójában azok a folyamatok, amelyeket manapság globalizáción értünk, egyáltalán nem újak. Mintegy 500 éve léteznek. Ma választás előtt állunk, de nem abban az értelemben, hogy alávessük-e magunkat ezeknek a folyamatoknak, hanem hogy mit tegyünk e folyamatok felbomlása közben, amikor mállanak-porladnak. A legtöbb értekezést olvasva azt gondolhatnánk, hogy a „globalizáció" csak az 1990-es években jelent meg – talán a Szovjetunió összeomlása után vagy néhány évvel korábban. Az 1990-es évek azonban nem jelentenek lényeges korszakhatárt, ha a most zajló folyamatokat kívánjuk elemezni. A jelenlegi történések vizsgálata sokkal gyümölcsözőbb, ha két másik időkeretet veszünk figyelembe: az 1945-től a mai napig tartót és azt, amely körülbelül 1450-től tart mostanáig.

Az 1945-től a jelenig tartó periódus a kapitalista világgazdaság tipikus Kondratyev-ciklusa, amelynek mindig két része van: egy A-fázis, azaz emelkedő szakasz, esetünkben az a gazdasági föllendülés, amely 1945-től 1967/1973-ig zajlott, és egy Emfázis, azaz hanyatló szakasz, ez esetünkben az a gazdasági visszaesés, amely 1967/1973-tól kezdve a mai napig tart, és valószínűleg jónéhány évig folytatódni fog.

Az 1450-től a jelenig tartó periódus ezzel szemben a kapitalista világgazdaság életciklusát jelöli: a kialakulás, majd a normális fejlődés szakaszát, s utána a végső válságét, amelybe most léptünk.

A jelenlegi helyzet megértéséhez különbséget kell tennünk e két társadalmi periódus és az őket jellemző tapasztalati tények között.

A két társadalmi periódus közül több szempontból könnyebb megérteni azt a Kondratyev-ciklust, amelyben élünk, mivel hasonlít az összes korábbi Kondratyev-ciklusra, ezeket pedig alaposan tanulmányozták. A jelenlegi Kondratyev-ciklus A-fázisát a franciák találóan nevezték „a dicsőséges harminc évnek". Ez az időszak egybeesett az Egyesült Államok világhegemóniájának tetőpontjával, egy olyan világrend keretei között, amelyet az Egyesült Államok alakított ki 1945 után. Az USA, mint tudjuk, az egyetlen ipari nagyhatalomként került ki a második világháborúból, ipara érintetlen volt, területeit nem tették súlyosan tönkre a háborús pusztítások. Iparának hatékonysága természetesen több mint egy évszázadon keresztül tökéletesedett. Ez a hosszú távi, gazdasági fejlődés, összekapcsolódva azzal, hogy a világ többi fő termelőhelyének gazdasági struktúrái a szó szoros értelmében összeomlottak, egy ideig legalábbis azt eredményezte, hogy az USA termelékenysége meredeken emelkedett, és termékei könnyen uralták a világpiacot. Lehetővé tette továbbá az érték- és a reálprodukció legnagyobb mértékű növekedését a kapitalista világgazdaság történetében, ami egyidejűleg hozott létre nagy gazdagságot és nagy szociális feszültséget a világ társadalmi rendjében.

1945-től kezdve az Egyesült Államoknak két fő problémája volt. Szüksége volt egy viszonylag stabil világrendre, hogy profitálni tudjon gazdasági előnyeiből. Szüksége volt továbbá arra, hogy helyreállítson bizonyos keresletet a világ többi részén, hogy vevőket találjon virágzó gazdasági vállalkozásai számára. Az 1945-től 1955-ig tartó időszakban nagyobb nehézség nélkül meg tudta oldani mindkét problémát. A világrend problémája két részletben oldódott meg. Egyfelől egy sor olyan nemzetközi intézményt alapítottak – nevezetesen az ENSZ-t, a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot -, amelyet az USA képes volt politikailag ellenőrizni, és amely a rend formális keretéül szolgált. Másfelől – és ez a fontosabb – az USA megegyezésre jutott az 1945 utáni világ egyetlen másik komoly katonai hatalmával, a Szovjetunióval, a Jaltai Egyezmény néven ismert megállapodásban.

A Jaltai Egyezmény, amelynek részleteit egy évtized alatt dolgozták ki, három alapvető cikkelyt tartalmazott. Először: a világot de facto felosztották egy amerikai zónára (a világ javarésze) és egy szovjet zónára (a maradék terület); a határvonalat úgy állapították meg, hogy egybeesett a saját csapatok elhelyezkedésével a második világháború befejezésekor; továbbá a két fél megegyezett abban, hogy katonailag e határokon belül marad. Másodszor: a Szovjetunió, ha akarja, kollektív merkantilista politikát folytathat, azaz az amerikai zónával folytatott kereskedelmi forgalmát a minimumra csökkentheti, mindaddig, amíg meg nem erősíti saját termelési gépezetét; ennek ellentételeként azonban ez azt is jelentette, hogy az Egyesült Államoktól nem várják el, hogy részt vegyen a szovjet zóna gazdasági újjáépítésében. És harmadszor: mindkét félnek nemcsak módjában állt, hanem bátorítást is kapott arra, hogy erőteljes, kölcsönösen ellenséges retorikát alkalmazzon, amelynek fő funkciója az volt, hogy megszilárdítsa az USA és a Szovjetunió politikai ellenőrzését saját hatalmi övezetében. Ennek a globális egyezménynek az utolsó pillére volt a berlini blokád és a koreai háború, s mindkettő olyan fegyverszünettel zárult, amely megerősítette a világ felosztása-mik eredeti határvonalait.

A Nyugat-Európának szóló Marshall-terv és a Japánnak nyújtott hasonló mértékű gazdasági segítség oldotta meg azt a problémát, hogy hatékony kereslet jöjjön létre az Egyesült Államokban előállított termékek iránt. A Japánnak nyújtott segély főleg a Koreai háború kitörése után jelent meg, a háború ürügyén. Az USA a hidegháború feszültségeit arra használta fel, hogy a gazdasági kapcsolatokat katonaiakkal erősítse meg – az Észak-Atlanti Szerződéssel (NATO) és az Amerikai-Japán Védelmi Szerződéssel -, amelyek biztosítják, hogy ezek az övezetek minden lényeges kérdésben hűségesen kövessék az USA politikai irányítását a nemzetközi porondon.

Természetesen nem mindenki örült ezeknek az intézkedéseknek. Ott voltak először is mindazok az államok, amelyek kimaradtak Jalta előnyeiből – az egész Harmadik Világ, a nyugati világ legkevésbé kedvelt csoportjai és a Szovjetunió szatelit államai Kelet-Közép-Európában, amelyek viselték a jármot, de nem ünnepeltek. A kihagyottak bizonyos rendszerességgel kitörtek, mégpedig alkalmanként különleges erővel: Kína 1945-48-ban, Vietnam, Algéria, Magyarország 1956-ban, Kuba, Dél-Afrika. Az egymást követő kitörések problémákat állítottak az USA világrendje elé, ha valójában a Szovjetunió elé is. Ám ezek csak egy erős bokszoló gyomrára mért ütések voltak, az ütéseket meg lehetett „emészteni" és így is történt. A nagy kivétel a vietnami háború volt, amely sebet ejtett az Egyesült Államokon mind gazdasági értelemben, mind vérveszteség tekintetében, következésképpen az amerikai nemzet erkölcsi rendjén is.

De a legnagyobb, a legnehezebben megemészthető csapás az USA számára Nyugat-Európa és Japán gazdasági helyreállása és virágzása volt. Az 1960-as évekre a termelékenységi szakadék az USA és ezen országok között többé-kevésbé kiküszöbölődött. A nyugat-európai országok és Japán visszanyerték ellenőrzésüket nemzeti piacaik fölött, és kezdtek hatékonyan konkurrálni az amerikai termékekkel harmadik országok piacain. Versenyképessé kezdtek válni még az amerikai hazai piacon is. Az 1960-as évek végére így az USA gazdasági előnyének magátólértetődősége lényegében eltűnt.

A nyugat-európai és a japán termelés helyreállításából eredő termelésnövekedés a világpiac telítettségéhez, továbbá a fő ipari szektorok – az acél-, a gépjármű- és az elektronikai termelés – jövedelmezőségének meredek hanyatlásához vezetett. A világgazdaság ebből következő hanyatlását két fő esemény jelezte: az USA kényszerűsége, hogy letérjen az aranyalapról, és a világforradalom kitörése 1968-ban.

Az előbbit az okozta, hogy az USA politikai-katonai hegemóniáját erőltető kiadásokról, párosulva a csökkenő világpiaci versenyképességgel, kiderült, hogy meglehetősen költségesek, és így felemésztették az USA pénzügyi többletét. Az Egyesült Államoknak politikailag erősen kellett munkálkodnia azon, hogy fenntartsa azokat a gazdasági előnyöket, amelyeket az A-periódusban oly könnyen birtokolt, és kezdte meghúzni a monetáris szíjat.

Az 1968-as világforradalmat mindazoknak az elégedetlensége robbantotta ki, akiket kihagytak az amerikai hegemónia jól szervezett világrendjéből. Az 1968-as felkelések részletei különbözők voltak a világrendszer különböző porondjain, de mindenütt előfordultak ilyen felkelések: a nyugati világ és Japán nyilvánvaló és szokásosan emlegetett eseményein kívül ide sorolom az 1966-ban kezdődő kulturális forradalmat Kínában, az „emberarcú szocializmusra" váltást 1968-ban Csehszlovákiában csakúgy, mint a különféle eseményeket Mexikóban, Szenegálban és a Harmadik Világ sok más országában. Bármennyire különböztek is a helyi szituációk, két téma tért vissza mindenütt. Az első: a szembeszállás az USA hegemóniájával és az ezen hegemóniát támogató szovjet összjátékkal (szembenállás, ahogyan a kínaiak nevezték, a szuperhatalmak között kötött jaltai megállapodásokkal). A második: a kiábrándulás a régi baloldal minden formájából (a kommunista, a szociáldemokrata, a nemzeti felszabadító mozgalmakból). E kiábrándulttá éppen e mozgalmak sikerének előreláthatatlan következménye volt. Mindezek a mozgalmak a tizenkilencedik század végén a küzdelemnek ugyanazt a kétlépcsős stratégiáját alakították ki: először meghódítani az államhatalmat, azután átalakítani a társadalmat. A tény az, hogy az USA hegemóniájának időszakában paradox (vagy talán nem is annyira paradox) módon a régi baloldal mozgalmai ugyancsak hatalomra jutottak szinte mindenütt, nevezetesen a kommunista pártok a szocialista országokban (az Elbától egészen a Jalu folyóig), a szociáldemokrata pártok (vagy megfelelőik) az összeurópai világban (Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Ausztrál-Ázsia), a nemzeti felszabadító mozgalmak pedig a Harmadik Világban (illetve az ezeknek megfelelő populista mozgalmak Latin-Amerikában). Hatalomra jutottak, de nem voltak képesek elérni a második lépcsőfokot, amelyet célul tűztek ki, a társadalom átalakítását, vagy olyan átalakítását, amilyenben 1968 forradalmai hittek. A hatalomra került mozgalmaknak nem sikerült beváltaniuk történelmi ígéreteiket.

Éppen ezen a ponton lépett a világgazdaság a stagnálás hosszú periódusába. A világgazdaság stagnálásának alapvető ismérve az, hogy a termelésből származó profit lényegesen csökken a megelőző A-szakaszban elért szintekhez képest. Ennek számos látható következménye van. A tőkével rendelkező személyek profitkeresésük elsődleges helyét a termelő szférából átteszik a pénzügyi szférába. Másodszor: világszerte lényegesen nő a munkanélküliség. Harmadszor: a termelési helyek jelentős mértékben áttolódnak a magas bérköltségű területekről az alacsonyabb bérköltségű területekre (ezt nevezték a „megszöktetett gyárak" jelenségének). E három következmény körülbelül 1970 óta megfigyelhető szerte a világon. A spekulatív tevékenység végeláthatatlan eszkalációjára került sor, ami persze nagyon-is jövedelmező egy viszonylag kis embercsoport számára, legalábbis addig a pontig, ameddig szét nem pattan a buborék. A termelés nagymértékben áttolódott Észak-Amerikából, Nyugat-Európából, sőt még Japánból is a világrendszer más részeire, amelyekről következésképpen azt állították, hogy „iparosodó", tehát fejlődő országok. Más szavakkal jellemezve ezt a folyamatot, ezek a félperiferiális országok a most kevésbé jövedelmező iparágak befogadóivá váltak. És a munkanélküliség mindenütt emelkedett – természetesen a Dél legtöbb országában, de Északon is. A munkanélküliség rátájának természetesen nem kell azonosnak lennie minden országban. Távolról sem! Ebben az időszakban minden állam kormányának éppen az volt az egyik fő tevékenysége, hogy a munkanélküliség terhét megpróbálja áthárítani más államokra, ám az ilyen áthárítások csak átmenetileg lehetnek sikeresek.

Az 1970-es évek elejének legszembeötlőbb gazdasági eseménye – mára ugyan már majdnem elfelejtettük, de abban az időben az egész világon erről szóltak az újságok főcímei – az OPEC olajáremelése volt. Egész hirtelenül a fő olajtermelő államok valójában komoly kartellt hoztak létre, és jelentősen emelték az olaj világpiaci árát. Eredetileg ezt egyesek a Harmadik Világ államainak eszes lépéseként üdvözölték Észak vezető államaival szemben. De figyeljünk meg csak rögtön egy különös dolgot! Az OPEC döntése, az a döntés, amelyet az úgynevezett radikális államok, mint Líbia és Algéria már jó ideje szorgalmaztak, most csak azáltal vált lehetségessé, hogy az USA hirtelen megszerezte két legközelebbi közép-keleti barátjának, Szaúd-Arábiának és a sah uralta Iránnak odaadó támogatását. Milyen különös!

Az olajár-emelkedés hatása azonnal érzékelhető volt. Úgyszólván minden más termék árát megemelte, de nem egyenlő mértékben. Sok árucikk termelésének csökkenéséhez vezetett, ami hasznos volt a piacok telítettsége szempontjából. Azok az országok, amelyek nyersanyag-exportjukból származó bevételeikre építettek, azt tapasztalták, hogy e bevételi forrásuk csökken, miközben importáraik emelkednek, mindebből fizetési mérlegük akut nehézségei következtek. Az olaj eladásából származó megnövekedett bevétel mindenekelőtt az olajtermelő országokba került, és természetesen az úgynevezett Hét Nővérhez, a kőolajipar nagy transznacionális megaszervezeteihez. Az olajtermelő országokban hirtelen pénzfelesleg támadt. Ennek egy részét a kiadások növelésére fordították, főleg importra Északról, ami segítette a kereslet helyreállítását ezekben az országokban. A felesleg másik része viszont bankszámlákra került, főleg Amerikába és Németországba. A megnövekedett banki pénzalapokat kölcsön kellett adni valakinek. Ezek a bankok agresszíven házaltak kölcsöneikkel a fizetési nehézségekkel, akut munkanélküliséggel és az ebből adódó belső feszültségekkel küszködő szegényebb országok pénzügyminisztereinél. Ezek az országok nagy kölcsönöket vettek fel, de azután nehézségeik támadtak a visszafizetéssel, így adósságállományuk az elviselhetetlenségig fokozódott. Éppen ezen a ponton bontakozott ki hirtelen Japán versenyképes előnye, bár Nyugat-Európának sem ment rosszul, míg az USA úgynevezett stagflációtól szenvedett.

Eközben az USA arra törekedett, hogy fenntartsa politikai befolyását Nyugat-Európában és Japánban, egy összetákolt tanácskozó rendszer, a Trilaterális Bizottság, majd a G-7 felállításával (amely, meg kell mondanunk, Valéry Giscard d'Estaing ötlete volt, azzal a szándékkal, hogy korlátozza az USA hatalmát). Az USA politikailag úgy reagált a vietnami kudarcra, hogy egy ideig „engedékenyebb viselkedést" tanúsított a Harmadik Világgal szemben: hajlékonyabbá vált Angola, Nicaragua, Irán és Kambodzsa övezetében. De nem mindenki volt hajlandó leszállítani az igényeit ezért a hajlékonyságért. A Khomeini ajatollah vezetése alatt álló új forradalmi kormány Iránban nem volt hajlandó betartani a nagyhatalmak közötti játék szabályait, kiátkozta az Amerikai Egyesült Államokat, mint a Nagy Sátánt (és a Szovjetuniót, mint a második számú Sátánt), és amerikai diplomatákat börtönzött be. Liberális centrizmus és keynesi közgazdaságtan egy csapásra kiment a divatból. Margaret Thatcher elindította az úgynevezett neoliberalizmust, ami valójában persze olyan típusú agresszív konzervativizmus volt, amelyet 1H48 óta nem lehetett tapasztalni, és amely kísérlet arra, hogy megfordítsa a jóléti államban eszközölt újraelosztást: úgy, hogy az inkább a felső osztályoknak, mint az alsóbb osztályoknak Kedvezzen.

Ha az 1970-es évek robajjal végződtek, akkor az 1980-as évek sem nagyon maradtak le tőlük. A szegényebb országoknak nyújtóit kölcsönök kezelhetetlenekké váltak, és elkezdődött az adósságválság. Ez a folyamat nem 1982-ben kezdődött – amint gyakran állítják -, amikor Mexikó bejelentette, hogy nem tudja visszafizetni az adósságát, hanem 1980-ban, amikor a Gierek-kormány Lengyelországban elhatározta, hogy adósságproblémáit a munkásosztály kizsigerelésével próbálja megoldani. Ez a lépés látványos ellenállást váltott ki, Gdanskban megjelent a Szolidaritás. A lengyelországi események megkondították a lélekharangot a Szovjetunió kelet-közép-európai szatellitrendszere fölött, meglazult a jaltai megállapodás fő abroncsa, bár még egy évtizedig tartott, amíg a szétesés befejeződött. Ebben a lélektani pillanatban a Szovjetunió ugyanazt az alapvető taktikai hibát követte el, és ugyanúgy elvéreztette magát az afganisztáni bevonulással, mint annak idején az USA Vietnamban, csakhogy kevesebb társadalmi ellenállóképességgel ahhoz, hogy a következményeket túlélje.

Az 1980-as évek néhány jelzőszóval foglalhatók össze. Az első az „adósságválság", amely nemcsak Latin-Amerika nagy részét sújtotta (nem beszélve Afrikáról), hanem Kelet-Közép-Európát is. Az adósságválság nyomán világossá vált, hogy Kelet-Közép-Európa gazdasági realitásai nem különböznek alapvetően a Harmadik Világétól. A második jelzőszó a kelet-ázsiai „repülő ludak", azaz Japán elképesztő száguldása a világgazdaságban, ami először a négy sárkány (Dél-Korea, Tajvan, Hong Kong és Szingapúr), végül pedig Délkelet-Ázsia és a szárazföldi Kína áttörését is maga után vonta. A harmadik jelzőszó a Reagan-kormányzat „katonai keynesianizmusa", amely a katonai struktúrák megerősítésének ürügyén hatalmas, főként Japántól igénybe vett kormánykölcsönökkel úrrá lett a gazdasági recesszión és magas munkanélküliségen; ennek legfőbb következménye az USA államadósságának hihetetlen méretű felduzzadása volt. A negyedik jelzőszó a „bóvli kötvények" virágzása az amerikai tőzsdén, ami azt jelentette, hogy a nagy részvénytársaságok hatalmas kölcsönöket vettek fel, hogy rövid lejáratú spekulatív profitra tegyenek szert a termelési apparátus rovására; ez előidézte az úgynevezett „leértékelődést", ami azt jelentette, hogy a közepes jövedelmű rétegek alacsonyabb fizetésű állásba kényszerültek a gazdaságban.

Az 1980-as években az egész világgazdaság, Kelet-Ázsiát kivéve, nagyon rossz karban volt, bár ez nem akadályozta meg a pénzügyi spekulánsokat abban, hogy elképesztően magas profitokra tegyenek szert. Ezzel együtt a felső középosztály egy bizonyos része, az úgynevezett yuppik, egy ideig prosperáltak, inflációs nyomást váltva ki a luxustermékek és az ingatlanok piacán szerte a világon. De a világ legnagyobb része jövedelemvesztést és deflációt szenvedett el a pénzforgalom összeomlása folytán. Ezeknek a világszerte adódó nehézségeknek a nyomán a Szovjetunió szétesett. Pontosabban, Gorbacsov látványos kísérletet tett, hogy ezt megakadályozza azzal, hogy a ballasztot kidobja a hajóról. Egyoldalúan lefegyverkezett, az Egyesült Államokat kölcsönösségre kényszerítve. Elhagyta Afganisztánt és tulajdonképpen Kelet-Közép-Európát is. A belső politikai rendszer óvatos megreformálására törekedett. Bukása annak tulajdonítható, hogy kínosan alábecsülte a nacionalizmus lábra kapó erőit magán a Szovjetunión belül, mindenekfelett az orosz nacionalizmusét.

A jaltai egyezmény húzóereje fogytán volt, épp annyira az amerikaiak, mint a szovjetek gyengesége miatt. Sem az USA, sem Gorbacsov nem kívánta az egyezmény szétesését. De a világgazdaságban mutatkozó hosszú stagnálás elbánt velük. És a matrjoska-baba részeit nem lehetett újra összeilleszteni.

1970 óta a világgazdaság három adósságcikluson ment keresztül. Mindegyikben arra törekedtek, hogy fenntartsák a világrendszer vásárlóerejét: az olajpénzből származó kölcsönök a Harmadik Világ és a szocialista országok számára, az amerikai kormány által felvett kölcsönök és a nagy részvénytársaságok kölcsönei. Mindegyikük bizonyos területen mesterségesen a piaci érték fölé emelte az árakat. Mindegyikük súlyos visszafizetési nehézségekhez vezetett, ezeket különböző álcsődökkel próbálták kezelni. Végül, 1990-ben, szétpattant a japán ingatlan-buborék, ami rendkívüli mértékben csökkentette az értékpapírok értékét. Ostrom alá került a világgazdaság produktív gazdasági erejének utolsó bástyája. Ez lett azután az 1990-es évek története.

Az USA politikai helyzetét súlyos támadás érte, nem a Szovjetunió összeomlásának ellenére, hanem pontosan ennek következtében. Szaddám Huszein elhatározta, hogy előnyt kovácsol a Jalta utáni realitásból, közvetlenül katonailag provokálva az Egyesült Államokat Kuvait megszállásával. Ezt azért volt képes megtenni, mert a Szovjetunió már nem volt többé abban a helyzetben, hogy megfékezze őt. Azért tette, mert ez rövidtávon azzal kecsegtetett, hogy megoldja Irak adósságproblémáját (főleg Kuvaitnak volt eladósodva), és megnöveli az olajból származó bevételét. És azért is tette, mert azt remélte, hogy középtávon a megszállást az arab világ katonai egyesítésére fogja felhasználni a saját égisze alatt, egy olyan egyesítésre, amelyet egy közvetlen katonai kihívás szükséges lépésének tartott általában az Északkal és különösen az Egyesült Államokkal szemben.

Két lehetőség adódott Szaddam számára: az, hogy az Egyesült Államok meghátrál, és az, hogy nem így történik. Az első esetben azonnal győz. De számolt azzal a ténnyel, hogy hosszú távon még a második esetben is nyerni fog. Mindeddig nem bizonyította a történelem, hogy rosszul kalkulált volna. Az USA természetesen mozgósította a szükséges haderőt arra, hogy kiűzze az irakiakat Kuvaitból, majd Irakot szigorú nemzetközi ellenőrzés alá vonja. De súlyos árat fizetett ezért. Bebizonyosodott, hogy ilyen hadműveletek finanszírozását nem engedheti meg magának. Az USA teljes katonai számláját Szaúd-Arábia, Kuvait, Japán és Németország állta. Világossá vált, hogy az Egyesült Államok nem tudja elmozdítani Szaddamot Irakon belül, ugyanis nem volt hajlandó csapatokat küldeni Irak belterületére. Mindkét kényszert – a pénzügyit és a katonait egyaránt – az amerikai közvélemény diktálta, amely kész volt lelkesen ünnepelni a nemzet győzelmét, feltéve, ha nem kerül pénzbe és életekbe. Ez a fő magyarázata annak, hogyan tud Szaddam azóta is tovább élni, és annak, hogy miért maradtak olyan hatástalanok azok a kísérletek, amelyek Irakot korlátozni akarták a tömegpusztító fegyverek birtoklásában.

Az 1990-es években, az euró megteremtésével Nyugat-Európa lényeges lépést tett az egyesülés felé; így megszerezte a szükséges pénzügyi megalapozást ahhoz, hogy lazítson az Amerikához fűződő szoros politikai kötelékein. A jövő évtizedben ez kétségtelenül egy valódi európai hadsereg felállításához fog vezetni, és ezáltal az Egyesült Államoktól való elváláshoz. A balkáni térség szétesése világosan szemlélteti a NATO-nak mint politikai erőnek igen korlátozott hatékonyságát, és még inkább próbára teszi az USA és Nyugat-Európa kapcsolatát.

És mindezek közepette jött az úgynevezett ázsiai válság. A délkelet-ázsiai államok és a négy sárkány pénzügyi összeomlását a Nemzetközi Valutaalap szerencsétlen beavatkozása követte, erősen kiemelve mind a gazdasági, mind a politikai következményeket. Ezzel az összeomlással kapcsolatban azt kell megjegyeznünk, hogy a defláció először Kelet-Ázsiát és a vele szomszédos térséget sújtotta; utánuk azonban, mint tudjuk, Oroszország és Brazília következett. A világ lélegzetvisszafojtva várja, hogy lesújtson az Egyesült Államokra. Akkor majd belépünk a Kondratyev-ciklus hanyatló ágának utolsó alszakaszába.

És azután vajon látni fogunk-e végre egy új Kondratyev A-szakaszt? Igen, biztosan, de egy szekuláris defláción belül, akár a tizenhetedik században, és nem egy szekuláris infláción belül, mint a tizenhatodik, a tizennyolcadik és a huszadik században. De valami mást is látni fogunk. Fordítsuk most figyelmünket a Kondratyev-ciklusról a modern világrendszer mint történeti rendszer hosszú távú fejlődésére!

A kapitalista világgazdaság, mint bármely rendszer, hosszú ideje tartja fenn magát egy olyan mechanizmus alapján, amely mindenkor helyreállítja az egyensúlyt, amikor a folyamatai elmozdulnak tőle. Az egyensúly soha nem áll helyre azonnal, csak azután, hogy a normától való elégséges eltérés bekövetkezik, és soha nem áll helyre teljesen. Minthogy azt igényli, hogy az eltérések megtegyenek bizonyos távolságot, mielőtt ellenmozgásokat váltanak ki, a kapitalista világgazdaságnak, mint bármely más rendszernek, többféle ciklikus ritmusa van. Mi eddig a kifejlődött ciklusok közül az egyik legfontosabbat tárgyaltuk, amelyeket Kondratyev-ciklusoknak nevezünk. De ezek nem egyedüliek.

Az egyensúly soha nem áll helyre teljesen, mert az ellenmozgások azt kívánják meg, hogy bizonyos változások következzenek be a rendszer alapjául szolgáló paraméterekben. Következésképpen az egyensúly mindig mozgó egyensúly, és ezért vannak a rendszernek szekuláris tendenciái. A ciklikus ritmusok és a szekuláris tendenciák kombinációja az, ami egy „normálisan" működő rendszert meghatároz. A szekuláris tendenciák azonban nem folytatódhatnak örökké, mert elérik az aszimptótákat. Mihelyt ez megtörténik, a ciklikus ritmusok többé már nem tudlak a rendszer egyensúlyát visszaállítani, és éppen ekkor kerül a rendszer bajba. Ekkor lép a rendszer végső válságába és kettéágazik – vagyis olyan két (vagy több) alternatív útvonal előtt áll, amely új struktúrához vezet, új egyensúllyal, új ciklikus ritmusokkal és új szekuláris tendenciákkal. De, hogy a két alternatív útvonal közül melyikre lép, azaz milyen rendszer jön létre, ezt immanens módon nem lehetséges előre meghatározni, mivel olyan végtelen számú egyedi választás függvénye, amelyek nincsenek rendszerszerűén egybekötve. Ez történik ma a kapitalista világgazdaságban.

Ahhoz, hogy ezt tisztán lássuk, meg kell vizsgálnunk azokat a fő szekuláris tendenciákat, amelyek aszimptótáikhoz közelítenek. Mindegyikük határt szab ezáltal a tőkefelhalmozásnak. De mivel a végtelen tőkefelhalmozódás a kapitalizmus mint történeti rendszer meghatározó jegye, a hármas nyomás arra tendál, hogy működésképtelenné tegye a rendszer elsődleges motorját, és ezáltal strukturált válságot idéz elő.

Az első szekuláris tendencia a reálbérszintnek mint a termelési költségek hányadának alakulása, átlagban számítva a világgazdaság egészére. Magától értetődő, hogy minél alacsonyabb ez a hányad, annál magasabb a profit szintje, és megfordítva. Mi határozza meg a reálbér szintjét? A válasz egészen világos: az erőviszony a munkaerő és a munkáltató között a világgazdaság adott övezetében és szektorában. Ez az erőviszony elsődlegesen a két csoport politikai erejétől függ abban a közegben, amelyet osztályharcnak nevezünk. Amikor a piacról mint a munkabér szintjét meghatározó kényszerítő elemről beszélnek, ez megtévesztő, mivel a munka piaci értéke a világgazdaság különböző övezeteiben fennálló sokféle erőviszonytól függ. Ezek a változó politikai erők pedig attól függnek, hogy milyen hatékonyak az adott munkaerők egyik vagy másik formájának politikai szervezetei, továbbá azoktól a reális alternatíváktól, amelyek a munkáltatók előtt állnak termelési műveleteik áttelepítése szempontjából.

Elmondhatjuk, hogy egy idő után, bármely adott földrajzi ágazati területen arra törekszik a munkaerő, hogy valamilyen szervezeti testületet és tevékenységet hozzon létre, amely hatékonyabb alkura teszi őt képessé, akár közvetlenül a munkáltatóval, akár közvetett módon azzal, hogy hatást gyakorol a megfelelő politikai gépezetre. Amint kétségtelen, hogy az ilyen politikai erő visszavethető bizonyos területeken a tőkéscsoportok politikai ellentámadásaival, úgy az is igaz, hogy a politikai gépezetek hosszú távú „demokratizálódása" a modern világrendszer történetében azt szolgálta, hogy a dolgozó osztályok politikai erejének görbéje felfelé íveljen, hosszú távon a világrendszer úgyszólván minden államában.

A fő mechanizmus, amelynek segítségével a tőkések az egész világon képesek ezt a politikai nyomást korlátozni, az adott termelési szektorok áttelepítése a világgazdaság olyan más övezeteibe, amelyek az átlagosan alacsonyabb bérszintű térségekben vannak. Ez politikailag nehéz művelet, ugyanakkor a szakképzettség szintjeinek figyelembevételétől is függ az elérhető profitok kiszámításánál. Ezért tendált e felé a dolgok alakulása elsősorban a kondratyevi B-periódusokban, amint ezt fentebb kifejtettük. Mindazonáltal a modern világrendszer történeti fejlődése során ez ismételten megtörtént. De vajon miért alacsonyabb bérű térségek azok, amelyekbe a termelési szektorokat áttelepítik? Semmit sem old meg, ha azt mondjuk, hogy ez a „történelmi" bérszintek következménye. Honnan ered ez n történelem?

Az igazi alacsony bérű munka elsődleges forrásai mindig a mezőgazdasági térségekből frissen verbuválódott elvándorlók voltak, akik gyakran először léptek be a munkaerő-piacra. Ők készek arra, hogy elfogadják a világszinthez képest alacsony béreket, két okból. Az a nettó jövedelem, amelyet így kapnak, ténylegesen magasabb, mint az a nettó jövedelem, amelyet korábbi mezőgazdasági tevékenységükért kaptak. Másrészt társadalmilag gyökerüket vesztett, következésképpen politikailag meglehetősen bizonytalan emberekről van szó, akik ezért képtelenek arra, hogy jól védjék érdekeiket. Persze mindkét magyarázat elévül egy idő múlva, mondjuk harminc év után, és az ilyen munkások elkezdenek nyomást gyakorolni a bérszintre, párhuzamosan azokkal a munkásokkal, akik a világgazdaság más régióiban élnek. Ilyen esetekben a tőkések leggyakoribb válaszlépése a további áttelepítés.

Amint látható, az osztályharc irányításának ilyetén módja azon múlik, hogy a világrendszerben mindig legyenek olyan térségek, ahova át lehet telepíteni a termelést; ez pedig azon, hogy létezzék olyan jelentős mezőgazdasági szektor, amely még nem „vonódott be" a munkaerőpiacba. De szekuláris tendenciaként éppen ez utóbbi van csökkenőben. A világ deruralizálódása gyorsan felfelé ívelő görbét mutat. A falu felszámolódása ötszáz éve folyamatosan nő, de legdrámaibban 1945 óta. Nagyonis lehetséges azt jövendölni, hogy a vidék további huszonöt éven belül jórészt el fog tűnni. Mihelyt az egész világrendszer deruralizálódik, a tőkések egyetlen választási lehetősége az lesz, hogy az osztályharcokat a jelenlegi helyszíneiken folytassák. És itt az esélyek ellenük szólnak. Még a reáljövedelemnek nemcsak a világrendszer egészében, de a leggazdagabb országokon belül is megnövekedett polarizálódásával együtt is folyamatosan gyarapszik az alacsonyabb rétegek politikai és piaci hozzáértése. Még ott is, ahol nagyon magas azoknak a száma, akik technikailag munkanélküliek, és jövedelmük például az informális gazdaságból származik, még a világrendszer mezsgyéin és peremén élő munkások előtt álló reális alternatívák is olyanok, hogy abban a helyzetben vannak, hogy belépjenek a formális bérgazdaságba. Mindezek tiszta eredménye: a profitszintek erőteljes nyomásnak vannak kitéve, és így idővel emelkedni fognak.

A második szekuláris tendencia, amely a tőkéseket zavarja, meglehetősen különbözik az elsőtől. Nem a bérmunka költségévei kapcsolatos, hanem az anyagi ráfordítások költségével. Mit foglal magában az anyagi ráfordítások költsége? Nemcsak azt az árat, amelyen az anyagokat egy másik cégtől megvásárolják, hanem azok kezelésének költségeit is. Mármost amíg a vásárlás költségét normális körülmények között teljes egészében az a cég viseli, amelyik végül a profitot kapja, az anyagok kezelésének költségeit gyakran részben mások viselik. Például, ha a nyersanyagok kezelése közben mérgező vagy káros hulladék keletkezik, a szóban forgó költség egy részét az ilyen hulladékok eltávolítása teszi ki, éspedig, ha mérgezőek, biztonságos módon. A cégek persze arra vágynak, hogy minimalizálják ennek az intézkedésnek a költségeit. Ennek egyik, széles körben gyakorolt módja a hulladék áthelyezése a gyárteleptől távolra, minimális méregtelenítés után, például úgy, hogy a kémiai mérgező anyagokat egy folyóvízbe öntik. Ezt nevezik a közgazdászok „a költségek externalizálásának". Természetesen ez nem jelenti az intézkedés költségeinek végét. Hogy a példánál maradjunk, ha a mérgező anyagokat egy folyóvízbe öntik, ezzel megmérgezhetik a vizet és végül (talán évtizedekkel később) kárt okoznak emberekben vagy más anyagban (tényleges költségek ezek, még ha nehéz kiszámítani is őket). Továbbá lehet társadalmi döntést hozni a mérgező anyagok felszámolására, ebben az estben az a terület, amely magára vállalja a felszámolást – gyakran az állam – viseli a költséget. A költségek csökkentésének egy másik módja nyersanyagok hasznosítása, de úgy, hogy nem gondoskodnak a felújításukról (vagyis nem fizetnek érte); ez a probléma különösen a szerves anyagok esetében áll fenn. Az ilyen „költségkihelyezés" lényegesen csökkenti a nyersanyagköltségeket az adott vállalkozó számára, ennélfogva növeli a felső profithatárt.

Ez a probléma hasonló ahhoz, mint amikor áttelepítéssel oldják meg a bérköltségek kérdését. Ez az út addig járható, ameddig léteznek még olyan hasznosítatlan térségek, ahova le lehet rakni a hulladékot. De végül is nincs több szennyezhető folyóvíz vagy kivágható fa – legalábbis nincsen a bioszféra egészségét azonnal károsító súlyos következmények nélkül. Ebben a helyzetben találjuk ma magunkat, miután ötszáz évig folyt ilyen gyakorlat; ez az oka a mai ökológiai mozgalomnak, amely gyorsan nő az egész világon.

Mit lehet tenni? Nos, a világ kormányai vállalni tudnak valamiféle óriási hulladékfelszámolási és szervesanyag-felújítási kampányt. A probléma a hatékony művelet roppant nagy költsége, amit valakinek meg kell fizetnie valamilyen adó formájában. Csak két ilyen „valaki" létezik: vagy azok a cégek, amelyek a hulladék okozójának tekinthetők, vagy mi többiek. Az előbbi esetben a profithatárokra nehezedő nyomás érezhetően magas lesz. Az utóbbi esetben jelentősen megnőnek az adóterhek – ebbe a problémába ütközünk most. Továbbá, nincs sok értelme a hulladék-felszámolásnak és a szervesanyag-pótlásnak, ha a jelenlegi gyakorlat folytatódik, hiszen ez annyit ér, mintha Augias istállóját takarítanák ki. Ebből logikusan az következik, hogy az összes költséget teljes mértékben „internalizálják". Ez azonban még további nyomást gyakorolna az egyes cégek profitjaira. A kapitalista világgazdaság keretein belül nem látok elfogadható megoldást erre a társadalmi dilemmára; ezért állítom azt, hogy ez a második olyan strukturális nyomás, amely a tőkefelhalmozásra nehezedik.

A harmadik nyomás az adózás szférájában található. Az adózás természetesen fizetség a szolgáltatásokért, és ezért indokolt termelési költségként fogható fel, feltéve, ha nem túl magas. Namármost, mi határozza meg az adószintet? Természetesen állandó igény van a biztonsági szervezetekre (katonaira és rendőrire). Ez az igény, mint tudjuk, évszázadok óta folyamatosan növekedik, mert emelkednek a biztonsági eszközöknek, a katonai műveletek hatókörének és az érzékelhetően szükséges rendőri intézkedéseknek a relatív költségei. A második folyamatos növekedés a világ polgári bürokráciájának a méreteiben mutatkozik meg – ennek funkcióját mindenekelőtt az adóbehajtás szükséglete, másodsorban a modem állam bővülő feladatainak ellátása teszi ki.

A legfontosabb bővülő feladat bizonyos igényekről való gondoskodás. Ez sem szabadon választható költség: ezeknek a gondoskodásoknak a gyarapítása ugyanis a viszonylagos politikai stabilitás biztosításának fő eszköze, válaszul az alacsonyabb rétegek növekvő elégedetlenségére, amelyet a reáljövedelmek növekvő polarizációja vált ki belőlük; ez utóbbi pedig a világrendszer létének állandó jellemzője. A kormányok szociális-jóléti erőfeszítései lényegében törlesztések abból a célból, hogy megszelídítsék a „veszélyes osztályokat", azaz az osztályharcot korlátok között tartsák.

Az ilyen jellegű tömegigényekre adott választ „demokratizálásnak" nevezzük, és ez szintén egy nagyon valóságos szekuláris tendencia. A szóban forgó tömegigények: az oktatási intézmények, az egészségügyi szolgáltatások és a jövedelem garantálása az egyén egész életére szólóan (főleg a munkanélküli biztosítás és a társadalombiztosítás az idősek számára). Két dolgot szükséges megjegyeznünk ezekkel az igényekkel kapcsolatban. A világrendszer egyre több zónájában léptek fel, és ma már szinte univerzálisak. Továbbá az igények szintjei folyamatosan emelkednek minden országban, nincsenek világosan látható határaik.

Ez azt jelenti, azt kell jelentenie, hogy az adókulcsok folyamatosan emelkednek úgyszólván minden országban, és legfeljebb csak időnként csökkennek, kis mértékben. Ám, egy bizonyos ponton az ilyen újraelosztó adózás olyan szinteket ér el, ahol komolyan beleütközik a tőkefelhalmozás lehetőségébe. Ebből következik, hogy az „államok fiskális válságaiként" értelmezett jelenségre a tőkések ma az adók leszorításának követelésével reagálnak, és a tömegek támogatását kérik azon az alapon, hogy az egyéni adózás is meredeken emelkedik. A dolog iróniája az, hogy míg az adókorlátozást a tömegek gyakran támogatják, egyáltalán nem támogatják a jóléti szolgáltatások visszanyesését (sem az oktatásban, sem az egészségügyben, sem a jövedelmi garanciákban). Sőt, ugyanakkor, amikor nagy lármát csapnak a magas adózás miatt, a kormány szolgáltatásai iránti tömegigények szintje emelkedik. Tehát itt is tapasztaljuk a tőkefelhalmozásra nehezedő strukturális nyomást.

Tehát itt tartunk most: három fő strukturális nyomás a tőkések tőkefelhalmozó képességére – olyan szekuláris tendenciák eredményeként, amelyek folyamatosan zárnak fölfelé. Ezt a válságot, amely nem a növekedés, hanem a tőkefelhalmozás válsága, tovább bonyolítja egy másik jelenség: az államstruktúrák legitimációjának elvesztése. Az államok a tőkések tőkefelhalmozó képességének igen fontos elemei. Az államok tesznek lehetővé kvázi-monópoliumokat, amelyek a kiemelkedő profitszintek egyetlen forrásai. Az államok működnek annak érdekében, hogy elnyomással vagy békéltetéssel megszelídítsék a „veszélyes osztályokat". Az államok azoknak az ideológiáknak a fő forrásai, amelyek a néptömegeket rábírják arra, hogy viszonylag türelmesek legyenek.

A türelmesség mellett szóló fő érv a reform elkerülhetetlensége. A dolgok jobbra fordulnak – ha nem is azonnal, de majd a gyerekek és az unokák számára. Egy sikeresebb, egyenlőbb világ tűnik fel a horizonton. Ez persze a hivatalos liberális ideológia, és ez uralkodik a tizenkilencedik század óta a geokultúrában. De ez a motívuma az összes rendszerellenes mozgalomnak is, nem utolsósorban azoknak, amelyek a legforradalmibbnak kiáltják ki magukat. Ezek a mozgalmak különösen sokszor hangsúlyozták ezt a motívumot, amikor meghódították az államhatalmat.

Azt mondták saját dolgozó osztályaiknak, hogy „fejlesztik" a gazdaságot, és ezeknek a dolgozó osztályoknak türelmeseknek kell lenniük mindaddig, amíg a gazdasági növekedés gyümölcsei végül is megjavítják életkörülményeiket. Türelmet prédikáltak az életszínvonallal, de a politikai egyenlőség hiányával kapcsolatban is.

Mindaddig, ameddig az ilyen rendszerellenes mozgalmak (lett légyenek kommunisták, szociáldemokraták avagy nemzeti felszabadító mozgalmak) mozgósító szakaszban voltak az egyenlőtlenségen alapuló militarista, diktatórikus, fasiszta, gyarmatosító, sőt akár egyszerűen konzervatív rezsimek ellen, addig erre a motívumra hangfogó került, és nem zavarta a rendszerellenes mozgalmak képességét arra, hogy kiterjedt népi támogatást biztosítsanak maguknak. Amint azonban az ilyen mozgalmak hatalomra jutottak, ahogyan ez világszerte történt az 1945-től 1970-ig tartó periódusban (a kondratyevi A-periódusban, amelyről fentebb beszéltünk), tesztelésnek lettek kitéve. És bizony világszerte hiányosnak találtattak. A „forradalom" utáni rezsimek sem arra nem voltak képesek, hogy jelentős mértékben csökkentsék a világméretű vagy akár a belső polarizációt, sem arra, hogy komoly belső politikai egyenlőséget vezessenek be. Kétségtelenül sok reformot hajtottak végre, de jóval többet ígértek, mint reformokat. És mert a világrendszer kapitalista világgazdaság maradt, a központi zónán kívüli rezsimek strukturálisan képtelenek voltak lépést tartani a gazdag országokkal.

Ez nem csupán elvont elemzés kérdése. Ezeknek a realitásoknak a rendszerellenes mozgalmakból történő óriási kiábrándulás volt az eredménye. Addig a fokig, ameddig e mozgalmak megtartják támogatottságukat, ez legföljebb a kisebbik rossz, amennyiben egy reformista csoport talán jobb, mint egy jobboldalibb alternatíva, de ettől még mindez természetesen nem az új társadalom előhírnöke.

A fő eredmény az állami struktúrák iránti tömeges bizalomvesztés volt. A néptömegegek a világon – azután, hogy az államok felé fordultak, mint az átalakulás tényezői felé – most egy még mélyebb szkepticizmusba „húzódtak" az államnak az átalakulást előmozdító, vagy akár csak a társadalmi rendet fönntartó képességét illetően.

Ennek az egész világon feltámadó államellenességnek két azonnali következménye van. Az egyik az, hogy a társadalmi félelmek eszkalálódnak, és az emberek mindenütt visszaveszik az államoktól a személyes biztonságukról való gondoskodás szerepét. Ez persze egy negatív spirált eredményez. Minél inkább teszik ezt, annál nagyobb a zűrzavar és az erőszak, és minél nagyobb a zűrzavar és az erőszak, annál kevésbé képesek az államok a helyzet kezelésére, következésképp annál több ember vonja meg bizalmát az államtól, ami azután tovább gyengíti az államok képességét arra, hogy gondoskodjon a személyes biztonságról. Már benne vagyunk egy ilyen spirálban, amely a világrendszer különböző országaiban, különböző iramban, de úgyszólván mindenütt növekvő iramban gyűrűzik.

A második következmény a tőkéseket érinti. Az államok, amelyek legitimációjukat vesztették, sokkal nehezebben tudják teljesíteni azt a funkciójukat, hogy garantálják a tőkések kvázi-monopóliumok iránti szükségletét, nem is beszélve arról a képességükről, hogy megszelídítsék a „veszélyes osztályokat". így éppen abban a pillanatban, amikor a tőkések a globális profitrátára és ebből adódóan a tőkefelhelmozó képességükre nehezedő három strukturális préssel kerülnek szembe, azt tapasztalják, hogy az állam a korábbinál kevésbé képes segíteni nekik megoldani ezeket a dilemmákat.

Ezért mondhatjuk ki, hogy a tőkés világgazdaság most a végső válságába lépett, egy olyan válságba, amely ötven évig is eltarthat. Az előttünk álló igazi kérdés az, hogy mi történik majd e válság során, a jelenlegi világrendszerből valamely más típusú történelmi rendszerbe való átmenet során. Elméleti elemzés szempontjából a kulcskérdés a fentebb leírt Kondratyev-ciklusok és a most kifejtett rendszerválság közötti viszony. Politikai szempontból az a kérdés, hogy milyen fajta társadalmi cselekvés lehetséges és kívánatos egy rendszerbeli átmenet során.

A Kondratyev-ciklusok a tőkés világgazdaság „normális" működésének részei. Az ilyen úgynevezett normális működés nem szűnik meg azért, mert a rendszer egy rendszerbeli válságba lép. A tőkés rendszer viselkedését befolyásoló különböző mechanizmusok még mindig a helyükön vannak. Ha majd a jelenlegi B-szakasz kifulladt, kétségtelenül lesz egy új A-szakasz.

A rendszerválság azonban erősen beleszól a pálya irányának alakulásába. Kicsit olyan ez, mintha valaki megpróbálna egy olyan autóval dombról lefelé hajtani, amelynek még ép a motorja, de sérült a karosszériája és a kerekei. A kocsi kétségtelenül előre fog gurulni, de nem az előzetesen elvárt egyenes vonalban, és nem is ugyanolyan biztosítékokkal, mint akkor, ha a fékek hatékonyan működnének. Vajon hogyan fog a kocsi viselkedni? – ezt meglehetősen nehéz előre megítélni. Váratlan következményekkel járhat, ha több gázt adunk a motornak. A kocsi karambolozhat.

Schumpeter már jóideje hozzászoktatott minket ahhoz a gondolathoz, hogy a kapitalizmus nem a kudarcai, hanem a sikerei miatt fog összeomlani. Mi azt próbáltuk itt megmutatni, hogy a sikerek (a hanyatlások ellensúlyozásának módjai a világgazdaságban, a tőkefelhalmozás maximalizálódásának módjai) hogyan hozták létre időjártával annak a tőkefelhalmozásnak a struktúráim korlátait, amelyeknek a biztosítására irányultak. Ez a schumpeteri feltételezés konkrét empirikus bizonyítéka. Kétségtelen, a sérült gépkocsi analógiáját folytatva, hogy egy bölcs sofőr valószínűleg elég lassan vezetne ilyen nehéz körülmények között. De a tőkés világgazdaságban nincs bölcs sofőr. Nincs olyan egyén vagy csoport, amelynek hatalmában áll, hogy a szükséges döntéseket egyedül meghozza. És éppen az a tény, hogy a döntéseket sok szereplő, elkülönülten és mindegyikük saját közvetlen érdekei szerint hozza meg, szinte bizonyossá teszi, hogy u/ autó nem fog lelassulni. Valószínűleg egyre gyorsabban kezd haladni.

Következésképpen a vakmerőség az, amire számíthatunk. Amint a világgazdaság a terjeszkedés új periódusába lép, ezáltal éppen azokat a feltételeket fogja súlyosbítani, amelyek a végső válság felé vezetik. Technikailag szólva, az ingadozások egyre vadabbak lesznek, illetőleg egyre „zűrzavarosabbak", és a pálya görbéjének iránya egyre bizonytalanabb, mivel az útvonal "(egyre cikkcakkosabbá válik, mindez nagyobb sebesség mellett. Ugyanakkor arra számíthatunk, hogy a kollektív és az egyéni biztonság foka – lehet, hogy szédítően – csökkenni fog, mivel az állami struktúrák egyre többet veszítenek legitimációjukból. És ez kétségtelenül növelni fogja az erőszak mennyiségét nap mint nap a világrendszerben. Ez a legtöbb ember számára félelmetes lesz, és annak is kell lennie.

Politikai szempontból ez a szituáció a nagy zűrzavar helyzete lesz, mivel azok a mérvadó politikai elemzések, amelyeket a modern világrendszer megértésére kidolgoztunk, érvénytelennek vagy divatjamúltnak fognak látszani. Ez nem lesz teljesen igaz. Hiszen ezek az elemzések elsősorban a létező világrendszerben zajló folyamatokra lesznek érvényesek és nem egy átmenet realitására. Ezért olyan fontos, hogy tisztában legyünk a kettő közötti különbséggel és azokkal az utakkal-módokkal, amelyeken ez a kettős realitás ki fogja forrni magát.

Ha a most zajló realitást tekintjük, majdnem lehetetlen lesz, hogy azt a politikai cselekvés nagymértékben befolyásolja. Visszatérve a dombról lefelé hajtó sérült gépkocsi analógiájához, pontosan érezzük, hogy némiképp tehetetlenek vagyunk, és a legtöbb, amit tehetünk, az, hogy megpróbálunk úgy manőverezni, hogy a minimumra csökkentsük saját közvetlen károsodásunkat. De az átmenet egészét tekintve az ellenkezője az igaz. Éppen azért, mert a kimenetele megjósolhatatlan, éppen azért, mert ingadozásai olyan vadak, igaz lesz az, hogy még a legkisebb politikai cselekvés is nagy következményekkel járhat. Úgy szeretek erre gondolni, mint olyan pillanatra a történelmi időben, amikor a szabad akarat valóban játéktérhez jut.

Úgy gondolhatunk erre a hosszú átmenetre, mint egy hatalmas politikai küzdelemre a két nagy tábor között: mindazok tábora között, akik a fennálló egyenlőtlenségen alapuló rendszer privilégiumait fenn kívánják tartani, jóllehet különböző formában, talán nagyonis különböző formában, és azokéi között, akik egy olyan új történelmi rendszer létrejöttét szeretnék látni, amely lényegesen demokratikusabb, és több egyenlőséget biztosít. Azt azonban nem várhatjuk el, hogy az első tábor tagjai olyan mezben fognak megjelenni, amilyenben leírtam őket. Azt fogják hangoztatni, hogy ők modernizálók, új demokraták, a szabadság szószólói és progresszívek. Sőt talán még azt is fogják állítani magukról, hogy forradalmiak. A kulcs nem a retorikában rejlik, hanem a javaslatok mögötti tényleges realitásban.

A politikai küzdelem kimenetele részben annak az eredménye lesz, hogy ki kit képes mozgósítani, de nagy részben azon is múlik, hogy ki és milyen mértekben képes jobban elemezni azt, ami történik, és melyek azok a reális történelmi alternatívák, amelyekkel kollektíven szembekerülünk. Azt mondhatjuk tehát: ez olyan pillanat, amikor tudást, képzelőerőt és praxist kell egyesítenünk. Máskülönben kitesszük magunkat az évszázados mondás kockázatának: „minél jobban változik, annál inkább ugyanaz". A kimenetel, kitartok véleményem mellett, immanens értelemben bizonytalan, és éppen ezért nyitott az emberi beavatkozás és kreativitás előtt.

(Fordította: Pach Eva)