112. számú kommentár, 2003. május 1.1
Nem kultúrtörténeti, hanem a mai geopolitikai helyzethez kapcsolódó kérdésről van szó. Az 1945 és 2001 közötti években igen kevesen kételkedtek abban, hogy létezik valami olyan entitás a világpolitika küzdőterén, amelyet "Nyugatnak" vagy a "nyugati világnak" nevezhetünk. Persze voltak viták arról, hogy kiket is lehet idesorolni. Egyes országok nyilvánvalóan beletartoztak: az Egyesült Államok, a nyugat-európai országok, valamint Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. De a nyugat peremvidékeit illetően már kétségek merültek fel. Vajon idesorolhattuk-e Európa "keleti" részének országait? Vagy éppen Törökországot? És Japán? Talán a nyugati világ tiszteletbeli tagjainak tekinthettük őket, mint a dél-afrikai apartheid rezsim, amely a japánokat "tiszteletbeli fehéreknek" titulálta?
Ám amióta a Bush-rezsim megkezdte ellentmondást nem tűrő, macho menetelését bolygónk vidékein át, az Egyesült Államok és "Európa" kapcsolatai feszültté váltak. A világ politikusai és a média kénytelenek voltak rádöbbenni, hogy a "nyugat" geopolitikai egysége immár nem is olyan magától értetődő feltételezés. Miután az USA maga alá gyűrte Irakot, Tony Blair vállalta magára az Egyesült Államok és Európa közötti egység helyreállításának feladatát; ez persze igen sok erőfeszítést kíván, és a siker igencsak bizonytalan.
A 2003. április 27-i New York Times Sunday Magazine Section két brit publicista cikkét is lehozta ebben a témában. Véleményük alaposan különbözik. Az egyiket Timothy Garton Ash írta, címe "How the West Can Be One" (Miként lehet egységes a nyugat). Niall Ferguson írásának címe egészen mást sugall: "The Empire Slinkes Back" (A Birodalom visszalopakodik – utalás a Csillagok háborúja című filmszéria második részének címére – The Empire Strikes Back – A Birodalom visszavág – a ford.). Ha figyelmesen olvassuk őket, a két cikk feltárja az egykori establishment centruma, és a közelmúltban erőre kapott szélsőjobboldal között folyó viták természetét.
Ash az oxfordi St. Antony's College Európai Kutatások Intézetének igazgatója, és a stanfordi Hoover Intézet (amelyet aligha nevezhetünk a radikalizmus fészkének) tudományos munkatársa. A Szovjetunió bukása előtti és utáni Közép-Kelet-Európáról szóló terjedelmes írásai közismertek. Cikkében, ahogyan ő maga fogalmaz, "panaszos levélben" fordul "drága amerikai barátaihoz", és rögtön az első mondattal leszögezi: "Ismét egybe kell kovácsolnunk a Nyugatot". A cikk két kérdésre, a Közel-Kelet és Franciaország problémáira összpontosít. A Közel-Kelettel kapcsolatos véleménye nem sokban különbözik Blair fennen hangoztatott nézeteitől. Különösképpen hangsúlyozza egy "életképes palesztin állam" létrehozásának fontosságát. Franciaország Ash véleménye szerint "gyalázatosan" viselkedett az iraki háborúval kapcsolatban. Ám a szerző kitér arra is, hogy "Washington túl messzire ment a franciák csepülésében", hiszen "igaza volt Churchillnek: Európát nem lehet Franciaország nélkül felépíteni". Ash egy "kevésbé arrogáns Egyesült Államokért" esedezik.
Ferguson cikke egészen más hangvételben íródott. Akárcsak Ashnek, neki is vannak kötődései az Atlanti-óceán mindkét partján: a gazdaságtörténet professzora a New York-i Egyetemen, egyben az oxfordi Jesus College tudományos munkatársa. Írásának alcíme: "Miért nem képesek az amerikaiak valóban uralni a világot?" Ezt fejti ki bővebben. Az "előrelátás krónikus hiányával" vádolja az Egyesült Államokat, amely – aggódik Ferguson – "nem teremtette meg a hosszú távú irányítás gerincét", nem úgy, mint az angolok a Brit Birodalom legdicsőbb napjaiban. Rámutat, hogy annak idején a brit elit egy része kész volt "munkás éveinek egészét… szülőhelyétől távol, elviselhetetlenül forró, betegségek sújtotta országokban tölteni". Ezzel szemben "az elit amerikai oktatási intézményekből kikerülő emberek a legkevésbé sem kívánnak a tengerentúlra menni, hacsak nem néhány napos kiruccanások vagy nyaralások erejéig". Mire következtet ebből Ferguson? "Mindaddig, amíg az amerikai birodalom nem mer saját nevében fellépni, mindaddig, amíg ragaszkodik a szervezett képmutatás hagyományához, a mai, becsvágyó fiatal férfiak és nők egy pillantást vetnek a háború utáni Irak kilátásaira, és egybehangzóan kijelentik majd: ‘Eszünk ágában sincs odamenni.´"
Vagyis Ash attól fél, hogy az Egyesült Államok a birodalomépítés unilaterális és arrogáns útjára lép. Vele szemben Ferguson azon aggódik, hogy az Egyesült Államok nem a birodalomépítés ösvényét választja, hiszen ez azzal járna, hogy egyes polgárainak hosszú időt kellene elviselhetetlenül forró, betegségek sújtotta országokban tölteni. Ashnek igaza van abban, hogy az USA képtelen egyedül megfelelni saját célkitűzéseinek – katonailag talán még érhet el sikereket, de politikai téren nem. Ferguson pedig jól látja, hogy az amerikai elit valóban teljesen alkalmatlan arra, hogy "gyarmati tisztviselőként" dolgozzon a harmadik világban.
Ash azért könyörög, hogy a Bush-rezsim térjen vissza az elmúlt évek külpolitikai vonalához, amelyet egy meglehetősen működőképes atlanti együttműködésre alapoztak. Ferguson viszont éppen azért esedezik, hogy ne ezt tegyék, és az USA, képmutatását levetkőzve, szikrázó szemű, idealista kereszteslovagként álljon ki a terroristák légióival szemben. Számomra viszont úgy tűnik, hogy az USA jövőbeni politikája egyikük reményeit sem fogja igazolni. Az amerikai héják, akárcsak eddig, a jövőben is megvétóznak majd mindent, amit Ash elvárna az Egyesült Államoktól. Hosszabb távon viszont a héjapolitika nem csupán az amerikai választók, de az amerikai elit számára is elfogadhatatlan – éppen azokból az okokból, amelyekre Ferguson rámutatott. A legtöbb amerikai kényelmesebbnek tartja az izolációt annál, hogy a birodalmi hűbérúr szerepében tetszelegjen – még akkor is, ha egyébként elkápráztatják a fényes katonai győzelmek.
Míg az Egyesült Államok kínlódva keresi jövőbeni világpolitikai irányvonalait (és Bush átmeneti népszerűségének dacára, az USA valóban kínlódik ezen a téren), addig Európa tovább halad önnön felépítésének rögös útján – és Európaként, nem pedig a "Nyugat" vagy az "Atlanti világ" részeként szemléli magát. Hogy miként állíthatom ezt ma, amikor az Egyesült Államok politikailag sokkal egységesebbnek tűnik Európánál, amelyet láthatólag akut és nyilvánvaló belső konfliktusok gyötörnek?
Két okom is van erre – egy gazdasági és egy kulturális. A gazdaságit könnyű megérteni. Egyrészt Európa az Egyesült Államokhoz hasonlóan érdekelt a világgazdaságot ma jellemző centrum-periféria megosztottság fenntartásában, hiszen ez rengeteg előnyt biztosít az Észak számára. Másrészt viszont Európa egyértelműen az Egyesült Államok gazdasági riválisa, és ez a vetélkedés egyre intenzívebbé válik majd az előttünk álló évtizedekben. Vagyis Európának viszonyítania kell azokat az előnyöket, amelyeket egy egyesült északi front nyújthat számára olyasféle küzdőtereken, mint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), és azokat a hátrányokat, amelyeket a dollárnak az amerikai katonai és politikai nyomás fenntartotta központi szerepe okoz számára.
Amennyiben Európának nem sikerül megtörnie a dollár privilegizált státusát, kénytelen-kelletlen másodhegedűssé válik. Az európaiak ezzel tisztában is vannak. Vajon akkor az "Észak" integráns részeiként hajlandóak lesznek-e majd feláldozni saját osztályérdekeiket, miközben az Egyesült Államokkal is harcolniuk kell? Nem feltétlenül, hiszen úgy gondolják, hogy az USA északi stratégiája kevésbé hatékony, mint a saját elképzeléseik lennének, ráadásul az USA hozzáállását az észak-déli kérdésekhez nagyban befolyásolja az Európa elleni párhuzamos küzdelem. Az európaiak úgy látják, hogy nem csupán nekik, hanem még az Egyesült Államok számára is üdvös lenne az észak-déli politika megváltoztatása (még ha ezt az amerikaiak nem hajlandóak is elismerni). Ezek után igen valószínű, hogy Európa nem szándékozik feladni az Egyesült Államokkal folytatott gazdasági vetélkedést, amelynek a nemzetközi kereskedelmi egyezmények és a vezető iparágakban eszközölt új beruházások egyaránt részét képezik. És gazdasági érdekeinek védelmében Európa azon van, hogy saját, független katonai erőt állítson fel, amely ellen mind Blair, mind Powell újra és újra elkeseredetten tiltakozik, annak tudatában, hogy megakadályozni úgysem tudják.
A kulturális szempont megértéséhez némi történelmi visszatekintésre van szükségünk. Az Egyesült Államok kulturális szempontból Európa egy leágazása. És egészen 1945-ig mind Európában (Nagy-Britanniában is, sőt különösen ott), mind pedig Amerikában Európát tekintették az idősebbik testvérnek. A világ 1945 utáni átalakulása viszont Európát az öcsike szerepébe kényszerítette, és az európaiak soha nem lelkesedtek ezért az új helyzetért, bár a hidegháború éveiben kénytelen-kelletlen elkezdték megemészteni. Ebben a kérdésben még a legkonzervatívabb európaiak is hasonlóképpen éreznek; figyeljük csak meg a kulturális lenézést Ferguson érvelésében. Megvetése kultúrpolitikai terminusokban alig különbözik Ash sirámaitól. Ash egyszerűen csak udvariasabb.
Európa kulturális büszkesége azonban nagyjában-egészében felfoghatatlan a legtöbb amerikai számára. Ez mindig is így volt. A franciák ma annyira divatos gyalázása nem Franciaország ellen szól, hanem Európa ellen. És ezzel az európaiak nagyon is tisztában vannak. Ash nem az egyedüli, aki ezt világosan látja. Vajon létezik-e még a Nyugat? Geopolitikai értelemben még nem tűnt el teljesen, de láthatóan hihetetlenül meggyengült.
(Fordította: Konok Péter)
Jegyzet
1 "Kommentárok a válságról" címmel, lapunk 52. számában közöltük I. Wallerstein 4 egymást követő kommentárját a 2001. szeptember 11-e utáni világhelyzetről. A neves történész – a http://fbc.binghamton.edu/commentr.htm honlapon – azóta is rendszeresen közreadja a nemzetközi események hátterét feltáró-elemző gondolatait.