Karl Marx életművét végigkíséri az az ismeretelméleti dilemma, amely minden olyan kísérlet sajátja, ahol társadalmi változások térben és időben kiterjedt folyamatainak vizsgálatára kerül sor. Ez a feszültség abból a kettős követelményből származik, hogy a szerzőnek egyaránt feladata egy “rendszer” sajátosságainak és alaptörvényeinek, másfelől viszont e rendszer sajátos fejlődéstörténetének bemutatása.

Az elmélet szükségszerű elvontságának, illetve a történetírás szükségszerű konkrétságának ez a konfliktusa természetesen feloldhatatlan. Írásaiban ezért Marx – hasonlóan a többi gondolkodóhoz, akik munkájuk során szintén beleütköztek ebbe a dilemmába, és ennek tudatában is voltak – a felváltva hangsúlyozás taktikájához nyúlt. Ezért olyan könnyű azzal eltorzítani munkáit, hogy ennek a kettősségnek az egyik oldalát kiragadva, azt mint a “valódi Marxot” állítjuk be. Ezt a módszert Marx nemcsak visszautasítaná, de életében gyakran vissza is utasította.

Mivel azonban az említett feszültség kiküszöbölhetetlen, törvényszerű, hogy a legéleselméjűbb gondolkodó sem ábrázolhatja úgy dolgokat, hogy az száz év múltán is helytálló legyen. Az utóbbi száz év történései egy olyan új empirikus valóságot alkotnak, amelynek feldolgozása megköveteli a korábbi elmélet módosítását, és ez soha nem is lesz másképpen. Marx máshogy írta volna meg a Kommunista kiáltványt 1948-ban, mint 1848-ban, vagy A tőkét 1859 helyett 1959-ben. Nekünk is ez a feladatunk.

Az “alulfejlettség” megjelenését elemezni a marxi elméletben sok szempontból különös téma, mivel Marx ezt a fogalmat tulajdonképpen nem ismerte. Ez a kategória idegen a marxi életműtől, legalábbis akkor, ha az elmélet szokásos hangsúlyaihoz tartjuk magunkat. Az alulfejlettség jelensége sok tekintetben egyaránt kihívás tehát mind a marxi, mind a hagyományos polgári liberális eszmék számára. Ne feledjük el, hogy a liberalizmus és a marxizmus egyformán a felvilágosodás gondolatának örököse, beleértve ennek a haladás szükségszerűségébe vetett mély hitét is.

Ennek ellenére egyedül az alulfejlettség kategóriájára építő elemzések képesek arra, hogy alátámasszák a világtörténelmi fejlődés és főképpen a tőkés termelési mód fejlődése marxi felfogásának alapvető helyességét. Úgy tűnik, Marx és Engels absztrakt és konkrét elemzéseinek összekapcsolásából a szocialista mozgalmak és a “marxisták” – legalábbis egészen a legutóbbi időkig – valójában három lényeges üzenetet szűrtek le a maguk számára.

Az első üzenet szerint a tőkés világ gazdasági és politikai folyamatainak középpontjában a proletariátus áll. Az üzemi munkásság, méghozzá csakis az ipari munkásság hozza létre az értéktöbbletet (“pénz-áru-pénz” folyamat), amelynek felhalmozása a tőkés vállalat kizárólagos célja – a felhalmozott tőkét pedig arra használják, hogy a folyamatot megismételjék, azaz még több tőkét halmozzanak fel (“a tőke bővített újratermelése”).

Politikai szempontból pedig az üzemi munkásság, sőt csak az üzemi munkásság az, amely “csak láncait veszítheti”, és ezért érdekében áll és képes is arra, hogy a kapitalizmus ellentéteit felismerje, és célul tűzze ki a kommunizmus megvalósítását. A proletariátus e központi szerepéből következett az a politikai tan, miszerint a szocializmusért (vagy a kommunizmusért) folytatott harcot egy szervezett pártnak kell vezetnie, amely a munkásosztályban gyökerezik, és ennek érdekeit tükrözi vissza.

A második üzenet a “legfejlettebb” országok kitüntetett szerepe (“De te fabula narratur”: Rólad szól a történet!). A kapitalizmus megjelenése a szó kettős értelmében is progresszív fejlődésnek tekinthető. Részben előrelépés volt a társadalmi berendezkedés korábbi formáihoz képest, másfelől olyan haladást jelentett, amely a megelőző formákból szervesen következett (“merész ugrások” nélkül).

Ez az üzenet fontos következményekkel bírt mind a társadalmi-történeti elemzések, mind a politikai cselekvés számára. Mindkét területen azt eredményezte, hogy az Európa-központúság nemcsak legitimnek minősült, de szinte kötelező is volt – Nyugat-Európában indult meg a tőkés fejlődés, Nyugat-Európában alakult ki a proletariátus, tehát itt kerül majd sor az első forradalmakra is.

A harmadik üzenet a kereskedő- és az ipari tőke közti különbség gazdasági jelentősége. A kereskedőtőke a forgalmi folyamatban működik (tehát nem kapcsolódik hozzá termelő tevékenység), az ipari a termelés szakaszában. A kétféle tőke a kapitalizmus két különböző formáját is jelentette, köztük a történelmi egymásra következés viszonya áll fenn. Egy bizonyos területről akkor mondható el, hogy ott “valódi” kapitalizmus alakult ki és értéktöbblet-elsajátítás folyik, ha már meghatározóvá vált a termelőtőke.

E megkülönböztetés politikai következménye az lett, hogy egy adott országban az ipari tőke győzelme a kereskedőtőke fölött haladónak minősült, tehát a munkásmozgalomnak akár feladata is lehetett, hogy az ipari tőkét e harcában támogassa, sőt adott esetben helyettesítse az ipari burzsoáziát, amely elmulasztotta betölteni “történelmi” küldetését.

Mindennek ellenére, bár a fenti üzenetek világosak, és következményeikben nagyrészt meghatározták a marxi elmélet gyakorlatba való átültetésének mikéntjét, maga Marx fontos utalásokat hagyott ránk, amelyek a fenti tételekkel való óvatos bánásmódra intenek. Ami az első üzenetet illeti, amely szerint proletariátuson elsősorban (ha nem kizárólag) a városok ipari bérmunkássága értendő, nézzük meg először is Marx parasztságról szóló híres fejtegetéseit az “Osztályharcok Franciaországban”, illetve a “Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája” c. írásokban.

“Így került sor arra, hogy a francia paraszt a földet terhelő jelzálog kamatainak formájában, nem jelzálogosított uzsoraelőlegek kamatainak a formájában, nemcsak földjáradékot, nemcsak az ipari profitot, egyszóval nemcsak az egész tiszta nyereséget engedte át a tőkésnek, hanem még a munkabérnek egy részét is, hogy tehát az ír bérlő szintjére süllyedt – és mindezt azzal az ürüggyel, hogy ő magántulajdonos. (…) Megérhetjük a francia parasztok helyzetét, amikor a köztársaság régi terheiket még újabbakkal tetézte. Látjuk, hogy a parasztok kizsákmányolása az ipari proletariátus kizsákmányolásától csak formailag különbözik. A kizsákmányoló ugyanaz: a tőke.”¹

“A paraszt parcellája már csak az az ürügy, amely a tőkésnek megengedi, hogy profitot, kamatot és járadékot húzzon a földből, ráhagyva magára a földművesre, hogyan csiholja ki munkabérét.”²

Ezekben a sorokban két világos figyelmeztetés található. Az első a “munkabér” kifejezés használatára vonatkozik, amely itt a tulajdonos paraszt visszatartott jövedelmét jelöli. A második figyelmeztetést az az állítás tartalmazza, amely szerint a tulajdonos paraszt viszonya a tőkéshez csak “formailag” különbözik az ipari proletariátus és a tőkés viszonyától. (Vegyük továbbá figyelembe a “proletariátus” szó mellett a változó “ipari” jelzőt – mintha léteznének a proletárok különböző típusai.) Mindannyian tudjuk, hogy Marx akkor beszélt “forma szerinti különbözőségről”, ha ez a különbözőség másodlagos és jelentéktelen volt, és nem befolyásolta a két jelenség lényegi rokonságát. Hogy ezt a hasonlóságot aláhúzza, Marx a tulajdonos parasztok “munkabéréről” beszél, holott ebben az esetben nincs pénzmozgás “munkaadó” és “munkavállaló” között.

Ami azt az elképzelést illeti, hogy értéktöbblet csak bérből élő munkavállalótól sajátítható el, Marx ennek éppen az ellenkezőjét állítja akkor, amikor hangsúlyozza: értéktöbblet nemcsak hogy akkor is elsajátítható, amikor nincs szó a munka tényleges alávetéséről, de ott is, ahol még csak formális alávetettség sem létezik. Vessük ezt össze A termelési folyamat közvetlen következményei című írás következő szakaszával:

“Például az uzsoratőke, amennyiben pénz formájában nyersanyagot, munkaeszközt vagy mindkettőt előlegez a közvetlen termelőnek, mint például Indiában. A hatalmas kamat, amelyre ezzel szert tesz, sőt nagyságától függetlenül a kamat általában, amit a közvetlen termelőtől kiprésel, csak másik neve az értéktöbbletnek. Pénzét a valóságban azáltal változtatja tőkévé, hogy a közvetlen termelőből meg nem fizetett munkát présel ki, többletmunkát. Maga azonban nem avatkozik bele a termelési folyamatba, amely eredeti módja szerint zajlik mellette. Gyors felvirágzása részben e termelési mód csökevényességéből táplálkozik, részben maga is eszköze e termelési mód elcsökevényesítésének és kedvezőtlen körülmények közötti vegetálásra ítélésének.”³

Végül itt vannak Marx gyakran idézett fejtegetései a rabszolgaságról, ahol a szerző világosan különbséget tesz kétféle rabszolgaság között: az egyik “a patriarchális rendszer sajátja, ahol rabszolgákat főként a házimunkában alkalmaznak”, a másik az “ültetvényes rendszerre jellemző, ahol a termelés a világpiacra folyik”. Itt újra nagyon világosan értéktöbblet-termelésről beszél, és azt állítja:

“Ahol tőkés szemlélet uralkodik, mint az amerikai ültetvényeken, ott ezt az egész értéktöbletet profitnak fogják fel; ahol sem maga a tőkés termelési mód nem létezik, sem az annak megfelelő szemléleti módot nem vitték át oda tőkés országokból, ott az értéktöbblet mint járadék jelenik meg.”⁴

Marx a rabszolgaságot nem tekinti a kapitalizmus működése szempontjából lényegtelennek. Ellenkezőleg, 1846. december 28-án Annyenkovhoz írott levelében éppen emiatt bírálja Proudhont, és azt mondja:

“A közvetlen rabszolgaság éppúgy sarkpontja jelenlegi indusztrializmusunknak, mint a gépek, a hitel stb. Rabszolgaság nélkül nincs gyapot, gyapot nélkül nincs modern ipar. A rabszolgaság tette értékessé a gyarmatokat, a gyarmatok teremtették meg a világkereskedelmet, a világkereskedelem pedig szükségszerű feltétele a gépi nagyiparnak.”⁵

A rabszolgaság és más, a munkabér mozzanatát nem tartalmazó bizonyos kapcsolatok nem lényegtelenek a kapitalizmus számára, hiszen ezek is tartalmazzák “az ipari tőke körforgási folyamatát”.

“Akár rabszolgaságon alapuló termelés terméke az áru, akár parasztok (kínaiak, indiai raijatok) termelték, akár közösségek munkájának (holland Kelet-India) vagy állami termelésnek az eredménye (amint ez, jobbágyságra alapozva, előfordul az orosz történelem régebbi korszakaiban), akár félvad vadásznépektől stb. származik: ezek a termékek mint áruk és pénz lépnek szembe az ipari tőkét képviselő pénzzel és árukkal, s belekerülnek mind az ipari tőkének, mind az árutőkében foglalt értéktöbbletnek a körforgásába, amennyiben az utóbbit jövedelemként elköltik; belekerülnek tehát az árutőke forgalmának mindkét elágazásába. Közömbös, milyen jellegű termelési folyamatból származnak; a piacon mint áruk funkcionálnak, mint áruk kerülnek bele az ipari tőke körforgásába, valamint az ipari tőkében foglalt értéktöbblet forgalmába. Az ipari tőke forgalmi folyamatára tehát az jellemző, hogy az áruk származása igen különböző, s hogy a piac mint világpiac létezik.”⁶

Vegyük észre ismét, hogy mindezek a termelési formák “értéktöbbletet” hoznak létre, amennyiben egyszer beléptek a tőke “körforgásába”. “Közömbös, milyen jellegű termelési folyamatból származnak…”

Ha figyelmünket a második üzenetre irányítjuk, vagyis a manapság a világgazdaság centrumának nevezett területek kitüntetett szerepének kérdésére, hasonlóan körültekintő megfogalmazásokkal találkozunk A tőke első német kiadásához írott híres előszavában. Engedelmükkel kicsit részletesebben idézem:

“A fizikus a természeti folyamatokat vagy ott figyeli meg, ahol legjellegzetesebb formájukban és zavaró befolyásoktól legkevésbé elhomályosítva jelennek meg, vagy, ahol ez lehetséges, kísérleteket végez olyan feltételek között, amelyek biztosítják a folyamat tiszta lefolyását. Nekem ebben a műben a tőkés termelési módot és az ennek megfelelő termelési és forgalmi viszonyokat kell kutatnom. Ezek klasszikus hona mind ez ideig Anglia. Ez az oka annak, hogy főleg ez az ország szolgál elméleti fejtegetésem illusztrálására. De ha a német olvasó farizeus módon vállát vonogatná az angol ipari és mezőgazdasági munkások állapotai láttán, vagy derűlátón azzal nyugtatná magát, hogy Németországban korántsem ilyen rossz a helyzet, oda kell kiáltanom neki: De te fabula narratur!

Önmagában véve nem arról van szó, hogy magasabb vagy alacsonyabb fejlettségi fokot értek-e el azok a társadalmi antagonizmusok, amelyek a tőkés termelés természeti törvényeiből fakadnak. Magukról ezekről a törvényekről van szó, ezekről a vasszükségszerűséggel ható és érvényesülő tendenciákról. Az iparilag fejlettebb ország a kevésbé fejlettnek csak saját jövője képét mutatja.

De eltekintve ettől. Ahol a tőkés termelés nálunk teljesen meghonosodott, például a tulajdonképpeni gyárakban, ott az állapotok sokkal rosszabbak, mint Angliában, mert nincs meg a gyári törvények ellensúlya. Minden más területen bennünket, akárcsak az egész kontinentális Nyugat-Európát, nemcsak a tőkés termelés fejlődése kínoz, hanem e fejlődés fogyatékos volta is. A modern nyomorúságok mellett az öröklött nyomorúságok egész sora nehezedik ránk, amelyek abból erednek, hogy ősi, elavult termelési módok és a velük járó anakronisztikus társadalmi és politikai viszonyok tovább tengetik létüket. Nemcsak az élőktól szenvedünk, hanem a halottaktól is. Le mort saisit le vif!”⁷

Láthatjuk, hogyan relativizálódik rögtön a “De te fabula narratur”. Nem arról van szó, hogy az egyik ország egy “magasabb” fejlődési szinten áll, a másik meg egy “alacsonyabbon”. Ezek olyan törvények, amelyek mindkettőre vonatkoznak. Valóban, Németország nem ugyanolyan, mint Anglia: rosszabb. Nem csupán “a tőkés termelés fejlődésétől” szenved, hanem “e fejlődés tökéletlenségétől” is. És ez a “mai” különbözőség meghatározza majd a jövőt. “Le mort saisit le vif!” A halott megragadja az élőt!

Közelebb visz a probléma pontosításához Franciaország és Anglia összevetése az Osztályharcok Franciaországban című írásban. Marx azt magyarázza, hogy a francia ipari burzsoázia miért nem úgy irányítja a francia államot 1848-ban, mint az angol a sajátját:

“Az ipari burzsoázia csak ott uralkodhat, ahol a modern ipar az összes tulajdonviszonyokat a maga képére alakítja át, s csak ott tehet szert az ipar erre a hatalomra, ahol meghódította a világpiacot, mert fejlődéséhez a nemzeti határok nem elegendők. Franciaország ipara azonban nagyobbrészt még a nemzeti piacot is csupán egy többé-kevésbé módosított tilalmi rendszer révén tartja meg.”⁸

Úgy látszik, alapvetően más a helyzet egy olyan országban, amely “meghódította a világpiacot”, mint az összes többiben. De lehetséges-e empirikusan vagy logikailag, hogy egyidejűleg egynél több ország “hódítja meg a világpiacot”? Kétségesnek tűnik. Maga Marx mintha az “egyország-hipotézis” mellé tenné le a voksát:

“Franciaországban a kispolgár teszi azt, amit rendes körülmények között az ipari burzsoáziának kellene tennie; a munkás teszi azt, ami rendes körülmények között a kispolgár feladata volna, de ki oldja meg a munkás feladatát? Senki. Ezt a feladatot nem Franciaországban oldják meg, ezt Franciaországban proklamálják. Ezt a feladatot sehol sem fogják a nemzeti kereteken belül megoldani, a francia társadalmon belül folyó osztályháború világháborúba csap át, melyben nemzetek szállnak szembe egymással. A megoldás csak abban a pillanatban kezdődik, amikor a világháború a proletariátust annak a népnek az élére hajtja, mely a világpiacon uralkodik, Anglia élére. A forradalom, amely ezzel nem végéhez, hanem szervező kezdetéhez érkezett el, nem rövidlélegzetű forradalom. A mostani nemzedék azokhoz a zsidókhoz hasonlít, akiket Mózes a pusztában vezet. Nemcsak új világot kell meghódítania, hanem el kell pusztulnia, hogy helyet adjon azoknak az embereknek, akik az új világra megértek.”⁹

Ebben a dzsungelben két lehetséges út közt választhatunk. Állást foglalhatunk úgy, hogy a szocializmusba való átmenet csak egyetlen országban lehetséges – tehát a legfejlettebb országban, vagy legalábbis elsőként itt. Tudjuk, hogy ezt a következtetést Marx is többször levonta. Választhatjuk azonban a másik utat is, kiindulva abból, hogy a világpiacot meghatározó ország helyzete annyira speciális, hogy az semmit se mondhat a valóságos politikáról egyebütt. A legtöbb marxista párt a gyakorlatban ezt a megoldást választotta, ám sok (vagy a legtöbb) esetben anélkül, hogy kész lett volna ezt az elméletben is elismerni, valamint e döntés elméleti következményeivel számot vetni. A centrum elméleti elsődlegességére gyakorolt effajta támadásnak pedig szükségszerűen fontos következményei vannak.

Úgy látszik, maga Marx tudatában volt a problémának, és egy forradalmi cikcakk-mozgalom tézisével próbálta oldani az ellentmondást:

“Ahogyan a háborúk időszaka később jön el a kontinensen, mint Angliában, ugyanúgy a fellendülésé is. Angliában állandóan zajlik az eredeti folyamat; ez a polgári világ demiurgosza. A kontinensen annak a ciklusnak a különböző szakaszai, amelyen a polgári társadalom újra meg újra átmegy, másodlagos és harmadlagos formában lépnek fel. Először is a kontinens aránylag többet exportált Angliába, mint bármely más országba. Ez a kivitel azonban megint csak Anglia helyzetétől függ, különösen a tengerentúli piac tekintetében. Azután Anglia aránytalanul többet exportál a tengerentúli országokba, mint az egész kontinens, úgyhogy az ide irányuló kontinentális export nagysága mindig függ Anglia mindenkori tengerentúli kivitelétől. Ha tehát a válságok elsőként a kontinensen idéznek elő forradalmakat, úgy ezek oka mindig Angliában található. A polgári test végtagjaiban természetesen inkább kerül sor erőszakos kitörésekre, mint annak szívében, hiszen itt a kiegyenlítődés lehetősége is nagyobb, mint ott. Másfelől az a mérték, amelyben a kontinentális forradalmak visszahatnak Angliára, egyúttal hőmérő, amely megmutatja, mennyiben kérdőjelezik meg ezek a forradalmak valóban a polgári berendezkedést, vagy mennyiben csak saját politikai berendezkedésüket érintik.”¹⁰

Egy 1870-ben S. Meyerhez és A. Vogthoz írott levelében Marx ennek a cikcakknak egy másik, még inkább a harmadik világ-elméletekre emlékeztető változatával áll elő, amelyben az írországi forradalmat az angliai előfeltételének tekinti.

“Írország az angol földbirtokos arisztokrácia bástyája. Ennek az orzságnak a kizsákmányolása nemcsak anyagi gazdagságának egyik fő forrása. Legnagyobb erkölcsi ereje is. Az angol arisztokrácia képviseli valójában Anglia Írország feletti uralmát. Írország tehát az a hatalmas eszköz, amellyel az angol arisztokrácia az uralmát magában Angliában fenntartja.

Másrészt: ha az angol hadsereg és rendőrség holnap kivonulna Írországból, ott azonnal agrárforradalom törne ki. Az angol arisztokrácia bukása Írországban azonban meghatározza és szükségszerűen maga után vonja bukását Angliában is. Ezzel teljesülne Angliában a proletárforradalom előfeltétele. Mert Írországban mindmáig a földkérdés a társadalmi kérdés kizárólagos formája, mert létkérdés, mert élet vagy halál kérdése az ír nép roppant többsége számára, mert egyszersmind elválaszthatatlan a nemzeti kérdéstől, ezért végtelenül könnyebb művelet az angol földbirtokos arisztokráciát Írországban megsemmisíteni, mint magában Angliában. Nem is szólva az íreknek az angolokénál szenvedélyesebb és forradalmibb természetéről.”¹¹

És végül térjünk rá a harmadik üzenetre, vagyis a kereskedő- és az ipari tőke kérdésére. Ez a megkülönböztetés azok számára nagyon fontos, akik hite szerint a tőkés világban a termelés ontológiai különösséggel bír a körforgás szférájával szemben, és a termelésnek elsődlegességet kell élveznie. Marx kétségkívül gyakran használta ezt a megkülönböztetést, ám amikor a tőke körforgásának folyamatát magyarázza, különösképpen “körforgáshívő” benyomását kelti. Marx mindig akkor a legvilágosabb, amikor vitatkozik. 1846-ban Proudhont támadja, 1875-ben Lassalle-t, a bírálat pedig lényegében harminc év múltán is ugyanaz. Egy Annyenkovhoz írt levelében ez áll Proudhonról:

“Proudhon úr annyira nem sejti az igazságot, hogy arra sem fordít figyelmet, amire még a profán közgazdászok is ügyelnek. A munkamegosztásról beszélve nem is érzi szükségét annak, hogy a világpiacról beszéljen. Hát jó! De vajon nem kellett-e a munkamegosztásnak a XIV. és XV. században – amikor még nem voltak gyarmatok, amikor Amerika még nem létezett Európa számára, Kelet-Ázsia pedig csak Konstantinápoly közvetítésével létezett – alapjában különböznie a XVII. század munkamegosztásától, amikor már fejlett gyarmatok voltak?

Ez még nem minden. Vajon a népek egész belső szervezete, összes nemzetközi kapcsolataik nem egyebek-e, mint bizonyos munkamegosztás kifejezései? És nem kell-e megváltozniuk, ha a munkamegosztás megváltozik?”¹²

Lassalle Gothai programja ellen pedig így háborog:

“Egészen magától értetődik, hogy a munkásosztálynak, hogy egyáltalán harcolhasson, otthon kell osztályként megszerveződnie, és hogy harcának a belföld a közvetlen színtere. Ennyiben osztályharca nem tartalmában, hanem, mint a ‘Kommunista Kiáltvány’ mondja, ‘formájában’ nemzeti. De a ‘mai nemzeti állam kerete’, például a német birodalomé, maga is gazdaságilag a világpiac ‘keretén belül’, politikailag az államok rendszerének ‘keretén belül’ van. Bármely kereskedő tudja, hogy a német kereskedelem egyúttal külkereskedelem, és Bismarck úr nagysága éppen a maga fajtájú nemzetközi politikában áll.”¹³

Ismét előadást olvashatunk tartalom és forma különbözőségéről. Az osztályharc formája csakugyan nemzeti, és annak is kell lennie. A gazdasági tartalom azonban a világpiac, a politikai tartalom pedig az államok rendszere. Mind a “népek egész belső szervezete”, mind ezek “nemzetközi kapcsolatai” szükségszerűen megváltoznak a világpiac által meghatározott “munkamegosztás” változásainak hatására.

Szeretnék arra emlékeztetni, hogy nem az igazi Marx felfedezése érdekében idézem ilyen részletesen a marxi írásokat. Igazi Marx ugyanis nem létezik. Legalább két Marx van. Legalább kettőnek kell lennie, hiszen Marx is a bevezetőben említett, megkerülhetetlen ismeretelméleti dilemmával találta szemben magát. A részletes idézés célja sokkal inkább az volt, hogy felidézzem elemzéseit, okosságát és többértelműségét. Ezt pedig azért teszem, mert szeretném bemutatni azt a zsákutcát, amibe a marxista elmélet és gyakorlat jutott – éppen mivel elfelejtette ezeket az elemzéseket, ezt az okosságot és többértelműséget.

A zsákutcák – vagy ha nagyvonalúak akarunk lenni, az elméleti rejtvények – mindenki számára ismertek. A városi ipari munkásság kulcsszerepének hangsúlyozása azt eredményezte, hogy a marxisták szüntelen magyarázták (vagy inkább félremagyarázták) a nemzetiségek, a parasztok, a kisebbségek, a nők és az egész periféria szerepét (illetve létezését). Mennyi tintát – és vért – ontottak a marxizmus és a nemzeti kérdés, a marxizmus és a parasztkérdés, a marxizmus és a nőkérdés ügyében! A világ kilenctizede “kérdésnek”, “anomáliának”, “maradványnak” minősült, amely átmenetileg talán objektíve haladó szerepet játszhat, de arra ítéltetett, hogy társadalmilag, elméletileg és politikailag eltűnjön a történelem színpadáról.

És mintha mindez nem volna éppen elég különös, a marxistáknak szembe kellett nézniük azzal a kellemetlen ténnyel is, hogy a világforradalom elméleti színtere, vagyis a kemény mag minden terület közül a legmakacsabbnak bizonyult. Se forradalmak, se elnyomorodás, az állam elhalásáról nem is szólva.

A legnagyobb rejtély persze a Szovjetunió volt. Mivel egy olyan forradalommal jött létre, amely voltaképpen meg sem történhetett volna, az utóbbi 65 évet a marxisták azzal töltötték, hogy azokkal a sajátos struktúrákkal és alapelvekkel foglalkozzanak, amelyek itt kialakultak – teljesen váratlanul, és a korábbi elméletek által nagyrészt megmagyarázhatatlanul. Összességében a marxisták részint magyarázkodással, részint vádaskodással reagáltak ezekre a jelenségekre, illetve némelyek megpróbáltak valami kényelmetlen átmeneti megoldást találni a két ellentétes magatartás között. Senki sem vizsgálta meg azonban azt, hogy ezek az események előreláthatók lettek volna-e a marxista elméleten belül vagy sem; hogy a Szovjetunió politikája – Lenintől kezdve Sztálinon, Hruscsovon és Brezsnyeven át egészen Gorbacsovig – magyarázható-e a tőkés világgazdaság működésének egyfajta következményeként. Hogy ma is érvényes-e még a kérdés, amelyet Marx 1846-ban tett fel Annyenkovhoz írt levelében: “Vajon a népek egész belső szervezete, összes nemzetközi kapcsolataik nem egyebek-e, mint bizonyos munkamegosztás kifejezései?”

Amellett szeretnék érvelni, hogy a következő hat tézis, amelyeket én a marxi életmű központi állításainak tekintek, meglehetősen kielégítően magyarázza az utóbbi 150 év (valójában az utóbbi 400 év) történelmét, továbbá képes megmutatni a közeljövő reményteljes lehetőségeit és nagy veszélyeit egyaránt.

1. A társadalmi valóság végtelen ellentétek sora, amely csak dialektikusan érthető meg.

2. A kapitalizmus a tőkefelhalmozás megállíthatatlan folyamata, ez különbözteti meg a prekapitalista termelési módoktól.

3. A kapitalizmus a termelési folyamatok átalakítása oly módon, hogy értéktöbblet származzon belőlük, amelyet a burzsoázia elsajátít, tőkévé változtatva és felhalmozva azt.

4. A kapitalizmus az időben előrehaladva polarizálja az emberi élet társadalmi szervezetét, oly módon, hogy egyre több személyt sorol be vagy a polgárság, vagy a proletariátus osztályába, illetve fokozza a munkásság nyomorát.

5. A kapitalizmus világában az állam a tőkés elnyomás eszköze; a szocializmus ezzel szemben az állam elhalását jelenti.

6. A kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet nem történhet evolutív módon – az csakis forradalmi lehet. Valami másban hinni a szó negatív értelmében véve utópia.

Mi köze van mindennek az alulfejlettséghez? A válasz igen egyszerű. Csak ha észrevesszük, hogy az alulfejlettség jellegzetességei – a nem-bérmunka jelentősége a piacra való termelésben, marginalizálódás és illegális letelepedés (sqatting), felfúvódott tercier szektor, a háziasszony társadalmi szerepének kialakulása, etnikai konfliktusok, kliensrendszerek, korrupt és elnyomó államapparátusok stb. – nem rendellenességek és nem maradványok, hanem a tőkés termelési mód következményei, amelyek szerves részét képezik a termelési mód működésének; csak ha ezt tudatosítjuk tehát, akkor leszünk képesek a kapitalizmus történelmi rendszeréről olyan találó leírásokat adni, ahol a fenti hat marxi tézis ma is érvényesnek bizonyul.

Mindaddig, amíg Marx elméletét olyan folyamatokra értjük, amelyek főként országhatárokon belül játszódnak le, és főként városi ipari bérmunkásokra vonatkoznak, akik ipari magántőkéseknek dolgoznak, nos mindaddig ez az elmélet könnyen bizonyulhat hamisnak, félrevezetőnek és érdektelennek, továbbá a politikai cselekvés számára használhatatlannak. Ha viszont ezt az elméletet egy történelmi világrendszerre vonatkoztatjuk, amelynek fejlődése az “alulfejlettség” jelenségét is tartalmazza, sőt ezen alapszik, akkor a fenti tézisek nemcsak érvényesnek, de forradalminak fognak mutatkozni.

Ebben az esetben a tőkés világgazdaság valóságos történelmi fejlődésének következő vázlatos ábrázolását kapjuk. A kései középkorban a feudalizmus úgynevezett válsága veszélybe sodorta az európai uralkodó osztályok azon képességét, hogy a közvetlen termelőktől a feudális rendszer központosított módszereivel számottevő értéktöbbletet sajátítsanak el. E válság következtében lassan teret nyert az értéktöbblet megszerzésének egy új módszere, amely piaci mechanizmusokon keresztül zajlik. Ezt a rendszert nevezzük kapitalizmusnak.

Az új rendszer a termelési folyamat új formáit, a munkások ellenőrzésének új módszereit és új intézményi kereteket igényelt. Új társadalmi szerepek kialakulását is szükségessé tette – időközben megszoktuk, hogy ezeket polgárnak és proletárnak nevezzük. Egy viszonylag rövid, 200 éves szakaszban (mondjuk 1650-ig) az új “termelési mód” olyan sikeresnek bizonyult, hogy a kizsákmányolási ráta korábbi csökkenésének folyamatát teljesen megfordította, és olyan szint elérését tette lehetővé, amely messze maga mögött hagyta a feudális berendezkedéshez szokott képzelőerőt. Az új rendszer megvetette lábát Európában, majd onnan az egész világra kiterjedt – megsemmisítve eközben a társadalomszerveződés minden más formáját, és végül az emberiség történetében először egy, az egész bolygóra kiterjedő munkamegosztást hozott létre.

Erre az időre (úgy 1650 körül) azonban nemcsak egy európai székhelyű tőkés világgazdaság jött létre, hanem egy úgynevezett nemzetállamokból felépülő, működő államközi rendszer is. A világgazdaságot a termelési folyamatoknak egy integrált rendszere szervezte, amely tartalmazta a cserének egy speciális formáját is. Ez biztosította az értéktöbblet elvonását a közvetlen termelőktől az uralkodó osztályok részére, emellett azonban garantálta a felhalmozási folyamatnak a világgazdaság centrumába való koncentrációját is. Ez utóbbi lényegében olyan egyenlőtlen cseremechanizmusokon alapult, amelyek a periféria elitjeinek rovására előnyöket biztosítottak a centrumországok uralkodó osztályainak. A szuverén nemzetállamok lettek azok a politikai egységek, amelyek keretet biztosítottak a termelési tényezők szükséges áramlásának. Mivel e nemzetállamok hierarchikus rendbe voltak szervezve, ezért mindegyikük mozgását (még a legerősebbekét is) kötötték a kialakuló “játékszabályok” (az államközi rendszer); ezek a játékszabályok képezték a tőkés termelési mód legfontosabb politikai felépítményét.

E tőkés világrendszer működése megkövetelte, a termelési folyamatok fokozódó piacosítását (commodification), ami azt jelenti, hogy a termelést növekvő mértékben a világpiac igényei alakították. A világpiacon bonyolult “kereskedelmi láncolatok” alakultak ki. Ezek a kereskedelmi láncolatok kezdettől fogva két lényeges tulajdonsággal rendelkeztek, ami kiderül, ha megpróbáljuk visszafelé végigkövetni egy-egy fontosabb fogyasztási cikk, mondjuk egy kendő előállításához szükséges inputok sorsát. Először is a láncolatok számos országhatárt kereszteztek, és a termékek mozgása zömében a perifériáról a centrum felé irányult. Másodszor, a láncolatokba bekerülő inputokat igen sokszínű termelési viszonyok közepette állították elő, amelyeknek csak töredéke emlékeztet arra, amit mi helytelenül “klasszikus kapitalistának” tartunk. E két tulajdonság lényegében máig jellemző maradt.

A kereskedelmi láncolatok formája, és ami talán a legfontosabb, a tranzakciókra jellemző árstruktúra nem egy teljesen szabad piacon jött létre. E piac ármegállapításra vonatkozó szabályait a többé vagy kevésbé erős független nemzetállamok hatalmi eredője alakította ki. Az ármegállapítási gyakorlat középtávon stabil volt ugyan, hosszú távon azonban az állandó osztályharcoknak megfelelően változott.

A tőkés termelési mód belső ellentmondásai viszonylag előre látható gyakorisággal a világgazdasági fellendülés és stagnálás ciklusaihoz vezettek, bizonyos pontokon komoly változásokat is előidézve a világgazdaságban. E ciklikus változásoknak egyik aspektusa volt a tőkés világgazdaság növekvő, bár nem állandó szükséglete saját hatókörének mind extenzív, mind intenzív kiterjesztésére. Az extenzív terjeszkedés új, korábban kieső területek bevonását jelentette a tőkés világgazdasági munkamegosztásba. A belső vagy intenzív expanzió tartalma a társadalom által elismert technológiai újítások megvalósítása volt (ezzel egyidejűleg a növekvő tőkekoncentráció, az állandó és változó tőke arányának növekedése és a munkaerő folyamatos dekvalifikációja). Az extenzív, illetve az intenzív terjeszkedés azonban bizonyos fokig ellentétes irányba mutatott. Az extenzív terjeszkedés legfőbb kiváltó oka ennek megfelelően az volt, hogy ellensúlyozzák az értéktöbbletráta csökkenését, ami az intenzív expanzió gazdasági és politikai következménye volt.

A tőkés gazdaság kialakulásának legfontosabb társadalmi következménye a proletariátus és a polgárság szociológiai kategóriáinak létrehozása volt. Hogy megfelelő munkaerőt biztosítsanak a világpiaci igényeket kielégítő termelési folyamatok számára, a munkaerőt kényszeríteni kellett arra, hogy máshogyan dolgozzék, mint elődei. Ebben áll Marx híres és nagyon fontos felismerése a munkásosztály elidegenedéséről, valamint tulajdonának és a munkaeszközök fölötti ellenőrzésének megszüntetéséről. E döntő felismerést azonban mindezideig helytelenül értelmezték, részben még maga Marx is – egyszerű folyamatnak tekintették, amelynek során a független kisparasztokat földjeik elvételével belekényszerítették a városi bérmunkáslétbe.

Történelmileg azonban annyival bonyolultabb a helyzet ennél az elképzelésnél, hogy kénytelenek vagyunk azt egyértelműen félrevezetőnek nyilvánítani. Valójában az történt, hogy a munka áruvá válásával a munkaerő önfenntartásának új formái is kialakultak, vagyis az önellátásnak a tőkés termelési módban is fontos szerepe maradt a munkaerő újratermelésében. Mivel a munkások zöme létszükségleteinek kielégítésében csak részben függ a bérmunkától, ezért a munkaerő tökéletesen beleilleszkedett a világpiac logikájába. Ez a megoldás még hatékonyabb és jövedelmezőbb az uralkodó osztályok számára, mintha a munkaerő kivétel nélkül teljes munkaidőben dolgozó ipari bérmunkásokból állna, akik a munkáltatótól kapott bérükön kívül semmiféle jövedelemforrással nem rendelkeznek.

Ehelyett a munkások komplex struktúrákba illeszkedtek, amelyeket háztartásoknak nevezhetünk; ezek különböző nemű és korú személyek társulásai, akik nem is feltétlenül közeli rokonok, és nem is feltétlenül laknak együtt. E háztartások említésre érdemes módon sokféle forrásból nyerték jövedelmüket, amelyek között máig is szerepelnek az önellátó tevékenység különféle formái. (Ennek a társadalmilag alulértékelt munkának a legfontosabb intézménye ma is a hazug pátosszal övezett “háziasszonyi” szerep.) A háztartás jövedelme ezenkívül kisárutermelésből, járadékokból, transzferekből, ajándékokból és persze munkabérből származik, ám a munkabér szerepe a statisztikák szerint szerényebb, mint ahogyan azt általában feltételezzük.

Az így létrejövő háztartások tartósan kettős nyomás alatt álltak. Egyrészt a társadalmi újratermelés valamennyi területét növekvő mértékben kellett piacosítaniuk, másrészt közvetett feladatuk volt az uralkodó osztályok által elsajátított értéktöbblet növelése, amennyiben működésük nagyban hozzájárult a munkaerő újratermelési költségeinek csökkentéséhez – még a bérmunkások azon kisebbsége esetében is, akik a minimális bérnél többet kereshettek. A háztartások szerkezetében tehát nem egyszerűen valamiféle társadalmi sokszínűség tükröződik vissza – ehelyett arról van szó, hogy a munkásosztálynak még manapság, a világgazdaság centrumországaiban is csak töredéke felel meg a “klasszikus” proletariátusról alkotott képnek. Ennek ellenére, akár a világpiaci termelésbe bevont népesség arányát értjük ezen, akár a háztartási jövedelmeknek a munkabértől való, százalékos függőségét, paradox módon – erre még hamarosan visszatérünk – mind a mai napig igaz az az állítás, hogy az idők folyamán fokozódott a tömegek proletarizáltsága.

Párhuzamosan ezzel a proletarizálódási folyamattal egy polgárosodási folyamat is zajlott. Ahogyan egyre több munkás kapcsolódott be a világpiacra irányuló termelésbe, ugyanúgy az uralkodó osztály tagjainak értéktöbblete is növekvő mértékben származott világpiaci tranzakciókból. A polgári háztartások is olyan struktúrák voltak, amelyek több forrásból szerezték jövedelmeiket. Ezen belül az üzleti tulajdon alapján élvezett profit csak egy jövedelemforma volt a sok között, méghozzá – hasonlóan a munkabérhez – nem is a legnagyobb súlyú. A munkaerő önellátásból származó jövedelmének megfelelő képződmény az uralkodó osztály esetében a tág értelemben vett “feudális járadék”. Ahogy a munkásosztályban megfigyelhető “önellátás” magasabb nyereséget eredményez a polgárság számára, mintha minden munkát áruba bocsátanának a piacon, ugyanúgy a tőkés berendezkedésben a “feudális járadék” is magasabb profitot eredményez, mintha minden munkát a piacon kellene beszerezni.

Egyebek mellett ezért alakul ki a polgári háztartásoknak egy igen változatos palettája, ahol – még manapság, és még a centrumországokban is – csak a háztartások egy kisebbsége emlékeztet a burzsoázia “klasszikus” ideáltípusára. Paradox módon mégis igaz, hogy az elmúlt időszakban egy polgárosodási folyamat zajlott, méghozzá ugyanabban a kettős értelemben, ahogyan azt a proletarizálódás esetében láttuk. Szélesedett az uralkodó osztályoknak az a köre, amely az értéktöbblet elsajátítását piaci eszközökkel végzi, és az uralkodóosztály jövedelmének valóban növekvő hányada származik piaci tranzakciókból.

Az imént kétszer is használtam a “paradox” kifejezést, méghozzá egyszer a proletarizálódással, egyszer pedig a polgárosodással kapcsolatban. De miben is áll a paradoxon? Abban, hogy a tőkés fejlődésnek e központi folyamatai, amelyeket Marx is leírt, és amelyek rendre megmagyarázzák a világ anyagi és társadalmi polarizálódását, nem a tőkésosztály érdekeinek és akaratának megfelelően, hanem éppen ezek ellenében alakultak ki. A proletarizálódási folyamatnak ugyanis nem a felső, hanem az alsó rétege hozta létre és tartotta fenn a tőkés világrendszer profittermelő képességét. A polgárosodási folyamatnak sem a felső, hanem az alsó rétege alakította ki és stabilizálta azokat a politikai struktúrákat, amelyek a burzsoázia túlélését biztosították. A tőkésosztálynak sem a proletarizálódás, sem a polgárosodás nem szolgálja az érdekeit.

Sem a proletarizálódási, sem a polgárosodási folyamatot nem a tőkések váltották ki, hanem az ismétlődő rövidtávú válságok megoldására létrehozott mechanizmusok. Ezek hosszú távú hatása azonban a stabilizációs szándékokkal éppen ellenkezőleg az volt, hogy aláásták a rendszert. Olyan ez, mintha a tőkés gazdaságpolitikákat, amelyek a világgazdaság szintjén egy egyre magasabb anyagi polarizálódásra (a világ népességének zöme számára növekvő munkaterhek, valamint életminőségük tényleges romlása) törekedtek, semlegesítette volna egy nagyobb társadalmi polarizálódás (azoknak az “újfeudális” struktúráknak a kipusztulása, amelyeket a tőkések hoztak létre, hogy ezzel lehetővé tegyék az anyagi polarizáció fokozását). Hiszen a kapitalizmus utóbbi 150 évében sokkal inkább a társadalmi, mintsem az anyagi polarizálódás képezte a rendszerellenes mozgalmak alapját.

És ezzel elérkeztünk az utolsó paradoxonhoz. A tőkés világgazdaság politikai felépítménye – nemzetközi rendszert alkotó szuverén államok – nem hagyott más választást a mozgalmak számára, mint hogy döntsenek: vagy az egyes szuverén államokon belül küzdenek a hatalom megragadásáért, vagy semmi komolyan vehető lehetőségük nem marad arra, hogy valaha is hatalomra jussanak. Csakhogy egy nemzetközi rendszerbe illeszkedő szuverén államban a hatalom megszerzése még nem jelentette, és alighanem nem is jelentheti azt, hogy az adott ország lekapcsolódhatna a tőkés világgazdaságról. Egy ilyen helyzet az érintett országokban csak az értéktöbblet korlátozott újraelosztásának lehetőségét teremtette meg: röviden, esélyt adott bizonyos reformok megvalósítására, anélkül hogy megkérdőjelezte volna a rendszert mint olyat.

Éppen ellenkezőleg. A rendszerellenes mozgalmak a hatalom megragadásával annyiban kétségtelenül hozzájárultak a rendszer gyengítéséhez, hogy modellekkel és támogatással segítettek más hasonló mozgalmakat. Egyidejűleg azonban világszerte eszközöket is adtak a munkások elégedetlenségének leszerelésére, ami viszont támogatást jelentett a rendszer számára. A Szovjetunió – akár “sztálinista”, akár “revizionista” korszakát vesszük – nem tekinthető torzulásnak, és logikusan végiggondolva meglepetésnek sem. Ez az a modell, amelynek kialakulására a világpiacként értelmezett kapitalizmus fejlődéséből kiindulva számíthattunk volna, ha komolyan vettük volna Marx téziseit; különös tekintettel az “alulfejlettség” koncepciójára. A Szovjetunió annak a gyenge országnak a modellje, amely megpróbál erős országgá válni, és ezzel megváltoztatja saját régiójának a világgazdasági szerepét. A marxizmus egyrészt a tőkés világrendszer elleni küzdelem eszköze volt, másrészt azonban ideológiai takarót, illetve ideológiai korlátot jelentett azok számára, akik megszerezték a hatalmat. Egyszóval, a mérleg nem egyértelmű.

A történelemnek azonban még nincs vége. A “szocialista országok” létrejötte a kapitalizmus fejlődéstörténetének szerves részét képezte, ugyanúgy, mint a XX. század ma is létező és terjeszkedő etno-nacionalizmusai, ugyanúgy, mint a rasszizmus és a szexizmus. A kapitalizmus ma még jobban emlékeztet egy sokfejű szörnyetegre, mint ahogy azt a XIX. vagy méginkább a XVI. században bárki is gondolta volna. Mint minden szörnyeteg, ez is a végzete felé csörtet, és útjában sok mindent eltipor, legyen az emberélet vagy az emberiség ökológiai öröksége.

Mindez Marx hetedik téziséhez vezet, amely azonban egyértelműen helytelen. Ez a hetedik állítás úgy hangzik, hogy a kapitalizmus haladást jelent valamennyi megelőző formációhoz képest, és egykoron törvényszerűen az osztályok nélküli társadalom rózsaszín hajnalába fog torkollni. Ez a megközelítés nem tudományos, hanem utópikus szocializmus. A kapitalizmus történelmileg erkölcsi hanyatlást jelentett, sőt a világ népességének nagyobb része számára anyagi hanyatlást is, még akkor is, ha az uralkodó osztályoknak szerte a világon olyan életszínvonalat és életstílust biztosítot, amely még a régi idők “keleti kényurainak” lehetőségeit is meghaladja (a világ népességéből ennek a rétegnek az aránya egy százalékról időközben kb. húsz százalékra nőtt).

Ahogyan a rendszerellenes mozgalmak dilemmája is mutatja, a világ valójában nem egy feltartóztathatatlan haladással áll szemben, hanem egy valódi történelmi választással. A burzsoázia – az a burzsoázia, amely húzódozott burzsoává válni – szerte a világon a túlélésért küzd. Ahogy annak idején az európai feudális arisztokrácia is azzal lett úrrá a saját válságán, hogy egy új termelési mód élére állva burzsoává vált, a mai polgárság úgy akarja túlélni a válságot, hogy uralmát egy új, ma még ismeretlen termelési mód uralmára váltja át.

Ez nem lehetetlen, de nem is elkerülhetetlen. Az alternatíva egy szocialista világrendszer létrehozása lehet a következő évszázadban; egy olyan világrendszeré, ahol a termelés a szükségletek alapján folyik, ahol elhalnak az államok és az államrendszerek, amely biztosítja az erőforrások, az idő, a tér és a társadalmi szerepek józan, egalitárius elosztását. Egy ilyen rendszer nem utópia, és nem is valami történelmen túli dolog, viszont konkrét intézményi formáit ma még nem lehet megjósolni. Ez az alternatíva viszont valódi haladást jelentene.

Az egyetlen erkölcsi és politikai fontossággal bíró kérdés számunkra jelenleg az, hogy a kapitalizmus történelmi rendszerének kétes fényében hogyan tegyük valószínűbbé a viszonylag egalitárius jövőt a jelenlegi, nem egyenlőségközpontú berendezkedéssel szemben. A kérdésre nincs kézenfekvő válaszom. Azt figyeltem meg, hogy az utóbbi száz évben a kollektivista eszmék és a kollektív cselekvés terén a leghaladóbb – azaz a legkedvezőbb kihatású – fellendülések azok voltak, amelyek a politikai mobilizáció kései szakaszainak mozgalmaiból fejlődtek ki – olyan fázisokban, amikor e mozgalmak “elszabadultak”. Mihelyt a mozgalmak megszerezték a “hatalmat”, ezek a felbuzdulások gyakorlatiasabbak, kevésbé pezsgők lettek, majd a kimerülés, az illúzióvesztés vagy az aktív elnyomás felőrölte őket.

Ebből nem következik számomra sem az, hogy a rendszerellenes mozgalmak soha nem ragadhatják meg az államhatalmat, sem az, hogy akkor sincs esélyük, ha mégis megteszik. Az a következtetés vonható le mindebből, hogy mindaddig nem tudunk egy egyenlőségre épülő új világrendet létrehozni, amíg nem dolgozunk ki átfogóbb harci stratégiát. Ezzel kapcsolatban van néhány javaslatom, amelyek egyike sem tökéletesen átgondolt, és amelyek összesen sem elegendőek talán, nekem mégis ígéretes cselekvési irányoknak tűnnek.

Elsőként, a második világháború után létrejött három politikai “világban” a rendszerellenes mozgalmaknak három típusa alakult ki. A periféria “forradalomelőtti” országaiban a nemzeti felszabadulási mozgalmak, a centrum legfontosabb országaiban az “új” mozgalmak számos formája (amelyek csupa, a korábbiakban figyelmen kívül hagyott társadalmi csoportot szerveznek meg), végül a “forradalom utáni” országokban mostanában megjelenő erőfeszítések, hogy a pártok közreműködésével vagy anélkül mozgalmakat hozzanak létre. Mivel mindhárom típus a rendszerellenes törekvések (vagyis a tőkés világgazdasággal szembeni szembenállás, annak minden következményével együtt) más és más formáját képviseli, e mozgalmaknak rá kell jönniük, hogy elkülönült kezdeményezésekből hogyan válhatnak a mozgalmak egy családjává.

Másodszor, e mozgalmaknak át kell gondolniuk a meglévő “munkás”-mozgalmakhoz fűződő viszonyaikat. Ez döntő jelentőségű kérdés. Ha Marxnak igaza volt, és a világ csakugyan polgárságra és proletariátusra bomlik, akkor világszerte legalább nyolcvan százalék a népességen belül a proletárok aránya (habár ez az arányszám a különböző országokon belül igen változatosan alakul), és mindhárom fent említett rendszerellenes mozgalom főként munkásokból tevődik össze.

Harmadszor, az államhatalom egy modern világrendszeren belül a hatalomnak csak egy formája. Léteznek más formák is, mint például a gazdasági, a társadalmi vagy a kulturális hatalom, a baloldalnak pedig fel kell hagynia azzal, hogy a hatalom egyéb formáit az államhatalomhoz vezető puszta kerülőútnak tekintse. A hatalomnak e különböző formáit egy egységes egész egyenrangú részeinek kell tekintenünk, és a csata ezen a terepen fog eldőlni. Meg kell fosztanunk tehát fétisjellegétől az államhatalmat, anélkül azonban, hogy elhanyagolnánk.

Negyedszer, rendszerezve és átfogóan újra vitára kellene bocsátani a XIX. század társadalmi gondolkodására jellemző konszenzust – e gondolkodás fő variánsai a liberalizmus és a klasszikus marxizmus -, és az igazi világforradalom fényében újra kell írni elméletünket és különösen történelmünket. Úgy kell tennünk, ahogyan Marx tanácsolta annak idején: Hic Rhodus, hic salta!

Végezetül jó volna átgondolni az átmenetről szóló metaforánkat. A kései XIX. századtól kezdve bele vagyunk ugyanis bonyolódva abba az álvitába, hogy evolutív vagy forradalmi utak vezethetnek-e el a hatalomig. Lényegében azonban mindkét oldal reformista volt, ugyanis mindkettő úgy gondolta, hogy az átmenet valami ellenőrizhető jelenség. Az az átmenet azonban, amely ellenőrizhetően és szervezetten folyik, megköveteli a kizsákmányolás bizonyos folytonosságát is. El kell felejtenünk tehát aggodalmainkat azzal az átmenettel szemben, amely romboláson és bomláson keresztül zajlik. A bomlás persze nem szép, lehet anarchikus is, ám nem kell feltétlenül mindent elnyelnie. Talán a “forradalmak” is csak abban a mértékben “forradalmiak”, ameddig egy ilyenfajta rombolásért szállnak síkra. A különböző szervezett formáknak addig lehet fontos szerepük, amíg a jég megtörik, az azonban kétséges, hogy képesek-e ezek egy új társadalom létrehozására.

Ha mindez túlságosan merésznek tűnik, kérem, gondolják át az egyéb forgatókönyveket – azt is, amely Európának a feudalizmusból a kapitalizmusba való történelmi átmenetében megjelent, valamint mindazt az üzenetet, amely rendszerellenes mozgalmaink sokértelmű és egyenetlen történelméből mostanáig leszűrhető. Nem valamiféle passzivitást ajánlok. Az aktív értelem és szervezőenergia használatát ajánlom, amelynek átgondoltnak és erkölcsösnek kell lennie a többségnek a kisebbség ellen vívott osztályharcában; a kizsákmányoltaknak a kizsákmányolók elleni osztályharcában; azok osztályharcában, akiktől elveszik az általuk megtermelt értéktöbbletet, azok ellen, akik ezt az értéktöbbletet elvonják és abból élnek.

(Ford.: Bellon Erika)

Jegyzetek

¹ MEM 7. k. 80.

² MEM 8. k. 189.

³ K. Marx – F. Engels: Gesamtausgabe (MEGA), SZKP KB Marxizmus-Leninizmus Intézete – NSZEP KB Marxizmus-Leninizmus Intézete,1988. 94.

⁴ MEM 25. k. 757.

⁵ MEM 27. k. 434.

⁶ MEM 24. k. 102-103.

⁷ MEM 23. k. 6.

⁸ MEM 7. k. 18.

⁹ MEM 7. k. 75-76.

¹⁰ MEGA, 1977. 466.

¹¹ MEM 32. k. 654-655.

¹² MEM 27. k. 431.

¹³ MEM 19. k. 21.