Interjú dr. Merza Józseffel

A magyar abolicionista mozgalom egyik alapító tagja a halálbüntetésben megnyilvánuló erőszak igazságtalanságából kiindulva a komolyan vett keresztény életelvek mindenfajta erőszakkal szemben álló természetéről beszél.

A hagyományos „harcos" baloldal a pacifizmustól, az erő­szakelv elutasításától, mint túlságosan absztrakt humanizmus­tól határolta el magát. Képviselőit naiv-erőtlen álmodozók­nak minősítette, sőt el is ítélte az osztályharc szempontjából ártalmas, „kapituláns" törekvéseikért. Az osztályharc erősza­kos formái által létrehozott terrorhatalmak negatív történelmi mérlege azonban ma ezen álláspont felülvizsgálatára késztet, s annak végiggondolására: hogyan lehet a keresztény, polgári és egyéb humanizmusmodellek igazságait úgy felhasználni, hogy azok hatékonyak lehessenek a baloldal alapvető céljainak megfelelően a társadalmi igazságtalanságot konzerváló ha­talmi erőszak ellenében is. Az erőszakellenesség egy erőszakra épült korszak után erős gondolat, különösen az értelmiség kö­rében, amely az ehhez felhasználható szemléleti alapokat a legkülönfélébb forrásokból meríti. A baloldal új arculatának kialakításához érdemes közelebbről is szemügyre venni az erő­szakmentesség, a humanizmus különböző logikáit: a komo­lyan vett keresztény szellem, az új élményként felfedezett ke­leti filozófiák, az ökológiai mozgalmak, az abolicionisták és mások gondolkodásmódját, érvrendszerét.

Az egyéni változatok nyilván az adott egyén szellemi élet-útjából is következnek: nem ritkán harcos álláspontról jut el valaki a krisztusi megbékélés-tanokig, mást éppen az egyházak álszentsége vagy lelki erőszaka keltette csalódás irányít egzo­tikus vallások vagy valamely egyszemélyes humanizmus-esz­mény „felfedezése" felé.

Az erőszakmentesség (önmagukat nem baloldaliként meghatározó) néhány képviselőjének gondolatait, úgy véltük, azért is érdemes megismertetni olvasóinkkal, hogy – az elhatá­rolások helyett a közös nevezőre figyelve – a baloldali szemlé­let ez úton is gyarapíthassa eszköztárát.

*

Az alábbi szöveg a dr. Merza Józseffel, a Halálbüntetést Ellenzők Ligá­jának alapító tagjával s egyben a Bokor Katolikus Bázisközösség tag­jával folytatott beszélgetés tömörítvénye.

A Halálbüntetést Ellenzők Ligájának létrejöttét vezető jogászok kez­deményezték, talán azzal is összefüggésben, hogy fel kell zárkóz­nunk a Közös Európai Házhoz. Európa legtöbb országában eltörölték a halálbüntetést, Csehszlovákiában éppen most. Az Állam- és Jogtu­dományi Karon 20 ember gyűlt össze a megalakulásra, jogászok, ok­tatók, közéleti személyiségek. Én úgy kerültem ebbe az alakuló ligá­ba, hogy megkérdezték – mivel a Bokor nevű katolikus bázisközös­séghez tartozom -, hogy a közösség hajlandó lenne-e támogatni ezt a kezdeményezést? Ha valamit, akkor ezt támogatjuk, hiszen a miénk az erőszakmentességet minden tekintetben markánsan képviselő kö­zösség. Ma a Liga körülbelül 600 tagjának legalább 3/4 része a Bokor­ból van.

A Liga megalakult, bejegyeztette magát, ezt a Magyar Nemzet­ben hirdetésben tettük közzé, közölve, hogy várjuk azok jelentkezé­sét, akik a halálbüntetés eltörlését támogatják. Tanárok, lelkészek, pszichiáterek, ügyvédek, háztartásbeliek jelentkeztek, a legkülönfé­lébb foglalkozású és mentalitású emberek. Egyértelmű volt, hogy úgy kell megfogalmaznunk célkitűzéseinket, hogy azokat nyugodtan vál­lalhassa mindenki, meghagyva minden résztvevőnek, hogy a halál­büntetés eltörlése mellett a lelkiismerete szerint legjobbnak tartott mó­don, a számára legmegfelelőbb érvrendszerrel agitáljon.

A jogászok nyilvánvalóan azzal érvelnek, hogy a halálbüntetés értelmetlen, mert nem valósítja meg azt a célt, amit szolgál, hogy el­rettentse az embereket további bűnök elkövetésétől; jogilag különben sem tiszta, hogy egyáltalán van-e joga az embernek bármilyen címen elvenni más ember életét. A jogászok és a pszichológusok is elmond­ják, hogy a halálbüntetés megléte vagy eltörlése nem befolyásolja lé­nyegesen a bűnözési statisztikát: ahol eltörlik a halálbüntetést, nem kezdi el mindenki gyilkolni a másikat; aki embertől, annak számára az erre késztető motívumok fontosabbak, mint az, hogy ezért őt fel­akasztják-e vagy sem.

A mi közösségünk, lévén egy keresztény közösség, örül annak, hogy a jogászok, pszichológusok, szociológusok megállapítják eze­ket a tényeket, mert ez csak segít, de a mi esetünkben a vallási indít­tatás eleve a halálbüntetés ellenzéséhez vezet. Lehet hivatkozni a „Ne ölj!" parancsra, én jobban szeretek a Hegyi Beszédre hivatkozni, amely a megbocsátás, a türelem, az erőszakmentesség és más esz­mények foglalata. Mi úgy gondoljuk, keresztény ember számára tilos embert ölni. Hogy más, racionális érvek is támogatják ezt, ennek csak örülünk.

A Ligában széles körű tagtoborzás nem volt. A magyar társada­lomban egyébként elég nagy az ellenzéke ennek a dolognak. Az át­lagpolgár, különösen, amikor az újságban valamilyen különösen ke­gyetlen gyilkosságról olvas, összeszorítja az öklét, és egyértelműen halálbüntetést kíván, az abolicionista törekvéseket pedig úgy fogadja, hogy megint felülről akarnak valamit rátukmálni; és abban sem bízom, hogy az egyházak ezt a kezdeményezést olyan lelkesen és egyönte­tűen támogatnák, amennyire ez tőlük elvárható lenne. A mi álláspon­tunkat az Evangélium határozza meg, amelynek központi parancsa az ellenségszeretet, amely az emberszeretet része. Bár nem a könnyebb része, néha leküzdhetetlen nehézséget okoz. Az emberszere­tethez tartozik, hogy nem veszem el mások életét. De az emberszere­tetnek része az is, hogy nem tanulok fegyveres önvédelmet, hogy nem megyek be a hadseregbe. (Bázisközösségünk ebben a tekintet­ben is vagy 30 börtönviselt fiatalt produkált az elmúlt évtizedben.) Az evangéliumi emberszeretetnek igen sok összetevője van, az is része, ha a munkahelyemen odaül mellém egy ember, hogy „úgy le vagyok törve", akkor nem hagyom annyiban a dolgot, hanem azt mondom, hogy gyere, üljünk le valahol, igyunk meg egy kávét, és akkor egy óráig üldögélünk valahol, és meghallgatja az ember a másikat. Ezek a dol­gok összefüggenek. A halálbüntetés ellenzése csak igen kis szelete az emberszeretetnek. Az eltörlés persze parlamenti kérdés, az ember azt teheti, hogy támogatja.

Hogy az emberek annyira ellenzik a halálbüntetés eltörlését, an­nak legfőbb motívuma a félelem. Az emberek nagyon félnek a bűnö­zőktől, mert az hiszik, hogy azok nagyon különböznek tőlük, pedig az a néni a sarkon, aki azt mondja, hogy nehogy rászabadítsák a társa­dalomra ezeket az embereket, ha olyan helyzet elé kerül, alkalomad­tán ugyanolyan gyilkos tudna lenni. Az embernek potenciálisan meg­van az a képessége, hogy megölje a másikat. Nekem is. Minden apa tudja, aki már egyszer alaposan megverte a gyerekét. Az emberben annyira benne van az agresszió. Hogy hogyan lehet mégis tisztessé­ges az ember? Az idegeibe kell ivódjon, hogy mit kell választania. De sosem lehetünk egészen biztosak abban, hogy mi az erősebb: a kü­lönböző bennünk lévő s bennünket esetleg éppen rossz irányban mozdító motívumok, vagy a meggyőződés. Amit tudok, hogy az élete­met erre állítom rá, próbálom magam minél jobban átitatni ezzel az eti­kával. Hogy mennyit fogok belőle teljesíteni, azt nem tudom, de egy dolgot biztosan tudok: nem határozom el, hogy gazember leszek; nem határozom el, hogy kevesebbet fogok teljesíteni, mint amit az erkölcsi törvények nekem előírnak. Nem tagadom le a törvényt az égről.

A fajon belüli erőszak-emberi sajátosság. Az állatvilágban a fej­lettebb élőlény megeszi a fejletlenebbet, a fajtájabelieket általában nem eszi meg. A bikák párbajánál, ha az egyik fél jelzi, hogy enged, akkor nem öli meg a másik. Az embernél viszont megvan az, hogy mi képesek vagyunk a saját fajunkat rombolni. Ha fundamentalista vol­nék, a Bibliát szó szerint véve azt mondanám, hogy ez az ördög műve. Mivel én nem tudok ilyen mereven gondolkodni, azt mondom, hogy nem tudom, honnan van az emberben ez a fajta agresszió. Valami­képpen biztosan összefügg azzal, hogy az ember szabad dönté­sekre képes. De hogy ez hogyan vált ilyen mértékű fajon belüli önirtássá, ezt nem tudom megmondani. Az emberiség a legjobbjaiban megpróbál ezen az erőszakon túljutni. Akár apuka, akár munkahelyi vezető, akár politikus: érzi azt, hogy az a jobb megoldás, ha az ember a dolgokat megbeszélve, a másikat meghallgatva, közös megegye­zéssel jut valamire, a kényszert mint eszközt nem kell alkalmazni, s en­nek legvégső formáját, az emberölést akár háborúskodásban, akár bíráskodásban el lehet kerülni. Erre az emberi faj legjobb tagjaiban, legjobb pillanataiban már rájött, függetlenül attól, hogy csak pár évti­zeddel vagyunk a legszörnyűbb emberirtás után. A mai világban már szinte közhely az erőszakmentesség, a tárgyalások útján való megol­dás a békés eszközök; szóval az ember csak azt hallja, hogy béke, béke, és közben azt látja, hogy Bukarestben lánccal verik a gyereke­ket. Az én alapkönyvem az Evangélium, amely azt mondja, ember­szeretetre van szükség, megbocsátásra van szükség, és a békét kell építeni; ettől függetlenül az evangéliumban is van olyan történet, amely azt ábrázolja, hogy a világ végén hatalmas összecsapások lesznek az emberek csoportjai között, és a bűn elhatalmasodik, és lesz büntetés, fogaknak csikorgatása. A fundamentalista gondolko­dásnak ez lehetőséget ad arra, hogy válságos pillanatokban a világ végét emlegesse, de az az ember, aki az evangéliumot megfogalmaz­ta, az tisztában volt azzal, hogy a történelmen végig fog menni két szál: annak a szála, aki az emberséget, az emberszeretetet képviseli, és ennek bele kell ütköznie egy másik vonalba, amit az erőszak em­berei képviselnek. Ezt látva, azt kell mondani, hogy ez az emberi ter­mészetben benne lévő egyik lehetőség, a gonoszság lehetősége, amely az emberben benne lévő másik lehetőséggel küzdött, de talán az emberi történelemnek éppen az a fenntartója, az szolgáltatja a tör­ténelemhez az anyagot, hogy az embernek ez a próbálkozása a vé­ges időben teljes sikerre nem számíthat.

Nyilván sok szelíd ember volt a Jézus Krisztus előtti időben is. Magáról Jézus Krisztusról azt gondolták, hogy megoldotta ezt a prob­lémát, de hát nem tudta megoldani, mert hiába lett katolikus egyház, hat-hétszáz milliós nagyságrendű, a katolikus egyház története is egyrészről erőszakosságok története: a keresztesháborúk, az eret­nekségek felszámolásáért folytatott törekvések, amelyek nevében embereket megaláztak, bebörtönöztek, megégettek. Mert az hitték, hogy birtokosai az egyetlen igazságnak, jóllehet idézik Szent Pált, hogy tükör által, homályosan látunk, s a tévedésre megvan a joga an­nak is, akit eretneknek vélnek; mint ahogy téveszme uralma alatt áll az is, aki abban a meggyőződésben cselekszik, hogy Istent szolgálja, ha például Husz Jánost máglyára küldi.

Én végül is jobbnak tartom, ha azt mondjuk, hogy pontosan nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy szabad akaratunk, bizonyos döntési szabad­ságunk van, és azzal élünk, és elvben minden nagy problémát képe­sek vagyunk békésen megoldani.

A magyar nemzeti gondolkodásban különben nincs hagyománya az erőszakmentes gondolkodásnak. Túl azon, hogy a honfoglalás előtti magyarok nomádok voltak, harcosok, portyáztak, hőstetteket hajtottak végre. Később megkeresztelkedett a magyar nép is. Szent István személyében egy olyan hatalmas karakterű és súlyú embert kaptunk a magyar társadalom élére, aki ellen nagyon nehéz ellenér­veket felsorakoztatni, és nagyon nehéz kimondani azt, hogy az a kirá­lyunk, aki Szilveszter pápától koronát kapott, és akit a magyar szentek sorába iktattunk, és akinek az oltárképe előtt imádkozunk, és akinek a megmaradt jobb kezét aranyos urnában körmenetben fogják augusz­tus 20-án körülvinni – az nem volt keresztény. Mit tegyünk, ha István királyunk akkor vette magára a keresztségét, amikor Isten nevében ölni lehetett. Ez semmit sem von le István kitűnő karakteréből, de nem volt keresztény, mert Gellért püspök azt az evangéliumot tanította meg neki, ami akkor volt az uralkodó „központi bizottsági határozat", jóval Constantinus után (amikor is már az uralkodás szempontjai ke­rültek az előtérbe: az állam mint szent eszme).

De mégis azzal fejezném be, hogy Németh László Gandhi-drá­mába előszavában felvetette, hogy új európai gondolkodásra lenne szükség, hiszen Európában a XX. században borzalmasan felszapo­rodott az erőszak. Németh László azt gondolta, hogy lehetséges vala­milyen európai erőszakmentességet csinálni; s én is azt gondolom, nem lehet szebb feladata egy valamelyest is olvasott embernek, mint hogy a maga képességeivel beálljon ezeknek a gondolkodóknak a so­rába.

 

A Halálbüntetést Ellenzők Ligájának

NYILATKOZATA

A halálbüntetés nemcsak a legszélsőségesebb és célszerűtlen erőszakot, de a jóvátehetetlen sérelem lehetőségét is intézmé­nyesíti. A teljesen sosem kiküszöbölhető hatósági tévedés és a politikai visszaélés áldozatai föltámaszthatatlanok.

Egyesületünk a halálbüntetést eltörlendőnek tartja Ma­gyarországon. Feladatunknak tekintjük, hogy meggyőzzük a közvéleményt a halálbüntetés fölöslegességéről. Felhívjuk mindazokat, akik erkölcsi, politikai, vallási, humanitárius vagy egyéb okból egyetértenek e céllal, csatlakozzanak Ligánkhoz, vagy más módon támogassák törekvéseinket.

1205_07Merza.jpg

(A la Découverte)