Az elnyomottaknak a világ minden részén vívott harcai – bármily korlátok jellemezzék is őket – arról tanúskodnak, hogy ismét felfokozódnak a várakozások a mennyek országának eljövetele iránt. Ez nemcsak társadalmi-politikai értelemben vett vélemény, hanem teológiai szempontból is lényeges. Az elnyomottak felszabadító harcaihoz képest az egyházon belül vívott harc csak a második a sorban, bár egyáltalán nem másodlagos jelentőségű. Ezt a véleményt osztja minden felszabadítási teológia. Ha nem ezt tennénk, pontosan annak az egyházközpontú világnézetnek a foglyai lennénk, amely a római katolikus egyház csúcsán létező egypártrendszert jellemzi.
Fontosnak tartjuk azonban, hogy reagáljunk az eszmék nagy zűrzavarára. Széles körben elterjedt az a kép II. János Pálról, hogy ami a szexuális etikát, a dogmát és az egyházi fegyelmet illeti, konzervatív, a társadalmi ügyekben azonban haladó gondolkodású. Ezt a tévhitet erősíti a nyugat-európai baloldal válsága: egyes „szocialistákhoz" képest, akik már nem merik megkérdőjelezni a tőke birodalmát, a pápa szélsőbaloldali aktivistának tűnik, jóllehet bírálatai nem nyúlnak le a dolgok gyökeréig. És a zűrzavart csak fokozzák azok a fenntartások Wojtyła pápa társadalmi állásfoglalásaival kapcsolatban, amelyeket az uralkodó rendszer egyes feltétlen védelmezői hangoztatnak. Mi több, még az egyházi elnyomás egyes áldozatai sem tudnak szabadulni attól a mítosztól, hogy a római katolikus hierarchia csúcsán tág teret kap a társadalmi progresszivizmus. Jüan A. Estrada például, akit kizártak a spanyolországi Granada teológiai fakultásáról, megállapította, hogy „II. János Pál pápaságának leggazdagabb eredménye a társadalmi kérdések iránti nyitottság…"1 Ezért tartjuk hát sürgetően fontosnak, hogy a római katolikus egyházon belül végbemenő „restaurációs folyamatot" visszahelyezzük a társadalmi viszonyok szélesebb kontextusába.
Nicaragua leleplező példája
Nagyon tanulságos II. János Pál magatartása a nicaraguai forradalom ügyében. A sandinista forradalom persze távolról sem feddhetetlen. Alapvető különbség van azonban egyfelől a lojális bírálat, amely egy felkelő kis országgal vállalt szolidaritásból született, másfelől a minden Izében ellenséges viszonyulás között. Ez utóbbi jellemző a pápára, méghozzá olyannyira, hogy még az amerikai birodalom agressziós politikájával való azonosulásra is hajlandó. Mi sem érzékelteti ezt jobban, mint hogy ez az azonosulás a római kúria forradalmán hajlamokkal igazán nem gyanúsítható magas rangú tisztségviselőit is riadalommal töltötte el. O'Connor bíboros, New York érseke pedig – egy magánbeszélgetés alkalmával – nem kevesebbet fogalmazott meg, mint hogy soha nem látott olyan bensőséges kapcsolatot egy pápa és egy észak-amerikai elnök között, mint amilyen Wojtyła és Ronald Reagan között létezett. Íme, hová vezet az, ha politikai elkötelezettségnek semmi szín alatt nincs helye az egyházban!
Ebben a szövetségben nyilvánvalóan más-más indítékok vezérlik a két felet. A Birodalom fenn akarja tartani uralmát, hogy az általa szolgált multinacionális vállalatokon keresztül állandósítsa a kizsákmányolást. Róma ideológiai hegemóniáját igyekszik megóvni, a római katolikus egyháznak mint a legfőbb hivatkozási alapnak a pozícióját, amelyet szerinte veszélybe sodor a forradalom nyomán kibontakozó hatalmas kulturális forrongás. Róma annak ellenére is így gondolkozik, hogy a forradalom -1789 óta először – Nicaragua esetében nagyfokú elnézést tanúsított egy olyan római katolikus hierarchiával szemben, melynek egyes tagjai, leplezetlenül, igen szoros kapcsolatokat tartanak fenn az agresszorral.
A Birodalmat és a Vatikánt tehát más-más indítékok késztették arra, hogy ellenséges legyen a sandinista Nicaraguával szemben. Az egybeesés azonban ettől nem lesz kevésbé valóságos, mint ahogyan nem lesz az a párhuzamosság sem az uralkodni vágyás két különböző formája között.
A társadalmi doktrína szintjén
A Nicaraguával szemben tanúsított pápai magatartáson kívül még több más példát is említhetnénk, amely egy olyan ember következetlenségéről árulkodik, aki haladó elképzeléseit nem tudja átültetni a gyakorlatba. Ugyanakkor, ha elmélyülten és tüzetesen tanulmányozzuk II. János Pál társadalmi doktrínáját, következetlenségnek a nyomát sem leljük fel benne. Minthogy e doktrína tüzetes vizsgálatára ehelyütt nem vállalkozhatunk, érjük be vázlatos elemzésével.
Mielőtt azonban belefognánk ebbe az elemzésbe, vegyük szemügyre a félreértések két forrását. Az egyik a – Latin-Amerikában és másutt olyannyira elterjedt – taktikai manőverezés, melynek eszközével például Dom Helder Camara élt a pueblai konferencián. Lényege: a pápai szövegekből csak a pozitív elemeket használd fel, a többivel ne törődj. Ez a taktikai manőverezés ugyanakkor egy alapvető választást tükröz: „soha ne kezdeményezd az elszakadást az egyházi közösségtől". Az efféle taktikázás nem veszélytelen, de eredményes lehet Latin-Amerikában, ahol a pápa személyének nagy súlya van a néptömegek körében („papolátria"). A félreértések másik forrása az a római katolikus teológia szempontjából pozitív gesztusra valló tény, hogy II. János Pál több kategóriát kölcsönvett a marxizmustól. Enrique Dussel például joggal örvendezik afölött, hogy az egyházi magisztérium átvett bizonyos marxista kategóriákat, mert ez hatással van a római katolikus teológiára: a marxizmus „de-demonizálódik". Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyház logikusan és tartalmukat tekintve koherens módon alkalmazza is e kategóriákat.2 Éppen a koherenciának ez a hiánya, ez a római katolikus egyház társadalmi doktrínájába bekerült ellentmondás az, ami érdekes, mert, ellentmondás lévén, feloldást kíván.
Példaként vegyük a Laborem exercens enciklikát, azt a dokumentumot, mellyel E. Dussel is foglalkozik. A marxi kategóriák alkalmazása révén a pápa mélyebbre jut el elemzésében, de egy szinten meg is reked. Mario Caceres uruguayi szociológus így ír erről: „Teljességgel feltárja a termelés társadalmi rendszerének mechanizmusait: a munka »elsődlegesen hatékonysági ok« és a tőke »mint a termelési eszközök egésze« csak eszköz vagy instrumentális ok marad. A pápa azonban tagadja, hogy a dolgozó csoportok kizsákmányolása a tőkét birtokoló csoportok részéről a tőkés rendszer jellegéből következik. Minden úgy történik, mintha elemzésében nem akarná nevükön nevezni a tőkés társadalmi uralom következményeit, hanem, mert nyomasztják a dolgozókat, a kereszténység természetfeletti világképétől kölcsönzött, szürrealista terminológiává akarná enyhíteni azokat. … Ilyen a tömbök logikájának hálójában vergődő magisztérium logikája…"3 Később pedig így folytatja: „A nyugati társadalom kapitalista struktúráinak fenntartása mint válasz a termelés szocialista rendszerére – túl azon, hogy a kapitalizmusnak »emberi arculatot« kell öltenie – ez az az ideológiai cél, ami világosan kirajzolódik II. János Pál enciklikáiból."4
Mindez természetesen összefonódik a római katolikus egyház mint hivatkozási alap hegemóniája megerősítésének vagy visszahódításának tudatos céljával és azzal, hogy az egyház ne legyen a tőke engedelmes szolgája. A kézzelfogható eredmény azonban ugyanaz. Nem, II. János Pál nem „az önigazgatás pápája", mint ahogyan egyes haladó gondolkodású európai keresztények hiszik.
Mielőtt tovább mennénk, szeretnénk tisztázni, hogy mi itt nem a pápa szándékait kérdőjelezzük meg. Senkinek nincs joga ítélkezni felebarátai fölött. Nagyon is lehetséges, kivált, ha földrajzi származására és az őt formáló teológiára gondolunk, hogy II. János Pál teljesen jóhiszeműen úgy véli, a nyitottság dolgában eljutott törekvései végső határához. Ám éppen a jóhiszemű emberek a legveszélyesebbek, amikor zavaros eszmék terjesztéséről van szó, mert jóhiszeműségük bizalmat szül. Sajnálatos módon itt most nincs időnk arra, hogy a marxizmus karikatúráival foglalkozzunk – amelyek azt egy rossz krimi szintjére süllyesztik le -, bár tudjuk, hogy ezek a karikatúrák még arra is képesek lennének, hogy CIA-ügynököt faragjanak Wojtylából. Mi itt az elemzés szintjén foglalkozunk egy gondolatkör politikai működésével, szerzője szándékaitól függetlenül. És ha utóbbi nem kér egy ilyen elemzésbői – mert veszélyesnek tartja a hitre nézve -, ne lepődjünk meg azon, hogy bár a legjobbat akarja, jó szándékai és intelligenciája ellenére a legrosszabbat éri el.
Mindezek alapján II. János Pál állásfoglalását olyan populizmusként jellemezhetjük, amely nem hajlandó lehatolni a kizsákmányolás gyökeréig. A pápa megpróbált valamit magáévá tenni a latin-amerikai felszabadítási teológiából („a bűn struktúrái"), de eredménytelenül, mert az ő szemében csak az egyének megtérése számít. Kapitalizmus-bírálataiban kétségtelenül vannak pozitív elemek, de miután a kapitalizmussal szembeni alternatíva puszta lehetőségét sem hajlandó mérlegelni, gondolataival végső soron a kapitalista rendszert támogatja. Wojtyła pápa voltaképpen azt mondja, hogy az uralkodó termelési módnak vannak fogyatékosságai és hiányosságai, de megreformálható.
Ez a fajta gondolatmenet csakis rezignált ellenzékiséget szülhet, mert fontolóra sem vesz semmiféle alternatívát az uralkodó rendszerrel szemben. A gondolatmenet kritikai hangsúlyai lehetővé teszik a társadalmi változás potenciális erőinek belülről történő aláásását. A ma uralkodó termelési módnak éppen erre van szüksége; ez a fajta gondolatmenet valójában sokkal hathatósabban segíti elő az uralkodó termelési mód újratermelődését, mint a neoliberális irányzat szárnyaló legitimációi. Nehéz a tőke dicsőségét zengeni, miközben a Harmadik Világ mindinkább elnyomorodik, s roskadozik egy képtelen külső adósságállomány súlya alatt, melyet úgy kell visszafizetnie, hogy meg sem kapta a kölcsönöket.5 Mindez ugyanakkor, amikor a munkanélküliség sújtotta „Első" Világban sem kínálkozik semmi remény, mert a válság állandósul, s újszegények állnak szemben újgazdagokkal… – nos tehát, ebben a világban már senki nem állíthatja, hogy minden rendben van. Az uralkodó rendszernek ennélfogva szüksége van egy elméletre, amely véletlenszerűnek tünteti fel és elnézi hiányosságait, s ugyanakkor gátolja az alternatíva felkutatását. Szüksége van egy II. János Pál bírálataira, hogy demokratikusnak nevezhesse magát egy olyan korban, amikor a tömegtájékoztatási eszközöket egyre erősebben kézben tartó tőke alapjaiban ássa alá a demokráciát. Szüksége van egy homályos elméletre, hogy bebiztosítson magának egy társadalmi bázist, ugyanúgy, ahogy a korábbi válság idején szüksége volt rá, amikor Adolf Hitler intézett kirohanásokat a „plutokrácia" ellen.
Amivel tehát itt szembesülünk, az nem a társadalmi haladással szövetségre lépő egyházi tekintélyelvűség, hanem egy koherens neokonzervatív állásfoglalás.
A lényeg – teológiai
Az a társadalmi állásfoglalás, amely nem kérdőjelezi meg az irányítók és az irányítottak közötti szakadást és az egyház hierarchikus, piramis jellegű felépítését, szükségszerűen vezet egy olyan Isten-felfogáshoz, amely annyira hangsúlyozza Isten másságát, hogy urat farag belőle.6 Jóságos urat persze, de jósága hangoztatásával csak megerősíti úri voltában. A másságnak ez az egyoldalú és fokozott hangsúlyozása a magyarázat arra, hogy miért válik olyan fontossá a biológiai természet – egy külső paradigma – mint etikai kritérium. Mármost a Jézus Krisztusban megmutatkozó Isten, a trinitárius Isten kétségtelenül teljesen más. Ám olyannyira az, hogy azonosulván az elnyomott személlyel – aki annyiban más, amennyiben emberi volta megkérdőjeleződik -, gyökeresen különbözik a vallásos ember spontán koncepcióitól.7 A trinitárius Isten tehát soha nem állítható szembe versenytársként az emberekkel. Ha ezt tennénk, lesüllyesztenénk a gyarló, evilági lények szintjére, bálványt faragnánk belőle. Istennek ez az azonosulása az elnyomottakkal ingyenes adomány, ám a jutalom nem jelent egyet az önkényességgel, mert Isten igazságos. A hit ugyanakkor abba a kísértésbe eshet, hogy megkérdőjelezze Isten jelenlétét a felszabadulni vágyó emberek körében. Az egyház – legfontosabb – szerepe az, hogy feltárja Isten jelenlétét, s ne tegyen úgy, mintha ez a jelenlét kizárólag őt illetné meg.
Az egyházakban manapság zajló vitát a radikalizmus szintjére kell hozni. Mindez ugyanis, mint egy mellbevágó példa igazolja, nem légből kapott teológiai spekuláció. Egy latin-amerikai egyházmegyében egy azelőtt haladó gondolkodású püspök elrendelte a restaurációt – elnyomó intézkedések a felszabadító harcokat támogató papok ellen, a klerikális centralizmusnak kedvező szerkezeti átalakítások! Ez a püspök azelőtt nem éppen félénk kísérleteket tett, hogy meghonosítsa a nyíltságot a társadalmi kérdésekben, sőt, mi több, akkor is kitartott saját véleménye mellett, amikor azt kockáztatta, hogy kivégző osztag elé kerül. Nem félelemből változtatott tehát pártállást. Ráadásul, korára való tekintettel, nagyon valószínűtlen, hogy az egyházi hierarchián belüli előléptetés vágya hajtotta volna. Ilyenformán csak egyetlen elfogadható magyarázat kínálkozik: az Istenről mint önkényes úrról alkotott koncepció, akinek akaratát egy piramis jellegű egyházi építmény képviseli, amely piramis csúcsán egyedül a Szentszék áll. Ami azt illeti, a „vallási elidegenedés" mindig is létező veszély volt.
A jövőbe vetett remény
Emberileg nagyon valószínűtlen, hogy II. János Pál változtasson politikáján. Nem valamiféle ördögi makacsság okán, hanem egész egyszerűen azért, mert ő is emberi lény, akinek megvannak a maga gyökerei. A pápa a lengyel nemzeti katolicizmus szülötte, és ha a nemzeti érzések keverednek a vallási érzésekkel, az érzelmi befektetés akkora, hogy nagyon nehezen leküzdhető megmerevedéshez vezet. Ez egy politikailag túlhaladott nemzeti katolicizmus, amely, mint a spanyol nemzeti katolicizmus példáján is láttuk, a politikai hatalom gyakorlásakor képtelen felismerni ellentmondásos jellegének szörnyűséges következményeit.
Rövidtávon egyáltalán nem indokolt a reménykedés. A „restauráció" folytatódik, s vele együtt folytatódnak az elnyomó intézkedések azok ellen, akik gondolkodni próbálnak és ami a legrosszabb, a vallásos bázisközösségek ellen, az ellen az egyház ellen, amely a szegények közül emelkedik ki.
Középtávon azonban, úgy véljük, van remény, egy méltányos remény, melyben a teológiai remény testet ölthet. Az egyházak „lengyel" modellje kudarcra van ítélve. II. János Pál viszonyulása a Birodalomhoz megakadályozza a római katolikus egyházat abban, hogy azonosuljon az elnyomott népek nemzeti érzéseivel, holott Lengyelországban éppen ez az azonosulás bizonyult az egyház fő erősségének.8 A pápa közvetítői hatása nem számottevő: a tömegek nem azért sereglenek a színe elé, hogy hallgassák, hanem hogy lássák. A szemináriumokat nem tudja újra benépesíteni. Márpedig egy piramis jellegű és központosított egyháznak sok szakemberre van szüksége. A kléruson belül ugyanakkor egy passzív, ám valóságos ellenállás van kibontakozóban. Latin-Amerika, az utolsó kontinens, ahol túlsúlyban vannak a római katolikusok, különösen a vallásos bázisközösségeket sújtó elnyomó intézkedések nyomán, a szekták könnyű prédájává válik. Ebben a katasztrofális helyzetben a jelenlegi pápa utódjának kiválasztására hivatott bíborosok, ha másért nem, a minden intézményre jellemző újratermelődési vágytól hajtva, kénytelenek lesznek egy bátor hitű, nyitott személyt, egy XXIV. Jánost" megválasztani.
Ami a közeljövőt illeti, a XX. század vége nehéz lesz. Ám, minden viszontagság dacára, a restaurációval szembeforduló ellenállás utat tör magának és készül a jövőre. Valami eltörött; egyre több római katolikus elégeli meg a „papolátriát". És ami a legfontosabb: folytatódnak az elnyomottak felszabadítási harcai. Az egyházakon belül fokozott erővel kell harcolni a szegények egyházáért, szolidaritást vállalva az elnyomottakkal. Nagyon fontos, hogy kicseréljük tapasztalatainkat, liturgiái elképzeléseinket, a jelenségek árnyalt elemzésére tett kísérleteinket és lényegre törő teológiai gondolatainkat. A ránk leselkedő veszélyek ellenére a Coeli folyóirat is ezeknek a feladatoknak a megvalósításában kíván segédkezni. [Coeli, 1988. 50.]
A tanulmányt rövidített változatban közöljük. (A szerk.)
(Fordította: Szentmiklósi Tamás)
Jegyzetek
1 EI Pais (Madrid), 1988. május 19., p. 32.
2 Az osztályelemzés koherens alkalmazása még nem jelent marxista „ortodoxiát". Nagyon is lehetséges, a marxi kritika integrálása egy koherensebb gondolatkörbe úgy, hogy levonjuk a szocializmus építése során történt kudarcok tanulságait, és közben nem feledkezünk meg a teológiáról sem. Pontosan ebben rejlik minden felszabadítási teológia feladata.
3 Caceres: La religion et les systèmes socio-économiques chez Gramsci, in: Social Compass, XXXV. évf., 1988. pp. 2-3; „New Marxist readings on religion", pp. 295-296.
4 Uo.
5 Vö: F. J. Hinkelammert: La deuda externa de America Latina, DEI, 1988. p. 110.
6 Karl Rahnert segítségül hívva, hadd emlékeztessünk rá, hogy az eretnekség nem más, mint az igazság egyik aspektusának egyoldalú hangoztatása.
7 Ez a dialektika értéke a teológiában: az isteni másság továbbra is megerősíthető, sőt magasabb szintre kerül, aminek jóvoltából összhangba kerül tagadásával, a bennünk való jelenlétével.
8 Ez utóbbi azonosulás egy nemzeti katolicizmus nem dialektikus formáját öltötte (dialektikus = az azonosság és a nem-azonosság azonossága), ezért olyan veszélyesen homályos.