A római katolikus egyház (látszólag) belső konfliktusa (részlet)

Az itt most nem közölt részeiben a katolikus egyház konzervatív és reform-erői közötti ütközések tényeiből kiinduló cikk a konzervatív hierarchiát az egypártrendszerhez hasonlítja. Elemzi II. János Pál szerepét, és a pápa újabb keletű antikapitalista megjegyzéseinek jelentőségét. Elismervén ezek értékét, a megfogalmazásokat végső soron mégis apologetikus szerepűnek ítéli, és kifejezi reményét, hogy a jelenlegi inkább-konzervatív hullám ellenére az Egyház eljut a radikális, a szegények, elnyomottak érdekeit képviselő álláspontig.

Az elnyomottaknak a világ minden részén vívott harcai – bármily korlátok jellemezzék is őket – arról tanúskodnak, hogy ismét fel­fokozódnak a várakozások a mennyek országának eljövetele iránt. Ez nemcsak társadalmi-politikai értelemben vett véle­mény, hanem teológiai szempontból is lényeges. Az elnyomot­tak felszabadító harcaihoz képest az egyházon belül vívott harc csak a második a sorban, bár egyáltalán nem másodlagos je­lentőségű. Ezt a véleményt osztja minden felszabadítási teoló­gia. Ha nem ezt tennénk, pontosan annak az egyházközpontú világnézetnek a foglyai lennénk, amely a római katolikus egyház csúcsán létező egypártrendszert jellemzi.

Fontosnak tartjuk azonban, hogy reagáljunk az eszmék nagy zűrzavarára. Széles körben elterjedt az a kép II. János Pálról, hogy ami a szexuális etikát, a dogmát és az egyházi fegyelmet illeti, konzervatív, a társadalmi ügyekben azonban haladó gon­dolkodású. Ezt a tévhitet erősíti a nyugat-európai baloldal válsá­ga: egyes „szocialistákhoz" képest, akik már nem merik meg­kérdőjelezni a tőke birodalmát, a pápa szélsőbaloldali aktivistá­nak tűnik, jóllehet bírálatai nem nyúlnak le a dolgok gyökeréig. És a zűrzavart csak fokozzák azok a fenntartások Wojtyła pápa társadalmi állásfoglalásaival kapcsolatban, amelyeket az uralko­dó rendszer egyes feltétlen védelmezői hangoztatnak. Mi több, még az egyházi elnyomás egyes áldozatai sem tudnak szaba­dulni attól a mítosztól, hogy a római katolikus hierarchia csúcsán tág teret kap a társadalmi progresszivizmus. Jüan A. Estrada például, akit kizártak a spanyolországi Granada teológiai fakultá­sáról, megállapította, hogy „II. János Pál pápaságának leggaz­dagabb eredménye a társadalmi kérdések iránti nyitottság…"1 Ezért tartjuk hát sürgetően fontosnak, hogy a római katolikus egyházon belül végbemenő „restaurációs folyamatot" visszahe­lyezzük a társadalmi viszonyok szélesebb kontextusába.

Nicaragua leleplező példája

Nagyon tanulságos II. János Pál magatartása a nicaraguai forra­dalom ügyében. A sandinista forradalom persze távolról sem feddhetetlen. Alapvető különbség van azonban egyfelől a lojális bírálat, amely egy felkelő kis országgal vállalt szolidaritásból született, másfelől a minden Izében ellenséges viszonyulás kö­zött. Ez utóbbi jellemző a pápára, méghozzá olyannyira, hogy még az amerikai birodalom agressziós politikájával való azono­sulásra is hajlandó. Mi sem érzékelteti ezt jobban, mint hogy ez az azonosulás a római kúria forradalmán hajlamokkal igazán nem gyanúsítható magas rangú tisztségviselőit is riadalommal töltötte el. O'Connor bíboros, New York érseke pedig – egy ma­gánbeszélgetés alkalmával – nem kevesebbet fogalmazott meg, mint hogy soha nem látott olyan bensőséges kapcsolatot egy pápa és egy észak-amerikai elnök között, mint amilyen Wojtyła és Ronald Reagan között létezett. Íme, hová vezet az, ha politi­kai elkötelezettségnek semmi szín alatt nincs helye az egyház­ban!

Ebben a szövetségben nyilvánvalóan más-más indítékok ve­zérlik a két felet. A Birodalom fenn akarja tartani uralmát, hogy az általa szolgált multinacionális vállalatokon keresztül állandó­sítsa a kizsákmányolást. Róma ideológiai hegemóniáját igyek­szik megóvni, a római katolikus egyháznak mint a legfőbb hivat­kozási alapnak a pozícióját, amelyet szerinte veszélybe sodor a forradalom nyomán kibontakozó hatalmas kulturális forrongás. Róma annak ellenére is így gondolkozik, hogy a forradalom -1789 óta először – Nicaragua esetében nagyfokú elnézést tanú­sított egy olyan római katolikus hierarchiával szemben, melynek egyes tagjai, leplezetlenül, igen szoros kapcsolatokat tartanak fenn az agresszorral.

A Birodalmat és a Vatikánt tehát más-más indítékok késztet­ték arra, hogy ellenséges legyen a sandinista Nicaraguával szemben. Az egybeesés azonban ettől nem lesz kevésbé való­ságos, mint ahogyan nem lesz az a párhuzamosság sem az uralkodni vágyás két különböző formája között.

A társadalmi doktrína szintjén

A Nicaraguával szemben tanúsított pápai magatartáson kívül még több más példát is említhetnénk, amely egy olyan ember következetlenségéről árulkodik, aki haladó elképzeléseit nem tudja átültetni a gyakorlatba. Ugyanakkor, ha elmélyülten és tü­zetesen tanulmányozzuk II. János Pál társadalmi doktrínáját, kö­vetkezetlenségnek a nyomát sem leljük fel benne. Minthogy e doktrína tüzetes vizsgálatára ehelyütt nem vállalkozhatunk, érjük be vázlatos elemzésével.

Mielőtt azonban belefognánk ebbe az elemzésbe, vegyük szemügyre a félreértések két forrását. Az egyik a – Latin-Ameri­kában és másutt olyannyira elterjedt – taktikai manőverezés, melynek eszközével például Dom Helder Camara élt a pueblai konferencián. Lényege: a pápai szövegekből csak a pozitív ele­meket használd fel, a többivel ne törődj. Ez a taktikai manővere­zés ugyanakkor egy alapvető választást tükröz: „soha ne kezde­ményezd az elszakadást az egyházi közösségtől". Az efféle tak­tikázás nem veszélytelen, de eredményes lehet Latin-Ameriká­ban, ahol a pápa személyének nagy súlya van a néptömegek körében („papolátria"). A félreértések másik forrása az a római katolikus teológia szempontjából pozitív gesztusra valló tény, hogy II. János Pál több kategóriát kölcsönvett a marxizmustól. Enrique Dussel például joggal örvendezik afölött, hogy az egy­házi magisztérium átvett bizonyos marxista kategóriákat, mert ez hatással van a római katolikus teológiára: a marxizmus „de-demonizálódik". Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyház lo­gikusan és tartalmukat tekintve koherens módon alkalmazza is e kategóriákat.2 Éppen a koherenciának ez a hiánya, ez a római katolikus egyház társadalmi doktrínájába bekerült ellentmondás az, ami érdekes, mert, ellentmondás lévén, feloldást kíván.

Példaként vegyük a Laborem exercens enciklikát, azt a do­kumentumot, mellyel E. Dussel is foglalkozik. A marxi kategóriák alkalmazása révén a pápa mélyebbre jut el elemzésében, de egy szinten meg is reked. Mario Caceres uruguayi szociológus így ír erről: „Teljességgel feltárja a termelés társadalmi rendsze­rének mechanizmusait: a munka »elsődlegesen hatékonysági ok« és a tőke »mint a termelési eszközök egésze« csak eszköz vagy instrumentális ok marad. A pápa azonban tagadja, hogy a dolgo­zó csoportok kizsákmányolása a tőkét birtokoló csoportok ré­széről a tőkés rendszer jellegéből következik. Minden úgy törté­nik, mintha elemzésében nem akarná nevükön nevezni a tőkés társadalmi uralom következményeit, hanem, mert nyomasztják a dolgozókat, a kereszténység természetfeletti világképétől köl­csönzött, szürrealista terminológiává akarná enyhíteni azokat. … Ilyen a tömbök logikájának hálójában vergődő magisztérium logikája…"3 Később pedig így folytatja: „A nyugati társadalom kapitalista struktúráinak fenntartása mint válasz a termelés szo­cialista rendszerére – túl azon, hogy a kapitalizmusnak »emberi arculatot« kell öltenie – ez az az ideológiai cél, ami világosan ki­rajzolódik II. János Pál enciklikáiból."4

Mindez természetesen összefonódik a római katolikus egy­ház mint hivatkozási alap hegemóniája megerősítésének vagy visszahódításának tudatos céljával és azzal, hogy az egyház ne legyen a tőke engedelmes szolgája. A kézzelfogható eredmény azonban ugyanaz. Nem, II. János Pál nem „az önigazgatás pá­pája", mint ahogyan egyes haladó gondolkodású európai ke­resztények hiszik.

Mielőtt tovább mennénk, szeretnénk tisztázni, hogy mi itt nem a pápa szándékait kérdőjelezzük meg. Senkinek nincs joga ítélkezni felebarátai fölött. Nagyon is lehetséges, kivált, ha föld­rajzi származására és az őt formáló teológiára gondolunk, hogy II. János Pál teljesen jóhiszeműen úgy véli, a nyitottság dolgá­ban eljutott törekvései végső határához. Ám éppen a jóhiszemű emberek a legveszélyesebbek, amikor zavaros eszmék terjesz­téséről van szó, mert jóhiszeműségük bizalmat szül. Sajnálatos módon itt most nincs időnk arra, hogy a marxizmus karikatúrái­val foglalkozzunk – amelyek azt egy rossz krimi szintjére süllyesztik le -, bár tudjuk, hogy ezek a karikatúrák még arra is ké­pesek lennének, hogy CIA-ügynököt faragjanak Wojtylából. Mi itt az elemzés szintjén foglalkozunk egy gondolatkör politikai műkö­désével, szerzője szándékaitól függetlenül. És ha utóbbi nem kér egy ilyen elemzésbői – mert veszélyesnek tartja a hitre néz­ve -, ne lepődjünk meg azon, hogy bár a legjobbat akarja, jó szándékai és intelligenciája ellenére a legrosszabbat éri el.

Mindezek alapján II. János Pál állásfoglalását olyan populiz­musként jellemezhetjük, amely nem hajlandó lehatolni a kizsák­mányolás gyökeréig. A pápa megpróbált valamit magáévá tenni a latin-amerikai felszabadítási teológiából („a bűn struktúrái"), de eredménytelenül, mert az ő szemében csak az egyének megté­rése számít. Kapitalizmus-bírálataiban kétségtelenül vannak po­zitív elemek, de miután a kapitalizmussal szembeni alternatí­va puszta lehetőségét sem hajlandó mérlegelni, gondolatai­val végső soron a kapitalista rendszert támogatja. Wojtyła pápa voltaképpen azt mondja, hogy az uralkodó termelési mód­nak vannak fogyatékosságai és hiányosságai, de megreformál­ható.

Ez a fajta gondolatmenet csakis rezignált ellenzékiséget szülhet, mert fontolóra sem vesz semmiféle alternatívát az ural­kodó rendszerrel szemben. A gondolatmenet kritikai hangsúlyai lehetővé teszik a társadalmi változás potenciális erőinek belülről történő aláásását. A ma uralkodó termelési módnak éppen erre van szüksége; ez a fajta gondolatmenet valójában sokkal hatha­tósabban segíti elő az uralkodó termelési mód újratermelődését, mint a neoliberális irányzat szárnyaló legitimációi. Nehéz a tőke dicsőségét zengeni, miközben a Harmadik Világ mindinkább elnyomorodik, s roskadozik egy képtelen külső adósságál­lomány súlya alatt, melyet úgy kell visszafizetnie, hogy meg sem kapta a kölcsönöket.5 Mindez ugyanakkor, amikor a mun­kanélküliség sújtotta „Első" Világban sem kínálkozik semmi re­mény, mert a válság állandósul, s újszegények állnak szemben újgazdagokkal… – nos tehát, ebben a világban már senki nem állíthatja, hogy minden rendben van. Az uralkodó rendszernek ennélfogva szüksége van egy elméletre, amely véletlenszerűnek tünteti fel és elnézi hiányosságait, s ugyanakkor gátolja az alter­natíva felkutatását. Szüksége van egy II. János Pál bírálataira, hogy demokratikusnak nevezhesse magát egy olyan korban, amikor a tömegtájékoztatási eszközöket egyre erősebben kéz­ben tartó tőke alapjaiban ássa alá a demokráciát. Szüksége van egy homályos elméletre, hogy bebiztosítson magának egy társa­dalmi bázist, ugyanúgy, ahogy a korábbi válság idején szüksége volt rá, amikor Adolf Hitler intézett kirohanásokat a „plutokrácia" ellen.

Amivel tehát itt szembesülünk, az nem a társadalmi haladás­sal szövetségre lépő egyházi tekintélyelvűség, hanem egy kohe­rens neokonzervatív állásfoglalás.

A lényeg – teológiai

Az a társadalmi állásfoglalás, amely nem kérdőjelezi meg az irá­nyítók és az irányítottak közötti szakadást és az egyház hierar­chikus, piramis jellegű felépítését, szükségszerűen vezet egy olyan Isten-felfogáshoz, amely annyira hangsúlyozza Isten más­ságát, hogy urat farag belőle.6 Jóságos urat persze, de jósága hangoztatásával csak megerősíti úri voltában. A másságnak ez az egyoldalú és fokozott hangsúlyozása a magyarázat arra, hogy miért válik olyan fontossá a biológiai természet – egy külső paradigma – mint etikai kritérium. Mármost a Jézus Krisztusban megmutatkozó Isten, a trinitárius Isten kétségtelenül teljesen más. Ám olyannyira az, hogy azonosulván az elnyomott sze­méllyel – aki annyiban más, amennyiben emberi volta meg­kérdőjeleződik -, gyökeresen különbözik a vallásos ember spontán koncepcióitól.7 A trinitárius Isten tehát soha nem állítha­tó szembe versenytársként az emberekkel. Ha ezt tennénk, le­süllyesztenénk a gyarló, evilági lények szintjére, bálványt farag­nánk belőle. Istennek ez az azonosulása az elnyomottakkal in­gyenes adomány, ám a jutalom nem jelent egyet az önkényes­séggel, mert Isten igazságos. A hit ugyanakkor abba a kísértés­be eshet, hogy megkérdőjelezze Isten jelenlétét a felszabadulni vágyó emberek körében. Az egyház – legfontosabb – szerepe az, hogy feltárja Isten jelenlétét, s ne tegyen úgy, mintha ez a jelenlét kizárólag őt illetné meg.

Az egyházakban manapság zajló vitát a radikalizmus szintjé­re kell hozni. Mindez ugyanis, mint egy mellbevágó példa igazol­ja, nem légből kapott teológiai spekuláció. Egy latin-amerikai egyházmegyében egy azelőtt haladó gondolkodású püspök el­rendelte a restaurációt – elnyomó intézkedések a felszabadító harcokat támogató papok ellen, a klerikális centralizmusnak ked­vező szerkezeti átalakítások! Ez a püspök azelőtt nem éppen félénk kísérleteket tett, hogy meghonosítsa a nyíltságot a társa­dalmi kérdésekben, sőt, mi több, akkor is kitartott saját vélemé­nye mellett, amikor azt kockáztatta, hogy kivégző osztag elé ke­rül. Nem félelemből változtatott tehát pártállást. Ráadásul, korá­ra való tekintettel, nagyon valószínűtlen, hogy az egyházi hierar­chián belüli előléptetés vágya hajtotta volna. Ilyenformán csak egyetlen elfogadható magyarázat kínálkozik: az Istenről mint ön­kényes úrról alkotott koncepció, akinek akaratát egy piramis jel­legű egyházi építmény képviseli, amely piramis csúcsán egyedül a Szentszék áll. Ami azt illeti, a „vallási elidegenedés" mindig is létező veszély volt.

A jövőbe vetett remény

Emberileg nagyon valószínűtlen, hogy II. János Pál változtasson politikáján. Nem valamiféle ördögi makacsság okán, hanem egész egyszerűen azért, mert ő is emberi lény, akinek megvan­nak a maga gyökerei. A pápa a lengyel nemzeti katolicizmus szülötte, és ha a nemzeti érzések keverednek a vallási érzések­kel, az érzelmi befektetés akkora, hogy nagyon nehezen leküzd­hető megmerevedéshez vezet. Ez egy politikailag túlhaladott nemzeti katolicizmus, amely, mint a spanyol nemzeti katoliciz­mus példáján is láttuk, a politikai hatalom gyakorlásakor képte­len felismerni ellentmondásos jellegének szörnyűséges követ­kezményeit.

Rövidtávon egyáltalán nem indokolt a reménykedés. A „res­tauráció" folytatódik, s vele együtt folytatódnak az elnyomó intéz­kedések azok ellen, akik gondolkodni próbálnak és ami a leg­rosszabb, a vallásos bázisközösségek ellen, az ellen az egyház ellen, amely a szegények közül emelkedik ki.

Középtávon azonban, úgy véljük, van remény, egy méltá­nyos remény, melyben a teológiai remény testet ölthet. Az egy­házak „lengyel" modellje kudarcra van ítélve. II. János Pál viszo­nyulása a Birodalomhoz megakadályozza a római katolikus egy­házat abban, hogy azonosuljon az elnyomott népek nemzeti ér­zéseivel, holott Lengyelországban éppen ez az azonosulás bizo­nyult az egyház fő erősségének.8 A pápa közvetítői hatása nem számottevő: a tömegek nem azért sereglenek a színe elé, hogy hallgassák, hanem hogy lássák. A szemináriumokat nem tudja újra benépesíteni. Márpedig egy piramis jellegű és központosított egyháznak sok szakemberre van szüksége. A kléruson belül ugyanakkor egy passzív, ám valóságos ellenállás van kibontako­zóban. Latin-Amerika, az utolsó kontinens, ahol túlsúlyban van­nak a római katolikusok, különösen a vallásos bázisközössége­ket sújtó elnyomó intézkedések nyomán, a szekták könnyű pré­dájává válik. Ebben a katasztrofális helyzetben a jelenlegi pápa utódjának kiválasztására hivatott bíborosok, ha másért nem, a minden intézményre jellemző újratermelődési vágytól hajtva, kénytelenek lesznek egy bátor hitű, nyitott személyt, egy XXIV. Jánost" megválasztani.

Ami a közeljövőt illeti, a XX. század vége nehéz lesz. Ám, minden viszontagság dacára, a restaurációval szembeforduló el­lenállás utat tör magának és készül a jövőre. Valami eltörött; egyre több római katolikus elégeli meg a „papolátriát". És ami a legfontosabb: folytatódnak az elnyomottak felszabadítási harcai. Az egyházakon belül fokozott erővel kell harcolni a szegények egyházáért, szolidaritást vállalva az elnyomottakkal. Nagyon fontos, hogy kicseréljük tapasztalatainkat, liturgiái elképzelésein­ket, a jelenségek árnyalt elemzésére tett kísérleteinket és lé­nyegre törő teológiai gondolatainkat. A ránk leselkedő veszélyek ellenére a Coeli folyóirat is ezeknek a feladatoknak a megvalósí­tásában kíván segédkezni. [Coeli, 1988. 50.]

 

A tanulmányt rövidített változatban közöljük. (A szerk.)

(Fordította: Szentmiklósi Tamás)

Jegyzetek

1 EI Pais (Madrid), 1988. május 19., p. 32.

2 Az osztályelemzés koherens alkalmazása még nem jelent marxista „or­todoxiát". Nagyon is lehetséges, a marxi kritika integrálása egy koheren­sebb gondolatkörbe úgy, hogy levonjuk a szocializmus építése során tör­tént kudarcok tanulságait, és közben nem feledkezünk meg a teológiáról sem. Pontosan ebben rejlik minden felszabadítási teológia feladata.

3 Caceres: La religion et les systèmes socio-économiques chez Gramsci, in: Social Compass, XXXV. évf., 1988. pp. 2-3; „New Marxist readings on religion", pp. 295-296.

4 Uo.

5 Vö: F. J. Hinkelammert: La deuda externa de America Latina, DEI, 1988. p. 110.

6   Karl Rahnert segítségül hívva, hadd emlékeztessünk rá, hogy az eret­nekség nem más, mint az igazság egyik aspektusának egyoldalú han­goztatása.

7 Ez a dialektika értéke a teológiában: az isteni másság továbbra is meg­erősíthető, sőt magasabb szintre kerül, aminek jóvoltából összhangba kerül tagadásával, a bennünk való jelenlétével.

8 Ez utóbbi azonosulás egy nemzeti katolicizmus nem dialektikus formá­ját öltötte (dialektikus = az azonosság és a nem-azonosság azonossá­ga), ezért olyan veszélyesen homályos.