A baloldali értelmiség szerény jelentőséget tulajdonít a harmadik világ forradalmi tömegharcainak, ezért hajlamos a politikai kudarcokat történelmi vereségekként megélni. A szerző nem a felvilágosult értelmiségi vitakörökben, hanem a tömeges gyakorlati fellépésben keresi a kiutat; a világszerte erősödő radikális társadalmi mozgalmak a jövőt illetően optimistává teszik.

Ha meg akarjuk érteni a forradalmi politika jelenét és jövőjét, akkor el kell végeznünk a mögöttünk álló fél évszázad történelmi analízisét. A baloldal történelmi áttekintése igen összetett projekt; figyelembe kell vennünk a különböző kontinenseken kirobbant harcok fejlettségének eltéréseit, az egymásnak ellentmondó tendenciákat, az eredményeket és a korlátokat, a rövid- és hosszútávú hatásokat, a gazdaság és a politika kölcsönhatásait (a válság vagy a fellendülés hatásait a forradalomra) – egyszóval finom, részletes elemzést kell elvégeznünk ahhoz, hogy ne kelljen behódolnunk azoknak az intellektuális diktátumoknak, amelyek a “világméretű folyamatokat” az ökonomizmus vagy az etnocentrizmus szemüvegén keresztül vizsgálják. Az értelmiségiek, köztük a tudósok között nemzedékek óta éles törésvonal húzódik: az egyik oldalon találjuk azokat, akik számtalan módon és formában – bármily kritikusan is – a “neoliberalizmus” híveiül szegődtek, vagy fejet hajtottak “a világtörténelem legsikeresebb ideológiájának” “koherens és szisztematikus koncepciója” előtt, míg a másik oldalon állók aktívan harcolnak, írnak, alternatívákat – szocialistákat és másféléket – építenek ezekkel a nézetekkel szemben.¹

Ám a társadalmi átalakulásokban az értelmiségiek szerepe, jóllehet összetett és fontos, de sosem döntő. Sokkal gyakoribb, hogy inkább az osztályok közti erőviszonyok elmozdulásait tükrözik vissza, mintsem olyan határozott, “független” és “realista” álláspontokat képviselnének, mint azt néha, önmagukat is ámítva, hangoztatják. A történelmet áttekintve láthatjuk, hogy az értelmiségiek tömegesen a legjobb esetben is csupán a gyarmati, diktatórikus vagy éppen fasiszta rezsimek elleni demokratikus és/vagy nacionalista mozgalmakhoz csatlakoztak. A társadalmi forradalom mozgalmai csupán ingadozó, ellentmondásos és korlátozott támogatásra számíthattak tőlük. Az orosz értelmiség túlnyomó része ellenségesen viszonyult az októberi forradalomhoz, akárcsak kínai, vietnami, vagy kubai kollegáik, amikor az országaikban kitört forradalmak az egalitárius elképzelések felé fordultak, és az USA imperialista támadásaival kellett szembenézniük.

Az átmeneti vagy történelmi vereségeket követő ellenforradalmi időszakokban számos, egykor radikális értelmiségi tért vissza eredeti osztálygyökereihez. Sajátos utakon jártak: sokan közülük felfedezték a jobboldali ideológiák vonzását (az oroszországi spiritualizmus 1906 és 1910 között); saját szenvedésüket és elszigeteltségüket a fennálló rend megváltoztathatatlanságának és örökkévalóságának doktrínájává tágították. A hatalom előtti meghunyászkodásuk kísérőjelenségeként a jobboldal realizmusa és ékesszólása a baloldal vereségeinek, hibáinak, tévedéseinek, csalódásainak, önámításának ócsárlásában merült ki.² Ebből a vezeklő attitűdből ered az, amit C. Wright Mills “rögeszmés realizmusnak” nevezett: egy olyan fajta teoretizálás, amely az adott hatalom egydimenziós felépítését fogadja el a valóság manifesztumaként, és a baloldal történelmi vereségét egy új politikai gondolkodás kiindulópontjaként értelmezi.³

Az effajta ál-elméletfaragás híján van minden történelmi alapnak. A megkopott ifjonti hév és a középkorú intellektuális impotencia szellemi táptalajáról csupán egy aszott, minden világmegváltó vonástól mentes baloldaliság sarjad, ha eltekintünk attól a fénytől, amely a történelmi defetizmus barátainak köréből sugárzik. Ez az esszé azt igyekszik érvekkel alátámasztani, hogy a baloldaliság múltja sokkal összetettebb és ellentmondásosabb, mint azok az állóképek sugallják, amelyek az ötvenes évek konformitását, a hatvanas-hetvenes évek forradalmi lendületét, vagy az 1980 és 2000 közötti időszakra jellemző vereséget és bomlást merevítik ki.⁴ A fenti periódusokban ható kulturális és ideológiai áramlatok mindegyikének megvoltak a maguk ellenpontjai, miközben maguk is ellentmondásos politikai realitásokat tükröztek, amelyek viszont hozzájárultak a baloldal által követett utak kijelöléséhez. A múlt kritikus újragondolása, és a baloldal mai helyzetével való összevetése lehetővé teszi számunkra az euro–amerikai imperializmus felvirágzásának szisztematikus megértését, beleértve annak korlátait, és a vele szemben – kívülről és belülről – fellépő forradalmi kihívások szerepét is.

A mai összefüggések megértése az objektív és szubjektív realitások szigorú, elvi analízisét kívánja, amely nem esik abba a hibába, hogy a jelenlegi felállás abszolutizálásával a baloldal szerepét csupán a múltbéli sikerek ellenhatásaként fellépő kudarcok feletti önostorozó siránkozásra korlátozza. Egy ilyen elemzés elkerülhetetlen, ha nem akarunk továbbra is jobbfelé csúszni, vagy egyfajta apolitikus, ködös, intellektuális önigazolásba süppedni.⁵

 

 

Az ötvenes-hatvanas évek történelmi áttekintése

 

Soha nem volt nagyobb egyenlőtlenség Észak és Dél között a baloldali politika terén, mint az ötvenes években: Afrika, Ázsia és Latin-Amerika egyaránt heves baloldali kitörések helyszíne volt. Algériában, Indokínában, Kubában és Koreában (hogy csak néhányat említsünk) forradalmárok milliói vívták világtörténelmi jelentőségű harcaikat az euro-amerikai imperializmus és neokolonialista védencei ellen. Ugyanakkor az USA-ban és Angliában viszonylagos “nyugalom” honolt. Ám óriási csúsztatás lenne, ha az ötvenes éveket a “konformitás” időszakaként jellemeznénk.⁶ Még Európában – Olaszországban, Franciaországban, Görögországban (a polgárháborús vereség dacára) és Jugoszláviában – is erőteljes, nagy tömegeket mozgósító kommunista pártok léptek – az antikolonialista harcokat leszámítva – az osztálypolitika színpadára. Kelet-Európában ellentmondásos munkásfelkelések rázták meg az NDK-t, Magyarországot és Lengyelországot, miközben felvirágzott a kritikus hangvételű underground filmművészet. Csak a vak eurocentrizmus bagatellizálhatja el az ötvenes évek harcainak fontosságát a hatvanas évek angliai és amerikai baloldali fellendülésének fényében. E harcok olyan összefüggő rendszert alkottak (mint az algériai háború elleni parlamenten kívüli akciók a hatvanas évek elején), amely előkészítette a hatvanas évek végén kirobbanó harcok közegét, éppen úgy, ahogyan a vietnamiak első győzelmei az ötvenes években kialakították azt a színpadot, amelyen később a vietnami háborút ellenző amerikai mozgalmak játszották a főszerepet.

Ebből a teoretikai nézőpontból szemlélve a baloldal egyenlőtlen fejlődése dacol azokkal a politikai szabályokkal, amelyek az egyes területek partikuláris konjunktúráit tükrözik. Metodológiailag – mint arra Sartre és Sweezy Kubában tett látogatásaik alkalmával a hatvanas évek elején rádöbbentek – nem csökkenti a tömegharcok történelemformáló jelentőségét, ha nélkülözik a teoretikusokat (vagy legalábbis az angol-amerikai szcéna számára is ismert neveket).⁷

Marxista szemszögből nézve az a tény, hogy forradalmi harcok robbantak ki olyan országokban, ahol a termelőerők általánosan gyengék, ám a társadalmi viszonyok meglehetősen robbanékonyak, az emberi tevékenységre összpontosító teoretikus perspektívákat erősíti az európai szociáldemokraták és kommunisták mechanisztikus, csak a “termelőerőkre” fókuszáló érvelésével szemben, amely az aktív vagy passzív prokolonialista gyakorlat igazolásául szolgál (és később Bill Warren – az NLR/Verso-ban – majd, cseppet sem meglepő módon, Perry Anderson új teoretikai támasztékokat fabrikáltak hozzá).⁸

Ha az ötvenes években nem köszöntött be a világméretű összhang, akkor ez éppúgy igaz a következő évtizedre, a tiltakozásokban bővelkedő, egyöntetű forradalmi fellendülést hozó hatvanas évekre is. Bár nyilvánvalóan óriási tömegharcok rázták meg Észak-Amerikát, Európát és a Harmadik Világ számos részét, a hatvanas években a világ fontos országaiban fontos irányváltások történtek, és a tömegmozgalmakban súlyos ellentmondások és egymással szemben álló irányzatok burjánzottak. Az elmélet terén mindez eredményesnek bizonyult, hiszen a marxista gondolkodást pozitívan átértékelték és kreatívan fejlesztették, kiterjesztve a szellemi munka és az új problémák addig érintetlen területeire is.

Az agrárproletárok és a paraszti hátterű gerilla- és társadalmi mozgalmak masszív aktivitása Indokínában, Kubában és néhány más országban egyes marxistákat arra ösztönzött, hogy forradalomelméleteikben újraértékeljék a parasztság és a vidék harcának szerepét.⁹ Ehhez hasonlóan az európai-amerikai imperializmus kubai, indokínai, kongói stb. véres birodalmi intervenciói hatására egy pár nyugati marxista figyelme ismét az imperializmus kérdése felé fordult. Olvasni kezdték az újonnan jelentkező nem nyugati marxisták, így Fanon, Cabral vagy Guevara írásait, akik komoly hatással voltak a nyugati militánsokra és a nyugati értelmiségiek nem elhanyagolható részére.

A fenti “intellektuális cserebere” negatív oldalát abban a hatásban láthatjuk, amit egyes nyugati marxisták az északi és déli harcokra gyakoroltak. Regis Debray könyve, a Forradalom a forradalomban, amely rosszul alátámasztott, torz elméleteket fabrikált a kubai forradalomról, hogy felajánlja saját, militarista-elitista receptjeit, komoly terhet rakott a latin-amerikai baloldal vállaira.¹⁰ Debray-t később, miközben Che Guevara gerilláihoz akart csatlakozni, elfogták és kivallatták; a gerillák búvóhelyéről adott információi a harcosok megtizedeléséhez vezetett. Debray-t végül szabadon engedték – utóbb a neoliberális Mitterand-kormány tanácsadója, a francia atombomba és a büszkén vállalt francia sovinizmus élharcosa vált belőle. Mindennek dacára az angol-amerikai balosok egy része még mindig nagyra tartja, hiszen időnként banális módon elkérődzik a tömegmédia szerepén, és készített egy meglehetősen arrogáns interjút Marcos alparancsnokkal, a zapatisták vezetőjével.

Míg Debray az európai baloldal harmadik világbeli negatív hatását személyesíti meg, addig Althusser és követői minden teoretikai furfangjukat bevetve egy harci szempontból teljességgel használhatatlan elméleti konstrukciót fabrikáltak, az elegánsan deduktív logikára alapozott olyan absztrakt tételek sorát állítva fel, amelyek bármiféle harci gyakorlat vagy empirikus valóság szempontjából teljességgel irrelevánsak.¹¹ E.P. Thompson, Poulantzas és Miliband olyan teoretikai vitákba bonyolódtak, amelyek elősegítik ugyan a “politikai” és a “kulturális” szférák jobb megértését, ám ignorálják az imperializmus, és különösképpen az imperialista állam szerepét. Thompson egyfajta etnocentrikus amnéziától sújtva alaposan alábecsülte a harmadik világ harcainak szerepét a nukleáris háború kialakulásának veszélyében. Számára a nukleáris fenyegetés csupán a NATO és a Szovjetunió közötti hidegháborúban öltött testet.¹² Eurocentrikus álláspontján jottányit sem változtatott, pedig időközben napvilágot láttak a beszámolók, amelyekből nyilvánvalóvá vált, hogy a világ az 1962-es Kubával szembeni USA-blokád, az 1954-es indokínai események, a koreai háború kezdeti szakaszai, és a hatvanas évek végén, a vietnami háború idején került legközelebb egy nukleáris háború kitöréséhez. Amikor a (Ken Coates szerkesztette) Spokesman hasábjain kritizáltam Thompson tézisét, ő inkább hallgatott.¹³ Milibandnak és Poulantzasnak a kapitalista államról folytatott vitáját olvasva, az ember soha nem tudhatja meg, hogy az USA – mint kapitalista állam – főbb ideológiai/gazdasági forrásai és intézményei állnak egy jelentős imperialista háború hátterében. A hatvanas években a szellemi kreativitás hatalmas hulláma bontakozott ki, amelynek azonban megvoltak a maga jelentős politikai és intellektuális korlátai.

Az USA-ban kialakuló tömeges háborúellenes mozgalmak, a feketék gettólázadásai és a polgárjogi mozgalmak, vagy – még hangsúlyosabban – a francia és az olasz diák-munkás felkelések alapvető politikai kérdéseket vetettek fel, amelyek az utóbbi országokban az államhatalom kérdését is érintették. A baloldal újjászületése rácáfolt az “ideológia végéről” való ideologizálásra (Daniel Bell), a radikális “hatalmi elit” teoretikusai által hangoztatott pesszimista jóslatokra (C. Wright Mills), és az “amerikai évszázad” olyan prókátoraira, mint Henry Luce a Time-tól. Az újból erőre kapó baloldal ugyanígy azokat a szociáldemokrata ideológusokat is diszkreditálta és marginalizálta, akik szekerük rúdját a “demokratikus értékek” nevében a nyugati imperializmushoz kötötték.¹⁴ Meglehetősen bizarr módon e diszkreditált ideológiák közül nem egy – így az USA példátlan és totális dominanciájának, az ellenállás hiányának és a balos ideológiák kimúlásának ideológiája – legutóbb Perry Anderson cikkéből köszön vissza, amelynek szerzője ironikusan a Megújulások címet adta.

Marxista és újbaloldali írók és aktivisták új nemzedéke lépett színre, akik az előző generáció legjobbjaihoz kapcsolódtak: Lelio Basso, Ernest Mandel, Jean-Paul Sartre, Herbert Marcuse, Charles Bettleheim, Hal Draper, Paul Sweezy, E.P. Thompson, hogy csak néhányat említsünk közülük. A hatvanas években a baloldal igen sokrétű volt, még ha a publicisták és később a történészek csupán egyetlen dimenziójáról vettek is tudomást, összemosva az “újbaloldalt” a kérészéletű rockbálványokkal, a kokaint szippantó, apolitikus misztikusokkal és költőkkel.¹⁵ A hatvanas évek baloldala politikai és kulturális téren egyaránt az egymással szembenálló és konfrontálódó mozgalmak színes mozaikja volt. Az USA-ban például egy fontos, a háború ellen mozgósító bizottság erős trockista befolyás alatt állt, különösen New York városában, míg a San Francisco-i Öböl környékének antirasszista kampányai mögött a W.E.B. DuBois Club, a kommunista párt ifjúsági csoportja állt. Csupán később jelentkezett az a törekvés, hogy a hatvanas évek baloldali mozgalmát egy az egyben az “újbaloldallal”, míg ez utóbbit a Students for a Democratic Society (Diákok egy Demokratikus Társadalomért – SDS) csoporttal azonosítsák. Ez azonban jórészt csupán a hivatásos történészekké avanzsáló egykori SDS-esek önigazolását szolgálja, akik a beavatottak biztonságával beszélnek egy olyan mozgalomról, amely tudatosan elhatárolódott a háborúellenes mozgalmaktól, amelyet a Black Power (Fekete Hatalom) legmilitánsabb szárnyai nem voltak hajlandóak egyenrangú szövetségesként kezelni, és nem sok szerepet játszott a Berekely-i egyetem lázongó diákjai között.¹⁶

A baloldali értelmiség körében számos jól elkülöníthető stílus alakult ki: az egyik irányzat a világ nagy kérdéseit a magántulajdon problematikájához kötötte, és közvetlenül belefolyt a harcokba. Mások, az absztrakt teóriák felkent prófétái (a “strukturalisták”) a “posztstrukturalistáknak” készítették elő a talajt; végtelen sorban szülték az elméleteket, és végnélküli meddő vitákat folytattak arról, hogy hányféle termelési módot is lehet “elkülöníteni” egyetlen társadalmi formáción belül. Az anti-intellektuális “populista” értelmiségiek alkották a harmadik irányzatot, akik elméleteiken az apolitikus tiltakozókat és rocksztárjaikat “az új politikai médiumokként” emelték piedesztálra. És végül ott voltak – az oldalvonalra szorulva – a professzionális antikommunista szociáldemokraták, akik az imperialistákat támogató sajtótermékekben tették közre jeremiádáikat, amelyekben a baloldali diákmozgalmaknak a “sztálinizmussal” kapcsolatos illúziói felett keseregtek – mármint hogy a baloldal támogatta a Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front szabadságharcait.

Az elvi baloldal, amely az intellektuális tevékenységet gyakorlati aktivitással párosította, bonyolult kétfontos harcba bonyolódott: egyrészt a “forradalmi rockzene” anti-intellektuális dicsőítése, másrészt pedig az íróasztaluk mögül teoretizáló “strukturalisták” obskúrus, az élettől elszakadt intellektuális “apparátusa” ellen. Az úgynevezett “ellenkultúra” mozgalma valójában tudatosan is egy múltba tekintő, visszafelé forduló individualizmust propagált, amely később (számos hirdetőjével együtt) könnyen beolvadhatott a “piaci populizmus” ideológusainak: a kokós brókereknek, a hosszú hajú reklámguruknak és a “hip” szlogeníróknak a kelléktárába.

Az USA szövetségi kormányzatának de facto elnéző drogpolitikája miatt a drogfogyasztás óriási méreteket öltött a gettókban csakúgy, mint a baloldali aktivisták között, és ez sokakat elvont a politikától. Az ópium a baloldal ópiumává lett. William Burroughs, Allen Ginsberg és ministránsaik egy olyan filozófiát hirdettek, amely közelebb állt Ayn Rand reakciós miszticizmusához, mint Karl Marxhoz. Amit a kapitalizmus “radikális kritikájának” tartottak, az csupán az “individualizmus” egocentrizmusát visszatükröző múlékony életmódnak bizonyult, és közvetlenül a kilencvenes évek úgymond “vállalkozói jogaihoz” vezetett.¹⁷

A szex, drog és rock and roll balosai szélesre tárták a politikai mozgalomba vezető kapukat: rekedt hangjuk és buzgó szenvedélyük komoly tömegeket ragadott meg. Ám a tömegek könnyen jönnek, és könnyen mennek. Az ellenkultúra legtöbb tudományos eredménye nem volt több serdülők – és a serdülőkorban megrekedt középkorúak – hormonháztartását bizsergető ámításnál.

A politikai mozgalmat nem a rockzene, a muzsikusok és az ellenkultúra sztárjai hozták létre, ők csupán élősködtek rajta, és amikor a harcok megkoptak, a balosokra hagyták az ilyen-olyan ügy mellett kiálló koncerteket – a dollárokért folytatott hajszában csupán “populista” hacukáikat és retorikájukat őrizték meg.

A hatvanas években és a hetvenes évek elején jelentős politikai-kulturális áttörést jelentett a katonai sorozások átpolitizálódása, az antimilitarista ideológiák terjedése a fegyveres erők állományában és a közvéleményben – mindez lényegében a hadsereg megbénulásához vezetett, és szerepet játszott az indokínai háború befejezésében. A politikai-kulturális szemléletváltozás a hadkötelezettség megszűntetését és a katonai költségvetés legnagyobb mértékű csökkentését eredményezte a hidegháborús időszakban, de ahhoz is hozzájárult, hogy hosszútávon egyre kevésbé vetettek be amerikai szárazföldi csapatokat a tengerentúli harcokba. A zenei életben komoly befolyásra tettek szert az olyan háborúellenes folkénekesek, mint Joan Baez vagy Phil Ochs. Az antimilitarista kultúrára nagy hatással volt Malcom X, Che Guevara, és az értelmiségi aktivisták százai.

Erőteljes társadalmi mozgalmak alakultak ki a nők, a faji kisebbségek, vagy a környezetvédők körében, amelyek tovább tágították és mélyítették a radikális gondolkodást és gyakorlatot. Ezeken a mozgalmakon belül fontos divergenciák alakultak ki a kapitalista hatalomhoz való korlátozott alkalmazkodást propagáló liberálisok, és a magántulajdon uralmát megkérdőjelezők között. Ez a megoszlás fennmaradt a huszadik század hátralévő részében is: az egyik oldal pszeudo-radikális posztmodernista álláspontjáról az “identitás”-politikák fontosságát hangoztatta, míg a másik közelebb jutott az osztályszempontú elemzésekhez. Evvel kapcsolatban két dolgot kell hangsúlyoznunk. Először is, az új társadalmi mozgalmak már a hatvanas években is politikai szempontból radikálisokra és liberálisokra oszlottak. Másodszor az, hogy a kilencvenes években néhány vezetőjük megbékélt a kapitalista hatalommal, csupán az érintettek politikai előtörténetéből következik, és semmiképpen sem a mozgalom totalitását mutatja, de nem is a kilencvenes évek kapitalista felvirágzásának újdonsült eredményeit, mint azt Anderson véli.

A filmművészetben a tudományos-apolitikus politikai értelmiség az elit a Cahiers du Cinema és a Nouvelle Vague alkotásaival tankolta fel avantgard pózait, míg az aktivista értelmiség a kubai film és a dokumentumfilmek felé fordult, olyan alkotókra figyelt, mint Gillio Portocarrero, Costa Gravis és Litten, és olyan filmekre, mint a Battle of Algiers, a Burn, a Z, a Missing, vagy a Battle of Chile. Ezek a filmek és alkotóik aktivisták tízezreit hozták össze, olyan új esztétikai áttörést katalizálva, amely összekötötte a művészetet és a politikát.

Mély szakadékok alakultak ki a nyugati marxisták és az antiimperialista szerzők között. Az előbbiek tagadták az indokínai, latin-amerikai és dél-afrikai forradalmi tömegharcok jelentőségét. A “tercermundizmus” jelzője afféle közös menedékként szolgált azoknak a nyugati marxistáknak a számára, akik főként a “fejlett kapitalista országok” eseményeire, és – még inkább – saját nukleáris kampányaikra, könyvtári kutatásaikra és szakmai párbajaikra összpontosították figyelmüket. Az antiimperialisták részt vettek az imperializmus és a Harmadik Világ között feszülő ellentétek, a belső osztálystruktúrák és a forradalmi perspektívák megvitatásában, elemzésében és elméleti feldolgozásában. Néhányan egy absztrakt “globalista” perspektívából írtak¹⁸ , mások az “osztályszempontú megközelítést” választották elemzéseikhez. Az előbbiek – nyugati marxista ellenfeleik véleményét tükrözve – lényegében figyelmen kívül hagyták a nyugati országok forradalmi- és osztályharcait. Az utóbbiak optimisták voltak, mivel az 1968-as franciaországi és az 1969-es olaszországi lázadások alapján úgy látták, hogy lehetséges egy osztályalapú hidat verni a birodalmi-gyarmati megoszlás szakadéka fölé.

Fontos megjegyezni, hogy az értelmiségiek en masse túl későn léptek ki a politikai küzdőtérre, miután a tömegmozgalmak már megerősödtek és nemzeti kiterjedést értek el, ugyanakkor túl korán hagytak fel az aktív közreműködéssel. Számukra az jelentette a legnagyobb áttörést, hogy az egyetemi adminisztráció kénytelen-kelletlen hivatalosan is elismerte a baloldali értelmiségieket. Másrészről számos balos értelmiségi szakmai munkásságában teret engedett az egyetemek “intézményesített” baloldali filiszteri gondolkodásának, és többé már nem a politikai szempontok határozták meg írásaikat. Az akadémikus marxizmus folyóirataival, konferenciáival és tudományos vitáival segített kitölteni a szakmai önéletrajzok réseit, megkönnyítette az előrejutást, sőt, államilag finanszírozott kutatási központokat és remek pozíciókat juttatott a legtöbb vállalkozónak. A mozgalmak és harcok számukra többé már nem az aktivitás, hanem a kutatás “tárgyai” lettek. A nyugati intézményesített baloldaliak – főként a latin-amerikai puccsok sorozatát követően – a Harmadik Világból elmenekült kollegáikat is bevezették az akadémikus balosság – alapítványok támogatta – világába, ahol az alkalmazkodás teremtette “anyagi egzisztencia” és a siker normarendszere biztosíthatták a fejlődést és az asszimilációt egy apolitikus, csupán szavakban politizáló marxizmushoz.

A hatvanas évek az értelmiségi politikai szerepvállalás összetett időszaka volt. A tudományos intézmények “harctérré”, a társadalmi mobilitás mozgatóivá váltak – és egyben belépőjegyet biztosíthattak a domináns kultúra szakmai szentélyeibe.

 

Ellenforradalom a forradalomban

 

Baljós jelek azonban már akkor is feltünedeztek, mikor a hatvanas évek felfordulásai tetőpontjukra hágtak: a Harmadik Világ két hatalmas és ígéretes országában, Indonéziában és Brazíliában puccsok törtek ki az USA támogatásával; az előbbi országban aktivisták millióit mészárolták le, míg az utóbbiban alaposan aláaknázták a baloldal mozgásterét. A kínai Kulturális Forradalom, amely a bürokratikus hatalommal szembeni egalitárius kihívásnak indult, az elit frakcióiban dúló belháborúk játékszerévé silányodott, elidegenítette az aktivistákat, kiüresítette a forradalmi jelszavakat, és előkészítette a talajt a hetvenes évek végén felvirágzó kapitalista restaurációs erők számára. Hruscsov kinyilatkoztatásai a sztálini korszak elmúltával fellazították a sztálinizmus elnyomó apparátusát, és közben a pénzsóvár nyugatimádó szakemberek, pártfunkcionáriusok és feketepiaci ügyeskedők új generációja számára is bátorítást nyújtott.

Miközben a “szovjet marxizmus” a relatíve privilegizált elit által manipulált állami ideológiává változott, a szovjet lakosság életszínvonala jelentősen emelkedett: teljes volt a foglalkoztatottság, ingyenes és elérhető az orvosi ellátás és az oktatás, olcsó volt a lakás, és a munkások állami üdülőkben tölthették szabadságukat. A Szovjetunióban végbemenő fontos társadalmi-gazdasági és politikai haladást azonban az újbaloldaliak jelentős része figyelmen kívül hagyta; ők továbbra is ragaszkodtak az idejétmúlt “antisztálinista” retorikához, ahelyett, hogy nekiveselkedtek volna az ellentmondásos és komplex szovjet valóság aprólékosabb elemzésének. Mint a New Left Review egyik szerkesztője mondta nekem abban az időben, amikor a trockisták a Vatikán és a CIA által támogatott lengyel Szolidaritással bocsátkoztak forró románcba: “Bármi jobb, mint a sztálinizmus”.¹⁹ A kilencvenes évek orosz katasztrófájának magvait már a hatvanas és hetvenes évek sztalinofóbiájának idején elvetették.

Voltak olyan kiemelkedő értelmiségiek, akik szóban és tettben ellenálltak az imperialista nyomásnak és csábításnak: mikor Jean-Paul Sartre elutasította a Nobel-díjat, és Bertrand Russellel és Lelio Bassóval részt vett az indokínai (majd latin-amerikai) “Russel Bíróság” megszervezésében, akkor közös európai platformot adott az USA-genocídium áldozatainak és az ellene harcolóknak.

Bármilyen érdemleges kutatás, ha azt tűzi maga elé, hogy a jelent egybevesse az elmúlt négy évtizeddel, felül kell, hogy emelkedjen a leegyszerűsített, felszínes dichotómiákon, amelyek nem vesznek tudomást az ellentmondásokról és az ellenáramlatokról, és figyelmen kívül hagyják azokat a lehetőségeket és korlátozottságokat, amelyek bármilyen felívelő vagy leszálló ágba került népi harcra jellemzőek. Ez különösen így van a kulturális és intellektuális mozgalmak tekintetében, ahol egyik vagy másik fajta film vagy zenei irányzat esetében szigorúan el kell választanunk személyes viszonyulásunkat a vizsgálat tárgyának valódi politikai hatásától és befolyásától. Intellektuálisan tisztességtelen eljárás átsiklani a múltban (különösen a hatvanas-hetvenes években) és a napjainkban fellépő ellenáramlatok felett csak azért, hogy egy fekete-fehér képet festhessünk. Ez a metodológia azt az intellektuális kaptafát húzza a történelemre, amely szerint a hatvanas évek politikai légköre forradalmi volt, míg a kilencvenes években a baloldalnak, a marxizmusnak vagy a fontosabb társadalmi harcoknak nincs jelentősége, az USA hegemóniája elsöprő és vitathatatlan. Ez nem csupán egy alig leplezetten reakciós politika, hanem egy silány társadalmi és politikai elemzés, amelyet mindennemű történelmi-elméleti támaszték mellőzésével tákoltak össze. A pesszimizmustól és tudományos elfogultságtól eltorzított egydimenziós teoretizálás egy olyan adomázgatós módszert eredményez, ami inkább egy ügyvédi esetleíráshoz hasonlít, hiszen a megszűrt tények felsorakoztatása helyettesíti benne a kilencvenes évek és az új ezredév komplex és változó valóságának alapos elemzését.

 

Restauráció, imperializmus és forradalom a kilencvenes években

 

A kilencvenes éveket nem érthetjük meg pusztán azáltal, hogy kibocsátunk egy “politikai kiáltványt”, amely leszögezi, hogy az USA hegemóniája megkérdőjelezhetetlen, nincsenek többé forradalmi harcok, a jobboldal ideológiája koherens és szisztematikus²⁰ , míg a baloldalé feloldódott, töredékes és irreleváns²¹ . Akkor sem beszélhetünk koherens egészként a századról, ha figyelmen kívül hagyjuk a válságot, amellyel kezdődött, azt a spekulatív ámítást, amely lezárta, és a kettő közötti bizonytalan instabilitást. Nem feledkezhetünk meg az amerikai imperialista intervencióval szembeni mély és heves ellenérzésekről az Öböl-háború előtt, és az évtized végén megerősödő ellenállásról az európai-amerikai gazdasági dominanciával szemben. Szándékolt rövidlátásra van szükség ahhoz, hogy ne vegyünk tudomást az imperializmus vereségeiről, a Harmadik Világban megerősödő nagy jelentőségű antiimperialista mozgalmakról, a tömegharcokról, amelyek megkérdőjelezték az imperialista neoliberális politikák teljes fegyvertárát, nemzetközi pénzügyi szponzoraikat és belpolitikai támaszaikat.

Kétségtelen, hogy az imperializmus komoly győzelmeket is elkönyvelhet, és a baloldal is számtalanszor hátrahőkölt – mindezt szintén figyelembe kell vennünk. Ám nyilvánvalón csak egy ahistorikus és felszínes ítéletalkotás alapján jelenthetnénk ki, hogy évtizedünk a baloldal minden korábbit felülmúló mértékű történelmi vereségeinek eleddig példátlan sorozatát hozta. A harmincas évek elejétől a negyvenes évek elejéig a baloldal szinte egész Európában (Németországban, Olaszországban, Oroszországban, Spanyolországban, Magyarországon, Lengyelországban) totálisan vert helyzetben volt, vagy korábbi befolyásának csupán töredékével kellett beérnie (Franciaországban vagy Norvégiában); volt, ahol a baloldal elszigetelődött a fő hatalmi centrumoktól (Kínában és Indokínában), és arra is találunk példát – Nagy-Britannia és az USA esetében – hogy beleidomult az imperialista rezsimekbe. Munkások, parasztok és más kisemberek tízmillióit mészárolták le, miközben százmilliók olyan vérgőzös diktátorok uralmát nyögték, akik még a legalapvetőbb osztályszerveződéseket is betiltották. Olyan teoretikusok jelentkeztek – mind a jobb-, mind a baloldalon – akik az újonnan felemelkedő fasiszta vagy “bürokratikus” (Burnham) hatalmat a “jövő útjaként” üdvözölték (Lindbergh), ellenállhatatlannak és mindenhatónak tartották.²² A megszállt területeken néhány értelmiségi a filozófiai és irodalmi ujjgyakorlatok felé fordult (Sartre, Camus). A fasizmus és az imperializmus a keletet és nyugatot egyaránt sújtó kapitalista gazdasági válságból és a baloldal passzivitásából nyerte erejét. A német és az osztrák szociáldemokraták készek voltak megosztozni a hatalmon a nácikkal, míg végül erőszakkal ebrudalták ki őket állásaikból, sokukat bebörtönözték, mások száműzetésbe vonultak – és néhányan békésen éldegéltek tovább Németországban.

A kilencvenes években semmi hasonló nem történt, dacára annak, hogy kegyetlen elnyomás és imperialista bombatámadások áldozata lett – többek között – Irak (egymillió halott) és Jugoszlávia (több ezer áldozat). Ha más nem is, az USA-erőszak mindenképpen sokkal súlyosabb volt a hatvanas-hetvenes és a nyolcvanas években. 1965 és 1976 között négy­millió embert mészároltak le Indokínában, ötvenezret Dél-Amerika déli szarván. 1979 és 1989 között az USA – a különféle halálbrigádok és az általa életre hívott és támogatott terrorista rezsimek segítségével – csupán Közép-Amerika országaiban közel háromszázezer munkás, paraszt és társaik haláláért volt felelős – és akkor még nem is beszéltünk azokról a milliókról, akik az amerikai lízingben dühöngő angolai, mozambiki, afganisztáni és kambodzsai háborúkban vesztették életüket. A kilencvenes években semmilyen, az USA “hegemóniájáról” folytatandó komoly vita nem kerülheti meg azokat a véres osztály- és imperialista háborúkat, amelyek ezt az évtizedet megelőzték, és meg kell vizsgálnia azokat az igen robbanékony osztályviszonyokat és kiszolgáló rezsimeket, amelyeket az imperialista rezsimek életre hívtak.²³

Az USA “hegemóniájáról” szóló teória meglehetősen bárgyú koncepció, amely alaposan feltupírozza a “politikai meggyőződés” szerepét, és teljességgel alkalmatlan arra, hogy megmagyarázza az erőszak kiterjedését és mélységét a közelmúltban, illetve – szelektív, de kimutatható – folyamatos alkalmazását a jelenben. Elméletileg arról van szó, hogy az imperialista hatalom ciklikus, a politikai és társadalmi viszonyokon, valamint az állami terroron alapul, és soha nem “totálisan domináns” (még az úgynevezett totalitárius rezsimek esetében sem), és kétségkívül pusztítóbb és dominánsabb volt a mögöttünk álló évszázad más évtizedeiben. Ebből a történelmi nézőpontból megcáfolhatjuk az USA birodalma előtt hajbókoló nyugati marxisták egynémely dagályos tézisét, vagy azok felvetéseit, akik semmiféle más realitást nem képesek meglátni az imperialista hatalmon kívül.

Ám nemcsak történelmi érvek szólnak az USA dicsőítői ellen. Egyre több bizonyíték kerül napvilágra, amely megkérdőjelezi az USA birodalmi hatalmának vitathatatlanságát – mind társadalmi-politikai, mind diplomáciai és gazdasági téren.

A kilencvenes évek során a világ legtöbb részén jelentős antiimperialista, szocialista és balos populista mozgalmak virágoztak fel, amelyek megkérdőjelezték a imperialistákat kiszolgáló bábrezsimek uralmát, az imperialista hatalmat finanszírozó nemzetközi pénzügyi szervezeteket, és specifikusan az egész neoliberális politikai forgatókönyvet. A szakszervezetek, a közösségi szerveződések, a környezetvédők, a paraszt- és farmerszervezetek, a diákok, a feministák és rengeteg más csoportosulás óriási tüntetéseket szerveztek az imperialista uralkodó osztályok ellen Seattle, Washington, Melbourne, Prága, Nizza és más nyugati nagyvárosok utcáin. Indiában a gazdák százezrei szerveződtek arra, hogy szembeszálljanak a rájuk erőltetett amerikai és európai biotechnológiai, agrokémiai és agrártechnikai módszerekkel, vagyis a multinacionális cégek azon törekvésével, hogy megszabhassák a helyi termelést és monopolizálják a vetőmagellátást (aligha tekinthetjük ezt “archaikus mozgalomnak”, mint ezt néhány nyugati marxista tette). Az összes kontinensen fellángoltak a harcok: farmerek és parasztok, fogyasztói csoportok és szakszervezeti aktivisták (vezetőikkel szembeszállva) vették fel a harcot a multinacionális cégekkel, eltorlaszolták az utakat, megszállták a parlamenteket, és láthatólag mélyebben megértették az IMF-World Bank működését, mint korábban bármikor. E mozgalmak kiterjedése, mélysége és következetessége régiónként – a történelmi helyzet függvényében – más és más volt, de mindnyájan osztoztak az imperialista dominanciával szembeni közös ellenállásban. Egyes régiókban jelentős eredményeket, politikai és gazdasági győzelmeket értek el, ami a mozgalmak erejét tovább növelte, és radikalizálta a harcot. Más helyeken a tömeges társadalmi akció hullámait egyfajta apály követte, és az erők átrendeződtek.

Ezek a forradalmi és radikális mozgalmak különböztek a korábbi periódusok mozgalmaitól, ezért új konteksztusban kell vizsgálnunk őket. A kilencvenes évek egyes mozgalmai átvettek korábbi marxista programokból; mások sokkal kiterjedtebben és bőségesebben integrálták a sokszínű harcokat az antikapitalista – vagy legalábbis nagytőke-ellenes – harcok örvénylő sűrűjébe. Az egyre erősödő fogyasztói mozgalmak (a génmanipulált élelmiszerek, a kergemarha-kór és más kapitalista újítások ellen tiltakozók) mellett újabb környezetvédő, társadalmi igazságosságot követelő, vagy feminista mozgalmak tűntek fel, amelyek megkérdőjelezték a magántulajdon uralmát. Anderson igyekezete, hogy ezeket a “zöldeket” összekeverje a Németországi Zöld Párt vezéreivel, vagy a feministákat a Clinton-párti nőmozgalmárokkal, csupán hitvány okoskodás és etikátlan politikai polémia.²⁴ Az új nemzetközi hálózatok és a nemzetközileg szervezett harcok magasabb szintre jutottak, mint a hatvanas évek hasonló próbálkozásai. Metodológiailag hibás elősorolni mindazt a baloldali szerveződési formát és aktivitást, amely a hatvanas évek után eltűnt, majd hiányukat a kilencvenes évek baloldalán kérni számon.

Mikor a “szovjet tömb” felbomlott, gyakorlatában már részlegesen sem volt egyfajta “marxista kultúra” része, sem az adott országokon belül, sem nemzetközileg. Elméletei már nemcsak Európában és Észak-Amerikában veszítették el befolyásuk nagy részét, de a Harmadik Világban sem voltak már igazán népszerűek. A szovjet tömb jelentősége abban állt, hogy az USA imperializmusának ellensúlyát képezte, alternatív piacokat, kereskedelmi forrást, beruházási lehetőségeket, kölcsönöket és fegyvereket kínált – stratégiai érdeke volt az el nem kötelezett országok és egynéhány forradalmi rezsim támogatása, még akkor is, ha az őt követő pártokra szemellenzős, egyes esetekben kifejezetten destruktív politikát kényszerített is. A kilencvenes években már nincs igény a forradalmi centrumokra vagy a forradalmi igazságok fennkölt bálványozására.

Ám ugyanakkor erőteljes gerillahadseregek – a mexikói Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) és a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) – veszik fel a harcot az államhatalommal, és ezeket Washington is az USA imperialista hatalmára nézve elsőrendű veszélynek tartja. A két gerillahadsereg együttesen mintegy húszezer harcost számlál, és ennek többszöröse az őket támogató parasztok és a városi gerillaegységekben részt vevők száma. Az USA-birodalommal szembeni hatvanas évekbeli gerillamozgalomhoz viszonyítva a kilencvenes évek kolumbiai gerillái nagyobb területet ellenőriznek, jelentősebb katonai-politikai-stratégiai lehetőségekkel rendelkeznek, rátermettebb vezetésük van, és – ami a legfontosabb – kitartóbbak²⁵ . Méretét, a résztvevők számát, geopolitikai fekvését és gazdasági forrásait tekintve, az USA és Kolumbia közti konfrontáció sokkal nagyobb jelentőségű, mint a kubai vagy a nicaraguai forradalom volt.

Ugyanezt mondhatjuk el a brazíliai agrárproletárok között szerveződő Földnélküliek Mozgalmáról (MST). A több mint félmillió taggal és szimpatizánssal, több tízezer politikailag tudatos aktivistával rendelkező mozgalom – legutóbbi, 2000 júliusában tartott nemzeti Kongresszusán tizenkétezer delegált vett részt – agrárreformot, nemzeti felszabadítást és szocializmust követel; az MST egyfajta szervezeti gyűjtőbázissá vált a városi mozgalmak nagy része, a szakszervezetekből kilépő balosok, a radikális katolikusok és a marxista értelmiségiek számára. A hatvanas években egyetlen falusi mozgalom sem volt képes olyan mértékű sikeres akciókra, mint az MST a kilencvenes években: latifundiumok ezreit foglalták el, több mint kétszázezer családot (egymillió embert) juttattak földhöz, és egyre növekednek, dacára annak, hogy több száz vidéki aktivistájukat gyilkolták már meg. A hatvanas évek egyetlen parlamenten kívüli csoportosulása sem volt képes olyan tartós stratégiai szövetséget kovácsolni az egyházi, egyetemi, parlamenti, szakszervezeti és emberjogi tömörülések között, mint az MST. A hatvanas években nem sok csoport – ha volt ilyen egyáltalán – áldozott annyi időt és energiát aktivistáinak, kádereinek, regionális és országos vezetőinek politikai képzésére, mint ez a mozgalom.

Nem arról van szó, hogy a közeljövőben az MST sikerrel próbálkozhatna az államhatalom megragadásával; ám a nyugati félteke legnagyobb országában létezik egy bevallottan heterodox marxista tömegmozgalom, amely sikerrel dacol az USA imperialista dominanciájával és az azt kiszolgáló Cardoso-rezsimmel.

Brazília és Kolumbia az USA imperialista hatalmával szembeni legerősebb mozgalmakat példázza, ám ezeken kívül még sok olyan társadalmi mozgalom létezik, amelyek megérdemlik, hogy legalább megemlítsük őket. Ecuadorban, Bolíviában és Paraguayban erős szövetségek alakultak ki az indián parasztok és a szakszervezetek között, amelyek általános sztrájkjaikkal megrengették az USA-barát rezsimeket, megbénították az IMF-diktálta neoliberális megszorító intézkedéseket, és politikailag polarizálták országaik közvéleményét. A realizmus legelső feladata az, hogy felismerje az erőt – még akkor is, ha az netán alulról, vagy a Harmadik Világból jön.

Persze az USA dicsőítői erre azt válaszolják, hogy ezek a harcok “epizodikusak” (állandó ismétlődésük dacára), “nem állnak mögöttük pártok” (a parlamenten kívüli mozgalmak nem számítanak) és híjával vannak a “forradalmi elméletnek” (holott igenis van részletes politikai forgatókönyvük, nem úgy, mint egyes politikailag irreleváns, irodalmi-politikai euro-amerikai értelmiségi köröknek, akik a kulturális egzotikumok terén végzik skolasztikus bűvészmutatványaikat). Végső elemzésükben pedig leszögezik, hogy a fenti tömegmozgalmak követelései “asszimilálhatóak” a kapitalizmusba, és vezetőik “beolvadnak” abba (mármint az ő idealizált USA-“hegemónia”-képüknek megfelelően)²⁶ . Miközben ezek a nyugati értelmiségiek “hegemóniáról” papolnak, megfeledkeznek a folyamatos tömegmészárlásokról és a népi vezetők legyilkolásáról, az amerikai imperializmus által szervezett óriási elnyomó apparátusról és halálbrigádokról, amelyek sokkal inkább a hagyományos imperialista erőszakra építenek, semmint az amerikai “hegemónia” meggyőző erejére. Néhány nyugati értelmiségi esetleg hajlandó belátni, hogy az USA hegemóniájával szemben létezik bizonyos ellenállás a Harmadik Világ némely területén (bár ma már óvakodnak ezt a terminust használni), ám ez biztosan nem azokban a fejlett kapitalista országokban történik, ahol a legfontosabb döntések születnek.

Az új társadalmi mozgalmakra jellemzőek a nemzetközi tőke elleni tömegdemonstrációk. Minden ellentmondásosságuk ellenére (protekcionisták kontra internacionalisták) ezek a demonstrációk sokkal inkább a kapitalizmus elevenébe találnak, mint a hatvanas évek bizonytalan “Veled Vagyunk Vietnam!” jelszavai. Szemben a hatvanas évekkel, jelentős munkakapcsolat jött létre a szakszervezetiek, a farmerek, a diákok és az értelmiségiek között. Az oldalvonalon természetesen találhatunk olyan értelmiségieket, akik nem képesek meglátni a radikális potenciált (és valóságot) ezekben a harcokban, amelyek nem felelnek meg a forradalomról gondosan megalkotott prekoncepciózus ideáljaiknak. Ez megint csak a realizmus teljes hiányára utal náluk, és arra, hogy képtelenek megtalálni helyüket a kilencvenes évek változó politikai realitásai között.

Mindezt jól illusztrálja az az erőteljes, világméretű mozgalom, amely a génmanipulált élelmiszerekkel és az imperialista vegyipari konszernekkel szemben kialakult. Indiától Franciaországig a világ számos részén fogyasztók, farmerek, parasztok, diákok és munkások szálltak harcba a génmanipulált élelmiszerek, és az elterjedésüket támogató államok és rezsimek ellen. Harcuk olyan életteli és jólinformáltnak bizonyult, hogy komoly visszavonulásra kényszerítette a Monsantót és a többi multinacionális céget. A néptömegek és a big business között elmélyülő polarizálódás, az antiimperialista töltet és a cégellenes ideológia, valamint az, hogy ezek a mozgalmak – egyik célpontról a másikra összpontosítva harcukat – kitartóan fennmaradnak: mindez azt húzza alá, hogy ezek a harcok sokkal többek afféle szimbolikus, átmeneti és beintegrálható tiltakozásoknál. Valóban meglehetősen furcsa, mikor egy jónevű nyugati marxista ezeket a mozgalmakat – és a mögöttük álló empirikus információs bázist – elutasítva inkább a legreakciósabb vegyipari cégek sajtóközleményeit lobogtatja, és – kölcsönvéve az “új gazdaság” ideológusainak piaci populista propagandaszólamait – azokban látja a valódi forradalmi erőt.²⁷

A parlamenten kívüli harcokba bonyolódó új radikális mozgalmak bázisa tovább szélesedett azoknak a szakszervezeti aktivistáknak és munkásoknak megújuló aktivistásával, akik az új jobboldal (az ex-szociáldemokrata és demokratikus pártok) és a régi jobboldal között fennálló konszenzust feszegetik. Franciaországban, Németországban, Norvégiában és Dániában ezek a harcok alaposan megkérdőjelezték a szabadpiacot erősítő és a jóléti államot kiüresítő neoliberális forgatókönyveket. Ezek a mozgalmak elméletükben ugyan nem forradalmiak, de minden bizonnyal kiindulópontjai lesznek az osztályalapú politizálás újjászerveződésének.

A legtöbb marxista úgy véli, hogy a reformok minden forradalom kezdőpontjai; a kérdés az, hogy hogyan érik el ezeket a reformokat, és miként kapcsolódnak a szélesebb harcokhoz. A kapitalizmus értelmiségi hívei számára a reformok csupán a tőke alkalmazkodásának eredményei; a tőke képessége és akarata szerintük korlátlan a reformok bevezetése terén – dacára annak, hogy az elmúlt negyedszázadban nemigen lehettünk jelentősebb reformok bevezetésének tanúi.

Az elmúlt évtizedben végzett közvélemény-kutatások még az Egyesült Államokban is azt mutatták, hogy erős gyűlölet él a szabadpiaci kapitalizmussal szemben az emberekben, akiknek többsége üdvösnek tartaná a nemzeti egészségügyi politikát, a munkaadók által finanszírozott nyugdíjakat, a szociális biztonságot, a teljes foglalkoztatottságot és az állami szabályozást mindezeken a területeken. Az emberek jelentős többsége ellenzi a szabadkereskedelmet, a fennálló egyenlőtlenségeket, a cégek dominanciáját a választási kampányok és a kormánypolitika terén. Számos ilyen kérdésből jelentős társadalmi mozgalmak sarjadnak. Ezek a neoliberalizmus-ellenes érzületek megkérdőjelezik az USA uralkodó osztályának ideológiai “hegemóniáját” (hiszen a nép többsége nem osztja az uralkodó osztály elképzeléseit). A valódi kérdés nem a “hegemóniáról”, hanem a képviseleti demokrácia ellehetetlenüléséről szól: a nép által reprezentált érdekek (értékek) és az uralkodó osztály érdekeit szem előtt tartó politikai osztály gyakorlata között mély szakadék tátong.

Az USA szabadpiaci “hegemóniáját” megkérdőjelező kollektív akciókon és többségi attitűdökön túl az USA imperialista dominanciájára a diplomáciai küzdőtéren várt jó néhány kemény csapás. Az amerikai külügyminisztériumnak éppen a stratégiailag legnagyobb jelentőségű területen (a Közel-Keleten), és az olajtermelő országok között kellett nem egy csalódást elviselnie. Irán és Irak az USA-szponzorálta bojkottot megtörve együtt vettek részt olyan konferenciákon, ahol az asztalnál ott ült Szaúd-Arábiának, az USA legnagyobb olajszállítójának képviselője is. Ráadásul Líbia is sikeresen kikászálódott az amerikaiak vezényelte bojkottból, és megerősítette európai, elsősorban olaszországi kapcsolatait. A Hugo Chavez vezette Venezuela felfrissítette az OPEC-államok együttműködését, és a washingtoni politikusok rémálmaiban kísértő Kubával fejlesztette kereskedelmi és politikai kapcsolatait. Kuba ugyanakkor a gazdasági bojkott, a Helms-Burton-törvény és a többi regionális kérdés tekintetében teljesen elszigetelte az USA-t az ENSZ-ben, az spanyol-amerikai csúcstalálkozón, sőt, még az Amerikai Államok Szervezetében (OAS) is.

Időközben egyre jobban eszkalálódik és élesedik az USA és az Európai Unió között dúló kereskedelmi rivalizálás, még úgy is, hogy az európai és amerikai hátterű multinacionális cégek egyre jobban összefonódnak. Ehhez hasonlóan, miközben a NATO (az amerikai erőből táplálkozó) dominanciája továbbra is megmarad, az EU-tagállamok igyekeznek felállítani saját gyorsreagálású haderejüket, amely majd az ő imperialista érdekeiket fogja védelmezni. Bár ezekben az európai kezdeményezésekben – akárhogy lelkendezzen is róluk a francia nacionalizmus tollát forgató Regis Debray – nincsen semmi progresszív vonás, de mégis kétségbe vonják a megfellebbezhetetlen USA-hegemóniáról szóló vélekedéseket.

A kapitalizmus – impresszióiktól vezérelt – nyugati dicsőítői a legkevésbé többnyire a volt “kommunista” országokat képesek megérteni – különösen Kínát és Indokínát, de értetlenül állnak Oroszország és a kelet-európai államok előtt is. Míg a felszínen Kína a nyugati hegemóniához látszik törleszkedni (ez persze önmagában is kétséges, hiszen az országba a legtöbb befektetés a tengerentúli kínai pénzemberektől és Japánból érkezik) és a WTO-hoz való csatlakozása nyílván jócskán felpezsdíti majd az euro-amerikai piaci-üzleti-pénzügyi részvételt, addig – az érem másik oldalaként – az országban egyre terjednek a munkanélküliek tömegtüntetései, a kifizetetlen és kizsákmányolt munkások, parasztok, napszámosok tiltakozó megmozdulásai. A növekvő egyenlőtlenség, a párt-, az állami és magánkorrupció eluralkodása, a hivalkodó dőzsölés és az elszegényedés közti kontraszt felbőszített egy olyan népet, amely még nem felejtette el, és még mindig vallja az egyenlőség, a tisztesség és a létbiztonság kommunista értékrendjét – ráadásul emlékezik a “kommunista” idők teljes foglalkoztatottságára, az ingyenes, mindenki számára hozzáférhető gyógyellátásra és oktatásra. A kínai szuverenitás egyértelmű feladása, a piacok és a stratégiai iparágak megnyitása, a durva katonai akciókkal – a belgrádi kínai nagykövetség bombázásával vagy a Kína körül telepített rakétafegyverek számának növelésével (amit Washington cinikusan “rakétapajzsnak” nevez) – párosuló megalázó bánásmód még a kapitalizmust támogató, leginkább nyugatbarát társadalmi rétegek, így az értelmiség és a diákok körében is nacionalista, népi érzelmeket ébresztett. Minden strukturális alap adott egy új polgárháborúhoz.

Túl sematikus lenne, ha Kínát csupán egy újabb országnak tekintenénk, amely az USA hegemóniája alá került. Ehhez figyelmen kívül kellene hagynunk a mély strukturális ellentéteket, a Kulturális Forradalom egalitárius hatásait, vagy – még korábbra visszamenve a történelemben – a nacionalizmus/szocializmus és a liberalizmus ciklikus váltakozását a tizenkilencedik század közepe óta. Még arról sem vehetnénk tudomást, hogy a vezetők és a magánszféra megtollasodott elitjének szintje alatt olyan kínaiak százmilliói élnek, akik elutasítják a nyugati dominancia visszaállítását, és mindannak a visszatértét, amit Marx “a régi szemétnek” nevezett: a megalázottságot, a munkanélküliséget, a krónikus betegségeket, a kábítószereket, a regionális kiskirályokat. Még a kommunista párt apparátusában is ott ülnek azok az ingadozó neoetatisták és nacionalisták, akik adott esetben – ha a neoliberális szerencse elapad – megragadhatják a kínálkozó lehetőséget.

Kelet-Európában és Oroszországban az euro-amerikai hegemónia legnyíltabb kiszolgálói rendre vereséget szenvedtek a szavazóurnáknál. Walesa pártja a legutóbbi elnökválasztáson csupán egyszámjegyű eredményt volt képes elérni. Romániában, Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban, Belorussziában és másutt a legfanatikusabb neoliberálisokat olyan “ex-kommunista” demagógok ütötték el a hatalomtól, akik szocialista intézkedéseket ígértek, ám győzelmük után liberális politikát folytattak. Míg a liberálisok és a pszeudo-nacionalista ex-kommunisták váltakozása egyfelől tovább erősítette az euro-amerikai hegemóniát, a közvélemény szintjén erősen érezhetővé vált az imperialista dominancia és a szabadpiaci gazdaság elutasítása. A jóléti állam és a teljes foglalkoztatottság felszámolása, az életszínvonal, a termelés és az egészségügyi ellátás előre nem látott katasztrofális romlása Oroszországban és az egykori Szovjetunió többi részén alaposan megtépázta a néptömegek körében az USA-hegemónia jótéteményeibe vetett bizalmat.

A nyugatbarát elitek viselkedését és felfogását a közvélemény vélekedéseként ábrázolni mind metodológiailag, mind empirikusan hiteltelen eljárás. Ha azt feltételezzük, hogy a választási eredmények a választók érdekeit sűrítik egybe és valamilyen módon a többségi érdekeket tükrözik, akkor el kell tekintenünk az intézményesített hatalmi szektorok, különösen pedig a média hatalmas mértékű koncentrálódásától, a kampányfinanszírozást érintő durva manipulációktól és az erőfitogtatásoktól, a korrupciótól és a nyomortól, amit mind-mind felhasználnak a választási eredmények és a választott képviselők kézben tartására.

 

Az USA világméretű hegemóniája és belpolitikai hanyatlása

 

Az USA-hegemónia valódi erejének megértéshez a kulcsot a jelenség strukturális alapjainak és a fent említett külső kényszereknek együttes vizsgálata adja.

Bármi, amit a régi jobboldaliak vagy az új jobboldaliak (a gazdaság új fenegyerekei) az USA gazdaságáról állítanak (és amit a kilencvenes évek hajbókoló baloldala átvesz tőlük) a legjobb esetben is gyenge lábakon áll, míg rosszabb esetben csupán jámbor szellentés marad, amely semmiféle kapcsolatban sem áll a valós gazdasággal.²⁸

Az információs cégek nagyobbik része sohasem fejlesztett ki új termékeket, nem termelt profitot és nem voltak bevételei. A csődök száma 2000 körül tetőzött, amikor a spekulációs buborékok kipukkadtak. A NASDAQ negyven százalékkal esett, és a legnagyobb, legfontosabb vállalatok árfolyama meredeken zuhant az új évadban is. Összeomlott a jobboldali ideológusok kedvenc érve, akik – szokásos populista stílusukban – nem győztek ámuldozni a páratlan siker előtt, hogy az USA az információs technológia terén globális elsőbbségre tett szert, és ezt a kilencvenes években tapasztalható növekedés fő hatóerejeként méltatták. A piaci populizmus ideológusaitól elkápráztatott kisbefektetők milliói vesztették el megtakarításaikat, járadékaikat, sokan még az egészségbiztosításukat sem tudták tovább fizetni.

De az USA-t sújtó strukturális gyengeségek nem korlátozódtak pusztán a spekulatív információs technológiai iparágra. Az amerikai pénzforgalom tengerentúli expanziója és az országba visszaáramló export elviselhetetlen mértékben felduzzasztotta a kereskedelmi- és a folyó fizetési mérleg hiányát. Az USA gazdasága a fogyasztáson alapul, ami a GNP háromnegyedét adja. A kereskedelmi deficit növekedését elfedte a négyszázmilliárd dollárra rúgó éves bevétel. Ahogy a gazdaság recesszióba süllyed és a dollár gyengül, egyre valószínűtlenebbnek látszik, hogy a külföldi befektetők továbbra is kitartanak az amerikai dollár mellett. Bár a munkanélküliség 2000 végén soha nem látott mélypontra zuhant és minden addiginál több lett az alulfizetett munkás, a könyöradományokból élő ember (akik – közel ötven millióan – semmiféle orvosi ellátásra nem számíthatnak), a megélhetési és a tanulási költségek az egekbe szöktek. Clinton elnöksége idején obszcén mértékben növekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek (a vállalatvezetők jövedelme átlagosan 470-szeresen haladta meg a munkások jövedelmét). Ez főleg azoknak a szoros kötelékeknek az eredménye volt, amely a kormányzatot a milliomos szakszervezeti vezetőkhöz fűzte, akiknek sokkal több közük volt egy toleráns igazságügy-miniszterhez – aki segíthetett nekik piszkos ügyeik elsumákolásában – mint egy, a munkásérdekeket képviselő szakszervezeti aktivistához. Annak lehetősége, hogy a gazdaságot “pump-priming”-gal²⁹ vagy a kereslet stimulálásával élesszék újra, kívül esik a jelenlegi politikai paramétereken.

A gazdasági válság immár számos gazdasági szektorra kiterjedt (autóipar, információs technológia, telekommunikáció), és hamarosan eléri a többit is. Növekszik a munkanélküliség. A “negatív megtakarítások” és a szétfoszló papírgazdaság nem kínál olyan forrástartalékokat, amelyeket a kereslet stimulálása érdekében mozgósítani lehetne. A kereskedelem, a beruházás, a pénzügyek és a technológia terén az Egyesült Államok gazdasága egy olyan “konvergáló válság” felé halad, és összeomlással fenyegeti azt a törékeny neoliberális építményt, amely az USA köré (és az USA érdekében) a világon felépült. Az összes Harmadik Világbeli ország, amely gazdaságát az exportközpontú stratégiákra alapozta, súlyosan meg fogja szenvedni az USA mély recesszióját. A fogyasztói javak és a közlekedési iparágak (főként az autóipar) terén jelentkező túltermelés hatására a nagy cégek, így a Ford, a GM és a Chrysler-Daimler jelentős elbocsátásokra kényszerültek; ennek hatásai megsokszorozódva fognak jelentkezni a különféle kiszolgáló iparágakban.

Szembeötlő, hogy a jobboldal nem rendelkezik semmiféle lényegre törő vagy koherens magyarázattal az USA imperialista hatalmának gazdasági gyengeségeire. Sem Huntington, sem Brzezinski vagy Fukuyama és még kevésbé Yergin, Luttwick vagy Friedman – nem rendelkeznek semmiféle vezérfonallal a spekulációs tőke küszöbön álló összeomlásának megértéséhez, miközben azzal vannak elfoglalva, hogy az USA-birodalom fenntarthatóságáról vallott félrevezető hitelveiket hangoztatják.³⁰ Huntington akkor kotyvasztotta összes saját “civilizációk összecsapása” (mohamedánok a keresztények ellen) receptjét, mikor Washington legodaadóbb szövetségesei a Földközi-tenger keleti medencéjében a mohamedán Törökország és Egyiptom, Észak-Afrikában Marokkó, a Közel-Keleten Szaúd-Arábia, Dél-Ázsiában pedig Pakisztán voltak. Fukuyama – miután szembesülnie kellett a “történelem végéről” alkotott elképzeléseinek leértékelődésével – visszatért a liberális demokrácia és a szabad piac ünnepléséhez anélkül, hogy sikerült volna bármiféle új elméleti díszítést aggatnia az imperialista hatalomra. (Mulatságos, hogy amikor Fukuyama kezdte kétségbe vonni az USA-hegemónia szilárdságát, néhány, állítólag releváns baloldali ellenfele újramelegítette ezzel kapcsolatos elképzeléseit.)

A baloldal fejlődése, az USA világméretű dominanciáját megkérdőjelező baloldali elképzelések, valamint az információs iparágon alapuló fenntartható amerikai világuralom illúziójának szétesése azt mutatja, hogy a baloldalon ideje véget vetni az USA-t dicsőítő politizálásnak.

A hatalom egy viszonyrendszer része, nem statikus elem egy szervezeti hierarchiában. Az USA birodalma számos heterogén erő ingatag és változékony viszonyrendszerén nyugszik. Az ideológiák, így az imperialista uralkodó osztály ideológiájának ereje is beágyazódik ebbe az ellentmondásos osztályviszonyba. Igaz ugyan, hogy az imperialista hatalom (vitatott) szárnyalása – ideológiájának propagálása érdekében – magába foglalta a tömegmédia feletti ellenőrzést (ami egyúttal az ex-baloldali értelmiség lecsitítására és meggyőzésére is szolgált), ám a neoliberális dogmát minden oldalról folyamatos támadások érték. Ez olyannyira így volt, hogy az uralkodó osztályok a baloldal nyelvezetének kooptálásával igyekeztek elleplezni uralmukat – néhányan ezt nevezték “piaci populizmusnak”.³¹

 

A jövő perspektívái

 

A következő évtizedben a baloldalnak továbbra is egy szisztematikus és specifikus nézőpont kialakítására kell törekednie, és el kell kerülnie a romantikus pesszimizmust, amire az elnagyolt és zavaros, minden alapot nélkülöző általánosítások vezetnek. A baloldali értelmiségnek meg kell határoznia a neoliberalizmus győzelmei és vereségei hátterében meghúzódó osztályelemeket, az euro-amerikai imperializmus hatalmát fenntartó meggyőző erő mögött munkáló osztályviszonyokat és állami erőszakot. Mindenekelőtt azonban az egyre intenzívebbé váló új ellentmondásokat kell analizálniuk, az USA-ban kialakuló, az Ázsiában, Latin-Amerikában és az “ex-kommunista” országokban dühöngő válságokat – és ezeknek az EU-ra kifejtett hatásait – kell elemezniük.

A baloldal nem engedhet a csábításnak, hogy a neoliberalizmus virágzására annak “újszerűségében” keressen mentséget. A “harmadik út” doktrínája a huszadik század korábbi – még reformistább – bukott elveiben gyökerezik. Sem Bernstein, sem később Kautsky nem értette meg a kapitalizmus, az imperializmus és az imperialista háború közti kapcsolatokat, sem az immanens tendenciát a válság, az osztálypolarizáció és a fasiszta hatalomgyakorlás irányában. A harmadik út jelenleg futó verziója elhagyja a korábbi verziók összes reformista banalitását, míg azok összes reakciós gaztettét beleírja a neoliberális forgatókönyvbe, miközben csökkenti az életszínvonalat és elmélyíti az egyenlőtlenséget. Ma már nem sok illúzió maradt meg Blair, Clinton és társaik harmadik útjának reakciós vonásait illetően. Manapság – a tőzsde zuhanása és a költségvetési többlet apadása mellett – már alig-alig esik szó róla.

Az európai szociáldemokrácia jobboldali kurzusa is könnyedén megérthető bármely értelmiségi számára, hacsak nem szenved krónikus amnéziában, vagy nem az alternatívátlanság tézisét kívánja alátámasztani.³² Nem szükséges visszamennünk 1918-ig, mikor a német szociáldemokraták vezetői (Scheideman, Noske és cimboráik) nem győztek ajánlatokat tenni a császári vezérkarnak. Időben közelebb esik hozzánk, amikor a brit, francia és belga szociáldemokraták véres eszközökkel támogatták a gyarmati hatalom fenntartását Algériában, Kenyában, Cipruson, Indokínában, Kongóban és másutt. Olyan szervilisen támogatták az USA-t a NATO kiépítésében, olyan tántoríthatatlan atlanti-orientációt követtek, hogy az még a tradicionális jobboldal köreiben is heves ellenérzéseket keltett. Az az érv, amely az USA-modell szociáldemokrata adaptációját “világtörténelmi” újdonságnak tekinti, nem vesz tudomást a szociáldemokrácia történelmi hagyományairól, büszkén hangoztatott és egyre inkább terebélyesedő kuruzslásáról – különösen a Brit Munkáspárt esetében.

Ha a nyolcvanas évek legjelentősebb eseménye a szovjet blokk és a “kommunista” rezsimek szétesése volt, akkor a kilencvenes évek legfeltűnőbb jelensége az a társadalmi-gazdasági katasztrófa, a fosztogatás és a korrupció, a represszív intézmények eleddig példátlan virágzása, amely Oroszországban és a Szovjetunió egykori tagköztársaságaiban a kapitalizmusra való áttérés következtében tapasztalható. Egyedül Oroszországban tízmillió ember “hiányzik”, akiknek az 1987-es demográfiai előrejelzések szerint meg kellett volna születniük. Milliók halnak meg idő előtt olyan járványok, stressz, öngyilkosság és alkoholizmus következtében, amelyek a munkanélküliségben, a nyomorban és a közegészségügyi ellátás privatizációjában gyökereznek. Míg taktikai értelemben a prokapitalista Putyin-rezsim szilárdan kezében tartja a hatalmat, az USA-“hegemónia” jegyében végbement kapitalizálódás totális bukása bizonyára éles kontrasztba kerül az egykori kollektivista tervgazdálkodás pozitív vonásaival.

Az “ex-kommunista” országok gazdaságainak nyugati kifosztása, a masszív szexexport és a migránsokkal űzött emberkereskedelem, a gyanús vagyonát Európában, az USA-ban és Izraelben fehérre mosó milliárdos parazita-oligarchia tündöklése nyilvánvaló alapot adott a nyugati imperialista érzületeknek, és felkeltette a kapitalisták étvágyát. Az euro-amerikai imperializmus valósága sokkal hatékonyabban rombolta le a szovjet bürokraták retorikájával szembeni hitetlenséget és a nyugati propagandában való naiv hitet az ex-szovjet országok lakóiban, mint korábban az egykori “kommunista” propaganda traktátumainak tonnái. A nép felfogásának ez a világtörténelmi eltolódása jelentős stratégiai fontossággal bír a szocialista perspektíva keleti újjáépítésének terén. Még a hajbókoló kliens-államok bástyájának számító Kelet-Európában is ellenállást, demonstrációkat gerjesztett az, hogy ezek az országok milyen mértékben betagozódtak a NATO és az EU rendszerébe, illetve mennyire alávetették magukat azok elvárásainak. Néhány esetben mindez még a kommunista befolyás újjáéledéséhez is vezetett. Havel, a Cseh Köztársaság elnöke sokkal népszerűbb a londoni és New York-i irodalmi körökben, mint Prágában, ahol a kommunista párt gyorsan a legjelentősebb ellenzéki erővé emelkedik. Világtörténelmi jelenségként széleskörű elutasítás alakul ki a liberalizmussal és az USA-imperializmussal szemben, miközben a sztálinizmustól mentes elvi szocializmus állásai erősödnek. Az elméleti kiindulópont nem a következő forradalmi fellendülés helyének is idejének megjósolása, hanem a történelem irányának megértése, és annak a leegyszerűsített vélekedésnek az elutasítása, hogy minden egyes baloldali vereség szükségszerűen visszafordíthatatlan és világtörténelmi jelentőségű.

Ennek az esszének nem az a célja, hogy egyfajta intellektuális játék keretében szembeállítsa a baloldali eredményeket a hajbókoló értelmiség által hangoztatott vereségek listájával. Ez utóbbi olyannyira felszínes, hogy egy ilyen módszer túl egyszerű lenne; nem sokban járulna hozzá a jelen tisztázásához a jövőbeni harcok előmozdítása érdekében. Még kevésbé kell odafigyelnünk a hajbókolók olcsó pszicho-blablájára, amellyel csupán passzivitásukat, az éppen folyó harcoktól való távolmaradásukat akarják igazolni. A jövőre tekintve rá kell döbbennünk, hogy az intellektuális zsákutcáknak se szeri, se száma. Fel kell ismernünk azokat a barbár cselekedeteket, amelyeket napjainkban a nyugati győzelmek, hegemónia, demokrácia és szabad piac nevében elkövetnek: tízmillió orosz idő előtti halálát, az AIDS húszmillió afrikai áldozatát, akiktől a nyugati gyógyszergyártók – és mögöttük álló kormányaik – megtagadják az orvosságokat, az angol-amerikai háborús blokád szorításában meghalt egymillió iraki gyermeket, a nyomorban tengődő latin-amerikaiak háromszáz milliós tömegét, a több tízezer kolumbiait, akit az USA által kiképzett és szponzorált gyilkosok tettek el láb alól. A lista tetszés szerint bővíthető, de a lényeg így is világos: keleten és délen a barbárság az USA-birodalom szerves részét képzi.

Az imperialista barbársággal szembeni ellenállás módozatait keresve, talán nem érdektelen felidéznünk a Római Birodalom bukásának történetét – egy olyan korét, amely – akárcsak a miénk – a zsarnokok, a fosztogatás, a korrupció, a hivalkodó gazdag pompa és a nyomor korszaka volt. A mi korunk barbárságával való hasonlóság szembeötlő, akárcsak sok olyan válasz rokonsága, amelyet a birodalmat, vagy annak egyes aspektusait elutasító emberek adtak. A társadalmi helyzetektől és a politikai hajlamoktól függően az imperialista barbárságra számtalan féle értelmiségi válasz adható. Sztoikusainkat elundorítja az impérium irracionalitása, katonai brutalitása és a mindent átható immoralitás. Ugyanakkor magukat politikailag impotensnek érzik, és kinyilatkoztatják, hogy mindenféle politikai válasz hiábavaló. Kis baráti köröktől és hasonszőrű emberekhez fordulnak, hogy így őrködjenek a racionalitás pislákoló lángocskája felett. Önmagukkal szembeni hűségüket, korlátozott szellemi komfortjukat pátyolgatják a rendszer hasadékaiba húzódva, távol az imperialista hatalomtól és a lealjasított tömegektől. Kulturális témákról, a posztmodernizmus és a marxizmus kapcsolatáról folytatott vitáikat az elitek ugyan tolerálják, de tudomást nem vesznek róluk, míg a tömegek számára ezek a témák érthetetlenek és távoliak. Ezek az értelmiségiek magukban és maguknak élnek.

A cinikusok nem tagadják a véres barbárságot, a kultúra vulgarizálódását, és az imperializmus ragadozó természetét – ám egy kalap alá vonják az áldozatokat és a hóhérokat. Kijelentik, hogy az imperializmus áldozatai és az imperialista cápák egyaránt kapzsiak, megfertőzte őket a “konzumerizmus”. A cinikusok szemében a kizsákmányoltak társadalmi szolidaritása csupán a gyengék ideológiai ürügye, hogy előnyöket érjenek el és megfordítsák a szerepeket. A cinikusok számára a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak közti különbség csupán a lehetőségek és a körülmények függvénye. Az elbukott forradalmak példáit citálják, az elitek cserélődéséről, a kizsákmányolókká váló kizsákmányoltakról, a genocídiumok genocídiumokat végrehajtó áldozatairól értekeznek, csak hogy igazolhassák előkelő távolságtartásukat az élet – őket is tápláló – moslékos vályújától. A cinikusok igen gyakran vezeklő baloldaliak, akik arra specializálódnak, hogy a felszabadító mozgalmak elfajulásaiból csiholjanak nyereséget. Ez a szakma komoly honoráriumokat és – nem ritkán – katedrákat biztosíthat számukra a nagynevű európai és amerikai egyetemeken.

Közismert értelmiségi figura még a balos (vagy ex-baloldali) entellektüel, aki lubickol a történelmi vereségekben – ezek szolgáltatják számára az ürügyet a status quo-hoz való új – úgymond – realista vagy pragmatikus alkalmazkodáshoz. A politikai veszteségeket alapvető, visszafordíthatatlan történelmi vereségekké fújják fel, miközben nem vesznek tudomást a harmadik világ és a nyugat új, erősödő forradalmi mozgalmairól, a WTO-val szembeszálló új társadalmi mozgalmakról, a farmerek és fuvarozók harcias mozgalmairól, a génmanipulált élelmiszerek és vetőmagok terjedését propagáló óriáscégek elleni termelői és fogyasztói mozgalmakról stb. A borúlátó pátosz csupán alibiként szolgál a passzivitásra és a távolságtartásra, vagy egyirányú jegyként a liberális politizálás felé, hiszen nem maradt már semmi más kiút. Az imperialista ideológusok esetenként nem haboznak közös platformot ajánlani e pesszimistáknak, mivel azt remélik, hogy kritikai álláspontjuk felkelti a fiatal rebellisek figyelmét, míg pesszimizmusuk segíthet demoralizálni, eltéríteni és leszerelni őket.

A görbült gerincű kritikai értelmiségiek egyfajta hírhedtségre tettek szert a képzett osztályok körében. Ezek az értelmiségiek felháborodnak a bőség hivalkodásán a nyomor tengerében. A neoliberalizmus ingerültté teszi őket. Ám ingerültségük nyafogássá szelídül, mikor konkrét alternatívákat kell megfogalmazni. Dühös kifakadásaikat követően végül szépen megkérik az eliteket, hogy legyenek szívesek megváltoztatni módszereiket. Az imperializmus hazugságait megbélyegző retorikai szóbombáikból új hazugságok füstje kél: hogy valahol a hatalmi struktúrában jelentkezik majd valaki, aki az egész barbarizmust egy nagyvonalú jóléti álammá tatarozza. A fennkölt haragnak és az imperialista hatalom brókereinek lelkiismeretére való apellálásnak ez a vegyüléke csupán kisstílű politikusok szeszélye, ám mindenképpen alkalmas arra, hogy egy-két bestseller kijöjjön belőle. Képes eladni az ingerültséget, amelyre a képzett osztályok vevők, feltéve, ha nem ösztönzik őket arra, hogy bármilyen áldozatot hozzanak.

A fent vázolt értelmiségi viszonyulásokkal éles kontrasztban ott találjuk a tiszteletlen értelmiségieket, akik lenézik az akadémiai protokollt, és hidegen hagyják őket a presztízsértékű titulusok és díjak. Más részről azonban tisztelettel fordulnak az antikapitalista és antiimperialista küzdelmek frontvonalában harcoló militánsok felé. Szellemi munkájukban szilárdak és produktívak, és főként a különféle mozgalmak harcai által felvetett kérdésekre koncentrálnak. Olyan önkritikus antihősök ők, akiknek munkáját elismerik a társadalom alapvető átalakításának aktív harcosai. Objektíve partizánok, és az objektivitás partizánjai. Odafigyelnek a pesszimistákra és a többi értelmiségire is, hiszen – titulusaik és hivalkodásuk ellenére – azok is mondhatnak időnként használható dolgokat.

A tiszteletlen, elkötelezett értelmiségiek a népi harcokban részt vállaló aktivistáktól és mozgalmár értelmiségiektől várják a presztízst és az elismerést. Velük dolgoznak együtt. Vezetik a kutatást az eredeti adatforrások után. Saját mércéket és koncepciókat állítnak fel, például a nyomor, a kizsákmányolás vagy a kitaszítottság valós mértékének feltárására. Tisztában vannak azzal, hogy a híres intézetek ösztöndíj-szponzorálta tudósai között csak igen kevesen kötelezik el magukat egyértelműen a népi harcok mellett, és tudják, hogy őket viszont számításba kell venniük. Ám azt is látják, hogy a legtöbb értelmiségi az akadémiai szamárlétrán felfelé araszolva enged a burzsoá elismerések csábításának. A tiszteletlen értelmiségiek felnéznek Jean-Paul Sartre-ra, aki a vietnami háború közepén visszautasította a Nobel-díjat. És ami a legfontosabb, írásaikat és tanításaikat a gyakorlattal összhangba hozva küzdeni igyekeznek a baloldalon belüli burzsoá hegemónia ellen, és nem akarnak két urat szolgálni.

Az euro-amerikai imperializmus az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés kombinációját veti be a tömegmozgalmakkal és a világrendjével dacoló rezsimekkel szemben, míg a nyugati marxista értelmiségi csoportosulásokra a lebeszélés és a semlegesítés fegyverével igyekszik hatást gyakorolni. Ez utóbbiak jellemzően univerzálisnak tekintik saját helyzetüket, és az imperialista birodalmat egy nagy vitakörnek tekintik. Mint Perry Anderson leszögezte: “ennek a (hegemón) rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában”.³³ Ez minden bizonnyal újdonság a lemészárolt palesztinok százainak, a meggyilkolt jugoszlávok ezreinek, a halott kolumbiaiak tízezreinek és az elpusztított iraki százezreknek.³⁴

Objektíve az USA imperialista hatalma igen ingatag alapokra épült. Igen fontos az az osztálypolarizáció, amely a pénzügyeket, a termelést és a spekulációt a kezükben tartó milliárdos tulajdonosok, valamint a népesség elsöprő többsége között egyre mélyül: a vállalatvezetők jövedelme a munkások jövedelmének nyolcvanszorosáról három évtized alatt annak négyszázhetvenszeresére szökött; az amerikai választópolgárok több mint nyolcvan százaléka úgy véli, hogy szavazatának semmi jelentősége sincs, hiszen a politikát az üzleti élet irányítja – néhány politikai elemző ezt nevezi legitimációs krízisnek. A szociális gondoskodás, a szakértelem és a foglalkoztatottság mutatói meredeken zuhannak. A dereguláció következtében a közszolgáltatók olyan mértékben emelhetik a fogyasztói árakat, amilyenben csak akarják.

Napjaink imperializmusa nem termelt ki “munkásarisztokráciát”. A proletarizálódott középosztályt megfosztották megélhetésének biztonságától, és csupán privilegizált, ám semmitmondó juttatásokat kapott (a NASDAQ tőzsdeopcióit papírfalakként használják). A hatvanas-hetvenes évek faji-, feminista- és környezetvédő mozgalmainak régi vezetői, a hajbókoló értelmiségiek, akik habozás nélkül felkapaszkodtak a harmadik úton haladó szekérre, új, militánsabb, korporáció- és neoliberalizmus-ellenes vezetőknek, növekvő számú parlamenten kívüli antikapitalista aktivistáknak adták át a helyüket.

Igaz, hogy az alternatívák terén nincs konszenzus: a skála a közösségi és a közösség által ellenőrzött gazdaságtól a fogyasztókon és termelőkön alapuló szocializmusig, a magántulajdon eltörlésétől a közszolgáltatás újbóli regulációjáig terjed. Rövidlátás lenne amellett érvelni, hogy a szektoriális mozgalmak nem érnek fel néhány idealista kollektivista mozgalommal, amely jobban megfelel a Sohóban kávéjukat szürcsölgető értelmiségieknek. A működőképes koalíciók és közös akciók, a fórumok és párbeszédek még nem Lenin vagy Keir Hardy proletárpártjának egy új verzióját jelentik, de ez még csak a kezdet. Az a növekvő (tengerentúli orákulumoktól és forradalmi központoktól mentes) internacionalizmus, amely egyértelműen megjelenik a harmadik világ parasztjainak és az európai farmereknek a közös, észak-déli kapcsolatot teremtő akcióiban, mindenképpen ígéretes. Óriási erőfeszítések történnek egy új forradalmi szocialista tudatosság megteremtésére, a mozgásban lévő milliók közötti generalizálására, egy olyan integratív ideológia megszervezésére, amely lehetővé tenné a diagnózist és a stratégiai irányvonalak kijelölését. Egy dolog világos: az ezekben a mozgalmakban folyó reformküzdelmek szorosan kötődnek az imperializmus, egyes esetekben a magántulajdon rendszerének strukturális megkérdőjelezéséhez. Sokszínű kollektív szerveződések jelentek meg, amelyek több-kevesebb erővel támadják az új imperialista berendezkedést, néha pedig magával az államhatalommal fordulnak szembe. Míg a píár-házalók óriási propaganda-hadjárattal támogatják – ha kell, még a baloldal nyelvezetét is felhasználva – a génmanipulációkhoz kötődő tudományokat, addig a baloldal ellentámadásba ment át, és leleplezi a nagy cégek genetikai mérnökeinek meggondolatlan és manipulatív tevékenységét. Amikor a cégek prókátorai (és egy maroknyi baloldali) eszement módon a termelőerők (vagy inkább pusztítóerők) fejlődésének hozsannáz, a baloldal a termelés társadalmi relációit helyezi az előtérbe, hogy azok szabják meg a tudományos kutatások célját, tartalmát és konzekvenciáit. Így a baloldal az elmúlt fél évszázad intellektuális munkáját és gyakorlatát folytatja és mélyíti el. Még rengeteg munka vár ránk, különösen az ideológiai tisztázásokat tekintve; ám sokat már elvégeztünk az imperializmus diagnosztizálásának terén, hiszen hibáit feltártuk és kialakultak az új radikális mozgalmak is.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Perry Anderson, az anglo-amerikai baloldali értelmiség egyik legbefolyásosabb figurája egy tömör és polemikus esszében jelölte ki folyóirata, a New Left Review új irányvonalát. Ebben az írásában Anderson az USA birodalmi dominanciájának – ő “USA-hegemóniának” titulálja – tézisét védelmezi, és a baloldal teljes vereségéről elmélkedik. Ám tézise mind a metodológia, mind a teória és az analízis terén igencsak gyenge lábakon áll, és ez a szerzőt óhatatlanul egy apolitikus centralista politizálás felé taszítja. Jelen írás részben azért született, hogy megcáfolja Anderson állításait, ám ennél fontosabb célja, hogy egy alternatív elméleti megközelítést vázoljon fel. Perry Anderson cikkét lásd: New Left Review No. 1. (new series) Jan.-Feb. 2000, 5-24; (illetve magyarul, Baráth Katalin fordításában az Eszmélet, 50. számában, ahol Borisz Kagarlickij vitacikke is olvasható. – a szerk.).

² Anderson írásában számos helyen folyamodik ilyenekhez: id. mű. (angol eredeti)9, 12, 15, 19, 24.

³ C. Wright Mills: The Power Elite, New York, Oxford University Press, 1956.

⁴ Lásd Anderson, id. mű. (angol eredeti), 6-11.

⁵ Anderson támadását, amelyet bármilyen osztályharcos elkötelezettségű elméleti vagy kulturális írással szemben intéz, valamint saját reakciós, misztikus és l’art pour l’art pózolását jól mutatja a következő idézet: “Bármely kísérlet, hogy instrumentális célokból előírjanak bizonyos elméleti vagy kulturális területet, mindig is eredménytelen, vagy ellentétes hatású lesz. … a New Left Review úgy fog cikkeket közölni, hogy nem veszi tekintetbe azok közvetlen viszonyát vagy e viszony hiányát a megszokott radikális kérdésfelvetésekhez.” Eszmélet, 50., 142. Anderson írásában végig pejoratív kifejezésekkel igyekszik kigúnyolni az értelmiségi aktivistákat és félreterelni a viták témáit; úgy tűnik, hogy a szerző polemikus kiszólásokkal igyekszik betömködni a mondanivalón tátongó hézagokat.

⁶ Anderson, id. mű. (angol eredeti), 7.

⁷ Jean-Paul Sartre: Sartre on Cuba. New York, Ballantine, 1961.; Paul Sweezy and Leo Huberman: Cuba: Anatomy of a Revolution. New York, Monthly Review, 1960.

⁸ Bill Warren: Imperialism: Pioneer of Capitalism. London, NLR., 1990.

⁹ Eric Wolfe: Peasant Wars in the Twentieth Century. New York, Harper and Row, 1969.

¹⁰ Regis Debray: Revolution in Revolution. New York, Monthly Rewiev, 1967. (Magyarul: Regis Debray: Forradalom a forradalomban? [Fegyveres harc és politikai harc Latin-Amerikában, 1965]. H.n., é.n. – a Kossuth zárt sorozatában – a szerk.). Kritikájához lásd: Regis Debray and the Latin American Revolution. New York, Monthly Rewiev, 1968.

¹¹ Louis Althusser: Reading Capital. London, NLR., 1970.

¹² E. P. Thompson, The Nation, 1983. február 26. és április 16.

¹³ James Petras és Morris Morley: The Errors of Edward Thompson. In.: End Papers No. 6., 1983-1984 tél, 105-107.

¹⁴ A hatvanas években tapasztalható baloldali megújulás és az indokínai forradalom legelszántabb ellenzői közé tartozott az amerikai Irving Howe, és folyóirata, a Dissent.

¹⁵ A rockzene forradalmi jelentőségét Anderson így értékeli: “A korszak [t.i. a hatvanas évek] két jellemző jelensége a rockzenének mint az ifjúság lázadását szimbolizáló, mindent átható zajos hullámának a felbukkanása … amely egyszerre jelentett esztétikai áttörést és társadalmi ellenállást.” Eszmélet 50., 128. A hatvanas évek pop-rockjától a kilencvenes évek pop-tudományáig Anderson azon a jól kitaposott ösvényen jut el, amelyen régebben az ellenkultúra gurujai jártak, ma pedig a piaci populisták lábai tapodják.

¹⁶ Todd Gitlin: Sixties: Years of Hope, Days of Rage. New York, Bantam Books, 1987.

¹⁷ Lásd: Thomas Frank: One Market Under God. New York, Doubleday, 2000., különösen a hetedik fejezetet: “The Brand and the Intellectuals”, 252-276.

¹⁸ Így például Samir Amin, Gunder Frank, Immanuel Wallerstein.

¹⁹ Bob Brenner egy magánbeszélgetésen, a New Left Review szerkesztőségi ülésén.

²⁰ Anderson számos általánosításán érződik, hogy szerzőjük mennyire csodálja a jobboldali ideológusokat és műveiket. Lásd pl.: id. mű, Eszmélet 50., 138-139.

²¹ Anderson kirándulásai a pszicho-blabla területére, suta próbálkozása, hogy – valamiféle általános beillesztés jegyében – egybemossa a főbb szakszervezeti, földműves- és diákmozgalmakat az “ifjúsági kultúrával” – mindez elemzőképességének szomorú hanyatlását mutatja.

²² James Burnham: Managerial Revolution: What is Happening in the World. New York, John Day, 1941. Charles Lindbergh a harmincas években a fasizmust a “jövő ígéretének” látta.

²³ Anderson alaposan alábecsüli az erőszak szerepét az általa feltételezett “USA-hegemónia” fenntartásában: “Ennek a rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában; s ez a rendszer mostanáig higgadtan fogadta az új kihívásokat.” id. mű., Eszmélet 50., 135-136.

²⁴ A mélyen megosztott feminista- és zöldmozgalmakat elemezésében rálelhetünk Anderson polemikus túlkapásainak egy tipikus gyöngyszemére: “Mindennél többet mond …, hogy a feministák az Egyesült Államokban, a Zöldek Németországban – ahol mindkét mozgalom a legerősebb – támogatták Clinton fehér házi és a NATO balkáni háborús szereplését.” id. mű., Eszmélet 50., 136.

²⁵ A Latin-Amerikában felbukkanó új forradalmi tendenciák részletesebb vizsgálatához lásd: James Petras: The Left Strikes Back: Class Conflict in the Age of Neoliberalism. Boulder, Westview, 1999., 11-57.

²⁶ Anderson, id. mű., Eszmélet 50., 133-134.

²⁷ Anderson nagyvonalú legyintéssel siklik át a génmanipulált élelmiszerek ellen tiltakozó indiaiak milliói, franciák ezrei fölött: “Olyan időket élünk, a géntechnológia jól mutatja, mikor az egyetlen forradalmi erő, amely képes a tőke hatalmi egyensúlyát megbillenteni, maga a tudományos fejlődés…” id. mű., Eszmélet 50., 136.

²⁸ Martin Wolf: Not So New Economy. In.: Financial Times, 1999. augusztus 1., 10.; Robert Gordon: Has the New Economy Rendered the Productivity Slowdown Obsolete?, 1999. június. In.: http://faculty-web.at.northwestern.edu/economics/gordon/334.html.

²⁹ Államháztartási deficitfinanszírozás bankjegykibocsátás segítségével konjunktúraélénkítés céljából. (A ford.)

³⁰ Anderson a következőképpen jellemzi ezeket a jobboldali ideológusokat és vitairataikat: “A jobboldal doktrínái, amelyek a kapitalizmust mint szervezett rendszert elemezték, ma is keményen tartják pozícióikat … Azok között, akik világ életükben hittek a szabadpiac és a teremlőerők magánosításában, számos intellektuális potentát van.” id. mű., Eszmélet 50., 136. Ezzel szemben a baloldali értelmiséget “álságos”, eufemizmusokkal hadonászó “steril” maximalistáknak titulálja, akik “illúzioknak adnak hitelt” és “konformista mítoszokat” igyekeznek fenntartani, miközben szem elől tévesztik a “választóvonalat a kívánatos és a lehetséges között” (ugyanott, 134-135.). Damoklész kardja Anthony Giddens felett: Anderson személyében Tony Blair esetleg új beszédírót találhat…

³¹ Thomas Frank: id. mű., különösen a második fejezet: A Great Time of What; Market Populism Explains Itself.

³² Anderson így érvel: “Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a híres TINA (There Is No Alternative – nincs alternatíva) csak akkor kap igazán lábra, ha egy alternatív rendszer bebizonyítja, hogy valóban nincs más alternatíva.” id. mű., Eszmélet 50., 132. A szociáldemokratákat alternatívának, jobboldali politizálásukat pedig történelmi újdonságnak tekinteni meglehetősen abszurd gondolat.

³³ Anderson: id. mű., Eszmélet 50., 135-136. Robert Brenner cáfolja Anderson egynémely túlfűtötten lelkes kijelentését az USA gazdaságával kapcsolatban: The Boom and the Bubble. In.: New Left Review, No. 6, 2000. november-december, 5-44.

³⁴ Bármilyen elemzésnek, amely az amerikai imperializmussal, annak védenceivel és szövetségeseivel fogalakozik, ki kell térnie arra a hősies harcra, amit a palesztinok folytatnak az izraeli telepes-gyarmati rezsimmel szemben. A lemészárolt áldozatok ezreinek, az izraeli hadurak gyilkos blokádjának ellenére az intifada tovább folytatódik anélkül, hogy a nyugati marxista irodalmi-politikai lapokba irogató briliáns anglo-amerikai szerzőktől bármiféle valós támogatást is kapna.